110. nap, Dávid és Góliát – Sám 17, Zsolt 12 (2025. 03.14., péntek)

Mennyei Atyánk, tiéd a dicséret és a tisztelet! Hálát adunkneked. Köszönjük, Istenünk mindazt, amit adtál nekünk. Már az is csodálatos ajándék, hogy létezhetünk, mert Te vagy a lét forrása. Mennyei Atyánk, Te vagy minden dolog eredete. Te magad vagy a lét, és az a tény, hogy létezhetünk, annak köszönhető, hogy megosztod velünk saját létedet. Te adodnekünk a létezés ajándékát. Ha csak egy pillanatra is megfeledkeznél rólunk, Urunk, Istenünk, megszűnnénk létezni. Ezért hálát adunk Neked! Köszönjük, hogy mindig megemlékezel rólunk. Köszönjük, hogy minden pillanatban a létben tartasz minket. Köszönjük, hogy mindig hűséges vagy, és hogy ilyen jó Atya vagy. Segíts, hogy mi se feledkezzünk meg rólad! Segíts, hogy mindig emlékezzünk Rád, emlékezzünk szeretetedre, emlékezzünk hűségedre! Segíts, hogy hűségesen járjunk utadon, és hogy hálás szívvel éljük meg a mai napot is! Jézus nevében imádkozunk. Ámen.

Nem tudom, mondtam-e már, de az 1 Sámuel 17. fejezete az egyik kedvenc részem az egész Bibliában. Kedvelem Dávid és Góliát történetét, több okból is. Tetszik nekem, hogy amikor megjelenik Góliát, és kihívja Izrael seregeit, akkor gyakorlatilag azt mondja: ’Nem kell mindkét seregnek egymást lemészárolnia. Legyen inkább úgy, hogy egy ember harcol egy másik ember ellen, és aki nyer, annak serege a győztes.’ Ez egy régi hadviselési forma volt, amely rengeteg ember életét megkímélte – ez önmagában is nagyszerű dolog. Még akkor is, ha közben óriási volt a tét.

Ami igazán tetszik ebben a történetben, az a rész, amikor Dávidot Betlehemből elküldi az apja, Izáj, hogy ételt vigyen a testvéreinek. Dávid ekkor hallja meg Góliát kihívását, és valami megmozdul benne: ’Valakinek harcolnia kell!Valakinek tennie kell valamit!’ Emlékezzünk vissza Jonatánra. Amikor az izraeliták a föld alá rejtőztek a filiszteusok elől, Jonatán meglátta ezt, és azt mondta: ’Fel kell vállalnunk a csatát. Tennünk kell valamit a filiszteusok ellen.’ Ugyanez a szív dobog Dávidban is. Ugyanolyan jellem, mint Jonatán.

Dávid megérti a kihívást, és kimondja, hogy valakinek most harcolnia kell. És itt jön az egyik kedvenc részem! Mert ekkorjön a legidősebb bátyja, Eliab, aki meghallja, mit mond, és így szól hozzá: “Minek jöttél ide? Kire bíztad azt a néhány juhot a pusztán. Ismerem önteltségedet és szíved gonoszságát. Csak azért jöttél ide, hogy lásd a csatát” (Sámuel 17,28).

Ez egy tipikus nagytestvéri reakció, ugye? Mintha azt mondaná: ’Tudom, miért vagy itt. Csak látni akartad a műsort. Csak nagyokat akarsz mondani.” Kedvelem Dávid válaszát, mert egyszerűen így felel: ’Mi rosszat tettem már megint?’ Ez a kisöcs reakciója: ’Miért vagy rám ennyire mérges? Én egyszerűen csak beszélgettem.’ De térjünk vissza a történethez!

Itt van tehát Dávid, aki elképesztően bátor és vakmerő. A királynak azt mondja: ’Ne csüggedjen senki szíve Góliát miatt! Ne féljen senki, mert én elmegyek és megküzdök ezzel a filiszteussal.’ Egy gyerek mondja ezt! Mintha azt mondaná: ’Király, tudom, hogy csatákat vezettél. Tudom, hogy harcoltál a népedért. Tudom, hogy küzdöttél a filiszteusok ellen. De ne aggódj. Bízd csak rám!’

Ezt elképesztőnek tartom. Mert ez megmutatja Dávid szívét. Azt, hogy ő hajlandó megtenni, amit kell. Itt jön a következő kedvenc részem. Saul azt mondja Dávidnak: ’Nem tudsz harcolni ellene, mert még fiatal vagy, ő pedig ifjú kora óta harcos.’ És ekkor Dávid elmondja, hogyan töltötte a nyarait. Azt mondja, hogy apja juhait őrizte. És ez nem csak annyiból állt, hogy egész nap lanton játszott, mint amikor Saulnak zenélt. Nem ült egész nap a kanapén Xboxozva. Hanem éjjel-nappal harcolt az oroszlánok és a medvék ellen, hogy megvédje a nyájat! És itt jön a lényeg: Dávid a saját apja akaratát teljesítve készült fel erre a pillanatra. Izáj küldte őt, hogy őrizze a juhokat. És Dávid, a gyermek, felelős volt a nyáj védelméért. Ez pedig azt jelentette, hogy élete kockáztatásával kellett harcolnia oroszlánok és medvék ellen. Éppen ez az, amiért most képes erre is!

Ez annyira, de annyira fontos mindannyiunk számára! Rá kell ébrednünk, hogy egyikünk sem tudja előre, milyen csatákbankell majd küzdenie a jövőben. Egyedül azt tudjuk, mi az a feladat, ami éppen előttünk áll. És a nagy tanulság az, hogy amikor elvégezzük az adott feladatot, ezzel felkészítjük magunkat – készülünk arra a harcra, amelyet a jövőben kell megvívnunk. Ha viszont elkerüljük a ránk bízott feladatokat, ha nem végezzük el a napi kötelességeinket – másképp fogalmazva: ha kikerüljük a jelen csatáit –, akkor nem leszünkfelkészülve a későbbi harcokra sem. Dávid nem kerülte el a korábbi harcokat. És éppen ezért tudott abban a pillanatban előlépni, amikor egész Izraelnek szüksége volt valakire, aki nemcsak hajlandó, hanem képes is szembenézni az óriással. Gondolj bele: neked és nekem is lesznek óriások az életünkben. Ezért arra vagyunk hivatva, hogy ma megküzdjük a jelen csatáit, hogy holnap készen álljunk legyőzni az óriásokat!

Ezután Saul felöltöztette Dávidot a saját páncéljába, odaadta neki a saját kardját. Saul azonban egy fejjel és egy vállal magasabb volt mindenkinél, vagyis ez a páncél nem illett Dávidra. Dávid nem volt hozzászokva ezekhez a fegyverekhez. Az ő fegyvere a parittya volt és a bot. És itt jön még egy gondolat, amikor Dávid elindul, hogy megküzdjön a filiszteussal, Góliáttal. Az 1 Sámuel 17,48 ezt mondja: „Amikor a filiszteus elindult, és Dávid felé közeledett, Dávid hirtelen kilépett a sorból, és a filiszteus felé futott”. Ez kulcsfontosságú. Dávid futott az ellenséges csatasor felé, hogy találkozzon Góliáttal. Őszintén bevallom, hogy én magam néha halogatok. És lehetséges, hogy időnként te is halogatsz. Néha hezitálok, és lehet, hogy te is hezitálsz. Főleg, amikor elérkezik az idő, hogy lépjek, hogy induljak, hogy harcoljak, hogy cselekedjek, de mégis kivárok, habozok, tétovázok, és talán csak lassan, komótosan sétálok a csatasorhoz. Dávid viszont futott.

Imádkozz és kérdezd meg Istent: Mikor akarja, hogy előrerohanj a csatasorban! Hívhat arra, hogy várj. De kérdezd tőle, hogy mikor akarja, hogy teljes erővel előre lépj? Az utolsó gondolatom ez: Dávid ebben a csatában Isten szíve szerint való emberként cselekszik. Nem azt mondja: ’Harcolni akarok, mert meg akarom nyerni az összes díjat, amit Saul ígért.’ Vagy: ’Harcolni akarok, mert dicsőséget akarok szerezni. Harcolni akarok, mert én akarok lenni az, aki nagy dolgokat visz véghez.’ Ehelyett azt mondja: ’Harcolok, mert ez az ember gyalázza az élő Isten nevét!’ Dávid számára a legrosszabb dolog nem az volt, hogy Góliát filiszteus és elnyomja Izraelt, hanem az, hogy Isten nevét sérti és gyalázza. És ez volt az, ami felébresztett valamit Dávidban. Nem a saját hírneve miatt állt ki, hanem Isten becsületéért. Isten iránti szeretete volt az, ami a csatába vezette. Ez hihetetlenül fontos!

Csak egyetlen fejezet, 1 Sámuel 17, és máris mennyi tanulság! Ígérem, a jövőben nem fogok ennyire belemenni a részletekbe… de ezt a fejezetet nagyon szeretem. Hatalmas megtiszteltetés számomra, hogy ennek a közösségnek a része lehetek, ahogy együtt haladunk végig a Szentíráson. Tényleg nagyon hálás vagyok. Köszönöm az imáitokat! Tudjátok, hogy én is imádkozom értetek. Imádkozzunk tovább egymásért, mert ezt nem tudjuk egyedül megcsinálni. Különösen akkor, amikor óriásokkal kell szembenéznünk. Szükségünk van egymásra. Úgyhogy imádkozzunk egymásért! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

109. nap, Egy engedelmes szív – 1Sám 15-16, Zsolt 61 (2025.03.13., csütörtök)

Mennyei Atyánk, imádunk téged, magasztalunk téged és hálát adunk neked! Dicsérünk téged azért, aki vagy és amit tettél! Hálát adunk neked, mert elhívtál minket, hogy a tieid legyünk, és mert még engedetlenségünkben is olyan türelmes vagy hozzánk, Urunk! Tudjuk, hogy vétkeinknek következményei vannak, te mégis mindig kegyelmes vagy hozzánk! Helyreállítasz minket és velünk vagy mindig. Gyengeségünkben Te vagy az erőnk! Hűtlenségünkben Te hűséges maradsz! Imádunk Téged és szeretünk Téged! Legyen neked dicsőség Jézus nevében. Ámen.

Most újra Saul Achilles sarkát, azaz gyenge pontját említem, bár lehet, hogy erről már túl sokszor hallottatok tőlem. Tehát az ő gyengéje az, hogy túlontúl sokat törődik mások véleményével. A hiúság vétke nemcsak abból áll, hogy valaki magát nagyszerűnek gondolja, nemcsak a megjelenésre való megszállott odafigyelésről szól. A hiúság bűne lényegében azt jelenti, hogy szélsőségesen nagy fontosságot tulajdonítunk mások véleményének – az ő tetszésüket és elfogadásukat keresve. Törődnünk kell embertársaink véleményével, ez igaz. Figyelembe vesszük azt, ami számukra fontos, ezért foglalkozunk vele, hogy mit gondolnak. De nem függhetünk pusztán mások véleményétől, főleg, ha az téves!

Szóval Saul a mai részben megkapja Sámuelen keresztük Istentől a parancsot, hogyan bánjon el az amelekitákkal, miután legyőzte őket. Mindenkit megöl, de furcsa módon a király életét megkíméli és a legszebb, legegészségesebb állatokat is életben hagyja. Arra hivatkozva, hogy Istennek akarja feláldozni azokat. 

Könnyen döntünk úgy, hogy valamit Istennek adunk, amikor Isten azt kéri, hogy mást tegyünk azzal a dologgal. Gyakran azt adjuk Istennek, amit mi akarunk felajánlani, azzal szemben, amit Isten kér tőlünk. Ha nyilvánvaló, hogy Isten mit kér tőlem, de azt épp nem akarom megtenni, akkor tehetek egy csomó más, akár nehéz dolgot is, amivel úgy gondolom, hogy pótolhatom azt, amit Ő kér. Mégis tudom a szívem mélyén, hogy Isten pont azt az egy dolgot kéri tőlem, amit nem akarok megtenni vagy odaadni. 

Valami ilyesmi az is, amit itt Saul tesz, és amit ebben a helyzetben az izraeliták tesznek. Ekkor hangzik el Sámuel elgondolkodtató mondata: „Vajon éppúgy tetszését leli az Úr az égőáldozatban és a véres áldozatban, mint az Úr parancsa iránti engedelmességben? Igen, az engedelmesség többet ér, mint az áldozat, a szófogadás értékesebb a kosok hájánál” (1Sám 15,22). Kulcsfontosságú számunkra, hogy beengedjük ezt a gondolatot az értelmünkbe és szívünkbe. Ez az egyik legnagyobb erény és az egyik legfontosabb, amit meg kell tennünk: az engedelmesség. 

Ha megkérdeznénk szerzetesközösségek tagjait, akik teljesen átadták szívüket és akaratukat Istennek, akkor ők azt mondanák, hogy a szentség alapja az engedelmesség. Mit kért tőlem Isten? Csak azt teszem. Mire kért Isten, hogy ne tegyem? Azt nem teszem. 

Saul itt újra elveszíti a királyságot. Pontosabban most Isten Lelkének rajta nyugvását veszíti el engedetlensége miatt. Ugyanebben a részben Dávidot királlyá kenik. Tegnapról még emlékszünk, hogy Isten Sámuelen keresztül azt mondta Saulnak, hogy az Úr egy olyan embert keres, aki az Ő szíve szerint való. Amikor Izáj házában Sámuel elé vezetik annak legidősebb fiát, az erősen Saulra emlékezteti őt. Jóképű és magas, mint Saul. Királyi a külseje, ahogyan Saul is királyinak tűnt. Isten mégsem őt választja, mert Ő nem a külső alapján ítél, hanem a szívet nézi.

 Ahogy mi értékeljük magunkat, ahogy mi mutatkozunk az Úr előtt, az kívülről tűnhet valamilyennek, de Isten tőlünk a szív engedelmességét kívánja. Isten azt kéri, hogy a szívünk legyen hasonlatos az Ő szívéhez. Az Úr azt kívánja, hogy azt akarjuk, amit Ő akar. Ilyen az Isten szíve szerinti ember. 

Ez egy nehéz út. Nehéz engedelmeskedni, amikor nem értjük, hogy miért kell ezt vagy azt tennünk. Nehéz engedelmeskedni, amikor inkább mást tennénk. Nehéz az Úr hangjára figyelni és válaszolni. Szükségünk van a segítségére. Nem tudjuk ezt megtenni a kegyelme nélkül. Ezért imádkozzunk magunkért és egymásért. Én imádkozom értetek és kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

108. nap, Saul hiúsága – 1Sám 13-14, Zsolt 58 (2025.03.12., szerda)

Mennyei Atyánk, jó és igazságos vagy! Jó és igazságos bíró vagy, aki ismeri szívünk és elménk titkait. Ismered döntéseinket, tudod milyen cselekedeteket viszünk végbe. Ismered azokat a dolgokat, amik mások előtt, még magunk előtt is rejtve vannak. Ismersz bennünket tetőtől talpig! Kérünk, légy jó és igazságos bíránk! Légy könyörületes bíránk is! Tudatában vagyunk megtörtségünknek és tudjuk, hogy annyi minden van, amit mi nem tudunk magunkról, de Te tudsz, Istenünk! Semmi, amik vagyunk és amit teszünk, nem kerüli el a figyelmed és mégis kiválasztasz minket, vezetsz és őrködsz felettünk. Ma is vezess bennünket Urunk, Istenünk! Őrizz minket ma is, Urunk! Jézus nevében könyörgünk hozzád! Ámen

Sok fontos esemény történik a mai fejezetekben. A 13. fejezetben megtudjuk, hogy miért lesz vége Saul királyságának. Meglátjuk az okát, hogy miért nem lesz a családjából királyi dinasztia. Mert Jonatán nem lesz király az apja után. Ennek oka, hogy miközben Saul várja Sámuelt, felsorakozik a filiszteusok hatalmas serege Izrael ellen 30.000 harci szekérrel, 6.000 lovassal és egy akkora hadsereggel, melynek száma annyi, mint a homokszem a tengerparton. Az izraeliták harcosai nincsenek sokan, hadi erejük jócskán hiányos. Sámuel hét napon belül ígéri érkezését, de nem jelenik meg. Az izraelita harcosok pedig kezdenek elszéledni. S most emlékezzünk csak Saul gyenge pontjára: ez a hiúsága. Túlságosan is azzal van elfoglalva, hogy mit gondolnak róla mások. Így amikor látja, hogy katonái elszélednek, a saját kezébe veszi az irányítást és ő ajánlja fel az áldozatot, amit Sámuelnek kellett volna. Jó időzítéssel Sámuel akkor érkezik, mikor Saul végzett a felajánlással és elmondja a próféciát Saulnak: ’Mivel nem vártál, nem engedelmeskedtél az Úrnak, királyságod veled véget fog érni. Más házból való embert hív el az Úr királynak.’ Ez Saul megtörtsége miatt történik így, mert bűne a hiúság. Meg akar felelni másoknak, hogy elfogadják.

De nem teljesen megtört ember Saul. Mi is hasonlóak vagyunk hozzá: bennünk is vannak sötét és világos részek, vannak sebek és erősségek. Saul egyik erőssége, hogy nem adja fel! Megy és kiáll a filiszteusok ellen Izraelért. Pedig fel is adhatta volna, hiszen emlékezhetünk arra a jelenetre, amikor királlyá választása előtt elrejtőzött a málhák közé, nem feltétlenül akart király lenni. Most pedig teszi a feladatát, ami dicséretre méltó, mert nem hagyja magára a népét. És nem hagyja el az Urat sem, bár most tudta meg, hogy a jövőben nem származik tőle uralkodói család. Ahogyan Sámuel jellemzi a helyébe lépő királyt, annak lényege, hogy az majd „Isten szíve szerint való” ember lesz. A fiatal Dávid ezt az elvárást teljesíti. 

De most még a csata előkészületeiről esik szó. A 13. fejezet végén azt olvassuk, hogy nincsenek a harcosoknak kardjaik és lándzsáik. Az emberek földműves szerszámaikat élesítik, mert a filiszteusok nem engedték, hogy fegyvereik legyenek. Mégis van két kardjuk, az egyik Saulé, a másik Jonatáné. Ez fontos a későbbiekre nézvést, mert bámulatos, hogy Jonatán mit tesz a kardjával. Az Úr az ő kezébe adja az egyik kardot, mert kiváltságos állapot a király fiának lenni, de ő egy olyan tettet visz vele végbe, ami pontosan megmutatja a karakterét. A Góliáttal megküzdeni bátor fiatal Dávidéhoz hasonlatos Jonatán szíve, ő is hajlandó egy olyan csatát megvívni, amit más nem mer. Később tanúi leszünk Dávid és Jonatán barátságának, aminek ez a hasonló karakter a magyarázata. Olyan helyzetekben, amikor mások elbújtak – itt a 14. fejezetben az emberek szó szerint üregekbe bújtak –, Jonatán és fegyverhordozója azt mondja: ’Menjünk és küzdjünk meg Isten népének ellenségeivel’! És így is tesznek. Viszont amikor Saul belép a képbe, akkor tragédiába fordul a történet. Saul étkezési megtartóztatást rendel el a filiszteusokat üldöző seregben, s eskü terhével átkot és halált mond ki azokra, akik megszegik. Saulnak ez a hirtelen tett esküje emlékeztet minket a Bírák könyvéből Jiftach esküjére, ahol a lánya esett ennek áldozatul. Itt Jonatán nem hall erről a parancsról és vétlenül eszik, végül csak a nép kiállása mellette menti őt meg a haláltól. 

A 14. fejezet végén azt olvassuk, hogy Saul folytatta a harcot, és amikor egy bátor, harcra termett férfit meglátott, maga mellé állította. Egyrészt helyeselhetjük ezt a besorozást, hiszen Saul egész életében folyamatosan hadat viselt a filiszteusok, az ammoniták és a moabiták ellen. Ugyanakkor a hiúsága is közrejátszhatott benne, hogy kiváló harcosokkal, egy elitcsapattal vette körbe magát.

Ahogy folytatjuk utunkat a Bibliaolvasásban, egyik-másik jellemvonásban magunkra ismerhetünk. Remélhetőleg nem hasonlítunk Saulra abból a szempontból, hogy nem vagyunk annyira hiúak, mint ő, vagy nem teszünk meggondolatlan esküket. Hanem inkább Jonatánra hasonlítunk a bátorsága tekintetében. Mindenesetre tanulni tudunk ezektől a karakterektől és mindazoktól, akikről a Szent Bibliában olvasunk. Imádkozzunk egymásért, mert ez az utazás sok kihívást tartogat még. Én is imádkozom értetek. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

107. nap, Sámuel beszéde – 1Sám 11-12, Zsolt 55 (2025.03.11., kedd)

Mennyei Atyánk, bízunk benned! Urunk Istenünk hálát adunk neked, nemcsak ellenségeinktől körülvéve, hanem olyan barátok között is, aki cserbenhagynak, elárulnak minket! Akkor is, ha elfogyott azok szeretete, akikkel szövetségre léptünk, akik ígéreteket tettek. Annak ellenére is hálát adunk neked, hogy akik ígéreteket tettek nekünk, nem teljesítették azokat és felbontották a szövetséget. Tudjuk, hogy Te hűséges vagy, szeretsz bennünket és harcolsz értünk! Te soha nem szeged meg az ígéreted és soha nem bontod fel a szövetséget! Ezért hálával tartozunk neked! Te örömödet leled bennünk és szeretsz minket, kiválasztasz minket és fenntartasz minket. Ezt köszönjük neked és viszonozzuk a szereteted! Segíts, hogy be tudjuk fogadni a szereteted ma és mindennap, Jézus nevében! Ámen.

A 11. fejezetben Sault egy nagyszerű, igazi vezetőnek látjuk. Azt olvassuk, hogy Izrael egy megtámadott városa, a gileádi Jábesben élők megijedtek az ammonitáktól és készen állnak szolgálni Nachast, a királyukat. Nachas azzal a feltétellel hajlandó a békekötésre, hogy kiszúrja a harcosok jobb szemét, amivel nemcsak megszégyenítené, hanem semlegesítené is őket. Könnyen beláthatjuk, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerül ezáltal egy harcos, hiszen a kardot általában a jobb kezükben viselték, a pajzsot pedig a baljukban magasan tartották, s így eltakarták a bal szemüket. Ezzel a feltétellel Nachas azt akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy tönkre akarja őket tenni, hogy lehetetlenné tegye az ellene való lázadást, örökös szolgaságba taszítva ezzel őket. 

Mit tesz erre Saul? Harcba száll az ammoniták ellen és hadba hívja Izrael egész seregét. Összegyűjti, egyesíti őket Nachas ellen, és jó vége lesz. Ezzel Saul megmutatja, hogy vezetésre termett és Isten Lelke rajta van. Így az emberek is elfogadják a titokban felkent, s nyilvánosan már beiktatott királyt, mert győzelemre vitte őket a csatában. A nép azt is követelte, hogy aki Saul királysága ellen szólt, azt most öljék meg. De Saul jól reagál és azt mondja, hogy ’hagyjuk ezt, mert az Úr szabadításának napja van’!

Sámuel pedig folytatja: ’Menjünk Gilgálba és újítsuk meg a királyságot.’ Békeáldozatot ajánl fel, és az egész nép megerősíti Saul királyi megbízatását. Ő lesz a vezetője mindnyájuknak, azoknak is, akik eredetileg ellenezték a felkenését.

E tettével tehát Saul nagy visszafogottságot és bölcsességet tanúsít. Ahogy tegnap is megjegyeztük, Saul összetett személyiség. Nem főhőse az üdvtörténetnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne tudna olykor hősies tetteket végrehajtani. Igaz, úgy hal meg, hogy Isten Lelke elhagyja, de most, ebben a pillanatban Isten Lelke vele van, hogy teljesítse azt a feladatot, amire éppen megbízást kapott.

Sámuel megszólalása a 12. fejezetben nagyon tanulságos, fontos figyelnünk arra, mit üzen nekünk búcsúbeszédében. Emlékeztet, hogy Isten Jákob családját Egyiptomba vezette, és ott rabszolgák lettek. Majd a nép Istenhez kiáltott, aki Mózest és Áront küldte szabadításukra. Utána különféle ellenségeik voltak a pusztai vándorlás után, mint például Sziszera, és Jábin, Hacor királya akiről a Bírák könyvében (Bír 4. fejezet) olvastunk, vagy a filiszteusok és Moáb királya. Ezekben az esetekben mindig az történt, hogy a nép az Úrhoz kiáltott és ő vezetőket, hadvezéreket küldött, akikkel legyőzték az ellenséget. Isten így gondoskodott róluk. Küdte Jerubbaált, vagyis Gedeont, Bárákot, Jiftachot és végül magát, Sámuelt is. És ezek után mit akarnak? Nem azt választják, hogy még jobban Úrra hagyatkoznak, hanem egy földi királyt kérnek. És íme itt az Isten által felkent király, Saul! Isten Lelke rászáll, és Saul be is bizonyítja, hogy egyesíteni tudja a népet, tehát úgy tűnik, mintha minden jól alakulna. De Sámuel felhívja a figyelmet, hogy nem ez volt az Isten akarata. Ő megengedi, hogy királyotok legyen, még királyi erőt, hatalmat és feladatot is ad neki, sőt Lelkét is kiárasztja rá. De ez nem az Ő akarata. Ez nem Isten eredeti tervének a része, csak eltűri ezt a keményszívűségetek miatt.

Ez a tanítás rávilágít az egyik téves elképzelésünkre, amivel már gyakran szembesültünk az eddigi olvasmányok során, hiszen nem minden Isten akarata, ami megtörténik. Ami megtörténik, az nem feltétlenül Isten akarata. Nem. De megengedi, hogy megtörténjen.

Ez a helyzet azzal is, ahogyan Isten az Ő szent Lelkét árasztja Saulra és azt gondolnánk, hogy napnál világosabb, hogy ez Isten akarata, mert Isten Lelke leszállt Saulra és győzött. De Isten azt mondja: ’Csupán szívetek keménysége miatt teszem ezt.’ Máté evangéliumában olvasunk hasonló helyzetről, ahol az írástudók és farizeusok Jézust a válásról kérdezik. „Azok mondták: ’Miért adta akkor Mózes azt a parancsot, hogy elbocsátáskor adjunk válólevelet?’ ’Mózes szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy elbocsássátok feleségeteket – felelte –, de kezdetben nem így volt. Mondom nektek: aki elbocsátja feleségét – hacsak nem paráznasága miatt –, és mást vesz el, házasságot tör. Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör’” (Mt 19,7-9).

Mindig azzal találjuk szembe magunkat, hogy Isten elhívása egy magasabb szintre szól, de néha megengedi, hogy – úgymond – az alacsonyabb szinten maradjunk. Nekünk viszont a tekintetünkkel, az értelmünkkel és a szívünkkel a magasabb felé kell törnünk, ami Isten eredeti terve. Nemcsak a Bibliával kapcsolatban igaz ez. Nemcsak az olyan részekkel, hogy megengedte Izrael népének Isten, hogy királyuk legyen, hogy hajlandó volt olyan engedményt tenni, amit valójában nem akart vagy nem értett vele egyet. 

Ez a mi életünkben is igaz – és ez most bátorítás akar lenni! Életünkben hoztunk rossz döntéseket. És mi volt Isten válasza? Nem diszkvalifikált bennünket. Nem mondta, hogy ’a rossz döntésed miatt nem leszek többé jelen az életedben, ennyi volt’. Vagy hogy ’jó, eddig tehetted, de most vége’. – Isten nem tesz ilyet. Ő azt mondja: ’Igen, most akartom ellen cselekedtél, de elküldöm neked így is Szentlelkemet. Rossz döntést hoztál, lehet, hogy visszafordíthatatlant, amivel olyan élethelyzetbe kerültél, hogy nem tudsz kijönni belőle. Nem én akartam ezt, de így is veled maradok.’

Sámuel azt mondja a 12. fejezetben, hogy ’még ha olyan döntést hoztatok is, ami az Úrnak nem tetszett, Ő mégsem távozik el tőletek’. Ezeket a szavakat nehéz beengednünk a szívünkbe. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy ’hát, ha ez a helyzet, akkor továbbra is nyugodtan választhatom, amit akarok, mert Isten úgyis velem lesz’. Másrészről pedig azt mondhatjuk, hogy ’nem vagyok én biztos ebben: azt hiszem, Isten lemondott rólam. Kizárt a felkenésből és elzárt Lelkétől. Nincs számomra jelen az Úr.’

Ezzel szemben az igazság az 1Sámuel 12. fejezetében van kinyilatkoztatva. Itt vannak az emberek, akik szándékosan szembemennek Isten akaratával és Ő mégis együttműködik velük, szívük keménysége ellenére – az Ő szíve nagyságával, szíve türelmével és szíve végtelen kegyelméből. De mit tesz ehhez hozzá Isten? Az utolsó szó az, hogy ’ezt megáldom, de az áldás feltétele, hogy ti és királyotok hűségesek lesztek hozzám a jövőben. Ha nem, annak katasztrofális vége lesz. Megadom a kéréseteket, bár nem az akaratom szerint való, megteszem és veletek leszek. Nem zárlak ki benneteket. De innentől kezdve azt várom, hogy legyetek hűségesek!’ 

Erről szól a megtérés: felismerem megtörtségemet, elismerem, hogy szükségem van Isten irgalmára. Szükségem van a segítségére. Az Ő válasza erre: ’Rendben, megkapod a megbocsátásomat és a kegyelmemet’, mint a házasságtörő asszony János evangéliumában: „Erre Jézus azt mondta neki: ’Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!’” (Jn 8,11). ’Nem ez volt az én akaratom az életedben, de veled vagyok a jelenben, menj előre, nem diszkvalifikállak. Jelen vagyok számodra, meg tudlak gyógyítani, helyreállítalak, folytassuk együtt.’  Ez a legszebb üzenet Sámuel búcsúbeszédéből. Bár még találkozunk Sámuellel néhány napon keresztül, de ez az utolsó nagy beszéde a néphez.

Nagy ajándék számomra, hogy ezt veletek élem meg, hogy eddig kitartottatok és együtt megyünk az úton! Mindannyiunknak megtört az élte, de egyikünk sincs kizárva Isten szeretetéből. Mindannyian hoztunk olyan döntéseket, amik Isten akarata ellen voltak, Ő mégis jelen van az életünkben. Most is, ahogy ezt olvassátok… Újra és újra hív bennünket. Ezért fontos, hogy imádkozzunk egymásért, mert hallom Jézus szavát, hogy ’menj és többé ne vétkezz’ – de még ez is olyan nagy feladatnak tűnik, olyan ijesztő lehet számunkra. De ez az elhívásunk! Ehhez szükségünk van Isten kegyelmére. Kérlek, imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

106. nap, Saul, a kiválasztott – 1Sám 9-10., Péld 6,23-35 (2025.03.10., hétfő)

Mennyei Atyánk, imádunk téged, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük ezt a napot, a százhatodikat! Köszönjük, hogy Szentlelked vezet minket, hogy meghalljuk Igédet, és hogy ebbe az új szakaszba, a királyság korának kezdetéhez vezetsz ma be minket. Láthatjuk, hogy nemcsak megáldottad Izrael 12 törzsét, hanem egyesítetted is őket egy királyságban. Azért tetted, hogy ezen keresztül is megáldj minket. Ez előképe lett az Egyháznak, melyet Jézus Krisztusban alapítottál, és ugyanazt a Szentlelket küldted nekünk, aki Saulra is leszállt, hogy vezesse és irányítsa őt. Hogy Saul próféta és király lehessen, vezetni tudja a népét, harcolni tudjon Izrael ellenségeivel és egyesítse Izrael törzseit. Ugyanezt a Szentlelket adod nekünk is. Kérjük, újítsd meg Lelked ajándékait mindannyiunkban egyenként! Tudjunk igent mondani neked mindenünkkel, amik vagyunk és mindenben, amit teszünk. Jézus nevében kérjük ezt. Ámen.

Először a Példabeszédek könyve verseihez fűznék néhány megjegyzést. Az 5. és 6. fejezetben a nőkről és a mindennapi élethez kapcsolódó gyakorlati bölcsességekről olvasunk. Ezek közül néhány akár kényelmetlen is lehet számunkra, mint például az óvás a könnyelmű asszonyoktól. Na, de mi van a férfiakkal? Mint tudjuk, a Példabeszédek könyve egy atya intelmeit tartalmazza a fiához, ez meghatározza a tartalmát és kissé egyoldalúvá is teszi a tanácsokat. Ezen ne akadjunk fenn!

A 6. fejezet végén találunk néhány intést az óvatosságra. Itt szó esik a tolvajról is: „A tolvajt, aki lop, mert hajtja az éhség, és jól akar lakni, nem veti meg senki” (Péld 6,30). Ugye, ezzel egyetértünk? Nem örülünk, ha valaki lop tőlünk, de megértjük, hogy éhes és mindenáron enni akar valamit. Az Írás azt mondja, hogy aki házasságot tör, az már egészen más, hiszen arra nincs szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. Ebből következik egy felismerés. Mégpedig az, hogy vannak dolgok, amiket meg lehet érteni, hogy miért teszünk, és vannak olyanok, amikre nincs ésszerű magyarázat.

Emlékszem, fiatalabb koromban betörtek a szüleim házába és elvittek néhány dolgot, de ezen felül még össze is törték a berendezést az egyik szobában. Apám erre azt mondta, hogy az nem annyira bántja, hogy elloptak pár dolgot, de azért dühös, hogy a tolvajok csupán kedvtelésből összetörtek tárgyakat. Így érvelt: ’Azt megértem, hogy a tolvajoknak pénzre volt szüksége, és elvittek néhány mozdítható dolgot, de arra nem volt szükség, hogy közben törjenek-zúzzanak.’ Valami ilyesmiről van szó itt a 6. fejezet végén is. Az még érthető, ha valaki lop tőlem, de a feleségemet, férjemet ne ’lopja’ el! 

Nézzünk mi is a szívünkbe és lássuk meg az ilyen tetteket! Nem kell, hogy feltétlen lopásról vagy házasságtörésről legyen szó, vagy vandalizmusról, csak olyasvalamiről, ami a mi döntésünk eredménye, és nem szükségből elkövetett tett. Amivel senki nem jár jól, és nekem sincs rá igazán szükségem. Ezek megtört szívünk bűnjelei. Legyen ez valakinek a kihasználása, irigység, büszkeség, hiúság vagy pletykálkodás. Ezekre, bár kísértést érzünk, nem segítenek bennünket, nem használnak nekünk. Ezért nincs semmi értelme, ha megtesszük ezeket. Kérjük Isten kegyelmét, bocsánatát, gyógyító békéjét és helyreállítását életünknek ezen cselekedeteire, hogy a jövőben el tudjuk kerülni ezeket.

Sámuel könyvére rátérve Saul bemutatásából egyértelműen látszik, hogy királyi alkat. A legszebb férfi Izraelben, és azt is kiemeli az Írás, hogy daliás ifjú volt, mindenkinél egy fejjel magasabb. Ahogy említettük, a király feladata nemcsak az, hogy egységesítse a népet, hanem hogy harcoljon is értük. Saul erre alkalmasnak látszik. Látszik, hogy bátor harcos válik majd belőle. De megtudjuk azt is, hogy Saulnak van egy gyengesége, ami azokra az emberekre jellemző, akik elvesznek a részletekben. Van, hogy valakit külsőleg vonzónak találunk, és csak így gondolunk rá. Most még úgy tűnik, hogy királynak termett, és képes lesz erre a feladatra. Majd később kiderül azonban, hogy nem így van. Jobban mondva, vannak alkalmas adottságai, de az egyik gyengepontja az, hogy túlságosan az foglalkoztatja őt, hogy mit gondolnak mások róla, és hogy milyennek tűnik mások szemében. Ez az a csapás, ami azokat éri, akik a részleteket nézik.

De mielőtt ide eljutnánk, most itt van előttünk Saul, aki teszi a dolgát. Nos, Saul nem gonosz, de az idők során egyre inkább ’rossz fiúvá’ válik. Meg kell értenünk, és már 106 napja ezt tesszük, hogy a Bibliában szereplő emberek pontosan olyanok, mint mi vagyunk. A jó és a rossz keveredik bennük. Vannak jó és rossz motivációik, hoznak jó és rossz döntéseket. Saul is egy ezek közül. Vannak jó döntései. Teszi a napi feladatait. Teszi, amit tennie kell, amivel az apja megbízza. Éppen keresi az elveszett szamarakat, és nem adja fel egykönnyen. Ez jó tulajdonság. Amikor Sámuellel találkozik, az felkeni olajjal, és megmondja neki, hogy felkenésének jele az lesz, hogy egy csoport prófétával találkozik és ő maga is prófétálni fog. Ezután a Szentlélek tényleg betölti őt és új emberré, új teremtménnyé lesz. 

Ezt történt velünk is a keresztségben. Amikor megkaptuk a Szentlelket új emberré lettünk. A katolikus Egyház szertartásában a keresztelés során olajjal is megkenik a megkeresztelt embert, és ezáltal felkent próféta és király, királynő lesz Krisztusban. 

Saul felkent király és próféta lett. A Lélek, aki betöltötte valóságos volt, prófétálása pedig hiteles. Ezt észre is vették az emberek. Valami megváltozott Saul életében. Ő nem próféta, mégis ott van benne Isten Lelke! Honnan van ez az új szerep? Honnan van a hatalma? Istentől kapta. Megkapta Istentől azokat az ajándékokat, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy megfeleljen a feladatának, a hivatásának. Mégis, már ebben a történetben is látunk egy rést a fegyverzetén. Habár megvolt az elhívása és felkenték, kiválasztották sokak közül, Izrael összes törzséből, mégis rejtőzködik. Tudja, hogy király lesz, mégis a tömeget látva, másokkal találkozva visszahúzódik. Elrejtőzik. Azért, mert a sebezhető pontja az, hogy a mások véleménye fontos neki. 

Az elkövetkező napokban követjük Saul útját, és látni fogjuk majd, hogy számos erősséggel bír, mert Isten Lelke vele van. Isten őt választotta és megajándékozta, ellátta tehetségekkel. A bukását azonban az okozza majd, hogy azzal törődik, hogy mit mondanak róla mások.

Ha mi is itt tartunk, akkor fel kell ismernünk magunkban Sault. Ha nem is ő a leghősiesebb karakter a Szentírásban, nem velejéig romlott. Csak olyan, mint te vagy én. Sérült, és a mások szeme előtt él. Úgy, mint mi. Imádkozzunk egymásért, mert még hosszú utat kell bejárnunk Saullal, ami majd Dávid történetéhez vezet. Még sok nap van előttünk, ami nagyon jó, mert ez hoz sok áldást nekünk. De nekünk, akik megkaptuk Isten Lelkét, tudnunk kell, hogy ha túlzottan az emberek véleménye irányít bennünket és nem az a vágy, hogy Isten akaratát teljesítsük, akkor változnunk kell. Ehhez segítséget kell kérnünk az Úrtól. Egymástól is segítséget kérhetünk. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)