160. nap, Jézus figyelmeztet – Mk 13-14, Zsolt 68 (2025.05.23., péntek)

Mennyei Atyánk, légy áldott most és mindörökké! A 68. zsoltárban te vezetted népedet a Sínai hegytől a Sion hegyéig felhőben és tűzben. Te vezetted őket a templomhoz és a szentélyhez, ahol laksz a Te Szentlelkedben, és ahol imádhattak téged. Ma pedig minket hívsz, hogy imádjunk téged. Minket is oda hívsz, ahol te laksz. Odaviszel minket, ahol a jelenléted mindörökre megmarad. Márk evangéliumában hallottuk, ahogy nekünk adod az utolsó vacsorát, Jézus testét és vérét, lelkét és istenségét. Urunk, elhívtál, hogy imádjunk téged a szentmisében. Köszönjük neked ezt az ajándékot! Köszönjük azt is, hogy kész voltál minden szenvedést és megaláztatást elviselni értünk. Nem érdemeltük meg, szereteted mégis a keresztig vitt téged. Az Atya iránt és irántunk érzett szereteted segített téged a Getszemáni kertben. Minden imánkkal és teljes valónkkal köszönjük ezt neked! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Márk szinte rohan a passióig. A 14. fejezetnél viszont lelassít, széthúzza a történetet, hogy minél jobban megértsük, mi is történik. Ez talán a leghosszabb fejezet az egész evangéliumában, mert ez az a hely, ahol Isten szeretete kiárad ránk. 

A 13. fejezetben Jézus figyelmeztet minket arra, hogy mi minden történik majd második eljövetelét megelőzően. A templomot lerombolják, és vigyázni kell magára mindenkinek, aki őt követi, mert ezt az időt üldöztetés jellemzi. Mindez nem csak a korai századokra érvényes, hanem minden kor minden civilizációja esetében igaz lehet, ahol ellenségesek az Egyházzal. Vannak korok, amelyek pusztán közömbösek Krisztus iránt. Emberek, országok, kultúrák tudnak közömbösek lenni, viszont vannak korok, amikor a világ ellenségessé válik. Ekkor „halálra adja majd testvér a testvért, apa a gyermekét, a gyerekek meg szüleikre támadnak, és a vesztüket okozzák. A nevemért mindenki gyűlölni fog benneteket” (Mk 13,13). Ez a világ nagy részén ma is valóság. A családok megosztottak. Vannak családtagok, akik Krisztus és az Egyház tanítása miatt sosem beszélnek egymással. Sokan Jézus tanítása miatt gyűlölik szüleiket, testvéreiket. Olyan korban élünk, amikor nem csak közömbösséget, de ellenségességet is tapasztalunk az Egyházzal szemben. Nem csak az Egyesült Államokban, hanem sok más helyen is. Jézus figyelmeztetett minket. A mi küldetésünk, hogy szeressük az embertársainkat és szeressük az Urat, amennyire csak tudjuk. 

Van egy nagyon pontos prófécia, amit Jézus mond Mk 13-ban. Így szól: „Amikor majd látjátok, hogy a pusztulás undoksága ott áll, ahol nem volna szabad”(Mk 13,14). A rómaiak Kr.u. 70-ben lerombolták a Templomot és egész Jeruzsálemet. Felkelés volt ellenük a 60-as évek során, és Kr.u. 70-ben a rómaiak megtámadták Jeruzsálemet, lerombolták és megöltek ott minden zsidót, akit csak találtak. A keresztények Jézus mondatai miatt menekültek meg. Jézus előre figyelmeztette őket, hogy amikor ez történik, ne menjenek a városba, hanem távozzanak, amilyen gyorsan csak tudnak. Ezt is tették. 

Egy korai történetíró, Josephus Flavius elmeséli mindazt a szörnyűséget, amit a rómaiak tettek a zsidókkal Jeruzsálem ostroma alatt. Borzasztó dolgok történtek ott. 

Márk 14. fejezetében más borzasztó dolgokról olvashatunk. Itt láthatjuk, ahogy elhatározzák Jézus elfogását, majd ahogy Júdás elárulja őt. Márk evangéliuma emellett a legkorábbi írott dokumentuma annak, hogy Jézus nekünk adta az Eucharisztiát. Emlékezhetünk, hogy a János 6-ban Jézus mondta, hogy „ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek” (Jn 6,53). Itt, az utolsó vacsora alatt pedig nyíltan kimondja: „Vegyétek, ez az én testem” (Mk 14,22). Továbbá: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik” (Mk 14,24). Nagyon fontos, erőteljes szavak ezek. Segíthetnek mindegyikünknek, hogy felismerjük: Jézus velünk maradt, és még az utolsó pillanataiban is ránk gondolt, nekünk adva a legnagyszerűbb ajándékot, ami csak elképzelhető. 

Amikor pedig Jézus a getszemáni kertben imádkozott, remegni és gyötrődni kezdett, és ezt mondta: „Halálos szomorúság fogta el lelkemet.” Majd így folytatta: „Abba, Atyám, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet! De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mk 14,36).

Végezetül ma azt kell kiemelnünk, hogy Jézus arra hív: mi is így imádkozzunk. Két sajátosságát láthatjuk Jézus imájának: Őszinte és bizalommal teljes. Őszinte, hiszen kimondja, hogy nem akarja mindazt, ami rá vár. Ezzel egyidőben viszont kimondja azt is, hogy ’ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied’. Bízik az Atyában. Bár a mi imáink is ilyenek lennének. Minden helyzetben mondhatnánk, hogy Isten akarata legyen meg, még akkor is, ha egy szituáció nehéz vagy Isten akarata kihívás elé állít minket. Nyugodtan kifejezhetjük az érzéseinket, de a döntést bizalommal tegyük le az Atya kezébe. Imádkozzunk mi is így! 

Isten egybe akar gyűjteni minket sok különböző helyről. Mindig közelebb önmagához. Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

159. nap, Gyümölcsöt teremni – Mk 11-12, Zsolt 67 (2025.05.22., csütörtök)

Ó, Istenem, Uram, minden egyes hajnallal egy új nap áldását adod nekünk. Minden egyes nap irgalmad áldását adod nekünk. Irgalmad minden egyes reggel megújul, Uram Isten. És adsz nekünk egy új napot, minden egyes reggel, egy új napot, hogy tiszteljünk téged, egy új napot, hogy jobban megismerjünk téged, egy új napot, hogy szerethess minket. Minden erre vezethető vissza, hogy hagyjuk-e, hogy szeress minket. Minden arra vezethető vissza, hogy hagyjuk-e, hogy szeress minket? Hagyjuk-e, hogy te légy az életünk Ura? Megengedjük-e, hogy megmutatkozzon bennünk a Te arcod? Befogadjuk-e a szívünkbe a főparancsot: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második így szól: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat! (Márk 12,30-31). Uram Istenem, először is segíts nekünk, hogy amennyire csak lehet, meg tudjuk tapasztalni a Te szeretetedet. Segíts, hogy ismét megengedjük neked, hogy szeress minket ma reggel, hogy megbocsáss nekünk és ránk áraszd a Te kegyelmedet. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy a tiédnek tekinthessükmagunkat. Jézus nevében, Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A 11. és 12. fejezetben a történetnek egy új szakasza kezdődik: Jézus megérkezett Jeruzsálembe. Jeruzsálemben marad szenvedése, halála és a feltámadása idején is. Holnap elkezdjük olvasni az összeesküvést Jézus megölésére, az Utolsó vacsorát, Péter tagadását, a Getszemáni kertben történteket. De ma még a Jézus árulásához vezető napokban vagyunk. Itt, a 11. fejezetben felismerhetjük, hogy a tét egyre nagyobb, és Jézus tanításai mostantól egyre élesebbek.

Jézus bevonulása Jeruzsálemben egy vallási cselekedet. A Messiásnak jár ilyen fogadtatás. Azt kiáltozzák: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!” (Márk 11,9-10). Jézus felkeresi a templomot, de aznap nem történik semmi érdemleges. Márk a következő napra teszi a történetet arról, hogy Jézus megátkozza a fügefát, és visszamegy a templomba. Más evangéliumokban más a sorrend, úgy ábrázolják, hogy Jézus bemegy a templomba és azonnal megtisztítja azt.

A fügefáról szólva: ez a fa Isten népének szimbóluma. Felmerül benne a kérdés: ’Rendben, ti Isten népe vagytok. De úgy is éltek, mint Isten népe? Hiszen kiválasztottak titeket a világ összes nemzete közül, hogy rajtatok keresztül Isten megáldja az egész világot. Így éltek?’ És kéri a gyümölcsöket. Úgy néz ki, mintha rossz napja lenne Jézusnak. Ő éhes, odamegy a fügefához, és gyümölcsöt akar szedni róla, de nem talál rajta fügét. Márk is rámutat, hogy ez még nem volt a fügeérés ideje. Jézus mégis elátkozza a fát. Azt mondja: „Soha senki ne egyen rólad gyümölcsöt!” (Márk 11,14) Másnap visszatérnek ugyanoda. Éslátják, hogy a fa gyökerestül elszáradt. Nyilván nem csak arról van szó, hogy Jézusnak rossz napja van, hiszen Ő Jézus, ugye? Jézus itttanít valamit a tanítványainak nagyon-nagyon világosan. Ezt a tettét, hogy fügét keres a fügefán, és nem talál, tanítási fogásként használja fel. Miért? Azt tanítja nekik, hogy Izrael népe a fügefa. És elméletileg azt kellene látniuk, hogy Izrael népe a fügefa, és elméletileg az Istenhez tartozás gyümölcsét kellene hozniuk. Gyümölcsöt kéne teremniük, ez minden, amit az Ószövetségben eddig hallottunk: ’Rendben van, az én népemmé lettetek, most teremjetek gyümölcsöt. Tudjuk, hogy ez a helyzet, mert Jézus a 12. fejezetben elmondja a gonosz szőlőmunkásokról szóló példázatát. Itt van a földbirtokos, aki szőlőt ültet, majd tornyot és szőlőpréstépít, mindezeket a dolgokat bérbeadja a munkásoknak. Ezek a munkások – ismét a zsidó nép, a zsidó vezetők – nem adják át annak a gyümölcsét, ami lényegében a földbirtokosé, azaz magáé Istené. Az ő földje a szőlőskert. És ez mindannyiunkra igaz, Jézus erre mutat rá: ’Rendben, ha hozzám tartozol, az nagyszerű, mivel azért tartozol hozzám, mert szeretlek titeket. De az is fontos, hogy ha hozzám tartozol, akkor gyümölcsöt is kell hoznod. Azért tartozol hozzám, hogy megáldhassam a világot általad. Mutasd a gyümölcsöt!’ És ez valóban kulcsfontosságú. János evangéliumában Jézus nagyon világossá teszi ezt. Azt mondja: „arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” (János 15,16)

Ez a kulcs! Ezt a kérdést egy gyümölcstelen Jézus-tanítványnakmindenképpen fel kell tennie: „Vajon Jézus tanítványa vagyokegyáltalán?” Ez nem azt jelenti, hogy olyannak kell lenni, aki milliókat térített meg, vagy ezreket, százakat... A kérdés mégis érvényes: ’De hol van a gyümölcs az életedben?’ A gyümölcs valóban lehet mások megtérése. Igen, de a Lélek gyümölcsei is lehetnek, igaz? Olyan dolgok, mint a szeretet, az öröm, a békesség, a türelem, a kedvesség, jóság, a szelídség, az önuralom (vö. Gal5,22). Ezek a Lélek gyümölcsei. És ha Krisztushoz tartozunk, akkor meg kell tudnunk mutatni neki: ’itt vannak a gyümölcsök’. Ez nem azt jelenti, hogy mi termettük meg ezeket a gyümölcsöketönmagunkban. Hiszen ezek a Jézusban gyökerező élet természetes vagy természetfeletti következményei. Ezek a dolgok a Krisztusban élő élet gyümölcsei. És ha Jézus gyümölcsöt keres a fügefán, és nem talál, azt mondja: ’Rendben, tudod, valamikor lejár az idő. Valamikor, valamikor a földbirtokos visszatér. Valamikor fügét fogok keresni a fügefán, mert szükségem lesz gyümölcsre.’ Ezt mondja Jézus: ’Valamikor újra eljövök, és szükségem lesz agyümölcsre.’

Haladjunk tovább: Annyira jó, amikor Jézus megtisztítja a templomot, van ebben valami erőteljes, mert nemcsak azt tárja fel, hogy az Atya háza az imádság háza, hanem azt is, hogy amikor megkeresztelkedtél, a Szentlélek templomává váltál. Így most élő templomként élsz, egy valóban élő templom vagy. Jézus egyik dolga pedig az, hogy megtisztítsa a templomot, és ezért nemcsak arra kell képessé válnunk, hogy gyümölcsöt teremjünk az ő nevében, hanem arra is, hogy megtisztítson minket. Felismerve, amit Jézus mond, hogy az most nem az  Atya háza. „Nemde meg van írva: Az én házamat az imádság házának fogják hívni minden nép számára? Ti meg rablók barlangjává tettétek” (Mk 11,17). Ha Isten az én testemet a Szentlélek templomává tette, a ti testeteket is a Szentlélek templomává tette, ez azt jelenti, hogy a testünkkel és a testünkben dicsőítenünk kell Őt! Olyannyira, hogy Isten ezt a sorsot szánja nekünk az örökkévalóságban. Hiszen a 12. fejezetben a szadduceusokról szóló történetet meséli el, akik Jézushoz jönnek, és megkérdőjelezik a test feltámadásának gondolatát. A szadduceusokés a farizeusok számos dologban nem értettek egyet. A szadduceusok csak a Biblia első öt könyvében, Mózes első öt könyvében hittek, a többit nem tartották túl sokra. Így aztán nézeteltérések támadtak a farizeusok és a szadduceusok között. Ezek a nézeteltérések többek között a test feltámadásáról, az angyalokról és hasonlókról szóltak. A szadduceusok odamentek Jézushoz, és feltették ezt a hipotetikus kérdést: ’Mi van, ha egyasszony hét testvérhez ment feleségül Mózes törvénye szerint? Kinek a felesége lesz az általad hirdetett feltámadásban?’

Jézus pedig, tudjátok, keményen választ adott. ’Nem ez a helyzet,tévedtek! Nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát, hiszena mennyben nincs házasság, mert a házasság célja éppen az, hogy a mennybe juss.’ A házasság célja, hogy meghalj önmagadnak Krisztus és mások iránti szeretetből, ami Krisztushoz hasonlóvá tesz, és segít abban, hogy olyanná válj, amilyen embert Szent Pál leír az Efezusi levél 5. fejezetében. Amikor azt mondja: „Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte” (Efezus 5,25). Így adta oda életét érte, és arra hívott el, hogy adjuk oda életünket házastársunkért, ami megtisztít és megszentel.

A 13. fejezet előtti utolsó kis rész az özvegy felajánlásáról szól, és arról, hogyan figyeli Jézus, ahogy az emberek nagy összegeket tesznek a perselybe. Majd odamegy ez az asszony, és két rézpénzt hoz, ami egy fillért tesz ki. Erre azt mondja Jézus: ’Ez a szegény özvegy többet dobott be, mint mindazok, akik a perselybe adakoznak. Mert ők a feleslegükből adtak, ő pedig a szegénységéből mindent beleadott, amije volt, az egész megélhetését.’

Történelmileg a tized a jövedelem tizede, ugye? Ez a jövedelem tizede. A mögötte lévő elképzelés az, hogy a jövedelem első 10százalékát oda kell adni. Ez nem feltétlenül az, amit katolikusnak gondolunk. Hisszük, hogy kötelesek vagyunk támogatni az Egyházat és Krisztus küldetését, amennyire csak tudjuk.

Adjuk oda először azt, ami az első zsenge, és lehet, hogy ez a tized, lehet, hogy több, mint a tized, lehet, hogy kevesebb, mint a tized. De itt van ez a szegény özvegyasszony, és ő nem csak az első 10 százalékot adja, de az utolsó 10 százalékát is. Úgy értem, ez az asszony nem csak az első zsengéket adja. Ő a legutolsó gyümölcsöket adja, az utolsó terméseit. És ez a kulcs sokak számára, akik elsajátították azt a felismerést, hogy rendben, az első zsengém Jézusi. Aztán el kell jutniuk odáig is, hogy ’tudod mit? És az utolsó gyümölcseim is! Az elsőtől az utolsóig, a kezdettől a végéig, mindenem az övé.’

Jézus dicséri ezt az asszonyt, aki csak egy fillért tesz bele, egyetlen fillért, de mindenét, amije volt. Nem a bőségéből adott, hanem a megélhetésre szánt pénzét adta oda. Ma hogyan adhatom oda az Úrnak az első zsengéimet? Hogyan adhatom oda neki az utolsó gyümölcseimet? Hogyan szerethetem őt nemcsak szóval vagy beszéddel, hanem tettekkel és igazsággal is? Hogyan szerethetem őt egész életemmel ma? Az első zsengéimmel, az utolsó gyümölcseimmel? Ezt csak Isten kegyelmével tehetjük meg, mert ismétlem, a Lélek minden gyümölcse, a Lélek gyümölcsei nem a test gyümölcsei, nem a saját akaratom, hajlandóságom vagy kemény munkám eredményei. Ezek egy olyan élet gyümölcsei, amely Jézushoz hasonlóvá vált és átadta magát neki. Ezt csak Isten kegyelmével tehetjük meg. Imádkozzunk tehát egymásért. Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem. Mike atya vagyok. Alig várom, hogy holnap találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Jordán Bertalan, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

158. nap, A bűn realitása – Mk 9-10, Zsolt 29 (2025.05.21., szerda)

Mennyei Atyánk, imádunk téged és áldunk téged! Te is megáldasz minket és folyamatosan adsz nekünk! Ezért dicsőítünk téged és tudjuk, hogy áldott vagy. Urunk Istenünk, az evangéliumban megkérdezed: ‘Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?’ És ha nem tudom, hogy mit akarok, ha nem tudom, hogy mire vágyom, mi a szívem mély vágya, akkor nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Ezért Uram, még mielőtt kérhetnék valamit, mielőtt kérhetném, amire vágyom, add meg mindannyiunknak a tisztánlátás Lelkét. A Lelket, aki tudja, hogy mire vágyik a szívünk igazán, aki ismeri az igazi benső vágyunkat. Mert szívünket a téves megkülönböztetés felhője fedheti, és sok ellentétes vágy vethet rá árnyékot. Óh, Uram, Istenem, az esetek felében nem is tudom, mit akar a szívem, ezért kérlek: még mielőtt válaszolhatnék arra, hogy ’mit tehetnék érted?’, segíts megtalálnom a helyes választ. Szükségem van tőled tiszta szívre, ami nem csak másokat lát jól, hanem azt is látja, mi van a saját lelkem mélyén. Tisztán akarok mindig hozzád közeledni. Mindig bizalommal és bátran akarok közeledni hozzád, ezért kérlek, küldd a szívembe és küldd mindazok szívébe, akik velem együtt imádkoznak a tisztaság lelkét, a bizalom és a bátorság lelkét. Jézus nevében kérem ezt. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Sok mindenről akarok szót ejteni. Ahogy már említettem, a Márk-evangélium akciódús. Hét versenként egy új történet, néha ennél kevesebb is, és már mással folytatja: ’és Jézus akkor ezt tette…’ Amit ma elsőként kiemelek, az Jézus színeváltozása. Erről is beszélünk még Máté evangéliuma olvasásakor, mert szent Máté többet oszt meg abból, hogy miről folyt ott a beszélgetés. Szent Lukácsnál ugyanúgy megtudunk néhány részletet.

Itt van például Mózes és Illés. Mózes a törvényt, Illés a prófétákat képviseli az Ószövetségből. Jézus nem csak egyenragú társként beszél velük, hanem amikor az Atya hangja hallatszik Jézus felett, teljesen világossá válik, hogy Jézus felülmúlja őket. Ő nagyobb, mint Mózes és Illés, mert a felhőből jövő hang – és itt most visszaemlékezhetünk a Shekina-dicsőségre, a felhőben megjelenő Úr dicsőségére – azt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”(Mk 9,7). Ez egy erőteljes tanúságtétel, hiszen Jézus drámai jelentőségű dolgokat mond és állít önmagáról. Például a tegnapi fejezet végén azt mondja: „Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Mk 8,38). Ezzel Jézus azt állítja magáról, hogy Ő nem csak egy újabb tanító, mint Mózes és Illés, bár azok nagyszerű tanítók voltak. Az Ő szavai fogják megítélni a világot. Ő az, aki szerint minden ember élete megítéltetik majd. Jézus tehát olyasmiket állít magáról, amik mindannyiunk számára nagyon fontosak.

Előbbre haladva azt olvastuk, hogy a tanítványok arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közülük. Ez figyelemre méltó, mert rögtön azután történik, hogy Jézus megjövendöli a szenvedését: „az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután, hogy megölik, harmadnapra feltámad” (Mk 9,31). Két verssel később Jézus megkérdezi őket, hogy miről vitatkoztak, és ők hallgatnak erről. Elképzelhetjük, ahogy Jézus ezt gondolja: ’Vicceltek velem? Életem utolsó három évét veletek töltöttem, hogy oktassalak benneteket, hogy majd tanúságot tegyetek rólam a világnak!’ De nem mondja ezt. Hanem megragadja a lehetőséget, hogy tanítsa őket: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája” (Mk 9,35); és folytatja a botrány szerepéről beszélve, ami szintén elengedhetetlenül fontos: „Ha valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára, és a tengerbe vetnék” (Mk 9,42). 

Emlékszem, a szemináriumban az egyik erkölcsteológia óránkra, amit egy civil professzor tartott és erről a szakaszról beszélt. A papok felelősségéről beszélgettünk, hogy nem csak a tanításukkal tesznek tanúságot az Úrról, nem csak az igazság kimondásával, hanem az egész életük tanúságtétel. A professzor ezt mondta: ’Uraim, ha bármelyikőjük Jézus vagy az Egyház tanításával szembenállót akar tanítani, annak egy szavam van: malomkő. Ha nem hajlandók olyan szent életet élni, amilyet csak tudnak és Jézus szentségéről a saját szent életükkel tanúskodni Isten kegyelmével, akkor erre egy szavam van: malomkő’. Nagyon drámaian hangzott; ez a nagyszerű férj, apa és Isten Igéjéről tanító professzor a megszokottnál magasabb mércét tett fel nekünk, és ezt jó volt hallani ott a szemináriumban. Nem felejtettem el azóta sem, mekkora a tanárok és esetemben a papok felelőssége. Nem csupán tanítanunk kell az igazságot, hanem megtörtségünk ellenére a legjobb képességünk szerint élni is kell azt Isten kegyelmével.

Ezután Jézus azt mondja: Ha „kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan tűzre” (Mk 9,43). Két megjegyzésem van ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy Jézus többet beszél a pokol valóságáról, mint bárki más a Bibliában. Most megint emlékeztetni akarlak benneteket, hogy azért töltjük ezt a 365 napot a Biblia tanulmányozásával, hogy egy bibliai látásmódot szerezzünk. Jézus erőteljes szavakkal és világosan tanít annak a realitásáról, hogy lehetőségünk van a poklot választani. Lehetőségünk van azt mondani, hogy ’én nem szeretnék a mennybe menni, az örökkévalóságban Isten nélkül akarok lenni’.

E tény mellett nem mehetünk el csak úgy. Nem dolgozhatjuk át Jézus szavait, nem húzhatjuk ki magunkat a szavak súlya alól! El kell fogadnunk a valóságot, hogy Jézus, az irgalom Istene, a Béke fejedelme azt tanítja a valóságról, hogy választhatjuk a poklot. Ha a kezed vagy lábad visz bűnbe, vágd le, ha szemed, akkor szúrd ki! Természetesen Jézus itt túlzó nyelvezetet használ, nem azt mondja, hogy csonkítsuk meg magunkat, de azt igenis mondja, hogy ami bűnre visz, attól szabadulj meg. Bármi is az, ami bűnre csábít, szabadulj meg tőle – és tedd meg ezt most! Sokszor hallottam már ezt és én is mondtam, hogy ’ha a laptopod bűnbe visz, szabadulj meg tőle’. – ’De nekem ez a munkaeszközöm!’ – ’Rendben, találj rá megoldást!’

Fiatalokkal dolgozom egy egyetemi campuson, akik életük sok más területén fényesen teljesítenek, de amikor a laptopjuk vagy okostelefonjuk tartalmára kerül a szó, akkor kudarcokról számolnak be. Jézus szavai pedig egyértelműek: ’ha az okostelefonod bűnbe visz, cseréld, egy régi típusúra, ha laptopod visz bűnbe, szabadulj meg tőle’! Gondolhatjuk ezt túl szélsőségesnek. Tudjátok, Jézus ilyen nyelvezetet használt. Ezzel azt akarja mondani, hogy sokkal jobb végigküzdeni az életet okostelefon nélkül vagy számítógép nélkül, mit nem a mennybe menni, mint bűneink miatt elveszíteni a mennyet. Ez kemény tanítás, de Jézusnak kemény tanításai vannak a kapcsolatokról és a gazdagságról is. Ezekről akarok még pár szót ejteni.

A 10. fejezetben a farizeusok megkérdezik Jézust, hogy „El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?” (Mk 10,2). Ez a kérdés csak úgy a semmiből jön elő Márk és Máté evangéliumában is. Nincs egy beszédhelyzet, amiből következne, ezért kérdezhetjük: hogyhogy erről kérdezik Jézust? Hiszen az Ószövetségben világos, Mózes engedélyezi, hogy a férjek válólevelet adhassanak a feleségüknek. Miért kérdeznek mégis erről a témáról? Valószínűleg Jézus a házasság felbonthatatlanságáról beszélhetett és még rá is erősített, azt kérdve: „Mit parancsolt nektek Mózes?” „Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt” – felelték” (Mk 10,3-4). Jézus itt újra erős szavakat használ, amit majd Máténál is így hallunk: „Szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott” (Mk 10,5-6). Szent II. János Pál pápa ugyanezekkel a szavakkal kezdi tanítását – melynek címe ’A test teológiája’ – amellyel Jézus a kezdetekre utal vissza. ’Kezdetben nem így volt, Mózes a megtörtségetek miatt, szívetek keménysége miatt engedte meg a válást’. Mert igen, jók vagyunk, jónak teremtetünk a világba, de megtörtek vagyunk. Egy szent világban élünk, ami bukott is. II. János Pál pápa felteszi a kérdést, hogy milyen is volt a házasság kezdetben. Milyenek voltak a kapcsolatok kezdetben, a bukás előtt? Be kell látnunk, hogy radikálisan más volt a férfi-nő kapcsolat és Jézus eljött, hogy visszaállítsa eredeti helyére. Számunkra, keresztények számára Jézus teljesen egyértelművé teszi, hogy nincs helye a válásnak és az újraházasodásnak. Nem ad semmilyen felmentést: aki elválik és mást vesz feleségül, máshoz megy, házasságtörést követ el. Igen, ez megint egy kemény tanítás. Megkapjuk az összefoglalását is a következő részekben, miért mondhatja ezt Jézus.

A gazdag ifjúval találkozunk, aki ezzel a kérdéssel fordul Jézushoz: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” (Mk 10,17).  Jézus pedig ezzel a zavarba ejtő kérdéssel válaszol: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy: az Isten” (Mk 10,18). Ezzel nem azt mondja, hogy ’pajtás, én nem vagyok Isten, az nem én vagyok, miért hívsz engem jónak?’ Nem, arra hívja ezt a férfit, hogy mélyebben reflektáljon arra, amit mondani akar. Emlékezzünk, hogy a 2. fejezet óta Jézus folyamatosan azt demonstrálja, hogy Ő a menny és föld Ura és Ő valóban Isten. Tehát a férfit arra invitálja, hogy mélyebben gondolkodjon el rajta, hiszen egy pillanat múlva így folytatja: „Valami hiányzik még belőled – mondta neki. – Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” (Mk 10,21). Ezután kövess engem! Üdvösséged azon múlik, hogy követsz-e engem vagy nem! Ki kérhetne ilyet Istenen kívül? Úgy értem, nincs olyan tanító, rabbi, professzor vagy pap, aki azt állítaná, hogy az örök üdvösséged attól függ, hogy követsz-e engem.

Amikor a nő és férfi közötti válásról és újraházasodásról tanít, amikor azt mondja, hogy ’válassz engem és a mennyet vagy máskülönben a poklot választod’, és most, amikor a gazdagságról beszél, azt erősíti meg, hogy ki Ő. Aláhúzza vele, hogy Ő az, akinek mondja magát. Isten. Egyedül Ővele és Őáltala üdvözülhetünk. Ha neki igent mondunk, Istennek mondunk igent, és ha neki nemet mondunk Istennek mondunk nemet.

Nagy mélység van ezekben a tanításokban. Tudom, hogy néhányuk – lehet, hogy mindegyik – próbára tesz bennünket. Ahogy hallgatjuk Isten igéjét, mindannyiunknak van egy története ezekkel kapcsolatban. Isten szavát hallgatva azt kérdezzük: ’Óh, Uram, mit akarsz, mit tegyek?’ Lehet, hogy a történetünk egy boldog házasságról szól vagy egy válásról és újraházasodásról. Istenem, hogyan hozhatnám veled összhangba az életem? Ezek megterhelő kihívások lehetnek. Mégis tudnunk kell: Isten soha nem fog bennünket olyasmire hívni, nem kívánja, hogy olyat tegyünk, amihez nem adja meg a szükséges kegyelmet és erőt.

Ha most vádlás alatt érzed magad vagy kétségbeesettnek: ’Még csak megpróbálni sem vagyok képes, nem. Nem is mehetek a következő napra a Bibliaolvasásban, mert kész, végem’ – ez nem igaz! Az Úr hozott el téged eddig a napig, mert mondani akar neked valamit. És ezek nem az elítélés szavai, hanem a remény szavai. Függetlenül attól, hogy mivel küzdesz, függetlenül attól, hogy meghalljuk ezeket a szavakat és fellelkesülünk vagy megrettenünk, felhúzzuk magunkat vagy mérgesek leszünk, ezek a szavak neked, nekünk szólnak. Isten egyre magasabbra hív minket. Bármi is a te történeted, tartsd észben, hogy Isten nem diszkvalifikál a szeretetéből. Csak egyre magasabbra hív, bűnbánatra hív, a hozzá való visszafordulásra hív. Ezért mondjuk ezt: ’Rendben Uram, mit kell kiiktatnom az életemből, mit kell megbánnom, hova menjek erről a pontról?’ Mert Isten nem adja fel veled kapcsolatban, nem számolt le veled! Ebben a pillanatban, ti se mondjatok le Istenről! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok egymásért és értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

157. nap, Jézus követése – Mk 7-8, Zsolt 23 (2025.05.20., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy Te vagy Isten, a mi pásztorunk, a jó pásztor. Köszönjük, hogy vezetsz minket, ahogy a halál árnyékának völgyén haladunk keresztül. Mert Urunk, Istenünk, ez a világ, ez az élet. A könnyek völgye, a halál árnyékának völgye. Mégis, Dáviddal együtt mondhatjuk: „nem félek a bajtól, hisz te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad” (Zsolt 23,4). Urunk, Istenünk, csak akkor tudsz a jó pásztorunk lenni, ha a Te juhaid vagyunk, ha megengedjük neked, hogy vezess minket, irányíts minket és védelmezz minket! Amikor elkószálunk tőled, akkor nem csupán magunkra maradunk, nem csak sebezhetővé válunk, nem csak védelem nélkül leszünk a halál árnyékának völgyében – de azt is tudjuk, hogy Te még akkor is a keresésünkre indulsz! Az ősatyák, a próféták, még Dávid sem tudta ezt olyan bizonyossággal, ahogyan mi tudjuk, mert Te Urunk, Fiad, Jézus Krisztus által kinyilatkoztattad számunkra, hogy Te vagy az, aki megkeresi az elveszett bárányt! Te vagy az, aki – mikor mi eltévelyedünk – utánunk jössz, és teljes erőddel keresel minket, mert kijelentetted nekünk, hogy szeretsz bennünket és utánunk jössz, még akkor is, amikor elhagyunk téged! Urunk, Istenünk, légy a nyomunkban! Keress meg minket, mint a jó pásztor és vezess minket vissza, hogy az Úr házában lakhassunk örök időkön át és életünk minden napján! Ezt kérjük tőled Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Márk evangéliuma! Megszámoltátok hányszor használja az ’azonnal’, ’nyomban’, ’rögtön’ határozószót? Nemcsak Jézus ilyen dinamikus, de az emberek, akik valamit kérnek, ők is késlekedés nélkül mozdulnak. Márk evangéliumában sürgető helyzeteket, gyorsan cselekvő karaktereket látunk, mert felfogják, hogy most van itt Isten királysága a Földön, Jézusban. És ennek részesei akarnak lenni!

A 7. fejezetben a farizeusok figyelik Jézus tanítványait és észreveszik, hogy nem mossák meg a kezüket a piacról jövet vagy étkezés előtt. Itt nem tisztálkodási, higiéniai kérdésről van szó, hanem a lelki tisztaságról. Ha visszaemlékszünk, az Ószövetségben az oltárnál szolgálóknak egy bizonyos módon kellett a kezüket megmosniuk. Ez rituális tisztálkodás. Ezt tovább gondolták, és arra jutottak, hogy ha jó dolog ezt megtenni az oltárnál, a templomban a papoknak, hogy megtisztítják magukat, mielőtt az oltár körüli tevékenységeket végzik, jó lenne ezt mindenkinek megtenni.  

Alapvetően nem rossz a gondolat, de innen eredt: ha a papoknak kötelességük ezt megtenni az istentisztelet előtt, tegyünk így mi is mindannyian étkezések előtt. Hiszen az étkezésre is tekinthetünk úgy, mint Isten dicséretére, s ez a jel erre emlékeztet. Fontos meglátnunk, hogy ez lényegében nem rossz gondolat, de idővel eltorzult. Leegyszerűsödött arra, hogy ha kívül megtisztítom magam, akkor már a bensőmmel nincs dolgom. Így a viselkedés már csak külsőség lett és nem a szív megtéréséhez kapcsolódott. Ez az a különbség, amire Jézus folytonosan felhívja a figyelmet: ’nem azzal van baj, hogy ezt külsőleg megteszitek, hanem hogy a bensőtök nincs összhangban a külső cselekedettel, aminek épp a bensőnk odaigazítása lenne a lényege’. És ezzel már komoly baj van: „Szépen semmibe veszitek Isten parancsát, hogy hagyományotokat állítsátok a helyére” (Mk 7,9). 

Egy példát is hoz rá: a parancsolatok között ott van a szülők tisztelete, de ha amit anyámnak és apámnak adnék, az korbán – Istennek szentelt felajánlás – akkor nem kell nekik adnom. A Szentírásban végig teljesen egyértelmű tanítás, hogy gondoskodnunk kell idős szüleinkről. Gondoskodunk a kiszolgáltatott emberekről, főleg, ha azok a rokonaink, különösen, ha ők is gondoskodtak rólunk, amikor gyermekek voltunk. Össze vagyunk kapcsolva, kötelességünk egymásról gondoskodni! 

Jézus idejében gyakran előfordult, hogy azt mondták: ’itt ez a pénzösszeg, amit arra költhetnék, hogy gondoskodjam a szüleimről, de Istennek szentelem. Drága szüleim, ahelyett, hogy ebből rólatok gondoskodnék, tudjátok meg, hogy nevetekben a Templomnak adományoztam. Nem kell rólatok gondoskodnom, mert a Templomnak adományoztam, de a nevetekben tettem’. Ezzel gyakorlatilag kivonták magukat a szolgálat kötelessége, a parancs teljesítése alól. Így már talán megértjük, hogy miről beszél Jézus.

Isten sok mindenről egyértelműen kinyilatkoztatta, hogy mire kér bennünket, mit és hogyan tegyünk meg. De ehelyett Isten parancsának egy vátozatát tesszük meg, ezzel kikerülve a parancsnak való engedelmeskedést. Ezzel mi is folytonosan küzdünk, legyen az isteni vagy egyházi rendelkezés, aminek bensőleg kellene engedelmeskedni. ’Tudom, hogy ezt és ezt kéne tennem, de…’ 

Térjünk csak vissza a szülőkhöz! Mondjuk, a szüleid még élnek és tudod, mi lenne a helyes, amit velük kapcsolatban meg kell tenned. Lehet, hogy nem neked kell ellátnod őket, mert ki tudja, mik a körülmények. Lehet, hogy éppen ápoló személyzetre van szükségük, és nem te vagy ott. De azt mindenképp megteheted, hogy meglátogatod, felhívod őket és legalább telefonon töltesz velük időt. Ez jó lenne, lehet, hogy ezt is nagyra értékelnék. De inkább úgy döntesz, hogy valami mást teszel, amire esetleg nincs is szükségük, és arra mondod, hogy az a jó. Ezt tesszük a lelki életünkben, a családi életünkben: könnyen tudunk valamit egy másik cselekedettel helyettesíteni, ami nem a feladatunk vagy nem arra vagyunk hívva, ahelyett, hogy pontosan azt tennénk, amire hívva vagyunk. Jézus épp erre figyelmezetet, amikor kísértésbe esnénk, hogy ilyesmit tegyünk.

Továbblépve a szír-föníciai asszony történetére, amely sokunkat zavarba ejthet: itt van ez az asszony, aki görög, nem zsidó, Izrael határain kívül találkozik Jézussal. Más vallású, és feltehetőleg nem zsidók a felmenői. Esetében nem az a lényegi elem, hogy nem zsidó. Ez a kulcsa történetnek. Mert Jézus nem túl kedvesen szól hozzá. Egyáltalán nem. Van egy démontól megszállott lánya, Jézus mégis azt mondja neki, hogy „Hagyd jóllakni előbb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyának dobni” (Mk 7,27). 

Erre felháborodhatnánk: kutyának nevezi az asszonyt?! Igen is meg nem is. A mi fordításunkban a kiskutyák sértő is lehet, de lehet csupán egy körülírás, amit úgy értek, hogy Jézus nem azt mondja a nőre, hogy ’te egy kutya vagy’. Azt mondja, hogy nem helyes a gyerekek kenyerét a kutyáknak dobni. Ebben az esetben  a görög szó ’kölyökkutyát’ jelent, a házikedvencet. Jézus azt mondja, hogy amikor arról van szó, hogy ki egyen a családban, akkor – bár szeretjük a kisállatainkat – jobban szeretjük a gyerekeinket. Ezért a gyerekeknek adunk először enni.  Tehát nem annyira sértésről van itt szó, mint inkább arról, hogy elmondja, mi akar tenni. Mert Jézus elsősorban a zsidók megmentésére jött. Erről van itt szó. Nem kizárólag a zsidókat jött megmenteni, ami teljesen világos abból, ahogyan Jézus beszél és cselekszik. Rendszeresen elmegy azokhoz is, akik a zsidó közösségeken kívül vannak, ugyanakkor hangsúlyozza, ahogyan János evangéliumában halljuk, hogy „az üdvösség a zsidóktól ered” (Jn 4,22), de rajtuk keresztül az egész világ részesül benne. Az egész világnak szól a megváltás, amibe a szírföníciai asszony és a lánya is beletartozik. De ez mindannak beteljesedéséből fog bekövetkezni, amiről olvastunk, amit a zsidó nép átélt az Ószövetségben. Tehát Jézus nem azt mondja az asszonynak, hogy ’én értetek nem jöttem’, hanem, hogy ’elsők a zsidók, utánuk jöttök ti’. 

Ami nagyon jó ebben a történetben, hogy az asszony, bár Jézus visszautasítónak tűnik, alázatosan kitart a kérésében. Egyetért azzal, hogy nem tartoznak a család gyermekei közé. De tud valamit Jézusról: tudja, hogy Istentől jött, és tud valamit Istenről, mivel a zsidók között él. Tudja, hogy Isten szereti az övéit, mindazokat, akik hozzá tartoznak. És még az asztal alatt lévő kutyák is esznek abból, amit a gyerekek elmorzsálnak. 

Ez egy harc az alázat és a jogosultság érzése között. A nőben nincs ennek a jogosultság-érzésének nyoma sem. Nem gondolja, hogy megérdemelné az ételt, azaz a lánya a gyógyítást. Egyszerűen azt mondja: ’Tudom, hogy meg tudod tenni. Megtennéd?’ Jézus azt mondja: ’Elsősorban a zsidókhoz jöttem’. – ’Igen, tudom, válaszolja az asszony, de bízom benne, hogy van elég maradék, és bízom a jóságodban, hogy adsz a bőség túláradásából’. Az alázata pedig megindító. 

Mert ugye mi, akik most együtt olvassuk a Bibliát, a legtöbben nem vagyunk születésünk szerint zsidók. Mi is idegenek vagyunk, úgy, mint a nő. Mi is úgy közeledünk Istenhez. Nem a ’megérdemeljük’ jogán, hanem úgy, hogy nem vagyunk érdemesek Isten kegyelmére. Mi csupán Isten ingyenes ajándékának befogadói vagyunk, amit nem köteles nekünk adni. Ezért a szírföníciai asszony hitében magunkra ismerhetünk.

Istenhez nem közeledhetünk büszkeséggel, feljogosítva érezve magunkat. Mindig úgy kell közelednünk hozzá, mint ez az asszony, mert nem érdemlünk semmit, de kitartóan kérhetünk. ’Kitartok a kérésben, mert tudom, hogy nem érdemlem meg, de ismerem a szíved. Te jó dolgokat akarsz. Gyógyítani akarsz, táplálni akarsz. Saját tulajdonoddá akarsz tenni minket’. Pontosan ezt teszi itt Jézus.

Tovább olvasva látjuk, amint Jézus egy süketnémát és egy vakot gyógyít meg. Mindkét esetben megérinti az embereket és úgy gyógyítja meg őket. Ez segít erősen hinnünk a szentségek erejében. Erről beszél Tertulliánus, az egyháztörténelem 2.-3. századában élt laikus teológus. Azt mondja, hogy a test a sarokpontja a megváltásnak. A valóságos kegyelem, Isten élete az anyagai világ dolgai által lesz a miénk. Az anyagi világ jó önmagában, ahogy van.  De Isten a testen keresztül közli az Ő Lelkét, kegyelmét – az anyagi világon keresztül. Ez a valódi oka a megtestesülésnek. A megtestesült Isten egy lesz közülünk, testté lesz. 

Isten azt is mondhatta volna, hogy ’kijelentem, mindannyian meg vagytok váltva’. Kijelenthette volna egy lélegzetvétellel vagy gondolattal, hogy meg vagyunk váltva. De Ő a megváltást saját testében hozta el számunkra: életével, halálával és feltámadása által. A megváltást mi is a saját testünkben kaptuk meg. Ahogy a keresztségben ránk öntötték a vizet, vagy alámerültünk a vízben és a többi szentség által is tesz valamit Jézus. A saját Testét és Vérét adja nekünk anyagokon, kenyéren és boron keresztül, ami az Ő testévé és vérévé válik. 

Itt pedig, ahol meggyógyít egy süketnémát és vakot, megérinti őket. A nyálát használja és az ujjait. Ilyen értelemben lesz a test a megváltás sarokpontja: a lelki kegyelem materiális dolgokon keresztül jut el hozzánk. Az anyagi valóságok önmagukban nem hatékonyak. Isten kegyelme az, ami rajtuk keresztül működve erőteljessé teszi őket. 

Továbbhaladva beszélhetünk a négyezer ember jóllakatásáról. Ez nem ugyanaz a történet, ahol Jézus ötezernek ad enni. Van néhány különbség, amire érdemes odafigyelnünk. Az elmúlt alkalommal Jézus megkérdezte: Milyen ennivalónk van? ’Itt van egy fiú öt kenyérrel és két hallal’ – volt a válasz. A mai olvasmányban Jézus azt kérdezi a tanítványaitól:  „Hány kenyeretek van?”(Mk 8,5), tehát arra kéri őket, hogy a saját ételüket adják oda. ’Van valamitek? Rendben. Adjátok oda’. Előzőleg azt kérdezi, hogy mit találtak másoknál. Most arra hívja őket, hogy felajánlják, amijük van. Erről már volt szó korábban: mi odaadjuk Istennek, amink van, Ő elveszi, megáldja és szétosztja, visszaadja nekünk, hogy az Ő dicsőségére használjuk és a körülöttünk élő emberek hasznára. 

A mai példában ez még személyesebbé válik. A te saját ételed szaporodott meg. Jézusnak emlékeztetni kell őket erre. Ezt a tanítványok és mi is olyan gyorsan elfelejtjük. Jézus még azt is mondja: ’Nem értitek? Nem emlékeztek a két halra, az öt kenyérre és az ötezer emberre? Hány kosár maradék is lett? És mi van a hét kenyérrel és a négyezerrel, hány kosár telt itt meg?’ „Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek?” (Mk 17,8). 

Mindannyiunkkal ez a helyzet. Isten meg tudja ezt tenni mindannyiunk életében. Oly sokféle módon kinyilatkoztatja nekünk magát, mi meg megyünk tovább a következő dologra és elfelejtjük. Sok emberről tudom, aki együtt olvassa most velünk a Bibliát, hogy jegyzeteket készít, hogy ne felejtse el. Egyik közülük még az első két hónap során írt nekem, hogy minden napról egy sort visz magával, mert ismerte magát, tudta, hogy akárcsak a tanítványok, ő is el fogja felejteni.

Amiről még most említést teszek, azt később, Máté evangéliumánál jobban kifejtjük. Arról van szó, amikor Jézus a tanítványait Fülöp Cezáreájába viszi és megkérdezi tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” (Mk 8,27). Ők erre több nevet mondanak: ’Keresztelő János, Illés, egyike a prófétáknak’. „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „A Messiás vagy” (Mk 8,29). Jézus ezt helyben hagyja és később elmondja nekik, hogy „az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta” (Mk 31-32).  Majd jön Péter szemrehányása – erről később beszélünk –, mire Jézus azt mondja: „Távozz tőlem sátán” (Mk 8,33) A sátán a vádló, az akadályozó. ’Te egy buktató vagy számomra, nem úgy gondolkodsz, mint Isten, hanem emberi módon’ – ezt mondja Péternek. Igen, Péter egy akadály, mert szemrehányást tesz Jézusnak. Képzeljük csak el, hogy a mesterét korholja úgy, hogy közben azt gondolja róla, hogy Ő a Messiás. És mégis azt mondja, hogy ez nem történhet meg, ’Isten megtiltja, hogy veled ez történjék’. 

Erről is még beszélünk Máté 16. fejezeténél, de annyit mondok, hogy Jézus nagyon világossá teszi, hogy ’Én vagyok, aki Vagyok. Én vagyok a Messiás, Én vagyok a Krisztus’ és az Emberfiának sokat kell szenvednie, meghal, de harmadnapra feltámad’. És nyíltan tudomásukra hozza azt is, hogy „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen” (Mk 8,34). 

Ez nagyon fontos, különösen a mi korunk számára! Az egész Biblia-olvasásunknak a lényege, hogy egy bibliai látásmódot alakítsunk ki. A bibliai látásmód pedig az, hogy Jézus tanítványai szenvedni fognak Jézusért. Nem fogunk beleilleni a világba. Később azt mondja Jézus: „Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja”(Mk 8,38).   

Tudjátok, a kultúránk, a világ hányszor gondolja azt, hogy amiben mi keresztények hiszünk az elavult és a tudatlanság szüleménye? És hányszor van, hogy mi magunk, a keresztények, inkább hajlandók vagyunk a világgal menni, mint Jézussal? Pedig ez nekünk létfontosságú, hiszen nem egy keresztény világban, hanem egy posztkeresztény világban élünk. [Posztkeresztény, vagyis kereszténység utáni világban – a szerk.]

Mikor még keresztény világ volt, amikor legalább a nyugati világ nagy része keresztény volt, a körülöttünk élők hasonlóan látták a világot és a hitük is hasonló volt, akkor talán nem volt ennyire nehéz. Vagy nem feltétlenül kockáztattál sokat azzal, ha azt mondtad: ’én azt hiszem, amit a Biblia tanít. Azt hiszem, amit Jézus tanít erről vagy arról a kérdésről’. De egy olyan világban, ami mindezt maga mögött hagyta, már vannak olyan családok, akik nem beszélnek egymással, mert egy részük azt hiszi el, amit a világ tanít, másik részük pedig Isten tanítását követi. 

Jézus azt mondja: ’Én sokat fogok szenvedni. Olyan emberek miatt fogok szenvedni, akiknek elsőként kellett volna felismerni engem.  Szenvedni fogok, megfeszítenek és meghalok.  És ha ti követni akartok, ti is ezen az ösvényen fogtok járni’. Ez a meghívás, és ez a feltétele a tanítványságnak. Enélkül nem tartozhatunk Jézushoz. Hiába próbáljuk megváltoztatni Jézus szavait, bármennyire is próbáljuk megváltoztatni, amit az Egyház mindig is tanított, nem fog segíteni. Ami segít, az a kegyelem. Ami segít, az a bátorság. Ami segít, az a bibliai világlátás, amiért mindannyian imádkozunk. Ha hallgatjuk Isten szavait, remélhetőleg nemcsak a világlátásunkat formálja a Biblia, hanem a szívünk is élesedik, erősödik, bátrabbá lesz és így merészen és szeretetteljesen tudjuk hirdetni Krisztust annak a világnak, aki elfelejtette ki, Ő. Ehhez szükségünk van imára. Imádkoznunk kell egymásért és magunkért! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

156. nap. Jézus kiűzi a démonokat – Mk 5-6, Zsolt 21 (2025.05.19., hétfő)

Mennyei Atyánk! Dicsérjük és magasztaljuk a Nevedet. Énekelünk neked és dicsőítünk téged, mert hatalmas vagy! Magasztalunk téged, mert erős, jóságos és szent vagy és mert megmutattad nekünk a legmélyebb jellemvonásodat. A Te sajátosságod az, hogy szeretsz minket, hogy Te magad vagy a szeretet. Nem csak szeretsz minket Istenünk, hanem Te vagy a szeretet. Mi Atyánk, emlékeztetjük magunkat arra, hogy te úgy szeretted a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök életet legyen. Kiszabadítottál minket a szolgaságból, a bűnből és a Sátán szolgaságából. Segíts nekünk élni ebben a szabadságban! Segíts a te szeretetedben élnünk és segíts, hogy a megváltásod kegyelmét megkapjuk, amit felajánlottál nekünk. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Nagyon szeretem ezt a „messiási ellenőrzőpontot”! Márk ötödik fejezetében Jézus ördögűzéséről olvasunk. Amerre csak megy Jézus, ördögöket űz ki emberekből. Még csak az ötödik fejezetnél vagyunk és már rengeteg ördögűzést láttunk. A hatodik fejezetben is szó van erről, amikor Jézus küldi a tizenkét apostolt: ”Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken” (Mk 6,7). Vagyis Jézus nem csak azét küldi az apostolokat, hogy gyógyítsanak vagy tanítsák a népeket, hanem azért is, hogy ördögöt űzzenek. Tisztátalan lelkek felett is hatalmat kapnak. Az 5. fejezet elején Jézus a gadarai démonsereget űzi ki. Amikor Jézus megkérdezi ’Mi a neved?’, azt mondja, hogy ’Légiónak hívnak’, ami azt jelenti ugye, hogy sokan vannak. Majd, ahogy kérik, a sertésekbe küldi Jézus a démonokat, ami végül is mindegy Jézusnak és az apostoloknak. Miért nem számít? Mert a sertés amúgy is egy tisztátalan állat a zsidóknak. Azonban a nem zsidó embereknek, akik ott éltek, azoknak ez nagyon is számított. Kétezer darab sertéssel kevesebb lett nekik, de Jézusnak egy emberi élet sokkal, de sokkal többet jelent, mint ennyi sertés. Még akkor is, ha a sertések értékesek voltak. Ha bárányok lettek volna, akkor is az egy ember számít. 

Vagyis mit tanít nekünk Jézus? Hogy ’egy veréb sem esik le a földre anélkül, hogy Atyátok ne tudná vagy ne venné észre’ (vö. Mt 10,29). Jézus azt mondja, hogy többet érsz, mint bármennyi veréb. Tehát ennek az egy embernek a megszabadítása a Sátántól, a gonosz lélektől sokkalta többet ér, mint kétezer disznó. Ez mutatja, hogy az Úr mennyire gondoskodik rólunk. 

Menjünk most vissza az ördögűzéshez, mert meg kell értenünk a bibliai nézőpontot. És ezért csináljuk ezt a 365 napot [mi most heti bontásban öt naponként – a szerk.]. Ezért tartunk a 156. napnál, mert mi a Biblia látásmódjával akarjuk látni a világot!

Hiszen a világ több, mint ez a látható világ, igaz? Van mindenféle jó dolog a világban. Ha visszamegyünk a Teremtés könyve első fejezetéhez, írva van, hogy Isten látja, hogy jót teremtett, és ki is mondja róluk, hogy jók. Mi is látjuk ezeket és tudjuk, hogy tényleg jók, de azt is tudjuk, hogy több van a világban annál, mint amit látunk. Létezik a szellemvilág is. Tudjuk, hogy létezik olyan ellenség is, akit fizikailag nem látunk. Vannak fejedelemségek és hatalmasságok. És létezik az elbukás is… most, ahogy megyünk végig az Ószövetségen, mit látunk? Megtörtséget megtörtség után. És Isten, mint egy tűhegynyi fény lép be a megtörtségbe. Hiszen a bűnbeesés után a világ a gonosz kezébe került. A Bibliai látás szerint a bukás után a világ a Sátán uralma alá került. Vagyis, amikor Jézus megjelenik, nem csak gyógyít, nem csak prédikál vagy tanít, hanem aztért is jött, hogy harcoljon. Emlékezzetek vissza, amikor Jézus keresztelkedését vettük a Jordán folyónál, mit csinált Jézus? Elment a pusztába harcolni. Ezt teszik a királyok. És Ő is ezt teszi. Minden egyes ördögűzés esetében Jézus visszaveszi az Atya királyságát a gonosztól. Hiszen mi történik, ha a gonosz uralma alatt állok? Akkor én a gonosz uralma és királysága alá tartozom! Még akkor is, ha Isten képmására és hasonlatosságára vagyok teremtve.

Nem tudom, hogy ezzel tisztában vagyok-e, de a Katolikus Egyházban a keresztelési szertartásban van ördögűzési rész. Minden egyes kereszteléskor azt mondjuk, hogy ezáltal Jézus Krisztus országának részévé válunk. Ettől kezdve Isten királyságához tartozunk. Vagyis, mielőtt Isten országába kerülnél, meg kell szabadulnod a gonosz királyságától, a Sátán királyságától. Ezért van az, hogy a legelejétől fogva bárhol, ahol Krisztust hirdették, ott mindig ördögűzés ment végbe. Persze vannak konkrét ördögűzős történetek is az Újszövetségeben. Azonban a korai misszionáriusok is arról beszélnek, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy új közösségbe mentek, akkor mindig ördögűzésre volt szükség. Mert az emberek az Istentől való elszakadásunk miatt, bukott természetük miatt a Sátán birodalmába születnek. Szabadításra van szükségünk. 

Van egy ember, akinek a világon először volt Phd-je ördögűzésből. Ő egy pap Spanyolországban. Írt egy tanulmányt arról, hogy a középkorban miért volt olyan kevés ördögűzés. Azt a következtetést vonta le, hogy azért, mert az emberek megkeresztelkedtek. És mikor megkeresztelkedtek, általában már kis korban, már azonnal átkerültek a Sátán királyságából Isten királyságába. És ezért a Sátánnak nem volt hatalma felettük. Nem tudta őket birtokolni, mert már Jézus Krisztus Urunkhoz tartoztak. De azt is írja, hogy a középkorban is, ha új helyeken jártak a misszionáriusok, mindig kellett ördögűzéssel foglalkozniuk.

Napjainkban egyre nagyobb szükség van ördögűzésre! Két dolog miatt. Először is, az emberek nem keresztelkednek meg. A Sátán azonnal birtokolja őket. Másodszor, ha meg is keresztelkednek, olyan magas fokon tagadják meg a hitüket, hogy ezzel a Sátánt választják. Olyan mértékben választják a Sátánt, hogy ismét ördögűzésre van szükségük. Nem akarok senkit megijeszteni, mert ha meg vagy keresztelve, akkor védelem alatt állsz. Ez a jó hír!

Nézzük meg az 5. és a 6. fejezetet, ahol Jézus és a tanítványok egy missziós útjukról érkeznek vissza és egy nyugodt helyet keresnek, ahol magukban lehetnek. Még enni sem volt idejük. Kiszállnak a hajóból és egy csomó ember van ott, akik láttán Jézusnak megesett a szíve. Olyan nagy erő van ebben, hogy felismeri: olyanok voltak, mint bárányok pásztor nélkül. És Ő a Jó Pásztor. Ez ugyanolyan szituáció, mint ami Jarius lányánál volt. Mi nyilván úgy gondoljuk: ’hát persze, hogy meggyógyítja azt a szegény tizenkét éves kislányt’. De abban az időben a gyerekek semmit nem számítottak. Mi itt a modern világban nagyon nagyra értékeljük a gyermekeket a kereszténység miatt is. Azonban, akkor régen a gyerek nem igazán sokat számított. Nemcsak, hogy feltámasztotta a kislányt, de a tizenkét éve vérfolyásos asszonyt is meggyógyítja. Ez annyira csodálatos és erőteljes!

Itt van Jézus és a tanítványok, teljesen kimerültek és pihenni, aludni és enni akarnak. És az emberek meglátják őket, mire Jézus azt mondja, ’rendben, akkor adunk nekik enni’. Szerintem ez hatalmas dolog. Jézus ezt mondja az apostoloknak, akik most jöttek meg, akik démonokat űztek ki emberekből, akik Jézus nevében hirdették az evangéliumot. Erre az apostolok azt mondják, hogy ’igen, éhesek az emberek, hát küldjük el őket a városba vagy a falvakba és vegyenek maguknak valami ennivalót’. Mire Jézus azt mondja, hogy ’ti adjatok nekik valami ételt’. De ők szólnak, hogy nem tudnak adni, nekik sincs elegendő ételük. Én, mint pap, mindig pontosan így érzem magam. ’Jézusom, ezek az emberek éheznek’. Erre Jézus: ’Te adj nekik valamit’. Erre én azt mondom, amit az apostolok, hogy ’nincs semmim’ – és már bent is vagyok a történetben. Hiszen ekkor megkérdezi Jézus, hogy ’jó, de mi az, ami mégis van? Mennyi kenyeretek van?’ Erre ők: ’Öt kenyerünk és két halunk van.’ És mi történik? Azt adják Jézusnak, amijük van. Majd Jézus megáldja, visszaadja nekik és ők elosztják az emberek között. 

Ez lenne a minta nekünk. Odaadjuk Jézusnak azt, amink van. Ő elfogadja, megáldja, majd visszaadja nekünk. És mi azt felajánljuk, odaadjuk másoknak. Mindannyian erre vagyunk meghívva az egész életünk során. ’Uram, nekem ebből nincs elegendő.’ – ’Rendben. Akkor add azt, amid van.’ Ő elfogadja és megáldja, majd visszaadja neked. És mi továbbadjuk. Szétosztjuk. Ez nagyon fontos nekünk. Jézus csak ebben a részben kétszer is mondja, hogy ’Ne félj’, ’Ne féljetek!’ (Mk 5,36. Mk 6,50). Amikor lesújtva érezzük magunkat, amikor viharos az életünk, amikor hiányt szenvedünk, akkor Jézus beszél hozzád. Úgy, ahogy hozzám is beszél. Az igéi által beszél hozzánk. ’Ne félj! Add azt, amid van.’ Engedd át neki, hogy megáldja, hogy visszaadja és oszd szét mások között! Ez a mi mintánk. Ezt tesszük. Micsoda ajándék Jézussal együtt járni itt a Márk evangéliumában. Imádkozom értetek. Imádkozzatok, kérlek, értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)