Bibliaolvasás 136-140. nap

140. nap, Dávid hálaadó imája – 2Sám 22,1Krón 27, Zsolt 41 (2025.04.25., péntek)

Mennyei Atyánk, imádunk téged, dicsőítünk téged és áldjuk neved! Tiéd minden dicsőség és szentség! Téged illet minden imádás és hálaadás azért, aki vagy és amit cselekedtél az életünkben! Urunk, óvj meg minket a nehezteléstől, a romlottságtól, a kétségbeeséstől és az elbátortalanodástól! Segíts, hogy a Te bátorságod töltsön el minket, hogy betöltekezhessük kegyelmeddel és ezáltal életünk dicsőítés és hálaadás legyen! Jézus nevében kérjük ezt tőled! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Dávid történetének végéhez közeledünk mindkét könyvben, mert hamarosan áttérünk Salamon uralkodására. Így most mindkét olvasmányunk egyfajta összegzés. Talán észrevettétek a hasonlatosságot a 2 Sámuel 22. fejezete és a 18. zsoltár között. Nem szóról-szóra egyeznek, de a 22. fejezet olyan, mintha a 18. zsoltár átszövegezése lenne. Van ebben néhány figyelemre méltó dolog. A legfontosabb, hogy mindkettő Isten igéje. Továbbá az, hogy a 18. zsoltár is Dávid ellenségeitől és Saultól való megszabadulásáról szól, de egy korábbi időben Dávid életében. A 22. fejezet pedig Dávid életének végén tárja elénk ezt a nagyon hasonló zsoltárt, amelyben újra Istent dicséri. Ez csodálatos, mert úgy vélem, sokunk életében ott a kísértés, hogy azt mondjuk: ’itt legyőztem egy akadályt, ezt értem el, ott egy győzelem. De már egy új fejezet egy új történet részese vagyok’.

Amikor Dávid a 18. zsoltárt írta, ez történt az életében: ’minden ellenségem, Saul királlyal egyetemben, legyőzetett és most egy új élet kezdődik számomra, Dávid király uralkodásának ideje’. Egy dolog ezért hálát adni, s egy egészen más dolog hálát adni Istennek az élete végén. Mert nincs már újabb fejezet, ez az utolsó fejezete Dávid földi életének. [A 2Sám 22,1 szerint az itt olvasható változat is abban az időben született, amikor Dávid éppen megszabadult Saultól. Ide tenni tehát egy szerkesztői fogás volt. Mike atya azonban azt hangsúlyozza, hogy Dávid életének a vége felé járunk a történetben, és itt hangzik el. Tehát más értelmezést is adhatunk neki, mint a korai szövegnek – a szerk.]

Ahogy visszatekint az életére mondhatná azt, hogy bevégeztem a pályám, már beteg vagyok és öregszem és az Úr elhagyott, mert már haldoklom. De ő nem ezt mondja, hanem azt, hogy ’az Úr felemelt, megmentett, mert szeret. Gyönyörködik bennem és megszentel’. Ebben a pillanatban ott vannak Dávid mögött nemcsak a sikerei, győzelmei, hanem vesztett csatái és kudarcai is, néhányat kivéve, amiről az elkövetkező napunkban hallunk majd. És ő mindezeket szemlélve örvendezni tud! Ez csodálatra méltó! 

Ebből tanulhatunk, hiszen mi sokszor visszanézünk, látjuk a győzelmeinket és azt mondjuk: ’Hajrá, jöjjön az újabb fejezet!’ De egy ponton nekünk is meg kell állnunk és azt mondanunk: ’Látom azt is, hogy itt nagyot buktam, itt elrontottam az életem, mert nemet mondtam az Úrra. Itt újra meg kellett váltania engem a szívem gonoszsága miatt, bűnös választásaim miatt.’ 

Dávid mindennek tudatában van, pontosan emlékszik az életében elkövettet bűnökre. Ez teszi széppé Dávid hálaimájának e sorát: „Mentő pajzsodat nyújtottad nekem s kegyességed naggyá tett engem.”(2Sám 22, Káldi-Neovulgáta fordítás). Dávid Istenhez beszél, ismerve a saját megtörtségét, ismerve a saját múltját, gonosz tetteit. És elismeri, hogy Isten jósága, kegyelme tette őt naggyá. Gyakorlatilag nekünk nem is kellene tudnunk Dávid bűneiről, hiszen nem kellet volna mindet lejegyezni, de lejegyezték. Továbbadták a következő nemzedékeknek. Ismertté váltak az egész királyságban. 

Gondoljunk csak bele, itt van Dávid, aki nemcsak maga tudja, hogy sokszor vétkezett, hanem annak is tudatában van, hogy mindenki más is tudja. Mégis azt mondja, hogy Isten kegyelme segítette őt, az tette naggyá. Tehát ahogy végignéz az életén, nem válik keserűvé, nem érzi úgy, hogy végképp kudarcot vallott volna, nem haragos. Ez nagy kihívás mindannyiunk életében, hogy visszanézve, képesek legyünk kimondani az igazságot, megnevezni a jót és a rosszat. Elismerni, hogy ezeket a bűnöket követtem el, és itt volt szükségem Isten kegyelmére, megbocsátására. Látni, hogy ezeket a győzelmeket szerezte meg nekem Isten. És végigtekintve a megélt dolgokon nem neheztelni senkire, még önmagára sem – na, ez valami! Elérni az életünk végére és nem megkeseredni, sőt hálát adni Istennek – ez teljesítmény! 

Dávid épp ezt teszi. Holnap azt is meglátjuk, hogy Dávid nemcsak Istennek ad hálát, hanem a körülötte lévő embereknek is, azért, amit érte és Izraelért tettek. Nagy dolog, ha akár a napunk, hetünk vagy életünk egy fejezetének végén azt választjuk, hogy hálát adunk! Hiszen annyian választhatnánk küzdelmeink végén a neheztelést, sokan választhatnánk harcaink után a szétesést és az elernyedést – s ha nem így teszünk, az egy csoda! Ha úgy megyünk át az életünkön, hogy a világ nem tud megrontani bennünket, az csoda! Isten ajándéka, kegyelem. Erre egyedül nem vagyunk képesek. 

Ehhez – már tudjátok mit fogok mondani – egymás imáira is szükségünk van. Nem vagy egyedül, közös bibliaolvasásunk nem egy magánutazás. Ez a közös utunk több, mint egy éven át. Ez a 140. nap egy közösség részeként, akik imádkoznak érted, akkor is, ha esetleg nem is ismered mindannyiukat. Azért imádkoznak, hogy képes légy visszatekinteni a múltadra, számba véve a jó és rossz dolgokat, és dicsőíteni Istent, hálát adni neki. Ismerni a saját megtörtséged és a körülötted lévők megtörtségét, és nem keseredni bele, ez egy csoda! Ezért a csodáért imádkozunk, hogy mindannyiunk életében, szívében jelen legyen! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedései alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

139. nap, Elégtétel a gibeonitáknak – 2Sám 21, 1Krón 26, Zsolt 40(2025.04.24., csütörtök)

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged! Az áldozat és a felajánlás, amit Te kívánsz, az valójában az engedelmesség! Azt akarod, hogy a tiédhez hasonló szívünk legyen! Te irgalmasságot ésengedelmességet kérsz, és nem áldozatot! Sokféle módon kifejezted, hogy amikor áldozatot ajánlunk fel neked, az csak az engedelmesség áldozata legyen! Ezt adjuk neked ajándékként, válaszul a meghívásodra! Urunk Istenünk, kérünk, hogy mindig tégy bennünket engedelmessé irántad, segíts, hogy mindig igent mondjunk neked és sohase hagyjuk abba az igen kimondását, még katasztrófák idején sem! Olyankor sem, mint amikor nemet mondtunk neked életünk nagy bűneinek pillanatában! Segíts meg minket abban a pillanatban, hogy meg tudjuk tenni a következő jó lépést, ami nem lehet más, mint hogy egyszerűen újra elkezdünk igent mondani neked! Segíts, hogy igent mondjunk neked és ezt sohase hagyjuk abba! Jézus nevében kérjük ezt. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kezdjük a Kónikák könyvével! Itt az ajtóőrség kiosztásáról hallunk. Később, a Krónikák 2. könyvében fontos szerepük lesz. Ahogy az emberek a jeruzsálemi templomba jönnek, szükség lesz erős emberekre, akik képesek lesznek akár a kidobóember szerepét is eljátszani. Itt, a Krónikák első könyvének 26. fejezetében felsorolják a kidobóembereket, akik a tolvajokat, rablókat és más nemkívánatos egyéneket, akik be akartak jutni a Templomba, kitoloncolták az oda nem való tárgyakkal együtt. Ez egy praktikus feladat volt, és nem is kis feladat. Később kiemelkedő fontosságú emberek lesznek. Ezek a családok nagyon fontos szerepet töltenek majd be a Krónikák 2. könyvének végén. Majd sokszor megtörténik Jehojada és Hiszkija főpapok idején és Jozija uralkodása alatt, hogy szükség lesz ezekre az erős emberekre a kapuknál. És újra mondom, hogy ez nem kis feladat: a 84. zsoltárban azt olvassuk, hogy inkább lennék Istenem házában kapuőr, mintsem laknék a gonoszok sátraiban. Inkább csak kapuőrként élném az életem, az lenne az egyedüli feladatom, hogy az Úr templomának kapujánál őrködjem, mint hogy bárhol máshol éljek. Figyelemreméltó, hogy Isten milyen rangot ad ezeknek az erős embereknek, akik egyszerűen a kaput őrzik.

Az egyház történetében van jónéhány szent, akiknek elsődleges feladata az volt, hogy a szerzetesrendjükben portásként szolgáltak. A portás köszönti az érkezőket és kinyitja a kaput. Ez az alsórendűnek tekintett munka, ha hűséggel végzik, megszenteli az embert – mint bármilyen munka, amit hűséggel végeznek. Hiszen minden, amit cselekszünk, ha az Úrnak tesszük, megszentel minket, legyen az portaszolgálat, tejkihordás,szemétszedés vagy tanítás, bármi. Visszatekintve a mai, 40. zsoltárra, az engedelmesség a legnagyobb ajándék, amit az Úrnak adhatunk. Tehát ezért olvassuk most a kapuőrök névsorát.

Más szolgálattevők is voltak a templomban. Gondoljunk csak a levita családokra – mert a kapuőrök nem leviták voltak, ők más törzsekből kerültek ki. Azok a leviták, akikről itt, a 26. fejezetben olvasunk, a templom kincstárára ügyeltek. Izrael történelmének folyamán, valahányszor győztek egy csatában, sok zsákmányolt arany, ezüst és egyéb tárgy került a kincstárba, hogy Isten házában használják őket. Ezekre a kincsekre ügyeltek a leviták.

Sámuel második könyvének 21. fejezete azzal kezdődik, hogy három évig nem esett eső, s ez háromévnyi éhínséget jelentett. Végül Dávid megkérdezte az Urat. Sokunknak természetesnek tűnik, hogy a fizikai jelenség mögött Dávid nem keresett azonnal spirituális okozatot. Hiszen mi sem gondolunk minden egyes fizikai jelenség esetében lelki természetű háttérre. De egy idő múlva Dávid mégis megkérdezte e felől az Urat. Az Úr azt válaszolta, hogy igenis van, mégpedig az, hogy Saul régen vérengzést rendezett a gibeoniták között, a kiirtásukra törekedve (vö. 2Sám 21,2). Ezt nem találjuk meg leírva sehol a Bibliában, de bizonyos, hogy ez volt az oka a szárazságnak. A gibeoniták nem tartoztak Izrael törzsei közé, azaz nem voltak izraeliták. De ők voltak azok, akiknek Józsue könyvének 9. fejezetében Izrael megesküdött, hogy nem bántja őket. Ez az eskütétel 400 évvel Dávid uralkodása előtt történt! Isten mindig elvárja, hogy Izrael megtartsa ígéretét, annak ellenére, hogy akkor a gibeoniták csellel szerezték meg ezt az ígéretet.

Mit tesz ebben a helyzetben Dávid? Bölcsen cselekszik: elismeri a vétséget és megkérdi a gibeonitákat, hogy mit tehet értük. Nem maga dönt arról, hogy mit tegyen. A király tesz lépést feléjük, nem úgy, mint király, hanem mint valaki, aki szolgálatot akar tenni. Ez megint egy nagyszerű pillanat, amikor Dávidról sok hibája ellenére egyértelmű lesz, hogy ő Jézus előképe. Jézusé, aki azt mondta: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon” (Mk 10,45). Dávid azzal a kérdéssel megy a gibeonitákhoz, hogy miként szolgálhatna nekik. Ők azt mondják, hogy a Saul házából származó arany vagy ezüst nem segít és megölnie sem kell egy izraelitát sem. Hanem hét embert kérnek Saul leszármazottai közül, akiket ők kivégeznek. Így is történik. Mi gondolhatjuk azt, hogy ez elég furcsa, mégis, van ebben igazságosság,ugyanakkor visszafogottság is. Igaz, hogy Saul leszármazottai nem „Saulok”, de tegnap volt arról szó, hogyan szenvedhetnek mások a mi bűneink miatt, s itt most arra látunk példát, hogyan szenvednek mások Saul bűne miatt.

Az utolsó megjegyzés: a fejezetben azt olvassuk, hogy Dávid egyre több csatába bocsátkozik, s az utolsó szakaszban legyőzték a filiszteusokat. Nemcsak arról szól ez a rész, hogy Dávid embereinek milyen óriásokkal kellett szembenézni, hanem arról is, hogy Dávid egyre fáradtabb lesz. Dávid öregszik. És mégis kész csatába indulni! Emlékezzünk csak: korábban, a 11. fejezetben Dávid el akarja kerülni a csatákat, ki akar a feladata, elhívása elől térni. Most pedig, hajlott kora ellenére elindul a csatába, mert ez a dolga. Ez azt jelenti, hogy Dávid bűnbánata igazi volt. Dávid képes tanulni a hibáiból és képes újra csatába indulni.

Ugyanakkor itt egy másik dolog is, ahol az emberi gyengeség megmutatkozik. Dávid már nem az az ember, aki valaha volt. Fiatalkorától kezdve erős és mindenkinél vitézebb harcos volt. Most pedig szembe kell néznie a ténnyel, hogy már nem az. Nincs meg az ereje, nem bírja végigküzdeni a csatát, mint egykor. Ez számunkra is jelzés, ahogy haladunk előre az életünkben. Emlékszem, amikor fiatal pap voltam, korán kezdtem a napot és későn fejeztem be, az emberek azt mondták, hogy nem tudod ezt örökké így folytatni. Majd megöregszel, és többet kell pihenned, aludnod, hogy egész nap tudj működni. Én meg azt gondoltam, hogy ’persze, tudom, hogy ez a nap el fog jönni, de még nincs itt’. És most, hogy eljött a nap, be kell látnom, hogy igen Uram, ez része lett az életemnek. Fiatalkorom erejének egy része elpárolgott. És azokat a csatákat, amikre fiatalon hívtál, ma már nem tudom ugyanúgy megvívni. Van ebben valami megalázó, de alázatra is tanít ez a tapasztalat. Az igazság megalázó lehet, de ott van a lehetőség a hiteles alázat megjelenésére is, hogy ki tudjuk mondani az igazságot. Azt teszem, amire képes vagyok, és azt nem teszem, amire nem vagyok képes. Dávid erre nagyszerű példa. Amikor emberei azt mondják, hogy ’ne vezess bennünket a csatában, hanem inkább hátulról irányíts, biztonságos helyről’, akkor ez egy megalázó szituáció. Ugyanakkor az alázatos szív el tudja fogadni ezt az igazságot. Ez rólunk is szól, minden egyes napunkról. Csak annyit tudunk megtenni, amennyire képesek vagyunk. Ennyit kér tőlünk Isten. Mert vele mindenre képesek vagyunk, nélküle pedig, ahogy János evangéliumában hallottuk, semmire nem vagyunk képesek.

Folytassátok az egymásért való imádkozást, mert szükségünk van rá, hogy elnyerjük az alázat kegyelmét, hogy igazán lássuk, mire vagyunk képesek. Amire képes vagyok Uram, megteszem, amire pedig nem, amiatt nem izgatom magam, hanem alázattal mondom: ’Uram, legyen meg a Te akaratod – többet ér az engedelmesség az áldozatnál’. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

138. nap, A bűn hatása másokra – 2Sám 20, 1Krón 25, Zsolt 39 (2025.04.23., szerda)

Mennyei Atyánk, imádunk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy szeretsz minket és bízhatunk irántunk való szeretetedben a sötétség idején, kudarcaink esetén és akkor is, ha megfenyítesz! Urunk Istenünk, ahogyan a 39. zsoltár mondja, még ha kezed ránk is nehezedik a fenyítés, a büntetés idején, akkor is bízhatunk benned! Segíts megértenünk atyaságod mibenlétét és fegyelmezési módodat! Ne adjuk meg magunkat a kísértésnek, hogy egy zsarnokot lássunk benned, hiszen Te jó apa vagy! Hogy ne egy diktátornak lássunk, amikor Te igazából egy jó apuka vagy. Segíts, hogy jól fogadjuk a fenyítésed, amit az utunkba engedsz, hogy elfogadjuk a fegyelmezésed, amit azért alkalmazol az életünkben, hogy megváltoztassuk a szívünket. Hogy irányt változtassunk és egyre inkább rád hasonlítsunk, mi Istenünk, Atyánk, Apukánk! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.

A Krónikák 1. könyvének 25. fejezete szépen kapcsolódik a zsoltárhoz. A 25. fejezetben a templomi zenészekről van szó. Felsorolják Aszaf, Jemán és Jehdutun fiait, akik részesei voltak a szolgálatnak. Mire is voltak ők elkülönítve? Arra, hogy énekekben prófétáljanak, Istent dicsőítsék énekelve. Ők a templomi zenészek. És a mai 39. zsoltár épp egyiküké, Jehdutun zsoltára. Ez nagyon jól illik ide.

Térjünk át Sámuel 2. könyvére. Itt egy Dávid király elleni lázadás tanúi vagyunk. Az előző fejezetben még egyhangúlag üdvözölték, mint királyt. Egész Izrael azon vetélkedett, ki köszöntse előbb, amikor a Jordánon átkel. Nehezteltek is Júda törzsére, mert az teszi először tiszteletét a király előtt, úgy, hogy vele együtt átkel a Jordánon.

Most pedig itt van ez a semmirekellő Seba, Bichri fia, egy benjaminita, ugyanahhoz a törzshöz tartozik, mint Saul, az előző király. Trónkövetelőként lép fel, azt mondva az embereknek, hogy hagyják el Dávidot, és ő lesz az új király. És szinte érthetetlen módon, a törzsek többsége, akik nemrég még azon vetélkedtek, hogy ki adjon előbbtiszteletet Dávidnak, most egyszerre Sebát követik. Ez pontosan megmutatja az emberi szív álhatatlanságát. Ezek vagyunk mi. Ez nem csak egy régi történet, ezek tökéletesen mi vagyunk! Jön valaki és többet, jobbat ígér. Erős az a gondolkodásmód, hogy az új mindig jobb. Először volt Saul,aztán Dávid, legyen most Seba, Bichri fia! Ennek nem lesz jó vége...

Nem csak azért, mert Sebát könnyen legyőzik. De még hogyan! Seba beveszi magát Abel Beth-Maacha városába, és Joáb arra készül, hogy ledöntse a városfalat és lerombolja a várost. Ekkor a szöveg szerint, egy okos asszony azt mondja neki, hogy a város lakóinak semmi közük ehhez a harchoz, ha tehát megkíméli a várost, megkapja Seba fejét! És így lesz. Az emberek a városukért megölik Sebát, a forradalmárt, a jöttmentet, aki király akart lenni. És Dávid hadserege győz.

Álljunk csak meg egy pillanatra! A bölcs asszony miért Joábbal beszél, miért nem Amazával? Pedig Dávid Amazát tette serege vezérének. Persze, olvastuk, hogy Dávid Amazát küldte ezt a csatát megvívni, de Joábnak nem volt ínyére, hogy leváltották a hadsereg éléről, ezt könnyű kitalálni, ezért kését a gyanútlan Amaza hasába eresztette, kinek belső részei kifordultak a földre. És újra itt vagyunk ebben az erőszakos „hátba támadlak, elölről leszúrlak” helyzetben. Joáb, aki valaha a király jobbkeze volt, tesz érte, hogy újra az legyen. Meggyilkolja Amazát. Az erőszak erőszakot szül és a bűnnek nincs vége a mi tettünkkel. Ez kulcsfontosságú tény. Íme egy vers szól a bűn következményeiről: „Amikor Dávid Jeruzsálemben a királyi palotába ért, Dávid fogta tíz ágyasát, akiket a palota őrizetére otthagyott, és egy külön házba vitette őket. Gondoskodott róluk, de többé nem közeledett hozzájuk. Így éltek haláluk napjáig bezárva, egész életükön át özvegyen” (2Sám 20,3).  Tudjuk, hogy ezek azok az ágyasok, akiket Dávid nem vitt magával, fia, Absalom pedig – szinte a nép szeme láttára – megerőszakolt, így hozva szégyent apjára. Ezután Dávid már nem tartotta törvény szerint valónak, hogy velük háljon, ám nem is akarta őket elküldeni, hiszen azok nem tettek semmi rosszat. Viszont halálukig elzárva éltek.

Ez felhívja a figyelmünket az igazságtalanságra. Ezek a nők bennragadnak a kereszttűzben: először Dávid használja őket ágyasként, majd Absalom használja őket apja megszégyenítésének eszközeként. Erőszakot követett el rajtuk, hogy szégyent hozzon Dávidra. A nők viszont nem tettek semmi rosszat. Ebben egy mélyebb lelki tanítás is van, mégpedig, hogy milyen gyakran szenvednek mások a mi bűneink miatt. Hiszen ők Absalom bűne miatt szenvednek és Dávid bűne miatt is.

Ha Absalomra és Dávidra tekintünk ebben a helyzetben, kimondhatjuk, hogy egyértelműen rossz, amit tettek. Dávid nem ott követett el természetesen hibát, hogy gondoskodott róluk, hanem korábban, amikor ágyasokká tette őket. Absalom pedig nyilvánvaló gonoszságot követett el ellenük. Most megállunk ennél a pontnál, és hagyjuk, hogy a Szentírás a szívünkhöz beszéljen és elítélje a szívünket, a mi szívünket. Hiszen sokszor előfordul, hogy én, mi a bűnt választjuk, és azt gondoljuk, hogy az a mi tettünkkel be is fejeződik. ’Ez az én választásom, az én személyes döntésem’. De hányszor szenvednek mások a bűnöm következtében? Hányszor szenvednek mások a ti bűneitek miatt?

Igen, fontos elmondanunk a teljes igazságot Absalomról és Dávidról, és a teljes igazságot arról a szégyenteljes dologról, amit tettek. De ezek fényében meg kell kérdeznünk, hogy mi az igazság. Tegyük fel a kérdést, ami felfedi a mi életünk igazságát. Hányszor szenvedtek már mások a bűneim miatt? Tudom, ha olyanok vagytok, mint én, ha őszinték vagytok ebben a dologban, akkor ezt nehéz megválaszolni. Nem azért, mert nehéz elképzelni, hogy valaki szenvedett a bűneink miatt, hanem mert nehéz szembenézni az igazsággal. Nehéz szembesülni ezzel az igazsággal. Erre csak Isten kegyelméből vagyunk képesek.

Megtörtségünk igazságával csakis Isten segítségével tudunk szembenézni. Egyébként túl nyomasztó lenne számunkra. Ezért ne egyedül nézzünk szembe az igazsággal, hanem együtt, egymást segítve. Ez az egyik oka, amiért imádkozunk egymásért: halljuk ezeket a történeteket, és ezekre a nőkre gondolunk, akiket megerőszakoltak, és azután valaki más bűnének akövetkezményeivel kellett együtt élniük... Most a saját életünk szereplőiregondoljunk, akik elviselték a mások, vagy éppen a mi rossz döntéseink következményeit.

Könyörgünk Urunk, segíts, hogy soha többé ne tegyünk így! Segíts, hogy sohase hozzunk több olyan döntést, ami másoknak árt. És ha mégis, segíts, hogy visszatérjünk hozzád, Istenünk! Segíts, hogy visszatérjünk az Úrhoz és engedjük, hogy megújítson minket! Hogy a múltunk ellenére adjon nekünk jövőt! Imádkozzunk egymásért! Én is imádkozom értetek, Kérlek, imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

137. nap., Dávid meggyászolja Absalomot – 2Sám 19, 1Krón 24, Zsolt 38 (2025.04.22., kedd)

Mennyei Atya, dicsőítünk Téged ma és minden nap!Kegyelmeid minden reggel újak, és friss hangodon szólsz hozzánk, örök hangodon, azon a hangon, amely tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, mert a te Igéd, Jézus Krisztus, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Köszönjük neked mindezt a mai napon. Köszönjük, hogy a tudás szavait, a bölcsesség szavait szóltad hozzánk, olyan szavakat, amelyek még a bűnbánatot is felfakasztják a szívünkben, amikor ellenállással találkozunksaját magunkban, amikor belső bukást is átélünk. A 38. zsoltárban a bűnbánat szavait adtad ma nekünk, olyan szavakat, amelyek bizalmat fejeznek ki irántad, amikor a leginkább szükségünk van rád, és amikor a legkevésbé érdemlünk meg téged. Ilyenkor szeretetedet adod nekünk, irgalmadat adod nekünk — amikor a leginkább szükségünk van rá, és a legkevésbé érdemeljük meg. Ezért dicsőítünk téged, és hálát adunk Jézus nevében! Ámen.

Most pedig jöjjön a mai nap két gyors gondolata, ez már a 137. napunk. Először is a Krónikák könyvéről: Emlékszel, mennyi névvel indult? Az volt a cél, hogy bemutassa Izrael népének – főként Dávid király nemzetségének – a származását, különösen Júda törzsét, mert ebből a vonalból jön majd a Messiás. Most pedig újabb névsorokat kaptunk, ezúttal a papokhoz, Lévi törzséhez kapcsolódóan. A krónikás szeretné emlékeztetni az olvasóit: ’Bár kemény időket éltünk át, Isten megígérte, hogy lesz egy királyság, ami örökké tart, és egy istentisztelet, amely örökké dicsőséget ad neki.’ Ezért van a fókusz a királyi és a papi vonalon – Júda és Lévi leszármazottain.

Egy másik dolog – tegnap olvastunk Lévi törzsének családjairól, és azok új feladatairól, ugye? Áron a pap, de ott van a másik három fiú Lévi törzséből, akik olyan feladatokat láttak el a templomban, amelyek nem papokhoz tartoztak. Nem tudom, észrevetted-e, de Dávidot többször is úgy írják le, mint aki efódot visel, és az Úr elé járul. Az ember ilyenkorelgondolkodhat: ’Várjunk csak, Dávid pap?’ Világos előttünk, hogy Dávid Júda törzséből származik, és azt is világosan tudjuk, hogy csak az lehet pap, aki Lévi törzséből való, és azon belül is Áron családjából. Dávid időnként efódot vesz fel, papok ruháját viseli, és úgy tűnik, bizonyos módon részt is vesz a papi tevékenységekben. De fontos megjegyezni, hogy bár Dávid részt vesz a dicsőítésben — például számos éneket, azaz zsoltárokat ír, amelyeket az istentiszteletben használnak —, és aktív a templomi dicséretben, még efódot is visel, de Dávid mégsem pap. Ha az lenne, akkor olyan lenne – ahogy egyesek mondják – mint egy papkirály Melkizedek rendje szerint — ami egy egészen más téma, de meglepő és csodálatos.

Jézus, a Zsidókhoz írt levél szerint, Melkizedek rendje szerinti pap, mert Jézus sem Lévi törzséből származott. Így Dávid nemcsak Jézus királyként való megjelenésének előképe –Krisztus földi uralkodói szerepének —, hanem bizonyos értelemben a Melkizedek-féle papságot is előrevetíti. Viszontha valaha is azon gondolkodnál, hogy várjunk csak, Dávid mindig az Úr elé megy, úgy öltözve, mint egy pap — akkor most tudjuk, hogy ő nem pap. És látunk ilyet máskor is — például Saul áldozatot mutatott be. Nem kellett volna… Majd a Királyok könyvében más királyokat is látunk, akik áldozatot mutattak be, és meg is haltak emiatt. Mert ez nem olyasmi, amit valaki csak úgy magára vehet. Ez Isten által adott szerep — Áron családjából, Lévi törzséből való embereknek.

Most vissza a 2 Sámuel 19. fejezetéhez — ez igazán fontos pillanat, mert néhány dolog történik, ami újra megmutatja Dávid törékenységét, gyengeségét és jóságát. Először is: itt van Dávid, aki gyászolja fiát, Absalomot. Már tegnap is megfigyeltük, milyen erőteljes ez, sőt, tragikusan szép: egy apa szeretete a fia iránt. „Ó bár én haltam volna meg helyetted” (2Sámuel 19,1).

De mi történt? Dávid ezzel szégyent hozott mindazokra, akik harcoltak érte. Emlékezzünk: húszezer ember halt meg azon a napon, hogy Dávid királyságát megőrizzék, hogy harcoljanak a pártütés ellen, amely éppen zajlott, hiszen sokan Absalomot követték. Húszezer ember halt meg Dávid trónjáért. És most itt látjuk Dávidot, aki azt mondja: „Ó bár én haltam volna meg Absalom helyett” (2Sámuel 19,1). És azt mondja az Írás, hogy amikor az emberek meghallották, hogy a király bánkódik a fia miatt, úgy lopakodtak vissza a városba, mint a katonák, akik szégyenkezve térnek vissza, mert menekültek a csatából. Mit tesz Joáb? Joáb a hatalom képébe mondja az igazságot. A király elé áll, és azt mondja: „Ma szégyenbe borítottad embereid arcát, akik ma megmentették az életedet” (2Sámuel19,6). Azt mondja: „Ma megmutattad, hogy sem a sereg vezére, sem az emberek nem jelentenek neked semmit. Igen most már tudom: Azt találnád helyénvalónak, ha Absalom életben maradt volna, mi meg ma mind elestünk volna” (2Sámuel 19,6).

Joáb tehát észhez téríti Dávidot. És ez gyakran megtörténik velünk is. Olykor úgy vagyunk, mint Dávid: a veszteség elhomályosítja azt, amink még van. Vagy valakinek az elvesztése elhomályosítja azt a tényt, hogy még mindig vannak emberek az életünkben, akik szeretnek minket, és akiket nekünk is szeretnünk kell — akik még mindig itt vannak. És gyászolhatunk — persze hogy gyászolhatunk —, de egy ponton túl el kell ismernünk, hogy mások is itt vannak, és mi vagyunk az egyetlenek, akik szeretni tudják őket. Így hát Dávidnak ki kellett másznia ebből az állapotból. Nyilvánvalóan nagy pillanat ez — egyik fia meghalt a csatában. De ugyanaz a fia próbálta megölni őt, és a családja többi tagját is. Joáb tehát jó dolgot tesz: észhez téríti Dávidot.

Később Dávid megbocsát Siminek — ő volt az, aki átkozta és kövekkel dobálta, amikor éppen menekült Jeruzsálemből. Most visszatér hozzá, és bocsánatot kér. De van egy nagyon érdekes pillanat: Dávid törzse, Júda, újra megerősíti őt királyként Izraelben. Izrael többi törzse — a másik tíz törzs —pedig azt kérdi: miért nem vehettünk részt ebben? Sokan közülük Absalomot követték, és mivel nem fogadták őket azonnal vissza, nem vonták be őket rögtön, máris látszanak a későbbi lázadás csírái, amely Salamon halála után következik be. Látni lehet, hogy bár a tizenkét törzs újra egy királyságban él együtt, mégis megosztottság van közöttük. Dávid a teljes egységre törekszik, akkor is, ha nemrég Izrael törzseiből sokan ellene harcoltak. Dávid világosan kijelenti a 2 Sámuel 19-ben, hogy végső soron azt akarja, hogy Izrael törzsei teljes szívből fogadják vissza őt királynak. Nem fogja erőszakkal visszavenni a trónt, amíg ők nem fogadják el őt.

Nagyon érdekes, ahogy látjuk Dávid egész lényét, mikor viselkedik bölcsen, és mikor viselkedik ostobán, mikor bátran és mikor gyáván, úgy látjuk, ahogy van, emberként. És gyakran saját magunkat is viszontlátjuk ezekben a szereplőkben. Nincs olyan ember, aki teljesen jó, és olyan sem, aki teljesen gonosz. Még a hőseink is keverékei a jónak és a rossznak, a sötétnek és a világosnak. És ez újra emlékeztet arra, hogy mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelmére. Mindannyiunknak szüksége van rá, még a legnagyobb királyoknak is. Imádkozunk egymásért. Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

136. nap., Absalom legyőzése – 2Sám 18, 1Krón 23, Zsolt 37 (2025.04.21., hétfő)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és remélünk benned! Kérünk, végy számba minket is, számíts az igazak közé, akik benned bíznak és nem a saját erejükben, azok közé, akik mindenben a Te akaratodat keresik! Urunk és Istenünk, ha bármi módon el is távolodtunk szándékaidtól nagy döntéseinkben vagy kis dolgokban csupán, teljes szívünkkel vissza akarunk térni hozzád! Nem csak arra kérünk, hogy felemelj, hanem arra is, hogy vezess haza minket! Nemcsak arra, hogy újra erőssé tégy, hanem arra is, hogy fogadj magadhoz minket! Kezedbe tesszük életünket. Uralmad alá vetjük magunkat, mert Istenünk és Atyánk vagy mindörökké. Szívünket újra hozzád láncoljuk Szent Fiad, Jézus nevében, az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Ámen.

Mennyi minden van ma előttünk! Rendben, most visszafele fogunk haladni.

Először megnézzük a Krónikák első könyvének 23. fejezetét. Itt Dávid lerakja a templomi istentisztelet alapjait. Emlékezzünk rá, hogy a régi időkben, ahogy a Második törvénykönyvben, illetve a Leviták és a Kivonulás könyveiben is olvastuk, a levitákat harmincéves kor betöltésétől kezdték számba venni! A Számok könyvének 4. fejezete leírja, hogy azért, mert ennyi idősen kellett szolgálatukat megkezdeniük.

Ezen Dávid most változtat. Nemcsak az istentisztelet helyszínéhez nyúl hozzá – ami hamarosan Jeruzsálembe, az új Templomba kerül, s amit fia, Salamon épít majd meg –, hanem Lévi törzsét is átszervezi.

Miért van ez? Ha egy nagy templom épül, az azért némiképp másképp működik majd, mint egy sátor, ráadásul mindenféle emberek fognak rendszeresen idejárni. Ez magával hozza, hogy újfajta feladatok lesznek, amiket másféle szolgálattevőknek kell elvégezni.

Gerson, Kehát és Merári mind Lévi leszármazottai. A papok viszont, akik bemutatják az áldozatot, Áron családjához tartoznak, ők az ároni papság. A Gersonhoz, Keháthoz és Merárihoz tartozók nem papok, ők segítők a templomi szolgálatban.

Mint emlékezhetünk, a gersoniták gondozták a hajlékot fedő takarókat, mint afféle falat. A kehátiták foglalkoztak a berendezéssel, úgymint a láda, a kitett kenyerek és a mécstartó. Mindezt Eleazár, a pap felügyelete alatt végezték. A meráriták pedig a hajlék felépítményére figyeltek oda, amihez egyebek között az oszlopok és a deszkák tartoztak.

Tehát a gersoniták, kehátiták és meráriták kifejezetten hasznos munkát végeztek a mozgatható templom körül, most viszont, hogy a templom állandó létesítménnyé válik, ami nem sátor többé, nekik is új feladatot kell találni. Ezt történik itt. Az elvégzendő munka mennyisége is összességében növekedik, így Dávid a szolgálatba lépés idejét is leszállítja harmincéves korról húszra.

Ha áttérünk Sámuel második könyvének 18. fejezetére, Absalom történetét olvashatjuk, akit harcban győznek le és meg is hal. Itt megfigyelhetjük, ahogy Absalom a hajánál fogva csapdába esik, majd ég és föld között himbálózik egy cserfán.

Akkor jön Joáb és azt mondja, ’öljük meg ezt a fickót’. Ugyan Dávid világosan megmondta neki és a másik két ezredesének is, hogy kímélettel bánjanak Absalommal, mert élve és jó egészségben van rá szüksége, Joábnak ott van a fejében, hogy azért mégiscsak ez az ember felelős az egész lázadásért. Ő okozta például húszezer ember halálát csak ma, ebben az egy csatában, ami rengeteg. Még beszélünk erről holnap is, de a lényeg, hogy Joáb saját kezébe veszi az irányítást és kivégzi Absalomot katonái közreműködésével.

Ez a legfontosabb, ami ebben a fejezetben történik. Dávid ezalatt a városban várakozik, amire emberei kérték meg. Azért kellett maradnia, mert az ellenségből mindenki őt akarja elpusztítani, ugyanis az ő halála tízezer másikéval ért volna fel. Így hát ott várja a hírt, amit a kusita hoz el, mondván, hogy ’a király ellenségei mind járjanak úgy, mint ez az ifjú’.

Ez egy kulcsfontosságú pillanat. Talán ismerhetitek Eric Whitacre zeneszerző művét, ami a When David Heard (Midőn Dávid meghallotta) címet viseli, ez egy bő negyedórás darab, amit többnyire középiskolai kórusok énekelnek szerte a világon.

Amikor először hallottam, valósággal földhöz vágott. Megénekli azokat a szavakat, amiket Dávid mond a kapunál, ahol a hírt kapja, miközben sír. Az egész mű gyakorlatilag csak arről szól, hogy bár inkább ő halt volna meg helyette! Ez olyan megható, hogy egyszerűen átdöfi az ember szívét. Ha van lehetőséged meghallgatni ezt a művet, nagyon ajánlom.

Én ezt nem csak Dávid történetére vonatkoztatom, hanem az Atyaistenre is gondolok ilyenkor. Mert ahogy a János 3,16 írja, „Isten úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen”.

Itt pedig egy édesapa siratja fiát jogos szenvedésében. Idehozhatjuk még Ábrahám és Izsák történetét is a Teremtés könyvéből, ami távolabbról bár, de szintén párhuzamba állítható ezzel. Itt egy apa gyászolja fia tervezett halálát és bánkódik fölötte.

És ne felejtsük el azt sem, hogy Dávid nem volt jó apa. Absalomnak bosszút kellett állnia féltestvérén, Amnonon, amiért az húgát, Támárt megerőszakolta. Mindeközben Dávid nem tett semmit. Aztán emiatt Absalom száműzetésbe került, de Dávid ekkor is tétlen maradt. Majd amikor hazatért, akkor sem tett semmit a kiengesztelődés érdekében.

Dávid rendszeresen adós maradt a cselekedetekkel, és itt, a mai történetben is csak úgy utal Absalomra, mint „az ifjúra”, akivel kímélettel kell bánni. Még a hírnököktől is csak annyit kérdez, hogy Absalom, „az ifjú” jól van-e.

Csak amikor halálhírét hallja, akkor nevezi újra fiának. Amint elveszti őt, a szóhasználata és a hangvétele is megváltozik. Ezen pedig kérlek, hogy elmélkedj és imádkozz felette: Mit jelent az, amikor biológiai szüleid valóban fiuknak vagy lányuknak neveznek téged, és milyen az, amikor ez elmarad? Csak Isten egy teremtményének tudhatod magad, vagy az ő fiának, illetve lányának? Egyszerű családtag lennél, vagy pedig szeretett lány- vagy fiúgyermek, aki az apja is így szólít?

Tudjuk, hogy Jézust az Atya újra meg újra szeretett fiának hívja az evangéliumokban, megkeresztelkedésekor és színeváltozásakor is. Az Atyaisten fiának tartja Jézust, és fiának, illetve lányának mond téged is. Neki nincs szüksége ilyen tragédiára, hogy ezt meg tudja tenni, hiszen megteszi már keresztelésed pillanata óta, amikor fiává vagy lányává lettél. Ő kezdettől fogva így akarta, de mindez csak a keresztségben valósul meg. Akkor válunk valóban Isten gyermekeivé.

Dicsőítsük hát Istent, aki tudja a nevünket, és azon is szólít, szeretett fiának, szeretett lányának hív minket. Imádkozzunk egymásért! Én imádkozom értetek és kérlek, ti is imádkozzatok értem! Mike atya vagyok, és alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)