365. nap – A kezdet és a vég – Jel 21-22, Zsid 11-13, Péld 31, 30-31 (2026.04.22., szerda)
Mennyei Atyánk, köszönjük Neked. Jézus nevében fogadd el hálánkat! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Nos, megérkeztünk az út végéhez. Az utolsó közös olvasmányunkból az új ég és az új föld ígéretére szeretném irányítani a figyelmeteket. Mivel Isten mindent helyreállít – helyreállítja a szívünket is. Tegnap olvastunk arról, hogy meg leszünk ítélve aszerint, amit a földön tettünk. Isten kegyelme lehetővé teszi, hogy higgyünk, hogy tegyünk a jót – de ezt nekünk kell választanunk. Nekünk kell erre igent mondanunk. Nem kényszeríti a szívünket semmire, de azt szeretné, ha ezt választanánk.
A mennyei trónon ülő ezt mondja magáról: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz” (Jel 21, 6-7). Isten már most szeret téged. Irántad való szeretete örökérvényű, és soha, de soha nem fog megszűnni.
Az Ő terve pedig ez: „Íme, az Isten hajléka az emberekkel van. Velük lakik, és ők az ő népe lesznek. Isten maga lesz velük, és letöröl minden könnyet a szemükről. Halál nem lesz többé, sem gyász, sem fájdalom, mert a régiek elmúltak” (Jel 22, 3-4). Tudom, hogy sokan közületek az utóbbi időben megtapasztalták a veszteséget. Testvéreket, szülőket, gyermekeket és házastársakat veszítettetek el. Ezekben az időkben az Úr végig veletek volt, és szólt hozzátok. Nem hagyott el a szenvedésben, és soha nem is fog elhagyni titeket. A veszteség ugyanis nem a vég, és nem a halálé az utolsó szó.
János látta az Új Jeruzsálemet, és azt mondta róla: „De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma. A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány” (Jel 21, 22-23). Isten sohasem hagy téged magadra. Lehet, hogy ez volt az első olyan időszak, amikor minden nap figyeltél rá. Amikor nem féltél behívni Őt a szürke hétköznapjaidba, és a fájdalmaidba. Oda, ahol a legnagyobb szükséged volt az Ő vigasztaló jelenlétére.
Miután a szerző az előző fejezetben Izrael hőseinek, például Mózesnek, Ábrahámnak és Izsáknak hitéről ír, a Zsidókhoz írt levél egyik legszebb része így folytatódik: „Ezért mi, akiket a tanúknak ilyen felhője övez, váljunk szabaddá minden tehertől, különösen a bűntől, amely behálóz minket, és fussuk meg kitartással az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1). Ti ezt a most végéhez közeledő pályát együtt futottátok meg. A közösséggel együtt futottatok. Minden egyes nap imádkoztatok egymásért, és testvérként álltatok egymás mellett. Hiszen minket nem csak a mennyei seregek tanúi vesznek körül, hanem fivéreink és nővéreinek is, akiket az Úr a hitünkben való fejlődés megfelelő pontjaira küld nekünk, hogy együtt tartsunk ki.
Ezért fogjunk össze, és egymással karöltve: „Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra…” (Zsid 12,2). Milyen csodálatos igehely! Emlékezzünk vízen járó Péterre, aki, amikor levette a tekintetét Jézusról, süllyedni kezdett. Ezért mi mindig nézzünk „Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most Isten trónjának jobbján ül” (Zsid 12,2). Ez a folyamat most véget ér, de mi ne bánkódjunk, és ne fáradjunk el! Fussunk tovább a pályán, mert a kegyelem velünk van!
Nem tudom, hogyan búcsúzzak el. Sokszor hallottam már ezt a végzős diákjaimtól: ’Mike atya nem szeret búcsúzkodni.’ Gondolkodtam, és imádságban az Úr elé vittem, hogy hogyan zárjam le ezt az utat. Közben pedig rájöttem, hogy miért nem szeretek elköszönni.
Nem azért, mert kényelmetlen, és nem azért, mert el akarok menekülni a pillanat elől. Egyszerűen azért, mert nincsenek szavaim. Nincsenek olyan szavaim, amikkel kellően megtisztelhetném ezt a pillanatot, és amik kellően megtisztelnek titeket. Nincsenek szavaim arra, hogy leírjam mit tett Isten az életemben ebben az évben. Nincsenek szavaim arra, hogy leírjam, mit jelentett számomra veletek együtt járni ezt az utat. Nem tudom ezt igazán szavakba önteni.
Nem azért vagyok tehát rossz a búcsúzkodásban, mert nem érdekel, hanem éppen azért, mert ennyire érdekel, és ennyire a szívemen hordozom. Talán csak el szeretném mondani, hogy hálás vagyok minden imáért és minden támogatásért, amit tőletek kaptam. Hálás vagyok azért a tapasztalatért, hogy miközben Isten Igéjét olvastam, ti velem voltatok.
Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy mennyire sokat jelentetek számomra, ezért talán csak ennyit mondok: imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem!
Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
A szerkesztő megjegyzése: Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy segített végigcsinálni ezt a munkát! Kimondhatatlan megbecsülést érzek fordítóink és minden munkatársunk felé, akik az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség tagjai. Szó szerint emberfeletti munkát végeztek, rengeteg áldozatot hozva… Önzetlen szolgálatotokkal megmutattátok, hogy Jézus iránti szeretetetek nem csak szavakban áll. Ez pedig óriási dolog! Biztos vagyok benne, hogy az Úr már itt a földön százannyit fizet vissza Nektek, mint amit beletettetek – ezen felől pedig készíti Nektek az Örök Életet!
Hálásak vagyunk mindazoknak is, akik végigolvasták a Szentírást és a kommentárokat, napi szinten követve minket! Biztos vagyok benne, hogy ezek után új módon kapcsolódtok Éltető Istenünkhöz, úgy, ahogyan korábban nem tudtatok!
Arra kérünk Titeket, hogy amennyiben tanúságtételetek van a bibliaolvasási időszak idejéről, és/vagy szívesen résztvennétek egy élő találkozón, ahol együtt adhatnánk hálát ezért az időszakért, akkor írjatok nekünk levelet május 10-ig a programujjeruzsalem@gmail.com email címre, hogy értesíthessünk Titeket! Köszönjük!
364. nap, Krisztus egyszer s mindenkori áldozata, Jel 18-20, Zsid 9-10, Péld 31, 26-29. (2026.04.21., kedd)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük, hogy 364 napja hallgatjuk az Igédet, ami formál minket! Köszönjük, hogy beszélsz hozzánk! Köszönjük, hogy folyamatosan a gyermekeidnek szólítasz minket! Köszönjük, hogy beszélsz nekünk az elkövetkező ítéletről! Kérünk, Urunk, segíts nekünk, hogy minden esetben meg tudjuk bánni a bűneinket és visszatérjünk hozzád! Segíts, hogy ne a saját hűségünkre támaszkodjunk, mert tudjuk, hogy mi nem tudunk mindig hűségesek lenni – de Te hűséges vagy. Kérünk, segíts, hogy hozzád tartozzunk és hűségesek legyünk hozzád! Ha bűnt követünk el, akkor is tudjunk a Te Fiad áldozatára támaszkodni, az Ő Vére erejére, ami elveszi a mi bűneinket. Mert, Uram, amikor a Fiad felajánlotta magát, akkor Ő értünk ajánlotta fel magát neked. Kérünk, fogadd el a Fiad áldozatát és áraszd le ránk a kegyelmedet! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Jelenések könyve egyre izgalmasabb, főleg a 18. a 19. és a 20. fejezet. A 18. fejezetben előkerül Babilon bukása. A Babiloni fogságra való utalás sokszor előkerül a Bibliában.
Ezek a részek nagyon tömények és nem elég hozzájuk egy tízperces magyarázat, de vannak nagyon jó könyvek remek magyarázatokkal. Kiváló az Ignatius kiadó magyarázatos Újszövetség-kiadása. Itt találtam egy hosszabb elemzést Babilon bukásáról, amit ma a Jelenések könyve 18. fejezetében olvastunk. Az itt feltűnő képek és a gondolatok a próféták jövendöléseiből származnak, főleg Jeremiás próféta könyvének 50. és 51. fejezetéből, ahol Babilon ítéletéről olvastunk. Ha visszaemlékeztek, akkor tudjátok, hogy Babilon említése ott a babiloni fogsághoz és a bűnös Babilon leírásához köthető. Tehát összekapcsolódik a Jelenések könyvének 18. fejezete és Jeremiás próféta jövendölése Babilonról. Ez nagyon fontos.
Arles-i Szent Cesáriusz püspök a következőt mondta erről egy prédikációjában: ’Babilon és a parázna asszony is, akinek a füstje felszáll örökre, mindkettő kéjelgő, házasságtörő és öntelt’. Szerinte nem feltétlenül egy konkrét helyről vagy egy városról van itt szó, hanem egy jelenségről.
János a Jelenések könyvében valószínűleg a városról beszél, de Szent Cesáriusz szerint ez megjelenhet a mi szívűnkben is. Ha Babilon és a parázna asszony bűneihez hasonló bűnöket követsz el – kéjelgés, házasságtörés, önteltség – akkor elégsz a tűzben és a pusztító tűz füstje fog felszállni feletted. Ez nagyon meghatározó és elgondolkodtató.
A kérdés persze még mindig foglalkoztat minket, hogy ’ki’ vagy ’mi’ az a Babilon? Sok elmélet van erre. A két fő magyarázat a következő. Az egyik, hogy Babilon vagy Rómát jeleníti meg, vagy Jeruzsálemet szimbolizálja. Rengeteg bizonyíték van mindkettőre.
A Római Birodalomban rengeteg vértanú vére folyt a kereszténység első évtizedeiben és évszázadaiban. Az Ószövetségben sokat beszél Jeremiás próféta Jeruzsálemről, hogy Isten ígéreteivel szemben hűtlen és közömbös volt. Nagyon sok érv szól a mellett, hogy Babilon Róma vagy Jeruzsálem szimbóluma. Ez fontos kérdés. De talán még fontosabb, hogyan vonatkozik mindez ránk. A Jelenések könyvében egy múltbeli eseményről olvasunk, ahol az emberekre lesújtó ítéletről van szó. Azonban a saját életünkről is olvasunk itt. Ezért írja Szent Cesáriusz, hogy a Jelenések könyve figyelmeztetés a számunkra. Vajon hűségesek vagyunk-e Istenhez? Vajon az Úrral járok-e? Mert az Úr meg fog ítélni minket. Igen, Ő azonban irgalmas is.
Holnap fogjuk olvasni, hogy Isten végül mindent helyreállít. És mi akarunk lenni azok az emberek, akiket Isten megtart és helyreállít.
A 19. fejezetben mennybéli örömmel dicsőítik Istent, Allelujával, ami azt is jelenti, hogy ’Dicsőség az Úrnak!’. Velük együtt akarjuk mi is azt mondani majd, hogy ’Dicsőség az Úrnak!’.
Fontos kiemelni az ezer évet, a Sátán leláncolását és elzárását – majd kiengedik egy kis időre –, ezek mind nagyon lényeges dolgok. Majd a 20. fejezet végén olvassuk, hogy a holtak fölött ítélkeznek majd és ez lesz a feltámadás a halálból mindenkinek. Először a vértanúk támadtak fel, az Úrral együtt uralkodnak és papként fogják szolgálni. Majd utánuk a többi ember támad fel.
Nem tudom, hogy tudjátok-e, de keresztény hitünk szerint, feltámadáskor visszakapjuk a testünket. Vagy dicsőséges feltámadásra kapjuk vissza a testet, vagy a kárhozatra a pokolra, de mindenki visszakapja a testét.
Majd jön a második halál, a tüzes tó. „Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetették” (Jel 20,15). Ne felejtsük el, többször is olvastuk, a 12. és a 13 versben is, hogy a tetteink szerint leszünk megítélve: „Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján” (Jel 20,12).
Ebből látszik, hogy a döntéseink nagyon is számítanak. Nem csak a jelenben, hanem az örök életben is visszaköszönnek majd.
Ezért mondjuk, hogy: ’Uram, mindent, amit tettem, amiben elbuktam, kérlek borítsd be a Véreddel’.
A Zsidókhoz írt levél egyszerűen hihetetlen! Egyértelműen elmondja, hogy Krisztus Vére elveszi a bűneinket. Van itt egy érdekes rész, nem tudom, hogy észrevettétek-e.
Két nagy ünnepünk: a Karácsony, Jézus megtestesülésének ünnepe, a másik pedig Húsvét, Jézus szenvedésének és feltámadásának ünnepe. Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvét vasárnap, Húsvét hétfő… majd később jön a Mennybemenetel. Sokan nem tartják fontosnak Urunk Mennybemenetele ünnepét, de itt a Zsidókhoz írt levélben pont erről van szól.
A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete az előző szövetségről beszél, a régi Templomról és a papok feladatairól. A Főpap egy évben egyszer mehetett be a Szentek Szentjébe, ahol feláldozta a bakok és a kecskék vérét. Majd a lényeg következik: „Krisztus azonban a ránk váró javak főpapjaként jött el, s belépett abba a nagyobb és tökéletesebb sátorba, amelyet nem ember keze alkotott, vagyis nem ebből a világból való. Nem a bakok vagy borjak vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök megváltást szerzett” (Zsid 9,11).
Amit itt ír, hogy belép a mennyei Szentélybe az áldozattal, ez a Mennybemenetelhez kötődik. Néha zavaros nekem ez a mennybemenetel, amikor Jézus felemelkedik és megígéri a Szentlelket az apostoloknak: ’Ti csak várjátok a Szentlelket, amit majd elküldök nektek’. Ennyi. Aztán eltűnik. Azonban nem csak úgy elmegy, hanem belép a Szentélybe. Felmegy a mennyországba az Istennek adott áldozattal, ami saját maga, vagyis ugyanaz, mint amikor a főpap belép a Szentek Szentjébe. Hihetetlen. Tehát, amikor Jézus felmegy a mennybe, akkor Ő maga a Főpap, aki belép a Szentek Szentjébe. Emlékezzetek vissza, hogy a Templom előképe volt annak, ami valójában a mennyországban volt.
Amikor a Főpap belép ebbe a sátorba, akkor hoz magával egy kézzelfogható dolgot. Amikor Jézus lép be a mennybe, Ő a végtelen és egyetlen áldozatot viszi be mindenki javára, „Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra” (Zsid 10,10). Remélem így érthető, mennyire csodálatos és megragadó ez!
Holnap lezárjuk a történetet. Csodálatos utazásban volt részünk! Tudjatok róla, hogy holnap nincs vége ennek az utazásnak, mert én továbbra is imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
363. nap, Az újszövetségi papság – Jel 15-17, Zsid 5-8, Péld 31,23-25 (2026.04.20., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk téged! Köszönjük neked a lehetőséget, hogy együtt olvashatjuk a Szentírást, így az utolsó napokban! Köszönjük neked az összes imát, amit egymásért elmondtunk! Köszönjük neked ezt az időt! Szavakkal nem is tudjuk kifejezni a hálánkat. Fogadd tehát a szívünket, dicsőítésünket, azt a dicsőséget, amit érdemelsz mindörökké! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Mielőtt a Zsidókhoz írt levélről és a Jelenések könyvéről elmélkednénk, a Példabeszédek könyvéről szólok pár szót. Ma olvasni kezdtük a derék asszony dicséretét. A Példabeszédek 31,24 írja: „Ingeket is készít, és eladja őket, öveket is árul a kereskedőnek.” Üzletasszony lehet. „Az erő érzete veszi körül” (Péld 31,25a). Más fordításban: „Erő és ékesség a ruhája, ezért vidáman néz a jövő nap elé” (31,25). Gondolhatunk itt az édesanyánkra, nővéreinkre, és minden nőre, aki segített bennünket az életünk során, akiknek ’erő és ékesség az öltözéke’. Ez egy hihetetlenül szép leírás az életünk, családunk fontos női tagjairól. „Vidáman néz a jövendő elé.” (Péld 31,25b). Mit is jelent ez? Rámutat arra, hogy milyen gyakran aggodalmaskodunk és reszketünk a jövő gondolatától. Ő viszont ’vidáman néz a jövő felé’. Miért? Mert neki „erő és ékesség a ruhája”. Bízik Istenben és ezért nem kell már félnie a jövőtől. Ez egy hatalmas igazság számunkra is, és mindenki számára, aki Krisztushoz tartozik. Ne félj a jövőtől!
Ha pedig már a jövőről beszélünk, áttérhetünk a Jelenések könyvére. A 17. fejezetben a nagy kéjnő és a vadállat történetét olvastuk. A nőt egy hétfejű és tízszarvú vadállat hordozza. „Ide bölcsességgel párosult ész kell!” A hét fej hét hegyet jelent, az asszony ezeken ül. De jelenti a hét királyt is. Öt közülük már a múlté, egy most uralkodik, az utolsó még nem jött el, de amikor eljön, rövid ideig lesz csak maradása” (Jel 17,9-10). Az általános megegyezés az, hogy a hét hegy Róma hét dombja. Van viszont egy rabbinikus hagyomány, amely szerint Jeruzsálem is hét dombra épült. Mindkettő hihető.
A keresztények ebben az időben elképesztő üldözésnek vannak kitéve a Római Birodalom oldaláról. Ha a hét királyt vagy uralkodót vesszük sorra Rómában, akkor az első Caesar, a hatodik pedig Nero vagy Domitianus. Van valami érdekes azonban ebben az egész leírásban. Mi ez a vadállat? Mik ezek a hegyek? Ki ez a kéjnő? Mi fog itt történni. Nos, a szerző, Szent János, nem feltétlenül olyan dolgokról beszél, amelyek meg fognak történni, hanem olyanokról is, amelyek már megtörténtek. Ezért használ ilyen szimbólumokat. Amit nekünk tudnunk kell, az az, hogy az üldözések limitáltak lesznek. Persze, kétségbeejtőek, de limitáltak, hiszen Krisztus uralkodik. „A tíz szarv, amelyet láttál, meg a vadállat, meggyűlölik a kéjnőt, kifosztják és levetkőztetik, a húsán rágódnak, és tűzön megégetik. Mert Isten sugalmazta nekik, hogy a tervét végrehajtsák” (Jel 17,16-17). Tehát ez mind véget ér majd. Róma egész városa, a világ üldözője, egyszer elbukik. A sátán erős itt a földön, de az ő ideje rövid. És ez számunkra is fontos igazság. Vannak szenvedések, lesznek nagy üldözések, de ez nem jelent majd teljes megsemmisülést. Még ha a mi életünk is véget ér, akkor sem lesz teljes a megsemmisülés. Isten nekünk adja a remény szavát, még e rombolás leírása közben is.
A Zsidókhoz írt levélben pedig már korábban megállapítottuk, hogy Jézus hatalmasabb az angyaloknál, Mózesnél, a papoknál és a papságnál, hiszen ő az új és örök főpap. Mivel ez a levél a zsidóknak szól, tehát olyan embereknek, akik járatosak a judaizmusban. Ők tudják, hogy a papság csak Lévi törzséből származhat, mint Áron papsága. Jézus viszont, ahogy a szerző mondja, nem Áron törzséből származik. Ő Júda törzsének gyermeke. Jézus tehát egy másfajta papságból részesedik, Melkizedek papságából, amiről még a Teremtés könyvében olvashattunk, és amiről a Zsoltárokban hallhattunk (Ter 14. és Zsolt 110.). Jézus papsága nem múlik el, nem öröklődik. Papként nem kellett áldozatot bemutatnia önmagáért, ahogyan az Ószövetség papjai tették nap, mint nap, vagy évente, hiszen ő bűntelen volt. Ő saját magát ajánlotta fel, egyszer és mindenkorra. „Ilyen főpap kellett nekünk: szent, ártatlan, feddhetetlen, a bűnösöktől elkülönített, aki fölségesebb az egeknél. Ő nem szorul rá, mint a többi főpap, hogy naponként először a saját vétkeiért mutasson be áldozatot, s csak azután a nép bűneiért. Egyszer s mindenkorra megtette ezt, amikor magát feláldozta. A törvény tehát gyarló embereket rendelt főpappá, az eskü szava azonban, amely a törvényt követte, magát az örökre tökéletes Fiút” (Zsid 7,26-28).
A nyolcadik fejezet arról szól, hogy miként lett Ő az Újszövetség közvetítője. Mi pedig ennek a szövetségnek vagyunk a részei most is. Ez az Örömhír: ennek a szövetségnek a részesei vagyunk!
Urunk, köszönjük neked ezt a közösséget! Köszönjük ezt a közös utat, és minden embert, aki velünk olvasott, és része volt ennek! Köszönjük, hogy ennyire hű voltál mindvégig!
Továbbra is imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)