350. nap, Hit és cselekedetek, Jak 1-2, Fil 3-4, Péld 30,1-6 (2026.03.27, péntek)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük ezt a napot is! Köszönjük Jakab levelét és Szent Pálnak a Filippiekhez írt levelét is. Köszönjük a mondanivalójukat. Kérünk segíts, hogy az életünkben át tudjuk tenni gyakorlatba az itt hallottakat. Segíts, hogy ne csak az Ige hallgatói, hanem a cselekvői is legyünk! Urunk, Istenünk, engedd, hogy ne csak átmosson minket az Igéd és változatlanul tovább menjünk, de adj erőt, hogy cselekedjünk is általa. Add, hogy cselekedjen a szívünkben levő szeretet a mindennapjainkban! Segíts, hogy mindezt Jézus nevében és az Atya dicsőségére tegyük. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Dicsőség Istennek! Tegnap befejeztük az Apostolok cselekedeteit a 28. fejezettel. Ma Jakab levelének 1. és 2. fejezetét vesszük és holnap a maradék hármat.

Ki is az a Jakab? „Jakab, Istennek és Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgája” (Jak 1,1). Szent Jeromos szerint ifjabb Jakab Kleofás (vagy Alfeus) és Mária fia volt. A Szentírásban azt olvassuk, hogy Kleofás feleségének, Máriának a fia volt Jakab és József. 

A Galata 1,19 úgy említi őt, hogy „az Úr testvére”. Az Egyház tanítása kimondja, hogy Jézus anyja, Mária szűz volt és csak Jézus volt a gyermeke. Mi akkor a megoldás? Már beszéltem erről, hogy a görög fordításban az ’adelfo’ vagyis a ’testvér’ szó ’rokont’ is jelent, így Jakab az unokatestvére is lehetett Jézusnak. A korai Egyház is azt mondta, hogy Jézusnak nem voltak testvérei és Szent Jeromos a 3-4. században is azt írja, hogy Jakab az unokatestvére volt Jézusnak. Valamint azt is, hogy Jakab Kleofásnak és Máriának a fia volt. 

Jakab, Jeruzsálem püspöke volt. Jeruzsálemben írja a levelét a szétszóródott törzseknek, vagyis azoknak a keresztény zsidóknak, akik Palesztína területén kívülre kerültek. 

Jeff Cavins barátomnak van egy nagyon jó Bibliai tanulmánya Jakab leveléről. Az a címe, hogy a ’Bölcsesség gyöngyszemei’. Hihetetlenül jó ez a tanulmány. 

Rögtön a levél elején ezt olvassuk: „Testvéreim, tartsátok nagy örömnek, ha különféle megpróbáltatások érnek benneteket. Tudjátok, hogy hitetek próbájának állhatatosság a gyümölcse” (Jak 1, 2). Erős kezdés… Nem is tudom mit emeljek ki ebből az első két fejezetből, mert sok fontos dolog van, amire reagálni kellene és amit át kéne imádkozni.  

Jakab levele olyan, mintha a Példabeszédek könyvét olvasnánk az Újszövetségben. Minden egyes sora egy ékszer, vagy ahogy Jeff mondja, egy gyöngyszem, amit alkalmazhatunk az életünkben. Például ez a vers: „Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik őt szeretik. Senki se mondja, aki kísértést szenved: ’Isten kísért’, mert Istent nem lehet rosszra csábítani, és ő sem csábít rosszra senkit” (Jak 1,12). Nagyon fontos, hogy felismerjük ennek a jelentőségét. 

Egy másik vers: „Értsétek meg, kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra” (Jak 1,19). Micsoda drágakő! Óriási ajándék ez a vers is.

Jakab beszél az igaz és a hamis vallásosságról is: „Ha valaki vallásosnak tartja magát, nyelvét azonban nem fékezi, hanem áltatja magát, annak vallásossága mit sem ér” (Jak 1,26). Ez nagyon mellbevágó, igaz? Vajon köze van-e a beszédünknek az igazi vallásossághoz? Úgy beszélek-e, hogy hallatszik, hogy tényleg a szívem mélyéből az Úrhoz tartozom? Holnap fogunk erről többet olvasni Jakabtól, hogy milyen szinten tükrözi a beszédünk a szívünket és mennyire felelősek vagyunk azokért a szavakért, amiket kimondunk. Rendkívül fontos ez! Aki azt hiszi, hogy vallásos, de nem tudja fékezni a nyelvét, az áltatja magát és nem ér semmit a vallásossága. Milyen gyakran fordul velünk elő, hogy olyan szavakat mondunk ki, amiket nem kellet volna? Te jó ég! Csak úgy beszélünk dolgokat és pletykálunk, ócsároljuk az embereket vagy hiába vesszük az Úr nevét. Az ilyen beszédekkel bizony nem azt mutatjuk, hogy az Úrhoz tartozunk. Semmi értelme az ilyen szavaknak. 

„Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztán maradni a világ szennyétől” (Jak 1, 27).  De ha azokról gondoskodunk, akikről mások nem gondoskodnak, az már igazi vallásosság. 

Jakab másik nagy tanítása, hogy a hit halott a tettek nélkül.  Nem akarok vitatkozni senkivel, de ezt nagyon fontos kiemelni. Amikor Szent Pál beszél a cselekedetekről, ő a törvény megtartásáról beszél. Azt mondja, hogy nem a tetteitek, hanem hitetek által fogtok megigazulni. Itt a törvény megtartására utal, vagyis az Ószövetségben levő szövetségkötésről. Az ószövetségi szövetségkötés nem tesz senkit megigazulttá, hanem az Újszövetségben való szövetség által igazultok meg. Jézus adja a megigazulást a kegyelem által. 

A katolikus hit szerint a megváltás, vagyis a megigazulás kegyelemből jön a hit által és a szeretetben nyilvánul meg: „a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy (…) kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.” (Ef 2,4. 2,8). 

Kegyelemből ment meg. Ez Isten ajándéka. Mindezt a hit által fogadhatjuk el. 

A Szentírás egyértelműen leírja ugyanakkor, hogy a hit tettek nélkül halott, vagyis hosszabb távon a hit önmagában nem tud megmenteni minket. „Látjátok tehát, hogy az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában” (Jak 2,24). Szent Jakab gondolkodása szerint a jótettek az élő hit bizonyítékai. Tehát csak a hitből fakadó tetteink bizonyítják be, hogy van élő hitünk.

Nem akarok vitatkozni kálvinista testvéreinkkel, de ők azt mondják, hogy csakis a hit számít. ’Sola fide’. A Szentírásban egyedül itt van egymás mellett a két szó: ’hit’ és ’egymagában’. Ám itt így szerepel: „nem a hit egymagában” (Jak 2,24). 

Nem akarok senkit meggyőzni, bár szerintem Jézus a katolikus Egyházat hozta létre, és a hit teljességét csak itt lehet megélni, szóval lehet, hogy mégis téríteni akarok. A protestáns testvéreinknek mondom, hogy Jézus meghívja őket a katolikus Egyházba, de nem is ez most a lényeg.

Szent Pál több helyen is mondja, hogy a hit a lényeg és nem a tettek, de itt van ez a szentírási rész, ahol azt olvassuk, hogy mindkettőre szükségünk van az üdvösséghez: a hitre és a hitből fakadó tettekre is. E szerint nem leszünk megmentve csupán a tetteink által sem. Honnan tudják a katolikusok, hogy hit és tett is kell a megmeneküléshez? Többek között innen, a Jakab levélből. 

Mindenkit szeretek, aki katolikus és aki nem katolikus, de szerintem mindenkinek katolikusnak kellene lennie.

Szent Pál Filippiekhez írt levelének 3. és 4. fejezetét is olvastuk ma. Emlékszünk arra a részre, amikor Pál világosan elmondja, hogy mennyire értéktelen minden a világon Jézushoz képest? „Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem. Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok” (Fil 3,7). Majd még erőteljesebben mondja: „Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem, és hozzá tartozzam” (Fil 3,8). Miért fontos ez?

Mit ért Pál a ’hátrány’ szó alatt? Szemetet. A világon minden ajándékot megkaphatok, mindenféle jó dolgot csinálhatok, mindenem meglehet, minden elismerést megkaphatok, de mindez szemét ahhoz képest, hogy Jézus Krisztust ismerhetem.  

„Hiszen nem a törvény útján váltam igazzá, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit révén. Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal eljuthassak a halálból a feltámadásra is” (Fil 3, 9). Csodálatos! 

Majd Pál utolsó buzdítását emelem ki: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek. Méltányosságotokat ismerje meg mindenki! Az Úr közel van. Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban” (Fil 4,4). 

Szent Pál szavai csodálatosak és figyelmeztetnek, hogy mennyire fontos, hogy mit engedünk magunkhoz közel: „Egyébként, testvéreim, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, tisztességes, igazságos, ami ártatlan, kedves, dicséretre méltó, ami erényes és magasztos” (Fil 4,8).  

Van egy elmélet, a „hatásnak való kitettség” szabálya, ami a pszichológiában is jelen van. Ez azt jelenti, hogy azok a dolgok, amin gondolkodsz, amik hatnak rád, azok ténylegesen formálják a szívedet és az elmédet. 

Ezért is hallgatjuk Isten Igéjét most már 350 napja. Ha olyan dolgokon gondolkodunk, ami tiszta, jó és gyönyörű, akkor ezek gyökeret vetnek az életünkben, és mi is hasonlóképpen tiszták és jók leszünk. Erre a gondolkodásmódra törekszünk mi is.

Végül, törekedjünk arra is, hogy ne csak tanuljunk Istenről, ami egyébként nagyon fontos, hanem váljunk is hasonlatossá hozzá, mert ez az Ő vágya. Arra vágyik, hogy olyan szívünk legyen, mint Neki. 

Ezért imádkozom mindannyiunkért. Azokért, akik leváltak tőlünk, akik még nem keresztények vagy akik éppen a keresztségre készülnek. Talán egy nap mindannyian egyesülünk egy Testben, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban a Szentlélek ereje által megdicsőítve a Mennyei Atyát. Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem. Mike Schmitz atya vagyok és alig várom, hogy holnap is találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

349. nap, Mindenre készen Jézusért – ApCsel 28, Fil 1-2, Péld 29,25-27 (2026.03.26., csütörtök)

Mennyei Atyánk, dicséretet és dicsőséget adunk neked! Hálát adunk, Urunk, hogy 349 napon át tápláltál bennünket a te Igéddel. Formáltad értelmünket és betöltötted szívünket szereteteddel és a kinyilatkoztatással, hogy ki vagy Te! Köszönjük ezt a sok napot, mindegyiket! Köszönjük Szent Pált és Szent Pétert, Epafrodituszt és Timóteust, és ezeket a filippi keresztényeket, akiket ma megismerünk. Nagyon hálásak vagyunk értük. Segíts minket, hogy olyanok legyünk, mint ők! Segíts minket, hogy olyanok legyünk, mint Te, Urunk, Istenünk! Segíts minket, hogy a te Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus követői legyünk, aki alázatosan kiüresítette önmagát irántunk való szeretetből, a Te dicsőségedre és a mi üdvösségünkre. Segíts minket, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Köszönjük, Atyánk. Ezt Jézus nevében kérjük. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Itt vagyunk tehát az Apostolok cselekedetei 28. fejezeténél. A befejezésnél – nos, nem igazán a történet befejezése, hanem Lukács beszámolójának a lezárása. Van egy jó barátom, John Ricardo atya, akinek van egy szolgálata, az „Acts 29”. És ez nagyszerű, mert arról szól: Mi történik az Apostolok cselekedetei 28. fejezete után? Mert ez nem az Egyház vége, ez nem az evangélium vége. Pál Málta szigetén nem hagyja abba, ahogyan Rómában sem fejezte be az evangélium hirdetését. A „29. fejezet” a következő lépés. Ahogyan az Úr átadja a stafétát az apostoloknak, az apostolok pedig a következő keresztényeknek, úgy mi is megkapjuk a megbízatást.

Az Apostolok cselekedetei 28-ban Pál nemcsak eljut Máltára… van itt pár fontos dolog. Hajótörést szenvednek Málta szigetén, majd tüzet raknak. Azt olvassuk, hogy Pál egy köteg rőzsét gyűjtött és a tűzre tette, amikor egy vipera a kezére tekeredett és megmarta. Hatalmas dolog, hogy Pál nem halt meg – hiszen Jézus megígérte, hogy kígyókat vesznek kézbe, és nem esik bajuk. De számomra talán még fontosabb: Pál rőzsét gyűjtött és tüzet rakott. Sokszor, amikor kempingeztem, pihentem, családdal voltam és sokan segítettek, volt  bennem egy hajlam arra, hogy csak lazuljak. Azok, akik ismernek sokszor kérdezgetik egymást: „Hol van Mike atya? Ja, a kanapén.” Vannak csodálatos sógoraim, szüleim, testvéreim, akik egyszerűen teszik a dolgukat: ők gyűjtik a fát, ők rakják a tüzet, ők dolgoznak, én meg ott ülök a sarokban. Ez az egyik hibám. Emlékeztetni kell: ideje segíteni, ideje felállni és hozzájárulni a dolgokhoz. De mi találkozunk Szent Pállal, akit nem kell emlékeztetni. Látja, hogy szükség van segítségre, és segít – még ha meg is marja egy vipera. A keresztény élet nem mindig hősi pillanatokból áll, leginkább szolgáló lelkületből. Pál erről gyakran beszél – és meg is éli. Nemcsak csodákat tesz a máltaiak között, hanem fát gyűjt és tüzet rak. És ez talán még többet mond a jelleméről, mint bármi más. De nem csak segít, hanem minden alkalmat megragad az evangélium hirdetésére. Rómában, a házi őrizetben is – még a pretoriánus őrségnek is hirdeti. Nincs olyan helyzet, ahol ne lenne kész hirdetni Krisztust. 

Ez tehát az Apostolok cselekedetei 28. fejezete. De az Egyház története folytatódik – mi a „29. fejezetben” élünk.

Szent Pál Filippiekhez írt levele éppen abból az időből származik, amikor Rómában házi őrizetben volt. Fogolyként ír – mégis örömmel. Azt mondja: „Beszámolok róla, testvérek, hogy helyzetem inkább javára vált az evangéliumnak” (Fil 1,12). És tovább: „Az egész prétoriumban és a többiek körében is köztudomású lett, hogy bilincseimet Krisztusért viselem” (Fil 1,13).

Ez a levél az öröm levele. Pál azt mondja: ’Örüljetek mindenkor!’ Még ha valaki rossz szándékkal hirdeti is Krisztust, ő akkor is örül: „De mit számít ez? Csak Krisztust hirdessék bármi módon, akár érdekből, akár tiszta szándékkal, örülök és a jövőben is örülni fogok neki” (Fil 1,18). Itt jelenik meg az úgynevezett ’apatheia’ – nem közöny, hanem szent közömbösség: bármit akar az Isten, azt akarom én is. Hosszú élet vagy rövid – mindegy. Egészség vagy betegség – mindegy. Gazdagság vagy szegénység – mindegy. Csak az Isten akarata számít. Ez Pál örömének titka. Ezért mondja: „Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fil 1,21). Ez kellene legyen mindannyiunk lelkülete. Bármi történik: Betegség vagy egészség – Isten dicsőül meg! Gazdagság vagy szegénység – Isten dicsőül meg! Öröm vagy bánat – Isten dicsőül meg…

Pál így tanít: „Zúgolódás és huzavona nélkül tegyetek meg mindent, hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei a gonosz és romlott nemzedékben, amelyben úgy kell ragyognotok, mint a csillagoknak a mindenségben” (Fil 2,14–15).

Majd jön ez a gyönyörű hitvallásszerű rész: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-8).

Ez valószínűleg egy ősi keresztény himnusz. Majd így folytatódik: „Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,9-11).

Három dolgot emelnék ki: 1. Legyünk olyanok, mint Jézus – alázatosak, másokat előbbre valónak tartók. 2. Jézus teljesen Isten – ezt fejezi itt ki így: „Isten alakjában volt”. 3. Jézus neve szent. Ezért nem szabad kimondani hiába az Ő nevét. Mert az Ő nevére minden térd meghajol – még a démonoké is. És minden nyelv megvallja: Jézus Krisztus az Úr – az Atyaisten dicsőségére. Mert Jézus egész élete egy dolog körül forgott: hogy az Atya megdicsőüljön.

A végén Jézus nevére minden térd meghajol, minden nyelv vallást tesz Őróla. Miért? Az Atya dicsőségére. Minden, amit teszünk Jézust tisztelve, a Lélekben imádkozva, keresztényként élve – az Atyát dicsőíti. Jézusnak az a „foglalkozása”, az a belső törekvése, hogy az Atyát megdicsőítse és az Atya akaratát teljesítse – ez a mi törekvésünk is lehet. Minden, amit Jézus nevében, a Szentlélek erejében teszünk, az Atyaisten dicsőségére történik. Milyen csodálatos módja ez az életnek! Ez a szent közömbösség: „Istenem, amit te akarsz, azt akarom én is. Legyen meg velem a te akaratod.” De ez szembemegy a természetünkkel. Szembemegy a sebzettségünkkel is. Ezért imádkoznunk kell. Szükségünk van Isten kegyelmére, hogy kitartsunk. Ahogy Szent Pál mondja: „Kedveseim, ti mindig engedelmesek voltatok, félve-remegve munkáljátok hát üdvösségeteket, nemcsak amikor köztetek vagyok, hanem sokkal inkább most, hogy távol kell lennem” (Fil 2,12). Tudva azt, hogy az üdvösségünket el is veszíthetjük, dolgozzatok üdvösségeteken félelemmel és rettegéssel! Imádkozzunk tehát egymásért!

Én imádkozom értetek – kérlek, ti is imádkozzatok értem. Mike atya vagyok. Nagyon várom, hogy holnap találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

348. nap, Az új élet szabályai – ApCsel 27, Ef 4-6, Péld 29,22-24 (2026.03.25., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítűnk téged! Urunk, köszönjük neked a nehézségeket és a harcokat! Köszönjük, hogy annyira megbízol bennünk, hogy részünk lehet a Te munkádban, hogy a Te Testedet felépítsük itt a földön. Urunk, a Tested részeivé teszel minket, hiszen megbízol bennünk. Nem csak azzal tisztelsz meg, hogy szeretsz minket, és ki akarod önteni ránk a szeretetedet, hogy életünk legyen benned; de Te azt is akarod, hogy részünk legyen a Te küldetésedben. Minket teszel a Te kezeddé és lábaddá ezen a világon. Istenünk, segíts, hogy soha ne vegyük mindezt természetesnek. Segíts, hogy mindig veled járjunk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Az Apostolok cselekedeteinek utolsó előtti fejezetét olvastuk ma. Szent Pál utazását mutatja be Rómába. Több, mint kétszázhatvan ember van a hajón Pállal és Lukáccsal, aki szintén jelen van ekkor. Úton vannak Rómába, ahol kihallgatják majd az apostolt – reményeik szerint pedig hirdethetik is az evangéliumot. Az útjuk viszont nem könnyű. Mi manapság már nagyon gyakran utazunk, és sokszor gondolhatjuk, hogy ’mennyi nehézség, jobb lett volna otthon maradni’. Ez akár egy apró kellemetlenség miatt is elhangozhat, egy közlekedési dugó miatt, vagy egy repülőjárat miatt, amely késik. Ilyenkor gondolataink egyből oda juthatnak, hogy ’Tudod mit? Nem is kellene utaznom, már meg is bántam az egészet’.

Pál viszont semmi jelét sem adja ennek. Sőt, annak adja jelét, hogy mennyire bízik Istenben, hiszen gyakorlatilag azt mondja: ’Rendben, ez most Isten akarata számomra’. Tulajdonképpen ez a szentté válás titka. Képesnek kell lennünk azt mondani: ’Bármi történik, ez most Isten akarata számomra’. Akkor is, ha rossz dolgok történnek. Nem azért, mert Isten akarata gonosz. Lehet Isten tökéletes akarata, hogy egy helyzetbe kerüljünk, de lehet az ő megengedő akarata is, amivel csak megengedi, hogy belekerüljünk egy konkrét szituációba.

Pál tehát Rómába utazik, és borzasztó utazása van. Mégis képes Istenre támaszkodni, anélkül, hogy a sebeit nyalogatná, vagy bárhogyan sajnáltatná magát. Minden körölmények között képes azt mondani, hogy ’Rendben, Uram, ez ma a Te akaratod számomra’. Legyen ez az imádságunk mára. Kérjük Istent, hogy minden helyzetben képesek legyünk ezt mondani! 

Pál az Efezusi levél végén a Lélekben való egységről ír. Természetesen az egyik nagy témája a megtérés. Azt írja az efezusiaknak, hogy nem élhetnek továbbra is úgy, ahogy eddig. A negyedik fejezetben az új élet szabályait fejti ki. Azt mondja: „vessétek le tehát a régi embert (…), öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény. (…) Ha elfog is benneteket az indulat, ne vétkezzetek.” (Ef 4,22-26). Úgy folytatja, hogy aki eddig lopott, most becsületes munkát végezzen. Aki eddig panaszkodott, vagy gonosz dolgokat beszélt, csak olyat mondjon, ami alkalmas az épülésre. Aki pedig szomorúságot okozott a Szentléleknek, tegye félre a keserűséget, indulatot és haragot, helyette viszont legyen jóindulatú és könyörületes. Mindenki bocsásson meg a másiknak, ahogyan maga Krisztus is megbocsátott nekünk: „Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek” (Ef 5,1).

A továbbiakban pedig újfent sorolja a testnek és evilágnak a cselekedeteit, amelyeket el kell hagyni, hogy magunkra vehessük a Szentlelket, és vele járjunk. 

Egy másik meghatározó dolog, amelyről szólnunk kell, az a következő gondolat: ’Férfiak szeressétek feleségeteket, asszonyok legyetek engedelmesek férjeteknek’. Az Efezusi levél 5. fejezetéből rengeteg pár választ igét a saját esküvőjére. Ilyenkor a felkésztők sokszor végigmennek a párral a szövegen, hogy megnézzék, miről is szól valójában. Szóba kerül ilyenkor II. János Pál pápa tanítása a Test Teológiájáról, amelyben nem csak férfi és nő kapcsolatáról van szó, hanem a szexuális aktus és az emberi természet, méltóság, meg a szeretet kapcsolatáról is. Ebben a tanításban mindig szóba kerül az Efezusi levél 5. fejezete és a fenti gondolat értelme. Amikor a szöveg mélyebb tartalmát megvilágítjuk, akkor szokott eljönni a pillanat, amikor a mennyasszonyok nagy része végleg eldönti, hogy ezt az olvasmányt kéri az esküvőre. Pedig első olvasásra úgy tűnhet, mintha saját lealacsonyításukről lenne szó. Úgy hangozhat, mintha igába kellene hajtani a fejüket. Korábban olvastuk viszont Pál leveleiben, hogy ha valaki engedelmeskedik, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másik fél felsőbbrendű lenne nála. Itt sem ez a helyzet. Pál azt írja ebben a fejezetben, hogy Krisztus a Fő, akinek teste az Egyház. Az test természetesen a fej alatt van, tehát az Egyház Krisztus törvénye alatt létezik. Viszont a teste kevésbé fontos valakinek, mint a feje? Nem. Van egy furcsa, titokzatos egyenlőség a fej és a test között. Pál ennek szellemében mondja, hogy „az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének” (Ef 5,22-24). Az előtte lévő vers pedig így szól: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből” (Ef 5,21). Férj és feleség is tehát „lefelé”, egymás alárendeltsége irányába versenyez egymással. Senki sem uralkodik a másikon. Ez egy verseny egymás szolgálatára. Egy verseny, hogy egymás alárendeltjei legyünk. Tehát a feleségek „engedelmeskedjenek”, a férjek viszont „szeressék feleségüket”. Hogyan? „Ahogyan Krisztus szerette az Egyházat” (Ef 5,25). Krisztus feláldozta magát, az életét az Egyházért. Feladta, amit ő akart, és azért élte az életét, hogy az Egyháznak lehessen élete. Tehát ez nem a dominanciáról szól. Ez egy „lefelé” tartó verseny. Úgy szeressék a férjek feleségüket, ahogyan Krisztus az Egyházat. Tehát nem uralkodva, vagy elnyomva őt, azt mondva: ’Az lesz, amit én akarok’. Egyáltalán nem. Jézus megalázta önmagát, és szolgai alakot öltött. Ez minden férj meghívása. Hogyan szeretheted a feleségedet úgy, ahogy Krisztus az Egyházat? Úgy, hogy szerényen szolgálva őt aláveted magadat neki, és odaadod az életedet, hogy ő élhessen. Ez egy „nem” arra, amit te akarsz, hogy neki meglehessen, amire szüksége van. Ez egy hatalmas meghívás. Pál azt mondja: „Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). 

Erre vagyunk mind meghívva, mint gyermekek, szülők, szolgák és gazdáik, ahogy Pál írja. Fontos, hogy a mai helyzetre átültetve a szolga egy jó alkalmazottat jelent, míg a gazda egy jó munkáltatót. Pál nagyon tisztán fogalmaz a gazdákkal szemben: „Gazdák, ti is így viselkedjetek velük szemben. Hagyjátok abba a fenyegetőzést, hiszen tudjátok, hogy nekik is, akárcsak nektek, Uruk van a mennyben, akinél nincs személyválogatás.” (Ef 6,9). A kulcs tehát itt is az egyenlőség. Egymás kiegészítése dominancia nélkül, mégis egymásnak alávetve. Egy verseny „lefelé”, ahol szolgálunk és tiszteljük egymást, hiszen közös a harcunk. Ez az igazság. Harcolunk egymásért. Olyan sok időt töltünk azzal, hogy egymás ellen harcolunk, a politika vagy bármi más kapcsán. Pál azonban teljesen tisztán leírja, hogy nem egymás ellen kell harcolnunk: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat” (Ef 6,12-13).

Vívjuk tehát a jó harcot, egymásért és ne egymás ellen! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.) 

347. nap, Tanúságtétel a nem hívők felé – ApCsel 26, Ef 1-3, Péld 29,18-21 (2026.03.24., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsérünk és magasztalunk téged! Köszönetet mondunk neked! Te vagy az Atyaisten, akitől minden atyaság ered. Te gyűjtesz össze minket, hogy a tieid legyünk, hogy a Te családodhoz tartozzunk! Innen származik a család fogalma, maga az atyaság és a család eszméje is tőled ered!

A szeretet valósága a Te legmélyebb lényedben található meg!Legmélyebb valóságodban, Istenünk, Te Atya, Fiú és Szentlélekvagy! Személyek közössége vagy, a szeretet örök egysége! Az Atya kiárasztja szeretetét a Fiúra, és a Fiú, Jézus Krisztus, viszontszereti az Atyát! Dicsőítünk téged a Szentlélekért, aki a harmadik személy – a szeretet olyan valóságos, hogy maga is személy! Urunk, minden atyaság és minden család a Földön tőled származik – ezért hálát adunk neked! Köszönjük, hogy bevontál minket a Te családodba!Köszönjük, hogy gyermekeiddé tettél minket! Köszönjük, hogy a Szentlélek erejében kiálthatjuk: „Abba, Atya!” Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ma ismét Szent Pállal találkozunk, akit perbefogtak, és ezt a helyzetet arra használja, hogy megpróbálja megtéríteni azokat, akik hallgatják az ügyét. Gondoljunk bele: nem pusztán pozitív hozzáállásról van itt szó. Inkább egy alapvető erényről: a remény teológiai erényéről. Arról a meggyőződésről, hogy Isten képes jót kihozni bármilyen helyzetből, még a legrosszabból is. Így áll Szent Pál Agrippa király, Fesztusz, Bereniké és sok más ember előtt, és elmondja nekik a megtérése történetét.

Aztán a 26. fejezet végén ezt mondja: „Agrippa király, hiszel a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel!” (ApCsel 26,27). Agrippa így válaszol: „Kis híja, hogy rá nem veszel: legyek keresztény” (ApCsel 26,28). Szent Pál válasza egyszerűen csodálatos: „Kérem az Istentől, akár kicsi, akár nagy áron, hogy nemcsak te, hanem egész mai hallgatóságom olyan legyen, mint én vagyok, leszámítva ezeket a bilincseket” (ApCsel 26,29).

Agrippa, Bereniké és Fesztusz végül úgy gondolták, hogy el lehetne őt bocsátani, mivel nem találják bűnösnek. Agrippa erről azt mondta Fesztusznak: „Ezt az embert el lehetne bocsátani, ha nem föllebbezett volna a császárhoz” (ApCsel 26,32). Így tehát Rómába küldik. És ez egészen különleges módon kapcsolódik ahhoz, hogy Szent Pál az efezusiaknak írt levelét éppen római házi őrizetében írja. Ez egyfajta gondviselésszerű összekapcsolódás: miközben ezeket az eseményeket olvassuk, látjuk, hogy Pál több levelét is ekkor írja, különösen azt, amelyet most olvasunk, az efezusiakhozírt levelet, miközben Rómában házi őrizetben van. A házi őrizet azt jelentette, hogy egy római katona őrizte egy bérelt lakásban. Az ő feladata az volt, hogy amikor eljön az idő, a foglyot a bíróság elé vigye – jelen esetben a császár elé. És Pál ezt a helyzetet is lehetőségként használja: nemcsak az Apostolok cselekedeteiben látjuk, hanem az efezusiakhoz írt levélben is, hogy tanúságot tesz,még az őt őrző katonáknak is.

Mi is volt a helyzet Efezusban? Efezus jelentős város volt,Jeruzsálem és Korintus mellett ez is kiemelkedő hely. Kikötővárosként kozmopolita jelleget hordozott és komoly pogányvallásos központ volt, gondoljunk a híres Artemisz-szentélyre.

Sok megtérés történt itt – nemcsak zsidók között, akik felismerték Jézusban a Messiást, hanem pogányok között is, akik hitre jutottak az egy Istenben és Jézus Krisztusban. Viszont megjelenik egy visszatérő probléma: a megosztottság. Vannak zsidó származású keresztények és pogány származású keresztények, és kialakul a „mi” és az „ők” állandó megkülönböztetése. Egyesek szerint a törvényt meg kell tartani Jézus követéséhez, mások hangoztatták, hogy ők közvetlenül Krisztushoz tértek meg a zsidó hagyomány nélkül.

Szent Pál egyik fő üzenete az efezusi levélben az egység: különböző helyekről jövünk, mégis egyek vagyunk a Lélekben: egy a keresztség, egy a hit, egy az Isten, az Atya, mindnyájunk számára.Egy az Úr, Jézus Krisztus. Szent Pál rámutat a kegyelemben valóközös részesülésünkre is. Azt mondja: akár zsidó–, akár pogánykeresztény vagy, nézd meg, mennyi kegyelmet kaptál! Ennek alátámasztására térjünk csak vissza az első fejezethez: „Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk… Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán, és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán, amelyet végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztott ránk” (Ef 1,5.7-8). Ez éppúgy vonatkozik a pogánykeresztényekre, mint a zsidókeresztényekre is – ezt Pál itt teljesen egyértelművé teszi és még sok ilyen mondat van a tarsolyában.

Később arról beszél, hogy „milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, hívőkön. Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte” (Ef 1,19-21). Pál kiemeli a lényeget, miszerint eddig minannyian halottak voltatok, és most mindannyian éltek Krisztusban. Nem számít, honnan jöttetek: zsidó hagyományból vagy pogány háttérből. A lényeg ez: halálból élet lett. Most már egyek vagytok Krisztusban!

Az egyik kedvenc részem az Efezusiakhoz írt levél 2. fejezetében található, ahol Szent Pál összefoglalja a halálból az életbe vezető út lépéseit. Először arról ír, hogy mindannyian halottak voltunk a bűn miatt, hiszen mind a „világ szokásához” igazodtunk: „Közéjük tartoztunk mi is, amíg testi vágyainkban éltünk, s megtettük, amit a test és az érzékek kívántak. Születésünknél fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember” (Ef 2,3). Figyeljük meg, azt mondja: „mi” – tehát a zsidó– és pogánykeresztények egyaránt innen indultak. Ez volt a múltunk.

Viszont jön a nagy fordulat a következő versben: „De Isten…” Ez a két szó kulcsfontosságú: „De Isten”. Írd ki magadnak, tedd ki valahová magadnak, mert minden megváltozik ennél a pontnál!Halottak voltunk a bűnben, elesett emberi természetünkben, a harag gyermekei. „De a végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is – így kegyelemből kaptátok a megváltást; feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiekközé helyezett minket, hogy az eljövendő korokban Jézus Krisztusban kinyilvánítsa kegyelmének túláradó bőségét, hozzánk való jóságából” (Ef 2,4-7). Majd tovább: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka” (Ef 2,8). Ez a lényeg: a kegyelem. A megváltás nem a mi érdemünk: ajándék.

Az efezusi levél központi üzenete az egység – egyek vagyunk: zsidókeresztények és pogánykeresztények. Pál külön megszólítja a pogányokat is: „Abban az időben Krisztus nélkül éltetek, kívül álltatok Izrael életformáján; a szövetségekből s ígéreteiből remény nélkül kizárva” (Ef 2,12). Ezután jön a vers második fele, amelyről XVI. Benedek pápa is írt: „remény híján és Isten nélkül éltetek a világban” (Ef 2,12). Gondoljunk bele: remény nélkül élni, és Isten nélkül élni a világban. Ma is sok ember így él. Ezért olyan fontos a küldetésünk: mert aki nem ismeri Istent, Jézus Krisztust, annak a ’remény’ gyakran csak ábrándozás vagy optimizmus. De a valódi remény nem ez. A remény azt jelenti: tudom, hogy bízhatok Valakiben. Akik Krisztus nélkül élnek, remény nélkül élnek és Isten nélkül a világban. Nem azért, mert Isten nem szereti őket, és nem nyilatkozik meg számukra rejtett módokon, hanem mert ők nem ismerik Isten mélységeit, szeretetének „szélességét” és „hosszúságát”. Azok, akik nem ismerik Krisztust, „remény híján és Isten nélkül” élnek a világban. Még azok is, akik már hallottak Jézusról, de nem találkoztak még vele igazán, személyesen: ők is remény és Isten nélkül élnek a világban!

De Pál így folytatja: „Most azonban ti, akik távol voltatok, Krisztus Jézusban közel kerültetek, Krisztus vére árán” (Ef 2,13). „Ezért már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Ez a kulcs: mindannyian távol voltunk Istentől. Volt idő, amikor mindannyian Istentől elidegenedetten éltünk, egyikünk sem tartozott hozzá, hanem mindannyian a gonoszhoz tartoztunk. De Isten megmentett minket Krisztusban, tekintet nélkül arra, hogy zsidók vagy pogányok voltunk, és eggyé tett bennünket. Most már nem idegenek vagyunk, hanem testvérek. Nem kívülállók, hanem fiak és leányok.

Zárásként olvassuk Szent Pál gyönyörű imáját a 3. fejezet végéről:

„Annak pedig, aki bennünk működő erővel mindent megtehet azon felül is, amit mi kérünk vagy megértünk, legyen dicsőség az Egyházban és Jézus Krisztusban minden nemzedéken át, örökkön-örökké! Ámen” (Ef 3,20-21).

Ez valóban szép ima a mai nap végére. Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

346. nap, A Lélek gyümölcsei – ApCsel 25, Gal 4-6, Péld 29,15-17 (2026.03.23., hétfő)

Mennyei Atyánk, tied a dicséret és dicsőség! Köszönjük ezt a napot! Köszönjük mindazt, amin Szent Pál keresztülment: fogságát, üldöztetését és szenvedéseit! Nemcsak azt, hogy mindezt az irántad való szeretetből és az evangélium szolgálatában viselte el, hogy példaként állhasson előttünk, hanem azt is, hogy az Öröm Lelkét adtad neki mindezek közepette: örömöt a szenvedések között! Kérünk téged, add meg nekünk is ezt az örömöt megpróbáltatásaink közepette! Abba, Atyánk, mennyei Apukánk, add meg nekünk az örömöt a szenvedések és az üldöztetés idején! Segíts, hogy mindenekfelett bízzunk benned! Amikor nem tudunk magunkban bízni, sőt még azokban sem, akik szeretnek minket, segíts, hogy mindig bízzunk benned! Jézus nevében kérjük ezeket. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az Apostolok cselekedeteinek 25. fejezeténél tartunk. Pál a császárhoz fellebbez. Korábban már utalt rá, hogy római polgárként élni fog ezzel a jogával, és most meg is teszi. Agrippa király elé vezetik. Holnap arról hallunk majd, hogyan tett tanúságot Szent Pál Agrippa király és Bereniké előtt, hogyan mondta el az igazságot és hirdette az evangéliumot.

Ami pedig Szent Pálnak a galatákhoz írt levelét illeti, annak második feléhez érkeztünk. Emlékezzünk a levél hátterére: a judaizálókra, akik azt tanították az új keresztényeknek, hogy körül kell metélkedniük, és meg kell tartaniuk a törvényt ahhoz, hogy elnyerjék Isten Lelkének teljességét és az új szövetség teljességét. Pál dühbe gurul és nagyon határozottan fellép ez ellen. A 4. fejezetben világosan mondja: „De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya! Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is” (Gal 4,4-7). 

Pál emlékeztet: régen, Jézus előtt a törvény alatt élő zsidók sem tudták megtartani a törvényt – hallotuk ezt a Római és Korintusi levelekben is. A pogányok pedig még csak nem is tudtak róla, hogy van egy Isten, aki szereti őket. ’Most viszont Isten fiaivá és leányaivá lettetek. Miért akarnátok visszatérni a régihez?’ „Hogyan térhettek vissza az erőtlen és esendő elemekhez, ismét szolgálni akarván nekik, mint korábban?” (Gal 4,9). És ez az igazság rólunk is, mindannyiunkról. Minden egyes ember kísértést érez arra, hogy visszatérjen a régi ’uraihoz’, azokhoz a kis zsarnokokhoz, a bálványokhoz, amelyek csak elvesznek, de soha semmit nem adnak vissza cserébe. Szent Pál emlékeztet minket: van egy Atyánk, aki szeret minket, és aki adni akar.

Szent Pál ezután Hágár és Sára allegóriájáról beszél. Hágár, a szolgáló, Sára szolgája volt, és Ábrahám vele nemzette Izmaelt. Ő a szolgaság gyermeke. Sára viszont a szabad asszony, és az ő fia Izsák, aki az ígéret gyermeke. Szent Pál ezzel az allegóriával azt mondja: ’Ti szabadok vagytok! Isten Krisztus Jézusban szabaddá tett benneteket!’ „A szabadságot Krisztus szerezte meg nekünk. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok, hogy újra a szolgaság igájába hajtsanak benneteket” (Gal 5,1). Van néhány igevers, amit Biblia-olvasásunk során különösen is kiemelek, ez, a Galata 5,1 is hozzájuk tartozik. Krisztus a szabadságra hívott meg minket. Ne térjünk vissza a rabszolgasághoz!

A levél vége felé Szent Pál a test cselekedeteiről és a Lélek gyümölcseiről beszél. Felsorol egy listát és néha ezeken a felsorolásokon csak átsuhanunk: egyik fülünkön be, a másikon ki. De most szánjuk rá az időt! A test cselekedetei például: erkölcstelenség, tisztátalanság, kicsapongás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, részegeskedés, dorbézolás és hasonlók. Mindezek eltávolítanak minket Isten szeretetétől Krisztusban. Ezek azok a dolgok, amelyek rabszolgaságban tartanak és belülről rombolnak.

Ezzel szemben ott vannak a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom. Mit jelent ez? Azt, hogy ezek az Istennel élt élet gyümölcsei. Nem erőlködés eredményei, nem „teljesítmények”, hanem természetes következményei az Istennel való járásnak, a Jézus Krisztusban és a Szentlélek vezetése alatt élt életnek. Olyanok, mint egy fa termése. Ha narancsfa vagy, nem kell erőlködnöd, hogy narancsot teremj. Ha almafa vagy, almát teremsz.

Tehát a Lélek gyümölcsei azt jelentik, hogy ha a Lélek szerint élünk, akkor ezek fognak megjelenni az életünkben: szeretet, öröm, béke, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség és önuralom. Ezek a Szentlélekben élt élet gyümölcsei. Ha ezek jelen vannak az életemben, az jó jel: azt mutatja, hogy a Lélek szerint járok. Ha viszont hiányoznak, az annak a jele lehet, hogy nem egészen a Lélek vezetése szerint élek.

A 6. fejezetben Szent Pál egy nagyon fontos dolgot mond: „Ne áltassátok magatokat, Isten nem hagy magából gúnyt űzni. Amit az ember vet, azt is aratja” (Gal 6,7). Egyszerűen fogalmazva: ha kukoricát vetsz, kukorica nő. Mit akarsz aratni? Szeretetet, békét, türelmet, kedvességet, jóságot, hűséget, szelídséget és önuralmat? Ha igen, akkor ezeket kell elvetned, ezekbe kell befektetned az életedet. Nem értelmes dolog rizst vetni, majd meglepődni, hogy rizs nő. Vagy azt mondani: ’krumplit akarok’ – de babot ültetek. Ez nem működik.

Szent Pál a levél vége felé így bátorít: „Ne fáradjunk bele tenni a jót, mert ha kitartunk, annak idején aratni is fogunk” (Gal 6,9). Testvéreim, barátaim: a maga idejében aratni fogunk, csak ne veszítsük el a reményt! Ne csüggedjünk! Imádkozom értetek. Azt is mondja Szent Pál: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak” (Gal 6,14).

A levél utolsó szavaiban így ír: „Ezután senki ne okozzon kellemetlenséget nekem, mert Jézus jegyeit viselem testemen” (Gal 6,17). Egyesek ebből arra következtetnek, hogy talán Szent Pál hordozta a stigmákat, Jézus sebeit a testén: a kezén, a lábán és az oldalán, ahogyan például Assisi Szent Ferenc vagy Pió atya. Lehetséges, hogy hordozta. De ezek lehettek olyan sebhelyek is a testén, amiket a Jézus miatti bántalmazások során szerzett. 

És végül: ne veszítsétek el a bátorságot! Még ha most a test cselekedeteinek gyümölcsei vannak is jelen az életünkben, akkor is elkezdhetjük vetni a Lélek magvait. Kezdjük el vetni a szeretetet, az örömöt, a békét, a türelmet, a kedvességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és az önuralmat – és Isten kegyelméből ezek meg fognak teremni az életünkben! Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)