125. nap, Szövetségkötés Dáviddal – 2Sám 6-7, 1Krón 9, Zsolt 89 (2025.04.04., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged és hálát adunk, amiért meghallgattad Dávid imáját! Egy olyan lelket, ami felemeltetett és egy olyan szívet, amit porba sújtottak. Egy örömtől ujjongó és ugyanakkor bánattól összetört szívet. Egy szívet, ami győzelmesen diadalmas, ugyanakkor vereségben megsemmisült. A mi szívünk is ilyen! Eléd jövünk hát, Urunk, bárhogy is alakuljék a napunk, a hetünk, vagy az életünk jelenlegi időszaka, mi mindenképp eléd járulunk. Győzelemben és vereségben, örömben és bánatban egyaránt, mert szereteted körülölel mindent, jó- és balsorsot, sikereket és bukásokat, gyengeséget és erőt egyaránt. Hozzád térünk, mert te igazán jó atya vagy! Kérünk, fogadj minket szívedbe és ölelj át ma is! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Dicsőség az Úrnak! Annyi mindent tartogat ma nekünk Sámuel második és a Krónikák első könyve a 89. zsoltárral együtt. Talán kezdjük is e legutóbbival!
A 89. zsoltár nagyon valósághű képet ad Dávidról. Az ima eleje Isten hűségéről szól, ahogy felemelte őt erős karjával és minden ellenségét legyőzte. A közepe viszont arról, ahogyan legyőzték őt, ahogyan elvesztett mindent, megszégyenült és kegyvesztett lett. A végén pedig azt látjuk, amit szinte minden zsoltár zárásaként: ’Legyen áldott az Úr örökké! Úgy legyen! Úgy legyen!’
Ebben a zsoltárban Dávid személye az őszinteség modellje. Isten elé megy, ha győz, és hozzá járul akkor is, ha vereséget szenved. Őt keresi örömében, és hozzá fordul bánatában is. Nem azért, mert képmutató, sokkal inkább azért, mert őszinte.
Miről szól mindeközben Sámuel második könyvének 6. fejezete? Ugyanúgy Dávidról, aki most Jeruzsálemben lakik, és szeretné a szövetség ládáját is odaköltöztetni.
Még emlékezhetünk rá, hogyan rendelte el Isten Mózesen keresztül a láda elkészítését. A ládában van a Tízparancsolatkőtáblája, Áron kivirágzott botja és valamennyi a mennyei mannából is. Az egyik Isten igéje, a másik a papság jelképe, a harmadik pedig az égből szállott kenyér. A láda tehát Jeruzsálembe megy, ahol majd a templom is felépül, és az útja is kalandos lesz.
Emlékszem rá, amikor főiskolás koromban először hallottam ezt a történetet Uzáról és testvéréről, Achjóról, akik Abinadabfiai. Nagy ünneplés közepette kísérték a ládát mindketten, amikor az ökrök megbillentették azt. Uza a ládához nyúl, hogy megigazítsa, ezért viszont Isten megöli őt haragjában.
Ezt nagyon igazságtalannak tartottam és sokáig nem is értettem az egészet. Csak az elmúlt évtizedben világosodott meg, miről is lehet itt szó.
Ha emlékeztek, a Leviták könyvében a láda leírásánál a szállítására vonatkozó parancsok is szerepelnek. Csak papok vihették, és még ők sem érinthették kezeikkel. Aranyozott akácrudakat kellett a ládához rögzített aranygyűrűkön átvezetniük, ennél fogva volt csak szabad megemelni. Ez volt a szabályos módja a láda hordozásának.
Az emberek tudták ezt. Dávid is tudott róla. Mindenki, aki a láda közelében volt, tudott erről. És mégis, mi történt? A ládát felpakolták egy szekérre és ökröket fogtak be elé. A láda volt a legszentebb dolog, amijük volt, de ők mégsem követték engedelmesen a rá vonatkozó útmutatást.
Amikor Uza a ládához nyúlt, vélhetően azért tette, mert óvni akarta, de ugyanakkor engedetlen is volt. Istennek nem engedelmeskedni pedig nagyon súlyos dolog!
Nyilván túlzónak érezhetjük, hogy ezért az Úr véget vessen Uza földi életének, de fel kell ismernünk, hogy a bűn megcselekvése az életünkbe kerül. Mégpedig az örök életünkbe. Hogyan vehetjük fel a harcot a bűnnel, ha a saját akaratunkat az Úr szándéka elé helyezzük? Ha ilyet teszünk, könnyen lehet, hogy nem ússzuk meg annyival, mint Uza. Lelkileg is meghalhatunk. Ez pedig nem igazságtalan. Ebben a történetben testi halál a lelki halálnak mintegy metaforájaként vagy analógiájaként jelenik meg.
Dávid félni kezd. Ő csak Jeruzsálembe akarta vitetni a ládát, erre most egy ember itt fekszik holtan. Mit akar ezzel az Úr? Nem meri így folytatni az utat és inkább Obed-Edomnálhagyja a ládát, hogy távol maradjon az efféle veszélyektől.
Pár hónap múlva viszont kiderül, hogy a láda körül bőséges áldás áradt ki, minden és mindenki szaporodik, sokasodik és bő gyümölcsöt hoz. Bővelkedik a család, a szolgák és a jószág egyaránt. Élettel teli minden, mert ahol az Isten van, ott mindig élet van!
Így hát Dávid újra a láda Jeruzsálembe való költöztetése mellett dönt. Most viszont másképp történik már minden. Lelépik a hat lépést, bemutatják az áldozatokat, a marhát és a hízlalt bárányt. Felismeri, hogy ez nem egy doboz, hanem az Úr ládája. Majd önfeledten ujjong és táncol előtte.
Észrevehetünk még pár dolgot. Gyakran szoktuk Máriát úgy nevezni, mint az újszövetség tabernákulumját, a „Frigynek Szent Szekrényét”. Miért tesszük ezt? A választ a láda tartalma rejti. Mint már említettem, benne vannak a Tízparancsolat táblái, Áron botja és a mennyei manna. Mária méhében pedig maga Jézus rejlik. Ő a Megtestesült Ige, az Örök Főpap, és az égből alászállt valódi Kenyér, ahogy János evangéliumának 6. fejezetében hívja magát.
Ez pedig jóval több, mint egyszerűen csak egy érdekesség. Amikor Mária Júdea dombvidékére látogat, így köszönti őt Erzsébet: „Ki vagyok én, hogy az Úr anyja jön el hozzám?”Amikor Dávid Obed-Edomban jár, az is ezen a vidéken van. És mit kérdez Dávid? Hogy hogyan jöhetne az Úr ládája hozzá! Utána pedig táncra perdül. Ugyanúgy, ahogy Erzsébet méhében ujjong a magzat, mikor Mária szavait meghallja. Ez bámulatos! Ezért mondja a katolikus Egyház, hogy Mária az új szövetség új ládája, mert Jézus a beteljesítője mindennek az ótestamentumban. Egészen lélegzetelállító!
Még egy utolsó dolog Sámuel második könyvének 7. fejezetéhez. Itt van Dávid, aki templomot akar építeni az Úrnak. Azt mondja, nem járja az, hogy ő cédruspalotában éljen, miközben az Úr ládájának, a létező legszentebb dolognak, csak egy sátor jut. Ebben még Náthán is támogatja. Később viszont látomásban részesül a próféta, amelyben az Úrazt mondja, hogy ’nem, nem, Dávid túl sok vért ontott. Építsen inkább az ő utódja templomot’!
Ez nagyban meghatározza Dávid életének fennmaradó idejét. A Krónikák könyve ezután másról sem szól, mint az építőanyagot gyűjtő Dávidról. Az Úr pedig megígéri, hogy ő is házat épít Dávidnak. Méltányolja, hogy Dávid nagy nevet szerez az Úrnak és nagy házat épít. Éppen ezért ő is nagy nevet ad Dávidnak és házát is naggyá teszi. Ez végül a Messiásban teljesedik be, Jézus Krisztusban. Hamar meglátjuk, hogyan vezet el az összes krónika a Messiáshoz és a templomi imádás kezdeteihez.
Még egy szó a Krónikák első könyvének 9. fejezetéhez. Itt az egyik versben kiderül, milyen környezetben írták ezeket a könyveket. A Krónikák a zsidó szent iratok utolsó könyvei. Ezdrás, az írnok készítette őket, aki itt újra elmeséli Izrael történetét. Annyi üldöztetés és annyi szörnyű király után, a megosztottság után, a babiloni száműzetés után most Ezdrás, az írnok, újraírja a történelmi feljegyzéseket. Ez figyelemre méltó. Előbb Sámuel második könyvét olvassuk, majd a Királyok két könyvét. Mindeközben pedig a Krónikák első és második könyvét is. Miért fontos ez? Mert a történelem talajára helyez minket.
Gondold át: milyen lehet egy országot hirtelen elveszteni, majd hetvenévnyi pusztítás után visszaszerezni? Újraépíteni a nemzetet, amit idegen hatalom tizedelt meg? Mindent elölről kezdeni? Igen, a történelemkönyveket is meg lehet írni újra, de a hangsúlyok értelemszerűen máshová kerülnek már. Ha ezt elképzeljük, meg tudjuk érteni a különbséget Sámuel második könyve, a Királyok könyvei és a Krónikák között. Sámuel második könyve és a Királyok könyvei a leírt eseményekkel egyidőben születtek, míg a Krónikák a pusztítás után. Így aztán céljuk annak az életnek a lefestése, amelyben élhetne a nép.
A Krónikák első könyvének 9. fejezetében találjuk, hogy Júda törzsét Babilonba vitték az ő hűtlensége miatt. Ezdrás ki akarja emelni, hogy ez az egész megpróbáltatás mind a hűtlenségre vezethető vissza. Így amikor visszatérünk Jeruzsálembe, Júdába, el kell mondanunk a történetet, nehogy őseink példáját kövessük megint és önmagunk is hűtlenné váljunk. Így készíti elő a terepet a szerző a Krónikák könyveinek.
Imádkozzunk egymásért! Hű, de hosszú ez a mai nap, de remélem, áldást hoz nektek is és nekem is. Imádkozzatok értem és én is imádkozom értetek! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
124. nap, Dávid király uralkodik – 2Sám 5, 1Krón 7-8, Zsolt 27 (2025.04.03., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk Téged, hálát adunk neked, magasztalunk és dicsérünk Téged! Köszönjük igédet és köszönjük, hogy láthatjuk a Krónikák első könyvében az első fejezettől kezdve a nyolcadik fejezetig, hogyan bontakozik ki a te családfád. Segítesz nekünk átlátni a családod életét és a zsidó emberek életét. Meghívtad az apákat, a fiaikat, a testvéreket, a lányaikat a semmiből, hogy a tieid legyenek. Hogy egyesével mindegyik a Te gyermeked legyen. Kérünk, segíts nekünk, hogy a tieid lehessünk, hiszen Te hívtál meg minket a semmiből a létezésbe, az életbe! Arra hívtál minket, hogy a Te gyermekeid legyünk! Nagyon hálásak vagyunk neked, Urunk, Istenünk.Fogadd el dicsőítésünket, a hálánkat és kérünk, légy velünk ma is! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ígérem, hogy nemsokára végére érünk a rengeteg névnek a Krónikák első könyvében... De most nézzük Sámuel második könyvét! Történt pár dolog. Lehet, hogy észrevettétek, de lehet,hogy átsiklott rajta a szemetek, hogy Dávid már több mint hét éve király, de csak Júda királya. Csak egyetlen törzsnek a királya, annak a törzsnek, ahonnan az ő családja is származik, ahonnan ő is származik. Tegnap olvastuk, hogy Isbaaltmeggyilkolták, s most látjuk, hogy eljön a többi izraeli törzs fejeis Dávidhoz, és végre, harminc évesen az egész ország királyalett. Körülbelül tizenöt évvel azelőtt kente fel királynak Sámuel, apja és a testvérei jelenlétében. Dávid akkor tizenöt éves lehetett. Most, tizenöt évvel később Dávid már régen hadvezér, hiszen csatákba ment már fiatalon Saul hadseregében, majd banditákat vezetett és a filiszteusoknál is élt egy darabig. Utána visszatért Hebronba és Júda királya lett. Végül pedig Izrael tizenkéttörzsének lett a királya.
Harmincévesen lépett az egész ország trónjára és negyven éven át uralkodott. Hebronban hét és fél évig volt Júda királya, majd Jeruzsálemben még harminchárom évig uralkodott Izrael és Júda felett.
Pár dolgot ki szeretnék emelni. Amikor Dávid Izrael királya lett,úgy döntött, hogy Jeruzsálem lesz a főváros. Ekkor a jebuzitákéletek abban a városban, amit a fővárosnak akart megtenni, tehát előbb el kellett foglalnia. A jebuziták kigúnyolták Dávidot, mondták neki, hogy még a vakok és a bénák is megvédik a várost ellene. Ennyire megbíztak Jeruzsálem híres erődjében. De Dávid bevette a várost. Egyszerűnek tűnik, hiszen csak három vers szól arról, hogy Dávid elfoglalta Jeruzsálemet, letelepedett és elnevezte Dávid városának, de valószínűleg nem volt ez könnyű feladat. Dávid ezután hatalmas és erős uralkodó lett: „egyre nőtt a hatalma, és vele volt az Úr, a Seregek Istene” (2 Sám 5,10). Nem csak Dávid volt hatalmas, hanem Hiram, Tiruszkirálya is. Tirusz királya a tengerpartról cédrusfákat, ácsokat, kőműveseket küld Dávidnak, vagyis segít neki, hogy megépítse a saját palotáját. Ez egy nagyon különleges dolog, hiszen egy király elismeri a másik király hatalmát, erejét. Amint Dávid átveszi Izrael tizenkét törzse felett az uralkodást, az emberek felismerik hatalmas erejét.
Az 5. fejezetben Dávid két dolgot tesz. Egy nagyszerű dolgot és egy kevésbé nagyszerű dolgot. Nagyszerű dolgot tesz, amikor a filiszteusok – megtudva, hogy Dávid Izrael királya lett – harcba szálltak az új királlyal. És mit csinál Dávid? Azt, amit eddig is tett. Megkérdezi az Urat. Megkérdezi, hogy harcba menjen-e a filiszteusok ellen, és Isten azt mondja, igen. Dávid harcol, majd ismét csatába készül és ismét megkérdezi az Urat előtte. Ekkoraz Úr azt mondja, hogy most hátulról támadjatok, és úgy fogjátok legyőzni őket. Mindig megfigyelhető Dávidnál, hogy bármit is tenne, mindig megkérdezi Istent előtte, hogy mit tegyen.
Mi csak éljük a hétköznapjainkat, tudjuk mi a dolgunk, felkelünk, fogat mosunk, megyünk iskolába, vagy munkába,vagy bárhová, ahová mennünk kell. Már tudjuk, hogy mi a dolgunk és ez rendben is van. Ez is nagyon fontos.
De meg szoktunk-e állni és kérdeztük-e már Istent, hogy ’tényleg ez az, amit tennem kell’? Pár nappal ezelőtt volt róla szó, amikor Dávid szintén döntés elé került: ’Uram akarod-e,hogy megvívjam ezt a csatát, vagy ne lépjek közbe? Vagy egy másik helyen harcoljak? Vagy maradjak nyugton? Vagy kerüljem el ezt a harcot?’ Mindezért imádkozhatunk és kérhetünk útmutatást, de amikor a hétköznapi dolgokról van szó, akkor is megtehetjük ezt. ’Akarod-e Uram, hogy segítsek most ennek az embernek? Uram, arra kérsz, hogy segítsek most ezen a családon? Isten nem mindig beszél egyértelműen, néha nyitva hagyja a dolgot és nincs válasz. De várja a kérdést, várja, hogy helyet kaphasson a kegyelem az adott helyzetben. És Dávid mindig ezt teszi. Ez az egyik dolog, amiért olyan hatalmas Dávid.
Másrészről, ami kevésbé nagyszerű Dávidnál, hogy kezd belesüllyedni az engedetlenségbe. A 2 Sám 5,13-16 versekben olvasunk a feleségeiről. Több felesége és ágyasa is volt, amikor Hebronból Jeruzsálembe érkezett, és jó sok gyermeke is lett tőlük. Ez egyértelműen engedetlenség a Második törvénykönyvben foglaltak alapján. (A király „ne tartson sok feleséget se, nehogy eltántorodjék a szíve” – Másodtörv 17,17.)Itt Isten azt mondja Mózes által, hogy a királynak ne legyen sok felesége, „nehogy eltántorodjék a szíve”.
Sok ember szemében Dávid áldott volt számos gyermeke miatt.Abban az időben, ha valakinek sok gyermeke volt, akkor nagyon áldottnak mondták, persze ezt ma is mondhatjuk. Tehát akkoriban Dávid és sokan mások lelkesedtek, hogy mekkora áldás, mennyi gyerek! Milyen nagyszerű! És mégis... Mit fogunk látni a következő fejezetekben?
Ahogy Dávid megerősödik, nem csak kívülről jönnek a veszélyek, az ellenségek, hanem a legtöbb probléma a családból jön. A családja szépen gyarapodik a feleségei és a mellékfeleségei révén, de később látjuk, hogy ez lesz a csírája Dávid összeomlásának. A kezdete Dávid bukásának. De most még hatalmas király Dávid. Igen, most még jól cselekszik, megkérdezi az Urat, hogy mit tegyen, de ő sem tökéletes. Egyértelműen látni fogjuk, hogy nem az.
Mi pedig arra vagyunk meghívva, hogy még Dávidnál is hatalmasabbak legyünk! Dávid nem volt Isten gyermeke az újjászületés szintjén, ő nem volt megkeresztelve. Ő nem kapta meg Isten Szentlelkét, hogy benne lakozzon. Persze rászállt Isten Lelke, amikor felkenték királynak, de nem ugyanúgy kapta a Lelket, ahogy mi kaptuk, amikor megkereszteltek minket. Vagyis bizonyos szempontból mi nagyobbak vagyunk Isten szemében, mint Dávid király. Biztosan értitek, mire gondolok – amisztériumra, hogy mi Istennek a fogadott gyermekei vagyunk. Erre később derül fény, itt még nem kerül napvilágra.
Ugyanakkor nekünk is vannak erősségeink és gyengeségeink. És ahogy Dávid sem volt egyöntetűen csak hatalmas, se egyöntetűen csak megtört bűnös, mi is és ő is a kettő keveréke vagyunk. A nagy döntés abban áll, hogy képesek vagyunk-e minden esetben az Úr elé menni és megkérdezni tőle: ’Milyen csatát kell most megvívnom?’ – ’Istenem, hol és kinek segítsek?’– ’Istenem, hol szolgáljak?’ – ’Istenem, melyik területen tartsak bűnbánatot?’ – ’Istenem, hol kell tovább lépnem?’ – ’Istenem, hol kell nyugton maradnom?’. Mert amikor megkérdezzük Istent, hogy mit tegyünk – úgy, mint Dávid –, akkor azok a dolgok meg lesznek áldva. De, amikor azt mondjuk, hogy ’oké tudom mit mondtál, én mégis inkább a saját fejem után megyek’, akkor azok a dolgok nem lesznek megáldva. Ilyenkor szörnyű dolgok történnek.
Ezért kell imádkoznunk egymásért hiszen mindannyiunkban keverednek az erősségek és a gyengeségek, és emberi természetünkből adódóan esendőek is vagyunk. Imádkozzunk egymásért! Kérlek imádkozzatok értem!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
123. nap, Isbaal halála – 2Sám 4, 1Krón 5-6, Zsolt 26. (2025.04.02., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk Téged! Köszönjük igédet! Köszönjük, hogy folyamatosan munkálkodsz a történelemben. Urunk, Istenünk, Te minden egyes emberben és minden egyes családban és nemzetségben munkálkodsz, ahogy bennünk is. Mindannyian hallgatjuk a Te igéidet, amiket kinyilatkoztattál nekünk. Minden család hallgat téged, az erős és összetartó, de a gyenge, széthullott családok is. Urunk, Istenünk, te a történelem résztvevője vagy, te a történelem Istene vagy. Te az örökkévalóság Istene vagy, Te a mi történelmünk részese is vagy, és Te vezetsz és hívsz minket az örökkévalóságba. Ezért hálát adunk és dicsőítünk Téged! Kérünk, fogadd el ma is a dicsőítésünket! Ma már 123 napja hallgatjuk a Te igédet, ami formál minket. Hálát adunk és dicsőítünk Téged! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Két dolgot szeretnék kiemelni, mivel nagyon fontos, hogy felfigyeljünk rájuk! Az egyik Dávid története a 2 Sámuel 4. fejezetéből. Hogy miért fontos? Itt van Dávid, aki tiszteletreméltó ember akar lenni. Már említettem, hogy a Krónikák könyve Dávid pozitív tulajdonságaira, az erősségeire fókuszál nem pedig a hiányosságaira. Sámuel könyve pedig Dávid sebzettségét, hiányosságát is felfedi előttünk, a valóságos személyiségét. De természetesen az erősségei is megjelennek. A 2 Sámuel 4. fejezetében látjuk, hogy Dávid mennyire következetes. A kezdetektől látjuk azon jellemvonását, hogy nem leli kedvét az erőszakos dolgokban. Amikor igazságtalannak tartja a büntetést, akkor nem örül neki. Ebben a részben pedig Dávid jóindulatot mutat Isbaal, az ellensége felé. Az északi törzsek körében királynak tekintették Isbaalt, vagyis Dávid vetélytársa volt.
Az ige tudósít, hogy Rechab és Baana, Isbaal szolgái bementek uruk házába és álmában megölték. Meggyilkolják a saját ágyában, majd elmondják Dávidnak, hogy ’hurrá, nézd, elpusztítottuk Saul házának utolsó tagját is’. Legalábbis az utolsó olyat, aki alkalmas volt a trónra. De Dávid erre azt mondja nekik, hogy ’mi nem teszünk ilyet. Mostantól Istennek egy új országa következik, ahol nem teszünk ilyet’. Emlékeztek, hogy a Bírák könyvének a végén olvastuk, hogy mindenki azt tette, amit csak akart: „Ebben az időben nem volt király Izraelben, és mindenki azt tette, amit kedve tartott” (Bír 21,25). És itt jön Dávid, aki világossá teszi, hogy Izrael királysága nem ilyen lesz. A törzsek közti szövetség nem egy laza szövetség, ahol mindenki magához igazítja a törvényeket, hanem mi egy egyesült királyság leszünk, ahol az Úr törvényei uralkodnak. Emlékeztek, amikor Mózes azt mondja, hogy a királynak ismernie kell az Úr törvényeit (Másodtörv 17,18-20)? Az igének mindig a keze ügyében kell lennie és egész életében olvasnia kell. Dávid a zsoltárokban beszél erről, hogy mennyire szereti az Úr törvényeit, éjjel-nappal azokról gondolkodik (vö. Zsolt 63,7). És itt a példa arra, hogy Dávid e szerint is él, amikor olvassuk, hogy mit tesz a két gyilkossal, Rechabbal és Baanaval. Nem jutalmat ad nekik. Vagyis a gonosz tetteikért fizet meg azzal, hogy megöleti őket. Az orgyilkosságot, a királyi vér kiontását akkor sem támogatja, ha ellenségéről van szó. Isbaal földi maradványait pedig – a fejét elhozták neki a gyilkosok bizonyítékul – tisztességgel eltemetteti… Igazságot szolgáltat, és ezzel tudatosítja az emberekben, hogy mi nem cselekszünk ilyen gonoszságot ebben a királyságban. Lehet, hogy a gyengébb szövetség idején, a bírák korában mindenki azt tette, amit akart saját belátása szerint, de ez többé nem így lesz.
A Krónikák 1. könyvében nem csak azt látjuk, hogyan élt Dávid vagy hogyan lesz a Messiás, a felkent, a Krisztus előképe, hanem azt is, hogyan erősíti meg a királyságát. És nem csak a királyi trónt erősíti meg, hanem az Isten tiszteletét is, az állandó dicsőítést a Szent Sátorban. A Krónikák 1. és 2. könyvéről biztosan tudjuk, hogy a Babiloni fogság (Kr.e. 597-536.) után foglalják írásba. Izrael népe óriási kudarcnak élte meg a fogság időszakát. Száműzték őket. Miután Dávid egyesíti az egész népet, Salamonnál már egységes a tizenkét törzs és az egész királyság. De később, Salamon után szakadás támad. Létrejön északon tíz törzsből Izrael királysága, délen két törzsből Júda. Ezért mondjuk ettől kezdve, hogy tíz törzs van északon, amit Izraelnek hívunk. Valamint a két törzsből délen, Benjamin és Júda törzséből lesz Júda. A Krónikák nem csak a kettéválás után íródtak, hanem az északi tíz törzs felbomlása után is, valamint a déli két törzs száműzetése és visszatérése után. A Krónikák könyve leírja, hogy van egy bizonyos királyi leszármazási vonal: Dávid ága Júda törzséből jól követhető, ahogy a Leviták, vagyis a papok ága is. Ezt a két vonalat mutatja be a Krónikák első könyvének ma olvasott része. Miért is? Mert a királyság újraegyesítésre és a Templomban való imádságra törekszenek a saját korukban is! Ez lesz a mozgatórugója az egész történetnek. Ez a vágya a Krónikák szerzőjének. A következő napokban vesszük ezt bővebben.
Micsoda ajándék felismerni Isten munkálkodását a történelemben! Egészen elképeszt, ahogy az Örök Isten dolgozik a nemzedékeken át. Állandóan erre gondolok. Hihetetlen, hogy Isten mennyire alázatos: szeretetből alkotott minket és szeretettel tart is meg minket. Folyamatosan beszél hozzánk, vezet minket és védelmez minket, puszta szeretetből! Mekkora ajándék ez! Kérlek, imádkozzatok egymásért, mert az Örök Isten, aki belépett az időbe, mindannyiunk életébe be akar lépni! Annyira nagy szükségünk van a kegyelemre, de az imádságra is, hogy kegyelemben járhassunk! Kérlek, imádkozzatok értem és egymásért is!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
122. nap, Abner meggyilkolása – 2Sám 3, 1Krón 3-4, Zsolt 25 (2025.04.01.)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk ezeknek a napoknak a nehézségeiért! Őszintén, nehéz ezeket a neveket végigolvasnunk. El kell ismernünk, hogy – bár jelentésük és erejük van – nagyon nehezek. Köszönjük Uram, a te igédet, ami a történelemben gyökerezik, valós emberek történeteiben. Mindezek a nevek embereket és elmondatlan történeteket rejtenek. Olyan nevekről beszélünk, akikről nem tudunk semmit, csak, hogy fontosak voltak neked, ismerted és szeretted őket, valamint, hogy az üdvtörténet részévé tetted őket. A nehézségek közepette kérjük, hogy adj nekünk erőt és türelmet, hogy meghallhassuk azokat a szavakat, amelyeket hallanunk kell, és azzá az emberré váljunk, akit Te szeretnél! Jézus nevében imádkozunk, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!
Igazi kegyelem, hogy hallhattuk azokat a neveket a Krónikák első könyvében, amelyek később még előkerülnek (pl. Dávid és Salamon leszármazottaiét). Valószínűleg nem ismerjük mindezeket az embereket, hiszen Dávidnak számos gyermeke volt. A 2 Sámuel 3-ban és az 1 Krónikák 3-ban is megtalálható Dávid gyermekeinek listája, ez utóbbi helyen csak a Hebronban születetteké. Ha szenvedtünk volna a bonyolult nevek kimondásával, tudnunk kell, hogy a 2 Sámueltörténetének kibontakozásában még fontosak lesznek. Ahogy pedig Salamonhoz érünk, a királyok története elkezd kibontakozni. Ezek a nevek biztosan nem mondanak sokat nekünk jelenleg, de rengeteget jelentenek nagyobb távlatban. Dávid, Salamon és Rechabeám vérvonalát fogjuk követni, megismerjük a történeteiket és a többi király történeteit is. Mindezek persze nem feltétlenül szólnak majd jó királyokról. Dicsőítsük az Urat, hogy többször is halhatjuk ezeket a neveket és a feljegyzett eseményeket!
A 2 Sámuel 3-ban egy tragikus történetet olvashatunk. Váratlan fordulat következik: Dávid felismeri, hogy megegyezésre juthat Abnerrel. Ő Isbaalnak, Saul fiánakfővezére volt, akit az északi törzsek királlyá tettek Dávid ellenében. Abnert megvádolja Isbaal, hogy viszonya van Saulegyik mellékfeleségével. Isabaal valószínűleg fenyegetésként tekintett Abnerre, ez a vád kapóra jött neki ellene. De Isbaalelszámította magát. Abner sértettségében Dávidhoz fordul és békét kér tőle. Meglátogatja Dávidot Hebronban, és mindent megbeszélnek. Azt ígéri, hogy kész lesz harcolni Dávidért, és biztosítja, hogy ő lehessen egész Izrael királya. Dávid beleegyezik és békében elengedi.
Az erőszak viszont erőszakot szül. Joáb megtudja, hogy AbnerDávidnál járt. Tegnapról emlékezhetünk a három testvérre, akik Abisáj, Azahel és Joáb, Dávid unokaöccsei. Abnerkorábban önvédelemből, egy csatában megölte Azahelt. Abnerel akarta kerülni vele az összecsapást, emiatt nem kellene, hogy bosszúvágy legyen bárkiben is, de Joábban mégis feltámad. Enged a bosszúvágyának és megöli Abnert, ezt a magas rangú vezért, akit egész Izrael ismert. Prominens, és tiszteletben álló alakja volt az országnak. Dávid hívta meg Abnert az otthonába, majd békében elbocsátotta. Joáb csellel visszacsalogatta, aztán orvul rátámadt és megölte.
Amit Dávid ezután tesz, zseniális, és nagyszerűen rávilágít az erényeire. Zseniális, hiszen mindenkit egyesít. És Dávid erényei is kiviláglanak, hiszen helyesen cselekedett. Nyilvánosan gyászolja hajdani ellenségét, ráadásul még utasítja is a gyilkost, Joábot és testvérét Abisájt, hogy zsákruhát öltsenek és szaggassák meg ruhájukat. Mindenkinek ezt kell tennie, még a gyilkosnak is! Aki ezt látta, mind megtudhatta, hogy Dávid milyen jó vezető. Minden, amit Dávid tett, boldoggá tette az embereket. Tettei megmutatták lelkének mélységét, s hogy milyen ember és vezető volt. Hatalmas kegyelem, hogy az ellenségét is tudta gyászolni. Még nagyszerűbb lett volna, ha – eredeti tervei szerint – barátok lesznek és szövetségre lép vele.
Ránk ez ugyanúgy igaz. Meghívást kaptunk, hogy az ellenségeinkkel barátok legyünk. Nem azért, mert meg kellene bíznunk a megbízhatatlan emberekben, hanem hogy ajtót nyissunk azoknak, akik képesek lehetnek hazatérni az Atyához! Azoknak, akiknek van esélyük rá, hogy kiengesztelődjenek és megbocsássunk nekik. Ehhez bölcsességre van szükségünk. Nem tűnhetünk bolondnak, nem bízhatunk a megbízhatatlanokban. A mi életünkben is vannak, akik bántják a körülöttük élőket – akár minket is – ezért nem tudunk megbízni mindenkiben. De vannak mások – akik szintén bántanak minket – mégis vissza tudják nyerni bizalmunkat. Az erőszak körforgása véget érhet, akár a szívemben is.
Imádkozzunk, hogy a mi szívünkben érjen véget, és hogy a szívünk a megbocsátást és kiengesztelődést közvetíthesse.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
121. nap, Erőszak-spirál – 2Sám 2, 1Krón 2, Zsolt 24 (2025.03.31., hétfő)
Mennyei Atyánk, imádunk és dicsőítünk téged! Köszönjük, ahogy kibontakozik előttünk az idő, a történet, üdvösségünk története és látjuk, ahogyan Uram, Te kezeled az időt! Te türelmes vagy velünk gyengeségünkben, kicsinységünkben, miközben mi sokszor tévutakon járunk… Türelmes vagy, miközben látod mások döntéseit is, és tisztában vagy vele, hogy időre van szükségünk a növekedéshez! Köszönjük türelmedet! Köszönjük, hogy adsz nekünk időt, hogy használjuk! Kérünk segíts, hogy az időt növekedésre használjuk! Add, hogy ne legyen az időnk halogatásaink miatt elpocsékolva, hanem olyan idő legyen, amelyben mindig téged keresünk és Te megtalálsz minket. Magasztalunk téged és hálát adunk neked most, így, ahogy vagyunk! Jézus nevében mondjuk ezt az imát neked! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ahogyan már tegnap is láttuk, a Krónikák első könyve sok nevet sorol fel, és ez így lesz még az elkövetkező napokban is. Magamat is sajnálom és benneteket is, hogy ezen végig kell menni, de ez egy hihetetlen kapcsolatot tár fel, aminek viszont örülök. Minden név mögött jelentés van, nemcsak egyetlen egyén, hanem a név az egész családot jelöli. Egy családfát kapunk és nem is akármilyet, mert ez a vérvonal Izrael fiait, különösen is Júda leszármazottait köveit nyomon. Ma Hecron fiairól olvastunk a 9. versben, akinek Rám nevű sarján át eljutunk Boázon keresztül Izájig, aki Dávid király atyja volt. Nem tudom, ismerős-e nektek, de ugyanezt olvassuk Máté evangéliumának az elején is, amikor Jézus származását mutatja be nekünk – ezt olvassuk fel a misén szentestén, Karácsonykor. Ez az a leszármazási vonal, a történet, amely nemcsak Ábrahámtól Dávidig vezet, hanem Dávidtól egészen Jézusig, a Messiásig, Krisztusig, akit már kezdetben megígért Isten. Ezért olvassuk ezeket a neveket. Néha úgy lehetünk velük, hogy ’ki ez, mi ez?’ –, de felismerjük, hogy nagy a jelentőségük. Ma megvan az a különleges egybeesés is, hogy erős a kapcsolat a 2 Sámuel 2. fejezete és az 1 Krónikák 2. fejezete között.
Dávidot már a fejezet elején felkenik Júda királyává az ottani főemberek. Dávid csapatai északi portyára indulnak, ahol találkoznak Isbaalnak, Saul fiának a katonáival. Isbaált az északi törzsek kiáltották ki uralkodójuknak, tehát megvolt a feszültség a két oldal között. Dávid harcosai közül hárman lánytestvérének, Cerujának a fiai voltak: Joáb, Abisáj és Azahel. Azahelt Sámuel 2. könyve fürge lábúnak, gazella gyorsaságúnak írja le. Ez bámulatos. De Azahel elkezdi üldözni Abnert. Abner Saul hadseregparancsnoka volt, kiváló katona. Figyelmeztette Azahelt, hogy ne üldözze őt tovább, mert akkor megöli, ami miatt Azahel testvére, Joáb neheztelni fog Abnerre. Ezzel gyakorlatilag azt mondja, hogy ne engedjék, hogy ennek következtében a két ellenséges seregből való vezér – Joáb és Abner – majd egymásnak menjen, mert akkor már nem csak uraik – Dávid és Isbaal – miatt fognak csatázni, hanem személyes bosszúból is. Azahel nem tágít, és végül Abner önvédelemből megöli őt. Erre Azahel két testvére, Joáb és Abisáj – Dávid unokaöccsei – erednek Abner után, aki újra szól, hogy állítsák meg az erőszak-spirált. Bölcs volt Abnertől, hogy már Azahelt figyelmeztette – de hiába.
Ez az eset nagyon balul üt majd ki, mert a harc nem fejeződik be itt a 2. fejezetben, hanem folytatódik, és az erőszak erőszakot szül. Láthatjuk majd kibontakozni ebben a családi történetben, hogy milyen pusztítást végez az erőszak mindannyiuk életében. Az erőszak ritkán ér véget önmagától, de véget kell érnie. Hogyan? Sok lehetőség van.
Jézus egy ponton magára veszi az erőszakot, ahelyett, hogy legyőzné. Magára veszi az erőszakot, szenved a bűnösök helyett, az igaz a bűnösökért, és így vet véget ennek az ördögi körnek. Ezzel nekünk is megadja a lehetőséget Jézus, hogy az erőszak körforgása helyett a kegyelem körforgásába kapcsolódjunk. Méghozzá úgy, hogy inkább mi is felvállaljuk, hogy másokért szenvedünk. Ezért nyilvánította ki Jézus tanításában és egész küldetésében ilyen egyértelműen a megbocsátás fontosságát. Mégis, a megbocsátás a kereszténység egyik legnehezebb tanítása!
Ma felismerhettük a családfa fontosságát, a leszármazási sort, ami hordozza Isten ígéretét. De azt is beláthattuk, hogy milyen pusztító az erőszak. Ezért ezt kérdezem ma önmagamtól: ’Uram, hol vannak bennem a harag, a bosszúvágy helyei? Hol tartom fenn magamnak a jogot arra, hogy így érezzek, amiért valaki valamit mondott vagy tett? Hogyan utánozhatnám jól Jézust és mondhatnám ebben a pillanatban, hogy mindezeket az érzéseket elengedem, nem fizetem vissza, amit ellenem tettek, nem rovom fel nekik? Ebben a pillanatban véget vetek a haragomnak! Befejezem a gyűlölködést. Ez nagy dolog! Nehéz megtennünk. Ezért imádkozunk egymásért. Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok egymásért és értem is! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)