105. nap, Elvégeztetett – Jn 19-21, Péld 6,16-22 (2025.03.07., péntek)
(Figyelem! A hét végén új bevezetést találtok a 23. hét olvasási rendjénél, „A egységes királyság kora” címmel.)
Mennyei Atyánk, köszönjük Fiad önkéntes áldozatát! Köszönjük, hogy Fiad a világba jött, nem azért, hogy megítélje azt, hanem hogy megmentse! Ez pedig azáltal történt, hogy Ő életét adta barátaiért és ellenségeiért egyaránt, hogy barátok tudjunk lenni benne. Feltámadása után a tanítványokat ’Shalom’-mal, békével köszöntötte. A békével, amit a világ nem tud megadni. Ő megadja nekünk ezt a békét azáltal, hogy tanítványaira bízta a bűnbocsátó hatalmat, meghirdette Isten Országát és elküldte a bennünk lakást vevő Szentlelket. Atyánk, köszönjük, sohasem lehetünk ezért elég hálásak! Jézus nevében adunk ezért hálát neked. Ámen.
Tegnap a Barabást választó tömeg kiáltozásával fejeztük be, és ma azzal indítunk, hogy Jézust megverik, halálra ítélik, bár Pilátus nem találja őt bűnösnek. Az evangélium elején Keresztelő János azt mondja: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29), és amikor Jézust elítélik, az éppen abban az órában történik, amikor az ünnepre készülve a bárányokat leölik a templomban. Emlékeztek, hogy a páskabáránynak hibátlannak kell lennie? Pilátus pedig ezt mondja Jézusról: „Én nem találom semmiben sem bűnösnek” (Jn 19,4). Nem volt szabad a bárány csontját eltörni, és Jézus csontját sem törik meg a kereszten. Ha ezt mi szemtanúként láttuk volna a helyszínen, nem gondoltuk volna, hogy Jézus keresztre feszítése áldozat volt, hanem egy kivégzést láttunk volna benne. De számunkra János egyértelművé teszi ezt a párhuzamot és rámutat, hogy miért mondja Jézus a saját életéről: „Nem veszi el tőlem senki, magam adom oda” (Jn 10,18). Mert feláldozza magát, mint Isten igaz Báránya, aki elveszi a világ bűneit.
Hallottuk Ábrahám történetében, hogy hogyan vette az apa egyetlen, szeretett fiát és miként ajánlotta fel Istennek egy magaslaton. A Golgota is egy magaslat a Morija hegyén, ugyanazon a hegyen, ahol Izsákot ajánlotta fel atyja. Ábrahám azt a választ adja fia kérdésére, hogy „Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz” (Ter 22,8). Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit és ő az áldozat is!
A 19. fejezetben van egy mondat, ami nem tűnik túl lényegesnek. Számunkra… Ebben a mondatban arról van szó, hogy a katonák, akik keresztre feszítették Jézust, elvették a ruháit és négy részre osztották maguk között. De a köntöséről azt mondja az evangélium, hogy „az varratlan volt, egy darabból szőve” (Jn 19,23). Arról megegyeztek a katonák: „Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen” (Jn 19,24). Mi erről azt mondanánk, hogy ez csak egy mellékes megjegyzés. Egy első századi zsidó azonban azt mondaná: várjunk csak, hiszen ez egy efód. Ha emlékeztek, Sámuelt is efódba öltöztette az édesanyja, mikor elvitte a templomba. Ezt követően minden évben szőtt neki egy új efódot, és odaadta neki, mikor meglátogatta. Az efód papi viselet, amelynek jellegzetessége, hogy egy darabból szőtték. Jézus is egy papi öltözéket visel, mikor felajánlja magát bárányáldozatként az Atya dicsőségére. Tehát, Jézust nem kivégezték! Ő a pap, aki felajánlotta az áldozatot. Ő az áldozat. És Ő az oltár is.
A kereszten a pap és a király függ. Mit mond a pap-király? Miközben fuldoklik, felajánlja magát, teljesen emberként szenved, bár tökéletesen Isten is. Ránéz anyjára és azt mondja: „’Asszony, nézd, a fiad!’ Aztán a tanítványhoz fordult: ’Nézd, az anyád!’” (Jn 19,26-27). A hagyomány szerint ez a tanítvány az evangéliumot író János, de Isten minden szeretett tanítványának is szól ez a mondat, akik mi vagyunk: te és én! Jézus a kereszten nekünk adja az édesanyját, hogy legyen minden tanítvány anyja. „Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány” (Jn 19,27) – olvassuk tovább a szövegben. Ez a meghívás mindannyiunkra, minden keresztényre vonatkozik. Tudom, hogy lehetnek olyan tagjai is ennek a bibliaolvasó szemináriumnak, akik nem katolikusok, és ők most úgy gondolhatják, hogy ’igen, ti katolikusok különleges szerepet tulajdonítotok Máriának’. Pedig Mária mindenki számára különleges, hiszen Jézus a kereszten mindannyiunk édesanyjául adta a saját édesanyját. Nemcsak a katolikusok, hanem minden tanítvány számára.
Az utolsó vacsora beteljesedése a kereszten a „Szomjazom” (Jn 19,28) szava, amikor egy ecettel teli edénybe mártott szivacsot izsópra tűzve emelnek a szájához. A Kivonulás könyvében Egyiptomban az utolsó estén az izsópot a bárány vérébe mártották a zsidók, és házuk ajtajának ajtófélfáit hintették meg vele. Izsópot használtak az áldozati rítusoknál a Szent sátorban is a vér hintésére.
Jézus a pap, Ő az áldozat és az oltár is. Abban a pillanatban teszi teljessé a zsidó húsvétot, amikor kimondja: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). Jézus nem úgy fejezte be művét, ahogy mi befejezzük a munkánkat. A zsidó húsvéti áldozat kapcsán az utolsó vacsorán elhangzó mondatok: „ez az én testem” és „ez az én vérem, mely értetek adatik” a kereszten kimondott ’beteljesedett’ szóval kapcsolódnak össze, mert a vacsorán nem ittak a negyedik kehelyből, hanem elindultak a Getszemáni kertbe. Az utolsó vacsorán Jézus nekünk adta testét és vérét az Eukarisztiában, a kereszten pedig felajánlotta testét és vérét az Atyának. Halálakor issza ki teljesen küldetésének kelyhét (vö. Mk 10,38).
Annyi mindenről lehetne beszélni… Még a Szentlélek ajándékát emelem ki, akit Jézus az apostolainak ad első megjelenésekor, Húsvétvasárnap este, mondván: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn20,22-23). Ezen a különleges módon csak az apostolok kapják meg a Szentlelket, egy sajátos felhatalmazással. Innen származik a papok bűnbocsátó hatalma, akik az apostolokra visszavezethető kézrátétellel részesülnek benne. Jegyezzük ezt meg, mert ez a szentgyónás legfontosabb bibliai alapja!
Fontos arról is említést tenni, hogy van helyreállítás és megújítás. Ennek szép példáját látjuk akkor, amikor Jézus háromszor kérdezi meg Pétert: „Szeretsz engem?” (Jn 21,17) Ennek a szeretetnek több szintje van. Az első kérdésnél a görög ’agapé’ szót használja Jézus, ami azt jelenti: ’Szeretsz úgy, mint Én téged? Önfeláldozó szeretettel szeretsz?’ Péter válaszában azt mondja, hogy ’szeretlek’, ami a ’filia’ görög szóval szerepel a szövegben, melynek jelentése: ’barátként szeretlek’. Jézus újra megkérdezi őt az ’agapé’ szóval, és Péter ismét a ’filia’-val válaszol. Ekkor Jézus elfogadóan azt kérdi: ’Barátként szeretsz?’ Péter válasza pedig ez: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Megint csak ’filia’-val.
Jézus azt akarja, hogy önfeláldozó szeretettel szeressük Őt, ahogy Ő minket. De ha nem tudjuk úgy szeretni, ahogyan Péter sem tudta, akkor Jézus azt is elfogadja. Ez olyan megerősítő! Jézus nemcsak találkozik velünk és elfogad bennünket, de ha visszamegyünk hozzá, helyre is állít minket.
Máté evangéliumának 16. fejezetében hatalmas ígéretet kap a tanítványok vezetője: „Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,18-19). Itt pedig az a Péter van jelen, aki megtagadta… De Jézus helyreállítja Pétert: „Legeltesd bárányaimat!”, „Legeltesd juhaimat!”, „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,15-17) És ugyanezt teszi velünk is! Legyenek ezek a remény szavai számunkra azokra az időkre, amikor úgy érezzük, hogy minden elveszett, mert valamit elrontottunk. Ha visszamegyünk Jézushoz, Ő nemcsak megbocsát, nemcsak kibékít magával, hanem megvan a hatalma arra is, hogy helyreállítson minket!
Dicsérjük az Urat! A következő napon visszatérünk az Ószövetséghez, Sámuel első könyvéhez, de ma örvendjünk az Úrban, és minden nap örvendjünk Benne! Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
104. nap, Jézus főpapi imája – Jn 16-18, Péld 6,12-15 (2025.03.06., csütörtök)
Mennyei Atyánk, köszönjük igédet! Köszönjük, hogy megengedted meghallanunk a Fiú hozzád szóló imáját azon az estén, amelyen elárulták, megtagadták, kicsúfolták, hamisan vádolták. Végül pedig megölték. Atyánk, igéd megmutatja nekünk, hogyan beszélt hozzád a Te Fiad, s erről tanít minket. Megmutatja nekünk, hogy mennyire szeret téged és mennyire szereti a világban élő övéit is. Nagyon köszönjük Atyánk, hogy ismerhetjük Fiadnak ezt az imáját! Köszönjük, hogy azok között lehetünk, akikért imádkozott! Kérünk, Atyánk, mutasd meg nekünk szívedet Fiad szívén keresztül, aki alázatos és engedi, hogy megalázzák, elfogadja, hogy a rabló helyett őt büntessék – a mi érdekünkben! Hajlandó bűntelenként a bűnös helyére állni. Segíts, hogy ezt egyre mélyebben megérthessük! Jézus nevében kérjük ezt! Ámen.
Főpapi imájában – ami a János evangéliuma 13. fejezetében kezdődő és a 17. végéig tartó beszédének része – Jézus világossá teszi, hogy mindazok, akik hozzá tartoznak, sok nehézségen mennek majd keresztül ebben a világban. A 16. fejezet végén megerősít minket ezzel a mondattal: „Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot!” (Jn 16,33). Fontos, hogy mi mind, akik Jézust követjük, megértsük, hogy nem ígér nekünk fájdalommentes életet. Hanem mi is azt „kapjuk”, amit Ő szenvedett el: kigúnyolást, megalázást, mindene elvesztését – egyedül az Atya maradt meg neki. Jézus mindent elvesztett, kivéve önmagát és az Atyát. Még a barátai is elárulták, megtagadták. És Jézus ezt ígéri nekünk is: ’igen, ti is erre számítsatok, de bátorság, mert Én legyőztem a világot’! Jézus azt mondja, hogy lesznek nehézségeink, lehet, hogy a világ rajtunk fog taposni, de a következő fejezetben olvassuk az imáját, ahol nemcsak a jelenlévő apostolokért imádkozik, hanem „azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem” (Jn17,20), vagyis értünk! Tehát éppen most hallottad Jézust, ahogy imádkozik érted! Élete tetőpontján, a legnagyobb sötétséggel szembenézve, gyötrelmes fájdalmában is rád gondol, kifejezetten érted imádkozik!
Végül egy gondolat Pilátus kérdéséhez: „Mi az igazság?” (Jn 18,38). Ugyanez a mi relativista korunk kérdése is. Szerintünk mindenkinek megvan a maga igaza. Jézus pedig azt mondja: ez nem egészen pontos, mert Én „azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra” (Jn18,37). Majd közvetlenül ezután az történik, hogy éppen azok, akiket megmenteni jött, a rablót választják. Vagyis Barabás szabadon bocsátását követelik. Hiszen tudjuk, hogy Jézus elsősorban a zsidókhoz jött, választott népéhez, akiknek különleges helyük van Isten szívében. Jézus maga mondta: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól” (Mt 15,24), és csak ezután következünk mi, akik nem zsidónak születtünk. János írja evangéliuma legelején: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Hanem mit választottak helyette? Ugyanazt választjuk mi is: Barabást, aki rabló volt, más fordításban gyilkos. Nem akarjuk az Atya Fiát, hanem a világi apa fiát akarjuk, amit Barabás neve jelent: ’bar’ vagyis ’fiú’, ’abbas’ vagyis ’apa’. Tehát a zsidók abban a pillanatban azt teszik, amit mi is folyton teszünk: visszautasítják az Atya igaz Fiát egy földi apa fiáért, lányáért. Jaj, de sokszor mondjuk azt, hogy tudom, hogy szeretsz engem Jézus, de most inkább valami vagy valaki mást választok helyetted, ami, aki nem szeret viszont.
Istenünk, segíts nekünk téged választani ma és mindennap! Vonj magadhoz közel bennünket! Segíts, hogy mélyen elhiggyük, hogy amit vállaltál: a szenvedést és kereszthalált, azt az Atya dicsőségére és értünk csináltad végig. Ne engedd, hogy áldozatod hiábavaló legyen az életünkben!
Imádkozom értetek és kérlek benneteket, imádkozzatok értem, hogy az Atya igaz Fiát tudjuk választani ma és mindenkor! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján. Fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
103. nap, Júdás kettős élete – Jn 13-15, Péld 6,6-11 (2025.03.05., szerda)
Mennyei Atyánk hálát adunk Neked, Te vagy a mi jó Atyánk! És mivel Jézus Krisztus elküldte a Vigasztalót és az Igazság Lelkét a szívünkbe, ezért Atyának szólíthatunk téged – mert Te ránk nézel, és fiaidnak és lányaidnak hívsz minket. Ezért ezen a napon dicsőítünk és hálát adunk neked, és szükségeinkkel is hozzád fordulunk, mert tudjuk, hogy Te jó Atya vagy, látod hiányainkat és betöltöd azokat! Mennyei Atyánk, segíts, hogy ne legyünk olyanok, akik csak akkor jönnek hozzád, amikor szükségük van rád… Segíts, hogy olyan szívünk legyen, mint Jézus szíve, aki minden időben és minden körülmények között szeret téged! Segíts, hogy semmi ne akadályozzon meg minket abban, hogy teljesítsük akaratodat, és semmi ne válasszon el minket Fiad, Jézus jelenlététől, szívétől és kegyelmétől! Segíts, hogy ezen a napon és minden nap benned maradjunk! Jézus nevében imádkozunk. Ámen.
János evangéliumának 13., 14. és 15. fejezetében nemcsak a tanítványok lábának megmosását találjuk, ami Jézus csodálatos tanítása arról, hogy „nem nagyobb a szolga uránál” (Jn 13,16), és hogy „amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,15). Ez egy erőteljes emlékeztető arra is, amit Jézus máshol mond: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért” (Mt 20,28).
Ami még igazán figyelemre méltó – és ezt talán többször is hangsúlyozni fogjuk az evangéliumok olvasása során –, az az, amikor Jézus bejelenti, hogy elárulják, s ezt mondja: „Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” A következő versben, János 13,22-ben pedig ez áll: „A tanítványok egymásra néztek, mert zavarba jöttek, hogy kiről mondja.” Gondoljunk bele: itt van ez a tizenkét ember – tizenhárom Jézussal együtt –, akik az elmúlt két és fél-három évben együtt táboroztak, együtt éltek éjjel-nappal. Tökéletesen ismerniük kellett egymást. Mégis, amikor Jézus kijelenti, hogy egyikük elárulja őt, fogalmuk sincs, kiről van szó. Nem tudják.
Milyen életet élhetett tehát Júdás? Volt egy titkos élete, vele lévő testvérei elől is rejtve, bár mindannyian ismerték. Hiszen központi személyiség volt, ő kezelte a pénzesdobozt, rá volt bízva a szegényeknek szánt adományok kezelése – mégis, titkokat őrzött a szívében. És vajon mi lett volna, ha Júdás nem tartotta volna ezt magában? Ha megnyílt volna valaki előtt? Nem tudjuk pontosan, miért árulta el Jézust – sokféle találgatás létezik, de a valódi okot nem ismerjük. Mi lett volna, ha egyszerűen odafordul valamelyik testvéréhez, és azt mondja: „Fiúk, ezzel küzdök, ez a gondolat van a fejemben.” Vagy még inkább, ha Jézushoz fordul, és azt mondja: „Jézus, ezen gondolkodom. Ez helyes vagy helytelen?” (Nyilvánvalóan helytelen volt, hogy elárulta Őt.)
De Júdáshoz hasonlóan, milyen gyakran előfordul, hogy mi is magunkba zárkózunk? Hányszor próbáljuk a keresztény életet magányosan megélni, és elrejteni a szívünk mélyén azokat a dolgokat, amiket valójában ki kellene mondanunk? Azt hisszük, hogy ezzel védjük magunkat vagy másokat, de az esetek többségében ez elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. Ugyanebben a fejezetben Jézus előre megmondja Péter tagadását is. Péter magabiztosan kijelenti: „Uram, miért ne követhetnélek most? Az életemet adom érted!” (Jn 13,37). Jézus azonban rámutat Péter gyengeségére: „Valóban az életedet adod értem? Bizony, bizony mondom neked, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem” (Jn 13,38). Elgondolkodtató szavak, önvizsgálatra indítanak.
De Jézus nemcsak ezt mondja. Azt is kijelenti: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14,2). Majd: „Ismeritek oda az utat, ahová megyek” (Jn 14,4). És akkor elhangzik az a híres mondat: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem jut az Atyához, csakis általam”(Jn 14,6). Jézus azt ígéri: „Visszajövök, és magamhoz veszlek titeket” (vö. Jn 14,3). Ezek rendkívül erőteljes és bátorító szavak.
Végül pedig Jézus ígéretet tesz a Szentlélek eljövetelére! Nagyon szeretem ezt a részt, mert Jézus azt mondja az Atyáról: „Más Vigasztalót ad nektek” (Jn 14,16). Ez azt jelenti, hogy Ő maga az első Vigasztaló! Valaki egyszer rámutatott erre, és nagyon megérintett: ha a Szentlélek a „másik Vigasztaló”, az azt jelenti, hogy Jézus az első! Az Atya kinyújtja a karját, hogy átöleljen minket – egyik karja a Fiú, a másik a Szentlélek. Az Atya így ölel magához minket. És nekünk van választásunk: Akarunk-e ebben az ölelésben élni, vagy sem? Ezért mondja Jézus: „Maradjatok bennem, s akkor én is bennetek maradok” (Jn 15,4). És azt is mondja: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ez annyira erőteljes! Nem azt mondja, hogy nélkülem kevesebbet tehettek – pedig sokszor így értelmezzük. Azt mondja: „Nélkülem semmit sem tehettek.” De Őbenne minden lehetséges!
Nem tudom, hogy te most min mégy keresztül. Nem tudom, milyen harcaid vannak, milyen kihívásokkal szembesülsz, milyen félelmek vagy szorongások fenyegetik a szívedet. De azt tudom, hogy Jézus arra hív minket, hogy maradjunk meg az Ő szívében! Imádkozom érted, hogy ezt meg tudd tenni. És kérlek, imádkozz értem is, hogy én is meg tudjam tenni. Mert akár olyanok vagyunk, mint Júdás, aki elárulja Jézust, akár olyanok, mint Péter, aki megtagadja, mindannyiunknak szüksége van arra, hogy visszatérjünk Hozzá. Ezért imádkozzunk egymásért, hogy ha valaha is eláruljuk vagy megtagadjuk Őt, az Ő kegyelme mindig visszavezessen minket! Kérlek, imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
102. nap, Lázár halála – Jn 10-12, Péld 6,1-5 (2025.02.04., kedd)
Mennyei Atyánk, dicsérünk és magasztalunk téged! Atyánk, lehetőségünk van hallgatni, ahogy a Fiad, Jézus Krisztus szól hozzád, ahogyan Atyának, Abbának, Apának szólít. S mivel Ő nekünk adta Lelkét, nekünk is az Atyánk, Apánk vagy – mi pedig a te fiaidként és lányaidként jövünk eléd, hogy hálát adjunk. Magasztalunk téged, Apa, Édesapánk, Istenünk! Atyánk, te jó vagy! Segíts, hogy életünk minden napján, minden percben a te fiaid és lányaid lehessünk! Jézus nevében imádkozunk, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
János evangéliumának ez a három fejezete is lenyűgözően gazdag! A 10. fejezetben Jézus, a jó pásztor jelenik meg, aki az mondja: „ismerem juhaimat, és juhaim ismernek engem” (vö, Jn 10,14). Van viszont egy ellenség, aki valóságos. Jézus úgy írja le, mint aki csak a gyilkolást, a rablást és pusztítást keresi. A Jn 10,10-ben kijelenti, „azért jöttem, hogy életünk legyen és bőségben legyen”. Azért jött, hogy teljes életünk lehessen. Ez az Örömhír: van egy ellenség, aki a vesztünket kívánja, de eljött Jézus, aki szeret, és teljes életet akar adni nekünk! Ő a zsidók megígért megmentője – ő minden ószövetségi prófécia beteljesítője. Mégis, ahogy mondja, vannak távolabbi népek, civilizációk, akik még nem ismerik őt. Azt mondja, hogy ők is meg fogják ismerni, és nekik is pásztoruk lesz. Egy nyáj leszünk, egy pásztorral. Hatalmas ajándék ez!
Észrevehetjük, hogy Isten harcolni akar értünk. Harcolni akar értünk a gonosszal, és egyesíteni akar minket. Ez az Egyház egyik legnagyobb ajándéka: benne kibékülnek a népek fiai. Korábban is mondtuk már, hogy az Ábrahámnak tett ígéret, a szövetség, amelyet ezzel a családdal kötött – köztük Mózessel és Dáviddal – beteljesedik a Jézusi szövetségben. Az Egyházon keresztül minden nép, nemzet, etnikum, rassz, minden nyelv, minden kontinens egy családba, egy királyságba, egy nyájba gyűjthető, az élen Jézussal, az egyetlen pásztorral.
Ezután Lázár történetét – az ő halálát és feltámasztását olvashattuk. Ebből legalább két dolgot kiemelnék.
Először is azt, hogy Jézus megengedi magának, hogy sebezhetőnek mutatkozzon. „Jézus könnyekre fakadt”(Jn 11,35) – ez a Biblia egyik legrövidebb verse. Mindössze három szó. Amikor Jézus látja az embereket sírni, amikor szembesülnek a halállal, ő is sír. Tudja, hogy fel fogja támasztani Lázárt, mégis érzi a mellette levők fájdalmát. Az ő fájdalmuk Jézusnak is fájt. Ez rendkívül fontos számunkra. Ezek nem csak szavak, vagy történetek valami távoli eseményekről. Ezek a történetek egy valóságos személyről szólnak. Jézus a megtört szívűek Istene. A saját szívét is engedi összetörni a mi összetört szívünk által.
Másodszor pedig megmutatja nekünk, hogy szavának ereje által képes halottakat feltámasztani. Lázár egészen halott volt. Kétszer is olvashatjuk, hogy már négy napja elhunyt. A zsidók elképzelése szerint a lélek még három napig kapcsolatban állt a testtel. Az, hogy Lázár már négy napja nem élt, arra utal, hogy valóban egy halottról beszélünk. Jézusnak mégis van ereje visszahívni őt az életre. Amikor a dolgok teljesen reménytelennek tűnnek, Jézusnak akkor is van ereje változást hozni. Ez pedig nem csak a halottak feltámasztására, hanem életünk minden területére és eseményére igaz. Ő képes belépni a reménytelenségbe és a halálba, és amikor már úgy tűnik, mindennek vége, Jézus ekkor azt mondja: „Még nem”. Jézussal mindig van remény. Végül pedig látjuk, hogy sokan, akik jelen voltak Lázár feltámasztásánál, hittek Jézusban. Mások, a nép vezetői, a farizeusok és a Heródes-pártiak viszont a meggyilkolását tervezték.
Ez a valóság: Jézus az, akinek mondja magát. Mi sem hallgathatjuk úgy Jézus történetét, mintha mindegy lenne. Nem mondhatjuk, hogy „vagy igaz, vagy nem, nekem mindegy”. Számunkra is ez a két lehetőség van. Vagy az övé leszek, vagy meg akarom ölni. Csak ez a két lehetőség van. Nem lehet „csak” egy igaz próféta, egy szent ember, aki nem Isten. Ő vagy Isten, vagy egy rossz ember, aki Istennek mondta magát. Vagy Isten, akinek a szívünkkel tartozunk, vagy egy csaló, aki megérdemli a halált. Mindössze ez a két lehetőség van, amikor Jézusról beszélünk.
A tegnap és ma olvasott történetekben megmutatja nekünk, hogy ő valóban az, akinek mondja magát. Mit válaszolunk neki?
Jézusom, ha Te az vagy, akinek mondod magadat, akkor én is az vagyok, akinek Te mondasz engem! Te pedig azt mondod, hogy én a tied vagyok. Add, hogy a tied lehessek! Ámen!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
101. nap., Jelek és csodák – Jn 7-9; Péld 5,15-23 (2025.03.03., hétfő)
Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged ma és mindennap! Atyánk, nekünk adtad Fiadat és részesítettél minket természetedben. Nekünk adtad Szentlelkedet, a megígért Lelket, akit Fiad szánt azoknak, akik követik őt. Kérünk, áraszd ki ránk Lelkedet újra Jézus nevében, hogy szívünket átjárhassa szereteted tüze és elménk megnyíljon annak igazságára, hogy ki vagy, és mire hívsz minket, mi kik legyünk. Urunk és Istenünk, segíts minket, hogy soha, semmilyen körülmények között ne legyünk szellemben vakok, amikor elutasítjuk vagy mellőzzük a látást! Amikor eljutunk oda, hogy inkább nem látjuk meg az igazságot, nem vesszük tudomásul azt, s így az igazság elítél minket… Urunk, mindig segíts rajtunk! Add meg a szükséges erőt! Adj erőt, hogy legyen bátorságunk nyitott szemmel járni! Adj erőt, hogy megítéljük önmagunkat azáltal, amit látunk. Hogy halogatás nélkül megtegyük, amit akarsz! Hogy felvegyük a bűnbánat terhét. Hogy szeressük azokat, akiket nem szeretnek, és hogy megtegyük mindazt, amit megígértünk. Ezt add meg kérünk, Jézus nevében! Ámen.
A Példabeszédek 5. fejezetének címe a rossz nőktől óv minket. Sokan úgy gondolhatjuk, hogy ez nem érint minket. De nem is ez a lényeg, itt inkább a jellemről van szó. Alapvetően egy útmutatást látunk fiúgyermek részére az igaz párkapcsolathoz, de mélyebb értelemben inkább arról olvasunk, kikkel érdemes kapcsolatot építeni.
Nem számít, hogy ez romantikus természetű-e vagy sem, a fontos, hogy olyanokkal vegyük magunkat körbe, akiknek szilárd a jelleme.
A jótanács azzal zárul, hogy a fegyelmezetlenségbe bele is lehet halni. Ennek nem feltétlenül van köze a kapcsolatokhoz, de sokszor futunk zátonyra amiatt, hogy nem vagyunk hajlandóak megtenni a nehéz dolgokat, vagy hogy Jézus szavait követve felvegyük és vigyük keresztünket, ahogy tanítványainak is mondta. Ahogy a 23. versben olvassuk, a fegyelmezetlenség pusztulásba visz, ezért szüntelenül kérjük az Urat, ne hagyjon elveszni minket, ne távolodjunk el tőle és mindig halljuk meg az ő szavát!
János evangéliumának 7., 8. és 9. fejezetében Jézust láthatjuk, amint felfedi magát néhány ember előtt, akiknek egy része megérti ezt – a többiek viszont nem fogadják el.
Figyeljük meg: valahányszor Jézus csodát tesz, ezt az evangélista jelnek hívja. Így van ez a kánai menyegzőnél, amikor a víz borrá változik, vagy amikor a vakon született látni kezd. Ezeket János azért nevezi jeleknek, mert mindig utalnak valami nagyobbra. Itt arra, hogy Jézus pontosan az, akinek mondja magát.
Kevéssel hamarabb olvassuk, hogy farizeusok jönnek hozzá, Jézus pedig elmondja nekik, ő már Ábrahám előtt is létezett. Ő nemcsak próféta. Nem is csupán a rég várt Messiás, hanem ő maga Isten! Ezt olyan sokféleképpen kinyilvánítja János evangéliumában! Ha látjuk őt, látjuk az Atyát! Ha ismerjük az Atyát, ismerjük őt! Nem pusztán hasonlítanak egymásra. Jézus legmélyebb önazonosságához tartozik, hogy ő egy az Atyával.
Ez pedig egy nagyon erős állítás. Nemcsak tanító. Nemcsak próféta. Nemcsak Messiás. Ő egy az Atyával és hozzá hasonlóan örök!
Illő hát, hogy ilyen csodákat tegyen. Bárki mondhat magáról bármit. Ami viszont az ő esetében más, hogy személyazonosságát jelekkel és csodákkal igazolni tudja. Ha nem tudunk hinni szavának, hihetünk tetteinek.
Ezért kérjük az Urat, hogy segítsen látnunk, tekintetünket ne fordítsuk el! Legyünk készek a világosságban járni, nem pedig a sötétségben, ahogy most tovább utazunk János evangéliumában. Formáljon minket Isten igéje, amely nem tér hozzá vissza anélkül, hogy beteljesítse az akaratot, amiért küldetett!
Később még visszatérünk Sámuel első könyvére, de most az Újszövetségben élünk egy pár napig, ami hihetetlen ajándék!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)