Bibliaolvasás 358-362 nap

Olvasási rend

Bevezetés

358. nap

359. nap

360. nap

361. nap

362. nap

362. nap, A Napba öltözött asszony – Jel 12-14, Zsid 1-4, Péld 31,19-22 (2026.04.17., péntek)


Mennyei Atyánk, dicsérünk téged! Hálát adunk neked! Ismét köszönjük neked a Te Igédet! Köszönjük ezt az utolsó könyvet, amelyet olvasunk, a Zsidókhoz írt levelet. Kérünk, nyisd meg értelmünket, világosíts meg minket, hogy megértsük, amit olvasunk, megértsük, amit hallunk! Kérünk, készítsd elő szívünket! Készítsd elő szívünket ítéletedre! Készítsd elő szívünket a szeretetre, amely a földre jön! Segíts minket, hogy így majd befogadhassunk téged! Ezt az imát Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak hatalmas nevében mondjuk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ha emlékeztek a tegnapra, tegnap a Jelenések könyve 11. fejezetével zártunk. És mit látott János? János feltekintett a mennybe, és meglátta a szövetség ládáját, amely ott volt a mennyei templomban. Emlékezzetek, a ládát nem látták azóta, hogy Jeremiás évszázadokkal korábban elrejtette. Aztán jön a 12. fejezet, amely egyszerűen így folytatja: „és”. Tehát ez ugyanaz a látomás. Látja a templomot, a szövetség ládáját, és nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony, aki a Napba volt öltözve, lába alatt a Hold, fején pedig tizenkét csillagból álló korona. Gyermeket várt, és vajúdásában, szülési fájdalmai és gyötrelme közepette kiáltozott. Egy másik jel is feltűnt az égben: egy vörös sárkány. Emlékezzetek: hét feje, tíz szarva, és a fejein hét diadém volt, ami hatalmat jelez, meg valamiféle bölcsességet és befolyást is.

De térjünk vissza az asszonyhoz. Legalább három magyarázata van annak, hogy ki ez az asszony. Az egyik, hogy ez az asszony az ősi Izrael. A hűséges Izrael. És ez teljesen helytálló. Egy másik olvasat szerint ez az Egyház, ami szintén érthető, mert itt ismét a Sátán képe jelenik meg, amint háborút visel az Egyház ellen, az Egyház gyermekei ellen, Krisztus menyasszonya ellen. A harmadik magyarázattermészetesen Mária: ő az asszony, mert Mária szülte meg Isten egyszülött Fiát. Mindegyik megközelítés érvényes. Szemlélhetjük mindegyiket, és mindegyiknek láthatjuk az igazságát.

Íme egy világi példa, ami talán segíthet. A Gyűrűk Ura könyvsorozatban, amelyet J. R. R. Tolkien írt, több Krisztus-alak is megjelenik, több olyan szereplő, aki Krisztusra mutat. Az egyikük Gandalf, a varázsló. Ő abban az értelembenjelképezi Krisztust, hogy bölcsessége és hatalma van. Sőt, egy ponton meghal, majd visszatér, átváltozva: Szürke GandalfbólFehér Gandalf lesz. Ő Krisztusnak mint, papnak a képe is.

Aztán ott van Aragorn, a törvényes, de rangrejtett király, akiegy ponton elfoglalja majd trónját. Sok szempontból számkivetett, de eljön az idő, amikor elfoglalja a helyét. Íme,Jézus Krisztus képe, mint Király.

Ott van továbbá Zsákos Frodó, a hobbit,  a gyűrű hordozója. Maga Tolkien mondta a Gyűrűk Uráról, hogy vallásos, mégpedig kifejezetten katolikus mű. Frodó a gyűrűhordozó. A gyűrű Középföldén és az egész történetben a bűn romboló hatalmát jelképezi. Így tehát itt van valaki, aki a bűn romboló erejét hordozza, a gyűrűt viszi azért, hogy megsemmisítse. Ez az út hatalmas áldozatot követel tőle. Így Frodó, a gyűrűhordozó olyan értelemben jelenik meg, mint Jézus, a kereszt hordozója.

Láthatjátok tehát, hogy ebben a fikciós műben három kép, három megközelítés is arra szolgál, hogy felismerjük: ez Krisztus-szimbólum, ez is Krisztus-szimbólum, és ez is…Hasonló módon a Jelenések könyve 12. fejezetében a Napba öltözött asszony – akinek lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona, aki megszüli a gyermeket –, érthető úgy is, mint Izrael hűséges maradéka; mint az ősegyház vagy maga az Egyház; és úgy is, mint Mária, az Istenanya. És ezek mindjogos értelmezések.

Egy dolgot azonban érdemes szem előtt tartani. Van egy lenyűgöző, több száz éves történetünk a GuadalupeiSzűzanyáról, a mai Mexikóváros környékéről. A keresztények megérkeztek az Újvilágba, hogy elhozzák Jézus evangéliumát. Talán ötven év telt el, és csak néhány száz, talán néhány ezer megtérés történt. Volt valami erős ellenállás, ami megakadályozta, hogy az evangélium igazán kivirágozzon ezen a földön. Közép-Amerika ősi történelméről tudjuk, hogy itt erőteljesen jelen volt az emberáldozat. Ennek logikus következménye lehetett a démoni elnyomás. Egyszer egy Juan Diegó nevű bennszülöttnek megjelent egy fiatal asszony. Azték kinézetű volt, őslakosnak látszott. Azt kérte tőle, menjen a püspökhöz, és kérje meg, hogy építsen egy székesegyházat, templomot az Úr tiszteletére. Elment a püspökhöz, aki azt mondta: ’Jó, de bizonyítékra lenne szükségem.’ A történet röviden az, hogy Juan Diego visszatért az asszonyhoz, aki virágokat mutatott neki. December közepe volt, Mexikó hegyeiben ilyenkor nem nyílnak virágok. És mégis, ott teljes pompában virágoztak a kasztíliai rózsák. Juan Diego levette a tilmáját, ami olyan, mint egy szárított növényi rostokból készült poncsó, nagyon törékeny anyag. Az asszony elrendezte rajta a virágokat, visszaadta neki, ő pedig elvitte a püspökhöz bizonyítékként. Amikor kibontotta a tilmát, a püspök nemcsak a virágokat látta – kasztíliai rózsákatdecember közepén, Mexikóban – hanem a háncsköpenyen ott volt az asszony képe is, a Guadalupei Szűzanyáé. A püspök megdöbbent… Ez a kép mindmáig fennmaradt.

Tudományosan sincs igazán magyarázat arra, hogyan maradhatott fenn ezen a tilmán. A normál tilmák legfeljebb néhány évig, talán egy tucat évig bírják. Ez pedig már évszázadok óta létezik. Figyelemre méltó! És hogyan néz ki a képen az asszony? Napba öltözött, lába alatt a hold, fején tizenkét csillagból korona. És ez a történet lényege! Végső soron a lényeg nem pusztán az, hogy Mária megjelent, csodát tett egy tilmán, egy poncsón, és templomot építettek Isten tiszteletére a csoda miatt. A lényeg az, hogy közvetlenül ezután 5–9 millió ember tért meg Jézus Krisztushoz. Emlékezzetek, a Teremtés könyvének 3. fejezetében szó van arról, hogy összezúzzák a kígyó fejét (vö. Ter 3,15). És látjuk, hogy ez itt az Újvilágban is megtörtént. A GuadalupeiSzűzanya Napba öltözve jelent meg, lába alatt a Holddal, fején tizenkét csillag koronájával. Ezután pedig a gonosz szorítása, amely ezeket az őslakos népeket fogva tartotta – akiket Isten szeret, akikért Krisztus meghalt – végül megtört. Szabaddá váltak, megismerték Jézus Krisztust, és neki, érte adták az életüket. Ez valóban lenyűgöző történet. Szerintem egészen hihetetlen.

A Jelenések könyvét tovább olvasva mozgalmas a kép: látjuk a tengerből feljövő vadállatot, a földből feljövő vadállatot, valamint a Bárányt és a 144 000 igazat. És megjelenik 666-osszám is. Ez egyszerre szól arról, ami az első századi ősegyházzal történt, és egy előrevetítése annak is, ami az idők végén következik majd. Üldözésen mennek keresztül. És ebből mi is vigaszt meríthetünk: testvéreink már jártak ezen az úton előttünk. Nem élték át a végső ítéletet, de átélték az üldöztetést, túlélték, és Isten végig velük volt. Amikor mi üldöztetésen megyünk keresztül, mi is túl fogjuk élni, mert Isten velünk lesz mindvégig, egészen a legvégéig.

Most egy gyors megjegyzés a Zsidókhoz írt levélről. Szerintem ez a kettő – a Zsidókhoz írt levél és a Jelenések könyve – a Biblia két legösszetettebb könyve. Most, a végén együtt olvassuk őket. De ez csak az én panaszkodásom, mert nem tudok annyit beszélni róluk, amennyit szeretnék. A Zsidókhoz írt levél esetében nem tudjuk biztosan, ki a szerző. Sokáig azt gondolták, hogy Szent Pál írta, és lehet, hogy valóban ő, de lehet, hogy valaki más. Viszont az, hogy kikhez íródott, már az első sorokból is nagyon világos: zsidókhoz, akik nagyon jól ismerték az Ószövetséget, és megismerték Jézus Krisztust. Sőt, ők maguk is megtapasztalták az üldöztetés bizonyos fokát, és a 13. fejezet alapján talán még az is megkísértette őket, hogy visszatérjenek korábbi istentiszteleti formáikhoz. Ott van tehát a kísértés, a kérdés az üldöztetés közepette: ’Ki is valójában Jézus, akiért mindent feladunk?’ Ezért ezzel kezdi: ’ezt először tisztázzuk, mielőtt továbbmennénk’. Tehát: Jézus fölötte áll az angyaloknak. Az angyalok rendkívül hatalmasok, lenyűgözőek, de Jézus fölöttük áll. A levél azt bizonyítja, hogy Jézus, bár ember, személyesen a megígért Messiás, Isten Fia, s így maga az Isten. Az 1. fejezet 3. verse ezt mondja: „Mint (Isten) dicsőségének kisugárzása és lényegének képmása, ő tartja fenn hathatós szavával a mindenséget” (Zsid 1,3).

Ez héber gondolkodás szerint azt jelenti, hogy ahogy a napsugarak a Napból származnak és ugyanaz a természetük, mint a Napnak, úgy Krisztus is ugyanaz az isteni valóság, mint az Atya. A „lényegének képmása” kifejezés a pecsétgyűrű és alenyomata viszonyát írja le: a lenyomat ugyanazt a mintáthordozza, mint maga a pecsét. Tehát azt mondja: ’Jézus, sokkal magasabb rangú az angyaloknál.’ Sőt, a 3. fejezetben azt mondja, hogy nemcsak az angyaloknál magasabb rendű, hanem Mózesnél is nagyobb, aki a Törvényt adta. Mert Mózes szolga volt, Krisztus viszont Fiú. És ez annyira csodálatos!

Annyi mindent lehetne még innen idézni! Nemcsak az angyalok fölött áll, hanem ugyanakkor szenvedése által emeltetett fel, vált tökéletessé. Egyet szeretnék kiemelni: ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak olyan értelemben kellett tökéletessé válnia, mint nekünk, mintha a szívének megtisztulásra lett volna szüksége. Nem erről van szó; hanemhogy ő végigment a megfosztottság, a szenvedés útjántestvéreiért, azokért, akiket testvéreivé tett, és így emberként is tökéletesnek bizonyult! Ez egyszerűen lenyűgöző...

Menjünk vissza a 2. fejezet 9. verséhez. Azt látjuk: „De annyit azért már látunk, hogy Jézus, aki kevéssel lett kisebb az angyaloknál, a halál elszenvedéséért a dicsőség és nagyság koszorúját nyerte el, hiszen Isten irgalmából mindnyájunkértmegízlelte a halált” (Zsid 2,9). Ez az, amit Jézus megtett érted és értem: megízlelte a halált, hogy te és én az életet ízlelhessük meg. „Illett ugyanis, hogy azt, akiért és aki által minden lett, mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse. Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő, és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket” (Zsid 2, 10-11). Nem szégyelli, hogy testvéreinek hívja őket. És ez annyira fontos. Téged a testvérének nevez. Téged a nővérének nevez. Isten szeret téged, és Fiának, Jézus Krisztusnak halála által az övé lettél!

Ez most nagyon hosszú lett, tudom. Nagyon sajnálom, de szeretném, hogy ez igazán mélyre menjen benned: nem szégyell a magáénak nevezni! Nem szégyell a testvérének nevezni! Nem szégyell a nővérének nevezni. És Ő sem szégyelli, amikor te Őt a testvérednek és Uradnak nevezed. Imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem! A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

361. nap, Ítélet és bűnbánat – Jel 8-11,  Filem, Péld 31,16-18  (2026.04.16., csütörtök)


Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy idevezettél minket és hálát adunk Szent Pál Filemonnak írt leveléért is! Jó voltál hozzánk betekintést engedni a végső ítélet természetébe és megmutattad azt is, hogy bármily szép is ez a világ, legbelül azért mégiscsak romlott és ezért nem fog örökké tartani. Igazságban jössz majd, ítélni életünket és a világot, amelyben elhelyeztél minket. Add, hogy hűségesek maradjunk hozzád! Add, hogy éberen és várakozva leljen minket az a nap, felkészülten arra, hogy érdemeidnek megfelelően fogadjunk téged! Add, hogy addig is jól viseljük fájdalmainkat! Segíts fiadhoz, Jézus Krisztushoz hasonlóan kitartanunk a szenvedésben! A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk téged! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kezdjük is a Filemonnak írt levéllel! Filemon egy olyan személy, akit Pál térített meg, akivel az apostol ismertette meg Krisztust. Pál vezette be az Egyházba Filemont, akinek volt egy Onezimusz nevű rabszolgája. Aki viszont inkább a szabadságot választotta, és megszökött. Menekülése során viszont ő is összefutott Pállal, aki végül őt is megtérítette.

Ez tehát a tényállás, amikor Pál tollat ragad, hogy levelét megírja. Fontosnak érzi, hogy tájékoztassa Filemont a fejleményekről és egyben a továbbiakról is rendelkezzen. Visszaküldi a szökevényt gazdájához, de figyelmezteti is a ház urát, hogy testvérként kell kezelnie az új keresztényt. Onezimusszal olyannyira elégedett volt, hogy akár munkatársnak is megtartotta volna. Saját igényeinél viszont előbbre helyezte az igazság érdekét, így inkább úgy döntött, hazaküldi őt, de már elsősorban nem mint rabszolgát, hanem mint testvért.

Itt álljunk meg egy pillanatra! Vannak ugyanis nézetek, amelyek szerint a Szentírás elismeri a rabszolgaság létjogosultságát, sőt, egyenesen támogatja is azt. De nézzük csak meg közelebbről! Rabszolgaságról a kezdetektől fogva hallhattunk már az Ószövetségben is. Ez viszont nem az, amire gondolnánk, inkább egy kölcsönös megegyezésen alapuló szolgálat. Történtek ennek terén visszaélések? Hát persze! De nem ez a lényeg.

Hogy működött hát akkor a gyakorlatban ez az, úgymond, „keresztény rabszolgatartás”? A keresztényeknek is voltak ugyanis rabszolgáik, mert akkor ez volt szokásban, de egy különleges kitétellel: a keresztény gazda köteles volt szolgájával testvérként, fivérként vagy nővérként bánni!

Ezt nehéz lehet most így megértenünk, mert ez a rendszer nem nagyon ismert. Ha rabszolgaságról hallunk, mindenkinek valami korbácsos gyarmattartó ugrik be, amint egy afrikai embert ütlegel valahol a gyapotföldeken – de ez nem az, amiről beszélek. A keresztények jóval emberségesebben bántak a rabszolgákkal. Így nem számít durva dolognak, hogy Szent Pál visszaküldi az elszökött rabszolgát urához, ugyanakkor teljesen egyértelművé teszi, hogy Onezimuszt testvérként kell kezelnie.

Bizony mondom, ha így bánnának egymással a keresztény munkaadók és munkavállalók, egészen más, jobb világban élnénk. A mi környezetünkben ugyan reményeim szerint nincs rabszolgatartás, de vannak tanárok és diákok, vagy egymásnak alá- és fölé rendelt családtagok. Ha nem úgy tekintünk egymásra, mint idegenre, vagy valakire, aki csak azért létezik, hogy minket szolgáljon, hanem inkább mint fivérünkre és nővérünkre, szebb lenne minden. Pál egy olyan világ képét tárja Filemon elé, amely akár a miénk is lehet. Remélem, értitek, mire gondolok.

De térjünk most vissza a Jelenések könyvéhez, a 8.-tól 11.-ig terjedő fejezetekhez, amikben nagyon sok dolog történik. Itt van mindjárt a hetedik pecséttörés. Emlékeztek, amikor feltörnek egy pecsétet, a Földet csapás éri. Itt viszont megjelenik egy új elem is, még az előző fejezet végén: egy másfajta pecsét, amivel Isten szolgáit jelölik meg, de ez védelmet ad! Nagyon érdekes!

Említettem, hogy a Jelenések könyvének keletkezési ideje vitatott. Némelyek úgy tartják, hogy már 70. előtt megszületett, mások szerint viszont csak 80-90. körül készült el. A többség ez utóbbit vallja, de él egy kisebbségi különvélemény is, mely az előbbi mellett teszi le a garast. Ettől függetlenül biztosra vehetjük, hogy János olyanoknak írta ezt a könyvet, akiket éppen üldöztek, és feltárta előttük a mennyei dicsőítés erejét.

A 8. fejezet elején felbukkan az aranyfüstölő: „Jött egy másik angyal, megállt az oltár előtt, aranyfüstölő volt nála. Sok tömjént kapott, hogy az összes szent imádásával tegye az aranyoltárra, amely az Isten trónusa előtt állt. Az angyal kezéből a tömjén füstje a szentek imádásával felszállt az Isten elé” (Jel 8,3-4). Figyeljétek meg, hogy itt a földön élő igaz emberek imáiról van szó, amiket a mennyben levő szentek visznek Isten elé. Mi tehát bírjuk az angyalok közbenjárását és értünk könyörögnek a szentek is. Nagyon fontos! Megfigyelhetjük hát, hogyan zajlik egy dicsőítés a mennyben, később pedig azt is láthatjuk ma, milyen az a templom, ahol ez megtörténik. Maradjatok velünk!

Addig is, előbb a hét harsona szólal meg, rögtön a pecsétek után. Ezek, ugye, a tekercsen voltak és feltörésük pusztulást hozott a földre. Az összes csapás, ami ezeket előidézte, azokat a katasztrófákat tükrözi, amiket Jézus Krisztus maga jövendölt meg. A csapások egy az egyben megfelelnek mindannak, amit Ő mondott. A hét harsona is hét további csapást hoz. És akkor a hét csészéről még nem is beszéltünk, ami csak folytatja a sort. Tehát jegyezd meg: hét pecsét, hét harsona és hét csésze. Ezek végzik el a pusztítást.

Igen, durva lehet ez így most neked, de képzeld el, hogy élhette meg mindezt János, aki konkrétan tanúja volt az eseményeknek! Nekünk csak végig kell hallgatni. Ő látta is. De azért nyert egy kis enyhülést: „Azután az égi hang újra szólt hozzám: ’Menj, vedd el a nyitott könyvet az angyal kezéből, aki a tengerben és a földön áll.’ Odamentem az angyalhoz, hogy adja át nekem a könyvecskét. Így szólt hozzám: ’Nesze, nyeld le! Keserű lesz tőle a gyomrod, de a szád olyan édes, mint a méz.’ Elvettem az angyal kezéből a könyvecskét és lenyeltem. A szám édes lett tőle, mint a méz” (Jel 10,8-10). Ezzel próbálta az Úr vigasztalni Jánost a sokkhatásban. Ugyanakkor az édes kis könyv, ami keserű a gyomornak, egyszerre jelezheti Krisztus Egyházának szenvedéseit és győzelmeit is. Megadatik neki az elhagyatottság és a vigasztalás íze is, mielőtt újra prófétálni kezd népekről, nemzetekről, nyelvekről és királyokról is. Lenyűgöző!

Menjünk csak vissza egy kicsit! Elnézést az ugrálásért, de ide kívánkozik ez a rész itt a harsonák után: „A többi ember, aki nem halt meg a csapások alatt, mégsem tért meg gonosz tetteiből, hanem továbbra is imádta a démonokat és az aranyból, ezüstből, bronzból, kőből és fából készült bálványokat, amelyek nem látnak, nem hallanak és nem járnak, nem tértek meg sem a gyilkosságból, sem a varázslatból, sem paráznaságukból, sem a lopásokból” (Jel 9,20-21). Fontos felismernünk, hogy igen, ez a világra kimondott ítélet, de olyan ítélet, amelynek az a rendeltetése, hogy bűnbánatra vezesse az embereket. Más kérdés, hogy itt még ez sem hatott!

Péter is úgy mondta, hogy amikor úgy érzed, Jézus késlekedik, az valójában nem késés, csak egyszerűen türelmes az Úr. Nyugodtan várakozik, hogy végre visszatérj hozzá. De egyszer betelik a pohár. Szándékosan nem azt mondom, hogy elfogy Isten türelme, mert ilyen nincs. Az nem fogy el, mert Isten hosszantűrő. Nagyon sokáig kitart. A mi lehetőségeink viszont mégis korlátozottak. Az ajtó most nyitva áll előttünk, de előbb-utóbb zárulni fog. Ez a Jelenések könyvének egyik fő üzenete, mint ahogy az egész Bibliáé is.

Isten szeret téged. Nagyon szeret! Sőt, mindnyájunkat nagyon szereti, minden egyes embert! De az idő akkor is lejár. Újra mondom, nem Isten szeretete jár le. Nem a türelme fogy ki. Csak az idő az, ami betelik. Akkor pedig megkapjuk, amit választottunk. Vannak, akiken nem segít semmi. Szét lehet bombázni a földet, amivel csak akarod, de akkor is lesznek, akik inkább önmagukra szavaznak. Igazából mindegy is, hogy mit választanak, csak Isten ne legyen az! Bármit, bárkit, csak Őt ne!

A 11. fejezetben viszont megjelenik két nagyon titokzatos tanú. Ők vajon kik lehetnek? Talán két keresztény próféta? Szembeötlő, hogy milyen erősek: „Hatalmuk van, hogy bezárják az eget, hogy küldetésük idején ne essen az eső. Hatalmuk van arra is, hogy a vizet vérré változtassák, és annyi csapással sújtsák a földet, amennyivel csak akarják” (Jel 11,6). Hmm… láttunk már ilyet? Ez olyan ószövetségien hangzik. Kinek volt hatalma bezárni az eget, hogy eső ne hulljon? Mondjuk, három évre? Nem másnak, mint Illésnek. És ki volt az, aki a vizet vérré változtatta és mindenféle csapással sújtotta a földeket? Hát Mózes! A két tanú így lehet maga Mózes és Illés, de az is előfordulhat, hogy más próféták, akik az ő szellemiségüket jelenítik meg. Bárhogy is vesszük, ők együtt Isten valódi jelenlétét közvetítik. Ő él és itt van!

Kemény fellépésük hatására a világ nemzetei összefognak és megölik őket, hogy aztán nagy örömujjongás közepette gratuláljanak egymásnak.

Ezt én egy nagyon erőteljes pontnak tartom. Észrevetted, milyen gyakran hangzik el az Újszövetségben, hogy nem tartozhatsz egyszerre a világhoz és Istenhez is? Sokan úgy gondoljuk: ’Dehát én tisztességesen élek, és derék emberek vesznek körül, akikkel jó a kapcsolatom. Mi ezzel a gond?’ És igazad is van. Hála Istennek, a környezetünkben élők többsége azért – hittel vagy hitetlenül –, de alapvetően rendes ember, aki hűen teszi a dolgát. Mégis, ha teljesen az Úrhoz tartozunk, előbb-utóbb kialakul bennünk az az érzés, hogy ez azért valahogy nem a mi világunk. Nem illünk ide igazán.

Keresztényként ennek így is kell lennie. Ha túlságosan könnyen bele tudsz simulni a világi környezetedbe, az nem feltétlenül válik hasznodra. Sőt, még akár kárát is vallhatod ennek.

Tehát megölték ezt a két prófétát, a két tanút. Görögösen mondhatnánk úgy is, hogy a két mártírt. Azt írja: „Holttestüket sokan fogják nézni” (Jel 11,9). Aztán: „Ezen a föld lakói ujjonganak és vigadnak, és örömükben ajándékot küldenek egymásnak, hiszen ez a két próféta gyötrelmére volt a föld lakóinak” (Jel 11,10).

Ez az, amit a világ a prófétákkal tesz. Néha felismeri, hogy ezek szentek, de nyilván olyanokat is tudsz mondani, akik a mi időnkben hunytak el, sütött róluk az életszentség, az emberek viszont mégsem fogadták el őket. Úgy gondolták: ’Talán lehetett bennük valami, de valószínűbb, hogy hátsó szándékaik voltak. Inkább átverés lehetett az egész.’ Persze, mindnyájan romlottak vagyunk, de gondolj rá, hogy a világ mennyire irtózik a szentségtől. Messziről jól néz ki, de ha a közelben áll neki valaki szenteskedni, az már zavaró. A lehetőség ennek ellenére adott: vissza tudunk térni az Úrhoz.

Még egy kis utolsó megjegyzés a 11. fejezet végéhez, ahol János a mennybe néz. Azt mondja: „Megnyílt az égben az Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája a templomban. Erre villámlás, égzengés, földrengés és nagy jégeső támadt” (Jel 11,19). Ez a Sínai-hegyet idézi fel bennünk, de nem úgy, mint ott; itt megjelenik a szövetség ládája.

Micsoda? Hiszen a szövetség ládája elveszett! Emlékeztek? Jeremiás évszázadokkal ezelőtt elrejtette, de most János, élete folyamán először, meglátja! Felnéz a mennybe és ott van! Nagyon fontos! Miért? Mert a láda az Úr templomában van! Emlékszel még a mennyei dicsőítésre? Amit erről János leírt, ma a keresztény templomokban, az oltárokon történik, a katolikus Egyházban. Ez az a hely! Ez az a cselekmény és ez az a mű, amire te és én meg vagyunk alkotva!

Ne haragudjatok, hogy ennyire hosszú lettem, de hát már úgyse maradunk együtt sokáig, hiszen a 361. napon vagyunk. Micsoda ajándék volt ez! Nem az ítéletre gondolok, hanem az Úr cselekedeteire. Ő már hozott ítéletet a világra régen is, és újra ítélni fog. Nem azért, hogy büntesse az ártatlanokat, hanem hogy igazságot tegyen a világban. Ezért imádkozom magamért éppúgy, ahogy értetek is, hogy mindnyájan Isten irgalmában részesülhessünk majd az ítélet idején.

Tehát Imádkozom értetek, és titeket is kérlek, hogy imádkozzatok értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

360. nap, A mennyei imádás – Jel 4-7, Tit 1-3, Péld 31,10-15 (2026.04.15., szerda)


Mennyei Atyánk! Áldunk és dicsőítünk téged! Hálát adunk neked, hogy elvezettél minket a mai napig, a 360. napig! Kérünk, járj velünk továbbra is! Leginkább pedig azt kérjük, hogy vezess minket, hiszen a vezetésed nélkül, az Igéd nélkül teljesen elveszettek vagyunk! Segíts, hogy a tieid legyünk ma is és minden nap! Jézus nevében kérünk. Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Ma végigolvastuk Szent Pál Tituszhoz írt levelét, ami igen rövid, csak három fejezet. Csupán egy dolgot szeretnék belőle kiemelni. Amikor Szent Pál Titusznak ír, Titusz Krétán van. Pál így idézi a krétaiak saját prófétáját: „A krétaiak örök hazugok, gonosz fenevadak és falánk naplopók” (Tit 1,12), majd igazat ad neki: ’Ez igaz tanúság, egyetértek! Hú, azok a krétaiak!’ Pál ezzel arra is utal, hogy a kereszténnyé lett krétaiak sem feltétlenül élnek megtért keresztényhez méltó módon. Ezért ad útmutatást: ’Így éljenek az idős asszonyok, így az idős férfiak, így a fiatalasszonyok, így a fiatal férfiak, így pedig a rabszolgák…’ Ennek az egésznek pedig az az oka, hogy elengedhetetlen, hogy a kereszténység hiteles, az evangélium pedig hihető legyen! Fel kell ismernünk tehát, hogy ha a keresztények a világban élnek, de nem élnek másképp, mint a többiek – amint jelen esetben az egyszerű krétaiak és a krétai keresztények – az bizony baj! Pál tehát ezt mondja: ’Tanúságot kell tennetek Jézusról, mert ha nem éltek másképp, mint a többiek, akkor éppen evangélium hatástalanságát bizonyítjátok!’ Az egész Tituszhoz írt levél lényege ez: vagy az evangélium erejéről teszünk tanúságot az életünkkel, vagy az evangélium erőtlenségéről. Amennyiben ugyanúgy élünk, mint bárki más, akkor azt tanúsítjuk, hogy az evangélium hatástalan. Ha viszont másképp élünk, ha megváltozott az életünk, akkor az evangéliumnak ereje van! Ereje van arra, hogy megváltoztassa az életünket vagy a körülöttünk élők életét!

Térjünk át Szent János jelenéseire! A képvilág valószínűleg ismerős lesz számotokra. Nézzük csak, mi is történik a negyedik fejezetben! Emlékezzünk vissza, tegnap az egyházaknak írt leveleknél fejeztük be, most pedig ez jön: „Ezek után láttam, hogy egyszer csak kapu nyílt az égen, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mintha harsona szólt volna hozzám, folytatta: »Gyere fel ide, és megmutatok neked mindent, aminek ezek után történnie kell.« Nyomban elragadtatásba estem lélekben: És íme, trónt állítottak fel a mennyben, és a trónon ült valaki” (Jel 4,1-2). Ez nagyon fontos. A következő fejezetek mind erről szólnak, hogy mit látott János a mennyben. Ez valami elképesztő! Látja a trónon ülőt, majd körülnéz, és látja a huszonnégy széket, és rajta huszonnégy vént, fehér ruhába öltözve, aranykoszorúval a fején. De képzeljük csak el azt, ami az 5. versben áll: „A trónból zengő, mennydörgő villámok csapkodtak” (Jel 4,5). Mire emlékeztet ez? Szerintem ez pont olyan, mint ami a Sínai-hegyen történt, a törvényadáskor. Aztán látjuk a huszonnégy vént, akik királyok is, de papként is szolgálnak majd. Nagyon fontos, hogy észrevegyük, hogy koronát viselnek, mint a királyok, de úgy imádkoznak, mint a papok. Hú, ez őrületes!

Aztán itt ez a négy élőlény: oroszlánhoz, bikához, emberhez és repülő sashoz hasonlítanak. Őket is láttuk már valahol. És mi az, amit folyamatosan énekelnek? „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, aki van és aki eljő!” (Jel 4,8). Ha voltatok már valaha katolikus misén, akkor tudjátok, hogy ott is ezt énekeljük. Ez a Sanctus, vagy magyarul a Szent vagy. Szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy minden alkalommal, amikor misére mégy, ez történik: te is felkerülsz a mennyei trónterembe, éppúgy, mint János! Ez a Jelenések könyvének a titka! Ez a titok, hogy akárhányszor misére megyünk, oda kerülünk János helyére, arra a helyre, amiről a 4. és az 5. és az azutáni fejezetek szólnak! Elképesztő, mi történik itt! „Míg az élőlények dicsőséget, áldást és hálát zengtek a trónon ülőnek, az örökkön-örökké élőnek, a huszonnégy vén leborult a trónon ülő előtt, és imádta az örökkön-örökké élőt. Koszorújukat a trón elé tették és zengték: »Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tiéd legyen a dicsőség, a tisztelet és a hatalom, mert te teremtetted a mindenséget, akaratod hívott létre és teremtett mindent«” (Jel 4,9-11). Elképesztő ez az imádat!

Az ötödik fejezetben előkerül egy tekercs, amin hét pecsét van. Valaki így magyarázta nekem egyszer: ne úgy képzeld el, hogy az a hét pecsét a tekercs szélén egy sorban helyezkedik el, sokkal inkább úgy, hogy ez egy jó szorosan összetekert irat, amin minden csavarásnál egy újabb pecsétet helyeztek el, vagyis a hetedik pecsétnek egészen belül, a tekercs közepén kell lennie, tehát az az, amit utoljára törnek fel. Így, ha az első pecsétet feltöröd, ami kívül van, akkor el tudod olvasni az első üzenetet, de lehet, hogy a második üzenet már nem neked szól. Aki a második pecsétet feltöri, az elolvashatja az első üzenetet és a másodikat, de a harmadik már nem az övé. A harmadik pecsét feltörője elolvashatja az első kettőt is és a harmadikat. Érthető? Ezt jelenti tehát a tekercs kibontása. Szerintem segít, ha vizuálisan el tudjuk képzelni, hiszen először csak a sajnálkozást látjuk, mert senki sem méltó arra, hogy kibontsa a tekercset és feltörje a pecséteket. Ki fogja megtenni? János sírva is fakad, mire az egyik vén azt mondja neki: „»Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid sarja. Ő majd kinyitja a könyvet, feltöri hét pecsétjét.« Most azt láttam, hogy (…) ott áll a Bárány, mintha leölték volna. Hét szarva volt és hét szeme” (Jel 5,5-6). A hét szarv és a hét szem Krisztus teljes hatalmát és teljes tudását szimbolizálja. A szarv a hatalom szimbóluma, a szem pedig a tudásé. A hét, a szövetség száma pedig a teljességet jelöli: teljes hatalom, teljes tudás. Jézus Krisztus maga az, aki örökké él! Ő az, aki felnyithatja a tekercset. „Amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt. Hárfája volt mindegyiknek és tömjénnel tele aranycsészéje – ezek a szentek imádságai. Új éneket énekeltek” (Jel 5,8-9). A szentek imádságairól itt olvasunk, az 5. fejezetben! Ezért hisszük azt, hogy a mennyben élő szentek, a huszonnégy vén, felemeli a földön élő szentek, mármint a szerte a világban élő keresztények imáit. A földi szentek imái a tömjénnel teli aranycsészék. „Új éneket énekeltek: »Méltó vagy, hogy átvedd a könyvet, és feltörd pecsétjeit, mert megöltek, és véreddel megváltottad (az embereket) Istennek, minden nyelvből, népből és nemzetből, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön«” (Jel 5,9-11). Hú, ezt egy erőteljes dicsőítés követi, melyre „a négy élőlény így felelt: »Ámen!« A vének pedig leborultak és imádták (Jel 5,14). Ez tehát a mennyei dicsőítés képe, ahol nemcsak a trónon ülőt imádják, hanem a Bárányt is, akit megöltek, de örökké él!

Ezután, a hatodik fejezetben a Bárány feltöri a hét pecsét egyikét, ezt követően pedig elég kemény időszak köszönt a földre. Érkezik az első lovas a fehér lovon: a lovasnak íja volt és egy koszorút nyújtottak át neki, amikor elindult, hogy győzelmet arasson. A második lovas egy vörös lovon érkezett és megbontotta a békét, vagyis háború jött a földre.

A harmadik fekete lovon érkezett mérleggel a kezében. Itt meg kell említenünk a következőt: „úgy hallottam, mintha a négy élőlény közt szózat hallatszott volna: »Egy mérő búza egy dénár, három mérő árpa egy dénár. De az olajat és a bort ne bántsd!«” (Jel 6,6). Olvastam egyszer egy kommentárban, hogy az olajszüret ideje máskor van, mint a búza és az árpa aratásának az ideje. Ez azt sugallhatja, hogy ez csak egy időszakos szenvedésről szól, nem a teljes éves termés elpusztításáról. Úgy gondoltam, ennek lehet értelme, ugye, mert a búza és az árpa ára megemelkedett, de az olajhoz nem nyúltak, mert nem volt olajszüret ideje.

A negyedik pecsét feltörésével érkezik a negyedik lovas fakó lovon (más fordításban sárgászöld színű). „Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet” (Jel 6,8). A következő két pecsét feltörése is pusztítást hoz a földre.

Aztán jön a hetedik fejezet a hetedik pecséttel, és a lenyűgöző 144 000-es számmal! Mi ez? 144 000 = 12 x 12 x 1 000. Vagyis 144 000 az 12-szer 12 000. Az alapgondolat az, hogy Izrael mind a 12 törzséből 12 000 embert hoznak vissza. Gyakorlatilag Isten jelenlétében újraegyesítik, helyreállítják a 12 törzset! Nagyon fontos, hogy ezt most megértsük, hogy miért 144 000! Azért, mert az 12-szer 12 000. Tehát Izrael törzseinek száma szorozva 12 000-rel. A 12 egy igen erőteljes, teljességet kifejező szám, és azt fejezi ki, hogy Isten helyre akarja állítani Izraelt. De azt is mondhatnánk, hogy Isten helyreállítja az új Izraelt, vagyis a keresztényeket! Azokat, akik hozzá tartoznak! Itt újra az a helyzet, hogy ezt különböző tudósok másképp értelmezik, de ami egyértelműen és tisztán érthető, hogy ez Isten Királyságának helyreállítása az Ószövetség szerint. Meg is említi, ki is mondja a törzsek nevét egyenként! Ez nagyon fontos tehát! Ezek a zsidók! Sokan azt gondolják, hogy az Újszövetség antiszemita, de nem lehet az, ha rájössz, hogy zsidók írták! Itt a 7. fejezetben ez egy kijelentés, egy prófécia a 144 000-ről, Izrael népének helyreállításáról!

Aztán egy hihetetlen verset olvashatunk: „Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből álltak a trón és a Bárány előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaág. Nagy szóval kiáltották és mondták: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül és a Báránynak!«” (Jel 7,9-10). És újra dicsőít mindenki! Ez annyira hihetetlen, hiszen nemcsak a zsidóké a megváltás, a helyreállítás, nemcsak Izrael országáé, hanem a miénk is, akik nem zsidónak születtünk, de Istenhez tartozunk, mi is meghívást kaptunk, hogy részt vegyünk a mennyei dicsőítésben!

Az utolsó sor következik: „Ekkor a vének közül az egyik megszólított. Azt kérdezte tőlem: »Kik ezek a fehér ruhába öltözöttek, és honnan jöttek?« Így válaszoltam:” – ’Te vagy az idevalósi, neked kell tudnod!’ – „»Te tudod, uram.« »Ezek a nagy szorongatásból jöttek – magyarázta meg –, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében« (Jel 7,13-14). Ezek a vértanúk, és a vértanúknak különleges helyük van! János ezt mondja: „ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számolni. Minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből…” (Jel 7,9), majd így folytatja: – „ezek a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében (Jel 7,14). Különleges helyük van a mennyben! Vannak, akiknek különleges hely jut a mennyországban, és ez így van rendben, hiszen mindenki szeretve van. De itt vannak ők, akik a saját életükkel tettek tanúságot Jézus Krisztusról! Emlékeztek, amikor Péter azt mondta Jézusnak: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19,27). Jézus pedig azt válaszolja: lesz áldás ebben az életben, lesz üldözés, és lesz örök élet és végtelen áldás a mennyben. Azt viszont felismerhetjük, hogy sok múlik azon a mennyországban, hogyan élünk itt a földön. Minél igazabb életet élünk, minél jobban működünk együtt Istennel ezen a földön, minél inkább igent mondunk Jézusnak ezen a földön, annál inkább megdicsőül Isten a mennyben is! Azt hiszem ez a szíve az egész történetnek! Fogunk még erről beszélni a következő fejezetek kapcsán, hogyan tud meg János egyre többet és többet a mennyei imádatról. De úgy tűnik, egy dolog egyértelművé vált itt, én legalábbis úgy látom: az igaz tetteink jobban megdicsőítik, felmagasztalják az Atyát, a Fiút és a Szentlelket az örökkévalóságban is. Emiatt mondhatjuk: ’Hát nem akarjuk, hogy a legnagyobb dicsőséget kapja Isten a földi életünk által a mennyország örökkévalóságában?’ Nem csak annyi a cél, hogy bejussunk a mennyországba, hanem éljünk úgy, hogy minden lélegzetvételünkkel és minden pillanatunkkal nagyobb és nagyobb legyen az Ő dicsősége!

Ez engem egészen tűzbe hozott, ezt akartam nektek tovább adni. De persze Isten mindannyiunkat szeret! Mindig is szeretett és mindig is szeretni fog! A kérdés csak annyi, hogy én hagyom-e, hogy szeressen? Igent mondok-e neki ma is? Imádkozom, hogy tudjál igent mondani, hogy tudjak igent mondani, és hogy mi mind ott legyünk azok között, akik a mennyben Istent dicsőítik. Nemcsak itt a földön, a szentmiséken, hanem a menny örökkévalóságában! Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

359. nap, János apokalipszise – Jel 1–3, 2Tim 3–4, Péld 31,8-9(2026.04.14., kedd)


Mennyei Atyánk, áldunk és magasztalunk téged! Köszönjük, hogy elhoztad nekünk ezt az új napot, a Jelenések könyvét és Pál második levelének lezárását Timóteushoz. Hálát adunk ezért a 365 napos utazásért, így a végéhez közeledve. El sem tudjuk kezdeni megszámolni az áldásokat – nemcsak az áldásokat, nemcsak a kezdet áldásait, hanem annak áldásait is, hogy végig tudtuk járni az utat. Uram, sokat beszélgettünk a jó kezdésről, de mindig emlékeztetsz rá, hogy jobb a jó vég, mint a jó kezdet. Segíts nekünk, hogy jó legyen a vége! Jézus nevében, ámen!

Visszafelé haladva, amiről először szeretnék beszélni, az Szent Pál második levele Timóteushoz. Gyönyörű, ahogy Szent Pál biztatja lelki gyermekét, Timóteust, és az egyik dolog, amire emlékezteti, hogy a szenvedés része az élet és a küldetés egészének. ’Lesznek olyanok, akik ellened szegülnek és olyanok is, akik elpártolnak tőled’ – ezt már megírta Timóteusnak és most emlékezteti. A fájdalom hangján szól azokban a nehéz és szomorú szavakban, amiket a 4. fejezet közepén és végén olvashatunk: „Siess, gyeremielőbb! Démász ugyanis elhagyott a világ kedvéért, és Tesszalonikába ment, Kreszcensz meg Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. Csak Lukács van mellettem. Márkot is vedd magad mellé, és hozd el, jó szolgálatot tenne nekem” (2Tim 4,9-11). Majd így folytatja valamivel később: „Alexander, a bronzműves sokat ártott nekem” (2Tim 4,14). Végül a 4. fejezet 16. versében ezt mondja „Első védekezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserbenhagyott. Ne számítson nekik bűnül! Ám az Úr mellém állt, és erőt öntött belém” (2Tim 4,16-17). És ez annyira fontos!

Rájövünk, hogy ez a mi sorsunk is. Ez a mi történetünk is! Vannak emberek, akikben megbízunk és a bajtársaink lesznek Urunk követésében – imádkozunk, hogy ne mi legyünk, akik elpártolunk tőlük. Imádkozunk, hogy ne azok legyünk, akik elárulják őket. Kérjük Istent, hogy ’Uram, add, hogy ne áruljalak el!’ Ugyanakkor Szent Pálhoz hasonlóan kérem az Urat azokért a barátokért, családtagokért, azokért az emberekért az életemben, akik ellenem fordulnak, hogy „Ne számítson nekik bűnül!” (2 Tim, 4,16). Segíts megbocsájtanom! Segíts, hogy elengedjem, amit ellenem tettek!

Van még itt két dolog, ami szeretnék kiemelni. Az egyik egy nagyon erőteljes sor a harmadik fejezetben, ahol Szent Pál Timóteusnak ír. Ezt mondja: „Te azonban tarts ki amellett, amit tanultál, s amiről meggyőződtél, hiszen tudod, kitől tanultad.Gyerekkorod óta ismered a Szentírást: ez megadja neked az útmutatást ahhoz, hogy a Krisztus Jézusba vetett hitben eljuss az üdvösségre” (2Tim 3,14-15). Amikor Szent Pál a Szentírásról beszél, az Ószövetséget érti rajta, hiszen még csak az létezett akkor. Ez kapóra jön nekünk, akik már végigvettük azt – kivéve azt a néhány verset a Példebszédek 31. végén –, mert felismerjük, hogy az egész Ószövetség az Újszövetségre mutat. Valójában az Újszövetség el van rejtve az Ószövetségben, míg az Újszövetség kinyilatkoztatja az Ószövetséget. Azt mondja Pál Timoteusnak, hogy ismered az Írást, és az megadja neked az útmutatást. Majd így folytatja „Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre,hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen”(2 Tim 3,16-17). Lehet, hogy ez lesz az oka annak, hogy nyolc nap múlva újrakezdjük a Biblia–tanulmányozást az első nappal.Felismerjük, hogy imádkoznunk kell, mert Isten nem csak jó kezdést akar, hanem jó befejezést is.

A negyedik fejezet hetedik versében Szent Pál ezt mondja: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam. Készen vár az igazság győzelmi koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, de nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki örömmel várja eljövetelét” (2Tim 4,7-8). Ez annyira erőteljes, hogy nem találom a szavakat. ’Uram, add, hogy ez én legyek! Add, hogy ne pártoljak el tőled, engedd, hogy soha, de soha ne pártoljak el tőled! És ha mégis megteszem, kérlek, hozz vissza Önmagadhoz!’ Mert tudjuk, hogy az Úr szeretete soha nem hagy cserben, soha nem hagy el minket, hűséges hozzánk. Hallottuk tegnap vagy azelőtt, hogy ha mi hűtlenek is vagyunk, Ő akkor is hűséges, ha mi nem foglalkozunk vele, Őakkor is foglalkozik velünk. Még akkor is, ha azt mondjuk:’Elutasítom a szeretetedet!’ – az Ő szeretete irántunk soha, de sohanem inog meg! ’Uram, ha elhagytunk vagy elpártoltunk tőled, hozz vissza Önmagadhoz, vigyél haza minket!’

Néhány dolog a Jelenések könyvéről. Talán ez az, amire mindannyian vártatok! Nem tudom, hogy így van-e, de lehet, hogy féltek a Jelenések könyvétől, vagy izgalmasnak találjátok – az viszont biztos, hogy ez egy nagyszerű könyv. Sokban hasonlítDánielre, sokban a prófétákra, apokaliptikus irodalom, amely tele van szimbólumokkal. Például a tízes szám. Halljuk a tízes számot a Jelenések könyvében: 10 kürt van, 10 nap, ezt történik a következő 10 évben, stb. A 12 a teljesség száma, a 7 a sabbaté és a szövetségé. A 12 az erő száma és a teljességé. A 10 is erőteljes, de nem annyira. A 10 erőteljes, de korlátozott. És ez csak egy kis betekintés, egy kis támpont, hogy amikor a tízes számot említik a Jelenések könyvében, az gyakorta arra utal, hogy jelen van az erő. Hosszú időszak, de nem tart örökké; korlátozott idő. Nagy erő, de nem mindenható; korlátozott erő. Remélem értitek… de nézzük a dátumozást!

Szóval János azt mondja, hogy ő írja a könyvet, a hagyományos meggyőződés, hogy János, a szeretett tanítvány írta Jelenések könyvét. Ez egy kinyilatkoztatás Jézustól Krisztustól Jánosnak, hogy ő továbbadja az egyházaknak – itt a hét egyházról beszélünk. Úgyhogy János jelenéseinek címzettje a hét ázsiai egyház. Az első három fejezetben azt halljuk, hogy mi történik ezekben az egyházakban. De még ezelőtt menjünk ennél is visszább, és nézzük meg, mikor keletkezett a Jelenések könyve. Azt hiszem, alapvetően két elmélet létezik. Az egyik elmélet szerint a 90-es években íródott, János életének vége felé, Domitianus császár idejében. Ekkor János már idős ember.

A másik elmélet szerint a 60-as, 70-es években írodott, János itt a harmincas éveiben járhatott és Néró császár uralkodott. Néhány ok, ami miatt én ezt az elméletet részesítem előnyben: Amikor a 666 számról beszélünk, mindenki megijed; a zsidó numerológiábanazonban ez Néró császárt jelzi. A héberben minden betű egy számot is jelent. Ennek tudatában olvassuk mindazt, amit János mond: „Ez a bölcsesség! Akinek van esze, számítsa ki” (Jel 13,18). Ez azt jelenti, hogy ’Néró idejében írom ezeket a sorokat és van értelme megtartanom ezt a kódot, mert így nem veszik észre, hogy keményen bírálom azt a császárt, aki meg akarja ölni a keresztényeket Rómában.’ Így végülis logikus.

Itt érdemes felidéznünk Jézus néhány szavát, amit tanítványainak mondott: „Igen, hamarosan eljövök” (Jel 22,20), és hogy „az idő közel van” (Jel 1,3). Emlékezzünk az evangéliumra, ahol Jézus a következőt prófétálja: „Bizony mondom nektek, hogy nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem történik” (Máté 24,34),és így véget ér majd a világ is. Mielőtt ez a nemzedék elmúlna, mindez megtörténik majd. És mivel ezt Jézus prófétálta, megkérdezhetjük, hogy ’Egy pillanat, mégis mikorra vonatkozik ez?’ Ha visszaemlékszünk, Krisztus után 70-ben a Római Birodalom lerombolta Jeruzsálemet. Elpusztították a Templomot is. Számunkra nehezen felfogható, hogy milyen nagy szerepe van ebben a történetben a Templomnak.

Hangsúlyoztam már az elmúlt 359 napban, de ismét elmondom, hogy akkoriban a Templom jelentett mindent. Emlékezzünk vissza, hogy Isten megjelent Mózesnek a hegyen, és átadta neki a Szent sátor terveit, ami a Templom előképe. A Templomnak az volt a célja, hogy a teremtett világot, a kozmoszt egy kicsinyített formában jelenítse meg, a világ kicsinyített mását hordozta. Tehát 70-ben, amikor a rómaiakbejöttek Jeruzsálembe és lerombolták a Templomot, bizonyos értelemeben beteljesedett a világ lerombolásának próféciája. Mert a Templom, megismétlem, egy epicentrum, nem csak a zsidó politikai központ, vagy gazdasági központ, hanem az imádat központja is. A világ középpontja, a világ kicsinyített mása.

Amikor Jézus az evangéliumban azt prófétálja, hogy igen, a világvége eljön még ebben a generációban, illetve János a 60-as években, amikor az egyházaknak ír, akkor fel akarja készíteni az embereket arra, hogy lerombolják a Templomot és Jeruzsálemet Kr.u. 70‑ben. Ez az én véleményem, csak egy vélemény. Másoknak más a véleménye, akik ugyancsak megfelelő információkkalrendelkeznek. De ez sokat elmond arról, hogy mire lehet számítani a következő fejezetekben.

Akárhogy is van, egy dolgot biztosan tudunk: mégpedig azt, hogy attól függetlenül, melyik császár idejében járunk, keresztényüldözés van. És mit csinál Isten? Azt mondja: ’Rendben, szeretnélek felkészíteni titeket. Szeretném, ha felkészülnétek erre az üldöztetésre és hogy tudjátok, hogy háború zajlik ebben a világban a gonosz és Isten között.’ Nem arról van szó, hogy a gonosz és Isten egyenlőek, még csak meg sem közelítik egymást. Hanem arról, hogy ebben a világban élünk, ezen a Földön élünk, ebben az időben élünk, egy megtört világban élünk, ahol folyamatos küzdelem zajlik.

Szóval kezdjük az első fejezettel. Annyira jó, hogy olvastátok az Ószövetséget! János az Úrra mutat, amikor azt mondja, hogykegyelem és békesség nektek „Jézus Krisztustól, a hűséges tanútól,a halottak elsőszülöttétől és a föld királyainak fejedelmétől!” (Jel 1,5), vagy amikor azt mondja, hogy láttam valakit, „az Emberfiához hasonlót” (Jel 1,13). Álljunk meg egy pillanatra. Hallottam már valahol ezeket a kifejezéseket! Dániel könyvében olvasunk egy titokzatos mennyei személyről, aki „Olyan volt, mint az Emberfia. (…) Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki (a trónon ülő)”(Dániel 7,13-14). Tehát ismerjük a hátterét annak, akit János lát.

A szövegkörnyezet mindehez pedig a következő: „Én, János, a királyságban és a türelmes várásban testvéretek Jézusban, és az üldöztetésben társatok, a Patmosz nevű szigeten voltam” (Jel 1,9).Ami most jön, az kulcsfontosságú, mert megalapoz mindent, ami ezután jön: „Az Úr napján elragadtatásba estem” (Jel 1,10). A Jelenések könyve nem csak jövőbeli dolgokról szól, nem az elragadtatásról szól, vagy bármi ilyesmiről, hanem arról, hogy megerősödjön Krisztus Teste, megerősödjön az Egyház a dicsőítés által, ami a szentmisében történik. Ez nagyon fontos! Hogy megerősödjön az Egyház a dicsőítés által, ami a szentmisében történik. A Jelenések könyve javarészt erről szól. Az Úr napján vannak. Mi az Úr napja? Az Úr napja az, amikor a keresztények szentmisét ünnepelnek. Minden keresztény vasárnaponként szentmisén vesz részt és János apostolhoz hasonlóan kinyilatkoztatásban részesül: „Erre megfordultam, hogy megnézzem, mely hang szól hozzám. Amint odafordultam, hét arany gyertyatartót láttam, a gyertyatartók közt pedig az Emberfiához hasonlót. Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét.” (Jel 1,12-13) Mi ez? Papi ruházat! Tehát itt van Jézus, az Emberfiához hasonló, főpap, papi ruhában. János hangot hall, megfordul és látja Őt az Úr napján. Kulcs fontosságú! Ezután mi történik a 17.versben? „Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó” (Jel 1,17). Milyen gyakran előfordul, hogy Jézus nem szeretné, hogy megijdejünk tőle… De az Úrnak félelme mégis bennünk van, amikor tudjuk, hogy Isten maga van itt, én pedig, aki nem vagyok Isten, előtte állok. Itt van a mindenség Teremtője, én pedig egy jelentéktelen teremtmény vagyok.

Előfordulhat az is, hogy könnyelmű hozzáállással fordulunk felé, nem gondolunk arra, hogy felkészüljünk a vele való találkozásra.Persze, Isten szeret minket úgy, ahogy vagyunk. De tanulságos látni, hogyan reagál János, amikor észreveszi, hogy a megdicsőült Úr Jézus előtt áll. És ugye Jánosról, a szeretett tanítványról beszélünk, aki nem futamodott meg a kereszt alatt sem. Arról a Jánosról, aki hűséges volt. Arról a Jánosról, van szó, aki szenvedett. Akit élve megfőztek, de nem halt meg. Ha bárkinek joga lenne dicskedni, ahogy Szent Pál mondja, az János lenne. Ha bárki odaszaladhatna Jézushoz és azt mondhatná neki: ’Jézus, legjobb barátok voltunk, amikor ezen a földön jártál megtestesülve’, az János lehetne. Ehelyett, „Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam” (Jel 1,17). Szóval, amikor legközelebb szentségimádásra mész, eszmélj rá, hogy Ő az Igazság. Legközelebb, amikor szentmisén veszel részt, felemelik az Eukarisztiát, és azt mondják „Ez az én testem”, ismerd fel Jézust. Néha elvonják a figyelmünket, néha élettelenek vagyunk, de mit mond Jézus a laodíceai egyháznak? „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy” (Jel 3, 15). Persze, gyere el, légy ott – és te eljössz, és ez fantasztikus! Ugyanakkor: „Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15-16).

Hányan vagyunk, akik megközelítjük az Urat, ott vagyunk a szentmisén, elmegyünk szentségimádásra vagy egyszerűen csak imádkozunk, de langyosak vagyunk, közönyösek. Nekem azt üzeni Jézus, amikor ilyen vagyok, hogy legyek inkább tüzes érte, vagy utasítsam el ridegen, de ez a közönyös hozzáállás nem működik. Ugyanakkor mit tesz Jézus? „De megérintett jobbjával, és megszólított: ’Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké.’ (Jel 1,17-18). Lényegében azt mondja, hogy ’Kelj fel hát’! Mert Jézus Krisztus szeret minket, és igen, a logikus következmény az lenne, hogy „halott vagyok”, megsemmisülök az Ő dicsőséges jelenlétében. Az Ő válasza pedig az, hogy „Szeretlek! Kelj fel!”.

Itt vannak azok az üzenetek, amiket a hét ázsiai egyháznak ír, melyek közül az első Efezus. Itt van szó a gyertyatartókról és az angyalokról. Ki az a hét angyal? Egyesek szerint a hét egyház püspökeire utal a hét ázsiai városban, amivel nem lehet vitatkozni. Ugyanakkor érdekes, hogy a fejezet hátralevő részében, amikor az ’angyal’ szót használja, akkor a valódi angyalokra is gondol. A másik lehetséges jelentés tehát az egyes egyházakhoz rendelt angyalok. A hét gyertyatartó pedig a hét egyház, Jézus maga mondja az első fejezet végén, hogy „a hét gyertyatartó meg a hét egyház” (Jel 1,20). Mind a hét egyházban van még mit javítani, ésmár említettem is Laodíceát, a „langyosat”. Se nem hideg, se nem meleg.

Szeretnék kiemelni egy egyházat, az efezusit. Ők a legelső egyház, akit említ. Ahogy az Írás mondja, „Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról. Tudom, hogy nem tűröd a gonoszokat: próbára tetted, akik apostolnak mondják magukat, noha nem azok, és hazugnak találtad őket. Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele” (Jel 2,2-3). Ők ortodoxok, ami azt jelenti, hogy a megfelelő dologban hisznek, ők hitelesek a helyes életvitelben, cselekedetekben (ez az ortopraxia),és még szenvednek is az Úrért. „De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél” (Jel 2,4). És ez a kulcs! Hihetünk helyesen. Viselkedhetünk helyesen. És ez mind jó, Jézus meg is dicséri őket mindezért. De nem csak a jócselekedetekről kell, hogy szóljon a dolog, vagy arról, hogy megfelelően hiszünk, hanem arról, hogy szeretjük azt, aki élt, szenvedett és meghalt értünk és feltámadt a halottak közül! Az egész a szeretetről szól. És bármikor, amikor ezt hallom vagy olvasom – és gyakran olvasom Jézusnak ezeket a szavait az efezusiakhoz –, erősen érzem, hogy én nem akarok ilyen lenni. „Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez!” (Jel 2,5). Ez fontos, mert sokszor mondjuk, hogy ’Uram, megfelelő a hitem, próbálok helyesen cselekedni, de szerelmes akarok lenni beléd!’ Erről van szó! ’Imádni akarlak’ – és téged is erre hív, hogy „visszaszerelmesedj” belé. Könnyű szerelembe esni, de nehéz szerelemben maradni: Jézus mégis erre hív minket, visszaönmagához.

Na jó, az utolsó dolog mára. Jézus olyanokat is mond az egyházaknak, mint például a második fejezetben: „A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van” (Jel 2, 7). Az egyik ok, amiért azt mondom, hogy az egész Jelenések könyve a misére utal újra és újra, pont ez az ige: „az élet fájáról adok enni” (Jel 2,7). Ez nem más, mint az Oltáriszentség. Nem csak itt, hanem a 17. versben is ezt mondja Jézus: „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesnek rejtett mannát adok és egy fehér követ” (Jel 2,17). A „rejtett manna” szintén utalás az Oltáriszentségre.

És végül van egy sor, ami engem mindig megérint, mert számomra annak az intimitásnak a kifejeződése, amelyet Jézus velünk akar megélni. Szóval miután azt mondja „A győztesnek rejtett mannát adok”, hozzáteszi: „A kövön új név van, amelyet senki más nem ért, csak aki megkapja” (Jel 2,17). Az örökkévalóságban, a mennyben Jézus új nevet ad majd nekünk. Ezt a nevet csak Te és Ő ismeritek majd. Néha elgondolkozom azon, hogy ’Vajon Isten mindenkit szeret? Mert ha mindenkit szeret, akkor nem vagyok különleges’. Jézus itt kinyilatkoztatja, hogy ’de, az én szeretetem irántad egyedülálló, semmi máshoz nem hasonlítható’.

Elnézést, ez nagyon hosszú lett, innentől rövidebbek lesznek, de ezeket el kellett mondanom. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szláma-Mikesch Marietta, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

358. nap, A lázadástól a hűségig – Júd, 2Tim 1-2, Péld 31,1-7 (2026.04.13., hétfő)


Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük, hogy lehetőségünk van hallgatni Igédet, amely formál minket a Te akaratod szerint, és így felismerjük magunkat a Te tervedben! Megtaláljuk magunkat a Te tenyeredben! Köszönjük ezt, Uram! Segíts, hogy úgy haladjunk előre az életünkben, mint a hívő emberek, és ne úgy, mint a hitetlenek. Te hűséges vagy, még akkor is, amikor mi nem vagyunk azok. Segíts, hogy mi is ápoljuk veled a kapcsolatot, mint Gondviselő Atyánkkal, hiszen Te mindig gondoskodsz rólunk. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ma Júdás levelét olvastuk, aki Jézusnak rokona volt és Jakabnak a testvére. Fontos tisztázni, hogy itt nem arról a Júdásról van szó, aki Jézust elárulta. Amit észrevehetünk, hogy pontosan nem tudjuk, hogy kinek írja Júdás a levelét. Szent Pálnál mindig látjuk, hogy kinek ír, például Timóteusnak vagy az efezusi egyháznak, stb. 

Júdás itt egy bizonyos embercsoportnak ír, akik nem aszerint élnek, amire meghívta őket Jézus Krisztus. Sok erkölcstelenség fordul elő az életükben. 

Júdásról kiderül, hogy nagyon jól ismeri az Ószövetséget, a zsidó Írásokat. Ezt abból látjuk, hogy példákat hoz, amiket már mi is nagyon jól ismerünk. Például beszél arról, amikor az izraeliták lázadtak a pusztában; a Teremtés könyvének a 6. fejezetéből említi a földre szállt lázadó angyalokat; a Teremtés könyvének végét felidézve a szodomai emberekről is beszél. Olyan történeteket is mond, amik nem az Ószövetségből származnak, hanem más forrásokból. Például Mihály arkangyal vitája a Sátánnal Mózes holtteste felett a „Mózes mennybemenetele” című apokrif könyvben található. A Júdás levelében hozott példák mindegyikében lázadás történik Isten ellen: Van, ahol szexuális erkölcstelenségről beszél, van, ahol Isten hírnökei ellen lázadnak. 

Júdás nem csak azokról ír, akik saját maguk fellázadtak, hanem azokról is, akik lázadást idéztek elő másokban. Káin megölte Ábelt, s az ő nemzetségi vonalából benépesülő városokat erőszak jellemezte. Vagy itt van Bileám, aki meg akarta átkozni Isten népét, de végül nem volt képes rá. Júdás említi Korachot is, aki ugye Mózes ellen lázadt, és végül elnyelte a föld (vö. Szám 16,31). 

Van, amikor a saját bűnünk okozza a vesztünket. Vagy a saját viselkedésünk ráerősít a velünk történő rossz dolgokra. Esetleg olyasmiket teszünk, amik másokat sodornak veszélybe. 

Vagyis Júdás nem csak azokról ír, akik Isten ellen lázadtak, az Ő hatalma ellen, az Ő erkölcsi elvei ellen, a hírnökei ellen, hanem azokhoz is szól, akik másokat lázadásra késztettek. A fő üzenet Júdástól az, hogy akik lázadnak, azok legyenek ismét hívők! Rámutat, hogy akik hűtlenek Istenhez, azokra az összeomlás vár.’ De Isten nem akarja, hogy összeroppanj! Hív, hogy térj vissza hozzá, mert Ő tényleg szeret téged. Ez egy figyelmeztetés. Nem lennék az Úr apostola, ha nem figyelmeztetnélek titeket.’ Ez nagyon fontos.

A végén pedig egy áldás: „Annak, akinek hatalma van, hogy megóvjon benneteket a bűntől, bűntelen és örömtől ujjongó lélekkel odaállítson dicsőségének színe elé, a mi egyedül üdvözítő Istenünknek legyen Urunkban, Jézus Krisztusban dicsőség, magasztalás, erő és hatalom minden idő előtt, most és mindörökké! Ámen” (Júd 1,24). Ez az áldás kiemeli, hogy Júdás egy nagyon kemény üzenetet adott nekünk. De azt is üzeni, hogy ez még nem a vég. Ez még nem a végső ítélet. Még megváltozhatsz! Minden alkalommal, amikor kinyitjuk a Szentírást ezzel a reményteli bizonyossággal  találkozhatunk. 

Uram, hol vagyok én ezekben a fejezetekben? Mit akarsz nekem mondani ezzel? Bűnbánatra szólítasz engem, ezzel vagy azzal a résszel? Hova hívsz engem, hogyan tudnék egyre jobban hozzád tartozni? Ez Júdás levelének az üzenete.

Ma Szent Pálnak a Timóteushoz írt második levele elejét is olvastuk. Sok dolgot kell itt kiemelnünk. Azt hiszem, ezt az utolsó levele Pálnak. Tudjuk, hogy ekkor valahol éppen börtönben van. Lehet, hogy először van börtönben Rómában, de az is lehet, hogy kiengedték egy időre, és most megint bezárták, mielőtt lefejezték. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy ezek Pál utolsó szavai. 

Timóteust ’szeretett fiamnak’ hívja, és örömmel emlékszik vissza édesanyjára és nagymamájára is, Loiszra és Eunikére, akik szintén hívők voltak. Ez azért érdekes, mert tegnap János arról beszélt, hogy milyen öröm, amikor valakinek a gyermeke is hitben jár. Azt írja János, hogy: „Nincs nagyobb örömöm, mint amikor hallom, hogy gyermekeim az igazság útján járnak” (3Jn 4). 

Pál név szerint említi Loiszt és Eunikét, akiknek a fia, illetve unokája hitben jár. Micsoda ajándék, ha valakinek hívő gyermeke van! 

Ugyanakkor rengeteg olyan ember van itt a közösségünkben, akiknek a gyermekei nem hívők. Sokszor a gyermekek és az unokák is eltávolodnak Istentől. Sosem találkoznak az Úrral, pedig lehet, hogy katolikus hitre nevelték őket a szüleik. Templomba jártak, de valami miatt eltávolodtak vagy elsodródtak. 

Szent Pál azt mondja Timóteusnak: ’biztos vagyok benne, hogy az anyukád és a nagymamád hite él benned’. Azt is írja neki, hogy ne szégyelljen tanúságot tenni az Úrról, és róla, Pálról, aki éppen börtönben van. „Ne szégyellj hát tanúságot tenni Urunk mellett, sem mellettem, aki érte fogoly vagyok” (2Tim 1,7). Szent Pál börtönben van, és biztosan sokan lenézték ezért, még keresztények is. ’Hogy lehet az, hogy Pál mindig börtönben van? Ha tényleg apostol vagy, miért ülsz börtönben?’ Pedig Pál tényleg apostol volt, és érdemes felidéznünk, hogy Jézust is letartóztatták, alaptalanul elítélték majd kivégezték. 

De voltak, akik szégyellték Pált. Azonban Péter, Pál és mi magunk is arra vagyunk meghívva, hogy olyanok legyünk, mint Jézus, és fogadjuk el, ha visszautasítanak minket, ahogy Jézus is elfogadta. Ez nagyon fájdalmas és nagyon nehéz dolog.  Azonban tényleg erre vagyunk meghívva! 

Már sokszor mondtam ilyet, de ez az egyik kedvenc versem a Bibliában: „Ezért figyelmeztetlek, szítsd föl magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem által benned van. Hiszen Isten nem a félénkség lelkét, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,6 – Békés-Dalos fordítás). Tehát Isten nem a félénkség vagy a gyávaság lelkét adta nekünk! Igenis, képesek vagyunk felszítani a hit tüzét, de arra is képesek vagyunk, hogy elfojtsuk a hit tüzét magunkban. 

Pál azt mondja Timóteusnak, hogy éleszd fel magadban a tüzet, főleg akkor, amikor nagyon nehéz helyzetben vagy. A 15. versben utal erre a helyzetre: „Tudod, hogy az ázsiaiak mind cserbenhagytak, köztük Figellusz és Hermogenész is” (2Tim 15). Ezek az emberek a barátai voltak, tanította őket, de cserbenhagyták őt. Szégyellték Pált. 

De nagyon fontos, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból, és „az Isten szava nincs megbilincselve” (2 Tim 2,9). Vagyis Pál szenved a börtönben megbilincselve, mint egy bűnöző, de Isten szava nincs megbilincselve, és szabadon terjed! Nagyon szeretem ezt a részt. 

Itt tartunk, a 358. napnál, halljuk Isten Igéjét, ami formál minket és nincs megbilincselve. Hallgathatod akár a kórházban, akár otthon, vagy a börtönben, nem számít hol hallgatod. Isten Szava nincs megbilincselve! 

Azt mondja Pál: „A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban. Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele” (2Tim 2,11). 

Itt vagyunk mindannyian, akik haladunk az úton, haladunk előre és dicsőítjük Istent ma is. Dicsőítjük azért, amit tett velünk eddig, és amit folyamatosan tesz velünk és általunk. 

Ahogy Szent Pál mondja Timóteusnak: „éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned. Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,6). Haladjuk ezzel a Lélekkel tovább!

Imádkozom, hogy így tegyetek. Imádkozzatok értem, hogy én is így tegyek, ahogy Pál mondja. Mike Schmitz atya vagyok és alig várom, hogy találkozzunk holnap is. Isten áldjon benneteket.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)