115. nap, Dávid megkíméli Saul életét – 1Sám 24, Zsolt 57 (2025.03.21., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged és felemeljük neved! Köszönetet mondunk még megpróbáltatásaink közepette is! Hálát adunk neked az üldöztetésben is! Ezekben a szakaszokban, ahogy követjük Dávid királyt, amikor igazságtalanul vadásznak rá, jogtalanul bánnak vele, életünk pillanatképei jönnek elénk, amikor mi is igazságtalanság áldozatai voltunk, amikor mások gonoszságát megtapasztaltuk. Dávidhoz hasonlóan magasztalunk téged küzdelmeinkben, dicsőítünk téged nehézségeinkben és a minket ért igazságtalanságok során is! Te elvárod az igazságosságot, és arra hívsz minket, hogy dolgozzunk az igazságosságért! Arra hívsz, hogy bízzunk benned, dicsőítsünk téged és hozzád tartozzunk! A mai napon megerősítjük magunkban az igazságot, hogy a nehéz és sötét időkben is a tieid vagyunk! Harcainkat, csatáinkat a Te nevedben vívjuk, a Te terveid szerint, és kérjük, hogy akaratod dicsőüljön meg ma, és életünk minden napján, Jézus nevében! Ámen.
Az 1 Sámuel 24. fejezetében olvashatunk az első alkalomról, amikor Dávid megkíméli Saul életét. Ez a tette rávilágít arra, hogy Dávidban mélyen gyökerezik Saul isteni kiválasztottságának tudata. Isten addigra már Dávidot is kiválasztotta, de nem vonja vissza a kiválasztottságot attól sem, akit előbb választott. Még ha Saul vétkezett is, és nem alapíthat királyi dinasztiát, ez nem jelenti azt, hogy Isten megfosztja őt a királyi címétől. Még ő a király, még nála megbízatás, a feladat és a felelősség, hogy harcoljon Izrael népéért, különösen a filiszteusok ellen. Persze Istennek megvan a lehetősége, hogy leváltsa a királyt, de Dávid tudja, hogy ő nem Isten, és ő nem fogja megsérteni Isten felkentjét, nem az ő feladata kiiktatni azembert, akit Isten felkent. Bár az Úr egyértelművé tette, hogy elveszi Saultól a királyi hatalmat, Dávidnak megvan a bölcsessége ahhoz, hogy elfogadja: ez a lépés Isten előjoga, meg is teszi majd,de Dávidnak sosem mondta, hogy ő tegye meg.
Ebből az látszik, hogy Dávid elismeri az Úr hatalmát, mint a saját kiválasztottságának és felkentségének forrását is. Elfogadja az Úr hatalmát, hogy Isten lesz az, aki határoz, ki legyen a király és mikor. Isten az élők és holtak Ura, Isten az élet és halál Ura. Isten szuverén uralkodó. Bár Dávid tudja, hogy ő lesz a következő király, ismeri a saját határait is.
Ez sokunknak figyelmeztetés! Nekem biztosan. Olykor kísértést érzek, vagy akár mások is mondják, hogy feszítsem túl a határaimat, s így néha olyan területekre lépek, ahová Isten nem adott bejárási engedélyt. Vannak olyan harcok az életben, ahová Isten nem adott nekem megbízást a közbelépésre. Ha megbíz, akkor igen, képességeimhez mérten a legjobban próbálok cselekedni. De mindannyian csatázunk az élet olyan színterein is, ahová Isten nem hívott minket. Ahová pedig hívott, ott remélhetőleg helytállunk. Mindannyiunknak megvannak a maga határai is. Ezek lehetnek magunk által kijelölt korlátok, vagy mások által nekünk kijelölt korlátok. Az önkorlátozás nem azt jelenti, hogy meghátrálok a harctól. Dávid sem volt egy meghátráló típus, ahogyan azt a Góliáttal való küzdelmében láttuk. Hasonlóképpen Jonatán sem rettent meg a filiszteusoktól.
Nekünk a következőt kell tenni. Nekem is ezt kell tennem, mikor valaki azt mondja, hogy ’Atya, miért nem csinálja ezt meg ezt’,vagy én látom úgy, hogy ehhez vagy ahhoz hozzá kellene szólnom. Ilyenkor azt kell tenni, amit Dávid tett tegnap. Konzultálni kell az Úrral! Ahogyan Dávid megkérdezte az Urat Keilával kapcsolatban. Ez nagyon fontos mindannyiunk számára, különösen, amikor minden kis ügyben hallatni akarjuk a szavunkat, de még anagyobbaknál is: lehet, hogy ez nem a mi harcunk! Szeretünk másoknak is tanácsot adni, hogy itt nekik kellene harcolni vagy éppen visszalépni. De ez szintén nem a mi dolgunk. A mi dolgunk, hogy figyeljünk az Úrra és kérdezzük őt a magunk dolgáról. ’Akarod Uram, hogy szóljak vagy tegyek ebben a helyzetben valamit?’ Ne egy másik ember tanácsára álljunk bele a harcokba!Hacsak nem a püspök az, az én esetemben. Akkor megteszem. Remélem, ez így érthető.
Ebből a fejezetből megtanulhatjuk Dávidtól, hogy ismerjük meg a határainkat és csak akkor harcoljunk, ha az Úr mondja. Ezt vigyük el magunkkal ma, hogy egyre jobban akarjuk megismerni a határainkat, és akkor induljunk a harcba, ha az Úr azt mondja: ’Menj, bármibe kerül is!’ De addig a legbölcsebb, ha imádkozunk, figyelünk az Úr hangjára, bölcs emberekre hallgatunk és készek vagyunk mindig megtenni Isten akaratát. Ennél nincs nagyszerűbb dolog! Mindannyian készen akarunk állni megtenni az Ő akaratát minden pillanatban.
Imádkozom értetek, mert tudom, hogy Isten elhív benneteket bizonyos harcokra, amelyekben esetleg nem akartok részt venni. Ti is imádkozzatok értem, mert lehet, hogy Isten engem is el fog hívni olyan harcokba, melyekre még nem vagyok felkészülve. Azért fontos, hogy kitartsunk az egymásért való imában, mert „nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). Az Úr el fog hívni bennünket is valamilyen csatába a sötétség világa ellen, hogy Jézus Krisztus királysága mindig uralkodhasson. Ezért kell imádkoznunk egymásért és ezért van nekem is szükségem a ti imáitokra. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
114. nap, Dávid megmenti Keilát – 1Sám 23, Zsolt 54 (2025.03.20., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged és hálát adunk Neked! Hálát adunk, mert igazságos és jó vagy, és folyamatosan szólsz hozzánk. Néha, amikor imában kérdezünk, nem úgy válaszolsz, ahogy mi szeretnénk, de mégis szólsz hozzánk. Minden egyes nap, amikor olvassuk az elmélkedést, és hagyjuk, hogy igéd megérintse és átformálja a szívünket, Te szólsz hozzánk. Ma is, épp úgy, mint Dávid, kérjük, hogy vezess minket, hogy nyilvánítsd ki akaratodat, nemcsak a Szentírásban, Urunk, nemcsak az Egyház tanítása által, hanem az imáinkban is! A körülöttünk lévő emberek által is vezess, és mindenben a Te akaratod legyen meg! Te dicsőülj meg bennük! Áldunk és dicsőítünk szüntelenül! Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben most és mindörökké! Ámen.
Hát itt vagyunk most is, mára csak egy fejezetünk van: az 1 Sámuel 23. Azt hiszem van valami rendkívüli ebben a fejezetben. A történet úgy kezdődik, hogy Dávid megmenti Keila városát. Dávidot értesítik, hogy a filiszteusok megtámadják Keilát, és ez nagyon érdekes, mert Dávid három lehetőség közül választhat. Az első: mondhatná, hogy ’rendben, nem én vagyok a király, hanem Saul, mentse meg ő Keila lakóit a filiszteusoktól’. Magyarul: ’Semmi közöm hozzá.’ Másodszor, mondhatná azt is: ’Hajrá, csapjunk bele, ez az én dolgom, majd én harcolok!’ De dönthetett másképp is, ahogy a történetben áll: ’Kérdezzük meg erről az Urat!’ Ezt figyelemreméltó, hiszen újra és újra olvassuk majd a Szentírásban, hogy egy csoport vagy a csoport vezetője nem kérdezi meg Istent. Valaki új információhoz jut, és nem kérdezi meg az Urat, mi az Ő akarata ezzel kapcsolatban. De itt van Dávid! Mondhatta volna: ’Semmi közöm hozzá.’ Vagy mondhatta volna: ’Hajrá, csináljuk!’ De ehelyett azt mondta: ’Előbb mindenképp meg kell kérdeznem az Urat!’
Aztán mi történt? Azt hiszem, ez nagyon fontos! Voltak emberek, akikben Dávid megbízott, akik azt mondták: ’Ne tedd!’ Aztán Dávid újra az Úrhoz fordul, visszamegy Istenhez! Azt látjuk itt, hogy Dávid nemcsak Istent kérdezi meg, nemcsak tőle vár vezetést, hanem figyelembe veszi a körülötte levő emberek bölcsességét is. Pont ez az egyik dolog, amit teszünk, ha a megkülönböztetést gyakoroljuk: Megnézzük, mit mond a Szentírás, mit tanított erről az Egyház a múltban. Ugyanakkor azt is számításba vesszük, mit mond a körülöttünk élők bölcsessége a konkrét helyzetről. Dávid pont ezt teszi: figyelembe veszi a bölcseket, aztán visszamegy az Úrhoz, újra megkérdezi, Ő pedig így szól: ’Igen, még mindig ezt mondom, akkor is, ha a tanácsadóid másként vélekednek.’ Van ebben valami hatalmas, amikor ilyen nagyszerű példát kapunk, s közben Dávid szívébe is bepillantást nyerünk. Hiszen Dávid lesz az az ember, aki az Úrhoz folyamodik, aki nem vág bele csak úgy, a saját szakállára – na jó, később még előfordulhat… De most azt látjuk, hogy Dávid az Úr szíve szerinti férfi, akinek mindennél fontosabb az Úr vezetése.
A másik szituáció, amit szeretnék kiemelni, amikor Szif lakói elárulják Dávidot, elmondják Saulnak, hogy ott van. A 23. fejezet végén olvassuk ezt a kis történetet, ami leírja, hogy ott van Saul a domb egyik oldalán a seregével, a másik oldalon pedig Dávid a bandájával, a 600 emberével. Csak egy hegygerinc választja el őket! Ha Saul tudta volna, hogy Dávid a túloldalon van, egyszerűen csak átvághatott volna a hegygerincen. És mi történik mégis? Jelentik Saul királynak, hogy támadnak a filiszteusok, vagyis vissza kell mennie, és azt tenni, ami királyként a dolga. Erre én leginkább azt mondom: ’mi mindent tesz Isten, és mi észre sem vesszük’! Isten akkor is aktívan tevékenykedik, amikor nekünk erről fogalmunk sincs! Képzeljük csak el, Dávidnak a fogalma sincs arról, hogy Saul ott van a hegy túloldalán, fogalma sem volt róla egészen addig, amíg el nem múlt a veszély, mennyire hajszálon múlott minden, hogy mindez akár az életébe is kerülhetett volna. Ezért nevezik el azt a helyet a Menekülés sziklájának.
Van, hogy nehéz helyzetbe kerülünk, néha ijesztő dolgok történnek a szeretteinkkel is! Számon is tartjuk ezeket, tanulunk belőlük, még óvatosabbak vagyunk. De se szeri, se száma azoknak a helyzeteknek, amikor az Úr megmentett minket valami rossztól! Amikor fogalmunk sem volt arról, milyen közel voltunk a bajhoz, és az Úr úgy lépett közbe, hogy véletlennek tűnt, sőt, lehet, hogy észre sem vettük! Majd csak a mennyországban tudjuk meg, amikor majd visszatekinthetünk az életünkre… Visszanézve nemcsak a nehéz pillanatokat vesszük majd észre, amikor Isten jelen volt, de megengedte a nehézségeket, hanem mindazokat az alkalmakat is, amikor valami katasztrófa történhetett volna, Isten mégis, titokzatos módon közbelépett! Tehát Isten segítő keze mindig jelen van mindannyiunk számára, még akkor is ha nem vesszük észre!
Isten keze most is jelen van, abban az értelemben, hogy ez eddig a legrövidebb nap, a 114., mintha egy kis szünetet akart volna adni nekünk az Úr: ’Tudod mit, ma csak fele olyan hosszú lesz! Lesznek még hosszabb napok is de ma a 114. nap van!’
Nagyon büszke vagyok rátok és hálás vagyok értetek, hogy együtt járjuk végig mindannyian ezt a bibliai utazást. Továbbra is imádkozzunk egymásért, én is imádkozom értetek! Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Mike atya vagyok, alig várom a holnapot. Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
113. nap, Megtört bizalom – Sám 21-22; Zsolt 52 (2025.03.19., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk ma Téged! Tudjuk milyen, amikor elárulják az embert. Tudjuk milyen, amikor hazudnak rólunk. Tudjuk milyen elveszteni valaki iránt a bizalmat, amikor valaki hátat fordít nekünk. Tudjuk milyen, amikor megbánt valaki, akiben bíztunk, akinek a szívünket adtuk, és utána elárult. Felismerjük ezt Dávid imájában az 52. zsoltárban: „Mit dicsekedsz gazságoddal minden nap, te, hatalomnak embere? Az eszed azon jár, hogyan árthass, nyelved, mint éles kés, rágalommal sebez” (Zsolt 52,3-4). Felismerhetjük itt a saját szívünket, hogy milyen elhagyatottnak lenni, amikor az, aki a barátunk volt, ellenünk fordul. Imádkozzunk egymásért, főleg azokért, akiket cserbenhagytak, akik megsebződtek azok által, akikben bíztak. Uram, Istenem, minden barátunkért imádkozunk most, akiket megbántottak a hozzájuk közel állók. Mindenkiért, aki ehhez a közösséghez csatlakozott és megbántották a barátaik. Kérünk, adj nekik erőt, adj kegyelmet és irgalmat a szívükbe! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Sámuel könyvének 21. és 22. fejezetét olvastuk. Itt szerepelt a gonosz, áruló Doeg, az edomita, akit úgy látunk magunk előtt, mint egy nagyszakállú talpnyalót, aki azt teszi, amit várnak tőle. Ő az áruló. Nem csak feladja Achimelechet, de amikor a király megparancsolja, hogy öljék meg vele együtt mind a Nobból származó papokat, és zsidó szolgái ezt vonakodnak megtenni, Doeg az, aki azonnal megteszi helyettük. Hitvány módon teszi ezt, gonoszságból. Dávid 52. zsoltárában olvasunk erről, amikor Dávid kéri az Urat, hogy tegyen igazságot. Igen, azt kéri, hogy tegyen az Úr igazságot, mert ez az ember ismert engem és most elárult. Nem csak engem árult el, hanem az Urat is, nem csak az Urat árulta el, hanem az Úr papjait is, akiket megölt. De én kitartok, még akkor is, ha mindenki elárul, akkor is, amennyire csak tudok, az igazságban fogok járni. Még ha körülöttem mindenki hazug is, én akkor is igaz és őszinte akarok lenni.
Erre van meghívásunk. Most olyan világban élünk, ahol jelen van a cserbenhagyás és az árulás. Ha olvastátok Dante Isteni színjátékából a Pokol című részt, ott az alvilág szintjein egyre lejjebb haladunk, és a végén meglátjuk Lucifert jégbe zárva. Minden szint a bűnnek egy fajtáját jelenít meg, és ahogy lejjebb és lejjebb megyünk, egyre súlyosabb bűnöket mutat be. Arra gondolhatunk, hogy te jó ég, mi lehet a pokol legmélyebb szintje? Nos, Dante az árulókat teszi a legmélyebb és legsötétebb pontra. Azokat, akikben sokan megbíztak, de ők cserbenhagyták az embereket. Akik az országukat árulták el, akik az esküjüket szegték meg, akik elárulták Istent, akik azt ígérték, hogy szeretni fognak, de elhagytak. Júdás is ezen a szinten van, meg Lucifer is, és még sokan mások.
Megjelenik a szövegben Doeg, akiről nem tudjuk igazán, hogy volt-e bármi kapcsolata Dáviddal, de biztosan nem volt közeli barátságban vele. Dávid tudta, ki volt Doeg, mert felismerte, hogy ő is ott volt az Úr Szent sátránál. Megállapíthatjuk, hogy itt is árulás történt. Dávidnak nagyon rosszul eshetett, hogy Doeg elárulta őt, akit igazságtalanul üldöztek.
Az árulás fájdalmas sebet ejt, mert a bizalomról szól. Nagyon mélyen meg tudok bántani valakit, aki bízott bennem. Ezért olyan mély és sötét az árulás bűne. Mi mindannyian megtapasztaltuk már ezt az érzést, ezért is imádkozzunk, hogy ne legyünk azok, akik cserbenhagyják a másikat, és gyógyuljunk, ha mi kerültünk ilyen helyzetbe. Mert mindenkit bántottak már meg ilyen módon, hogy bízott valakiben és utána az az ember méltatlanná vált a bizalomra. Nem érdemelte meg a bizalmat vagy visszaélt vele.
Még egy dolog, amit nem szabad elfelejtenünk a 21. fejezetből: Dávid és a megszentelt kenyerek története. Micsoda ajándék ez is! Emlékezzünk vissza arra, amikor a Szent sátor elrendezéséről olvastunk. Legbelül van a Szentek szentje, függönnyel elválasztva. Itt volt bent a Szövetség ládája is. Ez előtt volt a szenthely, három különféle tárggyal berendezve. Az egyik a tömjénoltár, ahol a tömjénfüst fölszállt a függöny mögötti frigyládával átelleneben. A másik a menóra, vagyis a kiláncágú gyertyatartó, aztán a Megszentelt Kenyér asztala is. A Megszentelt Kenyér, nagy ’M’-mel, mert ez nem csak Istennek az Izrael népéről való gondoskodására utal, amikor mannával etette őket a pusztában. Ez Isten szeretetének a jele is!
Amikor eljutunk a Jeruzsálembe a Szent ünnepre a Templomba (amit Salamon építtetett, lerombolták majd helyreállították, később beszélünk róla), a pap úgy adja a végső áldást, hogy bemegy a szent helyre és kijön a Megszentelt kenyérrel. Majd felemeli azt és azt mondja: ’Íme az Isten szeretete, mely értetek adatik!’
Ez történik minden egyes szentmisében is. A pap felemeli az Élő Igaz Kenyeret, amelyben valóságosan jelen van Jézus Krisztus. És ezt mondja: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akik meghívást kaptak a Bárány lakomájára.” Vagyis azt mondja, hogy íme Isten Szeretete, amely értetek adatik. Ez Jézus Krisztus, akit keresztre feszítettek, feltámadt és felment a mennybe. Ez valóban Ő. Micsoda ajándék ez! Hihetetlen. És itt van Dávid, aki megeszi a Megszentelt kenyeret, majd képes lesz a katonáival együtt folytatni a harcot és elmenekülni Saul elől, aki igazságtalanul tör az életére.
Ó, milyen is, amikor üldöznek? Az Úr épp most üldöz Téged..! Ő szeret téged. És az a vágya, hogy a szíved az övé legyen. Imádkozzunk egymásért! Mert néha nagyon nehéz, amikor megbántanak minket azzal, hogy cserbenhagynak. Nehéz megtanulni, hogy kiben bízhatunk. De emlékeztessük magunkat arra, hogy az Atyában mindig bízhatunk. A Fiúban mindig bízhatunk. A Szentlélek ajándékában mindig bízhatunk. Imádkozzunk egymásért. Kérlek imádkozzatok értem is!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
112. nap, Igaz barátság – 1Sám 20; Zsolt 112 (2025.03.18., kedd)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk Téged! Köszönjük igédet és köszönjük a barátság ajándéká! Uram, mi igaz barátságot látunk Jonatán és Dávid között. Hálát adunk minden emberért az életünkben, mindenkiért, aki kedves a szemünkben, aki hűséges hozzánk, akiket behoztál az életünkbe, akik törődtek velünk, akik védelmeztek minket vagy csak egyszerűen a barátaink akartak lenni. Uram, most ebben a percben mindannyiukért imádkozunk. Imádkozunk minden emberért, akik valaha szerettek minket. Azokért is, akik nem úgy szerettek minket, ahogyan kellett volna. Most eléd hozzuk őket. Uram, eléd hozzuk a magányos szívűeket, az elszigetelt embereket. Mindenkit, akinek nincsenek barátai és akiknek még sosem voltak barátaik. Minden emberi szívet eléd hozunk, akik ezt az életet, ezt a földi utat, ezt a világot magányos útként élik meg. Akik magányosságot élnek meg, akik úgy érzik, hogy őket senki nem látja, senki nem ismeri és senki nem szereti. Ők is a testvéreink és ők is velünk vannak most, amikor végigvesszük a Bibliát. Urunk, Istenünk, most értük imádkozunk a Te Fiad, Jézus Krisztus nevében. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Ahogy tegnap említettük, ma Dávid és Jonatán barátságát fogjuk venni. Itt kiemelem, hogy amikor Dávid és Jonatán barátságáról beszélünk, a Szentírás egyértelműen kijelenti, hogy valóban nagyon-nagyon szerették egymást! („Aztán még egyszer megesküdött Jonatán Dávidnak, mert szíve mélyéből szerette.” 1Sám 20,17.) Azonban ma a 21. században, ha ilyet hallunk, hogy két férfi nagyon szereti egymást, az nagyon furcsán hangzik. De itt nem. Ez nem egy elferdült szeretet. Erről beszéltünk tegnap. A filia baráti szeretet, nem pedig a szerelmes szeretet. Az érosz a szerelmes szeretet.
Tegnap említettem C.S. Lewis-t, aki világosan elmagyarázza, hogy a görög nyelvben a ’szeretet’ fogalmára négy különböző szót használnak. Az egyik a storge, a ragaszkodó természetű szeretet, amikor úgy vonz valami, igazán szeretsz valamit és emiatt kötődsz hozzá. Ezt egészen tágan értik, onnan, hogy szeretem az anyukámat, vagy az otthonomat vagy szeretek utazni, stb. C.S. Lewis úgy fogalmaz, hogy ez az úgymond ’alap-szeretet’. Mindenki megtapasztalja ezt a storge-t, mindenki érzett már ilyen ragaszkodó szeretetet. Nem kell szerelmesnek lenned ahhoz, hogy ezt átéld. Nem kell ehhez nagyszerű barátság sem, hogy megtapasztald. Elég csak valamit igazán kedvelni.
A másik fajta szeretet az érosz. Manapság nagyon sokat foglalkozunk vele és hihetetlenül fontos szerepet adunk neki. A görög filozófusok remek megfigyelők voltak. Felismerték, hogy lehet, hogy az érosz jó, de ez a vágyak szeretete. Ez a szeretet megmozdít minket, arra késztet, hogy adjunk és kapjunk. De ez el tud torzulni. Vagyis érosz késztetheti a férjet és a feleséget arra, hogy adjanak egymásnak, de abba az irányba is befolyásolhatja őket, hogy kiköveteljenek valamit vagy elvegyenek a másikból a maguk részére. Tehát érosz egy bizonyos szempontból lehet jó, egy ajándék, lehet maga a szeretet, de mindig képes eltorzulni. Mindig vissza lehet vele élni. A görögök arra is rájöttek, hogy az érosz nem a leghatalmasabb szeretet, mivel tudjuk, hogy érosz szeszélyes. A vágyak szeretetével nem csak visszaélni lehet, de olyan gyorsan el is tud tűnni, ahogy megérkezik. Valójában, ha olvastátok Shakespeare bármelyik szerelmi történetét, a Rómeó és Júliát vagy a Szentivániéji álmot, egyik sem a kitartó éroszról szól. Sokkal inkább érosz szeszélyes természetéről szólnak. Ha olvastad az eredeti Rómeó és Júliát, észrevehetted, hogy a történet úgy kezdődik, hogy Rómeó fülig szerelmes, de nem Júliába! Rómeó Rózába szerelmes. Aztán találkozik Júliával, meglátja az ablakban és így szól: ’De mily sugár tör át az ablakon? Az napkelet és Júlia a nap!’ Ekkor ő lesz az érosz célpontja Rómeó számára. Shakespeare rámutat, hogy érosz lehet jó, lehet benne erő, de lehet buta is. Lehet értéktelen is, ha arról van szó.
Rájövünk, hogy érosz értéktelen, amikor az látod, hogy „A” személy egyszer szerelmes „B”-be, aztán a következő percben „A” személy szerelmes lesz „C”-be… Vagyis érosz lehet erőteljes és jó, de lehet szeszélyes és értéktelen is. Abból tudhatjuk ezt, hogy amikor mondjuk Peti és Kati összeházasodnak, szinte mindig azt mondják, hogy ’a másik felemmel házasodtam össze’ vagy ’a legjobb barátomhoz mentem hozzá’. Ami nagyszerű! De mit is próbál ezzel Peti és Kati mondani nekünk? Hogy persze ott van érosz, a szerelem, ami tényleg szuper és nekünk is ott volt! De nekünk már valami sokkal jobb van! Mi mély barátságot élünk meg: ’A legjobb barátommal kötöttem házasságot’.
Mindenki erre vágyik, hogy ezt mondhassa! Ami nagyszerű, mert a mélységet tapasztalják meg. A storge szeretet és az érosz elmélyülését, ami nagyon jó. Érosz, a vágyak szeretete is fontos. De a baráti szeretet, a filia még sokkal nagyobb szeretet! Ahogy tegnap olvastuk: az igaz barátság mindig valami többet akar, nem csak az egyének érdekeit nézi. Mindig valami többre irányul, mint egy pár vagy egy csoport. A filia, az igaz barátság tisztaságra törekszik és tartós. Általában több mindenre irányuló storge szeretet van az életünkben, húzhat többfelé a vágyakozó szeretet, az éroszi szeretet is. Azonban C. S. Lewis arra mutat rá, hogy a filia ritka, vagyis az emberek életben egy vagy két igaz barát lehet csak, ha egyáltalán lesz. Ha egyáltalán lesz… Mert ez nagyon ritka. Az igaz barátságnak ereje van. Nagyon különleges.
Ezt látjuk Sámuel első könyvében, a 20. fejezetben. Itt olvasunk a Jonatán és Dávid közötti filiáról, vagyis az igaz barátságról, a testvériségről. Együtt törekednek Isten dicsőségére. Izrael népének megdicsőülése érdekében egyesítik erőiket. Együttműködnek, hogy nagy dolgokat tehessenek az Úr nevében. Együttműködnek a helyes cél érdekében. Felismerik a tisztaságot egymásban, ezért szeretik egymást és segítik egymást. Amikor sírnak a búcsúzáskor: „Aztán megölelték egymást, és mind a ketten sírtak” (Sám 20,41) – itt rájövünk, hogy mi is történik. Ezt a fajta szeretetet kevesen értik meg. Mi mindannyian értjük, mi a storge szeretet, a ragaszkodó szeretet. Vagy az éroszi szeretet, amit érzünk. De nem mindannyian tapasztaltunk filiát, igaz barátságot, amilyen Dávidé és Jonatáné. Nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen szeretetet tapasztajon meg. De látjuk, hogy ez létezik, és vágyunk ilyen fajta barátságra. Ha volt már részed ilyen baráti szeretetben, akkor tudod, milyen erő van benne. Ez több mint a storge, és teljesen más, mint az érosz. A filiában sok minden egyesül, ami már a negyedik fajta szeretethez vezet minket, az agapéhoz. Ennek a lényege a másikért hozott tudatos áldozat. Az agapé egy eszményi dolog volt a görögöknél, de a keresztényeknél valósággá vált. Ha tudnánk mennyire szeret minket Isten! János 3. fejezetében áll: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Egy utolsó megjegyzés. Benedek pápa kiadott egy enciklikát: „Deus Caritas Est – Isten a szeretet” címmel. Azt mondta, hogy Isten valódi szeretettel szeret minket. Éroszi szeretettel is, vagyis szerelmes belénk! Nem erotikus módon, hanem a vágyakozás szerelmével. Vagyis a vágyakozó szeretetnek nem kell szexuálisnak lennie. Ez egyszerűen egy olyan szeretet, ami kimozdít minket önmagunkból, hogy adjunk magunkból. Mi el tudjuk torzítani az adás és elfogadás dinamikáját a „kapok” irányába, de itt van Isten, aki úgy szerette a világot, hogy önmagát adta nekünk. Itt van Jézus a kereszten, aki önmagát adta. Itt van Jézus az Eukarisztiában és önmagát adja. Tehát láthatjuk a storge, az érosz és a filia hihetetlen összekapcsolódását az agapé szeretetben. És mindez Jézus Krisztus személyében teljesedik ki, aki a végsőkig szeret minket. Barátainak hív minket, és a Lelkét adja nekünk!
Imádkozom értetek, barátaim! Miközben haladunk ezen az úton, kérlek, ti is imádkozzatok értem. És kérlek, imádkozzatok egymásért, főleg azokért, akik még nem ismerik a baráti szeretetet. Azokért, akik egyedül mennek végig az életútjukon. Mert te közülünk való vagy Testvérem! Te hozzánk tartozol. Te ehhez a közösséghez tartozol. Mi pedig hozzád tartozunk. A barátunk vagy.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
111. nap, Saul Dávid életére tör – 1Sám 18-19, Zsolt 59 (2025.03.17., hétfő)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged, amiért szabadítást adsz! Dicsőítünk harcaink közepette is! Úgy szeretünk téged, hogy megtartjuk parancsaidat, és mindenkor keressük a Te arcodat! Törekszünk rá, hogy a Te szívedet követő férfiak és nők legyünk. Dicsőítünk téged, a bizonytalanságok közben is. Hálát adtunk neked, már azelőtt is, hogy megszabadítottál volna minket, még mielőtt megmentésünkre jöttél volna! Uram, magasztaljuk nevedet, és kérünk, fogadd el ezt a keveset tőlünk, irányítsd szívünket önmagad felé! Fiad nevében kérünk, fogadd el hálaadó szavainkat! Légy áldott Uram! Jézus nevében kérünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
A mai olvasmányokban fordul a kocka Dávid és Saul között. Ez kifejezetten figyelemreméltó. Korábban már felfigyeltünk rá, hogy Saul túlságosan sokat foglalkozik azzal, hogy mások mit gondolnak róla – ez a gyenge pontja –, de túl keveset azzal, hogy Isten milyennek látja őt.
Az olvasmányok elején látjuk Dávidot és Jonatánt, hogy szövetséget kötnek egymással. Itt észrevehetjük, hogy Jonatán lát valamit abban, ahogy Dávid Góliáttal szemben is kész harcolni. Valamit, ami benne is megvan. Dávidnak ugyanígy feltűnik Jonatán bátorsága és készsége a harcra – amikor rajta kívül senki sem mert harcolni a filiszteusokkal –, ami saját magában is megvan. Ezért kötnek szövetséget. A testvériség és barátság egyik nagyszerű bibliai példája ez. Többfajta barátság létezik. Vannak adottságokból fakadó, kényelmi barátságok (pl. évfolyamtársak, csapattársak vagyunk), vannak barátságok, ahol pusztán élvezzük a másik társaságát, vannak haszonelvű barátságok, ha jól tudunk együtt dolgozni. Ezek a fajta barátságok jók. Mindnek megvannak az előnyei. Mégis van egy magasabb szintű, erényen, erkölcsi alapokon nyugvó barátság is. Itt nem feltétlenül a hasonló személyiségünk, az azonos évfolyamunk, vagy az együtt töltött idő élvezetessége miatt vagyunk barátok, hanem a közös célunk miatt.
S. Lewis gyakran beszél erről. A szeretet négy arca című könyve zseniális. Amikor a fíliáról, a barátságban megnyilvánuló szeretetről beszél, azt úgy írja le, mint amikor valakit úgy magával ragad egy nála nagyobb erő, hogy azonnal utánaered. A korai egyházban számos szentről tudunk, akik tulajdonképpen összesodródtak, és kiderült, hogy mindnyájan egész életüket Jézus követésének szentelik. Egész életüket Isten megismerésnek, a róla való tanulásnak, az ő szolgálatának adták, arra szánták, hogy Isten képmásai legyenek a földön. Észrevették, hogy mások is ezt az utat járják. C. S. Lewis erről beszél. Követünk valamit, ami nálunk hatalmasabb, de közben észrevesszük, hogy mások is mellettünk haladnak. Ekkor nem egymást ragadjuk meg, hanem ugyanannak a bűvöletében élünk. Amit pedig követünk, azért megéri az életünket adni. Ez a közös cél lesz a barátságunk forrása.
Jonatán és Dávid ilyen barátok. Szövetséget kötnek. Figyelemreméltó, hogy ezt úgy teszik, hogy Jonatán valójában féltékeny lehetett volna Dávidra. Ő lehetett volna a trónörökös Saul halála után. Ő mégsem látja fenyegetésnek Dávidot, mert látja, hogy Istennek mindkettőjükkel terve van. Tudja, hogy nem veszít semmit sem, ha nem lesz király, mert nem ez volt az Úr terve. Jonatánnak olyan szilárd erkölcsei vannak, hogy képes ebben kitartani.
Saul másképp látja Dávidot. Izraelben elterjed egy dal, miszerint „Saul legyőzte ezreit, Dávid meg tízezreit”. Saul emiatt gerjed haragra. Zavarja, hogy Dávidnak tízezer ember legyőzését tulajdonítják, miközben neki csak ezerét. Valójában ez az arány nulla és egy volt. Bár korábban is voltak csaták, a legutóbbi csatában Dávid Góliátot győzte le, Saul viszont senkit. Ez megint csak kidomborítja Saul gyenge pontját. Hihetetlen erővel tud minket is befolyásolni mások rólunk alkotott véleménye. Hogyan szabadulhatunk meg ettől? Úgy, ha nem arra koncentrálunk, amit más emberek gondolnak rólunk, hanem arra, hogy Isten szemében milyenek vagyunk. Tekintsünk arra, hogyan hívott meg minket, hogyan ismer, vagy hogyan szeret minket. Saul ezt mulasztja el. Hátat fordít az Úrnak, és nem törődik azzal, hogy Isten mit gondol.
Saul többször is megpróbálja megölni Dávidot. Dávid szerencséjére Saul sokkal jobb az irigykedésben, mint a lándzsa használatában.
Dávid nem engedhette meg magának, hogy feleségül vegye Saul lányát. Saul azonban azt az ajánlatot teszi számára, hogy mentesül a hozomány kifizetése alól, ha száz filiszteus előbőrét elhozza. Dávid azonban kétszázat hoz. Dávid egyértelműen túlteljesít. Azonban ez sokkal kevésbé lényeges, mint Saul gyilkossági kísérletei. Dávid következő éveit a király előli menekülés határozza meg. Dávid azonban ez idő alatt is folyamatosan irgalmasságot gyakorol Saullal, miközben ő továbbra is irigykedik Dávidra.
Ezért is szép, hogy a mai olvasmányainkat az 59. zsoltárral fejeztük be. Imádság az ellenségektől való szabadulásért. A feliratban szerepel is, hogy ez egy ének „Dávidtól, amikor Saul odaküldött és őriztette a házát, hogy megölje”. Ez nagyszerűen megadja a zsoltár kontextusát. Dávid, akit az Úr vezetett el idáig, folyamatosan védekezésre, és óvatosságra kényszerül. Folyamatos menekülésben van. Most Rámába kerül Sámuelhez, de a következő években folytonos menekülés lesz a sorsa. Dávid viszont ekkor is dicsőíti az Urat. Természetesen védelemért és ellenségei bukásáért is imádkozik, de mindennek ellenére dicsőít. Már azelőtt dicsőíti Istent, hogy a csata véget érne. Hatalmas erő van benne, ha mi is követni tudjuk a példáját.
Imádkozunk magunkért, egymásért, a számunkra fontos dolgokért, folyamatosan kérjük az Urat, közbenjárunk másokért, ajándékokat és áldásokat kérünk az életünkre – de dicsőítsük is Őt! Még azelőtt, hogy a csata véget érne. Dicsőítsük őt a küzdelmeink idején, vagy amikor menekülnünk kell. Dicsőítsük most is!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)