180. nap, Időt adni Istennek – 2Kir 13-14, Ám 7-9, Zsolt 124. (2025.06.20., péntek)

Mennyei Atyánk, áldunk Téged, hálát adunk kegyelmedért! Ha nem Te lettél volna velünk, ahogyan Dávid zsoltáros mondja a Zarándok-énekek egyikében: ha nem lettél volna velünk, akkor nyomorúságunkban elpusztultunk volna. Ha Te nem lettél volna velünk, Urunk, Istenünk, már rég elvesztünk volna – ha Te magad és a tetteid nem segítettek volna! De Uram, Istenem, Te segítettél nekünk kimenekülni! Te segítettél idáig is eljutni!Kérünk, segíts továbbra is, hogy ezen a napon ugyanúgy, mintéletünk minden napján teljesen a Tieid lehessünk! Jézus nevében kérjük! Ámen.

Ma befejeztük Ámosz próféta könyvét. Ne felejtsétek: Ámoszminden néphez intézte szavait. Üzenetei megszólítják Izraelt, Júdát, az egész térséget. Prófétál Júdának is, megmondja nekik, hogy miben kell visszatérniük az Úrhoz. De most különösen Izraelhez, az északi országrészhez szól. Ezt mondja nekik: ’végül a pusztulással kell szembenéznetek’. És pontosan ez is történik, igaz? Ugyanezt hallottuk Ozeáspróféta könyvében is: ’hacsak vissza nem tértek az Úrhoz, nem fogjátok megtapasztalni a kegyelmet’. Nem fogjátok megtapasztalni az irgalmat. Sőt, pusztulást fogtok megtapasztalni.

A 8. fejezetben láthatjuk, hogy az emberek milyen gazságokat követtek el – nemcsak egymással, hanem magával az Istennel szemben is. Így olvassuk a 8. fejezetben: „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűköldödőket!” (Ámosz 8,4). Két fő bűn jelenik meg itt: az erőszak és pusztítás, valamint az igazságtalanság, a jogtiprás a rászorulók és a szegények ellen.

Majd idézi a haszonlesőket: „Mikor múlik már el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat?” (Ámosz 8,5). Ez lényegében azt jelenti: ’Rendben, jó, tartsuk meg az ünnepeket, de mikor lesz már vége, hogy dolgozhassunk?’ Ez olyan helyzet, amit sok keresztény is megtapasztal: tudjuk, hogy meg kell szentelni az Úr napját, a pihenés napját – de közben belül azt gondoljuk: „Mikor lesz már ennek vége, hogy visszatérhessek a munkához?”

Annyira érdekes, hogy mi magunk is képesek vagyunk így gondolkodni: ’Ez az idő az Úré, de már alig várom, hogy újra visszatérjek a saját dolgaimhoz.’ Ez valahol érthető – mindannyian ilyenek vagyunk. És mégis: itt van Ámoszpróféta, aki az északi ország, Izrael népéhez szól, és meg tudja nevezni életükben azt, ami jelen van ma is a mi életünkben: alig várjuk, hogy elteljen az Istennek szánt idő, nem bírjuk kivárni, hogy véget érjen Isten ünneplése – viszont alig várjuk, hogy visszatérhessünk a saját dolgainkhoz. Legyen szó szórakozásról, munkáról, bármiről, ami rólunk szól. Ez pedig leleplezi a szívünket – Isten előtt (aki ezt amúgy is tudja), önmagunk előtt, és mások előtt is. Megmutatja, hol van valójában a szívünk. Ezért mondja az Úr: „Gyászra fordítom ünnepeiteket, és siralomra minden dalotokat” (Ám 8,10).

Eszembe jut erről valami, amit John Henry Newman bíboros mondott. Ő eredetileg anglikán pap volt, több mint negyven évig, mielőtt áttért volna katolikus hitre, majd pappászentelték és később bíboros lett. Egyszer azt mondta: „Ha nem imádkozunk ebben az életben, akkor nem készítjük elő a szívünket a mennyre.” Mert ha a mennyország Isten örök közössége – szeretet, imádás, egység Istennel és egymással –, de mi itt a földön nem keressük Istent, nem vágyunk a Velevaló egységre, nem akarunk imádkozni… akkor hogyan lehetne a menny számunkra valóban mennyország? Azt mondta: „Ha a földön rettegünk attól, amikor azt halljuk: ‘Imádkozzunk’, akkor hogyan lesz örömünk az örökkévalóságban, amikor ugyanezek a szavak hangzanak el újra és újra: ‘Imádkozzunk, imádjuk Őt, dicsőítsük az Urat’?” Aki a földön idegenkedik az imától, annak szíve a mennyben sem lesz képes örülni.

Ezért kell – mint Izrael népének – hagynunk, hogy a szívünk megváltozzon. Ők azonban nem engedték. Így hát mi történt? Asszíria jött és elpusztította őket. De a 9. fejezet, az utolsó, egy új reménnyel zárul: nem a pusztulásé az utolsó szó, hanem a helyreállításé. A 9. fejezetben ezt olvassuk:

„Igen jönnek napok – mondja az Úr – amikor együtt jár a szántóvető és az arató, a sajtoló és a magvető, újbor fakad a hegyekből, patakzik minden halomból. Népemet, Izraelt helyreállítottam: fölépítik a romba dőlt városokat és bennük laknak, szőlőskerteket ültetnek, és isszák borát, kerteket telepítenek, és eszik a gyümölcsét. Letelepítem őket földjükre, soha többé nem tépik ki őket földjükből, amelyet nekik adtam –mondja az Úr, a te Istened.” (Ámosz 9,13-15)

Ez az Úr ígérete. És ez Jézusban teljesedik be. Mert más módon soha nem teljesedett be: az északi tíz törzs szétszóródott, megsemmisült, eltűnt a föld színéről. Csak egyetlen módon gyűjthette őket újra össze Isten: a Jézus Krisztusba vetett hit által, amely az egész világra eljutott. Ez pedig rólunk szól. Mi vagyunk azok, akikről Szent Pál beszél: „Ti, pogányok, beoltattatok a nemes olajfába”, Jézus fájába(vö. Rómaiaknak 11,17-18). Ezért adjunk hálát Istennek: hogy helyreállított bennünket, visszahívott magához, és időt adott most is, ma, ezen a napon, hogy visszatérhessünk Hozzá – teljes szívvel, lélekkel, elmével és erővel. Ez a 180. nap. Ismét egy lehetőség, hogy teljesen visszatérjünk az Úrhoz. Imádkozzunk egymásért – én imádkozom érted! Kérlek, te is imádkozz értem! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

179. nap, A luxus elvakít – 2Kir 11-12, Ám 4-6, Zsolt 122 (2025,06.19., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Köszönjük igéidet, köszönjük, hogy feltárod nekünk a szívedet! Fogadd el dicsőítésünket! Ahogy olvassuk a 122-es zsoltárt, kérünk, fogadd ezt a dicséretet! Mi örülünk, ha azt mondják nekünk, hogy menjünk az Úr házába. Persze tudjuk, hogy Jeruzsálemben a Templom már nem áll, de mindenki a Szentlélek templomává válik, aki megkeresztelkedik! Adtál nekünk templomokat, ahol folyamatosan jelen vagy és ott laksz a tabernákulumban, az egész világon. Kérünk segíts, hogy mindig értékeljük a jelenlétedet! Segíts, hogy mindig keressük az arcodat, hogy mindig mindenben a te akaratodat tegyük! Jézus nevében kérünk. Az Atya a Fiú és Szentlélek nevében. Ámen.

Ma újra átismételjük a 2 Királyok 11. és 12. fejezetében Atalja történetét. Valahogy nem tudunk megszabadulni ettől a nőtől… De ma végre megszabadulunk tőle, már nem fogunk hallani róla többet. A 2 Krónikákban és most a 2 Királyokban visszatérően olvasunk róla. 

Atalja uralkodik Júdában, aki fiának Achaszjának az összes leszármazottját megöleti, kivéve Joást. De várjunk csak, ki is az a Joás? A 2 Királyokban Joás hét éves korában lesz király és jó király volt. Őt Jehojada pap tanította és látta el tanácsokkal, és jó dolgokat tett. Azonban, amikor Jehojada meghalt, már nem azt tette Joás amit azelőtt. Joás sok jó dolgot tett, például ő, mint Júda királya felismerte, hogy az Úr Temploma, az imádság háza, romos. Rájött, hogy tizedet kellene szednie, amit a papoknak adna, hogy ők javítsák ki a Templom épületét. Így kellet volna tenniük, de mégsem így történt. A papok megkapták a pénzt, de semmit sem tettek vele. Ott volt a pénz, az ajándékok és folyamatosan adakoztak az emberek, de ezeket nem használták fel bölcsen. Joás ezt látta, megváltoztatta a pénzkezelés módját és elkezdte helyreállítani a Templomot, ami nagyon jó – de a magaslatokat, ahol hamis isteneket imádtak, azokat nem rombolta le, sőt a 2 Krónikák 24-ből emlékezhetünk, hogy maga is bálványimádásba esett Júda vezető embereivel együtt (2Krón 24,17-18). Emiatt Joás szégyenben halt meg, ráadásul lázadó szolgái keze által. Emlékezzünk vissza, hogy azok, akik Isten útján jártak, milyen sokan kezdték jól az életüket és milyen sokan végezték rosszul. Jóás is közülük való. Észrevehetjük, hogy ez ránk is igaz lehet, úgyhogy tartsunk ki az imában és kérjük ehhez az Úr kegyelmét!

Ámosz próféta is arra hív, hogy emelkedjünk fel Istenhez. Ez a feladatuk a prófétáknak. A próféták általában nem mondják el a jövőt – habár Ámosz könyvének a 6.7. és 8. fejezetében Ámosz majd elmondja mi fog történni. A próféták Isten igazságára emlékeztetik azokat, akiknek szükségük van az igazság meghallására. És mit is olvasunk Ámosz 4., 5. és 6. fejezetében? Ámosz 4. fejezetében ben ezt olvassuk: „Halljátok a szót, Básán tehenei” – ami nem túl kedves megszólítása a básáni hölgyeknek. Hiszen itt hozzájuk beszél a próféta. Ezt mondja nekik: „ti, akik a gyöngét elnyomjátok, a szegényt eltiporjátok; ti, akik így szóltok férjetekhez: ’Hozzál bort, hadd igyunk!’”

Ámosz valójában elítéli ezeket a nőket, azt akarja mondani, hogy ’Isten megáldott titeket, de ezt az áldást arra használjátok, hogy magatokat szórakoztattások vele. ’Ezt teszitek Isten ajándékaival.’ Joás idejében is ez történt a papokkal, amikor Isten ajándékait nem arra használták, hogy templomot építsenek, hogy imádják Istent vagy segítsék a szegényeket, hanem csak a maguk javára használták azokat. Ámosz ezt mondja az 5. fejezetben: „Megvetem, gyűlölöm ünnepeiteket, ünnepségeitek nem tetszenek nekem. Ha égőáldozatokat mutattok be és ételáldozataitokat, nem szívlelhetem”. (Ám 5,21): Miért mondja ezt? Mert nem törődtök az igazságossággal, nem törődtök a szegényekkel. És ez nagyon erőteljes. Ez mindannyiunkra igaz. Emlékezzetek vissza, Izraelben nem úgy imádják Isten ahogy kellene és Isten mégis azt mondja: Még ha nem is imádjátok úgy Isten ahogy kellene, de a szívetek a helyén van és gondoskodtok az emberekről, ezért elfogadlak titeket. De a 6. fejezetben még ezt sem teszik, igy folytatja: „Jaj Sionban a gondtalanul élőknek, és Szamária hegyén a bizakodóknak!” (Ám 6,1). Majd így folytatódik: „Elefántcsont ágyban alusznak, fekvőhelyeiken henyélnek, lakmároznak a nyáj bárányaiból és a csorda ökreiből. Hárfaszó mellett nótáznak, mint Dávid, hangszert csinálnak maguknak; korsóból isszák a bort, finom olajjal kenik magukat.” (Ám 6,4). Itt a kényelmes emberekről olvasunk, akik az elefántcsont ágyban fekszenek és nyújtózkodnak a kanapén. Mi is ilyen világban élünk, ahol, ha túl hideg van befűtünk, ha túl meleg van beindítjuk a hűtést. Ha az ágyunk eldeformálódik, veszünk egy másikat. Bárányt meg borjút eszünk, vagyis nem csak sima ételeket, hanem a legjobb ételeket vesszük meg és folyamatosan szórakoztatjuk magunkat például állandó zene hallgatással. Nagyjából mi is ilyenek vagyunk, igaz? Korsóból isszuk a bort. Engem mindig elborzaszt amikor ezt a részt olvassuk a misén, mert ezek a gondolatok jelennek meg a bennem. A miséken amikor ez a rész következik Ámosz 6. fejezete és halljuk, hogy korsóból isszák a bort, ez olyan furcsa, hogy miért nem pohárból? Ez is mutatja, hogy mi már milyen kényeztetésben, kényelemben és luxusban vagyunk. Olyan ez a kép, mint egy 21.századi nyugati modern világ. Természetesen különböző társadalmi rétegekből és különböző országokból vagyunk, akik most olvassák ezt. Lehet, hogy nektek más a tapasztalatotok, de sokaknak ez a meglátása, akik most velünk vannak. 

Ámosz ezen keresztül ítéli meg a szívünket, de te lehet azt mondod, ’Nem, nem, ez nem én vagyok…’. Rendben, lehet, hogy te nem ilyen vagy. De akkor is megéri ezért imádkozni. Mert lehetnék akár én is. Lehet, hogy jobban hajlok a kényelemre, mint az igazságra. Lehet, hogy jobban hajlok a magam rombolására, mint hogy igaz legyek. 

Bort isznak korsóból, olajjal kenik magukat és nem bánkódnak József végzete miatt. Megvan minden kényelmünk és nem aggódunk József miatt. Mit jelent ez? Emlékezzünk vissza, hogy az északi királyságban Izrael népét Efraimnak is hívták. Vagyis József leszármazottai miatt nem aggódik Izrael népe. Nem aggódnak, hogy elfordultak az Úrtól. Nem aggódnak, hogy a szegények éheznek, az igazakat elítélik és mi csak itt ülünk a kényelemben. 

A próféta most mindannyiunkat arra hív, hogy emelkedjünk mindezek fölé. Köteleződjünk el az Úr hangjára, bármire is hív ma minket.  Lehet, hogy te nem az vagy aki korsóból issza a bort, lehet, hogy te nem az vagy, aki csak nyújtózkodik az elefántcsont ágyban vagy szórakoztatod magad minden kényelemmel. De mindannyiunk életében ott van amikor figyelmen kívül hagyjuk mások helyzetét. Mindenkinek szüksége van egy prófétára, igaz? Most Ámosz az a próféta, akit küldött nekünk Isten. ’Istenem, mire hívsz ma engem, hogy mit vegyek észre? Ne legyek vak, vegyem észre kinek mire van szüksége körülöttem. Ne legyek süket, hogy meghalljam mások kiáltását. Hogy meglássalak bennük Téged. Hogy szolgáljalak, hogy imádjalak, hogy szolgáljam azokat, akik elhagyatottak. Hogy szolgáljalak azok között, akiknek szüksége van rám, ránk…

Szent Teréz anya mondta, hogy azért nincs bennünk béke, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk. Nem először idézek tőle, de fontos, hogy emlékeztessük erre magunkat. Nincs igazságunk, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk. Isten folyamatosan küld nekünk prófétákat, és azt kérdezi, ’Most visszafordulsz hozzám? Visszajössz hozzám? Mert az idő rövid az örökkévalóság viszont hosszú.’ Forduljunk vissza az Úrhoz amíg még van idő. Imádkozzatok értem, mert nekem is szükségem van prófétára, aki a szívemre beszél és megváltoztatja a szívemet. Szükségem van Isten kegyelmére, hogy megtisztítsa a szívemet, hogy amikor rám néz ne azt mondja, hogy ’megvetem a lakomádat, az imádásodat.’ Neki akarom adni a ti egész szíveteket is és imádkozom is értetek. Imádkozzatok értem ti is.

178. nap, Visszavárnak – 2Kir 10, Ám 1-3, Zsolt 110 (2025.07.18., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük igéd és köszönjük, hogy visszahívsz bennünket magadhoz! Köszönjük a próféták hangját és szavait, melyeket Szentlelked sugalmazott, hogy visszahívják Izrael és Júda népét, és az összes nemzetet a Te szívedhez! Urunk Istenünk, bennünket is visszahívsz! Segíts, hogy meghalljuk Ámosz próféta szavait és a Szentírás minden szavát, melyek visszahívnak bennünket! Ez a te szereteted logikája: sokat adsz nekünk és sokat is vársz el tőlünk! Elvárod, hogy hűségesek legyünk hozzád, mivel Te is nagyon hűséges vagy hozzánk! Elvárod, hogy viszontszeressünk, mert annyi szeretetet adtál nekünk! Urunk Istenünk, segíts, hogy bűnbánatra jussunk, mielőtt még túl késő lenne! Segíts, hogy teljes szívünkkel, értelmünkkel és erőnkkel hozzád forduljunk! Segíts, hogy mindazzal hozzád forduljunk, amik vagyunk és amink van. Jézus nevében kérjük ezt. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A Királyok második könyvének 10. fejezetében Jehuval találkozunk, aki egy eléggé összetett jellem. Ő Jorámot, Acháb fiát követi Izrael trónján. Achábnak 70 fia élt még Szamáriában. Jehu felteszi a kérdést a fiakat nevelő véneknek, hogy melyiket akarják megtenni uralkodónak. Azok félelmükben azt a választ adják, hogy Jehut akarják királyuknak, aki erre azt kéri, hogy azzal bizonyítsák neki hűségüket, hogy megölik Acháb mind a hetven fiát és odaviszik elé a levágott fejeket. A vének ezt meg is teszik. Jehu kiirt mindenkit Acháb házából, akiről úgy gondolja, hogy a legkisebb veszélyt is jelenthetné a hatalmára.

Később Baál imádóitól szabadul meg, cselt alkalmazva. Azt mondja az embereknek, hogy Achábnál ő nagyobb tisztelője Baálnak, s összehív mindenkit, hogy vele együtt imádják. Báál templomában aztán véfürdőt rendez, egyetlen Baál hívő sem marad életben. Érdekes, mert Jehu álnokság útján éri el ezt, a végeredmény, a Baál kultusz eltűnése mégis pozitív. Kiirtja Baál összes tisztelőjét, neve mégsem szerepel a jó királyok sorában. Hiszen emlékeztek, az északi királyságban, Izraelben nincs egy jó király sem. Jehu részben jó, de nem állította vissza teljesen az Úr helyes imádatát. Megtartotta Jerobeám aranyborjúit Bételben és Dánban, ezért Isten úgy tekintette, mint aki csak fél szívvel követi őt – ez mindannyiunk számára tanulság. Tett valami jót azzal, hogy kiirtotta a helytelen kultuszt, de nem állította vissza a helyes istentiszteletet. Pedig tudhatta, és mindenki tudta, hiszen ismerték a zsidó Írásokat, ismerték a történelmet, hogy Isten imádásának helye Jeruzsálem. És ha úgy imádjuk Istent, ahogyan Ő akarja, akkor nem mehetünk Bételbe vagy Dánba aranyborjút imádni. Jehu nem ennek megfelelően cselekedett, ezért a rossz királyok között tartják őt számon.

Ámosz próféta, akinek ma kezdtük el a könyvét olvasni, körülbelül Jehu uralkodása után 50 évvel élt. Az ő prófétasága idején Júda királya Uzija, Izrael királya pedig Joás fia, II. Jerobeám. Ámosz Tekoából, egy faluból vagy városból származik, Jeruzsálemtől 18 km-re délre. Tehát ő júdeai, mégis nagyrészt Izrael népének prófétál. Ez figyelemre méltó, mert könyvének elején még nem Izraelnek vagy Júdának prófétál, hanem e két királyságot körbevevő népeknek: Damaszkusznak, Gázának, Tírusznak, Edomnak és Ammonnak. Ezeknek a nemzeteknek mondja el, mit vár tőlük az Úr, mert gonoszat cselekszenek. Van egy visszatérő kifejezés Ámosz próféciájában, ami így hangzik „… három, sőt négy bűne miatt” (Ám 1,3.6.9.11.13) – mit jelent ez? Azt olvastam erről, hogy egyszerűen azt jelenti, hogy ’bűnt bűnre halmozott’, tehát nem három, majd később négy bűnt követett el, hanem folyamatosan bűnben élt. Erre az Úr azt mondja, hogy ennek következményei lesznek. Ez a próféták feladata, ugye?  Hogy emlékeztessék a nemzeteket. Majd a 2. fejezet 4. versében már Júda és a 6. versben Izrael is sorra kerül. Ámosz különösen élesen beszél, amikor Júda bűneiről szól. „Elvetették az Úr törvényét, s nem tartották meg a parancsait; mivel tévútra vezették őket hazug isteneik, akiknek már atyáik is a nyomukba szegődtek” (Ám 1,4). Ne felejtsük el, hogy az ő istentiszteletük alapvetően helyes, de folyton belecsúsznak valamilyen bálványimádásba. Még ragaszkodnak Istenhez, a jeruzsálemi templomba járnak, de folyton helytelen dolgokat tesznek. Ezért Ámosz visszahívja őket az Úrhoz. 

Mikor Izraelről beszél a 6. verssel kezdődően, már nemcsak a hamis istentisztelet ellen emeli fel hangját – bár ez is előjön újra és újra –, hanem hogy Izrael népe igazságtalanságot művel Isten előtt. Nem járnak igazságban, azaz nem viselnek gondot a szegényekre, hanem rájuk taposnak. Nem gondoskodnak a gyámoltalanokról, hanem kihasználják őket. Ez Ámosz próféta legerősebb kritikája Izrael ellen az egész könyv folyamán.

A 3. fejezetben Ámosz kifejt egy gondolatot, amit úgy is nevezhetnénk, hogy Isten ítéletének logikája. Isten ítéletének logikája az Ő szeretete…  Ő folyamatosan szeret, gondot visel még Izrael népére is, akik elhagyták az Ő tiszteletét. Még így is áldásokban részesíti őket. Jólétet és bőséget ad nekik és ők mégis elfordulnak tőle. 

Ugyanakkor eljön egy pont, amikor szembe kell nézniük azzal, amit választottak. Ámosz kimondja, hogy Isten ítélete elkerülhetetlen, mert annyi mindent adott nekik és mégsem fordultak vissza hozzá. Így szól: „Ki ne jövendölne, ha szól az Úr, az Isten?… Ezt mondja az Úr: Amikor a pásztor is csak egy szárcsontot vagy fülhegyet ment meg az oroszlán szájából, ugyanígy Izrael fiai közül is (alig) mentenek meg (valakit), akik Szamáriában ágyuk mélyén ülnek, fekvőhelyükön, a párnák között” (Ám 3,8b.12).  Ezzel azt mondja, hogy egy kis rész helyreáll majd, de a nagyobb rész elvész. Az északi országrész, Izrael fiai szétszóratnak, az ország romba dől. Ez Ámosz próféciája, aki azt próbálja tenni, mint minden próféta. „Olvassa az írást a falon” és visszahívja az Úrhoz a népet, mielőtt még túl késő lenne. Ezt fogjuk hallani Ámosztól az elkövetkező két nap során. Ugyanez a felhívása minden prófétának, de itt most Ámosznak különösen, aki azt mondja: ’lássátok, az írást a falon és térjetek vissza az Úrhoz, amíg nem késő’. 

Ez a hívás nekünk is szól. Meg kell értenem, hogy Isten engem is hív. Miben is vagyok hűtlen, mikor nem vagyok igazságos, hol nem járok igazságban az Úr előtt? Mert most van itt az idő, hogy visszaforduljak hozzá és megengedjem neki, hogy újra igazzá, újra egésszé tegyen. Ahhoz, hogy egésszé legyünk, nem vagyunk elegek magunk, ezért kell mindig egymásért imádkoznunk. Kérlek, értem is imádkozzatok, én is imádkozom értetek! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése a lapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

177. nap, Térj vissza, Izrael! – 2Kir 9., Oz 11-14, Zsolt 109 (2025.06.17., kedd)

Mennyei Atyánk, magasztalunk téged, és imádkozunk kegyelmedért! Kérjük segítségedet! Imádkozva és böjtölve jövünk eléd szükségünkben, miként Dávid ebben a mai zsoltárban. Hiszen Istenünk, vannak, akik szembeszállnak velünk, akik megátkoznak bennünket, akik távol tartják magukat az áldástól. Mégis, Dáviddal ellentétben, aki az őt átkozókra átkot kér, mi ahhoz kérjük a kegyelmed, hogy nevén tudjuk nevezni az igazságtalanságot, amikor látjuk, hogy meg tudjuk nevezni a gonoszt, amikor látjuk! De Krisztushoz szeretnénk hasonlítani, hogy kiterjesszük rájuk is a kegyelmet és a megbocsátást! Nem kérünk átkot az ellenségeinkre Uram, hanem a megtérésüket kérjük! Arra kérünk, hogy szereteted által új életre szülessenek! Arra kérünk, hogy add nekik az áldást, ami megváltoztatja a szívüket, hogy megismerjenek téged és kövessenek egész életükkel! Jézus nevében könyörgünk ellenségeinkért! Könyörgünk azokért is, akik szeretnek minket, azokért is, akik nem úgy szeretnek minket, ahogy kellene, és könyörgünk egymásért is. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Vegyük először a 109-es zsoltárt. Mostanra már jól ismerjük Dávidot, tudjuk, hogy valódi ellenségei voltak. Voltak olyan emberek, akikre életre-halálra üldözték nap mint nap. Mások tettették, hogy a barátai, de nem voltak azok. Ezért ez egy nagyon őszinte ima Dávid részéről, amikor azt akarja látni, hogy elnyerik a büntetésüket. Ebben nincs semmi rossz. Emlékezzetek, mielőtt az irgalomhoz eljutnánk, meg kell értenünk az igazságosságot. Mielőtt megbocsátanánk, meg kell értenünk, mi az, ami megbocsátandó. Dávid ezen a ponton van. Őszinte imájában igazságot kér az ellenségeire. 

De mi már többre vagyunk hívva, ahogy az a bevezető imában is elhangzott. Ne csak Dávidot utánozzuk az imájában, hanem legfőképpen Krisztust, aki azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk23,34). Még akkor is így imádkozott, amikor szabadságától, méltóságától, életétől, mindenétől megfosztották. Sokat tanulunk ezekből az imákból a Zsoltárok könyvében. Modellül szolgálhatnak a saját imáinkhoz, de minduntalan Krisztus világosságába kell helyeznünk és helyesen kell értenünk őket.

A Királyok második könyve 9. fejezetében újra egy ismerős történettel találjuk magunkat szemben. A Krónikák könyvében már olvastunk Izebel haláláról, de itt több részletet tudunk meg. Itt történik meg a beteljesedése annak, amiért Elizeus elküldi egyik prófétatanítványát, hogy titokban kenje fel Jehut Izrael új királyává. Látjuk, hogy Jehu megöli Izrael és Júda királyát és szemtanúi leszünk Izebel halálának. Utóbbiról az Írás részletezi, hogy kifesti az arcát, vonzóvá próbálja tenni magát, mintha ezzel el akarná csábítani Jehut, aki a jelenlegi dinasztiát jön megdönteni. Lehet, hogy ez nem így van, de egy biztos: Izebel több szempontból is elvesztette kapcsolatát a valósággal. Az egyik, hogy azt hiszi, ő képes lesz Jehut eltéríteni a küldetésétől, a másik, hogy nem veszi észre, hogy eunuch szolgái mennyire nem hűségesek hozzá. Hiszen Jehu első szavára: „Dobjátok le!” (2Kir 9,33), kidobják az ablakon. A Szentírás Izebellel, Achábbal és Ataljával kapcsolatban bemutatja, hogy hosszú időn keresztül a gonoszságot választották és egy ponton megítéltettek a választásuk miatt. Ez a Szentírás egyik törvénye, az Úr egyik törvénye: egy ponton Isten hagyja, hogy azt kapjuk, amit választottunk. 

Ez a végkövetkeztetése Ozeás könyvének is. Még életében meglátta Izrael házának pusztulását. Meglátta, hogy mindaz, amit jövendölt, bekövetkezett. Jöttek az asszírok és lerombolták Izrael királyságát, a tíz törzs lakóhelyét. Az utolsó fejezetek Ozeás könyvében elmondják, hogy ez fog történni, mert a hűtlenség folyamatos. Isten azt mondja: „Pedig én tanítottam meg járni Efraimot” (Oz 11,3a) – emlékezzetek, Efraim a másik neve az északi királyságnak, Izraelnek. „Karomon hordoztam; mégsem ismerték el, hogy a gondjukat viseltem. Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt; lehajoltam hozzá, enni adtam neki” (Oz 11,3b-4), „de – folytatja Isten – nem akarnak megtérni” (Oz 3,5) – és az ellenállhatatlan asszír támadás lesz a realitás.

Egy ponton azt kapjuk, amit választottunk. Még Ozeás életében Izrael megkapja, amit választott. Azt választotta, hogy nem tartozik az Úrhoz, és azt kapja. A száműzetést választotta és azt kapja. Emlékezzetek csak vissza Ozeás gyermekei nevének jelentésére: „nincs irgalom”, „nem népem”. Tudjátok, amire a próféták folyamatosan figyelmeztetik a népet, az végül is bekövetkezik.

De a történetnek itt nincs vége! Az utolsó, 14. fejezet címe és témája: „Izrael megtér és irgalomra lel”. Mert bár folyamatosan mondogatják, hogy ’nem vagy a mi Istenünk’ és hamis bálványokhoz fordulnak, mégis ott az ígéret. Ozeás pedig folyamatosan mondja: „Izrael, térj vissza az Úrhoz, a te Istenedhez” (Oz 14,2). Egy csodálatos imában szinte Izrael szájába adja a megtérés szavait: „Nem mondjuk kezünk alkotásának többé:  Te vagy a mi Istenünk! Mert az árva csak nálad talál irgalmat.” (Oz 14,4). Erre Isten válasza: „Meggyógyítom hűtlenségüket, s szívemből szeretni fogom őket” (Oz 14,5).

Asszíria jön, lerombolja Izraelt, az északi királyságot és Ozeás látni fogja ezt, de ő azt is tudja, hogy Isten szeretete végnélküli és megállíthatatlan! Igen, Izrael azt kapta, amit választott. Ebben az időben hűtlenül éltek, helytelen istentiszteletet végeztek. Már I. Jerobeám idejétől kezdve, mikor Bételben és Dánban áldozati oltárokat állítottak, teljesen elfordultak Istentől. Majd a nem megfelelő áldozatbemutatáson túl már nem is Istent, hanem csak a bálványokat imádták. Isten mégis azt mondja: „Meggyógyítom hűtlenségüket és szívemből szeretni fogom őket.”

Hogyan lehetséges ez? Ez csak azért lehetséges, mert a történelem egy pontján Isten egy lesz közülünk, és minden törzsre, népre, fajra és nemzetre kiterjeszti áldását a Föld végső határáig. Izrael 10 törzse északon eltűnik örökre, feloldódnak az Asszír és a Babiloni Birodalom népei között, illetve belőlük lesznek a szamaritánusok. Isten úgy újítja meg őket, hogy az Ő országában állítja őket helyre, amit Jézus meghirdet és megalapít az Egyházban. Ez nagyszerű! Testvéreim, ti és én sokszor hűtlenek vagyunk, Isten mégis megszólít, hogy forduljunk vissza hozzá, Ő meggyógyítja hűtlenségünket és szívéből fog szeretni minket. Milyen jó Isten! –  szereti a megtört szívünket. Imádkozzunk egymásért ezen a hosszú úton, imádkozzatok értem is! Én is imádkozom értetek. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

176. nap, Az örök életet választani – 2Kir 8, Óz 8-10, Zsolt 108 (2025.06.09., hétfő)

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy önmagadat adtad nekünk, köszönjük Fiad ajándékát. Köszönjük, hogy harcolsz értünk. Hiábavaló az emberek segítsége – bár szükségünk van egymásra, együtt kell harcolnunk –, de veled, Uram, bátran cselekszünk; veled hősi tettekre vagyunk képesek. Mert Te viszed végbe mindazt, amit elérünk, és Te tiprod el ellenségeinket. Segíts nekünk hűségesnek lenni hozzád, hűségesnek a várakozásban, hűségesnek abban, hogy megengedjük neked, hogy megjelenj, és harcolj értünk úgy, ahogyan Te akarod, nem úgy, ahogyan mi elképzeljük. Mert Uram, a Te akaratod felülmúlja a mi legjobban átgondolt terveinket, a Te bölcsességed pedig végtelenül meghaladja a mi értelmünket – úgy, ahogy az óceán összehasonlíthatatlanul nagyobb egy pocsolyánál. Ezért dicsőítünk Téged, és bízunk benned ma is. Ámen. 

A mai napon a Királyok második könyvéből Elizeus történetét olvassuk újra, ahol ismét feltűnik a sunemi asszony. Micsoda ajándék volt, hogy Elizeus barátja volt ennek a családnak! Most éppen megmentette az életüket a hét évig tartó éhínség idején és megmaradt a vagyonuk is – ez valóban rendkívüli. Látjuk továbbá Benhadad, Szíria királyának halálát, és hogy Hazael lépett a helyére a trónon. Ezenkívül áttekintjük Acháb fiának, Jórámnak az uralkodását Júdában. Jórám nem volt sokáig király – mindössze nyolc évig uralkodott –, majd fia, Achaszja lépett a trónra, aki viszont csak egy évig volt hivatalban. Emlékezzünk, Achaszja anyja Atalja volt, és rajta keresztül kapcsolódik a történet Achábhoz és Izebelhez, az ő szüleihez. Atalja – mint tudjuk – kiirtotta a saját családját, egyedül az az unokája menekült meg, akit sikerült elrejteni előle. Ez is mutatja, mennyire mélyen gyökerezik a gonoszság ezen a vonalon. Atalja Achábtól, az északi Izrael királyától származott, ezáltal összekapcsolódik a déli király, Jórám családja is ezzel a vérvonallal. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor Izrael (az északi királyság) és Júdea (a déli királyság) uralkodói közös érdekeket képviseltek – sajnos ezek az érdekek a legtöbbször bűnösek voltak. 

A mai napon Ózeás könyvének 8., 9. és 10. fejezetéből is olvasunk. Amikor a prófétákat hallgatjuk – és ezt az elkövetkező napokban gyakran fogjuk tenni, Ozeás, Ámosz, Jónás, Mikeás, majd a „nagyobb” próféták: Izajás, Jeremiás, Ezékiel jövendöléseit – fontos megértenünk: ezek mindig egy adott történelmi és lelki szituációban szólalnak meg. Mégis van olyan, ami a mondanivalójukban közös: Isten bőségesen megáldotta népét – mindent megadott nekik, amit csak kívánhattak. A nép mégis más isteneket választott, bálványokat követett, az áldásokat pedig nem az Úrnak tulajdonították, hanem a hamis isteneknek. Ozeás ezen a ponton Efraim törzséhez szól az északi országrészből. Azt mondja: ’Ha nem fordultok vissza, ha így folytatjátok, Isten elengedi a kezeteket.’ És ez nem csak rájuk igaz. Eljön a pont, amikor a történet véget ér. Igen, Isten hűsége örök, végtelen. Soha nem szűnik meg. De a mi történetünk egyszer véget ér. Ez nem azt jelenti, hogy Isten azt mondja: ’Elég volt, elegem van belőletek, többé nem könyörülök.’ Nem. Hanem azt jelenti, hogy ebben a világban az idő véges. Az örökkévalóság természetesen végtelen, de ebben az életben megvan az időnk, amikor Isten megtérésre hív. És az idő egyszer lejár. Az utolsó homokszem lepereg az órában, és a döntés, amit akkor hozunk, az lesz a mi örök döntésünk.

Ózeás tehát esedezve könyörög az északi Izrael törzseinek – más néven Efraimnak –, és azt mondja: ’Isten szeret benneteket, de ha folytatjátok az utatokat, akkor azt fogjátok kapni, amit választottatok: ’bármit, csak ne Istent!’ Ez nem az, amit Isten akar – de figyelmeztetnie kell: ha nem választjuk Őt, akkor ennek a negatív a következményét választjuk. 

Ez rólunk is szól. A próféták feladata, hogy Isten szeretetére emlékeztessenek, de ugyanakkor arra is, hogy egyszer eljutunk oda, amit választottunk – akár Isten, akár valami más az. Mert bármennyire szeret is minket Isten – hűségesen, rendíthetetlenül, szenvedélyesen –, Ő megengedi, hogy elmenjünk. És ha valami mást választunk, akkor megkapjuk azt, amit választottunk. Ezért mindannyiunknak figyelnünk kell a próféták szavára – nemcsak Izrael történetében, hanem a saját életünkben is. Lehet, hogy többnyire hűségesnek tartjuk magunkat, de őszintén: keressük-e Isten hangját? Az Ő akaratát? Vagy csak sodródunk? 

Jézus a Hegyi beszédben azt mondja: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette” (Mt 7,24-26). Teljes pusztulás a vége. De aki hallgatja Jézus szavait és meg is valósítja őket, az kősziklára épít! Ugyanúgy jön a vihar, de az a ház állva marad – mert biztos alapokon áll. Mindannyian építünk valamit. Építjük az életünket – és az örök életünket is. De mire építjük? Önmagunkra? Bálványokra? Vagy azokra a dolgokra, amelyeket jobban szeretünk Istennél? Vagy Jézus Krisztusra, az ő akaratára, a parancsainak megtartására, a bűnbánatra, a megtérésre? Remélem, hogy mindannyian ezen az úton járunk. Ha nem, akkor imádkozzunk egymásért – mert szükségünk van rá.

Senki sem akar örökké Isten nélkül élni. Ez Isten kétségbeesett vágyakozása: hogy egyikünk se érje el az élete végéhez úgy, hogy közben egész életében valami mást választott, nem Őt. Ezért kérlek, imádkozz értem – nekem is mindig meg kell térnem. És én is imádkozom érted – mert tudom, hogy ugyanolyan vagy, mint én. Imádkozzunk egymásért! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)