340. nap, A Szentlélek ereje – ApCsel 19, 2Kor 1-2, Péld 28,22-24 (2026.03.13., péntek)

Mennyei Atyánk, dicséret és dicsőség illeti nevedet! Nagyon köszönjük ezt a napot! Nagyon köszönjük az ajándékot, amit Fiad személyében és a Szentlélek személyében adtál! Urunk, Istenünk, nagyon köszönjük a Szentlélek ajándékát! Ő adja nekünk az erőt, hogy így kiáltsunk: „Abba, Atya!”. Ő az, aki átalakít minket a te fiaiddá és leányaiddá. Segíts bennünket, hogy mindig a Te Lelkedben járjunk! Segíts bennünket, hogy mindig a Te akaratod szerint éljünk! Segíts bennünket, hogy mindig a Te kegyelmedben járjunk! Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében, ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

A Szentlélekről hallunk ma – mennyire izgalmas! Az Apostolok cselekedetei, 19. fejezetnél járunk. Pál elmegy Efezusba, ott találkozik olyan emberekkel, akik azt hiszik magukról, hogy tanítványok, egyébként valóban Jézus tanítványai. Pál megkérdezte tőlük: „Megkaptátok a Szentlelket, amikor hittetek?” „Nem is hallottuk, hogy van Szentlélek” (ApCsel 19,2). Ez nagyon jól leírja sok keresztény helyzetét – azt, amit sokan közülünk megélnek. Hiszen mindannyian az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében imádkozunk, de vajon a Szentlélek erejében élünk-e? Nagyon gyakran úgy vagyunk, mint az efezusiak, mielőtt Pál megérkezett volna. Amikor Pál rájuk tette a kezét és imádkozott értük, megkapták a Szentlélek erejét. Emlékezzünk arra, hogy az Apostolok cselekedeteinek elején mit ígért Jézus Krisztus. Azt ígérte, hogy elküldi nekik a Szentlélek kirobbanó erejét, és mégis: olyan sok keresztény él e kirobbanó erő nélkül. Sokan közülünk hallották, hogy van Szentlélek – de nem értettük meg igazán, hogy Isten be akar tölteni minket a Szentlélek erejével, hogy ne csupán a saját erőnkből éljünk. Sőt, soha ne csak a saját erőnkből éljünk, hanem az ő erejéből, amely a Szentlélek által jön hozzánk. Szerintem ez egészen lenyűgöző. 

Később, a 19. fejezet 11. és 12. versében ezt olvassuk: „Az Isten rendkívüli csodákat is tett Pál által. Így például betegekre tették az általa használt törülközőket és fejkendőket, és a betegség elhagyta őket, a gonosz lelkek meg kiszálltak belőlük.”

Ez az egyik oka annak, hogy mi, katolikusok szent tárgyakat használunk. Vannak szentelmények és szent dolgok, amelyeket tisztelettel kezelünk – nem azért, mert valamilyen babonában hiszünk, hanem azért, mert itt is látjuk: ezek a tárgyak, például a kendők vagy kötények megérintették Pál testét, és Isten ezeken keresztül közvetítette gyógyító erejét. Vagyis Isten tárgyakon keresztül is cselekszik, a Szentírásban látjuk, hogy ez megtörténik. Ezért fogadjuk el a katolikus Egyházban, hogy léteznek szent tárgyak, amelyek Isten szeretetét közvetítik. Természetesen maga Isten cselekszik ezeken keresztül; nem arról van szó, hogy bármiféle babonában hinnénk, nem a kendő erejében bízunk. Egyáltalán nem! Arról van szó, hogy Isten dolgokat használ arra, hogy elérjen minket. Mi anyagból és lélekből állunk, ezért Isten anyagi dolgokon keresztül is működik a Szentlélek erejével, hogy elérje az anyagi valónkat és a lelkünket is. Remélem, ez érthető. 

Nagyon szeretem Szkéuasz fiainak történetét is. Megpróbálnak kiűzni egy démont. Így szólnak: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet” (vö. ApCsel 19,13). A gonoszlélek pedig ezt mondja: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” (ApCsel 19,15). Aztán rájuk rontott és úgy megverte őket, hogy meztelenül és sebesülten menekültek ki a házból. Erről az egész város tudomást szerzett.

Ebben van valami nagyon erőteljes. A démonok ismerik a keresztényeket, ismerik Pált, de még inkább ismerik Jézust, az Isten egyszülött Fiát, és engedelmeskednek Jézus szent nevének. De játszani Jézus nevével veszélyes. Azt gondolni, hogy valaki Krisztus ismerete nélkül ki tud űzni démonokat – legalábbis balgaság lenne.

Ezután látjuk, hogy Efezusban sokan varázslással foglalkoztak. Mit tettek, miután megtértek? „A bűbájosok közül sokan könyveiket is elhozták, és mindenki szeme láttára elégették őket. Ezek értékét ötvenezer ezüstre lehetett becsülni” (ApCsel 19,19). Gondoljunk bele! Hányszor van az életünkben olyan dolog, amely nem való egy keresztény kezébe? Lehetnek bizonyos filmek, bizonyos zenék, vagy bármi más. És ezeknek értékük van. Ezek az efezusi keresztények birtokoltak olyan dolgokat, amelyeknek nem lett volna szabad náluk lenniük. Nem azt mondták: ’Feltesszük ezeket az eBay-re, eladjuk a varázskönyveket. Mi már nem foglalkozunk varázslással, mert Jézushoz tartozunk, de eladjuk valaki másnak.’ Nem. Mert nem akarod továbbadni a rosszat másoknak. Az, hogy te nem akarod a rosszat az életedben, nem jelenti azt, hogy pénzt keresel azzal, hogy másnak továbbadod. Ezért mit tettek? Egyszerűen megsemmisítették őket. Ötvenezer ezüstpénz értékben. Ez hatalmas bizalom Istenben! Hatalmas áldozat. Azt mondják: ’Lemondok értékes dolgokról Jézus Krisztus kedvéért, aki a legnagyobb érték.’ Ez egészen elképesztő!

Ezután jönnek az iparosok. Demeter, az ezüstműves, aki Artemisz miniatűr ezüst szentélyeit készítette. Ők mind kezdik elveszíteni a megélhetésüket. Miért? Mert az emberek már nem Artemisznek hódolnak, hanem Jézus Krisztusnak. Ez egy jó minta számunkra. A keresztényeknek úgy kell élniük, hogy a körülöttük lévő kultúra megváltozzon. Semmi nem változott volna Efezusban, ha Pál szavára nem térnek meg sokan.  Azok az emberek, akik varázslással foglalkoztak, megtarthatták volna a könyveiket. Az Artemisz-szentélyeket készítők folytathatták volna a munkájukat. Semmi nem változott volna. De ezek az új keresztények teljesen odaadták magukat Jézusnak. És ennek következtében megszűnt a bálványokat árulók megélhetése. Lehet sajnálni ezeket az embereket, de mégis: milyen erőteljes tanúságtétel! Nem hoztak új törvényeket. Nem lázadoztak. Nem tüntettek. Egyszerűen ezt mondták: ’Mi nem veszünk részt ebben a romboló és végső soron ördögi gyakorlatban. Számíthattok ránk abban, hogy kimaradunk belőle. Miért? Mert keresztények vagyunk.’ És amikor a keresztények együtt kiállnak és azt mondják: ’Mi ebben a rossz dologban nem veszünk részt’ – akkor a világ kénytelen megváltozni. Igen, ez áldozatba kerül. Ötvenezer ezüstpénzbe. De a változás mégis bekövetkezik. Ezt láttuk tehát az Apostolok cselekedetei 19. fejezetében. 

Most pedig jön Szent Pál második levele a Korintusiakhoz. Ebben az apostol feltárja a szívét. Pál tulajdonképpen azt mondja: ’azt az előző levelet azért írtam nektek, hogy ne kelljen mindezt személyesen mondanom’. Ez az egyik értelmezés. Pál azt mondja: ’Azért írtam le ezeket a helyreigazításokat, hogy amikor majd találkozunk, ne kelljen már figyelmeztetnem titeket. Azt szerettem volna, hogy mire találkozunk, már megváltozzatok, és akkor egyszerűen csak szerethetlek titeket és örülhetek nektek’. Nyilván most kissé szabadon fogalmazok. Itt Pál szívéről kapunk egy pillanatképet. Nagyon szereti a korintusiakat. És tudjuk, miért. Másfél évig élt köztük. Teljes szívét odaadta nekik. Azt mondja: „Föltettem magamban, hogy nem szomorúságomban megyek ismét hozzátok” (2Kor 2,1). Mert az előző látogatás nagyon fájdalmas volt. Majd így folytatja: „Ha ugyanis elszomorítlak titeket, ki fog engem fölvidítani? Csak az, akit elszomorítottam” (2Kor 2,2). És tovább: „Azért írtam nektek a levelet is, hogy amikor megérkezem, ne okozzanak szomorúságot azok, akiknek örülnöm kellene. Hiszen föltételezem rólatok, hogy az én örömöm a ti örömötök is, mindnyájatoké” (2Kor 2,3). Majd: „Szorongó szívvel, nagy aggodalmak és sűrű könnyek között írtam, nem azért, hogy szomorúságot okozzak nektek, hanem hogy lássátok, irántatok való szeretetem mennyire szívből jön” (2Kor 2,4). Pontosan ezért írta azt az első levelet. És ez minden szeretetteljes ember hivatása. Minden szülőé. Minden lelkipásztoré. Minden keresztényé. Néha kemény szavakat kell mondani. De nem azért, hogy bárkit is bántsunk, nem azért, hogy „Isten rendőrei” legyünk. Hanem mert szeretünk. – És szerintem ez az, amit ez a podcast is tett. A lelkipásztoraitok szavai, a papjaitok szavai, a diakónusok vagy püspökök szavai – és nyilván a szüleitek szavai is – mind-mind azért hangzottak el, mert Isten szeret benneteket. Sokan talán most értették meg: ’Ez az, amit a papom próbált mondani nekem.’ ’Ez az, amit a szüleim próbáltak mondani. És most végre meghallottam! Mert Isten szavát hallottam. És most kezdem megérteni: Ő szeret engem. Ezért mondta ezeket a szavakat.’

Remélem, ez érthető. Lehet, hogy valaki azt mondja: ’Nem, én jól vagyok, nincs szükségem erre.’ De remélem, hogy mégis megtörténik ez a rádöbbenés az életedben. Az enyémben biztosan ez történik. És nagyon hálás vagyok ezért az elmúlt 340 napért, mert ez hatalmas ajándék volt. Ti is hatalmas ajándék voltatok – nemcsak nekem, hanem egymásnak is. Mert tudom, hogy imádkoztok egymásért. Én is imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem is. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap találkozzunk! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

339. nap, Priszcilla és Aquila – ApCsel 18, 1Kor 16, Péld 28,19-21 (2026.03.12., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és magasztalunk téged! Hálát adunk a Te Igédért! Köszönjük, hogy megosztod velünk bölcsességedet és hálát adunk ezekért az emberekért! Halljuk ezeknek a férfiaknak és nőknek a történetét, akik a Te Igédet hirdetik, azoknak a történeteit, akik letették eléd az életüket, akiket megkérdőjeleztek, kigúnyoltak és megöltek azért, mert a jóságodat, igazságodat, szeretetedet és reményedet hirdették a világnak. Uram, segíts, hogy mi is ilyen emberekké váljunk! Segíts, hogy mi is ilyen férfiak és nők legyünk! Segíts, hogy minden nap egyre jobban és jobban hozzád tartozzunk! Jézus nevében, Ámen!

Kezdjük a Példabeszédekkel, mert van itt valami nagyon tanulságos. Isten Igéje, persze, mindig mélyreható, ahogy ezt én is sokszor mondom, de az utolsó vers, amit ma olvastunk, igazán elgondolkodtat: „Nem jó az elfogult részrehajlás, egy falat kenyérért rosszá válik az ember.” (Péld 28,21). Ez emlékeztet minket Jákob és Ézsau történetére. Ézsau visszatér a vadászatból, Jákob épp vörös kását készít, Ézsau pedig bármit megadott volna, hogy kapjon belőle. Ez a megvesztegetés alaphelyzete: hogy ’bármit megteszek, ha megadod, amit akarok’. Talán nem egy falat kenyérért, lehet, hogy a mi árunk magasabb… de akkor is rádöbbenünk: ’Uram, én mennyire ingatag tudok lenni… Sőt, túl sokszor vagyok túl ingatag. Ezért kérlek, Uram, tégy engem elszánttá! Segíts, Uram, hogy vezérlő csillagommá tegyelek! Igazságod legyen az én iránytűm, ami átvezet az életemen’.

Mert ha ismerjük magunkat, akkor tisztában vagyunk vele, hogy milyen könnyen meginog a hitünk, milyen könnyen eltéríthetőek vagyunk a jó útról. 

A mai olvasmányainkban, az Apostolok cselekedetei 18. fejezetében és az 1 Korintusi 16-ban megfigyelhetjük, hogyan szól Jézus Pálhoz. Pál Korintusba megy, s ott találkozik Aquilával és feleségével, Priszcillával, akik sátorkészítők, mint ők. Azért érkeznek Korintusba Itáliából, mert Klaudiusz császár megparancsolta a zsidóknak, hogy hagyják el Rómát. Az üldöztetés miatt Priszcilla és Aquila Korintusba jöttek, emiatt jöhetett létre a találkozás. Isten ilyen csodálatos módon tudja kiegyenesíteni a görbe vonalakat. Ott tehát találkoznak Pállal, aki vélhetően ekkor vezeti Jézushoz őket, s ezáltal új irányt vett az életük.

Benedek pápa mondta, hogy kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy törekszünk a jó erkölcsre vagy magasztos eszményeink vannak. Alapvetően nem azért vagyunk azok, mert próbálunk jók lenni és megcélozni a csillagokat. Azt mondja, a kereszténység lényege nem más, mint találkozás egy személlyel. És a találkozás ezzel a különleges személlyel új távlatokat és döntő irányt ad az életünknek. Itt, Korintusban ez történik Prszicillával és Aquilával, akik a száműzetés miatt kerülnek oda, így tudnak találkozni Pállal, általa pedig Jézussal – és ez a találkozás gyökeresen megváltoztatja az életüket. Ez a találkozás azért különleges, mert Aquila és Priszcilla innentől missziósok, evangelizátorok lesznek, mindenhol hirdetik az evangéliumot, és nem csak sátrakat készítenek Korintusban. 

Ma azt is látjuk, hogy Timótesus és Szilás hogyan ismerik meg a korintusiakat, mert az 1 Korintus 16. végén mindenkinek a nevét megemlítik, aki szerepel az Apostolok cselekedeteiben, és a levél elején. Érdemes megjegyezni, hogy itt Szent Pál ezt mondja: „Ha Timóteus megérkezik, tegyétek lehetővé, hogy zavartalanul ott maradhasson, hiszen az Úr ügyében fárad, akárcsak én” (1Kor 16,10). Majd később ezt mondja: „Senki ne becsülje le” (1 Kor 16,11). Ezt azért mondja, mert nagyon csábító lett volna a korintusiaknak lebecsülni Timóteust a kora miatt, hiszen nagyon fiatal volt – ezért mondja, hogy „senki ne becsülje le”. Később, amikor Szent Pál Timóteusnak ír, így biztatja: „Senki ne becsüljön le ifjú korod miatt” (1 Tim 4,12). Van ebben valami erőteljes és csodálatos! Látszik, hogy ez a két ember közel van egymáshoz. Ismerik egymást. Együtt dolgoznak.

Emellett az Apostolok cselekedeteiben ma találkozunk Apollóval, ezzel az éleseszű és nagyszerű szónokkal és tanítóval, s az ő háttértörténetével. Ahogy megtudjuk, helyesen beszélt Jézusról, de csak János keresztségéről tudott. Ezután mi történik? Oktatásban részesül: Priszcilla és Aquila tanítja őt, és továbbfejlődik. Itt találkozunk a taníthatóság fogalmával, ami azt jelenti, hogy nyitott vagyok arra, hogy tanítsanak.

Apolló hihetetlenül tehetséges. Tanult ember, akit az Úr útjára vezettek, jártas az Írásokban,. Buzgó volt a Lélekben, helyesen beszélt és tanított. Ennek ellenére egy ponton, mégis kijavítják. Engedi magát tanítani, korrigálni, és ez hatalmas dolog, mert ilyenkor Isten nagyszerű dolgokat tud cselekedni velünk! Ha valaki nagyon tehetséges, gyakran kevésbé nyitott arra, hogy tanítsák. De ha valaki tehetséges, kivételes képességű, és közben nyitott arra, hogy kijavítsák, nyitott arra, hogy tanítsák, az előtt határ a csillagos ég! Nagyszerű dolog áldottnak lenni az Úrban, de megint más dolog megengedni, hogy bőségesen megáldjon a kegyelmeivel életünk minden területén. Néha az életünk bizonyos területeit engedjük csak megáldani az Úrnak. Gyakran mondjuk, hogy ’nézd Uram, az életem ezen területét megáldhatod, de itt van ez a másik… ezt is megáldhatod, de kérlek, ne használd’. Persze, ez egy csapda, ne mondjatok ilyet. Visszatérve Apollóra, elképesztően áldott volt, de még áldottabb lett azáltal, hogy engedte, hogy korrigálják és tanítsák. 

Emlékezzünk vissza, hogy a Korintusiakhoz írt első levél elején Pál azt mondja, hogy vannak széthúzások: „Én Pállal tartok, én meg Apollóval, én Kéfással” (1 Kor 1,12). „Ami pedig Apolló testvért illeti, ismételten kértem, hogy menjen el hozzátok.” (1Kor 16,12). Egyrészt, ha Pál fenyegetve érezné magát a széthúzás miatt, azt mondaná Apollónak: ’Ők az én embereim, maradj távol tőlük, nem szeretném, hogy a te oldalara álljanak.’ Ehelyett azt mondja, hogy „ami pedig Apolló testvért illeti, ismételten kértem, hogy menjen el hozzátok a testvérekkel”. Ám azt is megjegyzi, hogy „de semmiképpen sem akar most útra kelni.” (1Kor 16,12). Ez jelentheti azt, hogy Apolló nem akart útra kelni, de azt is, hogy nem ez volt akkor Isten akarata Apolló számára. Szent Pál a következő szavakkal összegzi ezt a részt, ami összecseng azzal, ami az Apostolok cselekedetei 18. fejezetében olvashatunk – és ne haragudjatok, hogy ugrálok a fejezetek között, de ez azért van, mert annyira kapcsolódnak egymáshoz a mai olvasmányok, hogy teljesen leesik az állam tőle… 

 Szóval ezt mondja Krisztus Szent Pálnak egy éjszaka látomásban: „Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass! Én veled vagyok; senki sem fog hozzád nyúlni vagy ártani neked, mert sok emberem van ebben a városban” (ApCsel 18,9). Végső soron Szent Pált is rengetegszer megtámadták, de Jézus Krisztus azt mondta neki, hogy legyen erős, bátor, vakmerő és ne féljen. És mit mond Pál ennek a levélnek a végén a korintusiaknak? „Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek. Minden dolgotokat intézzétek szeretettel” (1Kor 16,13-14). Micsoda elképesztő ajándék! Pál az Úrtól kapja ezeket az igéket: ’Ne félj, haladj és bízz bennem!’ Ezért képes Pál ugyanezeket mondani később az embereknek, akiket szeretett. „Vigyázzatok, tartsatok ki állhatatosan a hitben, viselkedjetek bátran, legyetek erősek. Minden dolgotokat intézzétek szeretettel” (1Kor 16,13-14). – Ez az igazság mindannyiunknak szól, ezek a szavak minden egyes embert képesek megáldani, mert ezek Jézus szavai számunkra. ’Ne félj, haladj és bízz bennem!’ „Minden dolgotokat intézzétek szeretettel” (1Kor 16,14). Könnyebb mondani, mint megtenni, ezért imádkozzunk! Kérjük Isten kegyelmét, hogy így tudjunk élni, hogy ilyen emberek legyünk, ilyen nép legyünk! Én ilyen ember akarok lenni és tudom, hogy Te is! Ezért imádkozom érted és kérlek, Te is imádkozz értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szláma-Mikesch Marietta; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

338. nap, A halál legyőzetett! – ApCsel 17, 1Kor 15, Péld 28,16-18 (2026.03.11., szerda)

Mennyei Atyánk! Áldunk és dicsőítünk téged! Hálát adunk neked! Köszönjük az Igédet, köszönjük, hogy gyermekeiddé fogadsz minket! Urunk, Istenünk, Te vagy a mi Apukánk! Fiad, Jézus Krisztus, a mi testvérünk által legyőzted a halált! Ezért mondhatjuk Szent Pállal és minden előttünk élt kereszténnyel együtt: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”  (1Kor 15,55). Urunk, Istenünk, mi is gyászolunk, de nem úgy, mint a többiek. Mindenkit megérint a szenvedés, mindannyiunkat megérint a gyász, az életünk minden területét érinti valamilyen szinten a veszteség. Igen, Uram, mi is sírunk, zokogunk, de nem úgy sírunk, nem úgy zokogunk, nem úgy gyászolunk, mint mások! Mi nem sírunk hiába, mert nem hiába hittünk! Te legyőzted a halált! Mi pedig meg vagyunk róla győződve, hogy fel fogunk támadni! Te ezt kinyilatkoztattad, sőt be is bizonyítottad nekünk! Átadtad nekünk, mi pedig elfogadjuk! Elfogadjuk a holtak feltámadását, elfogadjuk az új életet, amit a keresztség kegyelme által, a Szentlélek által adsz nekünk, és igent mondunk neked! Segíts, kérlek, jól gyászolni! Segíts jól sírni! Add, kérlek, hogy jól tudjuk fogadni a veszteséget! Légy velünk a gyászunkban, Urunk! Légy velünk a halálunk óráján, Urunk! Jézus nevében kérünk! Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Tehát az Apostolok Cselekedetei 17. fejezeténél tartunk. Zavargások vannak Tesszalonikában. Mi történik? Nem feltűnő? Ugyanazt látjuk újra meg újra, és ez bizony tény: amint az apostolok igehirdetése elkezd gyümölcsöket teremni, rögtön megjelenik az elnyomás is! De ez az elnyomás sosem csüggeszti őket! Nagyon fontos, hogy erre nap mint nap emlékezzünk, hiszen mostanában a testvéreinkről olvasunk, amint az Ószövetségben is az őseinkről olvastunk. Ugyanez történik az Apostolok cselekedeteiben! De van itt egy fontos elem: az Egyház koráról olvasunk most, és mi is ebben a korban élünk! Eszerint, amit az apostolok, Jézus tanítványai tapasztaltak, ugyanarra kell nekünk is számítanunk! Nemcsak a szenvedésre és az üldözésre, hanem az áldásokra és a gyümölcsökre is!

Egy ilyen gyümölcs Tesszalonikában a következő: Jázont elhurcolták, és a város elöljárói előtt kiáltoztak valamit. Üldözik az Egyházat, de hihetetlen súlyú szavakat ejtenek ki! Ezt mondták: „Ide is eljöttek ezek, akik felkavarják a világot” (ApCsel 17,6). Felkavarják a világot! Harcról van szó, szellemi harcról! Ideológiai harcnak is mondhatjuk! Kulturális harcnak is, hiszen a halál kultúrája, az értelmetlenség kultúrája vesz minket körül. Olyan kultúra, amely állandóan az élvezeteket hajszolja, mégsem boldog benne igazán senki. Ezzel a kultúrával harcolunk! Ebben a harcban egyáltalán nincs fizikai erőszak, semmilyen formában, ez ideológiai harc, szellemi harc: a világ szellemének harca Isten Lelke ellen! Ez szellemi harc, amely gonosz fejedelemségek és hatalmasságok ellen irányul!

Nekünk, keresztényeknek az az elhívásunk, hogy úgy éljünk, hogy azt mondhassák rólunk is, amit Pálról, Jázonról és a többi tanítványról is mondtak: „Ide is eljöttek ezek, akik felkavarják a világot” (ApCsel 17,6)! Én vajon úgy élek, hogy azt mondják rólam: felkavarom a világot, árral szembe megyek, egészen másképp élek, mint a többiek? ’Ezért vagy ennyire boldog! Ezért vagy ennyire más! Ezért gondoskodsz azokról, akik rászorulnak!’ Ennek ellenére mi a legnagyobb vágya sok kereszténynek? Az, hogy beilleszkedjen, az, hogy olyan legyen, mint a többiek! De az az igazság, hogy ha olyan vagyok, mint bárki más, akkor nem vagyok olyan, mint Jézus! Ha olyan vagyok, mint mindenki más, akkor nem úgy élek, mint egy szent! Ha úgy élek, mint bárki más, akkor nem kavarom fel a világot, csak pont ugyanolyan vagyok, mint a világ többi része! Akkor hagyom, hogy ez a világ meggyőzzön engem! Ezt meg akartam osztani veletek, hiszen ha egyre inkább a világra hasonlítok, akkor Isten egyre kevésbe tud használni arra, hogy felkavarjam a világot. Pedig akar ám téged is használni!

Az Apostolok cselekedeteiben látjuk Pált, ahogyan Athénba megy, az Areopáguszra, ami Mars dombja. Arész és Mars ugyanaz az isten, különböző nyelveken: az egyik görög, a másik latin. Az emberek azért mentek az Areopáguszra, mert új tanítást akartak hallani: „ugyanis az összes athéni és az ott lévő jövevények semmi egyébbel nem foglalkoztak, mint azzal, hogy valami újat mondjanak vagy halljanak” (ApCsel 17,21). Ezt nagyon szeretem, olyan érdekes! Aztán jön Pál, hozza az újdonságot: Jézusról beszél és a test feltámadásáról. Na, pont ez volt az, ami miatt kinevették és kigyúnyolták, mert ők úgy hitték, hogy az ember nem azonos a testével: a test a léleknek csupán a börtöne. Amikor pedig Pál a test feltámadásáról beszél, az egyenesen szembemegy a görög elképzeléssel! Ez azért is figyelemre méltó, mert az első Korintusi levél 15. fejezetében Szent Pál nagy erővel hirdeti a feltámadás valóságát. Mi hiszünk abban, hogy te a te tested vagy, te a te lelked vagy! Az emberi lény ez: test és lélek egysége, ugye? A te lényed testből és lélekből áll: testet átható lélek, illetve átlelkesült test vagy. Ez nagyon fontos számunkra, amint Szent Pál is hirdette a korintusi egyháznak vagy az athéniaknak: ’Te a tested vagy! A tested a tiéd, és te azonos vagy a testeddel!’ Mennyire ellenkezik ez a mai világnézettel? Már akkor is ellenkezett, amikor Szent Pál ezt először mondta. Akkor is ellenkezett, amikor az Egyház először kijelentette, és ma újra ellenkezik, mégis: ez az igazság!

Szent Pál így folytatja: „ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek” (ApCsel 15,17). Létezett egy olyan mozgalom a kereszténységen belül az elmúlt 50-150 évben, ami ezt hirdette: ’Jézus csak a tanítványok szívében támadt fel, nem támadt fel fizikailag a halálból, és nem is érdekes, hogy ténylegesen feltámadt-e, attól még lehetünk keresztények!’ Na, ez pontosan szembemegy mindazzal, amit Szent Pál hirdet ma nekünk! Ezt mondja az 1 Korinthus 15,17-ben: „ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok”. A 20. versben azonban ezt olvassuk: „Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül” (1Kor 15,20). Az egyik nagy igazság, amit itt olvasunk, az, hogy az utolsó ellenség, amit el kell pusztítani: a halál. A fejezet végén pedig itt ez a hihetetlenül csodálatos kijelentés: „nos, titkot közlök veletek: nem halunk ugyan meg mindnyájan” – ami azt jelenti, hogy Jézus valamikor vissza fog jönni és nem mindenki hal meg – „de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk. Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot” (1Kor 15,50-53). Akkor majd mindenki azt kiálthatja: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,54-55).

Jézus az, aki elsőként támadt fel a halálból, tehát amilyen Jézus feltámadt teste, ahhoz hasonló lesz a miénk is! Jézusnak volt fizikai teste: megfogható teste, ami táplálkozott, ami itt vagy ott tudott teremni egyik pillanatról a másikra, mozogni tudott, át tudott kelni a falakon, hihetetlen dolgokra volt képes! Szent Pál pedig azt mondja, hogy mindazok a dolgok, amik Jézus feltámadt testére igazak, igazak lesznek a te feltámadt testedre is! Az újjáteremtett, a megváltott létezésre, a világ feltámadására is nagyban igazak lesznek! Mert ez a keresztény hitünk: a mennyország nem pusztán egy szellemi hely, hanem ki akar terjedni, hogy az egész teremtett világ megváltása és megújulása legyen! Tehát a halálból feltámadt fizikai testednek szüksége lesz egy fizikai helyre, ahol lakozhat! És ez az a titok, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik” (1Kor 2,9) – vagyis amit neked készített! Isten fel fogja támasztani a testedet a halálból! Remélhetőleg a dicsőségre, mert ugye a Szentírásból ez is világossá válik, hogy mindenki fel fog támadni: van, aki „gyalázatra, örök kárhozatra” (Dán 12,2), mások pedig örök dicsőségre, hogy Istent dicsőítsék a testükben az örökkévalóságban!

Ez annyira szép! Hihetetlen, nem? Micsoda ajándékot kaptunk Jézusban! Többé nem kell félnünk a haláltól! Soha többé nem kell úgy gyászolnunk, mint a többiek! Gyászolunk, mert szeretjük az embereket, és amikor elveszítjük őket, akkor helyénvaló, hogy sírunk, gyászolunk. De nem úgy gyászolunk, mint mások, akiknek nincs reményük! Mi úgy sírunk, mint akik tudják, hogy a halál nem a történet vége! Ezért nincs már olyan fullánkja a halálnak, amilyen régen volt! Mert Jézus Krisztus vére megszabadított a bűneinktől!

Micsoda ajándék! Imádkozom értetek! Imádkozom, hogy ha itt a földi életben nem is találkozunk, az örökkévalóságban majd szemtől szemben láthassuk egymást a feltámadt testünkben, Isten jelenlétében, a mennyben! Így imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

337. nap, A szeretet fontossága – ApCsel 16, 1Kor 13-14, Péld 28,13-15 (2026.03.10., kedd)

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked ezért az új napért! Uram, te sosem hagysz el minket! Mindig jelen vagy, folyamatosan segítesz és vezetsz minket. Fogadd el hálánkat és dicsőítésünket ma, amikor a kitartásról és állhatatosságról, hűségről olvashattunk Pál és Szilás valamint a többi keresztény példáját látva. Még a börtönben, vagy kudarcok közepette sem lankadt a hitük! Dicsőítünk téged, és hálát adunk neked hűséges testvéreinkért a hitben! Köszönjük Lídiát, az egyik első megtérőt Macedóniában. Köszönjük az ő egész családját! Köszönjük a filippi börtönőrt és családját! Urunk, dicsőítünk téged, hiszen Te nemcsak szeretni hívsz minket, hanem Te magad vagy a szeretet. Segíts minket szeretni! Segíts minket bízni! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Sok minden történik az Apostolok cselekedeteinek ma olvasott részében. Itt ismerkedhetünk meg Timóteussal, akihez majd Pál apostol néhány nap múlva következő levelei szólnak. Anyja egy Istent szerető zsidó nő volt. Ő és Timóteus nagyanyja már ismerték az Úr Jézust, apja azonban görög volt. Timóteus tehát körülmetéletlen volt. Pál a missziós út előtt körülmetélteti, s ezzel megéli mindazt, amit maga is tanított a korintusiaknak. ’Ha valami, amit teszel, bűnbe vihet mást, akkor ne tedd. Ha pedig olyasmi vinne bűnbe mást, amit nem teszel, akkor tedd meg’.  Pál ott volt a jeruzsálemi, apostoli zsinaton, tehát tudja, hogy nem kell körülmetélkedni a kereszténységhez. Azonban azt is tudja, hogy vannak zsidó-keresztények, akik nem fogadnák el Timóteust a körülmetélése nélkül. Ráadásul vannak olyan zsidók is, akik még az evangelizáció előtt vannak, akik szintén nem hallgatnának rájuk enélkül. Tehát mindezt mások kedvéért teszi. Micsoda ajándék látni Pált, ahogyan megéli azt, amit tanít! „Tehát ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább soha nem eszem húst, csak hogy testvéremet meg ne botránkoztassam” (1Kor 8,13). Timóteus pedig, akit Pál nevelt a hitre, azt mondja ’Rendben van, vannak dolgok, amelyeket mások javára hasznos megtenni. Nem azért, mert meg kell tenni, hanem egyszerűen a többiekért’. 

Pál még Kisázsiában van, amikor látomást kap: „Gyere át Macedóniába, és segíts rajtunk!” (1Kor 16,9). Itt, mégpedig Filippiben történik meg Lídia és egész családja megtérése. Ezek után pedig egy nőről olvashattunk, aki megszállott. Manapság sokszor hisszük azt– nagyon okosnak tartva magunkat –, hogy a sátán, vagy a démoni megszállottság nem létezik. Nagyon is létezik! A sátán nem egy irodalmi figura, hanem egy valós szellemi létező. Ebben az esetben van egy család, aki sok pénzt keres azáltal, hogy rabszolganőjét egy jós szellem szállta meg. Követik Pált és Szilást, a démon pedig tudja az igazat, ezért mondja: „Ezek az emberek a fölséges Isten szolgái, s az üdvösség útját hirdetik nektek.” (ApCsel 16,17). Talán azt érezzük, hogy ez furcsa egy démon szájából. Pál pedig bosszankodott miatta. Lukács – a szerző, aki itt már szemtanú is – látta, hogy Pál valóban ideges lett. Az apostol egy pillanatban hátrafordult és ezt mondta: „Parancsolom neked Jézus Krisztus nevében, menj ki belőle!” (ApCsel 16,18). A lány megszabadul, oda a kereset, ezért hamis vádakkal börtönbe vetik Pált és Szilást. A börtönben viszont nem panaszkodva nyalogatják a sebeiket, hanem éjfélkor még mindig himnuszokat énekelnek Istennek és imádkoznak. A rabok pedig hallgatják őket. Erre mi történik? Isten megszabadítja őket, hirdetik az örömhírt az őrnek, és megkeresztelik őt egész házanépével együtt. Másnap pedig kiderül, hogy Pálék római polgárok. A római polgároknak pedig joga van a tárgyaláshoz. Megilleti őket az ártatlanság vélelme. A tisztségviselők, akik ezt tették velük, megijedtek. Azt üzenték Páléknak, hogy titokban elmehetnek. Mire az apostol azt felelte: ’Nem. Ti fogtok kikísérni minket nyilvánosan, hogy mindenki lássa, hogy mit tettetek’. 

Az első korintusi levélből ma a Szeretethimnuszt és a lelki adományok felhasználásáról szóló részt olvastuk. Pál éppen befejezte a lelki adományokról szóló részeket, hangsúlyozva, hogy az Egyháznak mennyire szüksége van ezekre. Ahogy mondta: „Az egyik ugyanis a bölcsesség ajándékát kapja a Lélektől, a másik a tudás adományát ugyanattól a Lélektől, a harmadik a hitet kapja ugyanabban a Lélekben vagy pedig a gyógyítás adományát szintén ugyanabban a Lélekben. Van, aki csodatevő hatalmat kap, van, akinek a prófétálásnak vagy a szellemek elbírálásának képessége jut osztályrészül. Más különféle nyelveket vagy pedig a nyelvek értelmezését nyeri el ajándékul. Mindezt azonban egy és ugyanaz a Lélek műveli, tetszése szerint osztva kinek-kinek” (1Kor 12,8-11). Ezek azok az adományok, amelyekre minden kereszténynek sóvárognia kellene! A 12. fejezet utolsó verse pedig azt mondja: „Törekedjetek azonban az értékesebb adományokra! Ezért mindennél magasztosabb utat mutatok nektek” (1Kor 12,31). Kérjük hát Istentől ezeket! Minden ajándékot, amit csak kérhetünk, kérjünk, Isten pedig tudja, hogy melyeket tudjuk használni az Egyház építésére.

Ezek az ajándékok nem tesznek szentté minket. Egy embernek meg lehet akár a gyógyítás, vagy a prófétálás karizmája, akkor sem biztos, hogy szentté válik. Ezek arra valók, hogy építsük velük Isten országát. Nem fogják minden esetben, vagy automatikusan szentté tenni azt, aki használja őket. Természetesen szentté tehetnek, mint minden tett, amit Isten akaratában viszünk végbe. Ezek is képesek egyre közelebb vinni minket hozzá. Viszont egy kegyelmi adomány jelenléte vagy használata önmagában nem tesz valakit szentebbé a többieknél. Ezért ismerhetünk olyan embereket is, akik hihetetlenül közel vannak Istenhez, összhangban élnek az ő akaratával, mégsem mutatnak semmilyen rendkívüli kegyelmi adományt. És olyanokat is ismerhetünk, akiknek az élete megtört, Isten mégis megadja nekik a nyelvek adományát, vagy egy nagy ajándékot, pédául a gyógyítás ajándékát. A lényeg, hogy ezek nincsenek direkt összeköttetésben a megszentelő kegyelemmel. Ezen adományok célja az Egyház építése. Ezeket sosem az egyén kapja, hogy az egyénnek használjon. Az egyén kapja ugyan, de azért, hogy az egész testen segítsen. Ezért kérjük Istentől ezeket az ajándékokat. Ne azért, hogy én fejlődjek, hanem hogy az Egyház épüljön, és a kívülállók is lássák a Szentlélek munkáját az Egyházon keresztül. Lássák, hogy a Szentlélek valóságos, szeret, és gyógyít. Lehet, hogy hozzám is beszél, és átalakítja az életemet. Ezért kérhetjük ezeket, és ezért mondja Pál, hogy közülük a legnagyobb a szeretet. 

Több okból is így van ez. Pál nyíltan elmondja, hogy az örökkévalóságban minden más ajándék megszűnik. A mennyben nem lesz szükség hitre, vagy reményre, hiszen meglesz minden, amire a szívünk vágyik. Szükségünk lesz viszont a szeretetre. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szeretetre azért is szükségünk van, mert minden ajándékunk meglehet, de használhatjuk őket csak önmagunkért is. Minden ajándék (például a gyógyítás, a prófécia, a nyelvek) a szeretet ajándéka által válik mások számára is értékké. A szeretet által adjuk át magunkat mások szolgálatára. Ez a szeretet. A szeretet az, hogy másnak a javát akarom. A szeretet a lelki adományok olyan használata, hogy másokat áldjunk meg magunk körül.

Pál azt mondja, hogy ’mindenkinél jobban imádkozom nyelveken’ ez azonban serkenti a többiek imáját. Az ’angyalok nyelvén’ szól, ahogyan ezt sokan magyarázzák. Isten tudja, hogy mit mondunk, mi magunk azonban nem. Isten a szívünket, a lelkünk mélységeit használja, hogy így imádkozzunk. Pál azonban hozzáteszi, hogy az eszünket is jó használni. Jó tudni, hogy mit mondunk, tehát jó, ha van valaki, aki megmagyarázza, amit nyelveken szólunk. Kifejezetten fontos ez a közösségben. Fontosabb, hogy próféciákat kapjunk, amit az emberek is értenek, mint olyan szavakkal imádkozni, amit senki sem ért. Pál azt mondja: ha nyelveken szónokoltok a közösségben, mindig legyen valaki, aki megmagyarázza. Azt is hozzáteszi, hogy egy alkalommal csak-két-három ember szolgáljon így. Ha valaki meghallja ezt, akkor összezavarodhat. Azt hiheti, hogy megőrültetek. Ebben az esetben legyen a közösség rendezettebb. 

Ezzel fejezi be: „Törekedjetek tehát a prófétálásra, testvérek, s ne akadályozzátok meg az elragadtatás nyelvén szólást” (1Kor 14,39). Imádkozzunk hát a nyelvek adományáért, azonban minden rendben és illő módon menjen végbe.

Mi is imádkozzunk egymásért minden lehetséges módon! Mike atya vagyok, alig várom a holnapot!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.) 

336. nap, A jeruzsálemi zsinat, Apcsel 15, 1 Kor 11-12, Péld 28,10-12 (2026.03.09., hétfő)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és hálát adunk neked! Köszönjük Igédet! Köszönjük, hogy a Te igéd megmozgat és meggyőz minket. Köszönjük a kérdéseket is. Köszönjük azokat a dolgokat, amik előjönnek Igéd olvasása által, amiket nehéz megértenünk. Kérünk, ilyenkor küldd el a Te Szentlelkedet Jézus Krisztus nevében, hogy adjon nekünk nyitott szívet a megértéshez, hogy adjon nekünk nyitott szívet, hogy úgy lássuk a dolgokat, ahogy Te látod azokat. Segíts, hogy bízzunk benned minden esetben. Ne csak az Igédben bízzunk, hanem a Te akaratodban is a mindennapi életünkben. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az Apostolok cselekedetei 15. fejezetéből nagyon sok dolgot kell kiemelni. Szent Pál ezekről a dolgokról ír majd a rómaiaknak, az efezusiaknak, a galatáknak, a korintusiaknak és a zsidóknak. Kinek is szól valójában a zsidókhoz írt levél? Azoknak a zsidóknak, akik keresztények lettek.

Itt, a 15. fejezetben látjuk, hogy közülük sokan úgy gondolták: ha egy nem zsidó származású be akar lépni a Jézus-i szövetségbe, azzal nincs semmi gond, azonban először az régi szövetséget kell megkötniük, és utána lehet az újba belépniük. Hiszen valójában az első keresztények a zsidókból lettek, az Ószövetségből jöttek. Ők annakidején Istennel szövetséget kötöttek körülmetélkedés útján, tehát azoknak is először körül kell metélkedniük, akik újonnan lépnek a szövetségbe. Tehát a zsidók úgy gondolták, hogy minden nem zsidó embernek először körül kell metélkednie, és utána keresztelkedhetnek meg, hiszen ők is így tettek. Azonban az apostolok nem tudták erre kérdésre a pontos választ, mert Jézus erről nem mondott semmit, és az Ószövetségben sem írtak róla, illetve ott csak azt írták, hogy körül kell metélkedni. 

Először körülmetélkedni és utána keresztelkedni – vagy lehet rögötön keresztelkedni? Szóval erre nincs válasz sehol, ezért is lesz viszálykodás közöttük. „Heves vita támadt” (Apcsel 15,7). A családunkban mi ezt veszekedésnek hívjuk. Szóval azon vitatkoztak, hogy körülmetéljük-e őket először vagy sem? Ki dönti el? Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ezért van szükségünk az Egyházra, de nem csak egy láthatatlan „lelki egyházra”, hanem az Egyházra, mint tanítóhivatalra. 

Itt a 15. fejezetben látjuk először az első egyházi zsinatot, amit úgy hívnak, hogy a Jeruzsálemi zsinat. 

Később volt a Niceai zsinat, a Konstantinápolyi zsinat, az Efezusi zsinat, majd jóval később a II. Vatikáni zsinat.  Itt a 15. fejezetben ugyanolyan zsinatot látunk, mint ezek. Az apostolok Péterrel együtt – később pedig a püspökök és a pápa, aki Szent Péter utóda – összegyűlnek és megvitatnak dolgokat. 

Talán hallottatok már egy férfiról, akit Áriusznak hívtak. Tanítása, az ’arianizmus’ meghódította a földet. Ennek lényege, hogy Jézus Krisztus nem volt Isten, csak voltak isteni jellegű tulajdonságai. Arra hivatkoztak, hogy a Szentírásban is benne van, ahogy Jézus azt mondja, hogy ’az Atya nagyobb nálam’. Ki tudja, pontosan mit jelent ez – gondolták –, lehet, hogy Jézus nem igazi Isten. 

Ekkoriban még nem mondták ki hivatalos formában, hogy Jézus Krisztus egyszerre teljesen ember és teljesen Isten, de az egyszerű keresztények többsége hitt benne. Ezt a hitigazságot az Egyház a 325. évi Níceai zsinaton nyilvánította ki. Amíg az Egyház, vagyis a püspökök és a pápa nem gyűltek össze, hogy ebben a kérdésben határozatot hozzanak, addig ezek a kérdések megválaszolatlanok voltak. Ott kijelentették a Szentlélek megvilágosító ereje által, hogy Jézus teljesen Isten és teljesen ember. Hiszen nem csak olyan igék vannak, hogy ’az Atya nagyobb nálam’ (ami egyszerűen jelentheti azt is, hogy ’Fiúként kiüresítettem magam és megtestesülve az Atyának szolgálok’). Hanem olyan igék is vannak, hogy ’Én és az Atya egy vagyunk’ – ami azonos méltóságra és lényegre utal. 

Később, a Konstantinápolyi zsinaton kinyilvánítják a Szentháromság egyetlen Istenségét, vagyis hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek három Isteni személy egyetlen isteni lényegben. Ez a megállapítás a katolikus Egyháztól származik, amely kijelentette ezt a hittételt, ezt a dogmát. Az Egyháznak ez a szolgálata az Apostolok cselekedetei 15-ben jelenik meg először, a jeruzsálemi zsinaton. 

Tehát nem szükséges a pogányságból megtértek körülmetélése, így is beléphetnek a Jézus által elhozott szövetségbe. Sőt, inkább azzal kockáztatod az üdvösségedet, ha pogány létedre mégis körülmetélkedsz – ez később majd a Galatáknak írt levélben jön elő. Tehát jobb, ha a tévedhetetlen Egyházra hallgatsz!

Köszönjük meg Istennek, hogy adott nekünk Egyházat. Az Egyház tanít minket azokban a dolgokban, amik elsőre nem nyilvánvalóak, csak az isteni kinyilatkoztatás mélyebb megértése által tárulnak fel. 

Mindezek után Pál és Barnabás elindulnak a következő missziós útjukra. Barnabás magukkal akarja vinni János Márkot, de Pál nem akarja, mert az előző útjukon otthagyta őket, nem akart velük dolgozni. ’Így nézeteltérés támadt köztük és elváltak egymástól’. Barnabás, akit a ’bátorítás fiának’ is neveztek, aki Pál jobbkeze volt, vagy egymás jobbkezei voltak és testvérek Krisztusban, ők, akik a legjobb barátok voltak, hiszen együtt misszióztak minden nap, most súlyos nézeteltérésbe keveredtek és elváltak egymástól. Márk egyébként Barnabás unokatestvére volt. 

Később dicsőítjük az Urat emiatt, mert kiengesztelődnek majd és újra közel kerülnek egymáshoz. Az idős Pál a fiának hívja Márkot. 

Az Egyház tökéletlen tagokból áll és mégis tud minket tévedhetetlenül tanítani. És ez létszükséglet. A 15. fejezet kiemeli, hogy mennyire szükséges az élő Egyház működése. Az Egyháznak van meg a felhatalmazása, hogy tanítson minket. 

Menjünk tovább a Korintusiakhoz írt első levél 11. és 12. fejezetéhez. Pálnak ez a levele erős kihívást jelent nekünk, amikor a nőkről és a férfiakról olvasunk. Amikor Pál a fejről beszél, akkor nem arra utal, hogy az jobb, hanem arra, hogy az a forrás. „Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus” (itt Krisztus az erőforrás), „az asszony feje a férfi” (itt a férfi az erőforrás), „Krisztus feje pedig az Isten” (itt Isten az erőforrás) (1Kor 11,3). Nagyon fontos, hogy megértsük ezt. Az előbb már érintettük ezt a témát: Akkor, ha Jézus feje az Isten, akkor Jézus Krisztus kisebb Istennél? Ő alacsonyabbrendű lenne az Atyaistennél? A válasz természetesen: egyáltalán nem. Jézus nem alacsonyabbrendű Istennél.  Jézus egyenrangú Istennel? Igen! Ő „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől”. Ők teljesen egyenrangúak a tiszteletben, a méltóságban és a dicsőségben. Tehát nincs is különbség köztük? De van! Az Atya nem a Fiú. A Fiú nem az Atya. A Szentlélek nem a Fiú és nem az Atya. Ők mind egyenrangúak, együtt az egy Istenség. 

Tehát amikor Szent Pál azt mondja, hogy a férj a feleség feje, az azt jelenti, hogy az asszony alacsonyabbrendű, mint a férj? Nem. Ez olyan, mintha azt mondaná, hogy Jézus alacsonyabbrendű, mint Isten. De ezt nem így érti Pál. Szent Pál egyfajta rendről beszél. Hiszünk abban, hogy a Szentháromság az Atya a Fiú és a Szentlélek személyeinek az egysége. Nem ugyanazok, de szenvedélyesen szeretik egymást, túrcsorduló szeretettel, adó és befogadó szeretettel. 

Hihetetlen erre gondolni is, hogy ki vagy mi az a Szentháromság? Szent Pál ezzel kapcsolatban azt látja, amit az efezusiaknak is ír, hogy ugyanaz a dinamika van jelen a Szentháromságban, mint a férj és feleség házasságában. A férj nem ugyanaz, mint a feleség és a feleség sem a férj. Nem ugyanazok, de mégis egységet alkotnak és egyenrangúak. 

Azt olvassuk, hogy érvényesüljön itt a rend. A férj legyen a feje a háznak. Ez nem azt jeleni, hogy ő hoz minden döntést, hiszen a Szentírás egyértelműen kimondja, hogy a férfi és a nő egyenrangú, de nem feltétlenül egyformák. Szoktuk mondani, hogy a férfi a feje a családnak, a nő pedig a szíve. 

Szent Pál is ezt írja a következő fejezetben, hogy a fej és a szív nem mondhatja egymásnak, hogy nincs rád szükségem és a láb nem mondhatja a kéznek, hogy nincs rád szükségem, a szem nem mondhatja a fülnek, hogy nincs rád szükségem. Mások, de egyenrangúak. Az egész szövegnek így van értelme, egyben. 

Minden összekapcsolódik mindennel.  És rosszul értelmezzük, amit Pál mond, ha azt gondoljuk, hogy az egyik jobb, mint a másik, hogy a felhatalmazás egyben felsőbbrendűséget is jelent. Egyik sem alacsonyabbrendű a másiknál. Nem erről van szó.

Tehát Pál ebben a versben a sorrendre utal, nem a felsőbbrendűségre: „Szeretném azonban, ha megértenétek, hogy a férfi feje Krisztus, az asszony feje a férfi, Krisztus feje pedig az Isten” (1 Kor 11,3). Fontos ezt megérteni, mert sok asszony, amikor ezt olvassa, mérges lesz és készen áll a harcra… 

„Igaz ugyan, hogy az Úrban sem férfi nincs asszony nélkül, sem asszony nincs férfi nélkül, mert bár az asszony a férfiből lett, a férfit az asszony szüli, így végül is minden Istentől van” (1Kor 11,11). Vagy ahogy a Teremtés könyvében olvastuk: „Asszony a neve, mivel a férfiből lett” (Ter 2,23). Ne feledjük a következőt sem: „mert bár az asszony a férfiből lett, a férfit az asszony szüli, így végül is minden Istentől van” (1Kor 11,12). Vagyis a lényeg, hogy szükségünk van egymásra.

Honnan is jön az a tanítás, hogy a férfi és a nő egyenrangú? A Bibliából. Az egyetlen hely, az egyetlen vallás és az egyetlen filozófia, ahol ez megjelenik, az itt van. Ebben a 73 könyvben, amit most már több mint egy éve olvasunk. Ne feledjük ezt el, nagyon fontos!

A fej lefedésről is szó van ebben a részben. Régen azok a nők, akik nem fedték be a fejüket, legtöbbször prostituáltak voltak. Szent Pál ezt mondja: Egyél és igyál, amit csak akarsz, csak ne vezessen bűnhöz. Nők, akik leveszik a kendőt, mondhatják, hogy levesszük a kendőt, mert már nem tartozunk a törvény alá, hanem a Léleknek engedelmeskedünk. Azonban mások úgy fogják gondolni, hogy akkor ők prostituáltak, mert nincs lefedve a fejük. 

Szent Pál azt mondja, hogy az Eukarisztiában Jézus Krisztus teljesen jelen van, az Ő Teste, Vére, Lelke és Istensége. Honnan tudjuk ezt? Innen: „Ezért aki méltatlanul eszi a kenyeret, vagy issza az Úr kelyhét, az Úr teste és vére ellen vét” (1Kor 11,27). Vagyis, ha megszentségteleníted az Úr Testét és Vérét, akkor Őellene támadsz. Azokhoz csatlakozol, akik keresztre feszítették. Ezért kell mindannyiunknak szentgyónáshoz járulnia szentáldozás előtt, ha súlyos bűnök tudatosulnak bennünk. Magunknak kell bensőleg megítélnünk, hogy talán jobb, ha csak áldást kérek keresztbe tett karokkal a mellkasomon, amikor beállok a sorba és sorra kerülök. Nem könnyű ez a dolog.

Szent Pál azt mondja, hogy emberek meghalnak amiatt, hogy méltatlanul áldoztak. Nagyon nagy tétje van ennek.

A világ gyűlöli az Egyházat. Miért is? Mert a világ azt mondta, hogy a férfi és a nő különböző. De az Egyház a kezdetektől azt mondta, hogy ’igen különböző és egyben egyenlő is’. És ezért utálta a világ az Egyházat. 

Az Egyház azt is mondja, hogy a férfi és a nő egyenlő, de ki is egészítik egymást – és a világ továbbra is gyűlöli az Egyházat. De mit is várhatunk, Jézus megmondta, hogy ez fog történni.

 Imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)