100. nap, Ez az én testem – Jn 4-6; Péld 5,7-14 (2025.02.27., péntek)

Mennyei Atyánk! Imádunk és áldunk Téged! Köszönöm Uram, hogy meghívtad a szamariai asszonyt és ezzel reményt hoztál az életébe. Köszönöm Uram, hogy megmutatod a Te szeretetedet és azt is, hogy ki vagy Te valójában. Hálát adok, hogy megvan a hatalmad arra, hogy egy 38 éve béna embert meggyógyíts egy mondattal, hogy ’kelj fel és járj’! Köszönöm, hogy feltárod nekünk, hogy Te egyenlő vagy az Atyával és mégis alázatos vagy, hiszen csak azokat a dolgokat teszed, amiket a Mennyei Atya kér tőled. Jézusom, köszönöm azt az ajándékot, hogy az Eukarisztiában jelen vagy. Olyan ajándék ez, amit fel sem foghatunk, és sosem tudjuk eléggé meghálálni. Fogadd hálánkat Urunk, ma és minden nap! Jézus nevében kérünk! Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Lehet, hogy már korábban is említettem, de mai olvasmány megváltoztatta az életemet. Tényleg megváltoztatta! 

Olvastunk a szamáriai asszonyról, majd a béna férfiról, aki 38 éve beteg, és a százados fiáról is. Aztán elérkeztünk a 6. fejezethez, ami nagyon különleges. Ötezer ember lakik jól… Hihetetlen! Vízenjárás a galileai-tavon… Eszméletlen! Aztán ez az ötezer ember keresni kezdi Jézust, aki átkelt a tenger túlsó partjára. Mennek hozzá, Ő látja, hogy jönnek és azt mondja: ’Nem azért jöttök utánam, mert hisztek bennem, hanem mert enni adtam nektek. Csak még több ennivalót akartok. Ennyi. Az, hogy tegnap jól laktatok öt kenyérrel és két hallal, nem győzött meg titeket, hogy higgyetek bennem. Mert ha hinnétek bennem, mit csinálnátok? Rájönnétek, hogy nem csak az ajándékaimat kell keresnetek, hiszen ha élni akartok, akkor itt van a tanítás is, amit adok nektek, s amit meg kell cselekednetek! Fel kellene ismernetek, hogy én vagyok az Élő Kenyér, aki a mennyből leszállt’.

Erre sokan zúgolódni kezdtek: ’Mi tudjuk, hogy honnan jött, ki az anyja, ki az apja, hogyan mondhatja, hogy a mennyből való?’ De Jézus egyértelműen kijelenti: „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér” (Jn 6,51). Emlékeztek a mennyből hulló mannára a Kivonulás és a Számok könyvében? Az is hihetetlen volt. De Jézus azt mondja: ’Nem, nem, én vagyok az igazi Élő Kenyér, aki a mennyből jött’. És így folytatja: „Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért (Jn 6,51)”.

Ez nagyon fontos! Miért is? Mert amit Jézus mond, hogy ’én vagyok az Élő Kenyér a mennyből’, kapcsolódik ahhoz, amit tegnap hallottunk. Amikor Keresztelő János mondta, hogy ’nézzétek, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit’. Emlékezzetek vissza, hogy mi történt, amikor megettétek a bárány húsát a Kivonuláskor! Szabadulást és életet kaptatok. Bekenték a bárány vérével az ajtófélfákat és megették a bárány húsát, ami szabadulást és életet hozott nekik. És Jézus nagyon egyértelműen mondja, hogy ’ha esszük a mennyből alászállt kenyeret, ami az Ő teste’, akkor mit fogunk kapni? Szabadulást! Életet!

Gondolhatjuk, hogy ez csak egy elvont vagy szimbolikus dolog. De ha tovább olvassuk János 6. fejezetének 52. versét, ezt látjuk: „Erre vita támadt a zsidók közt: ’Hogy adhatja ez a testét eledelül?’” Nem úgy tűnik, hogy ezt csak jelképesnek vették. Sőt, szó szerint értették. És ha Jézus nem szó szerint értette volna, kijavította volna magát, hogy ’nem szó szerint gondoltam, hiszen fura lenne, ha megennétek a testemet. Csak hasonlatként mondtam!’ – De nem javította ki magát, hanem az 53. verstől az 58. versig többször megismétli, hogy „aki eszi az én testemet és issza az én véremet annak örök élete van”. És ha nem teszitek ezt, akkor nem lesz bennetek élet. Ötször is elmondja ezt Jézus. Amikor megkérdezik a zsidók, hogyan lehet ezt szó szerint érteni, akkor egyszerűen megerősíti őket: ’igen, pontosan erről beszélek’!

Ezt annyira megbotránkoztatónak találták, hogy a 66. versben azt olvassuk, hogy erre sokan elfordultak tőle és nem követték többé. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de ez a tanítás az Eukarisztia tanítása. Ez a tanítás a miséről szól, ahol a kenyér és a bor Jézus Testévé, Vérévé, Lelkének és Istenségének hordozójává változik. Nem azért mondjuk, mert ezt manapság így találták ki, hanem azért, mert ezt mondta Jézus. Ő mondta ezt. Az utolsó vacsorán se azt mondta, hogy ez „olyan, mint az én testem”, ez pedig „olyan, mint az én vérem”, és ez itt „a testem jelképe, egy szimbólum”. Azt mondta, hogy „ez az én testem” és „ez az én vérem, ezt tegyétek az én emlékezetemre” (vö. 1Kor 11,23-25).

A Kivonulás a Leviták, a Számok Könyvében és a Második törvénykönyvben is végig nagyon fontos volt, hogy hogyan kell helyesen imádni az Istent. Az Újszövetségben Jézus is teljesen félreérthetetlenül és egyértelműen megmondja, hogyan kell Őt imádni. Az utolsó vacsorán ezt mondja, ’Vegyétek és egyétek. Ez az Én Testem. Tegyétek ezt az én emlékezetemre. Vegyétek és igyátok ezt a borral telt kelyhet. Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, ezt igyátok az én emlékezetemre és bűneitek bocsánatára.’

Hihetetlen, hogy Jézus mennyire világosan beszél! És ennek eredményeként az emberek elfordulnak tőle. „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele” (Jn 6,66). Nem tudom, hogy tudjátok-e, de ez az egyetlen pont az egész evangéliumban, amikor Jézus tanítványai elfordulnak tőle amiatt, amit felkínál nekik. Vannak, akik azért fordulnak el, mert félnek, vannak, akik azért, mert a saját elképzelésükbe ez a gondolatmenet nem illik bele. De az biztos, hogy ez az egyetlen alkalom, amikor Jézust a tanításának a tartalmáért hagyják el. És mi ez a tanítás? Ez a tanítás az Eukarisztiáról szól. Hogy a misén Jézus valóban jelen van a Testével, Vérével, Lelkével és Istenségével. Nagyon magas a tét. Tudom ez a rész hosszúra sikerült, de rengeteg ember csak elsiklik ezek mellett.

Majd Jézus az apostolokhoz fordul, és nem azt mondja, hogy ’hé, srácok, maradjatok, ne menjetek el’! Hanem nagyon szikáran megkérdezi: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67). Valójában ezzel arra utal Jézus, hogy ’mindenki elmehet, én akkor sem fogom megváltoztatni a tanításomat’. Hiszen nem változtathatjuk meg a tanítást, hogy a szentmisén az Eukarisztia valóban Jézus Teste, Vére, Lelke és Istensége!

Nagyon szeretem Simon Péter válaszát, mert Péter saját maga számára is érthetetlenül reagál. Ezt mondja: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (Jn 6,68-69). Vagyis: ’Fogalmam sincs, hogy mit mondtál, de bízom benned!’ Ez mindannyiunk számára nagy kihívás! Jézus kijelenti, hogy önmagát adja az Eukarisztiában és így akarja, hogy imádjuk. És ha én ezt nem akarom, akkor Őt sem akarom. 

Van egy rokonom, aki a pappászentelésem után meg akart győzni, hogy mégse legyek katolikus. Nem rossz szándékkal, csak hát ugye sok kétség van e körül. Egyszer pont János evangéliumának a 6. fejezéről beszélgettünk és egyszer csak azt mondja, hogy igen, igen, ez itt csak egy szimbolikus kép. Egy átvitt értelmezés. Hiszen itt van ez a mondat is: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit.” (Jn 6,63). Vagyis a test nem számít. Erre én mondtam, hogy itt Jézus nem azt mondja, hogy a test abszolút nem számít, mert hát azt is mondja, hogy ’ha nem eszitek az én Testemet és nem isszátok az én Véremet, nem lesz bennetek élet’. Az előző esetben (Jn 6,63) a test az ember esendő természetére vonatkozik. Csak hogy tisztán lássunk!

Aztán végigmentünk ezen a fejezeten és ő azt mondta, hogy ez is csak egy értelmezés. Igen? Az is csak egy értelmezés, amikor Jézus azt mondja, hogy az Eukarisztia valóban Ő maga, és erre a hitre hív minket? Ez messze több, mint egy interpretáció a sok közül! Először is, 1500 évig az összes keresztény ember ebben értelmezésben hitt. Ez nagyon fontos. Másodszor, ha ez az értelmezés rossz, akkor az összes katolikus ember egy darab kenyeret imád 2000 éve. Akkor minden katolikus végül is bálványimádást végez!

Ez borzasztó és elképzelhetetlen lenne! Hogy miért? Emlékszünk, mi történt az aranyborjús részben? Amíg Mózes a Sínai-hegyen van, az emberek készítenek egy aranyborjút. És Isten hogyan tesz pontot ennek a végére? Az Úr kiszabadította őket Egyiptom szolgaságból és most is megmenti őket, azonnal megállította a bálványimádást. Na most, ha tényleg azt gondoljuk, hogy az Eukarisztiában nincs jelen Jézus, akkor Isten hagyta volna, hogy a keresztények 1500 évig egy darab kenyeret és egyszerű bort imádjanak? Isten soha nem engedte volna ezt meg. Tehát itt maradtunk ezzel az értelmezéssel, hogy a keresztények 1500 évig abban hittek, hogy a szentmisén az Eukarisztiában valóban Jézus van jelen. A kenyér és a bor valóban átváltozik az Ő Testévé és Vérévé és minden katolikus templomban jelen van a tabernákulumban az egész világon. 

Ma meghívlak benneteket, hogy menjetek el egy katolikus templomba, térdeljetek le a tabernákulum előtt. Azon szent hely előtt, ahol Krisztus Teste és Vére van. Adjátok oda a szíveteket. Halljátok meg a kérdést, hogy „Ti is el akartok menni?”, és válaszoljátok azt, amit Péter válaszolt: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje” (Jn 6,68-69).

Tudom ez egy nehéz tanítás volt, meg kell emészteni. De remélem végiggyűrtétek magatokat ezen is. Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem! Akár katolikusok vagytok akár nem, ez az igazság. Ebben a valóságban hisz minden katolikus, ebben hitt minden keresztény 1500 évig. Lehet, hogy Jézus arra kér, hogy ma még inkább vesd a hitedet az Ő Igéjébe!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

99. nap, Az Ige testté lett – Jn 1-3; Péld 5,1-6 (2025.02.27., csütörtök)

(Kérjük, olvassátok el a János evangéliumához tartozó Bevezetést is!)

Mennyei Atyánk! Imádunk és dicsőítünk Téged! Köszönjük, hogy megmutatod nekünk a Te Fiadat! Köszönjük, hogy feltárod nekünk a szívedet. Nagyon hálásak vagyunk ezért. És nagyon hálásak vagyunk, hogy János evangéliumában kinyilatkoztattad nekünk, hogy ’úgy szeretted ezt a világot, hogy egyszülött Fiadat adtad, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen’ (Jn 3,16). Hogy Te a miénk legyél. Hogy felismerjük, hogy Te ismersz minket és számítunk Neked. Uram, nagyon köszönjük ezt! Segíts, hogy megkapjuk ezt az ajándékot, amit már megadtál és folyamatosan adsz nekünk. Segíts, hogy úgy kapjuk meg, ahogyan most vagyunk! Jézus Krisztus nevében, akit adtál nekünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Te jóságos Ég, kedves Barátaim, te jó Ég! Elnézést az ömlengésért, de óriási ajándék, hogy János evangéliumához érkeztünk. Nem csak azért, mert egy evangéliumhoz, hanem hogy kifejezettem János evangéliumához! Néhány dolgot rögtön ki is kell emelni.

Tehát ez János evangéliuma és hisszük, hogy ezt János apostol írta. Ő nem utal magára név szerint az evangéliumban, hanem magát, mint a „szeretett tanítványt” mutatja be. Később többször is előjön majd, hogy ez a szeretett tanítvány már a kezdetek kezdetén ott volt Jézussal. Eredetileg Keresztelő János követője volt, de rögtön csatlakozik Jézushoz, amint megjelent a Jordánnál. Kicsit zavaros lehet a sok János név. János evangéliumának a szerzője a szeretett János apostol, és Keresztelő Jánosról is szó van. 

Ezt olvassuk rögtön az első fejezetben: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). János az evangéliuma legelső mondatában bemutatja Jézusnak a legmeghatározóbb sajátosságát, hogy Ő az igaz Isten! Rendkívül fontos még ez a vers is: „S az Ige testté lett, és közöttünk élt” (Jn 1,14). Tehát magáról Jézusról beszél! És ez nagyon fontos! Vagyis Jézus nem csak egy tanító volt a sok közül. Nem csak egy gyógyító vagy egy próféta, hanem Jézus maga a Megtestesült Ige. Jézus maga az Isten. Ezt mondjuk a Hiszekegyben is: „Isten az Istentől, világosság a világosságtól. Valóságos Isten a valóságos Istentől.” Majd a 3. fejezetben olvassuk, hogy Ő saját magát adta nekünk oda, Isten jött közénk az Istentől: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).

Hűha, egy pár dolgot itt észben kell tartanunk! Keresztelő János nem a messiás. Nagyon egyértelműen megmondja, hogy azért jött, hogy előkészítse a terepet az Úrnak. Ő az utolsó az ószövetségi próféták közül, aki megmutatja a Jézushoz vezető utat. És nem csak szó szerint rámutat Jézusra, hanem Jézust egy nagyon különleges néven hívja, ami a holnapi és a későbbi részekhez is kapcsolódik majd. Amikor Keresztelő János meglátja Jézust közeledni, ezt mondja, kétszer is!: „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29; Jn 1,36). Ahogy ezt halljuk, azt gondolhatjuk mi, 21. századi keresztények, nyugati keresztények vagy bárhol élő keresztények, hogy ’Ja, hát persze! Hát azért mondja ezt Keresztelő János, mert Jézus olyan szelíd, olyan szerény és alázatos szívű volt.’ – De nem!

Amikor Keresztelő János azt mondja, hogy ’nézzétek azt Isten Báránya’, akkor ezt a zsidóknak mondja! Mi lehet a kapcsolat a között, amint a zsidóknak mond Jézus, és a között, amit mi is olvastunk a Kivonulás könyvében, a Számok könyvében, a Leviták könyvében, a Második törvénykönyvben? Mi is a bárány ezekben a könyvekben?

A bárány mindig az áldozat volt. A bárányt áldozták fel az Atyának. Szóval ne feledjük, hogy amikor ezt mondja Keresztelő János Jézusról, hogy „Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit” (Jn 1,29), akkor itt most nem arra mutat rá, hogy ő milyen szelíd lelkű, szerény és alázatos szívű – habár Jézus igenis szelíd lelkű, szerény és alázatos szívű volt – hanem arra, hogy ő az áldozat. Ő itt az áldozati bárány. 

Emlékezzünk vissza a Teremtés könyvében, mikor Isten ezt mondja Ábrahámnak: „Vedd egyetlen fiadat, akit szeretsz, Izsákot, menj Morija földjére, s ott mutasd be égőáldozatul azon a hegyen, amelyet majd megnevezek neked” (Ter 22,2). És mi történik a felfelé vezető úton? Izsák megkérdezi az apját, hogy hát itt a fa meg a tűz, de hol van az áldozati bárány? Majd Ábrahám ezt prófétai igét mondja, ami most is itt visszhangzik a fülemben: „Isten majd gondoskodik bárányról az égőáldozathoz, fiam.” (Ter 22,8). És itt van Keresztelő János, János evangéliumának az első fejezetében, aki meglátja Jézust és azt mondja, hogy Ő a Bárány.

Azt a mindenit! Ez az áldozati bárány! Ő a bárány!

Emlékezzünk vissza: amikor a zsidók az egyiptomi fogságban megjelölték a bárány vérével az ajtóikat, ezzel megmentették az életüket és kiszabadultak a rabszolgaságból. Új életet kaptak. Jézus is erre a szabadulásra mutat rá, amikor ezt mondja: „Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában… (Jn 3,14). És ekkor mindenki, akit megmart a kígyó, az megmenekült, ha rátekintett. Mert a bronzkígyó, ami a szolgaságuk jele, a bűnük jelképe, ami megölte őket, egyszerre a reménységük jelképe lett. Ahogy Jézus a kereszten is a bűneinkre és a megtörtségünkre mutat. De Jézus a kereszten a reménység szimbóluma!

Még egy utolsó dolog a végén, habár ez a rész már így is hosszúra sikerült. Beszéltem pár emberrel, akik velünk együtt olvassák a Bibliát. Azt mondták, hogy ez annyira nagyszerű, annyira szeretik hallgatni, miket tesz Isten az Ószövetségben, miket tesz a zsidó néppel. Nagy ajándék ez. De Isten vajon mindenkit szeret? Persze a zsidókat szereti, de vajon másokat is szeret-e a föld minden táján? Miért pont a zsidókat választotta ki? Emlékezzünk vissza mit ígért Isten Ábrahámnak. Hogy népek atyjává teszi, az Ígéret földjét és hogy általa nyer majd áldást a föld minden népe. Vagyis mi történt? Istennek ki kellett választani valakit, pontosabban ki akart választani egy embert, hogy általa juttassa el az áldást mindenkihez. Ábrahám és a családja lett a kiválasztott, hogy mindenki részesülhessen az üdvösségben. Vagyis Isten mindenkit szeret, akit megalkotott, és a zsidó nép által áldja meg az egész világot.

János evangéliumának első három fejezetét vettük át, és láttuk, ahogy Isten az elején elmondja, hogy igen, így fogom megáldani az egész Földet. Miért is? „Mert úgy szerette Isten a világot…” (Jn 3,16). Nem csak a zsidó népet, habár velük különleges szövetséget kötött, hanem az egész világot. Hiszen Egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen hanem örök élete legyen. Isten mindenkit szeret!

Mit kaptunk Jézusban? Az Egyházban mindenféle nemzetiség megtalálható. Az Egyházban mindenféle nyelv és nép jelen van, minden kontinensről. Minden ember meg van hívva az Egyházba.

Isten a zsidó népen keresztül maga is zsidó emberré lett Jézus Krisztusban. A tökéletes Isten és tökéletes ember megalapította az Egyházát, hogy az egész világ megtudja, hogy Isten szereti az embereket és megnyitotta nekik Egyházát. Vagyis minden ember abban a tudatban élhet, hogy Isten mindenkit szeret. Az egész világon mindenkinek tudja a nevét, mindenkit a nevén szólít. Minket is, téged is, engem is hív. Hív, hogy lépjünk szövetségre vele, hogy megmenekülhessünk, nehogy elvesszünk, hogy örök életünk lehessen!

Imádkozzunk egymásért! Még hat napig olvassuk János evangéliumát, holnap a 4., 5. és 6. fejezet jön. Alig várom már hogy folytassuk! Imádkozom értetek! Kérlek imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngy, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

98. nap, Izrael királyt kér az Úrtól – 1Sám 6-8, Zsolt 86 (2025.02.26., szerda)

Mennyei Atyánk, Te vagy a mi segítőnk és vigasztalónk! Urunk Istenünk, Te vagy a mi védelmezőnk, aki felkelsz, kinyilvánítod akaratod és igazzá teszel bennünket! Ezt műveli velünk kegyelmed! Nekünk adod, amit megnyertél a kereszten! Átadod nekünk magad, Urunk Istenünk! Megadod nekünk, hogy megtapasztaljuk kegyelmedet, utat nyitsz számunkra az Atya szívéhez! Képessé teszel minket arra, hogy befogadjuk a Szentlelket mélyen a szívünkbe! Kérünk téged Atyánk, a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, hogy újítsd meg Szentlelked jelenlétét az életünkben, hogy mindent a Te sugallatodra tegyünk és a Te óvó, szerető segítségeddel vigyünk végbe, amivel megdicsőítünk téged! Ámen.

Felmerül bennünk néhány kérdés az 1Sámuel 6. fejezetének kapcsán. Itt van például a daganatok és a patkányok esete. A tegnapi szakaszban a filiszteusok szenvedtek daganatoktól. Ezért eldöntötték, hogy Isten ládáját visszaküldik az izraelitáknak. Bár pogányok voltak, nem ismerték az igaz Istent, volt némi érzékük ahhoz, hogyan kell Istenhez viszonyulni. Így egy új, addig még nem használt szekérre tették fel a frigyládát és még hámba nem fogott ökröket kötöttek elé. Majd meglátjátok, milyen fontos szerepe lesz ennek, mivel maguk az izraeliták nem lesznek ilyen körültekintőek a későbbiek folyamán. De a filiszteusok azok voltak. Jóvátételül még aranydaganatokat és aranypatkányokat is küldtek. Bár előtte nem hallunk patkányokról, valószínűleg az őket ért betegséget a pestissel hozták kapcsolatba, amit patkányok terjesztenek. Visszaküldik az egészet az izraelitáknak, mert úgy gondolják, az ő Istenük hozta rájuk a betegséget, de lehetségesnek tartják azt is, hogy véletlen egybeesés. Ezért, biztos, ami biztos, letesztelik.

A katolikus Egyház is hasonlóan jár el csodák esetén. Mikor valaki azt állítja, hogy csoda történt, nem adnak rögtön hitelt ennek, hanem alaposan megvizsgálják. Az Egyház hozzáállása egy csodásnak tűnő gyógyuláshoz vagy más rendkívüli eseményhez az, hogy alapvetően természetes történésnek tekinti és minden kétséget kizáró bizonyítást vár arra vonatkozólag, hogy természetfeletti dolog történt. Ezt tették a filiszteusok is. Ez a fajta próba bölcsnek mondható a részükről.

Mikor újra Sámuelről beszél az ige, kiderül, hogy ő jó bíra és igaz próféta. Papi családból származik, apja, Elkana, Efraimban lakott, s azt feltételezhetjük, hogy ő is pap volt, Lévi törzséből való. Olvassuk, hogy Sámuel fiai nem Isten útján jártak és itt megmutatkozik, milyen fontos, hogy a kereszténység Istent atyának, apának írja le, sosem nagyapának. Istennek csak gyermekei vannak, unokái nincsenek. Ez azt jelenti, hogy mindannyiunknak, minden nemzedéknek újra és önként kell választani őt. Sámuel fiai nem választották Istent atyjuknak, hanem Éli fiaihoz hasonlóan apjuk érdeméből akartak részesedni – de ők maguk megkeményítették szívüket az Úr felé, ami tragikus. Sokan vagyunk ebben a bibliaolvasó közösségben, akik teljes szívvel vágyakoznak Isten után, függetlenül attól, hogy mennyi ideje tértünk meg. Ugyanakkor tapasztaljuk, hogy sok szülő számára nagyon szomorú, ami a gyermekeikkel történik. Ismerem ezt a szívbeli szomorúságot, mert a nevem Mike atya, és ez az ’atya’ szó valóságos jelentéssel bír. Tudjuk, hogy a papok atyaként való szólítása az Ószövetségig megy vissza, ahol kezdetben a családapák voltak a családok papjai, majd a levita papokat választotta Isten, hogy az emberek, Izrael közösségének lelki atyjai legyenek. Az Újszövetségben pedig a papok a plébánia közösség lelki atyjai. 

Borzasztóan nehéz nektek szülőként, nekem lelki atyaként, ha nem látjuk gyermekeinkben az élő hitet. Emlékszem, egyszer a húgomnak, Sarahnak mondtam, hogy nem lennék képes szülő lenni, mert annyira aggódnék, hogy a gyerekem bármikor megsérülhet. És ő azt válaszolta, hogy igen, az is nehéz, ha fizikailag sérülnek meg, de az még jobban fájna, ha a lelkük veszne el. Mondtam neki, hogy köszönöm, hogy eszembe juttatta ezt! A húgom, aki emlékezteti a pap bátyját, hogy az élő hitünk a legfontosabb…! Ezért szörnyű látnunk, mikor az életünkben fontos, szeretett emberek elfordulnak az Úrtól. Vagy sohasem ismerték meg a jóságát, szeretetét, vagy csak természetesnek vették és nem viszonozták. Ezért egyesítsük szíveinket és imádkozzunk mindazokért a szeretteinkért, akik elfordultak az Úrtól, eltávolodtak az Egyháztól!

Az utolsó esemény, ami a mai részben történik, hogy a nép királyt kér Sámueltől. Ez a visszautasítás témájához vezet. Látunk embereket, gyerekeket, ahogy visszautasítják a hitet. Ez fájdalmas. Itt Izrael népe mondja azt, hogy olyanok akarunk lenni, mint a körülöttünk élő népek, mi is királyt akarunk. Isten azt mondja Sámuelnek, hogy ne keseredjen el, mert nem Sámuelt, hanem Őt utasítják el ezzel a kérésükkel. Isten célja és terve az volt, hogy Ő lesz a királyuk, aki védelmezi, vezeti, táplálja őket és harcol értük. És látja, hogy nem akarják Őt… Sámuel figyelmezteti a következményekre a népet: a király szolgálatába állítja majd a fiaikat és lányaikat, tizedet fog kérni, saját magát és családját fogja előtérbe helyezni és róluk gondoskodik majd, a népnek a maradék jut… Mégis azt mondják, hogy ez kell nekik, mert hasonlóak akartak lenni a körülöttük élőkhöz. 

Ez a mi életünk története is. Nekünk is mondja az Úr, hogy ’hadd vezesselek, hadd tápláljalak és védelmezzelek, hadd legyek az Istened’. És mi gyakran egy más istent választunk. De még így is megtapasztalhatjuk, hogy Isten a megtört vágyainkból is hihetetlen dolgokat tud kihozni. Ide majd később térünk vissza, mert holnap, a 99. napon, a János-evangéliumot kezdjük el. Az első találkozásunk jön a Messiással, az Újszövetséggel!

Imádkozzatok egymásért és értem, én is imádkozom értetek minden egyes nap. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

97. nap, Sámuel próféciája – 1Sám 3-5, Zsolt 150 (2025.02.25., kedd)

Urunk Istenünk, dicsőítünk téged! Mennyei Atyánk, köszönjük Igédet! Köszönjük, hogy kinyilatkoztatod nekünk magad! Hálásak vagyunk, hogy meghívtál bennünket ebbe a közösségbe, akik imádkozunk egymásért és együtt haladunk, hallgatva Igédet! Alakítsd elménket és szívünket, hogy Igéd pontosan azt az átalakítást végezze el bennünk, amit Te kívánsz. Hogy ne csak tanuljunk valamit, régi és új történeteket hallgatva, hanem Igéd hozzon változást az életünkben! Tudjuk, Urunk Istenünk, hogy a Te Igéd nem tér vissza hozzád dolgavégezetlenül, hanem mindig elvégzi azt a feladatot, amiért küldted. Ezért engedélyt adunk neked, bármilyen küldetése is van Igédnek ma a mi életünkben, hogy beteljesítsd akaratod! Nem mintha szükséged lenne az engedélyünkre, hanem mert Te olyan jó és alázatos vagy, hogy nem kényszerítesz bennünket semmire. Türelmes vagy hozzánk, Istenünk. Fogadd el hálánkat és dicséretünket a mai napon Jézus nevében! Ámen. 

Mai olvasmányunkban nemcsak arról a tragikus eseményről és annak okairól hallunk, hogy hogyan került a frigyláda a filiszteusok kezébe, hanem ezt megelőzően, a 3. fejezetben Sámuel elhívásáról is. Azt a részt valószínűleg mindannyian ismerjük, mikor az Úr álmában szólongatja Sámuelt. Erről szeretnék néhány gondolatot megosztani. Azt olvassuk, hogy abban az időben igen ritka volt, hogy az Úr szólt valakihez. De hol is aludt Sámuel? Az Úr ládája, a Frigyláda előtt. Ez arra mutat rá, hogy míg mások a saját ügyeiket intézték, valahol szórakoztak, valahol máshol töltötték az idejüket, Sámuel Isten jelenlétében lakott. 

Ezt tesszük mi is, amikor Isten Igéjét olvassuk, és részt veszünk ebben a bibliaolvasási programban. Hiszen azt a készségünket fejezzük ki ezzel, hogy „Szólj Uram, hallja a Te szolgád!” (1Sám 3,9). Isten kegyelme vízesésének zuhatagába helyezzük magunkat és engedélyt adunk neki, hogy beszéljen hozzánk. Nemcsak éljük a mindennapjainkat, és közben mondjuk, hogy ’Istenem, beszélj hozzám, amikor csak akarsz’, hanem olyan helyzetbe hozzuk magunkat, hogy meg is halljuk őt. Sámuel ezt már gyermekként megtette. Ott volt Isten jelenlétében, hogy ha Isten szólna hozzá, akkor meg is hallja. Ez az egyik ok, amiért mi is végezzük ezt a bibiliaolvasást, a másik pedig, hogy megtisztuljanak életünk bizonyos területei.  Túl sok zaj vesz körül bennünket, de ha kizárjuk e zajok nagy részét és odahelyezzük magunkat, ahol tudjuk, hogy lennünk kell, akkor jobban fogjuk Isten hangját hallani. 

Itt van még a történetben Éli is, aki megmondja Sámuelnek, hogyan válaszoljon, ha legközelebb meghallja Isten szólítását. Isten pedig egy próféciát mond Sámuelnek. Tulajdonképpen azt, amit a névtelen próféta az előző fejezetben mondott Élinek, ami most fog beteljesedni. Éli házáról lekerül Isten áldása, és mind Éli, mind a fiai meg fognak halni. Ez meg is történik, mikor a Frigyládát elrabolják. Miért kerül fogságba a Szövetség ládája? Mert ebben az időben az izraeliták úgy kezelik Isten Szent ládáját, mint egy fegyvert, és nem úgy, mint az Úr jelenlétének hordozóját. Ebben mi is hasonlítunk az izraelitákra. Gyakran érzünk kísértést arra, hogy Istent eszközként használjuk! Isten pedig kinyilvánítja számunkra, hogy őt nem lehet használni. Ő felette áll a mi manipulációinknak. Az izraeliták azt gondolták, hogy mivel más esetben, amikor velük volt a Szövetség ládája, győztek – például Jerikó ostrománál –, elég, ha egyszerűen csak magukkal viszik a Ládát, és mindig győzni fognak.

Istennel nem lehet így bánni! Ő nem a mi játékszerünk! Nem tárgy és nem fegyver, nem is bálvány. Isten, az Isten. Amikor ebben az esetben nem voltak megfelelő tisztelettel Isten iránt, s az izraeliták el is veszítették a Frigyládát. Érdekes, hogy a filiszteusok ugyanabban a templomban helyezik el a Ládát, ahol az ő istenük van. Így az is nyilvánvalóvá lesz, hogy Istennek nincs szüksége védelemre, hiszen a bálványisten arcra esik a Szövetség ládája előtt egyszer, majd még egyszer, ezután pedig leszakad a feje és a karjai is. Ezen kívül még sok nyomorúság szakad Asdódra: Isten daganatokkal sújtja az embereket és halálfélelem vesz erőt rajtuk. Ekkor átviszik a Szövetség ládáját Gátba, ahol megismétlődnek ezek a csapások, majd Ekronba viszik, és ott is megtörténnek ugyanazok a dolgok. Ebből mi azt tudhatjuk meg, hogy Isten megvívja a saját csatáit, igen erős és képes egyedül győzni! 

Ma Isten érted és értem harcol. Isten azért harcol, mert meg akar győzni minket, hogy Sámuelhez hasonlóan menjünk és táborozzunk le az Ő jelenlétében! Menjünk és ne fussunk el tőle, maradjunk nála és hagyjuk, hogy harcoljon értünk. Isten világossá tette számunkra, hogy hallja a szegények kiáltását. Ha szegény vagy és a szíved sérült, ha a lelked szegény, tudd, hogy az Úr küzd érted! Ha az élet megsebzett, ha mások megsebeztek, az Úr harcol érted! Megmutatja szeretetét irántad. 

Bűnbánatra is hív bennünket Isten. Ha Éli megváltozott volna és igazán felelősségre vonta volna fiait, máshogyan alakulhatott volna a történet. Ez igaz ránk és az Egyházra is. Vannak papjaink, akik kihasználják Istent és a pozíciójukat, mint Hofni és Pinchász. Vannak püspökeink, akik szemet hunynak felette, mint Éli. A történtek gyakran ennek a magatartásnak a következményei. Nekünk, katolikusoknak és a világ keresztényeinek is tisztában kell lennünk azzal, hogy a közöttünk szolgálók felé magas mércét állít Isten, és akik őket felügyelik, azok felé még magasabb elvárásokat támaszt. 

Ezért van szükségünk imára. Mindannyiunknak. Olyan megtört emberek vagyunk, szükségünk van Isten kegyelmére. Ő küzdeni akar értünk, meg kell enegednünk, hogy küzdhessen értünk. Akarnunk kell az Ő győzelmét és engednünk kell, hogy az Úr legyőzzön minket! Ezért imádkozunk egymásért, ezért imádkozom értetek és kérlek, ti is imádkozzatok értem! Az ima változást hoz. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

96. nap, Hanna imája – 1Sám 1-2, Zsolt 149 (2025.02.24., hétfő)

Mennyei Atyánk, dicsérünk Téged, felemeljük a neved és kérünk, dicsőíts meg minket! Atyánk, Istenünk, Te olyan jó vagy hozzánk, megdicsőülsz ma és minden egyes nap, akkor is, ha mi éppen nem vesszünk észre téged! Urunk, Istenünk, Te vagy minden jóság, gyönyörűség és igazság forrása, és ezek mind-mind dicsérnek Téged, hiszen Tőled származnak! Segíts nekünk, hogy minden helyzetben felismerjük a te kezed munkáját, észrevegyük annak jóságát, szépségét és igazságát! Jöjj hozzánk hatalmaddal a szükség idején, jöjj hozzánk gyógyításoddal összetörtségünkben, jöjj hozzánk gyengeségünkben a Te erőddel! Jézus nevében kérünk Téged. Ámen.

Az első könyv Sámuel hivatásának eredettörténetével kezdődik, ami egyszerűen lélegzetelállító! Hanna és férje minden évben fölmentek Silóba, hogy áldozatot mutassanak be az Úrnak. Itt megemlítenék egy fontos dolgot, mégpedig azt, hogy 40 éven keresztül az izraeliták a pusztában dicsőítették Istent, a szentélyben, a közösség sátrában, de igazából bárhol útközben. Isten azt mondta, hogy amikor belépnek az Ígéret földjére, akkor ki fog jelölni egy helyet a számukra, ahol ezt a dicsőítést elvégezhetik. Ez a hely Siló volt, a szentély helye, ahol a Szövetség ládáját és a menórát őrizték. Szóval itt dicsőített Elkana két feleségével, Hannával és Peninnával. Itt szeretném zárójelesen megjegyezni, hogy a Szentírás nem támogatja a poligámiát, vagyis a többnejűséget. Sőt, határozottan úgy fogalmaz, hogy a férfi hagyja el apját és anyját, és váljon egy testté feleségével – de nem teszi hozzá, hogy aztán még eggyel, majd még eggyel. Akárhányszor megjelenik a poligámia az Ószövetségben, egyúttal mindig felmerül valamilyen baj vagy probléma. Így van ez a jelen esetben is, amikor Hanna, akit férje nagyon szeret, gyermekre vágyik, de képtelen megfoganni, mindeközben pedig Peninna gonoszul, kegyetlenül viselkedik vele. Szóval, Hanna elkezd imádkozni a szentélyben. Nagyon érdekes, hogy a Biblia elénk tárja Éli szemszögét is az esetről, amely emlékeztet egy másik történetre, vagy inkább már elővetítése annak.

Később az Egyház történetében, a 4. században élt egy asszony, akit Mónikának hívtak, és volt egy fiatal fia, Ágoston, aki az édesanyjával nőtt fel, keresztény környezetben, de az apja nem volt hívő. A fiú nem volt keresztény, és sokkal inkább saját magával törődött, a népszerűségével, a dicséretekkel, és egészen nagyra volt bölcsességével és intelligenciájával. Az anyja próbálkozott, hogy olvasmányok által ismertesse meg a kereszténységet fiával, de nem sok sikert ért el. Emlékszem, amikor először találkoztam azzal a történettel, hogyan olvasta Ágoston az evangéliumot eredeti görög nyelven, és dobta a sarokba, mert nagyon kezdetleges, durva görög nyelvezetűnek találta. Ő ugyanis nagyon kifinomult göröghöz volt szokva, és felháborodott: ’Hogyan lehetne ez az Isten Igéje? Hiszen még emberi szavakkal kifejezve sem különösebben szép!’

Mónika tudta, hogy fiát nem fogja tudni meggyőzni, mivel Ágoston tényleg nagyon intelligens volt, így hát egy dolgot tehetett: imádkozott. Azt mondta: ’Istenem, Te vagy az egyetlen, aki meg tudod győzni őt, Te vagy az egyetlen, aki megmentheted a fiam lelkét, hiszen elutasítja Jézus Krisztust, elutasítja az igazságot.’

Mónika elment Milánóban egy templomba, ahol Ambrus volt a püspök, és hasonló helyzet alakult ki, mint Éli és Hanna között. Mónika sírva imádkozott, és mikor elmondta a történetet Ambrusnak, a püspök azt mondta neki: ’Nem létezik, hogy egy ilyen sok könnyet hullató anya gyermeke elvesszen.’ Ez adott Mónikának erőt, hogy tovább imádkozzon. Mindez hasonlít arra, ahogyan Éli bizalmat adott Hannának, hogy imádkozzon egy fiúért. Végül Ágoston megtért, és találkozott Ambrussal, azzal az emberrel, aki megjövendölte, hogy Mónika imái nem lesznek hiábavalók, hanem meghallgatásra találnak. Mivel Ambrus is nagyon intelligens ember volt, Ágoston tudott kapcsolódni hozzá, és egyre közelebb került az Úrhoz, majd a kereszténység 2000 éves történelmének egyik legmeghatározóbb teológusa lett. Ez az egész egy édesanya imájával kezdődött, és nem fejeződött be azzal…

De mi is történt pontosan? Hanna mindent megkapott, amiért imádkozott, amire vágyott. És mit tett a fiával? Ez az igazán lenyűgöző! Az a pont, ahol mindannyiunknak meg kell állnunk és rá kell csodálkozunk Hanna tettére, aki ezt mondta még a fogantatása előtt: ’Uram, ha megadod nekem ezt a gyermeket, visszaadom őt neked’. És valóban megtartotta ígéretét.

Gondoljunk csak bele, hogy hányszor imádkoztunk közös Bibliaolvasásunk során olyan édesanyákért, akik gyermeket szeretnének, olyan párokért, akik gyermekáldásra vágynak, vagy olyanokért, akik veszélyeztetett helyzetben vannak a várandósság során. Tudom, hogy ez a helyzet óriási kétségbeesésre adhat okot, és egyáltalán nem akarom lebecsülni. De azt is látom, hogy sokszor olyan kizárólagossá válhat ez a vágy, hogy már minden erről kezd szólni. Minden az időzítésről, az újabb tesztekről, a lehetőségek felkutatásáról szól. Arról, hogy miként érhetnénk el a várva várt várandósságot, és hogyan lehetne végre gyermekünk. És bizonyos esetekben – kérem, bocsássanak meg, ha ezt kívülállóként mondom – előfordulhat az is, hogy ez a vágy az új istenünkké válik – azzá a dologgá, amire az életben igazán vágyunk. De nézzünk Annára! Ő is küzdött és imádkozott azért, hogy gyermeke legyen, és Isten megáldotta őt egy fiúval. Ám ő mindezt vissza tudta tenni Isten kezébe. Ezt mondta: ’Istenem, ez az áldás, az én fiam áldása valójában a Te ajándékod. Én csupán gondviselője vagyok, amíg elválasztom, aztán visszaadom Neked.’ Ez pedig szívszorítóan hősies, szívszorítóan szeretetteljes, szívszorítóan lenyűgöző!

Mennyien vagyunk olyanok, akiknek a szívében vágyak élnek. Akiknek vannak célok az életében, melyeket olyannyira szeretnének elérni, birtokolni. És amikor végre megkapjuk őket, már nem tekintünk rájuk úgy, mint amit Isten kölcsönadott a számunkra, már nem az Úr ajándákaként nézünk ezekre, hanem sajátunkként kezeljük őket. És ezek az áldások, amik ajándékok voltak, ha túlzottan ragaszkodunk hozzájuk, könnyen átokká válhatnak. Mert nem növelni fogják a szívünket, hanem összezsugorítani. Ez igaz mindenre – legyen szó gyermekről, családról, munkáról vagy bármi másról. Ahogy sokszor mondtuk már, a szív egy „bálványgyártó üzem”: bármiből képes bálványt készíteni, különösen a jó dolgokból. Anna példája ma figyelmeztet bennünket. Itt van egy asszony, aki gyermekért imádkozott, mint ahogy oly sokan imádkoznak, de nem kapaszkodott bele görcsösen, nem akarta kisajátítani ezt az ajándékot. Elfogadta, teljes szívéből szerette, de Istent tartotta a középpontban. 

Végül, még egy utolsó gondolat mára: Éli. Látni fogjuk a történet további részében, hogy ő nem feltétlenül volt jó ember. Fiai, Hofni és Pinchász papokként szolgáltak, de nem éltek ahhoz méltó módon. Elvettek az Úrnak szánt áldozatokból, ellopták a legjobb részeket. Ahelyett, hogy úgy jártak volna el, ahogy azt a Második törvénykönyvben és a Levitáknál előírták – vagyis, hogy az Úrnak való felajánlás után a papok megkapják a maradékot –, ők előre követelték a legjobb részeket. Ráadásul, ahogy a mai szentírási rész is egyértelműen elmondja, Hofni és Pinchász a Szent sátor előtt őrködő nőkkel háltak. [Ez az utalás hiányzik a Szent István Társulat Bibliájából, de az összes többi magyar fordításban szerepel – a szerk.] Emlékezzünk vissza, hogy a Számok könyvében is volt egy másik Pinchász, aki látva, hogy egy férfi és egy nő a sátor előtt közösül, egy lándzsával átdöfte őket, és ezzel megállította a csapást, amely Izrael népét sújtotta. Ez tehát rendkívül súlyos bűn volt. Hofni és Pinchász tettei rettenetesek voltak.

És mit tett Éli? Csak szólt nekik néhány szót, de hagyta, hogy folytassák. Nem fegyelmezte meg őket, nem vette komolyan a felelősségét. Ezért jött „Isten embere” – egy névtelen próféta –, aki azt mondta Élinek: ’Az áldás el fog távozni a házadból és egész nemzetségedből, s egy másik családra fog szállni. Nemcsak a fiaid bűnei miatt, hanem azért is, mert neked lett volna felelősséged megállítani őket, és nem tetted!’ Pontosan ez történik majd az elkövetkező fejezetekben, ahogy haladunk előre Sámuel első könyvében. 

Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem és egymásért! Buzdítson minket Hanna példája! Ámen!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, a szöveget gondozta Gájer László atya, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)