357. nap – Szeretet és igazság – 2Jn, 3Jn, 1Tim 4-6, Péld 30,29-33 (2026.04.10., péntek )

Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked, köszönjük Igédet! Köszönjük, hogy gyermekeidnek szólítasz minket, és hogy Fiadban, Jézusban bennünket is gyermekeiddé tettél! Kérünk, segíts hitben, reményben és szeretetben járnunk, mindenben, mindig és minden körülmények között! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

János második és harmadik levele nagyon rövid és egy egyszerű, mégis központi üzenetet hordoz. Mintha János azt mondaná: ’A szeretet. Ez a kulcs. Ennyi az egész.’  Itt nem csupán érzelmi szeretetről van szó. Bár a szeretet érzés is, több annál. Az érzelem jó és fontos – de János a tevékeny szeretetről beszél. Ugyanarról a szeretetről, amelyről Jézus tanított: olyan szeretetről, amely felruházza a mezítelent és ételt ad az éhezőnek – amely cselekszik. Ez az igazi szeretet. 

 „Ez a szeretet azt jelenti, hogy parancsai szerint éljünk” (2Jn 6). A szeretet, ami Istentől való, mindig cselekvő. Ez rendkívül fontos. A szeretet nemcsak érzelem, hanem parancsolat is – igazság is. János az igazság és a szeretet egységéről beszél, hiszen a kettő együtt jár. Az igazság szeretet nélkül olyan, mint egy kalapács – rombol. Az igazság nélküli szeretet pedig olyan, mint a „cukormáz” – őszinteség nélküli érzelgősség csupán. Egyik sem épít. Nekünk pedig az a hivatásunk, hogy az Úrral való egység által építsük azokat, akik körülöttünk vannak.

Pál apostol Timóteushoz írt első levelének végéhez érkeztünk. Emlékezzünk: Timóteus Efezusban él, és az efezusi keresztények több dologban is tévútra kerültek. Az egyik ilyen dolog a hamis aszkézis volt. Megtiltották például egyes ételek fogyasztását, sőt, még a házasságot is. Pál apostol viszont felvilágosítja Timóteusékat a keresztény élet szabályaival kapcsolatban, például az étkezésről szólva: „Hiszen Istennek minden teremtménye jó, és semmi sem megvetendő, amit hálaadással veszünk magunkhoz, mert az Isten tanítása és az imádság megszenteli” (1Tim 4,4–5).

Az efezusiak között voltak olyanok is, akik nem éltek példamutató és méltóságteljes életet. Idős férfiak, akik részegeskedtek, és özvegyasszonyok, akik vagyonosak voltak, mégis az Egyház nagylelkűségéből éltek, és pletykálkodva rossz hírét keltették a közösségnek. Márpedig a pletyka rombol – közösségeket és kapcsolatokat egyaránt. Pál a következőket tanácsolja Timóteusnak: „Idős férfit ne korholj, csak figyelmeztesd, mint apádat… Az özvegyek sorába csak olyan kerüljön, aki legalább hatvanesztendős, és csak egyszer ment férjhez” (1Tim 5,1). Arra hívja fel tehát a figyelmét, hogy nem elég szétosztani a segítséget – ott kell adni, ahol a legnagyobb szükség van rá.

Fontos dolgot hangsúlyoz az efezusiak számára, miszerint az Egyház nem az elsődleges védelem a szegénységgel szemben – ez a család feladata. Ha valaki keresztényként nem gondoskodik elsősorban a saját családjáról, az kudarcot vall a hitében, sőt: „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél” (1Tim 5,8). Komoly figyelmeztetés ez számunkra, különösen egy olyan korban, amikor oly gyakoriak a családi feszültségek.

A 4. fejezetben ezt írja: „…gyakorold magad az istenfélelemben. A test gyötrésének ugyanis kevés a haszna, de az istenfélő élet mindenre jó, mert a jelen és a jövendő élet ígérete kapcsolódik hozzá” (1Tim 4,7-8). A test fegyelmezésének és gyakorlásának is van értéke – ezt nem tagadja –, de az istenfélelem minden tekintetben nélkülözhetetlen, mert az örök életre is ígéretet hordoz. Nem csupán a sikerre, a jólétre vagy a jó erőnlétre vagyunk hivatva, hanem arra, hogy azzá váljunk, akinek Isten teremtett minket.

„Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás. Így néhányan, akik törik magukat utána, már elpártoltak a hittől, és sok bajba keveredtek” (1Tim 6. 10). Minden baj gyökere a pénz szeretete. Nem a pénz, hanem a pénz szeretete. Fiatalokkal, diákokkal dolgozva gyakran látom, hogy a siker hajszolása könnyen eltávolítja őket az Istentől. Eltávolítja őket az imádságos élettől és a szolgálattól, olyan irányba viszi őket, ahol már nem Isten, hanem a saját céljaik kerülnek a középpontba. Ahelyett, hogy Istent tennénk az első helyre, a pénzt tesszük oda.

Ezután Pál így buzdítja Timóteust: „Te azonban, Isten embere, menekülj ezektől! Törekedjél inkább igazságos lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát, szerezd meg az örök életet, hiszen erre kaptál hivatást, s erre tetted le számos tanú előtt az igaz hitvallást” (1Tim 6,11-12). A lényeg, hogy ragadd meg az örök életet, amire meghívást kaptál! Testvéreim, erre kaptunk meghívást – akkor miért ne küzdenénk érte? Ez a legnagyobb ajándék, amit te és én valaha kaptunk az Istentől – amit ő már előkészített és odaadott nekünk az Úr Jézus által, a Szentlélek ereje által. Ez az, amiért küzdünk. Nem azért, hogy ki ne csússzon a kezünkből, hanem hogy valóban megragadjuk. Már ennyi ideje úton vagyunk, itt vagyunk a 357. napon. Kérdezzük meg magunktól: Úgy élek-e, hogy közben a szeretet parancsát követem? Méltó vagyok-e Isten ajándékaira? Ragadjuk meg azt az életet, amelyet Isten készített számunkra!

Barátaim, jó együtt haladni ezen az úton. Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem ti is! Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

356. nap, Isten a szeretet – 1 Jn 4-5, 1 Tim 1-3, Péld 30,24-28 (2026.04.09., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és köszönjük ezt a napot! Köszönjük Urunk, hogy velünk haladsz az úton, vezetsz és táplálsz minket az Igéddel és formálsz minket a Te igazságoddal.  Kérünk, segíts nekünk szeretni! Te vagy a Szeretet, Te előbb szerettél minket és mi dicsőítünk téged! Te helyezted a szeretetet a szívünkbe, segíts, hogy mi is tudjunk viszontszeretni, úgy, ahogy te szeretsz minket! Segíts, hogy úgy szeressük az embereket körülöttünk, ahogy Te szeretsz minket! Segíts, hogy úgy szeressünk téged, ahogy Te szeretsz minket! Jézus nevében kérünk! Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ahogy mondtam nektek, Szent Jánosnál minden a szeretetről szól. Hányszor mondja a mai részben, hogy ’Isten a szeretet’? Már beszéltünk arról, hogy a Katekizmus kiemeli: Jézus felfedi előttünk Isten legmélyebb titkát. Isten legnagyobb titka az örökké áramló szeretet, az Atya a Fiú és Szentlélek között. Isten nem egyetlen személyből, egyedül önmagából áll, hanem Isten egy egység, a három Isteni személy egysége. A szeretet nem az, amit Isten tesz, hanem maga Isten a szeretet. Mi pedig Isten képmására és hasonlatosságára vagyunk alkotva, vagyis ez azt jelenti, hogy szeretetre vagyunk teremtve. 

Mit is mond János? „Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket” (1Jn 4,19). Isten csodálatos. „A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet. (1Jn 4,18). Vagyis ahogy mondtam az imént: „Azért szeretjük az Istent, mert ő előbb szeretett minket”. Ez rendkívül fontos nekünk, embereknek, hogy Isten előbb szeretett és szeret minket, mielőtt még bármit is tettünk volna ezért.

Sok embertől hallottam már, hogy ők nem kérték Istent, hogy alkossa meg őket. ’Én nem kértem Istentől az életemet. Sosem kértem a létezésemet’. Ezek az emberek Istenre neheztelnek, mert a fájdalom valamikor belépett az életükbe és a szívükbe. Mégis, miért teremtette őket Isten? Hát, nem azért, hogy fájdalmat érezzenek. Szeretetre teremtett minket, és nekünk válaszolnunk kell erre a szeretetre! És nem csak úgy válaszolunk erre a szeretetre, ahogy mi gondoljuk, hanem ahogy János mondja: nekünk úgy kell Őt szeretnünk, hogy megtartjuk a parancsait. 

Persze a szomszédomat szabad úgy szeretni, hogy odafigyelek rá, de Istent úgy kell szeretni, hogy megtartom a parancsait. „Mert az az Isten iránti szeretet, hogy megtartjuk parancsait. Parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3). És ez nagyon fontos számunkra. A tegnapi résznél ezt előre beharangoztam. „Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát” (1 Jn 4,20). Tehát, ha szeretjük a szomszédunkat, az is egyfajta módja annak, hogy szeretjük Istent. A másik út, hogy engedelmeskedünk a parancsainak, és ez a nagyobb próbatétel. Ezért mondom, hogy ’segíts Istenem! Kérlek segíts!’

A levél végén a különböző fajta bűnökről beszél János. Sokat mondják, hogy ’ti katolikusok megkülönböztettek halálos és bocsánatos bűnöket. Honnan veszitek ezt?’ Hát innen, János első levelének az ötödik fejezetéből. „Van halált jelentő bűn is; nem az ilyenről mondom, hogy könyörögjön érte. Minden igazságtalanság bűn, de van olyan bűn is, amely nem egyenlő a halállal” (1Jn 5,16). A halált jelentő bűn az a halálos bűn; ami nem egyenlő a halállal az pedig a bocsánatos bűn. Tehát ez az eredete a halálos és a bocsánatos bűnök közötti különbség hittételének. 

Nézzük a Timóteushoz írt első levelet! Tudjuk, hogy Timóteusnak zsidó származású hívő volt az anyukája és nagymamája is, édesapja pedig görög. Pált lelki atyjának tartotta Timóteus, Pál pedig lelki gyermekének Timóteust. Az apostol hallotta, hogy gondok voltak az Efezusi egyházban, ezért elküldte Timóteust, hogy segítsen nekik. Timóteus Pálnak útitársa, helyettesítője és egyben a tanítványa is volt. Pál pedig a mentora volt Timóteusnak.

Tehát a Timóteushoz írt első levelét úgy kezdi Pál, hogy elküldi Timóteust Efezusba, mert valamiféle hamis tanításokat terjesztettek ott. „Figyelmeztess bizonyos embereket, hogy ne tanítsanak téves dolgokat” (1Tim 1,3). Néha még az értelmes és tisztaszívű emberek is elfordulnak az Úrtól a téves tanítások miatt. 

Szeretem ahogy ez rész folytatódik, ahol Pál felismeri, hogy ő tényleg megkapta Isten szeretetét és kegyelmét. „Krisztus Jézus azért jött a világba, hogy üdvözítse a bűnösöket, s közöttük én vagyok az első. De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus először is rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre” (1Tim 1,15). A tökéletesnek tűnő minta néha hamis, mivel senki sem tökéletes, csak az Úr. Pál ki tudta mondani, hogy az Úr őt, Pált a legnagyobb bűnöst használta fel, hogy apostollá tegye. Miért? Azért, hogy mindazoknak, akik istentelenül éltek – a gonoszoknak, a lázadóknak, a bűnösöknek, a vallástalanoknak, a hazugoknak, a hamisan esküvőknek és mindenkinek, akiket felsorolt az előző versekben –, azoknak legyen reményük. Mert Pál azt mondja: ’én voltam a legrosszabb. És nézd, mit tett velem, a leggonoszabbal, hát akkor veled mit tesz majd? Amit velem tett, azt veled is megteheti. Sőt még nagyobb dolgokat is tehet veled. 

Az első levél végén Pál két embert említ meg, Himeneuszt és Alexandert. Azt mondja, hogy akik elvesztették a lelkiismeretük tisztaságát, azok hajótörést szenvedtek hitben. Ez létező dolog. Elveszíthetjük az üdvösségünket. „Tarts ki a hitben, és őrizd meg tisztán a lelkiismeretedet” (1Tim 1,19). 

Jézus is mondta: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! – Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. (Mt 7,21). 

Pál ezt is mondja. „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért; a királyokért és az összes elöljárókért” (1Tim 2,1). A második fejezetben ezt is olvassuk: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,3). Isten senkit nem rendelt el eleve a halálra. Isten mindenkit arra teremtett, hogy hozzá tartozzon. Arról már beszéltünk, hogy Isten nem alkotta a halált és nem leli örömét az élet elpusztításában. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.

Isten mindenkit a mennyországra teremtett. Nekünk kell eldöntenünk, hogy a mennyországot választjuk vagy nem. Így folytatja Pál: „Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus, aki váltságul adta magát mindenkiért és tanúságtételül a meghatározott időben” (1Tim 2,5). Ez nagyon fontos a számunkra, mert felismerjük, hogy csak egy út van az Atyához, aki pedig Jézus Krisztus.

Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és ember között. Nincs más út. Nem lehet máshogyan kiengesztelődni Istennel, csak Jézus Krisztus által. Ez rendkívül fontos. Ahogy a kezdetektől fogva haladunk ezen az úton és közeledünk az utolsó naphoz, ez lesz a lényege mindennek. Tehát mi volt a lényege a történetnek? Az, hogy Isten próbál magához vonzani minket és meghív minket arra, hogy bízzunk benne. Azt mondja: ’hadd legyek én a közvetítő köztem és közted’ – ez pedig Jézus Krisztus, az Isten Fia. 

Vannak, akik azt mondják, hogy mivel egyetlen közvetítő van Isten és ember között, ezért nem szükséges más ember vagy más helyzet közbeékelése. Például, miért van szükség a gyónásra és a papra, ha az egyetlen közvetítő Jézus? Vagy, miért kéritek a szentek közbenjárását, ha Jézus az egyetlen közbenjáró? 

Persze, egy ember, vagyis Jézus volt, aki az üdvösségünkért közbenjárt értünk. Jézus, aki Isten és ember egyszemélyben, Ő az egyetlen közbenjáró, aki helyreállít minket, és aki váltságul adta magát értünk. E nélkül nem beszélhetünk megváltásról. 

Azonban Pál nem mondja, hogy senki más nem közvetíthet kegyelmet nekünk, sőt a levelei végén mindig azt kéri, hogy ’imádkozzatok értem’. Mit jelent az, hogy ’imádkozzatok értem’? Nem azt, hogy járjatok közben értem?

Az emberek gyakran rosszul érzik magukat amikor a gyónásról van szó, és azt kérdezik, hogy ti tényleg elmentek egy paphoz, hogy Isten megbocsássa a bűneiteket? Igen, mivel Jézus ezt mondta az apostoloknak: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20,22). Így hozta létre a gyónást.

Vagy gondoljatok bele például a keresztelésbe. Soha senki a világon még nem keresztelte meg saját magát. A keresztelés során mindig a megváltás aktualizálódik, ahogy Péter írja, az üdvözítés pedig egy másik ember közreműködése által megy végbe. 

Szóval EGY közvetítő van Isten és ember között, aki megszerezte a kiengesztelődést, helyreállította a kapcsolatot az emberiség és Isten között. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nekünk nincs szerepünk abban, hogy segítsünk másoknak Jézus megismerésében. Vajon miért olvasom most itt fel Isten Igéjét a mikrofonba? Hát mert így közvetítem Isten szavát nektek. És az egész csapat, aki ezen dolgozik és összeállítja a podcastet, velem együtt mind közvetítői Isten Igéjének. 

Ne felejtsük el a lényeget. Egy közvetítő van Isten és ember között, Jézus Krisztus. Nélküle, a Megtestesült Isten nélkül, aki teljes mértékben Isten és ember, nélküle nincs üdvözülés. De Isten ad nekünk ebből a közvetítői szerepből, lehetőséget ad, hogy segítsünk másokat Istenhez vinni. Mi, hívők és a szentek Krisztusban, az Ő Testének tagjaként szolgálunk és járunk közben. Mert ennyire nagyon szeret minket, a gyermekeit. Remélem így érthető mit akarok mondani.

A korai egyházban a papok és a püspökök egyébként házasodhattak és az apostolok közt is voltak házasok. Pál nem volt nős és nem is volt szabály erre. Nálunk, katolikusoknál az a szokás alakult ki, hogy a papok és a püspökök nem házasodhatnak. Szentírási minták alapján így alakult ki az Egyház fejlődése során. 

Egy utolsó gondolat. Mit mondanátok, hogy mi az igazság oszlopa? Mindig ezt kérdezem az emberektől. Van, aki azt mondja, hogy a Biblia. Ez rendben van, nagyon jó. És mit mond arról a Biblia, hogy mi az igazság alapja? „Isten egyháza, az igazság oszlopa és biztos alapja” (1Tim 5,16). Vagyis Pál azt mondja, hogy az Egyház az igazság oszlopa. 

Tudjuk, hogy az Egyház adta nekünk a Szentírást. Az Egyház adta nekünk a Bibliát és hozzá a magyarázatot. És az Egyház adta nekünk a hittételeket, amit a Tesszalonikiakhoz írt levélből tudunk: „Legyetek hát állhatatosak, testvérek, és ragaszkodjatok a hagyományokhoz, amelyeket tőlünk élőszóban vagy levélben kaptatok” (2Tessz 2,15). Vagyis van írott forma, ami a Biblia, és van a szóbeli forma, ami az Egyházi Tanítóhivatal. 

Szóval mi az igazság alapja? A Biblia. És mit mond erre a Biblia? Az Egyház az igazság alappillére. 

Hálát adok az Úrnak, ahogy Szent Ágoston mondta: ’Nem hinnék az evangéliumokban, ha az Egyház nem hagyta volna jóvá, hogy higgyek benne’. Hálásak lehetünk ezért az egész 365 napért, minden egyes Igéért, amit olvastunk eddig. És hálásak lehetünk az Egyháznak, amelyet Jézus Krisztus alapított, ami pedig a Szentírást adta nekünk!

Hálát adok értetek és imádkozom értetek. Kérlek imádkozzatok ti is értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

355. nap, E világ dolgai – 1Jn 1-3, 2Tessz 1-3, Péld 30,20-23 (2026.04.08., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk téged! Köszönjük, hogy ma is veled lehetünk! Köszönjük neked János első levelét! Emlékeztetsz minket arra, hogy a gyermekeiddé váltunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mi lesz belőlünk. El sem tudjuk képzelni, a jövőt, amit tartogatsz számunkra! Segíts minket hozzád tartozni, szeretni egymást, és hogy a hitünket tettekre válthassuk! Segíts, hogy ne szavakkal, hanem tettekkel és igazsággal szeressünk! Segíts, hogy szeretni tudjuk azokat az embereket, akik körülöttünk vannak! Segíts, hogy úgy szeressük őket, ahogyan Te szeretsz minket! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Szent János apostol mindhárom levele a szeretet levele. Ezek a levelek nem csak Jézus dicsőségéről szólnak, hanem azt is hangsúlyozzák, hogy mindenkinek, aki Jézushoz tartozik szeretnie kell embertársait, ahogyan Jézus szeretett minket. János tisztán leírja, hogy amennyiben nem szeretjük testvéreinket, akkor Istent sem szeretjük igazán.  Ha nem szeretjük a hozzánk közelállókat, akkor nem szeretjük Istent sem, aki láthatatlan számunkra. Hogyan mondhatom, hogy ’Szeretem a láthatatlan Istent’, amikor nem szeretem a látható testvéreimet és felebarátaimat? Ezt fontos tudnunk. 

János a 2. fejezet 15. versében azt mondja, hogy „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete”. Isten és a világ között ellenségeskedés van, hiszen a világ háborút visel Isten ellen.

Fel kell rá figyelnünk, hogy hányan élünk mégis a világnak! Hányan leszünk a Bibliaolvasás végén is, akik meg kell valljuk, hogy ’A szívünk sokkal inkább a világé, mint a tiéd, Uram’… Számtalan kérdésben a világ jobban formálja látásmódunkat, mint Isten. Sok esetben, amiért dolgozunk, amiért felkelünk nap, mint nap, annak a célja nem Isten, hanem a világi dicsőség, győzelem, a világ kényelme és elismerése. De nem tartozhatunk egyszerre Istenhez és a világhoz is! A következő versben János így érvel: „mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból” (1Jn 2,16).

Visszamehetünk egészen a kezdetekig, a Teremtés könyve 3. fejezetéig. Ott Éva az Édenkertben van, amikor a kígyó elkezdi kísérteni arra, hogy megkérdőjelezze az Atya szeretetét iránta, és rávegye, hogy Isten helyett a világot válassza. „Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére” (Ter 3,6). A két szövegrészlet között pedig van egy fontos kapcsolat, párhuzam. Az asszony látja, hogy a gyümölcs „élvezhető”, ez a „a test kívánsága”. Jó íze lesz, tehát kielégíti a test igényeit. A gyümölcs „tekintetre szép”: ez a „szem kívánsága”. A gyümölcs emellett, „csábít a tudás megszerzésére”. Ez pedig az „élet kevélysége”. A sátán állítása az volt, hogy ’Isten nem akarja, hogy olyanok legyetek, mint ő, aki tudja a jót és rosszat’. Ennek a büszkeségnek, ennek a bűnnek engedve – a test kívánságának, a szem kívánságának és az élet kevélységének – Éva vett a fáról, és adott a férjének is. Mindketten elbuktak.

Jézus összefoglalja és újraéli mindezt: a pusztában, amikor szembenéz a sátánnal, ugyanezt a harcot vívja. A három kísértés abban állt, hogy változtassa kenyérré a köveket, vesse le magát a Templom tetejéről, és hajoljon meg a sátán előtt, akkor majd az övé lesz az uralom az egész világ felett… 

Mindannyian, beleértve az ősszülőket, Ádámot és Évát, elbuktunk és elbukunk. Jézus viszont sikeresen állt ellen a test kívánságának. Nem változtatta kenyérré a köveket. Ellenállt a szem kívánságának is, hiszen nem igényli a hírnevet és büszkeséget. Végül ellenállt az élet kevélységének is, hiszen nem imád mást Istenen kívül. 

Mi Isten gyermekei vagyunk. Ahogyan az 1 János 3,1-2-ben olvassuk: „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.  Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.” Szinte leírhatatlan, hogy mekkora ajándék ez! Isten már mindezt nekünk adta, és így az ő gyermekeinek hívhatnak minket. Valóságos fiai és lányai vagyunk az Atyának!

A második Tesszaloniki levélből csak egy rövid gondolat. Szent Pál szereti ezeket az embereket. Mégis figyelmezteti őket, hogy ne forduljanak el a kapott evangéliumtól és ne fussanak olyan emberek után, akik szerint Jézus már eljött, és ők „lemaradtak”. Ne tegyék ezt, hiszen így még több megpróbáltatás vár rájuk. Higgyük el mi is, hogy ha Jézus visszatér, azt nem fogjuk elmulasztani. Ez mindannyiunk számára fontos.

A harmadik fejezetben Pál azt is megemlíti, hogy néhány ember azt mondja: ’Tudjátok, mi fog történni? Jézus mindjárt visszatér, nem kell dolgozni, nem érdemes erőlködni semmiért. Miért is ültessünk bármit, ha már mindjárt itt van? Nincs szükség rá, hogy gondoskodjunk egymásról vagy magunkról’. Pál az ilyen emberek kapcsán mondja, hogy maradjunk távol a tétlenkedőktől. Ennek kapcsán erősíti meg: „Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Tessz 3,10). Számunkra is fontos, hogy ha valaki tud dolgozni, mégsem teszi, az valamit rosszul csinál. Pál pedig azt is hozzáteszi, hogy „Ha valaki nem engedelmeskednék a levélben adott tanításnak, azt jegyezzétek meg, és kerüljétek a társaságát, hogy észre térjen. De ne bánjatok vele úgy, mint ellenséggel, hanem feddjétek meg mint testvéreteket.” (2Tessz 3,14-15). Ez pedig abszolút kulcsfontosságú. Ne kezeljük egymást ellenségként, hanem testvérként.

Szeressük egymást és imádkozzunk egymásért! Alig várom a holnapot!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

354. nap, Az isteni természet részesei – 2Pt 1-3, 1Tessz 4-5, Péld 30,17-19 (2026.04.07., kedd)

Drága Atyánk, dicsérünk téged! Kérünk, hogy jöjj és találkozz velünk kegyelmed által, mert te jó vagy! Te vagy az Isten. Szeretünk téged és hozzád tartozunk. Kimentettél minket a halálból és átmentettél minket a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus országába. Bevittél minket a Te királyságodba. Bevittél minket a Te családodba. Segíts, hogy szeretett gyermekeidként éljünk! Segíts, hogy úgy éljünk, hogy Te vagy a mi mennyei Atyánk! Segíts, hogy országod jó polgáraiként éljünk, gondot viselve egymásra, felelősséget hordozva egymásért, és élvezve mindazokat a jogokat, amelyek valóban megilletik az örökbefogadott fiút vagy leányt benned, Istenünkben és Atyánkban. Légy áldott, megdicsőített és felmagasztalt! Nagyon hálásak vagyunk neked! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Nos, íme itt vagyunk Szent Péter második levele 1. fejezeténél. Van itt egy sor, ami rendkívül fontos – nos, nyilván az egész az –, de itt Péter apostol az egyik helyen, az 1. fejezet 4. versében ezt mondja: „Értékes és nagy ígéreteket kaptunk, hogy általuk részeseivé legyetek az isteni természetnek, és megmeneküljetek a romlottságtól, amely a világban uralkodik a bűnös kívánság következtében.” 

Ez a vers abszolút kulcsfontosságú, és egyben egészen lenyűgöző is. Miről beszél Péter? Arról, hogy amikor megkeresztelkedünk, amikor Isten fogadott fiaivá és leányaivá leszünk, akkor részesévé válunk az isteni természetnek. Alapvetően új teremtménnyé leszünk. Mindannyian hallottuk már, hogy a Szentlélek templomává válunk, igaz? Természetesen hallottuk. Ennek egyik jelentése az, hogy Isten bennünk lakik, mert Isten jelenléte az ő templomában lakozik. De van egy másik jelentése is: mire szolgált a templom? Nem csupán arra, hogy Isten jelenléte ott legyen, hanem az istentisztelet helye is volt. Tehát ha mi a Szentlélek templomai vagyunk, az azt is jelenti, hogy nekünk is az istentisztelet helyévé kell lennünk. Ezért mondja Szent Pál: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok” (Róm 12,1).

A tested tehát templom: nemcsak Isten jelenléte miatt, hanem azért is, mert ott történik az imádás. De még ennél is több: ha benned van Isten Szentlelke, akkor Isten Lelke egyedülálló módon egyesül veled, úgy, hogy részesedsz az isteni természetben. Mint ember, Isten képmására és hasonlatosságára teremtve, természetesen Isten szeretett teremtménye vagy. De mint megkeresztelt ember, átalakultál: nem csupán emberi természeted van, hanem Isten részesít téged az Ő isteni természetében is. Nem vagyunk olyanok, mint Jézus, abban az értelemben, hogy Ő egy isteni személy emberi és isteni természettel, de nekünk megadatik, hogy részesedjünk, hogy osztozzunk az isteni természetben. Nem válunk Istenné, de egészen mélyen kapcsolódunk hozzá, áthat minket és bennünk lakik.

A példa, amelyet mindig szeretek használni, Pinokkió és Dzsepettó története. Nem tudom, idén használtam-e már ezt. Hűha, már 353 vagy 354 nap telt el, az ég szerelmére… De ismerjük Dzsepettót, ugye? Ő a bábu faragója, az alkotó, és szereti Pinokkiót. Saját képmására és hasonlatosságára készíti: karokat és lábakat ad neki, mint neki magának van, tud beszélni, mint Dzsepettó, tud járni, mint Dzsepettó – de mégsem Dzsepettó fia. Ő Dzsepettó szeretett teremtménye, szeretett alkotása. Dzsepettó természetesen szereti őt, de ahhoz, hogy Pinokkió az apját lássa benne, és ne csak azt mondhassa: „az alkotóm”, hanem azt: „az apám”, valaminek történnie kell. Ahhoz, hogy Dzsepettó se csak azt mondja: „az alkotásom”, hanem azt: „a fiam”, Pinokkiónak ugyanazzal a természettel kell rendelkeznie, mint Dzsepettónak. És mi történik? Valódi kisfiúvá válik a történet során. Pontosan ugyanez történik velünk is. Bármely meg nem keresztelt ember Istenre nézhet, és mondhatja: „Ő az én Teremtőm, szeret engem, a csodálatos Teremtő szeretett alkotása vagyok.” De csak akkor válsz az isteni természet részesévé, amikor megkeresztelnek; megváltozik az, ami vagy, úgy, hogy Isten valóban rád tekinthet, és mondhatja: „Ez az én fiam”, „Ez az én leányom” – és mi is valóban az Atyára nézhetünk és mondhatjuk: „Ő a mi Atyánk.” Ez annyira, de annyira fontos itt Péter második levelében! Egészen döbbenetes ennek a felismerése. 

Aztán Péter olyan emberekhez szól, akik azt kérdezik: ’Hogy lehet, hogy Jézus visszajövetele késik? Azt mondta, hogy visszatér, de még mindig nem jött el. Miért késik?’ Péter lényegében ezt mondja a 3. fejezetben: „Szeretteim, főképp egy dolog ne kerülje el figyelmeteket: az, hogy egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap” (2Pt 3,8). Isten nem késlekedik ígérete teljesítésével, hanem türelmes, mert nem akarja, hogy bárki elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatra jusson. Isten egyszerűen több időt ad nekünk, hogy minél többen megtérjenek. De hozzáteszi: az Úr napja úgy jön el, mint a tolvaj, ezért készen kell állnunk. Fel kell készülnünk arra a napra, amely ránk tör. Valami hasonlónak vagyunk a tanúi Szent Pál tesszalonikaiakhoz írt levelében is, mert ott az volt a gond, hogy keresztények haltak meg, és a közösség attól tartott: így nem részesülnek majd Isten dicsőségének teljességében Jézus visszatérésekor, hiszen már meghaltak. Ők az első keresztény generációhoz tartozva arra számítottak, hogy Jézus még az ő életükben újra eljön. De Szent Pál rendet tesz az 1 Tesszalonika 4,13-ban: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, testvérek, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincsen reményük.” 

Ez annyira gyönyörű. Mi keresztényként is gyászolunk. De nem úgy gyászolunk, mint azok, akiknek nincs reményük. Nem úgy gyászolunk, mint akik azt gondolják, hogy a halál a vég. A halál átmenet, átjáró az örök életbe azok számára, akik üdvözülnek. Ezért gyászolunk, de nem remény nélkül. Szent Pál tovább folytatja: „Mi élők, akik az Úr eljöveteléig megmaradunk, nem előzzük meg az elhunytakat. A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezzel a tanítással!” (1Tessz 4,15-18). Micsoda csodálatos vigasztalás ez mindannyiunknak! Azokkal, akik Krisztusban haltak meg, újra találkozunk. Ez a reményünk.

 
Szent Pál az első levelét ezekkel a gyönyörű buzdító szavakkal zárja: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban” (1Tessz 5,16–18). És ezt a sort különösen szeretem a végén: „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1Tessz 5,19–21). Ez nagyon fontos számunkra. Igen, valaki mondhatja, hogy kapott egy üzenetet az Úrtól. Rendben, nagyszerű – de vizsgáljuk meg! Túl sok embert lehet félrevezetni, ha mindent elfogadunk, mondván: ’Ez Istentől van, akkor elhiszem.’ Nem. Az egész Szentírást olvasva tudjuk, hogy voltak hamis próféták is. Ezért mindent meg kell vizsgálnunk, és a jót kell megtartanunk.

Ó, milyen csodálatos ajándék volt a mai nap! Befejeztük Szent Péter második levelét, és elolvastuk Szent Pál első Tesszalonikai levelét is. Holnap jön János első levele és a Tesszalonikaiakhoz írt második levél, és haladunk tovább. Micsoda ajándék ennek a közösségnek a részese lenni, és micsoda ajándék, hogy imádkozhatom értetek! Imádkozom érted. Kérlek, te is imádkozz értem. Mike atya vagyok. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)