Közösségünkben hangzott el

Olyanná lenni, mint Jézus

A mesés kezdet után…

Ha megkérnek, hogy meséljem el a legjobb dolgot az életemből – gyakori körkérdés kisebb közösségi összejöveteleken, közösségépítési célból –, nagyon könnyű dolgom van. A legjobb, ami valaha is történt velem, az, hogy 1989. április 16-án, egy meleg tavaszi estén elfogadtam Jézust, mint életem Urát. Meghívtam, hogy lépjen be belső világomba, a szívembe, s adja nekem életét, mely tűz és fény… Valahányszor elérzékenyülök, ha erről az időszakról beszélek, mert ekkor kezdtem megismerni Isten szeretetét és gyöngédségét, ekkor kezdődött személyes történetem Vele. Van-e izgalmasabb dolog, mint az élő Istennel barátkozni?

Tapasztalataim szerint ezzel más keresztények is így vannak. Évtizedek óta hívő testvérek beszélnek a kezdetről, megtérésükről, az Úrral töltött „mézeshetekről”. Számos spontán beszélgetésben is unos-untalan ezt hallom: „amikor megtértem…” Nincs is ezzel semmi baj, de gyakran felmerül bennem a kérdés: és mi történt azóta? Azokban az években, évtizedekben, amikor már napi szinten együtt éltél az Úrral, akit a nagy időkben befogadtál. Rendben van: nagy dolog, talán a legnagyobb, hogy belépett, de mit csinál azóta? Belépett, s azóta nem tett semmi említésre méltót? Mit tesz, mit akar tenni ma az a Jézus, a Fiú, aki által és akiért teremtetett az egész világmindenség (vö. Kol 1,17)? Hogyan él, hogyan teremt bennem ma az élő Ige?

Könnyen ellenőrizhető tény az is, hogy egymás hogylétéről érdeklődve nem túl szívderítő válaszokat hallunk. „Jól vagyok, de…”, „Tudod, harcok vannak, az ördög próbálkozik…”, „Fáradt vagyok…”, „Csak úgy elvagyok”. Ne gondoljátok, hogy mindezek helyett győzelmi jelentéseket várnék, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az „élet” kemény műfaj. De legalább jeleit annak, hogy képesek vagyunk napjainkat egy nagyobb távlat vonzásában és Jézus közelségének biztos tudatában élni.

Meggyőződésem, hogy gyakori távlattalanságunk és elszürkülésünk oka az, hogy nincs jövőképünk, koncepciónk, szakszóval: víziónk keresztény életünkről. Úgymond „világi szinten” tisztában vagyunk azzal, hogy milyen egy karrier, vagy mit tekintünk sikeres életnek. De milyen egy keresztény karrier és hogyan válhatunk sikeressé utunk végére – Isten szemében? Gyakran nincs olyan célunk, amely valódi életprogramot adna, amelynek eléréséért napról napra odaszánhatnánk magunkat. Olyan, mintha a keresztény életnek csak a legeleje történne világos, átlátható feltételek között: a nagy lépés a sötétségből a világosságba. De arról, ami ezután következik, gyakran csak nagyon homályos elképzeléseink vannak. „Szeretetben élni”, „szolgálni Istent”, „világossággá lenni”, vagy egyszerűen csak „boldognak lenni” mind igaz és tiszteletreméltó elhatározás. De hogyan kezdjünk hozzá? Milyen példa, stratégia alapján éljük életünket? Milyen elvek, tanácsok segítenek célunk elérésében? És honnan merítjük az erőt és a helyes motivációt mindehhez?

Isten szól hozzánk! „Ebben a végső korszakban Fia által beszélt” (Zsid 1,2) és beszél hozzánk. Nem vagyunk híjával a tanításnak és az isteni szónak. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” (Mt 17,5) – hangzik az Atya szózata minden kor tanítványai felé. A kérdés nem az, hogy eligazít-e bennünket valamely kérdésben Jézus szava, az evangélium tanítása, hanem az, hogy van-e rá fülünk, odahallgatunk-e szavára és megfejtjük-e „a megfeszített Krisztus” életében rejlő tanítást is. Ő ugyanis nem csupán néhány egy-két jelszószerűen ismételhető mondatot hagyott ránk, hanem éppen azt mutatta meg, hogyan lehet Istennek élni ezen a földön. Vegyük hát kezünkbe Jézus Krisztus életének és tanításának könyvét, az Evangéliumot!

A missziós parancs, másképp

Mennybemenetele előtt Jézus az evangélium hirdetésével bízta meg apostolait. A missziós parancsot mindhárom szinoptikus evangélium (Máté, Márk, Lukács) hozza. Leggyakrabban Márk szerint idézzük:

Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. (Mk 16, 15-16)

Világos beszéd, határozott utasítás, amelynek felelőssége alól nem bújhatunk ki – sem ami a küldetést, sem ami a hitet illeti. Márk célja itt nem az, hogy részletekbe menő életmintát adjon, hanem az, hogy feltárja küldetésünk irányát, radikalitását és távlatait. Máté párhuzamos helyén azonban már bővebb eligazítást kapunk a „hogyan”-ról, küldetésünk megvalósításának módjáról.

Jézus odalépett hozzájuk és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28, 18-20)

A két szöveg egybevetése világossá teszi, hogy az Isten szeretetéről szóló evangélium hirdetése tanítványok formálásával-formálódásával folytatódik, az első meghirdetés természetes következményeként. A „tegyétek tanítványommá” magában foglalja a „hirdessétek az evangéliumot”– felszólítását, de túlmutat rajta. Bár bennünket gyakran csak az érdekel, hogy az általunk evangelizált személy elmondja-e a hitvallást, vagy a hitét kifejező imát, Jézust az egész folyamat érdekli. Ennek első lépése az evangélium elfogadása, hit és megtérés mozzanata, az új élet kezdete bennünk – erről szoktunk jólesően beszélni évtizedek múltán is. Második, élethosszig tartó szakasza viszont az új élet megélésének, a tanítvánnyá válásnak az útja. S ez nem kisebb jelentőségű, mint az első lépés. Sőt, egy úton megtett első lépés akkor nyeri el igazi értelmét, ha végigmentünk az úton és célba értünk. A növényi élet hasonlatával élve Jézus erről tanít a magvető példabeszédében (Mk 4,3-20). A négy eset közül háromban az Isten országáról szóló tanítás magva gyökeret ver a talajban, de ezzel koránt sincs vége a történetnek. Sőt, most válik igazán izgalmassá: hogyan él tovább a zsenge növény, hogyan reagál környezete adottságaira és változásaira?
Jézus nem pusztán „megtérőket” szeretne látni szolgálatunk nyomán, hanem tanítványokat. A kettő között, mint láttuk, van, lehet különbség. A tanítvány az a „növény”, amely nem pusztul el az igazság miatti szorongatás következtében, nem fojtják meg a „a világ gondjai” , sem a „csalóka gazdagság és a többi vágy” (vö. Mk 4,17-19) , hanem felnő és termést hoz (20.v).

„Tanulni” Jézust

Mi a tanítvány titka? Mi biztosítja végső sikerét, gyümölcstermő életét? Éppen tanítványsága! A tanítvány tanul! A fenti idézet szerint megtanulja mindannak megtartását, amit Jézus parancsolt követőinek (vö. Mt 28,30) . Ez azonban nem pusztán parancsok követését jelenti. Jézust tanulja, Jézust követi, Jézus élete számára a parancs, a mérce és a cél. Jézus parancsának lényege nem más, mint Jézus életének lényege: Szeressétek egymást! Jézus esetében nem válik külön a tanítás és az élet. Amit tanít, parancsba ad, azt éli. A tanítványok sikere ugyanebben áll – ismét a magvető példázatának szavaival – „hallják a tanítást” és „magukévá is teszik” (vö. Mk, 4,20) . Vagy ahogy másutt mondja Jézus: „aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja” (Mt 7,24) , az az okos ember, aki sziklára építi házát. A tanítvány örömmel befogadja Jézus szavát, parancsát és tétovázás nélkül megvalósítja. Teljes közösséget vállal Mesterével, szavaival, tetteivel, motivációjával, életstílusával. Sőt: Mestere életét éli napról napra a gyakorlatban.

Egyedül Jézus

Keresztény életünkben rengeteg tanító, mester igyekszik megragadni figyelmünket. Tanítások, könyvek, zenék, videók segítségével mindenki azt kiabálja: „Hé, figyelj, majd én megmondom, milyen az igazi kereszténység!” Meg kell vallanom, néha hátborzongatóan egyoldalú tanítások hangoznak el, s igen veszélyes utakra vezetik a jóhiszemű hívőket. Az életünkben tapasztalt kiúttalanság, távlattalanság nagyon gyakran abból fakad, hogy hamis mintákat követve akarunk kibontakozni, „felnőtt kereszténnyé” vagy „szellemi emberré” válni. Idejekorán fel kell ismernünk, hogy Jézus Krisztus számunkra az utolérhetetlen, tökéletes példa, akitől tanulnunk kell, tanulnunk lehet. „…egy a ti mesteretek ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23, 8) Az is lehet, hogy egyáltalán nem gondolkodunk formálódásban, átalakulásban, hanem elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ezzel azonban magát a tanítványság útját tagadjuk meg, amely folytonos fejlődés, tisztulás, átalakulás.
Isten minden áldását Jézus Krisztusban adta át nekünk. Mintát, példát, életutat sem adott másban.

Jézus búcsúbeszédében azt mondta a tizenkettőnek, hogy Atyja házába megy, ahol helyet készít nekik, majd visszajön és magával viszi őket. Majd hozzátette: „Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek. ” Tamás kérdésére: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?” – így válaszolt:

Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat az Atyához, csak általam. (Jn 14,6)

Jézus az út, amely összeköti kiindulópontunkat a végponttal. Amikor elindulunk az úton, Jézus Krisztus által összeköttetésbe kerülünk az Atyával. Ekkor kezdődik meg örök életünk. Ekkor kezdődik meg bennünk Jézus élete a az Úr Lelke által! De ezen a jézusi úton csak Jézusi módon lehet végigmenni, osztozva életében, életmódjában, Istennel, az emberekkel, az anyagiakkal való kapcsolatában.

Ha kimondom magamban, hogy Jézus az Úr – teljes közösségre kell lépnem Jézussal. Ez több, mint az áldás-központú istenkapcsolat, mert itt az Isten Fiát úgy vállalod föl, ahogy van. Ahogy élt, tanított és ahogy élni akar ma is.

Azzal persze tisztában kell lennünk, hogy Jézus, mint út, „keskeny út”, viszont biztosan „az életre vezet” (Mt 7,14). Nem biztonságos eltávolodni tőle. Valóban az Utat kell járnunk döntéseinkben, érzelmeinkben, vágyaink megélésében, kapcsolatainkban, házasságunkban, családunkban. Egyedül Jézus, ez a Jézus, a teljes Jézus az út. Nincs más út.

Teljes közösség

Jézus célja, hogy egészen olyanná váljunk, mint ő.

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11, 29)

Jézus felüdülést ígérve önmagához hív – milyen örömmel megyünk hozzá! A felüdülés módja azonban az, hogy elkezdünk tanulni tőle (tanítványság!), mert azt akarja, hogy hasonlóvá váljunk Hozzá (szelíddé és alázatos szívűvé) – vagyis alakuljunk szívének képmására mentalitásunkban és belső világunkban. Az iga felvétele az Ő természetének, jellemének felöltözését, vállalását jelenti – ami igencsak különbözik a mi jellemünktől, még hívő korunkban is. Ez az iga azonban „édes és könnyű”: Krisztus követése ugyanis számunkra maga az élet, az élet forrása. Ahogyan a Jn 4, 34-ben maga Jézus mondja: „Az az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”

Másrészt biztosít bennünket arról is, hogy ha az ő életét kezdjük élni a világban, ugyanazokba a helyzetekbe, szituációkba fogunk kerülni, amelyeket Ő is átélt. Hiszen a világ sötétsége sem változott azóta, és Ő sem, az Ő világossága sem. Ha a kettő találkozik, ott mindig történik valami:

„Gondoljátok a tőlem kapott tanításra: nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják.”(Jn 15,20)

„Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. (Jn 12,25)

Ha neki szolgálunk, Benne hiszünk, az Ő életét éljük, ott leszünk, ahol Ő. Ott leszünk a Jordánnál, ahol a Szentlélek leszállt rá, a gyógyításoknál és a csodáknál, a színeváltozás dicsőségében, de ott leszünk Gecsemáni kertben, Pilátus udvarában, s a kereszten is. Az út végén azonban ott a feltámadás és a megdicsőülés – az Úr örök örömébe való bemenet.

Bennünk él!

A Mester minden figyelmünkre igényt tart, teljes lényünket, teljes igenünket és minden erőnket igényli követése közben. A saját erőnkből azonban nem tudjuk követni Őt. Teljes életközösségünk, sorsközösségünk lényege és alapja az, hogy az Úr Jézus bennünk lakik!

„Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” ( Jn 14,23)

Az Ő túlcsorduló életét jelentik bennünk az „élő víz folyói” (vö. Jn 7,38)

Életszövetségünk számunkra létkérdés! Így tanít minket:

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlőveszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)

Vele együtt élve azonban a gonoszság minden erejét legyőzzük:

„A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot!” (Jn 16, 33)

Döntés

Kell-e nekünk ez a Mester? Ez a Jézus? Ez az élet?

Pál apostolnak kellett:

„Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt (Jézust) és feltámadásának erejét, de a szenvedésszben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal is eljussak a halálból a feltámadásra” (Fil 3, 9b-10)

… mert csak a Mester útja az élet útja, csak a Vele való közösségben akarok élni.

Ha ez így van, akkor azt mondod:

Jézus: a te életed az én életem. A te sorsod az én sorsom.
A te igéid az én igazságom. A te tetteid az én tetteim.
A te szíved az én szívem. A te szereteted az én szeretetem.

Mester és tanítvány

Jézus majd’ minden címet és megszólítást visszautasított földi élete során. Azt azonban megengedte, hogy Mesternek (arám: ’rabbi, rabbóni’) szólítsák. És valóban: életstílusa sokban emlékeztetett kora zsidó vallási tanítóinak életformájára. A korabeli zsidó tanító módszerei alapvetően különböztek az általunk megszokott nyugati módszerektől. Tanítványai nem csupán tantermét látogatták és előadásait hallgatták, hanem vele együtt, közös háztartásban éltek. Így nem csak mesterük elméleti tanításait sajátították el, de életformáját, mentalitását, a dolgokhoz való viszonyát is. A Mester nem tantárgyakat tanított, hanem élni tanította őket, s az egyes tetteiben megnyilvánuló „gyakorlati bölcsességet” is átadta nekik.
Jézus szolgálatának kezdetén tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré. Éjjel nappal együtt volt velük, tanítását – még ha nagyobb tömeg vette is körül — első sorban hozzájuk intézte. Három évig faragta-formálta tanította őket. Folytonosan növelte önállóságukat, s hatalmat adott nekik az evangélium hirdetésére és a gonoszlelkek kiűzésére is. Ők lettek feltámadásának tanúi, majd Szentlélekkel eltelve a születő egyház apostolai, legfőbb vezetői. Az apostolok kapták a fent idézett küldetést az evangélium hirdetésére és tanítványok képzésére. A feladatot kiválóan elvégezték:

– Hiteles tanúságot tettek Jézus Krisztus életéről:
A négy evangélium közül kettőt apostol foglalt írásba (Máté, János). Márk közvetlenül Péter emlékezései alapján dolgozott, Lukács fő forrása pedig Márk volt, tehát ő is közvetlenül az apostoli hagyományból merített.

– Hitelesen tettek tanúságot saját életformájukkal:
Minden fenyegetés ellenére kitartottak az igehirdetésben, jó pásztorként álltak a rájuk bízott nyáj mellett. Egy kivételével valamennyien követték Jézust a vértanúhalálba.

– Kétezer évvel mennybemenetele után is tanítványokat keres. Egy láthatatlan Mester hív téged

Kunszabó Zoltán

Meghívás és küldetés

Az előző fejezetben világossá vált előttünk, hogy Mesterünk, Jézus egész életünkre vonatkozó programot adott nekünk. Ő, az „út” nem csupán az első lépésekre hívott meg bennünket. Felhívja a figyelmünket arra, hogy az Ő példája nyomán az egész utat, életutat be kell járnunk, fokról fokra Hozzá hasonulva. Nincs más név és nincs más mód, hogy a mennybe vezető utat végigjárjuk, csak Jézus. Ezért meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk Őt.

Tankönyvünk az Evangélium

Ez Jézus élete és tanítása. A kettő tökéletesen egybevág. El kell sajátítanunk életmódját, gondolkodásmódját, motivációit, Istenhez és az emberekhez fűződő kapcsolatainak lényegét — hiszen ezt jelenti az Ő tanítványának lenni. Jézus biztosít bennünket arról, hogy ha a Tőle tanultakat tettekre is váltjuk, gyümölcstermő életet fogunk élni, dicsőséges befejezéssel. Ahogyan korának zsidó mesterei – a rabbik – Jézus is testközelből tanította övéit: velük élt, legnagyobb hatása talán személyes példájának volt. Jézus bennünket, kései követőit is személyes kapcsolatra hív. A Szentlélek megeleveníti számunkra az evangéliumi eseményeket és tanításokat, s ami még ennél is több, Jézus valódi jelenlétét is elhozza bensőnkbe. Ő bennünk él a hit és az újjászületés által. Bennünk él és cselekedni akar, ahhoz hasonlóan, ahogy földi életében tette. A kérdés innentől fogva csak az, hogy valóban tanulunk-e Tőle és megtesszük-e, amit kér. Ez súlyos kérdés. Számíthatunk rá ugyanis, hogy Jézus életének nehéz perceiben is részünk lesz: értetlenségben, gúnyolódásban, kísértésekben, üldözésben. De a semmihez nem hasonlítható dicsőségben is. Vajon megéri-e mindez nekünk? Feltétlenül, hiszen más úton, módon nem juthatunk az Atyához. Ahogy Péter mondta, amikor Jézust elhagyták követői a látszólag emberevésre bíztató tanítása végén a kafarnaumi zsinagógában:

Uram, kihez mennénk? Tied az örök életet adó tanítás. Mi hittük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje. (Jn 6,69)

A tanítányság útja: meghívás

Hogyan válik valaki Jézus tanítványává? Mi az első lépés? A megszólítás és a meghívás. Számomra Máté meghívása a legkedvesebb. Így szól:

Amikor Jézus továbbment, látott egy Máté nevű embert, amint ott ült a vámnál. Szólt neki: „Kövess engem!” Az fölállt és nyomába szegődött. (Mt 9,9)

Máté evangéliumában Péter és András is azonnal otthagyják hálóikat az Úr egyetlen mondatára: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4, 19) Rögtön ezután a hálóikat komótosan javítgató Jakabot és Jánost is hamar meggyőzi. Az Írás csak ennyit mond:

„Őket is hívta.” – A reakció viszont viharos és radikális: – „Rögtön otthagyták a bárkát, apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek.” (Mt 4,22)

Bizonyára nem azért tettek így, mert már nagyon unták a halászatot és apjukból is elegük volt. Érezniük kellett, hogy a Jézussal való találkozás életük nagy lehetősége. Megsejthették, hogy Jézussal értelmet kap a jövő: az értelmes élet lehetősége tárul fel előttük. Jézus a megtestesült Igazság tekintélyével szólt hozzájuk. Mit tehet az ember, ha a megtestesült Igazság a nevén szólítja? Rohan, és otthagy mindent, hogy szem elől ne veszítse. Valójában ez az egyetlen normális reakció. Vajon mi lehet ennél fontosabb?

Jézus elvárta ezt a reakciót, hiszen csak ez a válasz méltó hozzá, az „igazgyöngyhöz”, akinél értékesebbet sem égen, sem földön nem találunk. Valójában csak egy ilyen kezdet rejti önmagában a kibontakozás lehetőségét. Jézussal kapcsolatos alapmentalitásunknak mindvégig ilyennek kell lennie. A késlekedés, a kifogások felhozása valójában az odaszántság hiányát, a megtérés fogyatékosságát, félelmet, bizalmatlanságot jelez. Jézus egy másik embert is felszólított:

„Kövess engem!” Az így válaszolt: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek és eltemessem apámat.” „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat – mondta neki – te meg menj, és hirdesd Isten országát.” (Lk 9, 59-60)

Másvalaki így szólt Jézushoz:

„Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam családomtól.” Jézus így válaszolt: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas Isten országára.” (Lk 9, 61-62)

Vannak, akik nem szeretik olvasni Jézusnak ezeket a szavait. Kegyetlennek tűnnek, mégis a szeretet szavai. Jézust és mindazt, amit képvisel, nem lehet besorolni az emberi élet értékei közé. Ő abszolút érték, és ezt tudnunk kell. Egy pillanatig sem versenyezhet Vele és akaratával semmilyen, mégoly kedves és tisztességes dolog sem. Jézus azért akarja, hogy mindezt tudjuk, hogy életünk legyen. Hiszen „az Isten örök életet adott nekünk, s ez az élet az Ő Fiában van. Aki magáénak mondhatja a Fiút, annak van élete, aki nem mondatja magáénak az Isten Fiát, annak nincs élete.” (1Jn 5, 11-12)

A tanítványság útja: küldetés

Azokban a meghívás jelenetekben, ahol Jézus még hozzáfűz valamit a „Kövess engem!” felszólításhoz, általában már a jövőt vetíti előre. Azonnal arról a küldetésről beszél, „prófétál”, amely az elhívottra vár. Előbbi példáinkat nézve, először Péter és András esetében:

„Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket.” (Mt 4, 19)

Világos a követésre szóló meghívás, és világos annak tartalma, a küldetés is. A halászok egy feladat beteljesítése érdekében hagyják ott addigi életüket. Isten halászai, munkásai lesznek azontúl. Jézus szinte sietteti őket e felé a cél felé: a meghívás a küldetésben teljesedik ki. Az „eke szarváról” szóló mondatában Jézus már szinte zavarba ejtő céltudatosságal beszél a követői előtt álló munkáról. Hiszen itt a családjától búcsúzkodni kívánó tanítvány-jelölt még csak követni akarja, elindulni Vele, Jézus azonban azonnal munkáskánt, méghozzá kemény munkát végző földművesként beszél hozzá. Aki Jézushoz jön, azt Ő azonnal munkába állítja, előre meghatározott céljai szerint.
Péter meghívása János szerint szintén sokat mondó:

A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, s elvitte Jézushoz. Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.” Másnap Galilea felé tartva találkozott Fülöppel. Felszólította: „Gyere és kövess!” (Jn 1, 42-43)

Az evangélista hangsúlyozza, hogy Jézus először találkozott Simonnal, András testvérével, és első mondata így szól hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.”

Extrém! Köszönés helyett átnevezi a vele szemben álló, életében először látott embert! Igen, mert a megtestesült Igazság szól: Jézus, az élő ige most nem beszélget, hanem teremt. Új életet, létezést, egzisztenciát ad Simonnak, de ezzel új sorsot, életutat: küldetést is. Az új névben, amelyet Jézus ad Simonnak, a halásznak, benne van egész eljövendő életútja. Kéfás lesz, Péter, azaz Szikla, tehát az eljövendő időkben támasza testvéreinek. „Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” (Lk 22,32) – szól hozzá Jézus elfogatása estéjén.

Az újjászületés a mi számunkra is radikálisan új élet kezdete, de radikálisan új célok követésének kezdete is.

„Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, és aki minket a kiengesztelődés szolgálatával megbízott.” (2 Kor 5,17-18)

Az összefüggés világos: Újjá lettünk, leszámoltunk régi életmódunkkal, motivációinkkal, céljainkkal. Ahogy Péter írja, Krisztusnak drága vére árán kiszabadultatok „az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból” (1 Pét 1,18) . Azért, hogy a „harag gyermekeiből”, „bűneinkben halottakból” „Krisztussal életre keljünk. (Vö. Ef 2, 1-10) Krisztus által elnyertük a kiengesztelődést, és azonnal megbízatást kaptunk a kiengesztelődés szolgálatára Krisztusban. Az Efezusi levél szavaival: „Az ő (Isten) alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket, ezeket Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk.”(Ef 2, 10)

Nagyon fontos, hogy mindkét ige hangsúlyozza: Krisztusban vagyunk újjá teremtve, ami kis merészséggel úgy is kifejezhető: Krisztussá. Kifutásában mindenképpen Krisztusi sorsra, életre, belső közösségre. Isten előtt ugyanis csak egyetlen értelmezhető emberi élet, sors, stratégia van: Krisztus élete.

Jézus Krisztus élete: egyetlen cél vonzásában

Jézus élete több szempontból is tanít bennünket a tanítványság témakörében. Egyrészt elénk élte az érvényes mintát, amit követnünk kell. Másrészt Ő maga is tanítványként viselkedett Isten az atya felé, akinek küldetésében járt. Fontos, hogy Jézus Krisztusra, mint tanítványra is tekintsünk, aki küldetést kapott, és képes volt egyetlen cél vonzásában, egyetlen feladatért élni ezen a földön. A Zsidókhoz írt levél egyetlen tanításba öltöztetett dicsőítés Jézusról, a küldöttről, Isten szolgájáról és főpapjáról. Van benne egy elképesztő rész, amely a Fiúnak arról a döntéséről szól, hogy elvállalja a küldetést, otthagyja a mennyei dicsőséget, csecsemőként a földre születik és ácsmesterségre adja a fejét.

Ezért így nyilatkozik, amikor a világba lép:

Áldozatot és ajándékot nem kívántál, de emberi testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Ezért így szóltam: Nézd, megyek, Istenem, Hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. (Zsid 10, 5-7)

Az a húzás, lendület, amely Jézusnak az evangéliumokban feljegyzett életét jellemzi, ebből a küldetéstudatból fakad: „Nézd, megyek, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, ami a könyvtekercsben rólam írva van.” – vagyis amit előre elkészítettél számomra, azt az életet megyek élni. Küldetésének végig tudatában volt:

Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. (Jn 18, 37) – mondja útjának végén, Pilátus előtt.

(Jézus lendületére kedvenc példám Mária Magdolna esete. A temetőkertben, amikor meglátja a feltámadt Urat, csak ennyit mond: „Rabboni.” Erre Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20, 17) – az Úr nem engedélyezett érzelmes jelenetet még a feltámadás alkalmából sem, hiszen még nem töltötte be küldetését, hanem azonnal küldetést adott az izgalmában magán kívül lévő Máriának! Úgy látszik, hogy aki csak találkozik Jézussal, annak mennie kell!

Összegzés

Amint az előző fejezetben írtam, a növekedésben való megtorpanásunk, elszürkülésünk oka gyakran az, hogy nincs látásunk, víziónk életünkről. Más szóval: hibásan gondolkodunk istengyermekségünk természetéről. Ezekkel a hamis elképzelésekkel le kell számolnunk.

Nem igaz, hogy istengyermekségünk célja csupán az, hogy átvegyük Isten áldásait. – Isten áldásaiban élünk, de távolabbi célunk van.
Nem igaz, hogy istengyermekségünk célja csupán az, hogy meggyógyuljunk. – gyógyulást kapunk Istentől, de távolabbi célunk van.
Mindent megkapunk, mégis mindent Isten dicsőségéért teszünk.
Krisztusban születtünk újjá, Ő hívott magához s adott személyes küldetést. Vele együtt mondjuk: „Arra születtem és azért jöttem, hogy tanúságot tegyek az igazságról.”
„Nézd, megyek, Istenem, Hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.”

Vajon készen állunk-e arra, életünket küldetésnek és feladatnak tekintsük Krisztussal egyesülve, Isten szolgálatában?

Amikor Jézus meghív követésére, új életet ad és új nevet. Fejlődésképtelenségünk másik oka az, hogy, a régi életünket akarjuk folytatni, régi beidegződéseink szerint, régi céljainkat követve. Régi neved alatt pedig nem élhetsz Krisztusban: ő új nevet és küldetést adott neked. S az új név kifejezi küldetésed lényegét, amely életed lényegévé vált.

A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ. A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja. Jel 2,17

Mi a neved? Ismered-e még ha titok is teljes tartalma?

Tépd szét régi névjegykártyádat. És írd meg az újat…

Ha nem tudsz új nevedről, három oka lehet:

Még nem válaszoltál Jézus hívására: „Kövess engem”, s még nem születtél újjá Őbenne
Válaszoltál Jézus meghívására, de még nem fogadtad el küldetésedet, életfeladatodat
Megtorpantál küldetésedben és valami elhomályosítja új nevedet

Kunszabó Zoltán

A torony építői

Lássuk, hol tartunk! Az első részben világossá vált, hogy szükségünk van olyan látásra, amely alapján végigélhetjük keresztény életünket. Olyan célra, stratégiára, életmódra, amelynek megélésével bizonyosan értelmesen élünk és célba érhetünk.

Fontos, hogy keresztény életünket folyamatában lássuk, ne csak egy-egy csúcspontban gondolkodjunk. Láttuk, hogy Jézus tanítványaként egyetlen út áll előttünk: földi életünkben követni Jézus példáját, tanítását. El kell sajátítanunk motivációit, indítékait, céljait, gondolkodásmódját, míg végül egészen hasonlóvá válunk Hozzá, és befutjuk pályánkat. Mindehhez erőt, ösztönzést és bölcsességet a Krisztussal való belső közösségünkből merítjük, hiszen Ő bennünk él. Ő mindörökké ugyanaz és rajtunk keresztül ma ugyanazokat a tetteket akarja végbevinni, mint földi életében. Ez azt jelenti, hogy egészen osztozni fogunk sorsában, hiszen szembekerülünk majd mindazzal az ellenállással is, amely Ő is szembetalálkozott. A kérdés: felvállaljuk-e ezt a Jézust is?

A második részben megláttuk,

hogy Jézus egészen konkrét céllal hívta el tanítványait. A meghívás már magában hordja a küldetést is. Valamennyien Krisztusban születtünk újjá, hogy Krisztus misszióját tovább vigyük. Sajátos hivatást adott nekünk az Egyház – az Ő teste – felépítésében, amely nem cserélhető másra. Fontos, hogy életünket úgy tudjuk tekinteni, mint egy Istentől kapott feladatot, amit meghatározott módon valósíthatunk meg. Ha még nem világos előttünk küldetésünk (szolgálatunk) és nem ragadtuk meg azokat az eszközöket (karizmák), amelyek segítségével feladatunk megvalósítható, kérjük Istent, hogy bizonyosságot nyerhessünk.

A rám szabott feladat

Megtérésünk és újjászületésünk után tehát a soron következő legfontosabb kérdés: mit kell tennem, mi a küldetésem? Ami magában foglalja azt a kérdést is: hogyan kell élnem, milyen döntéseket kell meghoznom ahhoz, hogy ezt betöltsem.

Demos Shakarian, a Teljes Evangéliumi Üzletemberek Szövetségének megalapítója és Kalkuttai Teréz anya kortársak voltak. Mindketten Isten gyermekei és az Úr Jézus szolgái – de képzeljük csak el, mi történik, ha nem bizonyosodnak meg arról, hogy mi a küldetésük és mit kell tenniük annak érdekében. Mi lett volna, ha Teréz anya Mr. Shakarian módjára próbálta volna felépíteni életét és szolgálatát, a derék Demos pedig kendőt köt, és Teréz anya akart volna lenni. A saját küldetésük szerint mindketten tökéleteset alkottak – világmozgalmakat hoztak létre –, de a másik szerepkörében valószínűleg megbuktak volna. Hiszen „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint.” (1 Kor 12,18)

Maradva a most idézett bibliai helynél, baj lenne, sőt tragédiához vezetne, ha a szem vállalná a fül szerepét, vagy a kéz a lábét a testben, amely Krisztus teste. A legélesebb fül is csődöt mondana a szem szerepében, és fordítva. Három hibát követhetünk el ezzel kapcsolatban.

Az első, hogy eleve azt gondoljuk: Isten nem bízott ránk semmilyen feladatot Testének felépítésében. Így gondolkodva természetesen megtagadjuk azt a mentalitást, hogy életünket mint életfeladatot tekintsük. Pedig alapszabály, hogy az örök életre való meghívás magában foglalja küldetésünket is. Isten meghatározta minden egyes tag feladatát a testben.

A második, ha nem keressük komolyan ezt a feladatot. Könnyű azt mondanunk, hogy Isten nem szólt hozzánk, így nem tehetünk semmit. Ezzel elodázhatjuk azt a pillanatot, amikor igazán be kell dobnunk magunkat Isten szolgálatába. Isten azonban arra kér bennünket Igéje által, hogy keressük az Ő arcát, imádkozzunk bölcsességért, gondolkodásunkban megújulva ismerjük meg Isten akaratát (vö. Róm 12,2), kérjünk, keressünk és zörgessünk.

A harmadik, hogy nem követjük engedelmességben Isten ránk vonatkozó tervét, és mi választunk magunknak feladatot, karizmát, tisztséget. Ez az az eset, amikor a láb pl. kéz akar lenni. Az eredmény természetesen zűrzavar, ahogy már beszéltünk róla.

A fentiekből is látjuk, hogy a van a gyümölcstermő tanítványi életnek néhány olyan alapösszefüggése, törvényszerűsége, amelyet nem hághatunk át, amelyeket figyelmen kívül hagyva nem érünk célt. Pál apostol így buzdítja Timóteust:

Vállald velem együtt a nehézségeket, mint Krisztus Jézus hű katonája. Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba, különben nem vívja ki vezére elismerését. A versenyző is csak akkor nyeri el a babérkoszorút, ha szabályszerűen küzd. (2Tim 2,3-5)

Pál apostol másutt is él ezzel a sporthasonlattal, és atlétához hasonlítja magát, aki fut a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért. (Fil 3,14) A katona és az atléta is olyan helyzetben lévő ember, aki egyetlen célra összpontosítja minden erejét és figyelmét. „Együgyű”, vagyis egy ügyű emberek. Mindazonáltal fontos, tanít Pál apostol, hogy az atléta szabályszerűen küzdjön. Különben hibavaló minden erőfeszítése és kizárják a versenyből. Az elhívás és küldetés után a fejlődésnek ezeket a feltételeit vesszük sorra.

A torony ára

Az itt következő tíz vers Lukács evangéliumából valóságos tárháza a tanítványság természetéről szóló tanításoknak. Az Úr Jézus szól: (Lk 14, 25-35)

25 Nagy népsokaság követte. Hozzájuk fordult, és így szólt:
26 „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.
27 Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom.
28 Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse?
29 Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja:
30 Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni.
31 Vagy melyik király nem ül le, mielőtt hadba vonulna egy másik király ellen, számot vetni, vajon a maga tízezernyi katonájával szembe tud-e szállni azzal, aki húszezerrel jön ellene?
32 Mert ha nem, követséget küld hozzá még akkor, amikor messze van, és békét kér.
33 Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amilye csak van, nem lehet a tanítványom.
34 A só hasznos. De ha a só elveszti az ízét, mivel ízesítik meg?
35 Sem földnek, sem trágyának nem való. Kidobják. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!”

Az itt olvasott szakasz versei más és más szemszögből világítják meg Krisztus követésének feltételeit. Két feltétellel kezd, két mondatban (26. és 27.vers), majd két rövid példabeszéd következik, a torony építéséről és a két király háborújáról. Végül az egészet egyetlen mondatba foglalja Jézus (33.v. ), és még hozzá tesz egy záró gondolatot a sóról, ami különös súlyt ad az előzőeknek.

Elöljáróban meg kell jegyeznünk, hogy Jézus rendkívül igényes. Nem a számok bűvöletében él – ezt is meg kell tanulnunk Tőle. Ha bennünket nagy tömeg követne, bizonyosan kihúznánk magunkat és nagy büszkén menetelnék elöl. Jézus azonban gyakran csinálja, amit itt. Szembefordul velük és mond néhány olyan mondatot, ami elgondolkodtatja az embereket: Tényleg Őt akarom követni? Úgy látszik, Jézus nem akar olyan követőket, akik esetenként nagyon lelkesek, de Krisztus követésének lényegét még nem értik és nem hoztak szabad döntést az út végigjárása mellett. Jézus figyelmezteti őket: az Ő követésének ára van, feltételei vannak.

Az első feltétel, amit említ:

„Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.” (Lk 14,26)

„Ha valaki követni akar”, vagyis ha valaki Jézussal akar élni, sorsközösségben, mindörökre, valóban Őt kell választania minden élethelyzetben, szembeszállva akár a hozzá legközelebb állók érveivel, sőt, még saját érzelmeivel és vágyaival is. Jézus olyan kizárólagos értelmi, érzelmi, sőt, fizikai kapcsolatra törekszik velünk, amely minőségileg messze felette áll egyéb kapcsolatainknak. A párhuzamos hely Máténál konkrét szituációba helyezi az itt olvasottakat.

Halálra adja majd a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek meg szüleik ellen támadnak és vesztüket okozzák. Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül. (Mt 10.21-22)

A szituáció az üldözés és a tanúságtétel szituációja. A Jézus-i rendelkezésnek tehát nem úgy kell eleget tenni, hogy azt mondod szeretteidnek: Gyűlöllek! – majd saját magadat is szemen köpöd a fürdőszobai tükörben. A lényeg itt az, hogy senkinek a kedvéért nem hallgatom el és nem ferdítem el a megismert igazságot. A sötétség hatalma mindent meg fog tenni és mindenkit fel fog használni, hogy letérítsen a krisztusi útról. Jézus azonban azt akarja, hogy Hozzá, az Igazsághoz ragaszkodj, mint legközelebbi hozzátartozódhoz. Ez számodra az élet útja. Ez azt jelenti, hogy adott esetben merned kell lemondani a család anyagi és érzelmi biztonságáról is, és megelégedni ezzel a legközelebbi hozzátartozóval. Ő majd bebizonyítja, hogy elég neked, hisz személyesen Ő az élet.

Menjünk vissza Lukácshoz! Krisztus követésének második feltétele így hangzik:

27 Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ, nem lehet a tanítványom.

Ha a párhuzamos helyeket is figyelembe vesszük, világos, hogy a kereszt a saját akaratunkról való lemondást jelenti Jézus nyelvén:

Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad. Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen. (Mt 16.21-24)

A kereszt kivégzőeszköz: saját akaratunk, vágyaink kivégzőeszköze, hogy alkalmas eszközévé váljunk Isten akaratának és vágyainak megcselekvésére. Egy másik helyen így olvassuk: „vegye fel keresztjét minden nap” (Lk 9,23). Ez nem hagy kétséget afelől, hogy saját akaratunk megtörése és halálra adása a kereszt által napi és életre szóló feladat, s egyben Krisztus követésének feltétele.

Ha volt kemény próba Jézus életében, amikor igazán megküzdötte és megszenvedte az Isten akarata melletti döntést, az éppen a kereszt elfogadása volt. Valamennyien emlékszünk a Getsemáni-kertbéli jelenetre. Jézus esetében ez szó szerint a halál elvállalása volt. A mi esetünkben is mindig egy kis halál, ha lemondunk saját akaratunkról és vágyainkról azért, hogy betöltsük Isten ránk vonatkozó akaratát.

Kedvencem az a kis zöld füzet, amit a Timóteus Társaság (Campus Crusade for Christ) bocsátott ki az evangélium alaptanításairól. A megtérésről szóló résznél van egy ábra, amely a régi, megtéretlen ember világfelfogásáról szól, a másik ábra viszont a Krisztust követő ember belső világát jeleníti meg. Az első képen egy trónszék látható, amelyen az „Én” foglal helyet. Az „Én” uralma azt jelenti, hogy a Jézust nem követő ember felfogásában az egész világ, minden anyagi és emberi erőforrásával arra szolgál, hogy a saját vágyait kielégítse, legyenek ezek vagyonra, hatalomra, sikerre és elismertségre irányuló vágyak, illetve testi, szexuális természetű igények. A második képen megmarad a trónszék, de azon egy kereszt áll, uralkodó pozícióban. Az „Én” a trón lábánál foglal helyet, térdelő helyzetben, alávetett pozícióban. A megtért egzisztencia teljes egészében Jézus Krisztusra irányul, Belőle merít célt és értelmet, életét Őbenne éli. Egyéb vágyai számára pedig meghalt.

Jézusnak Péterrel támadt konfliktusa középpontjában éppen ez állt: Isten akaratát kell-e követni, vagy az emberekét. Jézus reakciója azért is olyan heves Péterrel szemben, mert felerősítette a saját lelkében dúló konfliktust. Jézus válasza egyértelmű. Az egyetlen értelmes választás a számára: Isten akarata, vagyis a kereszt. És még tovább is indokol:

Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja. (Mt 16,25)

Ha most Jézus az „életet”, vagyis a halál, a kereszt elkerülését választja, valójában elveszítette volna életét, élete értelmét, vagyis küldetését – s ezzel Isten tetszését is. Így folytatja:

Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? (Mt 16,26)

Jézus érvelése itt világos: megteheted, hogy kikerülöd a keresztet, mindenáron ragaszkodsz különféle vágyaidhoz és ambícióidhoz és megszerzed akár az egész világot. De a lelked akkor kárt vall – letérsz a keskeny útról, megtagadod küldetésedet és eldobod magadtól Isten dicsőségét. Földi vágyaink minden áron való kielégítése csak pillanatnyi gyönyört eredményez. A kereszt útja Jézussal azonban örök dicsőségre, örök életre vezet.

A Lukács 14-ben a kereszthordozás tanítását egy furcsa kis példabeszéd követi:

28. Aki tornyot akar építeni, nem ül-e le előbb, hogy kiszámítsa a költségeket, vajon futja-e pénzéből, hogy fel is építse? 29 Nehogy azután, hogy az alapokat lerakta, de befejezni nem tudta, mindenki, aki csak látja, kicsúfolja: 30 Ez az ember építkezésbe fogott, de nem tudta befejezni. (Lk 14, 28-30)

Az előzőekből világos: Jézus itt arra kér bennünket, üljünk le egy pillanatra és gondoljuk meg, milyen árat kell fizetnünk Krisztus követéséért, a tanítványság útjának végigjárásáért. Szinte már kényelmetlen, hogy Jézus megint ugyanazt a kérdést teszi fel nekünk – igaz, más-más formában. Lukácsi főszövegünket ezzel a kérdéssel kezdi:

„Úgyis követsz, hogy értem akár szembekerülsz a családoddal, barátaiddal, környezeteddel, a társadalmi elvárásokkal?” (vö. 26.vers)
„Úgyis követsz, hogy értem lemondasz saját terveidről és vágyaidról? (vö. 27.vers)

Ebben a példabeszédben pedig azt kérdi:

„Hajlandó vagy úgy követni, hogy egész életedet a Velem való kapcsolatra, követésemre és szolgálatomra szánod?”

Két szempont tűnik itt azonnal a szemünkbe:

Az első, hogy Jézus itt egész életünkre, földi pályafutásunkra kérdez rá. A felépített torony a beteljesült élet jelképe. Azé az emberé, aki meghívást és küldetést kapott Istentől, útját Krisztus tanítványaként bejárta, a rá bízott feladatot elvégezte. Ez az ember jelenik meg az Ura visszatérését éberen váró, hű szolga képében (Mt 24,45-51); az Urukat égő lámpával fogadó szüzek képében (Mt 25, 1-13) a talentumaikat kamatoztató szolgák képében (Mt 25, 14-30), valamint az Atya áldottainak személyében, akik az irgalmasság cselekedeteit valójában az Úrral cselekedték meg (Mt 25, 31-46).
A gondolat, hogy a keresztény élet egy építmény, és igen-igen nagy tétje van annak, hogyan építjük fel, Szent Pálnál is megtalálható (1Kor 3,10-14). A lerakott alap úgy gondolom, mindkét esetben Jézus Krisztus, vagyis az, hogy életünk egy pillanatában alapvető döntést hoztunk mellette. Az építkezés pedig azt jelenti, hogy milyen minőségű életet éltünk az Ő nevében. Más szóval: mindennapjainkban, döntéseinkben hűek voltunk-e alapvető döntésünkhöz, Jézushoz. Pál azt kérdezi: milyen anyagból építkezünk, és munkánk kiállja-e majd az Úr napjának tűzpróbáját? (vö. 1Kor 3,12-13) Jézus kérdése: ebben az életben be tudod-e fejezni építményedet?

A második szempont, hogy Jézus a költségekre irányítja tekintetünket. A példabeszéd szerint a torony felépülésének sikere teljesen rajtunk áll. A kérdés csupán ez: rászánjuk-e a „pénzt”, kifizetjük-e az árát, hogy valóban felépüljön. A tőkénk pedig elegendő: amint a példabeszéd magyarázatában áll: az elég, ha mindenünket odaadjuk, ha mindenünkről lemondunk (vö. Lk 14,33). A végeredmény még így is a kegyelem műve lesz.
A költségek két összetevőből állnak össze, amelyek ugyanannak a magatartásnak két oldalára mutatnak. Az egyik: valóban mindenről le kell mondanunk, amitől világi értelemben feltétlen sikert, boldogságot, kielégülést vártunk. A másik: mindent meg kell tennünk, ami Krisztus követését és Isten országának növeke dését szolgálja bennünk és körülöttünk.

Beszéltünk már a családi és a társadalmi kapcsolatokról való lemondásról Jézusért, valamint a saját akaratunkról való folyamatos lemondásról Isten tervei érdekében. Jézus másik erőteljes témája: az anyagiaktól, a pénztől, a birtoklástól való függés megtagadása. Kibékíthetetlen az ellentét a birtoklásra és az anyagiak megszerzésére irányuló életstratégia és a tanítványi életstratégia között. Míg az egyik a megszerzésre és a megszerzett dolgok megvédésére, a másik az adásra, odaadásra, önmaga szétosztására irányul:

Senki sem szolgálhat két úrnak: vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy ragaszkodik az egyikhez, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is. (Mt 6,24)

Az ezután következő híres részben az Atya gondviselésébe vetett hitet állítja szembe az anyagiakért való aggodalmaskodással. Ez a tanítvány életstílusa. Ha felhasználja is a világ javait, semmiképpen nem válik a rabjukká. Jézus tanítása szerint fennáll a veszély, hogy többé nem mi használjuk az anyagi javakat, hanem az anyagiak használnak bennünket. Vagyis megszerzésük érdekében feláldozzuk az előbbre való értékeket: a szeretetet, az imádságot, a tanítványi életet. Így valóban a Mammon irányít bennünket.
Sokat mondó, hogy Jézus mint hamis istenséget állítja be a nyereségvágyat, amely igényli szolgálatunkat. Mit ajánl hódolatunkért cserébe: az anyagiak nyújtotta hamis biztonságot. A Mammon uralma azért is veszélyes, mert az élő Isten helyett az anyagiaktól várunk stabilitást, biztonságot és örömöt életünkben: mindattól, amit a pénz nyújthat. Ez pedig több, mint hiba. A Biblia nyelvén: bálványimádás.

A birtoklásnak van egy másik, hamis biztonságot nyújtó formája: az emberek elismerésének birtoklása, és a hatalom birtoklása is. Az előbbiek fényében világos, hogy egyik sem abszolút érték, mert mi első sorban Isten tetszését keressük. A mi rangunkat nem az adja, ha Doktor úrnak, Igazgató úrnak, Professzor asszonynak, vagy éppen Apostolnak, Pásztornak, Prófétának vagy Mesternek hívnak minket. A mi rangunk az, hogy Isten gyermekei, Krisztus tanítványai és a Szentlélek temploma vagyunk.

Mit mondhatunk tehát el a torony építőjéről? Arról az emberről, aki egész életét a torony felépítésére szánta? Először is azt, hogy tökéletesen szabad ember. Szabad mindentől, ami evilághoz láncolja, ami közé és Jézus közé állhat. (Bibliai értelemben csak ez tekinthető szabadságnak.) Másrészt az, hogy tökéletesen függő helyzetben van Istentől, az Ő akaratától hiszen szabad választása eredményeképp Jézus lett az élete, az útja és az igazsága. (A bűntől megszabadulva az igazság szolgái lettetek. (Róm 6,18)
Fontos meglátnunk, hogy az evilágtól való szabadulás nem öncélú dolog. Nem pusztán azért lényeges, hogy szenvedjünk és megtanuljunk lemondani. Csak az az ember képes tanítványként befutni pályáját, aki Krisztushoz hasonlóan mindenéről lemond és kiüresíti magát (Fil 2,7). Így hát aki közületek nem mond le mindenéről, amilye csak van, nem lehet a tanítványom. (Lk 12,33)
Csakis így: szolgai alakot öltve és kiüresedve ölelhetjük magunkhoz Isten ránk vonatkozó tökéletes akaratát. Ha tele vagyunk: a kezünkben szorongatott dolgok tömkelegével és a szívünk is telve van az ott dédelgetett vágyak sokaságával – vajon hogyan vehetünk át bármit is Istentől? Megajándékozhatatlanok vagyunk. Isten azonban egy olyan ajándékot kínál nekünk, aki száz százalékig a magáénak akar bennünket. Csakis így, teljesen kiüresedve fogadhatjuk magunkba Jézus Krisztust. Beszélhetünk ugyan a Vele való kapcsolatunkról, kérkedhetünk az általa kapott vezetéssel vagy szellemi megtapasztalásainkkal: amíg nem engedjük el minden kincsünket – vagy legalábbis nem kezdünk el ezzel az igénnyel élni – kevéssé ismerjük Jézust és nem hagyjuk, hogy egészen betöltsön bennünket.

A fent idézett Jézus-i tanítás másik példabeszéde (Lk 14, 31-32) a túlerővel érkező királyról ismét csak arra buzdít, vessünk számot, hogyan érhetünk el sikert életünkben. Az erősebb király nyilván Isten, a gyengébb pedig az ember, aki számot vethet: Istennek, engedve, Vele békét kötve akar élni, vagy vállalja, hogy ellenszegül akaratának. A példabeszéd környezetéből világos, hogy nem csupán egy emberről, hanem egy tanítványról van szó, akinek meg kell értenie: csak a kiüresedés útján, Krisztus útján érhet célhoz. A játékszabályokat nem mi, hanem az „erősebb király” határozza meg.

Az ezt a részt lezáró példabeszéd a megízetlenült sóról, amely csak kidobásra és eltaposásra való, szintén azt nyomatékosítja: csak a Jézus Krisztus valódi tanítványaként leélt élet hordoz értéket. Ha valaki nem az önmagát kiüresítő, szolgai alakot öltő és a kereszthalálig engedelmes Mester életét éli, nevezheti ugyan magát kereszténynek – vagyis ’krisztusinak’, de nem az.

Imádság: Mt 13,44, az Elrejtett kincs példabeszéde alapján