353. nap, Megosztani az Evangéliumot – 1Pt 3,4-5, 1Tessz 1,2-3, Péld 30,15-16 (2026.04.01., szerda)

A Nagyhét és Húsvét miatt jövő kedden folytatjuk közös Bibliaolvasásunkat! Áldott Ünnepet!

Mennyei Atyám, magasztalunk téged! Hálát adunk neked Péterért, Pálért, és a Szentlélekért, aki ma ellátogat hozzánk és továbbra is szól hozzánk a Te Igéden keresztül, melyet sok-sok évvel ezelőtt adtál nekünk! Urunk, Istenünk, kérünk, hogy továbbra is formáld a szíveinket, továbbra is változtasd meg a szíveinket és formálj minket magadhoz hasonlóvá! Segíts, hogy Jézus Krisztushoz hasonlóan cselekedjünk, akinek a Lelkét, bölcsességét adtad nekünk, aki megerősít és bátorít minket. Uram, adj nekünk reményt, különösen a szenvedések közepette, amikor helyesen cselekszünk. Urunk Istenünk, Te tudod, hogy sokan nem csak azért szenvedünk, mert helyesen cselekszünk, hanem azon tetteink következményeitől is, amikor nem helyesen döntünk. Mindannyian hozunk rossz döntéseket életünk folyamán és szenvedünk a következmények terheitől. Megtapasztaljuk a választásunk következményeit. Arra kérünk, Istenünk, hogy gyere és találkozz velünk a szükségeinkben, gyere és találkozz velünk a gyengeségeinkben, a sebzettségeinkben, hiszen nélküled semmit sem tehetünk. Akár mi tehetünk valamiről, akár olyan problémával találkozunk, amiről nem tehetünk, különösen, ha erényes életet élve történik velünk, kérünk, légy velünk, mert szükségünk van rád! Jézus nevében, ámen!

Azért így imádkoztam, mert Szent Péter az első Péter levél harmadik fejezetében azokról a szenvedésekről beszél, amelyek erényes életünk következtében érnek minket. Lényegében azt mondja, hogy ha rosszat teszünk, akkor szenvedünk a következményektől, és ez érthető. De ha amiatt szenvedünk, mert helyesen cselekszünk, az alapvetően jó! Néha azt veszem észre, hogy szenvedek amiatt, mert jót teszek, de máskor azt látom, hogy a rossz döntéseim következményeitől szenvedek. Attól, hogy olyat mondok, amit nem kellett volna, olyat teszek, amit nem kellett volna. Gondolom érted, hogy mire gondolok…Szükségem van Isten kegyelmére mindenkor, minden helyzetben.

Van valami nagyon erős az 1 Péter 3,15 elején, ami engem megérint, meghatározza és kijelöli az életem nagy részének irányát, de tényleg… Péter azt mondja: „Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek. De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek” (1Pt 3,15-16). ’Mindig legyetek készen magyarázatot adni hitetek okára.’

Középiskolában több fordításban olvastam ezt a verset és mindig erőteljesen megragadott. Valójában ez az oka annak, hogy amikor főiskolára mentem, teológiát tanultam. Ezt akartam. Biztos voltam benne, hogy tanulni akarom Isten Igéjét. Tanulni akarok filozófiát, tudni akarok, képessé akarok válni arra, hogy megindokoljam, hogy miért hiszek abban, amiben hiszek. Ez volt a vezérelvem, a Biblia pedig az életem irányát meghatározó írás. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megengedi nekem, hogy ma hirdessem az Ő Igéjét. És hálás vagyok azért is, hogy megengedi mindannyiunknak, hogy halljuk ezt a mai igéjét. Mindig állj készen arra, hogy megindokold, hogy mi az oka a benned élő hitnek!

Ugyanakkor tetszik, ahogyan Péter fogalmaz: „De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva tegyétek” (1Pt 3,16). Nem úgy, mint egy nagykalapács vagy egy bunkósbot, amellyel az ember fejbeveri a másikat. „De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek benneteket, a rágalmaikkal szégyenben maradjanak” (1 Pt 3,16). Ez nagyon lényeges. 

Néhány sorral lejjebb, Noé idejéről beszél és arról, hogyan mentett meg Isten összesen nyolc embert, éppen a víz által. A 21-es versben így szól: „Az előképnek megfelelően most titeket is ugyanígy megment a keresztség” (1Pt 3,21). Ez az egyik olyan igehely, ami tartalmazza azt a hittételt, hogy a keresztségben valóban történik valami. A keresztség megment minket. Nem csak a jele egy előzetesen fennálló állapotnak, hanem „tesz valamit”. Valójában így van ez minden szentséggel, amiben hiszünk, és Péter itt nyilvánvalóvá is teszi, hogy a keresztség megment minket. Ez nem csak a jele a megváltásnak, hanem maga a megmentés. Éppúgy, ahogy a bárkában lenni az Özönvíz idején nem a megmentés jele volt, hanem maga a megmentés. Ez az apró részlet magyarázza a hitet, és hogy mit jelent megvédeni szelíden, tiszteletet tanusítva. 

Péter hihetetlenül buzgón emlékezteti a keresztényeket arra, hogy ébernek kell lennünk. Az 1 Péter 4,7-ben így szól: „Közel van mindennek a vége. Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok! Mindenekelőtt szeressétek egymást figyelmesen, mert a szeretet befedi a bűnök sokaságát. Legyetek egymás iránt vendégszeretők, zúgolódás nélkül” (1Pt 4,7-10).  A folytatásban arról beszél, hogy ki-ki milyen ajándékot kapott; lehet valaki ékesszóló, lehet erőssége a szegényszolgálat, vagy bármi, amiben Istent megdicsőíti. „Aszerint, hogy ki-ki milyen lelki ajándékot kapott, legyetek egymásnak szolgálatára, hogy Isten sokféle kegyelmének jó letéteményesei legyetek” (1 Pt 4,10).

Azt is mondja, hogy készen kell állnunk. Majd arra az igazságra utal, amiről Szent Pál ír az Efezus  6,12-ben, hogy a csatát nem test és vér ellen vívjuk: „Mert nem a vér és test ellen kell viaskodnunk.” Szóval ezt mondja Szent Péter és ez nagyon fontos: „Alázkodjatok meg Isten hatalmas keze alatt, hogy annak idején megdicsőítsen benneteket” (1Pt 5,6). Majd így folytatja: „Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el” (1Pt 5,7-8). Mindannyiunknak tisztában kell lennünk ezzel a helyzettel, megérteni mindezt és részt venni a küzdelemben. Tehát még egyszer: a mi harcunk nem emberi hatalmasságok ellen folyik, hanem a gonosz ellen. Józannak kell lennünk, ébernek kell lennünk, állhatatosnak a hitünkben, ugyanakkor tudnunk kell, hogy nem vagyunk egyedül. Szent Péter ezt mondja: „hisz tudjátok, hogy testvéreiteket is ezek a szenvedések érik a világban” (1Pt 5,9). És azt is tudjuk, hogy a szenvedés nem a történet vége, hanem vár ránk egy nagyon erőteljes végkifejlet, melyről Szent Péter így ír: „rövid szenvedés után maga fog majd titeket tökéletessé tenni, megerősíteni, megszilárdítani és biztos alapra helyezni” (1 Pét 5,10). Ez az összegzése Szent Péter első levelének. Holnap hallhatjuk majd a második levelét. Nagyon hálás vagyok, mert holnap az egész levelet olvashatjuk majd, ami három fejezetből áll.

Ma megismerkedtünk a tesszaloniki hívekkel is. Egyvalamit biztosan tudunk róluk: hogy Pál szereti őket. Szóval ma az ő kedvenceiről lesz szó. Folyton csak azt mondja nekik, hogy ’szeretlek titeket szeretlek titeket, nagyszerűek vagytok, bátorítotok engem’, satöbbi. Emlékezzünk vissza, hogy mennyit küszködik a korintusiakkal. Te jó ég, csak gondoljuk végig! Vagy a galatákkal. Vagy az efezusiakkal. Ezzel szemben a tesszalonikieknek: ’alig várom, hogy lássalak titeket! Ti vagytok a kedvenceim!’ Miért? Mert befogadtátok Isten Igéjét, valóban igent mondtatok rá. Tudom, hogy sokunk Isten kedvence, mert úgy érezzük, nagyobb szükségünk van a szeretetére, mint bárki másnak – és meg is kapjuk. Többre van szükségünk, és Ő kiárasztja ránk a szeretetét. Pál olyan bátorítást nyer a tesszaloniki hívek hitéből, ami mosolyt csal az arcunkra. Az egyik rész, ami jellemzi Szent Pálnak ezt a levelét, valahogy így szól: ’tudjátok, hogy amikor közétek jöttünk, nem csak Isten evangéliumát akartuk veletek megosztani, hanem még saját magunkat is.’ Pontosabban: „Annyira közel álltatok szívünkhöz, hogy nemcsak Isten evangéliumát, hanem életünket is nektek akartuk adni. Ennyire megszerettünk benneteket!” (1Tessz 2,8). Misszionáriusok vannak a campusunkon, ők a FOCUS (Fellowship of Catholic University Students) fiataljai, ami annyit jelent, hogy Katolikus Egyetemi Hallgatók Közössége – és ők tényleg így élnek. Lenyűgöző! Nemcsak Bibliaórákat tartanak vagy tanítványság-iskolát, nem csak eseményeket szerveznek, hanem valóban belefolynak a hallgatók életébe és megosztják velük önmagukat. Nem csak az Örömhírt, hanem az életüket, önmagukat is. Igazán odafigyelnek mindenki bajára és mindenben segítőkészek… Valójában minden egyes misszionáriusonak így kellene élnie. Sőt, ha meg vagy keresztelve, te is misszionárius vagy! Missziós tanítvány vagy és arra kaptál hivatást, hogy kövesd Jézust, minél több embert elvezetve hozzá. Ami azt jelenti, hogy úgy kell jelen lennünk az emberek között, ahogy Szent Pál a tesszaloniki hívek között. Ne csak az evangéliumot és a tanítást osszuk meg, hanem az életünket is!

Az egyik dolog, amit már elmondtam és még sokszor el is fogok, hogy az evangélium és Krisztus a kultúránkban nem fog eljutni a színpadról, egy podcastből vagy bármilyen képernyőről az emberekhez, hanem igazán a családokon és a barátságokon keresztül tud elterjedni. Meg vagyok erről győződve. Valamennyire eljut persze az emberekhez ezeken az eszközökön keresztül is, például nagyon hálás vagyok, hogy részese lehetek annak a csapatnak, amely ezt a podcastet csinálja, de igazán a családokon és a barátságokon keresztül terjed. Tudom, hogy miután meghallgattad ezt a podcastet, meg fogod beszélni a családoddal vagy a barátaiddal. Most, a 353. napon jut eszembe elmondani, hogy sokan meséltiek: egy-egy epizódot megbeszéltek a barátaitokkal, vagy bekülditek a csoportjaitokba. Ez figyelemreméltó és lenyűgőző, mert pont így terjed Isten evangéliuma: nemcsak az Igét osztjuk meg, hanem saját magunkat is! Nagyon büszke vagyok rátok, mert én csak itt állok és olvasom Isten Igéjét, de ti megosztjátok az emberekkel az életetekben. S így megosztjátok az életeteket is velük.

Ez fantasztikus! Hálás vagyok, büszke vagyok rátok – és arra, hogy ehhez a csapathoz tartozhatok! Kérlek, higgyétek el nekem, hogy imádkozom értetek! Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Alig várom, hogy találkozzunk holnap. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szláma-Mikesch Marietta; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

352. nap, Tűzzel  megtisztítva – 1Pt 1-2, Kol 3-4, Péld 30,10-14 (2026.03.31., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged! Hálát adunk Pálért és Péterért! Köszönjük, hogy nekünk ajándékoztad Szent Fiadat és nekünk adtad Szentlelkedet is, hogy betöltse ezeket a szent szerzőket, és leveleik megírására indítsa őket! Bátorító szavukkal rendkívül erős buzdítást adnak nekünk ma is, a modern idők keresztényeinek éppúgy, ahogy azoknak adtak, akik egykor régen éltek és követték Krisztust.

Urunk és Istenünk, mi számontartjuk mindezt! Emlékszünk rá, hogyan olvasták keresztény elődeink kétezer éven át Szent Pétert és Pált, akik az igazság megvallásán és a jótanácsok adásán túl bátorították is olvasóikat, megérintették fájdalmukat és képessé tették őket arra, hogy továbblépjenek. Nemcsak nehézségeikben tették őket kitartókká, hanem az örömet is segítettek megtalálni nekik a szenvedés közepette, a sanyargatás idején, hiszen tudjuk Urunk, hogy nem a szenvedés az egyetlen eszköz, ami országodba visz. Így hát kérünk téged, segíts rajtunk! Segíts elfogadnunk téged ma és mindennap! Jézus nevében kérünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Lássuk Péter első, hálaadástól túlcsorduló levelét! Röviden a környezetről: kiknek ír? A számkivetetteknek. Volt annak idején egy csomó zsidó származású keresztény, akit elüldöztek Jeruzsálemből, elsősorban ők lehetnek a címzettek. De tágabban értelmezve vehetjük úgy, hogy ez a levél bármely más kereszténynek is szól, aki valamilyen értelemben száműzöttnek tekinthető. Péter nevesítve a szórványokban élőkhöz beszél Pontusz, Galácia, Kappadócia, Ázsia provincia és Bitinia területein.

Ami itt bámulatos, hogy Péter nagyon gyorsan elér odáig, hogy „Abban örülni fogtok…” (1Pét 1,6). De mi az az „abban”? Nos, „abban”, hogy új életre vagytok meghívva az örök üdvösség reményében! Bővebben: „Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok. Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben majd megnyilvánuljon” (1Pét 1,3-5).

Olvassátok el ezt párszor, alaposan! Ez az örökség, amit megkaptunk. Az ajándék, amire Péter emlékeztet minket. Ezt tette értünk Isten. Még a fájdalom és szomorúság közepette is emlékeznünk kell, hogy mit cselekedett értünk az Úr.

De tovább is van még: „Abban örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre” (1Pét 1,6-7).

Tehát előbb az ajándékot idézi fel, aztán pedig elmondja, hogy nem hagyja el őket Isten az üldöztetés, a sanyargatás és a megpróbáltatások idején sem. Tűnhet így, de valójában nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy igen sajátságos módon átformálja őket ezeken a gondokon keresztül. A valódi hit ugyanis drágább, mint az arany, ami bár veszendő, mégis tűz által megpróbált. És ez a kipróbált hit lesz méltó a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre Jézus Krisztus megjelenésekor!

A lelki élet egyik jellemzője, hogy amikor az emberek meghozzák a nagy döntést és nekifognak az Úr követésének, sokszor válságba kerülnek. Ennek oka, hogy alapvetően zsoldos-mentalitásunk van: valamit várunk valamiért.

De vajon az Urat is ezért kezdtük el követni? Mert azt ígérte, örök életet ad nekünk? Csak a kegyelmek miatt, amiket remélünk tőle? Csak az ajándékokért, amiket kilátásba helyezett? Persze tudjuk, hogy azért magát az ajándékozót is illene szeretnünk, szívünk mégis visszahúz. Inkább az kerül előtérbe, amit kapok, az adományozó pedig pontosan annyit ér, amennyit ad. Így kialakul egyfajta vegyes motiváció.

Ennek a zsoldos szívnek a jelenségét C. S. Lewis fogalmazta meg: „Zsoldos szívem van, kész vagyok magamat adni a legtöbbet kínálónak, hajlandó vagyok szívemet adni annak, aki a legtöbbet adja érte.” A kérdés: miképpen válhatunk olyan személlyé, aki önmagáért képes szeretni Istent? A válasz pedig az, hogy megpróbáltatásokon és sanyargattatáson keresztül, ami könnyen fordulhat át vértanúságba is, ahogy Péter leírja. De ha mindez ránk köszönt, az nem éppen kellemes.

Itt van például ez a 352. nap, aminek teljesítésére vállalkoztunk. Az első meg a második nap érdekes és izgalmas volt, jó móka, sőt, talán még a tizedik is. Sokat kaphattál tőle! De a 352.-en már talán csak odavonszolod magad valahogy és így szólsz: ’Na jó, Isten, beszélj! Hallja a te szolgád’ (vö. 1Sám 3,10)… Ilyenkor már olyan száraz az egész és nem is érzem, hogy túl sok újdonság volna benne. Már figyelni sem tudok rá.

Ugyanígy, amikor nekilátunk imádkozni, néha az sem több, mint száraz ima. De Isten ebben is cselekszik, sőt, talán még jobban is, mint bármikor máskor. Az Úr a sivár pusztaságot is fel tudja használni, olykor erőteljesebben is, mint a füves, vigasztaló legelőket.

Ilyenkor ugyanis Isten megtisztítja iránta való szeretetünket. Száraz, kietlen, sivár együttléteken vezet keresztül, hogy olyanná tegye szívünket, amely Őt önmagáért szereti. Ilyenkor már nem érdekesek az ajándékok, másodlagos a vigasztalás és a bölcs meglátásokat, valamint az áldást sem várjuk tudatosan. Csak Isten van előttünk és nem kívánunk semmi mást. Péter erről beszél: ’Ebben örüljetek! Ezt adják nektek a különféle megpróbáltatások!’

Persze azok a rendkívül drámai próbatételek, amikről a Biblia szól, minket azért jó eséllyel el fognak kerülni, de nekünk is át kell mennünk a hétköznapi élet gyötrelmein, hogy szívünk, szeretetünk és hitünk megtisztulhasson. Péter tovább is mondja: „Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével” (1Pét 1,8). Ezt tesszük mi is: imádjuk az Úristent, és Ő is szeret minket. A mi rajongásunk viszont a szárazság idején tisztul meg, a sivárság idején, amikor nehezen figyelünk, de kitartóan újra meg újra beleállunk és megcsináljuk. Ez nagyon fontos!

Péter ezután tovább beszél arról, hogyan kaptunk hivatást a szent életre. Az életet Jézus nélkül is lehet élni, de nekünk Krisztussal kell, mert Ő odaadta magát értünk. Így a mi hivatásunk az, hogy szentek legyünk, mert az Úristen is szent.

Arról is ír még, hogy nemcsak új nép vagyunk, meg élő kövek, hanem ennél is több: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok. […] Ti valamikor nem voltatok nép, most pedig Isten népe vagytok; régen nem nyertetek kegyelmet, most pedig irgalomra találtatok” (1Pét 2,9-10). Ez a valóság, hogy minden népből, nemzetségből és etnikumból, különféle hátterekkel minket most egybegyűjtöttek.

Ezért is van, hogy mi, keresztények, bárhonnan is jöttünk, bármilyen nyelvet beszélünk, vagy bármilyen a bőrszínünk és a kultúránk, ha egybegyűlünk, ez mind jelentőségét veszti. Vagy inkább úgy mondanám: egyesül. Mindez eggyé válik az Úr Krisztusban. Legfőbb önazonosságunk, ahogy Péter írja, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ezért földi származásunk, bár meghatározó számunkra, nem lehet annyira fontos, mint az, hogy Isten fogadott fiai és lányai vagyunk.

Igen, a gyökerek számítanak, de közel sem annyira döntőek, mint az, hogy Isten fogadott gyermekei vagyunk. Bármi bűnünk is van, akár megbántuk már, akár még mindig küzdünk vele, ez mind mellékes ahhoz képest, hogy te meg én már az Atyaisten fogadott fia vagy leánya vagyunk. 

Királyi papokká lettünk. Ne feledkezzünk meg persze arról sem, hogy Krisztus az a főpap, aki minket olyan papi nemzetséggé tett, amely képes bemutatni a megfelelő áldozatot az Atyának. Ez egészen elképesztő! Egy utolsó kis megjegyzés Szent Péterhez. Amikor a világi intézményeknek való alávetettségekről ír, lényegében arra kéri olvasóit, hogy legyenek nagyszerű polgárok és igazodjanak a világban kialakult rendhez, legyen annak az élén császár, kormányzó vagy bárki más!

Arra is felhívja figyelmünket, hogy a családokban a férjek és a feleségek felelősek egymásért, éppúgy, mint a szülők és a gyermekek is. De még a szolgák és uraik is egymásra vannak utalva. A köztudatban ez sokszor másképp él, némelyek úgy gondolják, hogy a férfi az asszony, a szülő a gyermek, az úr meg a szolga fölé rendeltetett, tehát csak a kisebbnek vannak kötelezettségei a nagyobbak felé, míg annak, aki feljebb van a rendszerben, szabad keze van.

De Szent Péter nem így gondolja. Ő azt mondja, hogy egymásnak felelősséggel tartozunk. Ez pedig egészen meglepő és elgondolkoztató. Olvassátok el hát a 2. fejezet végét többször is ennek tükrében! Ez kulcsfontosságú rész egy olyan téma kapcsán, amit egyébként Szent Pál is felhozott, nagyon érdekes, ahogy áttekinti ugyanezeket a pontokat: „Asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogy illik az Úrban. Férfiak, szeressétek feleségeteket, s ne bánjatok durván velük” (Kol 3,18-19).

Emlékszem, amikor felnövekvő gyerekként hallottam ezt a szentmisén: „Gyermekek, fogadjatok szót szüleiteknek mindenben, mert ez kedves az Úr szemében.” (Kol 3,20). Édesapám pedig ott volt mellettem. A szöveg pedig folytatódott: „Apák, ne keserítsétek gyermekeiteket, nehogy kedvüket veszítsék” (Kol 3,21). Pállal ekkor kötöttem barátságot. És mit is mond? Azt, hogy egymásnak tartoztok felelősséggel, egymáshoz tartoztok.

Úgy rémlik, Teréz anya mondta egyszer: „Ha nincs békénk, az azért van, mert elfelejtettük, hogy egymáshoz tartozunk.” A feleség a férjéhez tartozik a férj pedig a feleségéhez, a gyerekek a szülőkhöz, a szülők meg a gyermekeikhez. Összetartozunk.

Szent Pál így búcsúzik a kolosszeiektől: „Legyetek kitartók és éberek az imában meg a hálaadásban. Imádkozzatok egyúttal értünk is, hogy az Isten tárja fel előttünk az ajtót, hogy beszélhessünk, s Krisztus titkát, ami miatt bilincsbe is vertek, kinyilvánítsam, ahogyan nekem beszélnem kell” (Kol 4,2).

Annyira fontos egymásért imádkoznunk! „Legyetek kitartók és éberek az imában meg a hálaadásban.” Amit ma Páltól és Pétertől hallottunk ma, az egészen nélkülözhetetlen a keresztény élethez. És nem csak ez. Ezért kell újra meg újra visszatérnünk az Igéhez, mert néha megesik, hogy ami az egyik fülünkön bejön, az a másikon kimegy. Néha viszont olyannyira átmossa a szívünket, hogy nem akarjuk elfelejteni. Raktározni akarjuk a szívünkben! Be akarjuk vésni, hogy örökre megmaradjon!

Ezért is hasznos leírni a fontos dolgokat akár egy naplóba, ahová feljegyezzük meglátásainkat, vagy bármi más „ékszerdobozba”, ahol az ilyen igazgyöngyök és életbölcsességek, amiket ma Szent Pétertől és Páltól olvashattunk, jó helyen vannak.

Ez egy jó nap! Emlékezzetek a búcsúszabályunkra, hogy imádkozzunk kitartóan, és imádkozzunk egymásért! Én imádkozom értetek. Kérve kérlek, ti is imádkozzatok értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

351. nap, Közeledj Istenhez – Jak 3-5, Kol 1-2, Péld 30,7-9 (2026.03.30., hétfő)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Ó, Urunk, Istenünk, micsoda ajándék ez a mai nap! Micsoda ajándék számunkra, hogy ma nemcsak Jakab levelét és a Kolosszei levél elejét hallhatjuk, hanem a te bölcsességedből is részesülünk a Példabeszédek könyvéből! Köszönjük, Urunk, hogy velünk tartasz egész életünkben, hiszen sosem hagysz el minket, mindig velünk vagy, mindig teljesen jelen vagy! Most, ebben a pillanatban is bízunk benned, ebben a pillanatban is felismerjük a Te jelenlétedet! Akárhol is hallgatjuk a Te Igédet, Te sokkal közelebb vagy hozzánk, mint mi saját magunkhoz vagy a saját gondolataink hozzánk. Közelebb vagy hozzánk, mint a szívünk, itt a mellkasunkban, és ezért hálásak vagyunk! Köszönjük, hogy közel vagy hozzánk, hogy velünk vagy! Urunk, Istenünk, Te itt vagy, és tevékeny vagy, akkor is, ha nem vesszük észre! Kérünk, soha ne engedd, hogy figyelmen kívül hagyjuk a Te jelenlétedet az adott pillanatban, hiszen előtted minden pillanat jelenvaló! Jézus nevében kérünk! Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

A Példabeszédek könyvének ez a része – tudom, sokszor mondtam már – de bizony ez is az egyik kedvencem, mert annyira bölcs! Amikor megismerjük Jézust – valaki mondta egyszer –, a megtérés első két mozzanata az, hogy bizalmatlanokká válunk saját magunkkal szemben, és elkezdünk az Úrban bízni. Ez annyira bölcs! A saját magunkkal szembeni bizalmatlanság azt jelenti, hogy tisztában vagyok a megtörtségemmel, és hogy mennyire rászorulok Istenre. Hálás vagyok Istennel való kapcsolatomért: ’Uram, esélyt adsz arra, hogy feléd forduljak’!

Élt egyszer egy Néri Fülöp nevű pap, azt hiszem, Róma védőszentje, aki rendkívül vidám szentként ismert. Rengeteg furcsa dolgot művelt talán azért, hogy az emberek felfigyeljenek rá és nevessenek rajta, s ezáltal ő megalázkodjon. De azt is hallottam róla, hogy minden reggel, amikor felkelt, valahogy így imádkozott: ’Uram, ma nagyon figyelj oda Fülöpre, mert ha esélyt adsz rá, biztos elárul téged!’ Ez a téma annyira világosan előjön itt a Példabeszédek 30. fejezetében: „csak két dolgot kérek tőled, ne tagadd meg tőlem, mielőtt meghalok: csalást és hazug szót tarts távol tőlem” – és itt jön a legnagyobb kijelentés – „s ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot!”

Csak azt add meg, ami szükséges! „Hadd egyem kimért kenyeremet, nehogy jóllakva megtagadjalak, s azt mondjam: »Ki az az Úr?«” (Péld 30,7-9). Ez bizony megesik velünk: annyira jóllakunk, annyira bízunk magunkban, hogy azt mondjuk: ’Nem, nekem nincs szükségem Istenre, gondoskodom én magamról!’

A példabeszéd szerzője továbbmegy: „ne menjek lopni sem, mivel szegény lettem, ne gyalázzam meg Istenemnek nevét” (Péld 30,9). Ezzel azt mondja a szerző: ’Ismerem magam. Megbízhatatlan vagyok. Ha nagy gazdagságot adsz, akkor valami nagy őrültséget fogok elkövetni, például megtagadom az Urat. Ha meg nehéz körülmények közé kerülök, akkor lopni fogok, és nem leszek igaz ember.’ Mekkora bölcsesség van ebben! Nem feltétlenül csak rólunk szól ez, hiszen, ha körülnézünk, sokszor igen hamar ítélkezünk. Ránézünk egy celebre, egy gazdag vagy híres ember életére, és azt mondjuk: ’Hogy lehet ennyire felszínes az élete?!’ De bizony lehet, hogy én is pont ilyen lennék, ha én lennék ennyire gazdag… Ugyanakkor látjuk azokat is, akik bűnöznek, lopnak, és azt mondhatjuk: ’Uram, ha nem oltalmaznál, lehet, hogy én is pont ilyen lennék!’ Ez persze nem teszi jóvá azokat a dolgokat, amiket elkövetnek, de legalább megérthetjük a helyzetüket. Ettől a rossz még nem lesz jó, de remélhetőleg a szívünk és az értelmünk kicsit türelmesebbé, könyörületesebbé válhat, mert tudjuk, Isten kegyelme nélkül ugyanott lennénk mi is.

Térjünk át Jakab levelére! Elképesztő Jakab bölcsessége! Itt is van néhány kedvencem. Az egyik: „Vessétek alá magatokat Istennek, szálljatok szembe a sátánnal, és elfut előletek. Közeledjetek Istenhez, s majd ő is közeledik hozzátok” (Jak 4,7-8). Micsoda rendkívüli jótanács mindannyiunk számára! Hiszen alá kell vetnünk magunkat Istennek, meg kell adni magunkat, és ellene kell állnunk az ördögnek! Erről a felismerésről pár nap múlva Szent Pétertől is hallunk majd: „Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben” (1Pét 5,8-9). Ez az a harc, amit minden keresztény felismer, amiről már nemrég hallottunk: „nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12). Ezért közeledjünk Istenhez, és álljunk ellen az ördögnek!

Majd így folytatja: „Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek” (Jak 4,8). Gyakorlatilag ezt mondja: ’ti visszatérő bűnösok’! Emlékeztek még Illésre a Kármel hegyén, amikor Baál prófétáival harcolt? Azt mondta: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni?” – Vagyis, meddig lesztek még köpönyegforgatók? – „Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek; ha meg Baál, akkor kövessétek azt!” (1Kir 18,21). Ne legyetek megosztott lelkűek! Jakab pont ugyanezt mondja: „Mossátok tisztára kezeteket, bűnösök, és tisztítsátok meg szíveteket, megosztott lelkűek” (Jak 4,8). Ne legyetek megosztott lelkűek!

Haladjunk tovább Jakab levelében! Szeretnék itt még valamit kiemelni. Amikor főiskola után misszióba mentem Beliz és Guatemala határvidékére, volt ott egy pap, John McHugh atya, a Szentháromság Miasszonyunk Társaságának egyik alapítója. Amikor találkoztam vele, ő már idős, bölcs pap volt, egy szent ember! Istennek és a falusi embereknek szentelte az életét. A második világháborúban hadifogoly volt, lelőtték a gépét, hihetetlen történet az övé… Mindig ezt mondta: ’Ha Isten is úgy akarja…’ – ’John atya, találkozunk holnap?’ – ’Ha Isten is úgy akarja…’ Ennyi! Pontosan ezt mondja Jakab is: ’Ne mondd, hogy holnap majd ezt meg ezt teszem! Nem, nem!’ „Ha az Úr akarja, és élünk, ezt vagy azt fogjuk tenni!” (Jak 4,15), hiszen fogalmunk sincs, mit tartogat a holnap! John atya tehát mindig erre emlékeztet engem. Amikor tervezgetek, mindig eszembe jut John atya, róla pedig Jakab levele.

Szent Jakab a gazdagokat is figyelmezteti. Nemcsak azokat, akik jelentős vagyonnal rendelkeznek, hiszen aki a fejlett világban él, az a világ egészét tekintve nagyon is jómódúnak mondhatja magát. Tehát ha Isten Igéje a gazdagságról beszél, akkor engedjük csak bátran, hogy meggyőzzön minket! Ugyanígy, az igazságtalanság árán felhalmozott vagyonról szóló igéknek is hagyjuk, hogy meggyőzzenek! Mindig eszembe jut, amikor más országokban készült termékeket vásárolok, amikor nem tudom, milyen módon állították elő azokat, hogyan varrták össze azt a pólót vagy gyártották azt a cipőt, mindig rá kell jönnöm, hogy ez fontos, hiszen így szól az Úr Igéje Szent Jakab levelében: „bőségben éltetek a földön és tobzódtatok, hizlaltátok szíveteket a leölés napjára. Az igazat elítéltétek, megöltétek” (Jak 5,5). Vajon bizonyos árucikkek vásárlásával, egészen véletlenül nem veszek részt azoknak az embereknek a kihasználásban, bérük visszatartásában, akik azt a terméket készítették? Ha nem tudom, akkor utána kell járnom, hiszen ha nem járok utána, akkor azért én vagyok a felelős!

Az utolsó gondolat, amit szeretnék kiemelni, az a tény, hogy a Katolikus és az Ortodox egyházban hét szentségünk van, abból az egyik a betegek kenete. Ez a két gyógyító szentség egyike, a másik a kiengesztelődés szentsége. Ennek a szentségnek az eredetét Szent Jakab levelében találjuk: „Beteg valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5,14-15). Ez tehát a betegek szentségének eredete, de köze van a bűnbocsánat szentségéhez is, hiszen az is benne van, hogy a pap imádkozni fog érte, és a bűnei bocsánatot nyernek! A következő sorban pedig ezt olvassuk: „Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket” (Jak 5,16). Itt néhány keresztény biztos azt mondja: ’ó igen, mi egyszerűen megvalljuk egymásnak bűneinket, a keresztény testvér a keresztény testvérnek.’ Azonban ott a ’tehát’ kötőszó, ami a pap látogatására utal vissza! Jakab azt írja, hogy hívják az Egyház elöljáróit, görög szóval a presbitereket, hogy kenjék meg a beteget olajjal. És azért, hogy a bűnei is megbocsátást nyerjenek, „valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5,16). Mindez tehát a bűnvallás kontextusában, a gyógyítás és a betegek kenetének összefüggésében hangzik el, ahol az Egyház elöljárói, a papok szolgálnak.

Végezetül pedig Szent Pál levele jön a Kolosszeieknek. Van ebben egy elképesztő rész! Szent Pál egyértelműen rámutat arra a tényre, hogy Jézus Krisztus a legfőbb hatalom, hogy általa és érte létezik minden! Ez annyira erőteljes! Most nem foglalkozhatunk ezzel túl sokat, de egyszerűen ez a lényeg: hogy általa és érte van minden!

A Kol 1,24-ben valami agyon izgalmasat és titokzatosat mond Szent Pál: „örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára”. Felmerülhet a kérdés: ’Mi hiányozhat Krisztus szenvedéséből?’ A válasz pedig ez: semmi. Szenvedése elegendő a mi megváltásunkra. II. János Pál pápa beszélt erről [vö. Salvifici Doloris 24; 27], és azt mondta: ’Nem, nem, semmi sem hiányzik Krisztus szenvedéséből, de azért, hogy te meg én részesülhessünk Jézus Krisztus megváltó művében ebben a világban, Krisztus kiterjeszti a keresztjének egy-egy darabkáját, hogy vele együtt tudjuk hordozni.’ Ez az, amiről Szent Pál is ír: „örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). A szenvedésnek most már az a lényege, hogy meg lett váltva, hogy át lett formálva! Amikor Krisztusban szenvedünk, részt veszünk a világ megváltásában! Újra mondom: nem azért, mert az Ő szenvedése nem elegendő, az teljesen elegendő volt. Jézus Krisztus egyszer szenvedett mindannyiunkért! Mi viszont elnyertük azt a méltóságot, azt a kiváltságot, hogy részt vehetünk az ő megváltó munkájában! Jézus Krisztus megosztja velünk, felkínálja nekünk a lehetőséget, a keresztjének egy darabkáját, hogy részt vehessünk az Ő megváltó művében. Ez pedig elképesztő! És ez az igazság. Nekünk csak fel kell ismernünk mindezt. Ez most különösen azokhoz szól, akik szenvednek közülünk, akik mély szenvedést élnek most át. Lehet, hogy nem tudjuk, miért történik mindez, de azt tudhatjuk, hogy mihez kezdjünk vele: egyesítsünk Krisztus szenvedésével! „Urunk, használd kérlek, Jézus, használd ezt, kérlek, a világ megváltására, az Atya dicsőségére, hogy ez a világ Isten országává változzon körülöttünk!”

Ezért imádkozunk. Tudom, hogy sokan vagytok most épp a szenvedés kellős közepén, imádkozom értetek! Ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)