130. nap, Nátán elítéli Dávidot – 2Sám 12, 1Krón 16, Zsolt 51 (2025.04.11., péntek)
Mennyei Atyánk, imádunk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy bűnbánatra hívsz bennünket! Köszönjük, hogy emlékeztetsz minket a bűneinkre és arra, hogy rászorulunk irgalmadra! Köszönjük azt is, hogy felajánlod nekünk kegyelmed ajándékát! Urunk Istenünk, sokszor azon kapjuk magunkat, hogy lejtőre kerülünk, ahogy tegnap Dávidról olvastuk. Eltávolodunk attól a hivatástól, amire Te hívtál minket. Messzire kerülünk attól, amire felkentél minket. Olyannyira félresiklunk, hogy a hozzád való ragaszkodástól a visszautasításodig jutunk. És ugyanazt hallhatjuk, amit hallott ma Dávid: ’te Nátántól azt hitted, hogy sötétben cselekszel, de Isten mindezt napvilágra fogja hozni’. Urunk, hogy megments minket, gyakran feltárod a sebeinket. Azért, hogy megments minket, szembesítesz bennünket a bűneinkkel, világosságra hozod, amit világosságra kell hozni. Urunk, mi igent mondunk erre! Tégy meg mindent Uram, amit meg kell tenned az életemben, csak hogy ne vesszek el! Engedélyt adok, hogy bármit megtegyél az életemben, csak hogy újra hozzád tartozhassam! Legyen meg a Te akaratod! Ámen. Segíts Urunk kimondani ezeket a szavakat, Jézus nevében kérünk! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Már sokszor mondtam, hogy nagyon kedvelem Dávidot. Nem ezért a bűnéért, és nem is azokért, amiket még olvasni fogunk róla… Hiszen a 11., 12. és a következő fejezetekben Dávidot mint bukott hőst, mint megtört, bűnös embert látjuk. De lehet, hogy még ez is vonzó számomra Dávidban. Nem a rossz döntései szimpatikusak, amikor a gonoszságot, a bűnt választja. Hanem ő elsősorban azt az igazságot jelképezi számomra, hogy Isten képes megmenteni minket.
Azt hiszem, a bibliai karakterekben könnyen magunkra ismerhetünk. Például Saul királyban, akinek túlontúl fontos volt, hogy mások mit gondolnak róla. Remélhetőleg magunkra ismerünk általa azokban a helyzetekben, amikor a hiúságunk eltávolított attól az embertől, aki mellé Isten elhívott és odaállított minket, s így eltávolodtunk magától Istentől is. Megláthatjuk magunkat Dávidban is, aki kettős identitásban él: van egy rejtett élete és egy másik, nyilvános élete. Dávid azt választja, hogy a sötétben vétkezik. Erre Isten, azért hogy megmentse, szükségszerűen világosságra hozza a vétkét.
Tehát ezért szeretem Dávidot. Mert látom benne Isten megmentésének működését. Isten megmentésének a vágyát, még ha fájdalom is az ára. Ez az igazán fontos számunkra! Ezt olvasva tudd, hogy Isten szeret téged! Vannak időszakok, amikor Isten szeretete úgy nyilvánul meg, hogy felfedi, amit mi eltakarunk. A fényre viszi, amit a sötétben tettünk. Ezt nem gyűlöletből teszi vagy mert szimplán meg akar büntetni, hanem azért, mert szeret! Néha az egyetlen módja annak, hogy megállj a lejtőn az, hogy megtörj.
Dávidhoz Nátán prófétát küldi Isten, hogy megállítsa a lejtőn és megtörje. A próféta által Isten nagyon világosan tudtul adja Dávidnak, hogy megbocsát neki, de bűnei következményeit viselnie kell. Ez Dávid esetében azt jelenti, hogy „a kard sose fordul el házadtól” (2Sám 12,10). Már a holnap következő fejezetben hallunk is róla, hogyan kezd Dávid családja szétesni és hogyan vall kudarcot Dávid, mint apa. Lehet, hogy királyként nagyon sikeres, de apaként sikertelen. Az első kudarcnak már holnap tanúi leszünk.
Az 1Krónikák 16. fejezetével újra oda-vissza megyünk az időben, hasonlóan, mint a Második törvénykönyv és a Számok könyve párhuzamos olvasásakor. Míg a 2Sámuelben Dávid már megalapította királyságát Jeruzsálemben, itt, a Krónikák könyvében éppen csak elhelyezi Isten ládáját az általa emelt sátorban.
Fontos emlékeznünk, hogy a Krónikák első könyve két dolgot helyez előtérbe. Az egyik a királyság, a másik a templomi istentisztelet. Ezek a legfontosabbak a krónikás, Ezdrás számára. Tudja, hogy Isten akarata az, hogy ez a királyság az egész világra kiterjedjen. Ez a királyság megújul, Isten valahogyan újjáalkotja, aminek mikéntjét Ezdrás nem ismeri – de mi már tudjuk, hogyan valósul meg mindez Jézus Krisztusban.
Ezdrás hangsúlyozza: Isten arra hívja a népét, hogy különleges módon imádja őt. És itt van Dávid, aki a hálaadó dalokat szerez, meghatározza az istentiszteleti rendet és a frigyládát elhelyezi az általa készíttetett sátorban. Továbbá, kijelöl néhány levitát a láda elé, mint szolgálattevőt, akiknek hármas feladatuk van: Izrael Istenét segítségül hívni, neki hálát adni és dicsőíteni őt. Ez nagyon fontos!
Bárcsak a mi imáink is ezt a három dolgot foglalnák magukba! A könyörgést: Isten segítségét kérni a magunk vagy mások számára. A hálaadást: köszönetet mondani Istennek a kapott ajándékokért, azért, amit az életünkben tett. És dicsőíteni Istent a saját személyéért, önmagáért. Van egy negyedik elem is, amit Dávid a mai, 51. zsoltárban mutat be nekünk – ez a bűnbánat. Mikor Isten helyretesz bennünket, világosságra hozza a bűneinket, azért, hogy elforduljunk a bűntől és visszatérjünk az Úrhoz, ez a bűnbánat. Nagyon jó lenne, ha az imaéletünk ezt a négy elemet tartalmazná! Nagyon egészséges imaéletünk lenne!
Folytatjuk tovább együtt az utunkat. Ez a 130. nap, nagyon jól haladtok, hűséges, elkötelezett tagjai vagytok ennek a bibliaolvasó közösségnek! Tudjátok, hogy minden egyes nap imádkozom értetek! Én is tapasztalom az imáitokból származó kegyelmet, szóval imádkozzunk egymásért! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
129. nap, Dávid házasságtörése – 2Sám 11, 1Krón 14-15, Zsolt 32 (2025.04.10., csütörtök)
Mennyei Atyánk, imádunk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a 32. zsoltárt, amelynek szavaival hozzád kiáltva, még ha vétkeztünk is, meghallod a hangunkat és meghallgatod az imánkat! Tökéletlenségünkben a Te irgalmaddal találkozunk, bűneinkben a Te kegyelmeddel! Hálásak vagyunk neked ezért! Hálásak vagyunk, mert sok tekintetben hasonlítunk Dávidra. Olyan sokszor fordulunk el tőled és attól a feladattól, amire hívsz minket, vagy nem akarunk azzá lenni, akivé Te szeretnél tenni minket. Kérünk, újítsd meg bennünk kegyelmed minden reggel, mert nagy szükségünk van rá! Dicsőítünk téged Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az első tragikus fordulat Dávid életében. Bűne nem is indul olyan szörnyen: tavasszal, amikor a királyok általában csatázni indulnak, Dávid Jeruzsálemben marad. Tudjuk, a királyok feladata nemcsak a kormányzás volt az ókori világban, hanem a csaták vezetése is, feladatuk volt harcolni a népükért. Eddig Dávid sokszor ment is harcolni, de most más küld maga helyett. Így kezdődik. Így kezdődnek a mi nagy bűneink is… Felnézünk a bűnünk közepéből és azt mondjuk: ’Hogy jutottam én ide?’ Úgy, hogy nem tesszük a napi feladatainkat. Nem azt tesszük, amivel az Úr megbízott bennünket. Ez a helyzet Dáviddal is. Elképzeljük, amint ezt mondja: ’Nagyon sok a tennivalóm itt Jeruzsálemben, működtetni kell az országot, nem engedhetem meg magamnak, hogy a csatatérre menjek. Otthon viszont éppen délutáni sziesztájából kel fel, tehát túl nagy kényelemben van. Alapvetően nincs semmi baj egy kis délutáni szunyókálással, de nem helyén való ezt tenni, amikor harcosai, a hadserege a puszta földön alszik és az életét kockáztatja nap mint nap. Dávid pedig kényelemben él. Még egyszer: semmi baj a kényelemmel, nem az ördögtől való, de könnyen elaltathatja az érzékeinket. Megindulhatunk azon a lejtőn, hogy ’nem azt csinálom, amit kellene, kényelmesen elvagyok’.
És akkor meglát egy fürdőző nőt. Ebben a pillanatban a vészcsengőnek meg kellene szólalni, hogy ’nézz félre’! Gyerekkorunkban, ha a TV-ben vagy a mozivásznon nem nekünk való jelenet jött, a szüleink azt mondták: ’Plafon!’ – és akkor a plafont kellett néznünk. Dávidnak a szép fürdőző nő láttán be kellett volna mennie, hideg zuhanyt kellett volna vennie és folytatni a napját, mintha mi sem történt volna. E helyett érdeklődni kezd a nő felől. Itt kezdenek igazán rossz irányt venni a dolgok: Megtudja, hogy a nő férjnél van, sőt férje a hettita Urija, Dávid harminc legvitézebb katonájának egyike.
Dávidnak legalább itt meg kellett volna állnia és az ellenkező irányba fordulni. Elindul lefelé azon a lejtőn, ami azzal kezdődött, hogy nem a napi feladatát végezte, s folytatódott azzal, hogy elmerült a kényelemben, majd odanézett, ahova nem kellett volna és olyasmiről érdeklődött, amihez semmi köze nem volt…
Így megtudja, hogy a nő egy olyan férfi felesége, aki épp az életét kockáztatja Dávidért és Izraelért. Erre mit tesz Dávid? A nőért küldet és együtt van vele. Dávid masszívan visszaél a hatalmával. Isten azért kente fel és adott neki hatalmat, hogy kormányozza és megvédje Izrael népét, ő pedig egy védtelen asszony kárára visszaél a hatalmával. Hiszen mit tehetett akkoriban egy nő, ha a király ’hívatta’?
Itt még szólhatna csupán házasságtörésről a történet. Viszont a nő várandós lesz és Dávid úgy dönt, el kell tüntetnie az áruló nyomokat. És itt, ebben a részben ordító különbséget látunk Urija tisztessége és a király tisztességtelensége között. Dávid visszahívja Uriját és hazaküldi a feleségéhez, de az a királyi palota lépcsőjén alszik, mert azt mondja, hogyan alhatna a feleségével, mikor a bajtársai a csatatéren vannak. Nagy a kontraszt! Dávid elindult a lejtőn, melynek alja, hogy ösztöneinek engedelmeskedik, árulást követ el, kihasználja a feleséget és végül gyilkos lesz. Vele szemben Urija végzi a napi feladatát, nem adja át magát a kényelemnek, nem az aljas ösztönei vezérlik, és nemes érzülettől vezérelve cselekszik. Dávid összeesküvést szőve gyilkosává válik annak az embernek, aki életét már többször kész volt Dávidért és Izraelért adni. Dávid pedig házasságtörő lesz, aki szexuálisan ráerőszakolta magát egy nőre és gyilkosként végzi. Ez három borzalmasan gonosz tett egy olyan embertől, aki egyébként sok jót cselekedett már és bölcs döntéseket hozott…
Fontos, hogy ezt figyelembe vegyük. Nem itt kezdi, de mégis eljut ide. Azzal kezdi, hogy nem a hivatásának megfelelően él. Tehát, ha mi nem a hivatásunknak megfelelően élünk, akkor sötét helyekre juthatunk. Lehet, hogy mi nem épp házasságtörők, zaklatók leszünk, és nem fogunk gyilkolni, de tudjuk, hogy rossz vége lesz. Nem tudhatjuk hová vezet, ha nem Istentől kapott hivatásunknak élünk.
De holnap arra ébredünk, hogy Istennek közbe kell lépni. Közbe kell lépnie Dávidnál és elítélnie a tettét. Meg is teszi, ami nagyszerű, mert ebből születik az 51. zsoltár, amit holnap fogunk olvasni. Ez Dávid bűnbánati zsoltára. Ma a 32. zsoltárt olvastuk, ami szintén Dávid bűnbánatáról szól. Hálát adunk Istennek, hogy ha olyan mélyre is süllyedünk, amit soha nem gondoltunk volna, onnan is van visszaút. Az a bűn elkezdődött valahol. És mi visszamehetünk dolgok elejére és azt mondhatjuk: ’Bocsáss meg nekem ezért és ezért’. Sötét történet, de a mi szívünkről is szól. Ne csak Dávid esetét lássuk benne, hanem vonjuk le a tanulságot a magunk számára is!
Imádkozzunk egymásért, mert bárkivel előfordulhat, hogy letér Istentől kapott hivatásának ösvényéről és olyanok gyilkosaivá válhatunk – lehet, hogy nem fizikai, hanem lelki értelemben –, akik ránk bízták magukat. Az árulás lelkileg öl, a becsapás lelkileg tesz tönkre Ezért van szükségünk egymás imáira. Mert nem a bűné az utolsó szó. A legnagyobb bűn sem jelenti a véget. Dávid bűne, hála Istennek, nem az utolsó fejezete az ő történetének. Lehet, hogy ezek után nem tudjuk már Dávidot tisztelni. Lehetnek mások is az életünkben, akiket nem tudunk többé tisztelni. De Isten látja Dávid szívét és ő soha nem adja föl, hogy Dávid szívét visszahívja magához. Isten ugyanígy tesz veled is! A kérdés nem az, hogy követünk-e el bűnöket. Már megtettük. A kérdés, hogy mit teszünk, amikor vétkeztünk. Holnap ezt fogjuk látni. Addig is, imádkozzatok egymásért! Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
128. nap, Hatalmas vitéz harcosok – 2Sám 10, 1Krón 13, Zsolt 31 (2025.04.08., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, hálát adunk neked! Mai igéd figyelmeztet, hogy szeressük az Urat, szeressünk téged! Ahogy Dávid mondta: „Szeressétek az Urat mind, ti övéi!” (Zsolt 31,24). A legnagyobb jó, hogy szerethetünk téged, ez a legmagasabb rendű feladatunk, ez az elsődleges hivatásunk és a legnagyobb megtiszteltetés számunkra! Hiszen nemcsak szeretve vagyunk általad, hanem viszontszerethetünk téged! Pedig ez nem logikus, nem látszik érthetőnek, hogy téged egyáltalán érdekelne, hogy mi szeretünk-e téged vagy nem. De, igenis számít neked! Még szeretetünk kis szimbólumai, apró szeretet-gesztusaink, hűségünk kis jelei és imádásunk gesztusai is mind számítanak neked! Még ezt a bibliaolvasási folyamatot is, hogy odafigyelünk szavadra, ezt is szeretetünk ajándékaként fogadod el tőlünk. Pedig Te vagy, ó Urunk, aki megmutatod szereteted az által, hogy szavaid az értelmünkhöz, fülünkhöz, szívünkhöz, életünkhöz szólnak, és mégis, ezt a hajlandóságunkat úgy veszed, mint neked szóló szeretet-cselekedetet. Mint az imádás egy formáját. Urunk, szeretnénk viszonozni azt a szeretetet, amit tőled kapunk. Segíts ma szeretnünk téged! „Legyetek erősek és bátor lelkűek, mindnyájan, akik az Úrban reménykedtek!” (Zsolt 31,25). Jézus nevében kérünk téged. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az ammoniták királya meghalt. Dávid tehetséges uralkodó, úgy gondolja, hogy diplomáciai kapcsolatot vesz fel a környékbeli királyságokkal, népekkel. Elküldi követeit, hogy átadják részvétnyilvánítását. Hanun, az ammoniták új uralkodója úgy küldi vissza a követeket, hogy leborotváltatja a fél szakállukat és ruhájukat félbevágja, ami egyértelműen a megszégyenítés jele. Az ókori világban a szakáll az érett férfiasság szimbóluma volt. Ruhájuk félbevágással való megrövidítése azt jelentette, hogy kilátszott a szemérmük, tehát megalázva térnek vissza Dávidhoz. Ő újra egy nemes vonását mutatja meg, olyan emberét, aki tudja, hogy mit mondjon ezeknek a férfiaknak. Azt üzeni nekik, hogy maradjanak Jerikóban, míg ki nem nő a szakálluk, s így nem lesznek gúny tárgya az emberek előtt. Viszont összehívja erős katonáit, akikről már előzőleg olvastunk, és Joáb vezetésével harcba küldi őket az ammoniták és a szíriaiak ellen. Ahogy tegnap említettem, ezek az emberek bátrak, kiválóak, bölcsek és céltudatosak. Joáb így biztatja őket: „Csak bátorság! Bizonyuljunk erősnek népünkért és Istenünk városaiért. Aztán tegye az Úr, ami tetszik neki!” (2Sám10,12). Harcolnak és győznek, ahogy ez várható volt.
Az 1 Krónikák 13. fejezetében is egy hasonló történetet látunk. Dávid azt mondja, hogy ha ő Jeruzsálemben, a fővárosban lakik, ésszerű, hogy Isten jelenléte, a szövetség ládája is ide kerüljön, hogy itt imádják az Urat. Tehát egy addig használatlan, új szekérre teszik – ezt fontosnak tartották itt megemlíteni, míg a 2 Sámuel párhuzamos helyén erről nem esik szó. Viszont emlékezzetek: Isten ládáját csak a leviták vihették rudakon, hozzá nem érve. Uza viszont hozzáér a frigyládához és szörnyet is hal, ahogy erről már olvastunk (vö. 2Sám 6,6). Dávid megrendül, nem meri hazavinni a ládát, és otthagyja a gádi Obed-Edomnál, akinek családját és minden jószágát gazdagon megáldja az Úr. Ezt hallva Dávid hónapokkal később mégis elviszi az Úr ládáját Jeruzsálembe, hat lépésenként áldozatot bemutatva, az Úr előtt táncolva…
Mi mindannyian Isten jelenlétében szeretnénk élni. De közben elkövetünk bűnöket, és még azt merjük mondani, hogy ’tudom Istenem, mit akarsz, én meg mást akarok’. Ez a lelki halálhoz vezet, úgy, ahogyan Uza esetében a fizikai halálhoz vezetett. Mégis, Isten arra hív miket, hogy éljünk az Ő jelenlétében. Arra vagyunk meghívva, hogy táncoljunk Isten jelenlétében, máskor pedig legyünk csendben és úgy imádjuk, dicsőítsük őt.
Uram, segíts, hogy a jelenlétedben tudjak élni! Adj figyelmességet, hogy fel tudjam ismerni, hol vagy – a szent helyeken is és a közönséges terekben is, ahol szintén jelen vagy. Isten mindenhol jelen van, ott is, ahol épp most vagy, és bármit teszel. Ragadd meg ezt a pillanatot, állj meg és tudatosuljon benned, hogy Isten különleges módon jelen van a frigyládában, vagyis a tabernákulumban, a Szentostyában és Igéjében. De jelen van számodra is e pillanatban. Ha bármikor hívjuk az Ő nevét, ráébredhetünk, hogy Ő jelen van, hogy mindig is itt volt és itt lesz akkor is, amikor a figyelmünk elterelődik. Most jelen van számodra és számomra. Itt van. Istenünk, csak annyit mondunk: Szeretünk téged.
Imádkozzunk egymásért, imádkozom értetek, ti is kérem, hogy imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmékedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
127. nap, Irgalmasság Saul háza iránt – 2Sám 9, 1Krón 12, Zsolt 28 (2025.04,08., kedd)
Mennyei Atyánk, imádunk téged és köszönetet mondunk neked! Urunk Istenünk, köszönjük a mai napot, köszönjük életünknek ezt az időszakát! Köszönjük, hogy vezetsz minket és szóltál hozzánk az elmúlt 127 napban. Alakítod a látásunkat, a szívünket és az értelmünket Szavaid és Jelenléted által, azzal, aki Te valóságosan vagy – és meghívsz minket is a valódi életre! Kérünk, tölts be minket a bátorság lelkével! Tölts be minket céltudatossággal! Tölts be minket bölcsességgel, hogy tudjuk, mely tetteket kell végrehajtanunk és melyektől tartsuk távol magunkat! Ezt kérjük tőled a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A 2 Sám 9-ben olvasunk Mifibosetről, Saul unokájáról, Jonatán fiáról. Dávid itt is feltesz egy fontos kérdést. Ahogyan a 7. fejezetben azt kérdezte, mit tehetnék Istenért? Építeni akarok neki egy házat, hiszen „magam cédrusfából készült házban lakom, az Úr ládája meg sátorban lakik” (2Sám7,2). Ismerjük a történetet, Nátán próféta azt válaszolja, hogy azt majd más építi meg… Itt a 9. fejezetben Dávid megkérdezi, hogy milyen nagylelkű tettet vihetne végbe Saul házáért? Nem Isten felé akar most nagylelkű lenni, hanem mások felé. Meg akarja tisztelni azt a testvéri szövetséget, erős baráti köteléket, ami közte és Jonatán között volt. Megkérdezte, hogy maradt-e valaki életben Saul házából. És itt van Mifiboset, akinek sérülése történetéről néhány nappal ezelőtt olvastunk. Saul családjának menekülése közben a dajka elejtette, így lett nyomorék mindkét lábára. Dávid visszaadatja neki nagyapja minden vagyonát. Így gondolkodik: ’Még ha a nagyapja ellenségeskedett is velem, de édesapja az én szövetséges barátom volt’. Mifiboset azt hihette, hogy ő ’született ellensége’ Dávidnak, így azzal a tudattal járult eléje, hogy a király megöli őt. De Dávid nem ellenségként bánt vele, ahogyan általában Sault sem az ellenségeként kezelte, Jonatánhoz pedig mély barátság fűzte. Ezért Mifibosettel fiaként bánt. „Mifiboset tehát Dávid asztalánál evett, mint a király valamelyik fia” (2Sám9,11). Dávid itt újra jelét adja bölcsességének és együttérzésének. Isten jóindulatát közvetíti azáltal, hogy felemeli Mifibosetet.
Másoktól hallottam erre a részre azt a magyarázatot, miszerint Dávid a népi bölcsességet követi, hogy ’tartsd a barátaidat közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb’, ezért emeli magához Mifibosetet, beengedi a házába, tiszteletben részesíti, de egyúttal szemmel is tartja. Számomra ez nem hasonlít Dávid eljárási módjához. Számomra itt Dávidnak az a jellemvonása mutatkozik meg, hogy mindig tisztelte elődjében a felkentet: ’Saul felkent király volt, ezért így mutatom ki emléke iránt a megbecsülésemet, s így Jonatán barátom emlékét is felmagasztalom’. Nem kétszínűségből vagy manipulatív szándékkal, hanem valódi jóindulatból cselekedett Dávid, ezt támasztja alá az Írás szövege is: „Van-e még valaki, aki életben maradt Saul házából? Mert akkor Jonatánra való tekintettel jót teszek vele” (2Sám9,1). Ezt a kérdést kell feltenni magunknak is: Van-e most valaki körülöttem, akivel jót tehetnék az Úr kedvéért?
Néhány szót még a Krónikák 12. fejezetéről. Bemutatják nekünk Dávid hadseregét, erős embereit – ők teszik királlyá Dávidot. Egyfajta összegzést látunk, hasonlóan ahhoz, ahogy a Számok könyve és a Második törvénykönyv összefügg: a Számok könyvében zajló történetre a Második törvénykönyv mintegy madártávlatból tekint vissza. A 1 Krónikák szintén madártávlatból tekint azokra az eseményekre, amiket néhány napja olvastunk, ahogyan Dávidot királlyá teszik, és ő összegyűjti Izrael törzseit az egyesített királyságba. Izrael immár nem a törzsek laza szövetsége, hanem valóban egységes királyság.
Az olvasott rész Dávid katonáiról szól, akik hadseregének tagjai voltak Hebronban. Egyetlen célért küzdenek, közös tulajdonságaik a bátorság, a hősiesség és a bölcsesség. Ez utóbbi tulajdonság figyelemfelkeltő. A szöveg azt mondja, hogy Benjámin törzse, a benjaminiták, Saul férfirokonsága, nagyjából 3000 ember; többségük eddig megtartotta hűségét Saul házához. Ez érthető. Ezt Dávid is értékeli, mert elismeri Saul házának legitim voltát. A döntő pillanatban mégis csatlakoztak hozzá. Dávid nemcsak felfigyel a hűségükre, hanem tiszteli is őket ezért.
Lejjebb Isszachár törzséről azt mondja, hogy értették az idők jelét: „Isszachár fiai közül olyanok, akik tisztában voltak azzal, hogy Izraelnek mit kell tennie és hogyan kell végrehajtania” (1Krón12,33). Ugyanazok a tulajdonságok jellemzőek rájuk is: nemcsak bátrak, hősök, hanem bölcsek is. Isszachár törzse szintén hűséges volt Saulhoz, míg ő volt a király és most Dávidhoz hűek. Ez nem arról szól, hogy mentik a bőrüket, legalább is nem itt, a Krónikák könyvében. Hanem a mindenkori felkent királyhoz hűségesek.
Még egy érdem, amit ki kell emelni ezeknél a katonáknál: a céltudatosság, a közös cél szem előtt tartása. Megvan bennük az elkötelezettség és kitartás, képesek tökéletesen koncentrálni a feladatukra. A feladatuk, hogy megvédjék a királyt és harcoljanak Izrael ellenségei ellen. Természetes emellett nagyon képzettek is voltak. Jól bántak a lándzsájukkal és a pajzsukkal, sőt néhányan mindkét kezükkel tudtak nyilazni. Kétkezesek voltak, ami csatákban különösen előnyös.
Itt tartunk, megkezdődött Dávid története királyként. Mindkét könyvben ez a történet fog kibontakozni és az utolsó fejezetekben már Salamonról is szó lesz.
Nagy ajándék együtt végigjárni a Bibliaolvasás útját, megtiszteltetés a közösség tagjának lenni! Imádkozzunk egymásért! – ennek hatalmas ereje van. Ima nélkül csak ugyanazokat az igéket olvasók csapata lennénk. De ez a közösség több ennél: nem csak hallgatjuk Isten szavát, hanem egymást is felemeljük Isten elé. Isten elé, aki mindenkit szeret és meghallgatja a szavainkat. Amikor ezt olvasod, tudd, hogy Isten emlékeztetni akar téged az irántad való szeretetére, és vannak, akik imádkoznak érted, tehát nem vagy egyedül! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
126. nap, Dávid győzelmei – 2Sám 8, 1Krón 10-11, Zsolt 60 (2025.04.07., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, és tudjuk, hogy veled bátran cselekedhetünk, nélküled azonban semmit sem tudunk tenni. Ha benned maradunk, akkor minden lehetséges, ha benned maradunk, akkor gyümölcsöt teremhetünk – olyan gyümölcsöt, amely megmarad. De ha eltávolodunk tőled, ha elhagyjuk jelenlétedet, erődet, segítségedet és szentségedet, akkor semmit sem tudunk tenni. Nem tudunk gyümölcsöt teremni, és nem tudunk változást hozni az életünkbe. Ezért szükségünk van Rád, Istenünk – nemcsak a létünkhöz, hanem a kitartásunkhoz is. Nemcsak a gyümölcsterméshez, hanem a hűséghez is szükségünk van Rád. Kérünk tehát, Urunk Istenünk, segíts, hogy hűségesek és gyümölcsözők lehessünk! Segíts, hogy kitartsunk, és örökké a tieid maradjunk! Jézus nevében imádkozunk. Ámen.
Sámuel második könyvének 8. fejezete Dávid győzelmeit írja le. Saul király alatt egyfajta laza szövetség volt Izrael tizenkét törzse között, most viszont Dávid valóban egyesíti őket. Királyságot alapít, és ezt úgy teszi, hogy legyőzi a környező népeket. Ez az egyik módja annak, ahogyan Dávid nemcsak a maga hatalmát alapozza meg, mint király, hanem Izraelt is, mint királyságot. Ez rendkívül fontos Izraelt tekintve.
Különösen figyelemre méltó, hogy – amint tegnap is említettem – Sámuel könyvei és a Királyok könyvei időben jóval közelebb születtek a tényleges eseményekhez, de a Krónikák könyvei utólag íródtak. Jóval később, a babiloni fogság (Kr.e. 597-536.) után, feltehetően Ezdrás írnok tollából. Amit ma vettünk a Krónikák első könyve 10. és 11. fejezetében, olyan történet, amit már olvastunk Sámuelnél: Saul király és fiai csatvesztése és halála Gilboánál. Aztán a 11. fejezetben látjuk Dávidot, amint Izrael királyává kenik, ami ugyanaz a történet, amivel a 2 Sámuel könyve kezdődik. Tehát egy kis összefoglalás történik, de fontos tudni, hogy ez nem pont ugyanúgy írják itt le, ahogyan korábban olvastuk. Lehet, hogy ugyanazokat az eseményeket ismétli, de itt arra hívlak, hogy figyeld meg a szándékot és a célt, vajon miért ismétli ezeket? Miért írná le mindezeket Ezdrás újra a Krónikák könyvében?
Azért, mert jövőképet akar adni a népnek. [A Krónikák első könyvében egész Izrael minden törzse járul Hebronban Dávid elé, és teszi királlyá őt. Sámuelnél a párhuzamos helyen csak az északi törzsek teszik ezt, mert Dávid délen már hét éve király volt. Nem nagy különbség, de a Krónikák könyve még jobban hangsúlyozza a királyság erős és egységes voltát már eredetében is – a szerk.] A múltat írja meg, hogy a népnek világos képe legyen arról, hogy Isten most is velük van. Isten épít, megalapoz, és elvezeti őket oda, hogy ismét királyuk lesz és templomi istentiszteletük. Ezdrás próféta ezzel a látomással emlékezteti a népet az örökségükre, hogy honnan jöttek, és arra is, hogy Dávid nem egyedül vitte véghez mindezt, hanem mellette álltak hős harcosai, csodás tetteikkel.
Szeretem, hogy később többet is hallunk ezekről a harcosokról, főleg a három legerősebbről – ők egészen lenyűgözőek. De most egy nevet szeretnék kiemelni a hős harcosok közül: Urija, a hettita. A következő napokban sajnos többet is meg fogunk tudni róla, aki egy Betsabé nevű nő férje volt. A Krónikák első könyvében Urija, a hettita, Dávid egyik hős harcosaként szerepel. Sámuel második könyvéből pedig megtudjuk majd, hogy ő volt annak a nőnek a férje, akivel Dávid házasságtörést követett el. És hogy Dávid végül „megszervezte”, előidézte a halálát Urijának, az egyik saját hősi harcosának…
Így látjuk, hogyan keresztezik egymást a történetszálak, hogyan bontakoznak ki és forrnak egybe. És miközben követjük a történetet, tartsuk észben: semmi, ami a Szentírás könyveiben történik – nem véletlenszerű, nem mellékes, hanem minden a mi irányításunkra, tanításunkra és jövőképünk formálására szolgál. Ezdrás a Krónikák könyvét azért írja, hogy Isten népének jövőképet adjon – és útmutatást arra, hogyan kell jelenleg élniük. És ez az, amit nekünk is üzen. Mi is jövőképet kapunk – hogy Isten hogyan vezet bennünket a jövő felé, és hogyan kell most élnünk. Szóval, haladjunk tovább Sámuel második könyvében és a Krónikák első könyvében! Dicsérjük Istent, és kérlek, tudd, hogy imádkozom érted. Kérlek, imádkozz te is értem! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)