345. nap, Krisztusban egyek – ApCsel 24, Gal 1-3, Péld29,12-14. (2026.03.20. péntek)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük a 345. napot és köszönjük, hogy már csak húsz nap maradt hátra az igéidből! Hihetetlen, hogy már csak húsz napunk van, hogy átjárjon minket a Te Szavad, hogy az Igédben elmerüljünk, hogy az Igéd formáljon minket. Segíts, hogy ne csak információkat szerezzünk a Te Szavaid által, hanem változtasson is meg minket az Igéd. Segíts, hogy ne csak tanuljunk rólad, hanem váljunk is olyanná, amilyen Te vagy. Engedd, hogy megváltoztasson minket ez az idő, amit veled töltünk! Urunk, Jézus Krisztus nevében kérjük ezt. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ez az ima emlékeztet engem arra, amit az Apostolok cselekedetei elején olvastunk, hogy az emberek észrevették az apostolokon, hogy Jézussal töltöttek időt. Most, 345 nap után, ha magunkra nézünk, vajon látszik-e rajtunk, hogy időt töltöttünk Jézussal? Észreveszik-e vajon a körülöttem lévő emberek, hogy a Te gondolataid, a Te személyed átformált engem? Átformálódott-e a gondolkodásom, az életem, és az, hogy mit engedek közel magamhoz, vagy mit tartok távol magamtól? Van ebben valami erőteljes. De maradhatok persze változatlan is, aki nem engedi, hogy megérintse Isten Szava.

Az Apcsel 24-ben is valami hasonló történik. Félix nagy embervolt, ő volt a helytartó, és Pál előtte mondja el védőbeszédét. Félix felesége, Druzilla zsidó származású volt. Gondolhatnánk, hogy akkor nyert ügyünk van. Bizonyos értelemben igen, de bizonyos értelemben nem. Druzillának már volt egy előző férje, akit elhagyott Félix miatt, mert a római birodalom vonzóbb volt számára.

A történelemkönyvek azt írják, hogy Félix nem volt jó ember. Itt, a 24. fejezetben látjuk, hogy a viselkedése hasonlított az ifjabb Heródeséhez. Emlékezzünk vissza, mennyire vágyott arra Heródes, hogy találkozzon Keresztelő Szent Jánossal, aki ugye megvádolta őt, hogy bűnös, mert a testvére feleségével él együtt.Majd azt olvastuk, hogy Heródes ennek ellenére szerette Jánost hallgatni.

Hasonlóképpen, Félix is hallgatja Pál beszédét, majd ezt olvassuk: „Amikor azonban az igazságosságról, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt, Félix megrettenve félbeszakította: „Most elég, mehetsz. Majd alkalomadtán hívatlak” (ApCsel 24,25). Vagyis ekkor Félix felfigyelt, mivel értette, hogy az ítélet rá is vonatkozik – és visszahúzódott. Nem engedte, hogy megérintse őt Pál beszéde. Ez abból is látszik, amikor ezt mondja: „Most elég, mehetsz. Majd alkalomadtán hívatlak.” Majd valóban többször is hívatta és beszélgetett vele, de amikor letette hivatalát és PorciuszFesztusz lett az utóda, Félix akkor is a börtönben hagyta Pált, mert a zsidók kedvében akart járni.

Engedhetem, hogy hasson rám az Úr. Engedhetem, hogy megérintsen az Úr kegyelme. Ő meg tudja nyitni a szívemet különböző módokon, de ha én nem reagálok rá, akkor nem lesz változás bennem. Hacsak nem váltom tettekre a hitemet, akkor nem lesz változás.

Szent Pálnak a Galatáknak írt levele összesen csak hat fejezetet tartalmaz, és ma az első hármat olvastunk el. Pál megalapította Galácia egyházait. Az itt élő nem zsidó emberek, a galaták hittek Jézus Krisztusban és Pál tanítványai lettek. Később azonban olyan kereszténnyé lett zsidó tanítók hatása alá kerültek, akik szerint a pogányoknak is körül kell metélkedniük, ha a keresztény hitet a maga teljességében meg akarják élni.

Erre Pál azt mondja, hogy ’amit én tanítottam nektek, az nem a törvényről szólt. Nem az a lényeg, hogy be kell tartani a zsidókrituális törvényeit, a körülmetélkedést, a kóser étel fogyasztásátvagy a tisztulási szertartásokat – én a hitről beszéltem. A hit Jézus Krisztus kinyilatkoztatása által ért el hozzátok. Sőt, ha emlékeztek, a Szentlélek leszállt rátok, amikor kértük, úgy, mint Efezusban amikor a pogányokkal imádkoztunk. Ők is megkapták a Szentlélek erejét’ – ahogy az Apostolok Cselekedeteiben is több helyen hallottunk erről.

Pál rámutat, hogy érthető az összezavarodottságuk. Még Kéfásvagyis Péter, az apostolok vezetője is bizonytalan volt, hogykeresztényként hogyan is álljunk hozzá a törvényhez. Pál a nem zsidó emberek között élt, azt ette, amit a nem zsidók, nem pedig azt, amit a zsidó szokások megköveteltek. Pál említ egy esetet, amikor egy csapat zsidó ember érkezett Antióchiába, Pál anya-gyülekezetébe. Ezek a vendégek szigorúan betartották a zsidó előírásokat, erre Péter is visszahúzódott és nem akart többé együtt enni a pogányokkal. Pál megjegyzi, hogy még Péter és köre is megingott. Pál így ír erről: „Amikor tehát láttam, hogy viselkedésük nem egyezik az evangélium tanításával, mindnyájukelőtt megmondtam Péternek: Ha te zsidó létedre pogány módon, és nem zsidó szokás szerint élsz, hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokásokat kövessenek?” (Gal 2,14).  

Sokan mondhatják: ’Lehetséges egyáltalán, hogy a pápának nem volt igaza?’ Igen lehetséges. Nem azt mondjuk, hogy a pápa, vagy itt most az első pápa, Péter, feltétel nélkül mindighibátlanul tanít. Tévedhetetlen módon bizonyos meghatározott körülmények között nyilatkozik. Világos, hogy Péter hibátlanul tanított például a pünkösdi beszédekor vagy az első és a második levele megírásakor. Ezekben az esetekben tévedhetetlen volt, hiszen szavai a Szentírás részét képezik. De itt, a Galata levélben azt látjuk, hogy nem volt őszinte. Majdhogynem képmutató volt, de az biztos, hogy nem volt igaza. Nem úgy élt ahogy kellett volna. Ezt Pál világossá is teszi: „mindnyájuk előtt megmondtam Péternek”, sőt, az angol fordítás szerint ’az arcába mondtam Péternek’. És ez nagyon fontos volt, mert Péternek nem volt igaza. Szent Pál megmondja a galáciai embereknek, hogy nem a törvény betűjének a visszaigazolását keresi, hanem a Szentlélekét.  Tanítását a Lélek kiáradása hitelesítette.

Nagyon fontos a következő vers ezen a vonalon haladva: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem, és feláldozta magát értem” (Gal 2,20). Az új élet Jézus Krisztusba vetett hit által él bennem. Az új élet ereje pedig a Szentlélek bennem. Amikor a Szentlelket kérjük Jézus nevében, akkor Ő eljön. A Szentlelket megkapjuk a keresztség által, a bérmálás által és még sok más módon. Az Úr különböző módokon akar hozzánk férni. Ráadásul meg akar váltani, sőt, Ő már megváltott minket.

A harmadik fejezet végén olvassuk, hogy a törvénynek megvolt a maga célja. A mi védelmünkre és a mi gondviselésünkre szolgál. Olyasmire kell gondolni, hogy amikor iskolába mentél, volt egy nevelőtanárod, aki gondoskodott arról, hogy meglegyen a házi feladatod. Szent Pál most azt mondja, hogy igen, ez volt a törvény, a mi őrzőnk, védelmezőnk és nevelőnk. „Mielőtt a hit elérkezett, a törvény fogott össze és őrzött meg minket a hitnek, amelynek kinyilatkoztatása a jövőre várt. Így a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk” (Gal 3,23). Majd így folytatja: „A hit eljövetelével azonban kikerültünk a nevelő keze alól. Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben” (Gal 3,25).

Ezt a kulcsfontosságú tényt megerősítették a Jeruzsálemi zsinaton az Apcsel 15-ben. Már olvastunk a Jeruzsálemi zsinatról, ahol az apostolok és az első pápa, Péter, összegyűltek és kinyilvánították, hogy nem kell körülmetélkednie annak, aki nem zsidó háttérből lett keresztény a keresztség által. Egyszerűen a keresztség által bárki eljuthat a keresztény hit teljességére, nem kell hozzá zsidó vallásúnak lennie.

Hogyan tapasztalják ezt meg? Mind ugyanúgy. Szent Pál elmondja, hogy nem kell bizonyos fajta embernek lenned ahhoz, hogy hited legyen. Csak nyitott legyél. Nem muszáj zsidónak lenned. Jézus Krisztusban nincsenek zsidók vagy görögök, nincsenek szabadok vagy rabszolgák, nincsenek nők vagy férfiak, mert mi mind egyek vagyunk Jézus Krisztusban. Pál nem tagadja a nőket, a férfiakat, a görögöket vagy a zsidókat, hanem egyenrangúnak tekinti őket. Mindenki megtapasztalhatja a kegyelem kiáradását, akár görög vagy zsidó, férfi vagy nő, rabszolga vagy szabad. Mi mind egy vagyunk Jézus Krisztusban. Vagyis a keresztség által mindenki örököse az Atya ígéreteinek, amiket még Ábrahámnak tett Isten.

Pál leveleiben nagyon el lehet mélyülni és sokat lehet tanulni belőlük. A Galata levélből még egy nap van hátra. Többször visszatérünk majd ezekhez a témákhoz, hogy megértsük, mit akar mondani Isten a galatáknak, és nekünk is. Addigi is imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

344. nap – A tüske Pál oldalában – ApCsel 23, 2Kor 12-13, Péld 29,8-11 (2026.03.19., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és magasztalunk Téged! Hálát adunk Neked a mai napért! Köszönjük Igédet! Köszönjük azt, ahogyan formálsz minket általa! Köszönjük, hogy meghívsz minket az alázatra, hogy gyengeségünkben megtanuljuk teljesen rád bízni magunkat! Segíts, hogy ma és minden nap beléd helyezzük bizalmunkat, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen.

Az Apostolok cselekedeteinek 23. fejezetében ismét nehéz helyzetben találjuk Pál apostolt. Újra a főtanács tagjai előtt áll. Érdekes az a jelenet, amikor Pál visszaszól a főpapnak, majd amikor figyelmeztetik, hogy ő a főpap, azonnal visszavonja a szavait. Első olvasásra ez talán csak egy apró részlet a történetben, de mélyebb tartalmat közvetít. Szent Pál szerint engedelmeskednünk kell azoknak, akik fölöttünk állnak: „Nem tudtam, testvérek – válaszolta Pál –, hogy ő a főpap, hiszen az Írásban ez van: ’Ne átkozd néped fejedelmét!’” (ApCsel 23,5). Ezzel nemcsak udvariasságát mutatja meg, hanem azt is, hogy ismeri és tiszteli a Törvényt, és szándékában áll betartani azt.

Nem egyszerűen vitatkozni próbál velük. Felismeri a megosztottságot a szadduceusok és a farizeusok között, és ahelyett, hogy meggyőzni próbálná őket, vitát szít közöttük, amikor a következőt mondja: „A halottak feltámadásába vetett hitem miatt állok a főtanács előtt” (ApCsel 23,6). Ebben a témában a tanács tagjai nem értettek egyet, így máris két pártra szakadtak. Pál apostol ezzel a bölcs lépéssel hazugság nélkül vonta el magáról a figyelmet, hiszen valóban emiatt állt előttük.

Pál unokaöccse mellékszereplő a történetben, de nagyon fontos dolgot tesz. Ő az, aki felfedezi az összeesküvést, szól az ezredesnek, és ezzel megmenti nagybátyja életét. Apró mozzanatnak tűnhet, de mégis sok mindenre rávilágít. Keveset tudunk Pál családjáról, azt viszont igen, hogy nem volt házas, de volt egy nővére, akinek született legalább egy fia. Talán ő is hitt az Úr Jézusban, talán nem – egy biztos: megmentette a nagybátyja életét. Milyen szép látni, hogy nemcsak a Krisztusban való testvérek segítik egymást, hanem ebben a történetben a vér szerinti család is jelen van, és védelmezi az egyik tagját. 

A Korintusiakhoz írt második levél végén Szent Pál ismét markánsan fogalmaz. Ugyanis hamis apostolok érkeztek közéjük, akik kritizálták Pált és félrevezették a korintusi keresztényeket. Pál azonban féltékenyen őrzi a hívek szívét. Nem a saját tekintélyéért küzd, hanem azért, hogy visszanyerje a közösség bizalmát. A 12. fejezetben (ami az egyik kedvenc fejezetem az egész Szentírásban) „egy másik emberről” beszél, és azt mondja: „Tudok egy emberről Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testetlenül-e, nem tudom, csak az Isten tudja – elragadtatott a mennybe, és titokzatos szavakat hallott, amelyeket embernek nem szabad kimondania” (2Kor 12, 2-4). A legtöbb magyarázó szerint Pál itt saját magáról beszél, de szerényen, közvetett módon. 

Pár verssel később a következőt írja: „De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle” (2Kor 12,7-8). Ez az ember – vagyis Pál – rendkívüli kinyilatkoztatásokat kapott, de hogy ne fuvalkodjon fel, kapott még valamit: egy tövist. Nem tudjuk, mi volt ez. Annyit tudunk róla, hogy a szemével voltak problémái, így lehetett akár egy betegség, akár kísértés, bűn, szenvedés, vagy akár valamilyen mély lelki seb. 

Annyit tudunk biztosra, hogy háromszor könyörgött az Úrhoz, hogy vegye el tőle, Isten viszont azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12, 9). Milyen sokszor szeretnénk mi is, hogy Isten egyszerűen csak vegye már el a nehézségeinket. Vegye el ezt a kísértést. Vegye el ezt a bűnt, a szenvedést. Néha azért kérjük ezt, mert nem akarunk többé vétkezni, mert nem akarjuk többé megbántani Istent. De néha egyszerűen csak azért, mert belefáradtunk. Ha őszinték vagyunk, talán nem akarunk többé ennyire rászorulni Isten kegyelmére. Hiszen tudjuk magunkról, hogy most annyira sebezhetőek vagyunk ezen a területen, hogy minden napunk minden pillanatában kérnünk kell az Ő segítségét. 

Az Úr válasza teljesen átformálta Pál apostolt, annyira, hogy így folytatta: „Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12, 9-10). Már nem a sikereivel dicsekszik, hanem a gyengeségeivel. Megnyugszik bennük, mert rajtuk keresztül engedni tudja Jézusnak, hogy gondoskodjon róla. 

Ez mindannyiunk számára jó kérdés. Meg tudunk-e békélni a nehézségekben megélt gyengeségünkkel? Tudjuk-e azt mondani: ’Uram, látom, hogy ezt megengeded az életemben. Rád bízom magam. Elfogadom ezt a küzdelmet, mert vele együtt a Te akaratodat fogadom el, Téged fogadlak el.’

A levél végén Pál még egyszer hangsúlyozza, hogy nem a korintusiak vagyonára vágyik: „… mert nem a tiéteket keresem, hanem titeket kereslek” (2Kor 12,14).  Nekünk, embereknek néha védekeznünk kell másokkal szemben, nehogy kihasználjanak minket. Istennel szemben viszont nem kell védekeznünk. Ahogyan Szent Pál sem, a mennyei Atya sem a dolgainkat akarja. Ő csak minket akar.

Az Úr nem akarja tönkretenni az életedet – csak és kizárólag téged akar magáénak tudni. Nem akarja összetörni a szívedet – csak a kezében akarja őrizni. Ma azért imádkozom, hogy újra odaadd neki a szívedet, hogy mostantól Ő vigyázzon rá.

Kérlek imádkozzatok értem is, hogy én is újra oda tudjam adni. Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem ti is. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

343. nap, Isten felhasználja Pál múltját – ApCsel 22, 2Kor 9-11, Péld 29, 5-7 (2026.03.18., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged! Hálát adunk neked a mai napért, hálát adunk Szent Igédért! Hálát adunk finom emlékeztetőidért is, hiszen oly gyakran elfelejtjük, ki is vagy tulajdonképpen. Nem emlékszünk arra sem, kik vagyunk mi a Te nevedben. Túlságosan megszoktuk már jelenlétedet is. Elmegy a fülünk mellett kívánságod, hogy függetlenül a körülményeinktől, fennálló élethelyzetünktől és életszakaszunktól maradjunk közel a szívedhez. Legyünk akár az utunk elején, amikor még oly sok minden van előttünk, vagy tartsunk már életünk közepén, az ezzel járó mélypontokkal együtt, esetleg járjunk annak alkonyán… Urunk és Istenünk, Te mindig itt vagy életünkben és formálod azt, minden körülmények közt, minden helyzetben és minden időben. Kérünk tehát, segíts megadnunk magunkat neked, hogy megtehesd velünk a mai napon, amit szeretnél ebben a pillanatban, ebben a helyzetben, ilyen körülmények között, jelenlegi életszakaszunkban. Jézus legszentebb nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Szent Pál szolgálatát követjük tovább. Tegnap egy kissé hirtelen hagytuk abba az ő történetét, így most már nyilván felajzottan várjátok, mi lehet a folytatás.

Szóval, ott tartottunk, hogy Pál Jeruzsálemben van, köréje csődül az egész haragos tömeg, neki pedig mondania kell valamit gyorsan a saját védelmében. „Pál odaállt a lépcsőre, és kezével intett a népnek. Erre mély csend lett, ő pedig héber nyelven elkezdett beszélni.” (ApCsel 21,40). És snitt. Itt volt a vége tegnap.

Ma viszont a 22. fejezetet olvassuk, és hallhatjuk, amit mond. „Testvérek, férfiak és apák! Hallgassátok meg védekező szavaimat, amelyet most elétek tárok!” (ApCsel 22,1). Ekkor észrevették, hogy héberül beszél, ami hitelessé tette őt ebben a közegben, így aztán már tényleg pisszenés sem volt. Szent Pál pedig részletesen szólt a származásáról, de még a megtéréséről is beszélt. Azt is megosztotta, hogy Gamáliel tanítványa volt.

Korábban már hallottunk erről a híres rabbiról ebben a könyvben, amikor a szadduceusok Péter és János ellen fordultak a főtanácsban. Gamáliel viszont így védte őket meg: „Hagyjátok magukra ezeket az embereket és engedjétek el őket, mert ha ez a terv vagy mű emberektől van, elenyészik. Ha azonban Istentől van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok” (ApCsel 5,38-39).

Gamáliel a főrabbik egyike volt, az egyik legnépszerűbb, leghíresebb és legbefolyásosabb abban az időben. Pál meg az ő tanítványa, aki most elmeséli, hogyan tért meg. Ez még akár jól is elsülhetett volna, de a felbőszült hallgatókat végül ez sem győzi meg, s egy ponton folytatódik is a zavargás.

Mi történik hát? A rómaiak úgy döntenek, inkább elviszik és megostorozzák Pált, de ő kijátssza a „római kártyáját”, ami… ha nem is egy börtönből szabadító szerencsekártya, de a testi fenyítés megúszására még mindig jó volt. Tulajdonképpen ez lesz az ő menetjegye Rómába is, azzal a hátsó szándékkal, hogy esetleg még a császárnak is hirdethetné az evangéliumot. Jó példa ez arra, hogyan használ fel Isten a múltunkból mindent, hogy jövőnket alakítsa. Isten mindent felhasznál a múltunkból… Valami olyat is, amiről talán még Pál is azt hitte egy időben, hogy teljesen haszontalan. Aligha lehetett számára fontos az ő római polgárjoga, amikor diákként Jeruzsálemben élt, hogy egyszer majd rabbi lehessen. Most viszont, amikor a pogányokat igyekszik megszólítani, a születésével járó római polgárjog olyan új értéket kap, amit korábban el sem tudott volna képzelni. Legalábbis így gondolom. Nem tudom, valóban így volt-e, de érdemes mérlegelni.

A második Korintusi levélben Pál egyébként is előszeretettel beszél a származásáról. A 11. fejezetben érdekes módon ennek jelentősége lesz, amikor ellenfeleivel hasonlítja össze önmagát: „Zsidók ők? Én is. Izrael fiai? Én is. Ábrahám leszármazottai? Én is” (2Kor 11,22). Itt megint látható, hogyan használja az Úr Pál múltját. Mindent, még azt is, amiről nem tehet. Azt, hogy római polgárnak született, de azt is, hogy zsidó. Így kövezi ki számára a jövőbe vezető utat, mint ahogy nekünk is, ha hajlandók vagyunk múltunkat az Úr kezébe helyezni.

Pál a 9. fejezetet azzal nyitja, hogy jótékonykodásra buzdítja a korintusiakat. A környékbeli közösségekkel, egyházakkal példálózik, akikkel mint misszionárius, hithirdető kapcsolatban állt. Itt az ő nagylelkűségükről beszél. A korintusiakat arra kéri, legyenek ilyenek ők is, de ne pusztán parancsszóra. Ezt nagyon szeretem: „Aki szűken vet, szűken is arat; s aki bőven vet, bőven arat. Mindenki elhatározásának megfelelően adjon, ne kelletlenül vagy kényszerűségből, mert Isten a jókedvű adakozót szereti.” (2Kor 9,6).

Ez nagyon fontos és sajnos tudom, hogy rám is igaz. Lehet, hogy hajlandó vagyok adni,  szolgálatokat teljesíteni, de azért mindezt tehetem fásultan, élettelenül is. ’Na jó, odatolom a képem. Megteszem, amit kérsz, ha nagyon muszáj, ha már annyira nem bírsz rólam leszakadni. Kérted – csinálom. Bár eléggé ellenemre van, de azért mégis nagylelkű, jótékony személy vagyok’ – és a többi, és a többi… Ez az a hozzáállás, amiről Szent Pál határozottan lebeszél. Ha jót teszel, tedd örömmel! Ez remek figyelmeztetés nekem, és talán neked is.

De nézzük csak, hogyan védi meg Pál az ő szolgálatát! Tetszik ez a szófordulat a bibliakiadásunkban, hogy „fő-fő apostolok” (2Kor 11,5). Más fordításokban „legfőbb” apostolokat vagy „nagy” apostolokat látunk. Itt nem Péterre, Jánosra vagy Jakabra utal, hanem olyan júdeai zsidó keresztényekre, akik származásukkal kérkedtek és saját hasznukra elferdítették mindazt, amit Pál tanított Korintus népének.

Így tehát Pál újra előveszi az igazolványát. Amikor Szent Pál az identitásáról beszélve konfrontálódik ezekkel az emberekkel, akik ellenségeivé tették magukat, tisztán kinyilvánítja, hogy nem világi háborút folytat. „Igaz ugyan, hogy testben élünk, de harcunkat nem a test szerint vívjuk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni eredetűek, amelyek várakat is lerombolnak” (2Kor 10,3-4).

Ez nemcsak abban az összefüggésben fontos, amelyben Szent Pál a Jézusról hamisan tanító emberek ellen érvel. Hanem arra a helyzetre is igaz, hogy bölcsek szeretnénk lenni a világ dolgaiban, amik alapvetően nem szörnyűek, de rendelkeznünk kell Krisztus bölcsességével és elméjével, hogy a helyükön tudjuk őket kezelni.

„Így megcáfoljuk az ellenérveket és mindazt, ami Isten megismerése elé akadályként tornyosul” (2Kor 10,4-5), és itt jön a lényeg: „minden értelmet hatalmunkba ejtünk, s Krisztus iránt hódolatra kényszerítünk” (2Kor 10,5). Ez nagyon fontos: „minden értelmet hatalmunkba ejtünk és Krisztus iránti hódolatra kényszerítünk”. Keresztényként ezt a kérdést kell feltenni magunknak: valóban minden értelmet, minden gondolatot hatalmamba kerítek Jézus nevében, vagy csak hagyom, hogy ezek arra kóboroljanak, amerre nekik tetszik?

Itt elsősorban nyilván a saját elménk és gondolataink felett gyakorolt hatalomról van szó. Ez nem azt jelenti, hogy minden időben fegyelmeznem kell magam és nem hagyhatom az elmémet pihenni. Inkább az kérdés: mivel táplálom az elmémet? ’Minden értelem hatalmunkba ejtése’ azt jelenti, hogy nem kezelem egyformán mindazt, ami eszembe jut. Nem engedek be minden gondolatot szűretlenül az elmémbe, vagy ki a számon. Ezért fontos minden gondolat hatalmunkba ejtése. Azt hiszem, ez jó imatéma mára. Nem tehetünk engedményt. Értelmünk egészét a hatalmunkba kell ejtenünk Jézus nevében.

Túllendülve ezen – annyi mindent lehet még megfigyelni, például Szent Pál természetét. Maga is megemlíti, amit mi is észrevettünk már, hogy levelei ugyan nagyon erősek, de a személyes találkozások alkalmával már nem tűnik olyan félelmetesnek. Érdekes széljegyzet.

A 11. fejezetben Pál még arra is utal, hogy nem szabad magunkat másokkal összehasonlítani. Ő sem fogja a „fő-fő apostolokkal” összevetni magát. Figyelmeztet az ilyen összemérés okozta sebekre, ami ezt még talán bűnné is teszi. Hosszan ecseteli, amin ő átment, de aztán – amikor a következő fejezetben mindennek a végére ér –, úgy érzi, mindez balgaság volt, mert igazából semmi újra nem jogosítja fel.

Az egyetlen kiváltság, amire végül hivatkozik, az az, hogy Isten kegyelméből Jézus Krisztus apostolának szólította. Ez az! Tovább is mondja: a féltés vezeti, ezért írja mindezt. Nem azért, mert a hamis próféták ellen harcol, hanem mert félti a népet. Nem ellenségeivel akar versenyezni, inkább a nép iránt érzett szeretete hajtja.

Hallottuk tegnap, amikor Szent Pál elhagyta Efezust, hogyan szereti az embereket, akik viszontszeretik őt. Pál szeretete erősen megnyilvánul a korintusiak felé is, de az már korántsem egyértelmű, hogy ennek milyen a visszhangja. Ők is ugyanúgy szeretik Pált, mint az efezusiak? Igaz lehet, hogy azért írja levelét, mert féltékeny a korintusiak szívére. Féltékeny, mert szereti őket. Törődik velük, ezért hajlandó harcolni is értük.

Ez a mi igazságunk is. Istenem, annyi ember van a világban, aki elhagyja az Urat, vagy csak egyszerűen közömbös iránta. Ők azok, akik minket is elhajtanak. ’Hagyj engem békén, ne gyere nekem az Úrral! Ne zaklass azzal, hogy benne voltam-e az egyéves bibliaprogramban, vagy akármivel is!’ Erre pedig az a válaszod: ’Csak azért érdeklődöm, mert féltelek. Csak azért, mert az Úr szeret téged. Csak azért, mert én is szeretlek téged.’

Igen, mégis könnyen előfordulhat, hogy az embert leállítják, miközben szeretni próbál valakit, akinek erre ebben a formában nincs igénye. Hogy meglegyen az erőnk a továbblépéshez, Isten kegyelmére van szükségünk. Imádkoznunk kell egymásért. Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok ti is értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

342. nap, Nagylelkű szívek – ApCsel 21, 2Kor 6-8, Péld 29,1-4 (2026.03.17., kedd)

Mennyei Atyánk, dicséret és dicsőség neked! Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy adtál nekünk idősebb testvéreket Krisztusban, akik készek voltak szenvedni a Te nevedért! Akik készek voltak odaadni az életüket, mindent odaadni, hogy évekkel később hallhassuk igédet! Hogy évekkel később megismerhessük, ki vagy Te! Megismerhessük a szíved, és a családod részévé válhassunk! Köszönjük Urunk, azokat az embereket, akik a mai olvasmányokban szerepelnek! Természetesen köszönjük Pált és az efezusiakat is!Köszönjük mindazokat, akik támogatták Pált, és azokat a korintusiakat, akik megtérésre jutottak a levele nyomán! Köszönjük azokat az embereket, akik életünkben hozzád vezettek bennünket! Ha voltak, akik hitoktatásban részesítettek minket, akik megtanítottak bennünket Bibliát olvasni, vagy megtanították nekünk az Úr imádságát – a Miatyánkot –, köszönjük őket, Urunk! Köszönjük, ha olyan szüleink voltak, akik megmutatták nekünk, ki vagy Te, hálát adunk értük! Segíts, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk hozzád – vagy sok lépéssel közelebb! Azokért is imádkozunk, akiknek talán feladatuk lett volna mindezt megtenni, de nem tették meg, vagy rosszul tették, esetleg épp ellene dolgoztak – Urunk, kérünk, találkozz velük a Te szeretetedben! Hozza el ez a pillanat számukra a lehetőséget, hogy megismerjenek téged! Ezt kérjük Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az Apostolok cselekedeteiben azt látjuk, hogy Pál továbbra is küldetésben van. Továbbra is úton van, városról városra jár. Megérkezik Jeruzsálembe. Emlékezzünk: azt mondta, hogy a Lélek újra és újra figyelmezteti, szenvedés és fogság vár ott rá. És hát – lám – erős ellenállásba ütközik. Egyre növekvő megosztottság alakul ki a kereszténység forrása, vagyis a zsidóság és a korai Egyház között. A kereszténység a zsidóság hitének beteljesedéseként indul, de most egyre tágul a szakadék. Ez bizonyos értelemben szükségszerű, mert az Egyház felismerte: a görögök, a pogányok teljes jogú tagjai lehetnek Krisztus testének,körülmetélés nélkül, a Mózes–i törvény előírásainak megtartása nélkül. A megosztottság így egyre mélyült.

Ez az oka annak is, hogy a 21. fejezetben Pál felmegy a Templomba, és elvégzi a külső tisztulási szertartásokat. Mindent megtesz, amit kell, hogy megmutassa, nem szakadt el a zsidóságtól. Hűséges zsidó maradt. Mintha azt mondaná: ’Nem kell haragudnotok rám’. Mégis, hamisan megvádolják azzal, hogy egy görögöt, egy pogányt vitt be a Templomba. És a tömeg rátámad. A fejezet egyik fő tanulsága ez a növekvő szakadék zsidóság és kereszténység között. Ez fájdalmas, hiszen Jézus először a zsidókhoz jött, a szövetség népéhez. Jó hír azonban, hogy sokan – zsidók ezrei – hittek Krisztusban. Ugyanakkor az Úr azt akarja, hogy minden nép teljesen hozzá tartozzon. Ezért imádkozunk, különösen a keresztények és zsidók kétezer éves, sokszor tragikus és halálos ellentétekkel terhelt közös történelmének ismeretében:Bűnbánattal a múlt bűneiért, és azért, hogy az ószövetség népe felismerje Jézust és találkozzon Vele, aki mindannak a beteljesedése, amire ők vártak. Ahogyan számunkra is Ő minden vágyunk beteljesedése. Imádkozunk zsidó testvéreinkért.

Térjünk át a második Korintusi levélre. Van valami megragadóabban, ahogyan Szent Pál beszél az életéről. A 6. fejezetben azt mondja: mindenben ajánljuk magunkat, „nagy türelmet tanúsítva a megpróbáltatásban, a szükségben, a szorongattatásban” (2Kor 6,4).De ugyanígy „tisztaságban, megértőn, béketűrőn és jóságosan, a Szentlélekben és az őszinte szeretetben megmaradva” (2Kor 6,6). „…Az igazság támadó és védő fegyverzetében akár dicsőség, akár megszégyenülés, akár gyalázat, akár jó hírnév jut osztályrészül”(2Kor 6,7-8). Mintha azt mondaná: ’Korintusiak, mindent elmondtunk nektek, kitárult előttetek a szívünk’. Örül nekik, mert – ahogy a 7. fejezetben írja – válaszoltak az előző levelére. Arra a levélre, amelyben keményen megintette őket: ’ezt abba kell hagynotok, azt el kell kezdenetek, nem éltek Krisztus tanítványaihoz méltóan’.

A 7. fejezetben ezt írja: „Ha levelemmel szomorúságot okoztam is nektek, nem sajnálom. Sajnálkoztam ugyan, amikor láttam, hogy az a levél, ha csak rövid időre is, szomorúvá tett titeket” (2Kor 7,8).Ismerem ezt az érzést: kimondani egy nehéz szót. Nem akarom kimondani, de muszáj. Bánom, mert fájdalmat okozok vele. Pál így folytatja: „most mégis örülök. Nem annak, hogy szomorúak lettetek, hanem hogy a szomorúság megtérésetekre vezetett” (2Kor 7,9). Ez a kulcs! Nem arról van szó, hogy jó dolog másokat elszomorítani. A legtöbben nem szeretünk fájdalmat okozni vagy rendreutasítani. (Bár talán vannak, akik igen.) Pál azonban ezt mondja: „Istennek tetsző módon voltatok szomorúak” (2Kor 7,9). A következő versben hozzáteszi: „Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvös töredelmet eredményez, s ezt senki sem bánja meg; a világ szomorúsága ellenben a halálba visz” (2Kor 7,10). Ezért vannak ambivalens érzéseim, amikor azt hallom: ’Élj megbánás nélkül!’. Mert igaz, hogy ami történt, az formált bennünket. De közben… néha igenis szükség van arra az isteni szomorúságra, amely megtérésre vezet. Mert lehet, hogy ma rosszabb vagy a tettek által, amiket elkövettél. Lehet, hogy bizonyos dolgokat igenis meg kellene bánnunk.

Krisztusban az Isten szerinti szomorúság olyan megtérést munkál – és ezt mondja Szent Pál –, amely az üdvösségre vezet, és nem hagy maga után bűntudatot. Ez érthető. Mert ha mindazt, ami a múltamban történt – még a szörnyű dolgokat is, amelyeket elkövettem – Isten uralma alá helyezem, az Ő hatalma és uralma alá, és engedem, hogy ne csak megbocsásson, hanem át is formáljon, akkor igen: mindez hozzájárult az átalakulásomhoz. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok jók voltak. Ha visszamehetnék az időben, valószínűleg nem tenném meg őket újra.

Szent Pál ezután arról beszél, hogy szeretné, ha a korintusiaknagylelkűek lennének. Nem azért, mert bűntudatot akar kelteni bennük – ezt kifejezetten mondja is –, hanem mert azt akarja, hogy olyanok legyenek, mint Jézus. Emlékezzünk: azt mondta, hogy dicsőségről dicsőségre kell átalakulnunk, egyre inkább Jézushoz hasonlóvá válva. A 8. fejezetben így fogalmaz: „Hiszen ismeritek Urunk, Jézus Krisztus jótékonyságát. Noha gazdag volt, értetek szegénnyé lett, hogy szegénysége által meggazdagodjatok” (2Kor 8,9). És lényegében azt mondja: ’tegyétek ugyanezt, legyetek olyanok, mint Jézus’. A lelki élet célja, a keresztény élet célja nem pusztán az, hogy tisztességes életet éljünk, jó emberek legyünk, kedvesek, időben befizessük az adót, ne kerüljünk börtönbe, és rendesen viselkedjünk. – A cél az, hogy olyanok legyünk, mint Jézus! Ezért mondja Pál: ’szükségem van a nagylelkűségetekre – de nem azért, hogy én részesüljek belőle, hanem mert nektek kell Jézushoz hasonlóvá válnotok, aki maga is végtelenül nagylelkű volt’. Micsoda ajándék ez!

Itt vagyunk a 342. napon, és óriási ajándék volt ezen az úton együtt haladni ebben a csodálatos közösségben. Van, aki egyszerűen hálás, hogy idáig eljutott a Bibliában, és közben megváltozott a szíve. Van, aki évek után először gyónt. Van, aki visszatért a szentmisére. Van, akinél olyan várandósság valósult meg, amelyről azt hitték, lehetetlen. Mindez Isten kegyelméből történik – és a ti egymásért mondott imáitok által. Kérlek benneteket, továbbra is imádkozzatok egymásért! Én is imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem is! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

341. nap, Az örök dicsőség túláradó mértéke – ApCsel 20, 2Kor 3-5, Péld 28,25-28 (2026.03.16., hétfő)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked ezért a napért! Köszönjük az új napot, az új igét, amelyet megosztasz velünk! Nagyon köszönjük a kegyelmet, amelyet kiárasztasz ránk! Kérünk, Urunk, jöjj és találkozz velünk áldásaidban, jöjj és találkozz velünk irgalmadban, amely minden egyes nap megújul! Kérünk téged arra is, hogy ahogyan megmutattad dicsőségedet Mózesnek és elváltoztattad az arcát, úgy mi is, amikor a jelenlétedben vagyunk, egyre inkább hozzád hasonlóvá váljunk Szentlelked által! Hogy egyre inkább részesüljünk dicsőségedből és egyre inkább olyan szívünk legyen, mint a tiéd, olyan gondolkodásunk, mint a tiéd, és olyan akaratunk, amely a Te akaratodhoz igazodik! Valahányszor halljuk igédet Urunk, Istenünk, kérünk, segíts bennünket, hogy egyre inkább hozzád hasonlóvá váljunk Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Szóval, az Apostolok cselekedeteit olvassuk, ami telis-tele van eseménnyel! Pál úton van, így jut el Troászba. A fejezet elején ezt olvassuk: „A hét első napján összegyűltünk kenyértörésre” (ApCsel 20,7). A ’kenyértörés’ itt egyfajta kód. Amikor az Apostolok cselekedeteiben vagy az Újszövetségben arról olvasunk, hogy az Úr napján összegyűlnek és kenyértörést tartanak, akkor a kenyértörés és az imádságok említése a szentmisére utal. Tehát itt van Szent Pál, és a keresztények, akik összegyűltek, hogy bemutassák a szentmisét, részesedjenek az eucharisztiában, a szentmise szent áldozatában. Pál talán kicsit hosszabban prédikál, mint azt a hallgatók örömmel fogadtak volna, mert az ifjú Eutichusz elaludt a beszéde alatt. Ez, azt hiszem, sok prédikátornak ad némi vigaszt, akik talán már altattak el néhány embert prédikációik során. Ám a kegyelem itt nem csupán abban áll, hogy Eutichusz elaludt, mert Pál késő éjszakáig beszélt, hanem abban is, hogy Pál lehajolt hozzá, átölelte, és azt mondta: „Ne aggódjatok, még benne van a lélek” (ApCsel 20,10).

Már korábban említettük Szent Péter kapcsán, hogy szinte megismétli Jézus életét a saját életében: úgy gyógyít, ahogyan Jézus gyógyított, úgy prédikál, ahogyan Jézus prédikált, és olyan megtérések történnek, amilyeneket Ő tudott elérni, előidézni. Most Szent Pál cselekszik nagyon hasonlóan: sok olyat tesz, amit Jézus tett. Ez minden keresztény számára üzenet: a tanítvány nem lesz nagyobb a mesterénél, de arra hivatott, hogy hasonlóvá váljon hozzá. Így hát úgy imádkozunk, ahogyan Jézus imádkozott, igyekszünk úgy élni, ahogyan Jézus élt, és törekszünk arra, hogy ugyanaz a Lélek éljen bennünk, aki Jézusban lakott, aki feltámasztotta Őt a halálból, és akit Pál is közvetíthetett, amikor az ifjú Eutichuszt feltámasztotta a halálból.

Pál járja a városokat, és Milétoszban találkozik az efezusi egyház véneivel, akikhez beszédet intéz. Azt mondja: ’Tudjátok, hogyan éltem közöttetek.’ Majd így folytatja: „Most Jeruzsálembe megyek. Nem tudom, mi lesz ott velem, csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám” (ApCsel 20,22-23). Van valami rendkívül mélyreható abban, ahogyan Szent Pál ezt kimondja. Tudja, hogy Jézus Krisztus követése és az Ő művének végzése nem hoz számára világi békét, nem hoz világi kényelmet, nem hoz földi sikert. Tudja, hogy bilincs és szenvedés vár rá. És ezért nem hibáztatja Istent. Nem haragszik meg Istenre emiatt. Tovább így folytatja: „De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk, Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról” (ApCsel 20,24). Ez fontos mindannyiunk számára, mert néha azt gondoljuk: ha Jézust követem, akkor könnyű lesz az út. Ha Jézust követem, akkor miért vannak akadályok? És itt van Szent Pál, aki így beszél, és akinek ugyanaz a szíve, mint mesterének, Jézusnak.

Jézus tudta, hogy üldöztetés, kínzás és halál vár rá Jeruzsálemben, mégis rendíthetetlenül Jeruzsálem felé fordította arcát. Pál, aki tudja, hogy legalábbis bilincs és szenvedés – talán biztos halál – vár rá, mégis ugyanígy Jeruzsálem felé veszi az irányt, rendíthetetlen elszántsággal. A fejezet végén mély betekintést kapunk abba, milyen is volt Pál. Időnként szenvedélyes, szinte kemény hangú leveleket ír – ilyen például az első Korintusi vagy a Galatáknak szóló levele. Az emberek mégis szerették őt, mert ő jól szerette őket. A 20. fejezet végén, amikor megmondja, hogy többé nem látják viszont, ezt olvassuk: „Szavai befejeztével letérdelt, és imádkozott velük. Nagy sírásban törtek ki mindnyájan, Pál nyakába borultak, és összecsókolták. Leginkább az a mondása fájt nekik, hogy nem látják többé viszont” (ApCsel 20,36-38). Ebben van valami rendkívül megrendítő. Előfordulhat, hogy hűvösek és távolságtartók vagyunk Szent Pál személyével kapcsolatban. Néhány mondata bennem is néha rossz érzést keltett. Mégis, szerette a rábízottakat, ők pedig tudták, hogy szereti őket. És viszontszerették őt. Ezért sírtak annak gondolatára, hogy ebben az életben többé nem látják. Ez ismét üzenet mindannyiunk számára. Vajon úgy szeretjük az Isten által ránk bízott embereket, ahogyan szeretni kell? Vajon sírnának, ha ez lenne az utolsó alkalom, hogy látnak bennünket?

Sokszor gondolok erre. Dolgoztam különböző plébánosokkal, papokkal. Néha, amikor vendégpap voltam, és a plébános távol volt, a munkatársak megkönnyebbülten mondták: ’Most lehet lazítani, atya nincs itt’. És elgondolkodtam: ennek így kell lennie? Azt jelenti, hogy amikor jelen van, mindenki feszült? Ennek valóban így kell lennie? Akár szülőként szolgálsz, akár vezetőként, akár lelkipásztorként – bármilyen formában is –, elgondolkodom azon, vajon nem kellene-e olyan kapcsolatban lennünk azokkal, akiket szolgálunk, hogy hiányozzunk nekik, amikor távol vagyunk, és ne megkönnyebbülést érezzenek. Persze biztosan sokan vannak, akik megkönnyebbülnek, ha nem vagyok ott. De én arra törekszem, hogy olyan legyek, mint Szent Pál. Hogy az emberek tudják, hogy szeretve vannak. Ezt próbálom mondani. Ez most egy kis kitérő volt, elnézést érte.

Szent Pál második Korintusi levele gyönyörű. Mózes példáját hozva beszél a régi szövetségről és az új szövetségről. Emlékezzünk Mózesre: amikor kilépett a Szent sátorból, ahol az Úrral találkozott, az arca annyira elváltozott, annyira ragyogott, hogy fátylat kellett tennie rá. Szent Pál azt mondja: ’Rendben, ez volt a régi szövetség. De itt van az új, a teljes, az örök szövetség. Nem kellene nekünk még inkább átalakulnunk Isten képmására?

Odavagyok a következő versekért: „Az Úr ugyanis a Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal tükrözzük vissza az Úr dicsőségét, a dicsőségben fokról fokra hozzá hasonlóvá változunk át, az Úr Lelke által” (2Kor 3,17-18). Más fordítás szerint: „dicsőségről dicsőségre” változunk át. Ez annyira csodálatos!

Mégis, Pál innen azonnal továbblép, és azt mondja: „Ez a kincsünk azonban cserépedényben van” (2Kor 4,7). Arról van szó, hogy a valaha adott legnagyobb ajándék – az örök élet, az evangélium, Isten kegyelme – a kezünkben van, és mégis agyagedényekben hordozzuk. Vagyis: a világ legnagyobb kincsét tartom a kezemben, de nem én vagyok a világ legnagyszerűbb hírnöke. A legnagyobb kincset hordozom, de nagyon hétköznapi edényben. Nem rólunk szól, akik a kincset hordozzuk, hanem magáról a kincsről. A küldetésről. A szolgálatról.

A 4. fejezet végén Pál azt mondja: tudjuk, hogy a külső ember romlik, tudjuk, hogy meg fogunk halni, tudjuk, hogy szenvedésben élünk. De nem baj, mert „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk. Csak ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket” (2Kor 4,17-18).

Az 5. fejezetben ezt olvassuk Szent Páltól: „Ezért tölt el a bizalom minket, s nem feledkezünk meg róla, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. (…) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e” (2kor 5,6.8-10).

Tudjuk, hogy tetteink alapján ítéltetünk meg. Ezért valljuk, hogy kegyelemből üdvözülünk, hit által, amely szeretetben munkálkodik. Az egész így áll össze: kegyelem által üdvözülünk, ingyenes ajándékként hit által, ami a válaszunk Isten ajándékára. Ez a hit a szeretet tetteiben valósul meg. Tudjuk, hogy cselekedeteink szerint ítélnek meg bennünket. Ez az a pont, ahol mindannyiunknak – nekem biztosan – azt kell mondanunk:

’Uram, formálj engem egyre inkább hozzád hasonlóvá. Úgy akarok szeretni, mint Te, úgy akarok élni, mint Te’.

Ezért térünk vissza újra és újra Isten igéjéhez: ’Uram, segíts, hogy úgy szeressek, mint Te. Segíts, hogy úgy éljek, mint Te’.

Imádkozom értetek. Azért imádkozom, hogy továbbra is úgy szeressetek, mint Jézus, és úgy éljetek, mint Jézus. Kérlek, imádkozz értem is, hogy úgy tudjak szeretni, mint Jézus, és úgy tudjak élni, mint Jézus. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)