155. nap, Jézus az Úr – Mk 3-4, Zsolt 20 (2025.05.16., péntek)

Mennyei Atyánk, dicsérünk és hálát adunk neked Jézus, a Te Fiad ajándékáért, és azért a kegyelmi ajándékért, hogy megismerhetjük őt. Itt van az Ő tanítása, itt van az Ő szíve – ami a Te szíved is –, hiszen Ő maga az Ige, az Atya Igéje. És amikor Őt látjuk, téged látunk, mennyei Atyánk. Ezért hálát adunk neked, tisztelünk és imádunk téged. Minden pillanatot köszönünk, amit tőled kapunk, és minden felvillanó képet, amelyet Jézusról láthatunk Márk evangéliumában. Köszönjük Márkot. Köszönjük Pétert is, aki tanította Márkot. Hálát neked, Urunk, Istenünk – mert méltó vagy minden hálaadásra, minden dicséretre, méltó vagy minden magasztalásra! Jézus nevében imádkozunk. Ámen.

Ma csupán két fejezetünk van – a harmadik és a negyedik fejezet. Szeretnék néhány gyors gondolatot megosztani ezekkel kapcsolatban. Az első: itt van a sorvadt kezű ember története a harmadik fejezetben. Egy ember, akinek elszáradt a keze, belép a zsinagógába – és megint csak szombaton történik mindez. Mindjárt visszatérünk a szombat témájára. Jézus tudta, hogy a vezetők, az elöljárók figyelik Őt – azért, hogy lássák, megszegi-e a törvényt. És Jézus megkérdezi tőlük: „Szabad-e szombaton jót tenni vagy rosszat? Életet menteni vagy veszni hagyni?” (Mk 3,4) És ti ezt már tudjátok – hiszen az elmúlt 155 napban végigjártátok a Szentírást –, hogy a régi szövetségben is szabad volt életet menteni szombaton. Ez valóban így van. 

Aztán ezt olvassuk: „Hallgattak. Erre keményszívűségükön elszomorodva haragosan végignézett rajtuk” (Mk 3,5). Valahányszor újra és újra elolvasom ezt a részt Márk evangéliumának harmadik fejezetében, mindig megdöbbent: Jézus haraggal nézett rájuk. Annyira megrázó ez. Mert ezek az emberek tudták az igazságot. Tudták, mi a helyes, tudták a helyes választ, mégsem szólaltak meg. Nem az volt a baj, hogy rossz választ adtak – hanem hogy nem voltak hajlandók kimondani a helyeset. Nem hazudtak – csak nem voltak hajlandók igazat mondani. És Jézus haraggal nézett rájuk. Ez engem is elgondolkodtat. Hányszor voltam én is olyan helyzetben, amikor nem hazudtam, de nem mondtam ki az igazságot akkor, amikor ki kellett volna. Amikor egyenesen kérdeztek: „Válaszolj erre!” És én hallgattam. Mert nem csak a hazugság sérti az Urat – hanem az is, ha nem mondjuk ki az igazságot, amikor ki kellene. Ez pedig komoly dolog. Imádkoznunk kell ezért, el kell gondolkodnunk rajta, és be kell ismernünk, hogy így van. 

A következő gondolat, amit kiemelnék a szombattal kapcsolatban: olvastam egy magyarázatot Dr. Mary Healy tollából – fantasztikus írás. Azt kérdezi: miért van az, hogy Jézus újra meg újra szombaton gyógyít? Miért nem egy nappal előtte vagy utána? Miért pont szombaton? És ő felveti, hogy Jézus ezt tudatosan teszi. Emlékeztek, mit mondott tegnap? „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért ura a szombatnak is” (Mk 2,27–28). Jézus tehát saját uralmát, isteni mivoltát mutatja meg azzal, hogy szombat napján gyógyít. Ő a bűn következményeit semmisíti meg, és új teremtést kezd: azt az emberi életet állítja helyre, amit Isten a kezdetektől szánt nekünk. Dr. Healy így fogalmaz: „Jézus ezzel beteljesíti a szombat eredeti célját – hogy az embert közösségre vezesse Istennel. Ezért gyógyít Jézus szombaton. Nem csupán megszegi a szabályokat a szabályszegés kedvéért. Hanem megmutatja valódi kilétét és a szombat valódi értelmét: hogy az ember újra szövetségre lépjen Istennel.”

Ez annyira mély igazság. Egy másik fontos rész: Jézus szól a Szentlélek elleni bűnről. Azt mondja, minden bűn és káromlás megbocsátható – kivéve a Szentlélek elleni bűnt. Ez sokakban félelmet ébreszt: „Vajon én nem követtem el ilyen bűnt?” Ez önmagában jó jel – hiszen azt mutatja, hogy nem akarunk olyan bűnt elkövetni, amit Isten nem tud megbocsátani. De mi is pontosan a „megbocsáthatatlan bűn”, a Szentlélek elleni káromlás? Az Egyház tanítása egyértelmű: a Szentlélek elleni bűn az, amikor nem engedjük, hogy Isten megbocsásson. Nem egy konkrét istenkáromló mondat, hanem az, amikor nem vagyunk hajlandók átadni a bűneinket Istennek, nem kérjük az Ő irgalmát. Ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa mondja: bármelyik bűn válhat a Szentlélek elleni bűnné, ha nem engedjük, hogy Isten megbocsásson. Nincs egyetlen konkrét tett, amely örökre megbocsáthatatlan lenne. Az a fontos, hogy minden bűnünket Jézus keresztje elé vigyük, és engedjük, hogy Ő megváltson, hogy megbocsásson. 

Aztán itt van még egy rész: a Márk 3,20-ban Jézus rokonairól van szó. Van olyan fordítás, ahol a ’testvérei’ szó szerepel. Fontos, hogy megértsük: az Egyház kezdettől fogva tanítja, hogy Szűz Mária egész életében szűz maradt. Jézus volt az egyetlen gyermeke. Amikor az evangéliumban esetleg azt olvasod: „anyja és testvérei jöttek”, tudnod kell, hogy a „rokonok” a helyes fordítás. Ez fontos. A görög szó itt: ’adelphoi’. Ez jelenthet testvéreket, de rokonokat is – unokatestvéreket, nagybácsit, unokaöccsöt is. A görög nyelvű Bibliában Lótot és Ábrahámot is ’adelphoi’-nak nevezik, holott tudjuk: nem testvérek voltak, hanem nagybácsi és unokaöcs. A korai Egyház ezt soha nem értelmezte vér szerinti testvérekként. Szent Jeromos – aki a 3–4. században lefordította a Bibliát héberből és görögből latinra – egyszer kapott egy kérést, hogy írjon választ egy férfi ellen, aki azt tanította: Jézusnak valódi testvérei voltak. Jeromos először ezt mondta: „Nincs értelme válaszolni, hiszen senki épeszű ember nem hiszi, hogy Jézusnak lett volna testvére.” De mivel azt mondták neki, hogy ha nem ír választ, akkor talán mások is elhiszik ezt, végül írt egy cáfolatot. A korai Egyház teljesen egyértelmű volt: az ’adelphoi’ rokonokat jelent, nem vér szerinti testvéreket. Sőt, Márk evangéliuma később megnevezi Jakabot és Józsefet – és elmondja, hogy egy másik Mária fiai voltak, nem Máriáé, Jézus anyjáé (vö. Mk 6,3; 15,40). És ne feledjük: a János evangélium végén Jézus a keresztről Jánosra bízta Édesanyját. Ez elképzelhetetlen lett volna, ha lettek volna vér szerinti testvérei, akik gondoskodhattak volna róla. Ezért a katolikus Egyház egyhangú hagyománya, hogy az ’adelphoi’ szó itt unokatestvéreket, rokonokat jelent – nem testvéreket, Mária pedig szűz maradt mindvégig. 

Az utolsó gondolat a negyedik fejezet végéről jön: amikor Jézus lecsendesíti a vihart, a tanítványok félelemmel telve ezt mondják: „Ki ez, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?” (Mk 4,41). Ez kulcsfontosságú kérdés. Az evangélium célja is éppen ez: megmutatni, ki Jézus valójában.

A démonok már tudják: „Te az Isten Fia vagy!” (Mk 3,11). Most a tanítványok is kezdik megérteni. Félelemmel és áhítattal kérdezik: „Ki lehet Ő?” És Jézus minden egyes csodával erre válaszol – a feltámadásban pedig végleg megadja a választ: Ő az Úr, az Atya örök Igéje, Isten egyszülött Fia. Valóban Isten, a menny és föld Teremtője, aki által minden létrejött. És én olyan hálás vagyok, hogy az Atya elküldte Őt hozzánk. Hogy Jézus az Atyától jött, hogy megváltónkká legyen, és hogy Isten fiaivá és leányaivá fogadjon bennünket. 

Ahogy folytatjuk utunkat – még néhány nap van hátra ebből a „messiási ellenőrzőpontból” – egészen a 16. fejezetig haladunk. Figyelhetjük Jézust, hallgathatjuk Őt, és együtt járhatunk Vele. Imádkozzunk egymásért, hogy hűséggel, örömmel, reménnyel és szeretettel járjunk ezen az úton. Hogy azokká váljunk, akivé Isten alkotott bennünket. Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napielmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

154. nap, Jézus megkeresztelkedése – Mk 1-2, Zsolt 11 (2025.05.15., csütörtök)

(Kérjük, olvassátok el a Márk evangéliumáról szóló összefoglalást is a „Bevezetés” fül alatt.)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük, hogy nekünk ajándékoztad a te Fiadat, és bemutattad őt nekünk. Úgy szeretted a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad érte, hogy mindaz, aki hisz benne, ne vesszen el, hanem örök élete legyen! Köszönjük neked ezt a következő hét napot, amikor Márk evangéliumát olvashatjuk. Köszönjük, hogy hallhatjuk ezt az Örömhírt. Fogadd dicsőítésünket és segíts megtérnünk a lényegét! Hívj minket is tanítványaid közé, hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel és minden erőnkkel a Te tanítványaid lehessünk és szerethessünk téged! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Amen. 

Márk az evangéliuma elején nem fecsérli az időt. Egyből az események közepébe ugrik. Rögtön Keresztelő Szent Jánossal kezd, ahogyan a pusztában szolgál. Mielőtt mi is belevágnánk, lépjünk vissza egy kicsit.

Kicsoda Márk? Több elmélet is van ezzel kapcsolatban, de az általános vélemény az, hogy Márk evangéliuma valójában Péter evangéliuma. Miért? Mert Márk Péter útitársa volt. Ahogyan Péter Rómában és az egész Közel-Keleten prédikált, Márk tőle hallotta az Örömhírt. Márk evangéliuma tehát Péter tapasztalatait tükrözi. Márk zsidó neve János volt, és egy időben Pál útitársa is volt. Egy idő után azonban haza akart térni a misszióból, ami nézeteltérést okozott Pál és Barnabás között. Pál csalódott volt miatta, mert Barnabás Márkkal tartott, és emiatt elváltak útjaik. Ez számunkra némi elégtételt jelent, mert láthatjuk, hogy még az apostoli missziókban sem volt mindenki tökéletes. Amikor az Apostolok Cselekedeteihez érük majd, látni fogjuk ezt a történetet. Készülhetünk rá, hogy amikor Jézus Krisztust követjük, csupa jószándékú emberrel leszünk körülvéve, de olyanokkal is, akiket nehéz szeretni. Talán épp mi magunk vagyunk ilyenek. A jó hír, hogy Pál, Barnabás és Márk is konfliktusba kerültek egymással, de még jobb hír, hogy később ki is engesztelődtek egymással. 

Valószínű az is, hogy Márk annak a nőnek a fia, akié az emeleti terem volt, ahol az utolsó vacsorát ünnepelték, és az apostolok gyakran összegyűltek. Ez is egy nagyszerű kapcsolat Márk és a korai Egyház között. [Sőt, a getszemáni kert is valószínűleg az ő tulajdonukban volt, s Márk lehetett az az ifjú, aki Jézus elfogatásakor ruhátlanul menekült el a fegyveres csapat elől (vö. Mk 14,51).]

Írásával kapcsolatosan az egyik gondolat, hogy Néró keresztényüldözése alatt készülhetett. Témái így a tanítványi lét realitásait mutatják. Az első fejezetekben máris olvashattuk az első tanítványok meghívását. Emberhalásznak hívták el őket, de később arra is meghívást kapnak, hogy vegyék fel keresztjüket és kövessék Jézust. Bízzanak abban, akit keresztre feszítettek értük, és ne veszítsék el hitüket a nehézségek közepette sem. Márk az üldözött keresztények számára írta evangéliumát. 

Az első fejezetben Jézus megkeresztelkedéséről olvashatunk. Az egyik kérdés, amit gyakran hallhatunk ezzel kapcsolatban, hogy miért volt rá szükség. János bűnbánati keresztséget ajánlott az embereknek, Jézusnak viszont nem volt mit megbánnia. Az egyik dolog, amit észrevehetünk, hogy Jézus azon az úton jár, amelyre mindnyájunkat meghív. Nem a víz tette szentté, hanem ő tette szentté a vizet. Ez a korai egyház egyik kulcsfontosságú tanítása: Jézusnak nem volt szüksége a keresztségre, de nekünk igen az ő megkeresztelkedésére. 

Amikor a Leviták könyvét olvastuk, azt láthattuk, hogy ha tiszta dolog tisztátalannal érintkezett, akkor az is tisztátalanná vált. Jézus mindezt megfordítja. Mi történik, amikor Jézus a leprással találkozik? Amikor egy átlagember leprással érintkezik, tisztátalanná válik, Jézusnál viszont fordítva van. A leprás tisztul meg! Ugyanez történik a keresztségben is. A víz nem tisztítja meg Jézust, ő viszont megszenteli a vizet a jelenlétével és érintésével. [A természetes víz később alkalmas lesz arra, hogy Jézus által megszentelve a keresztség megtisztító vizévé váljon a számunkra – a szerk.]

Amikor kijön a vízből, megnyílik az ég, és a Lélek galamb formájában leszáll rá. Az eredeti szövegben, a megnyílik helyett azt olvashatjuk, hogy az kettészakad. Ez azért is fontos, mert Márk evangéliumának végén, amikor Jézust keresztre feszítik és kileheli lelkét, a templom függönye szakad ketté, s Isten jelenléte onnan a világra szabadul. A görög nyelv ugyanazt az igét használja itt. Rendkívüli erő van ebben. Jézus szolgálatának az elején és a végén ugyanaz ismétlődik meg. 

Emellett egy hang is hallatszik: „Te vagy az én szeretett fiam, benned telik kedvem” (Mk 1,11). Ez az egyik olyan mondat, amellyel én is gyakran imádkozom. Az Atya mondja ezt a fiának. Van valami rendkívüli abban, hogy láthatjuk, ahogy az Atya beszél Jézushoz… Hozzánk pedig, akik a keresztségben Isten gyermekei lettünk, szintén szól az Atya. Jézusnak azt mondja, ’büszke vagyok rád, te vagy a szeretett fiam’. Megvallja őt. Az Atya minden keresztségben ezt teszi, és minden alkalommal újra megteszi, ha imában hozzá fordulunk. Most is, ahogy ezeket a sorokat olvasod, az Atya ugyanazokat a szavakat mondja neked, amiket Jézusnak is mondott. Befogadott minket. Azt mondja, hogy az övéi vagyunk és büszke ránk. Erre valóban érdemes időt szakítanunk, és imádkoznunk ezekkel a szavakkal. 

Megéri, hogy megengedjük az Atyának, hogy kimondja ezeket a szavakat nekünk is. Néha érdemes emlékeztetnünk magunkat arra, hogy Isten mennyire szeret, és mennyire büszke ránk. Ebben hatalmas erő van. 

A Lélek ereje pedig azonnal kivezeti Jézust a pusztába. Miért? Negyven napot volt ott, és megkísértette a Sátán. Jézust a keresztségben felkenték, és a Lélek leszállt rá. Arra kenték fel, hogy harcoljon az ő népéért. Pontosan ezt teszi. A Lélek felkeni, az Atya megvallja, és azonnal kimegy a pusztába, ahol harcol a Sátánnal. 

Ezek után gyűjti össze az első apostolokat és folytatja a harcot. Ördögöket űz. A Bibliában azt olvashatjuk, hogy ez a világ a Sátán uralma alatt van.  Jézus pedig nem csak tanítani, gyógyítani és prédikálni jött. A megmentésünkre jött, azért, hogy megküzdjön értünk a Sátánnal. Küzdeni jött a minket megkötöző erőkkel, és őket magukat kötözi meg. Jézus, mint Felkent, ezt teszi. Ő a király, ő a Messiás. Azonnal megkezdi ezt a harcot. 

Igen, gyógyít fizikai és mentális betegségeket is, de a démoni megszállások ellen is harcol. Ez a biblikus világképünk szempontjából nagyon fontos. A világ, amelyet a gonosz megkötözött, szabaddá válik Jézus Krisztus által. Ő a szabadításunkra jött. Tartozhatunk a sötétség uralmához, ahol megkötözöttek lehetünk, vagy tartozhatunk a világosság királyságához, ha Jézust követjük. 

A második fejezetben Jézus egy bénát gyógyít meg. Négy barát érkezik, egy bénán fekvő barátjukkal. Amikor Jézus Kafarnaumba érkezik, a barátok próbálnak a házhoz férkőzni, de a tömeg miatt nem tudnak. Végül a tetőre mennek fel, és egy kis átalakítást hajtanak végre a házon. Megnyitják a tetőt, és leeresztik a barátjukat. Mit tesz Jézus? Azt mondja, a bűnei bocsánatot nyertek. 

Két dolog tűnhet fel nekünk. Egyrészt Jézus látja a négy barát hitét. Valaki másnak a hite is elég ahhoz, hogy Jézus meggyógyítsa azt, akinek gyógyulásra van szüksége. A barátok hite beszél a béna ember helyett. Hasonlít ez a csecsemők, és kisgyermekek megkereszteléséhez. Ők nem képesek szavakkal kifejezni hitüket, de a szülők és keresztszülők hite elegendő számunkra a kereszteléshez. Az ő hitük beszél gyermekük helyett. Hisszük, hogy lehetséges – sőt kívánatos dolog – hogy minél hamarabb megkereszteljük a gyermekeket. Akkor is, ha nekik még nincs hitük, a szülők és keresztszülők hite elegendő, éppúgy, mint a béna ember barátainak hite a Márk 2-ben. Másrészt Jézus a bűnök megbocsátásáról beszélt. Néhányan istenkáromlást kiáltanak. Egyedül Isten bocsáthatja meg a bűnöket. Ez a szakasz az egyik első jele Jézus istenségének. Az egyik első, ahol Jézus Istenként nyilvánul meg, hiszen olyat tesz, amihez csak Istennek van joga. Ezt bizonyítandó mondja a bénának, hogy álljon fel, vegye ágyát és járjon! Teljes gyógyulás ez, ami Jézus személyét illetően is demonstratív erejű. Tökéletesen megmutatja, hogy ki is Jézus valójában. Ő az, akinek mondja magát, és ezt bizonyítani is képes. Imádkozzunk egymásért! Ámen!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

153. nap, Salamon bukása – 1Kir 11, Préd 10-12, Zsolt 9 (2025.05.14., szerda)

Atyánk, adj nekünk bölcsességet, hogy számot vessünk napjaink sorával, hogy megtudjunk, kik vagyunk… Tegnap a 8. zsoltárból megtudtuk, hogy számon tartasz minket, ma pedig szükségleteink és hiányaink hajtanak hozzád, hogy kérjük: emlékezz meg rólunk, emlékezz meg rólunk! Mert annyi a harc, annyi az akadály, annyi a küzdelem ezen a mai napon is! Küldd el szeretetedet és légy velünk, különösen a nehéz helyzetekben. Bízunk benned, dicsőítünk és szeretünk téged! Fogadd el ezt az imát Jézus nevében! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Itt vagyunk Salamon történetének a végén az 1 Királyok 11. fejezetéhez érve, és szomorúan látjuk, hogy Salamon jól kezdte, de rosszul végezte, bölcs volt az elején de ostobává lett. Az elején viszonylag jónak tűnt, de nem végezte jó emberként, jó királyként. Sokszor említettük már bibliaolvasásunk során, hogy néha mi hozunk rossz döntéseket, de azok következményei aztán másokat sújtanak. A döntéseinknek következményei vannak, és azok nem mindig korlátozódnak csak ránk. Ahogy a szülők nevelik a gyermekeiket, hibákat követnek el, és ezek nyomai ott maradnak a gyerekeik életében. A keresztény szolgálatom minősége kihat azok életére, akiket szolgálok, és van, ami negatívan is hathat…

Láttuk Dávidot, aki hiányzott a gyermekei életéből, és nem tudta továbbadni a szentséget, az Istennel való kapcsolatát a gyerekeinek. Salamon pedig, aki annyira áldott volt, nem csak a bölcsessége miatt, hiszen gondoljunk bele: Isten közvetlenül beszélt hozzá! Az Úr felhívta a figyelmét, mennyire fontos, hogy hűséges maradjon, de ő ezt figyelmen kívül hagyta… Nem  elég a bölcsesség, akaratra is szükség van a jó megcselekvésére. Amikor a hitünk elgyengül, az általában nem azért van, mert valaki mond nekünk egy igazán jó érvet a hit értelmetlenségéről. Nem, legtöbbször egyszerűen csak odaadjuk a szívünket, a lényünk legmélyét valami másnak, ami nem az Úr. Ez történt Salamonnal is, a 700 feleségével és a 300 ágyasával… Biztosan azt mondta, hogy szerette őket, mindet… Az, hogy ennyi feleséggel és ágyassal élt, biztosan nem volt az Úrtól, de ráadásul úgy adta nekik a szívét, hogy közben megnyílt a hamis istenek imádására. Ez pedig a leges-legrombolóbb utat nyitotta meg Izrael előtt.

Láttuk, mennyi mindent épített, pompás Templomot az Úrnak, láttuk kimondhatatlanul gazdag álllat-áldozatait, a rengeteg aranyat, amit felajánlott. – De hogy jön akkor ide, hogy templomokat épített idegen isteneknek is a feleségei kedvéért? Olyan isteneknek, mint Moloch, aki gyermekáldozatot követelt. És ez is Salamon – a bölcs, a nagy építő – aki részt vett ebben a kimondhatatlan gonoszságban. Nem azért, mert igaznak gondolta mindazt, ami ott folyik, hiszen bölcs volt, hanem mert átadta a szívét olyanoknak, akik félrevezették. Ezért fontos, amit Szent Pál mond, hogy „ne legyetek egy igában a hitetlenekkel”, ne köss házasságot olyan személlyel, aki nem osztozik a hitedben teljes szívvel! Mert a „spirituális fizika” törvényei szerint inkább te fogsz leesni az ő szintjére, és nem te fogod „felhúzni” őt. Szóval, szenvedélyesen hívő társat válassz, ha nem akarod úgy végezni, mint Salamon: jó kezdet után kataszrofálisan!

Két megjegyzés még a Prédikátor könyvéről. Először a 12. fejezet végét nézzük meg! Micsoda szavak, micsoda költészet! „Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban, mielőtt megérkeznek a gonosz napok, és elközelegnek az évek, amelyekre azt mondod majd: nem tetszenek nekem; mielőtt elsötétül a nap és a világosság, a hold és a csillagok, és mielőtt az eső után visszatérnek a felhők” (Préd 12,1-2). Igen, ez az öregedésről szól, amikor a szem kezd elhomályosulni… „Amikor megremegnek a ház őrzői, és megrokkannak az erős férfiak; amikor az őrlőlányok kevesen lévén már nem dolgoznak, és az ablakokban kinézők homályba borulnak; amikor bezárják a külső kapukat, és halkabbá válik a malom zaja; amikor elcsitul a madarak hangja, és minden dal elhallgat; amikor félnek a magaslatoktól, és ijedten járnak az úton…” (Préd 12,3-5). Igen, idősen már félünk az emelkedőktől, nem biztos, hogy fel tudunk gyalogolni… A szerző itt olyan dolgokat vesz számba, amikről nem is biztos, hogy gondoljuk, de már az elmúlás jelei. Ezeket mutatja meg, annyira szuggesztívan vezet be az elmúlás hangulatába. Olvassátok el újra ezt a részt!

Így jutunk el a végső üzenethez: „Minden hiábavalóság.” Vagyis: minden elmúlik… De miért olvassuk ezt, miért része a Szentírásnak? Nos, ez emlékeztet minket arra, hogy nem mindig azt kapjuk, amit szeretnénk. Nem mindig a legjobb, a legügyesebb győz, az élet nem mindig fair, nem mindig válik be az, ami nagy lehetőségnek tűnik. Ne, heveskedj, ne bosszankodj emiatt: minden hiábavalóság, te csak tedd a jót és tarts ki benne! Ez a Prédikátor üzenete. Nem azt akarja, hogy az emberek elveszítsék a reményt, hanem hogy megmaradjanak alázatosnak. Tudom élvezni, amit Isten ebben a pillanatban ad, de el is tudom engedni, ami múlékony.  Így jutunk el a 12. fejezet legvégén a legfontosabb tanításhoz: „Vége a beszédnek. Mindent hallottál. Féld az Istent, és tartsd meg a parancsait! Mert ez minden embernek a kötelessége. Mivelhogy Isten minden tettet ítélőszéke elé visz, és lát minden rejtett dolgot, akár jó volt, akár rossz” (Préd 12,13-14). Lehet, hogy az élet dolgai pillanatnyilag értelmetlennek tűnnek, de nem azok. Lehet, hogy most nem látod az értelmét, de Isten szemében minden pillanatnak megvan a jelentősége.

Járjunk együtt tovább az úton! Holnap egy új rész kezdődik, egy „messiási ellenőrzőponthoz” jutunk, kezdjük Márk evangéliumát! Imádkozzunk egymásért! Ámen.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kunszabó Zoltán.)

152. nap, Elfelejtve – 1Kir 10, Préd 8-9, Zsolt 8 (2025.05.13., kedd)

Mennyei Atyánk, hatalmas vagy és dicsőséges! Milyen fenséges a neved! Te kinyilatkoztattad nekünk neved, amibe belegondolni is elképesztő és felujjong tőle a szívünk! Ahogyan Dávid a mai zsoltárban mondja, megcsodálhatjuk alkotásaidat, a világegyetemet, a milliárdnyi csillagot, a világűrt. Mégis, „mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz reá”? (Zsolt 8,5). Isten vagy, aki képmásodra teremtettél és Krisztusban gyermekeiddé fogadtál bennünket! Hálát adunk neked ezért! Köszönjük, hogy odafigyelsz ránk, köszönjük, hogy megteremtettél minket! Köszönjük, hogy fenntartasz minket és megváltottál bennünket! Fogadd el, kérünk, köszönetünket, Urunk, a mai napon is Jézus nevében! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

A visszatekintés, az összegzés ideje van itt, ahogy Salamon király élete végéhez közeledünk a történetben. Olvasunk Salamon bölcsességéről, amikor Sába királynője látogatja meg és más uralkodók keresik fel –például Hirám Türoszból –, és jó véleménnyel vannak róla, ajándékokat visznek neki. Ezeket a történeteket már hallottuk a Krónikák második könyvében és most visszatekintésként újra olvashatjuk. Most nem csupán a történetek felidézése valósul meg, ahogyan a Második törvénykönyv és a Számok könyve kapcsolatában történt, hanem itt szó szerint ugyanazt olvassuk. Néhány napja hallottuk Salamon imáját a templom felszentelésekor és a két szöveg teljesen azonos volt a Krónikák második könyvében és a Királyok első könyvében. Ma is, az 1 Királyok 10-ben és a Krónikák második könyvének 9. fejezetében korábban olvasott szöveg Sába királynőjének látogatásáról teljesen megfelel egymásnak. Jó az ismétlés, legalább bevésődik! 

Most a Prédikátor könyvének fejezeteiről szeretnék beszélni és szeretnék rávilágítani néhány tanítására, hiszen a bölcsességi könyvek célja, hogy értelmes életet éljünk. Persze, olykor ezek a bölcs mondások elég negatívan hangzanak a számunkra. Pedig csak őszintén elénk akarják tárni, hogyan működik az élet, és tudatosítani bennünk, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek. Nem tudhatjuk, mi fog történni. Látunk egy bűnöst, aki szerintünk halad előre az életében, az igaz ember pedig nem halad. És mindkettőjüknek ugyanaz a végzete, mint mindannyiunknak: meghalunk. Ez az egyik nagy tanítása a Prédikátor könyvének: ha csak ennyi a világ, ha csak ennyi az élet, akkor ennek nincs értelme. Ha ennyi az élet, akkor az értelmetlen, mert mind meghalunk. Ha ennyi a világ, akkor a világ is értelmetlen, mert annak is vége lesz. 

Ha az Istentől elszakított életet választjuk, és úgy élünk, hogy ezután nincs semmi, akkor egyszerűen értelmetlen az életünk, mert semmi nem számít, semmi sem tartós. Mégis tudjuk, hogy bár az idő eltöröl mindent, van valami több, mint az idő. A Prédikátor könyvének szerzője hozza elénk újra és újra, hogy eljön a nap, amikor senki sem fogja ismerni a neved, eljön a nap, mikor léted feledésbe merül. A legutóbbi történet, amit a 9. fejezetben olvastunk, azt a példát mondja el, hogy volt egy város, és jött egy nagy király, aki ostrom alá vette. De volt egy szegény ember, aki bölcsességével megmentette a várost. Ma senki sem emlékszik ennek az embernek a nevére. Ez fontos lecke nekünk! 

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a lelkivezetőm egy ponton megállított, s azt mondta: ’Ugye tudod, hogy hamar el fognak téged felejteni?’ Akkor úgy tűnt nekem, hogy ez a mondat a semmiből jött, mert valamiről beszélgettünk, és ő hirtelen ezt a megjegyzést tette. ’Persze atyám, tudom’ – válaszoltam. Ez a pap egy remete, Észak-Minnesotában él, papoknak meg civileknek a lelkivezetője. Még hozzátette: ’Tudod, hogy nem vagy egy szent Ágoston’. ’Abszolút igaza van, atyám’ – volt a válaszom. ’Ezt nagyon is jól tudom, és semmi problémám nincs vele’. És ez éppen a Prédikátor könyvének bölcsessége miatt van így. Bárki itt a Földön, aki elgondolkodik az életéről, annak hatásáról, hamar eljuthat oda, hogy ’igen, felfogtam, hogy hamarosan teljesen el fognak felejtkezni rólam, még azok az emberek is, akik most közel állnak hozzám, mert ez az élet rendje’. Nagy ajándék ez a felismerés, és az is, hogy ezzel megbékélhetünk. Mert ebből tudjuk, hogy ha csak ez a földi életünk van, akkor az nem ér semmit. De nem ennyi az életünk!

Még egy megjegyzés a 9. fejezet 11. verséhez: „Láttam továbbá a nap alatt: nem a gyorsak győznek a futásban és nem a hősök a harcban, így a kenyeret sem a bölcsek szerzik meg, s a gazdagságot sem az okosak, és nem is a hozzáértőké a kegy. Sokkal inkább az idő és a sors éri utol őket mind”.  Jó ezt tudni, hogy néha csak épp úgy alakul, hogy te vagy a legokosabb valahol, te vagy a legerősebb, te vagy a versenyben a leggyorsabb. Ez lehet a véletlen műve is, a dolgok pillanatnyi összejátszásaként.

Miért vagyok vesztes? Mert elmúlt az az idő, elment az az esély. Az esély, a lehetőség ott van mindannyiunk számára. De ahelyett, hogy minden energiánkat arra fordítjuk, hogy kontrolláljuk a dolgokat, jobb, ha megadjuk magunkat! Ahelyett, hogy mindent az irányításunk alatt tartanánk, arra vagyunk meghívva, hogy bízzunk. Persze, emellett jó, ha a lehető leggyorsabbak, a legerősebbek és legbölcsebbek akarunk lenni. De végül is minden azon áll vagy bukik, hogy mennyire bízunk az Úrban és mennyire adjuk át neki magunkat. Ezt nagyon jó tudni! 

Nagy ajándék veletek együtt átvenni a Prédikátor könyvét. Holnap befejezzük ezt a könyvet, a három utolsó fejezetet, s utána a második „messiási ellenőrzőpontunk” következik, Szent Márk evangéliumával. Már izgatottan várom! Imádkozom értetek, kérlek, kérlek benneteket, ti is imádkozzatok értem és a többiekért! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

151. nap, Bölcsesség és ostobaság – 1Kir 9, Préd 6-7, Zsolt 7 (2025.05.12., hétfő)

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked! Nagyon hálásak vagyunk igédért és köszönjük bölcsességed, amit megosztasz velünk! Köszönjük, hogy kérdezhetünk tőled és megkérdőjelezhetjük a valóságot! Köszönjük, hogy megengeded ezt nekünk és arra hívsz, hogy kérdéseket tegyünk föl a jósággal, az igazságossággal kapcsolatban és kérdezzünk a gonosz misztériumáról, a saját gonoszságunk misztériumáról és a saját szívünkről is! Köszönjük, hogy mindezekkel a kérdésekkel és megtörtségeinkkel eléd jöhetünk – hiszen a megtörtséget nemcsak magunk körül látjuk, hanem magunkban is tapasztaljuk. Köszönjük, hogy megosztod velünk igédet, a Kóhelet, a Prédikátor szavai által, aki jelentőségteljes kérdéseket tesz fel! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!

Az 1 Királyok 9-ben Salamon uralkodásának végéhez közeledünk. Sok épület megalkotása, sok tevékenység van ekkorra Salamon király mögött, s most bepillantást kapunk abba az időszakba, amikor élete vége felé jár. Ahogy a következő két nap ezt majd kibontja számunkra, annak lehetünk tanúi, ahogyan a bölcs király balga módjára fejezi be életét. A nagy építő élete rommá válik. Most olvastuk, hogy bár Isten figyelmeztette Salamont álmában megjelenve, hogy megáldja és vele lesz, megerősíti trónját, mint atyjáét Dávidét, de ennek az a feltétele, hogy Salamon nem fordul el tőle más isteneket szolgálva. Mégis azt fogjuk látni, hogy Salamon ezt nem veszi komolyan. Lehet, hogy egy-két hétig, akár néhány évig is igen. De, amint oly sokszor megtörténik, sajnos nem úgy végezzük, ahogy kezdtük.

Ilyen szempontból – hogy nem úgy végezzük, ahogy kezdtük – a Prédikátor könyve egy elég zavarbaejtő olvasmány lehet számunkra, ugyanakkor nagyon ösztönző is lehet, ha jól fogjuk fel. Például, amikor a dolgok elejéről és végéről szól a szerző, a Kóhelet, aki Salamon király, azt mondja: „Jobb a halál napja, mint a születés napja” (Préd 7,1). „Jobb olyan házba menni, ahol gyászolnak, mint ahol mulatnak” (Préd 7,2), és „Jobb a szomorúság, mint a nevetés” (Préd 7,3). Mit is akar ezekkel mondani? Nem értjük. A szerző, a bölcs hangsúlyozni akarja, hogy fel kell fognunk: mindennek vége lesz. Ha felfogjuk, hogy minden elmúlik, akkor világosságban élünk. Célt tudunk adni az életünknek. Ha csak a kezdetre összpontosítok, anélkül, hogy elismerném, hogy vége lesz, akkor esztelenül élek. Balga életet fogok élni. Ahogyan a szentírásbeli emberek életében és a sajátunkban is látjuk, sokan jól kezdjük és mégsem úgy fejezzük be. Ezért mondja a bölcs, hogy a halálunk napja jobb, mint a születésünké. Ezzel perspektívába helyezi a dolgokat. Steven Covey (üzletember, író, A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása c. könyv szerzője) mondta azt, hogy úgy kezdd a dolgaidat, hogy gondolatban már a végét is látod. Hiszen úgy lehet csak bölcsen élni, hogy tudom, mi lesz a következő lépésem, mert van egy elgondolásom arról, hova szeretnék eljutni, s ezért úgy élek, hogy szándékosan abba az irányba haladok. 

Ez a Prédikátor bölcsességének is része, de a 6. fejezetben egy másik dologgal indít. Ez a vágyak miatti frusztráció. Azt mondja, hogy sok baj van nap alatt, ami megkeseríti az ember életét. Van olyan ember, akinek Isten gazdagságot, anyagi javakat ad, semminek nincs híjával, mégsem tudja élvezni és egy idegen élvezi azokat. Igen, ilyesmi előfordulhat. Megeshet, hogy valakit Isten sok mindennel megáld és mégis más fogja élvezni a munkája gyümölcsét. Van egy érzés, az örömtelenség, amikor valaki nem képes, nem tudja jól érezni magát. A hedonizmus az örömtelenség ellentéte, a másik véglet, amikor az ember az élvezetek rabja, amikor az ember agya teljesen arra van beállva, hogy csak élvezze az életet. Az örömtelenség (anhedónia) az az állapot, amikor képtelen az ember örülni, jól érezni magát. Hiába van körülvéve az élet ajándékaival, ahogy itt az Írás mondja: vagyonnal, gazdagsággal és elismeréssel, de nem tudja bennük örömét lelni. Nem engedi meg magának, hogy örüljön annak, amije van. És ez teherként nehezedik rá. Sokan ilyenek is tudunk lenni. 

Könnyen beleeshetünk abba a csapdába, hogy ’semmi lazulás, mennem kell gürcölni’, mert aggódunk a számlák, a jelzálogkölcsön vagy más valós problémák miatt. Ezek nyilván ott lehetnek teherként, de talán gyermekeid is vannak és lehet, hogy Isten arra hív, hogy állj meg és örülj annak, hogy vannak, hogy velük lehetsz. ’De zajonganak és rendetlenek’ – mondhatod. Igen, de ez nem sokáig tart, legalábbis nem örökké. 

Vagy lehet, hogy te az vagy, aki egyedül él, és egyedül nem képes jól érezni magát. Te a csönd ajándékát kaptad, a békét és időt a gondolkodásra, vagy a szabadságot arra, hogy utazz, esetleg éppen szolgálj. Mennyi ember van, akinek az élete más kötelezettségekkel van teli, mert nagy családjuk van. Csak próbálom körbejárni a lehetséges eseteket, de nem akarom túlhajtani ezt és naivnak tűnni. ’Egyedülálló vagyok és szeretnék családot, szeretnék házastársat’ – mondhatjátok. De szabad is vagyok, és szolgálhatok olyan embereket, akiket nem tudnék, ha családom vagy házastársam lenne. Jobb, ha örömöt tudok találni abban, amim van, mint ha szomorkodom amiatt, amim nincs.

Nagyszerű a Prédikátor 7,10 verse is: „Ne mondd: ’Miért van az, hogy a régi idők jobbak voltak, mint a mostaniak?’ Mert nem vall bölcsességre, ha ilyesmit kérdezel”.  Szeretjük a régi időket aranykorként emlegetni, mintha azok jobbak lettek volna, mint amiben most élünk. A Prédikátor könyvének szerzője arra mutat rá, hogy nem vagy bölcs, ha olyasmit kérdezel, hogy régen miért volt sokkal jobb, mint ma. Mert nem ez a helyzet. Talán Szent Ágoston volt, aki egyszer azt mondta, hogy ’ne vágyódj a régi szép idők után, mert akkor nem gondoltad volna, hogy ezek lesznek majd a régi szép idők’.

A legutolsó gondolatom a 7,21 vershez kapcsolódik: „Ne figyelj minden szóra, amit kimondanak, mert különben meghallod, hogy átkoz a szolgád”. Azaz ne figyeljünk túlságosan minden körülöttünk lévő ember szavára, mert ha rosszat mondanak rólunk, az jól el tudja rontani a napunkat. Majd később ez jön: „Mert hisz – ezt magad is tudod – te is sokszor átkoztál másokat” (Préd 7,22). Elgondolkodom rajta, hogy mennyire tönkreteheti a napunkat egy nem is túlzottan kegyetlen, csak éppen kritikus megjegyzés, ami mint egy tüske bújik a bőrünk alá és zavar bennünket. De gondoljunk csak bele, mi hányszor mondtunk ilyesmit másokra! És ez nemcsak annyi, hogy te is tettél ilyet, hanem ez a bölcsességről szól. Valaki mondjuk úgy nyilatkozik rólam, hogy ’ó, rendes ember ő, nem olyan okos, de jó ember’. Hagyhatom, hogy ez a tüske a bőröm alá kússzon és bántson, hogy nagyon zavarjon. De hányszor mondom én el a véleményem más podcastjáról, előadásáról vagy bármilyen munkájáról, amit éppen tesz és nem is akarom megbántani, csak elmondom a véleményem. Arról van szó, hogy nem is veszem a fáradságot, hogy átgondoljam: ezzel a véleményemmel az embert értékeltem, a munkáját minősítettem. Nem; valószínűleg csak szabadjára engedtem a kritikámat és nem akartam vele semmi rosszat. Ugyanígy gondolhatom, hogy amit a másik mond rólam, azt nekem is lazán, nagyvonalúan kell vennem. Nem tudom, hogy számotokra van-e értelme, nekem segített, mikor ezt végiggondoltam. 

Lehet, hogy ez egy olyan alkalom volt, mikor azt mondjátok: ’Na, Mike atya most nem volt elemében’. Én azt mondom, ’rendben’, és csak a Prédikátor 7,21-re kell gondolnom… Elfogadnom, hogy ’igen, ma nem voltam a legérthetőbb’. Örülök, hogy 365 ilyen alkalom van és ma a 151.-nél tartunk, így a 152.-en jóvátehetem. De a mai napot is az Úr adta, ezért örvendjünk és vigadjunk rajta! Örvendünk és dicsőítjük az Urat és örülünk egymásnak, imádkozunk egymásért. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem és egymásért! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)