335. nap, Fuss a cél felé! – ApCsel 14, 1Kor 9-10, Péld 28,7-9 (2026.03.06., péntek))
Mennyei Atyánk! Áldunk és dicsőítünk téged! Kérünk halld meg imáinkat! Segíts nekünk, hogy
ne forduljunk el tőled és a törvényeidtől! Nyisd ki a szemünket, hogy megláthassuk akaratodat,
hogy tudatosítsuk jelenlétedet, minden helyzetünkben, minden körülményben! Úr Jézus, nyisd
meg füleinket! Segíts, hogy meghalljuk a Te hangodat, és hogy meghalljuk testvéreink hangját
is, hogy szeretettel válaszolhassunk! Alakítsd szívünket a Te szíved szerint! Te tökéletesen
szeretsz. Te végtelenül szeretsz. Segíts, hogy mi is jobban tudjunk szeretni! Segíts úgy szeretni,
ahogyan Te szeretsz! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az Apostolok cselekedeteiben Pál és Barnabás missziós útjáról olvashattunk. A 14. fejezetben
Ikóniumba, Lisztrába és Derbébe mennek – számos helyre eljutnak. Lisztrában él egy ember,
aki egész életében nem tudott járni, és az Úr Jézus Pál és Barnabás szolgálata által
meggyógyítja őt. Ami ezután történik, az egészen megdöbbentő: az emberek Zeusz és Hermész
gyanánt akarják őket imádni. Ez megrémíti, sőt megbotránkoztatja Pált és Barnabást. Ilyen a mi
emberi természetünk – bizonyos dolgokban ingadozó. Emlékezzünk Virágvasárnapra,
amikor Jézust látván a nép így kiáltozik: „Hozsanna Dávid Fiának! Áldott, aki az Úr nevében
jön!” (Mt 21,9), majd nem sokkal ezután Nagypénteken: „Halál rá! Halál rá, keresztre vele!” (Jn
19,15). Lisztrában szinte ugyanez történik. Először istenként akarják tisztelni őket, aztán amikor
néhány zsidó megérkezik Antiochiából, fellázítják a tömeget, és megkövezik Pált. Ugyanazt az
embert, akit előbb imádni akartak, most megkövezik.
Ez pedig megmutatja nekünk az igazságot: az emberek dicsérete és megvetése, az emberek
elismerése és vádaskodása – mind múlandó. Amilyen gyorsan megjelenik, olyan gyorsan el is
tűnik. Ma felemelnek, holnap eltipornak. Így tettek Jézussal, és ez történt utána Pállal is.
Keresztényként ez a mi valóságunk is. Soha ne számítsunk arra, hogy a világ szeretni fog
minket, ha Jézushoz akarunk tartozni. Sőt, inkább készüljünk fel a megvetésre, hiszen Jézus is
üldözést szenvedett.
Pál és Barnabás mindennek ellenére visszatérnek a korábbi helyszínekre, így Lisztrába is: „Erőt
öntöttek a tanítványok lelkébe, bátorították őket, hogy tartsanak ki a hitben, mert ’sok
szorongatás közepette kell bejutnunk az Isten országába’” (ApCsel 14,22). Vegyük észre:
Szent Pál közvetlenül azután, hogy megkövezték, azt mondja: ’Ez szükségszerű volt’. Hiszen
mielőtt még beléphetnénk az Isten országába, sok szenvedésen kell keresztülmennünk. Ha
tehát megpróbáltatások között találjuk magunkat, elfogadhatjuk a helyzetet, és mindezeken
keresztül is átadhatjuk magunkat az Úrnak.
Természetesen harcolhatunk az igazságtalanság ellen – az efféle harc méltóságteljes és helyes.
Vannak viszont élethelyzetek – betegség, veszteség, gyász –, amik ellen akármennyire
küzdünk, részben mégis hatnak ránk, méghozzá fájdalmasan. Szent Pál gondolata ezekben
a helyzetekben nekünk is vigaszt nyújt, ahogyan a tanítványoknak nyújtott: ’Sok
szorongatásban és azokon keresztül ment meg minket az Isten.’
A másik központi gondolat a Korintusiakhoz írt első levélben van, és egy viszonylag ismert
igevershez kötődik: „Eddig emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Hűséges az
Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás
lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok” (1Kor 10,13).
Nincs olyan kísértés, amelyben ne részesülne mindenki, akit ismerünk. Néha azt gondoljuk:
’Ezzel csak én küzdök, és csak nekem ilyen nehéz.’ És igen, a személyes küzdelmeink között
vannak különbségek, de mégis, Isten Igéje ma azt üzeni nekünk, hogy jobban hasonlítunk
egymásra, mint az elsőre gondolnánk. Mindegyikünk életében vannak nehézségek, de ez nem
azt jelenti, hogy akkor mindenkinek egyedül kéne ezeket elszenvednie. Isten hűséges, és
járhatóvá teszi nekünk az utat, hogy kibírjuk, és Vele együtt járjuk végig.
A 9. fejezetben Pál az apostoli jogairól beszél, arról az időről, amikor Korintusba ment, és
sátrakat készített. Ezeket a sátrakat eladta, ebből élt, és nem kért a keresztény közösségtől
adományokat. Joga lett volna támogatást kérni, hiszen a jeruzsálemi templomban szolgálók is aszolgálatból éltek. De ő nem élt ezzel a jogával, hogy ne legyen terhére senkinek. Joga lett
volna – de inkább a szeretetet választotta. Nem felhánytorgatni akarja ezeket, hanem azt akarja
üzenni a tanítványoknak, hogy szereti őket, és minden nehézség ellenére szolgálni fog nekik.
„Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek” (1Kor 9,22). Kötelességének tartja
tehát engedni, hogy Isten rajta keresztül üdvözítse az embereket.
A fejezet végén egy szemléletes képet tár elénk: „Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind
futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek! A versenyzők
valamennyien megtartóztató életet élnek, minden tekintetben. Ők hervadó koszorúért, mi pedig
hervadhatatlanért” (1Kor 9,24–25). Gondoljunk csak az olimpikonokra! Mennyi áldozat, mennyi
lemondás! Hányszor mondanak nemet bizonyos ételekre, italokra, az alkoholra, a szórakozásra,
és hányszor mondanak igent a kemény munkára, vagy éppen a kötelező alvásra. És miért
teszik mindezt? Egy hervadó koszorúért. Ha ők nagyobb elszántsággal küzdenek egy
aranyéremért, mint mi a mennyországért, akkor valami nincs rendben!
Aranyérmet nem lehet nyerni úgy, ha csak úgy mértékkel, hébe-hóba teszünk érte valamit. Nem
lehet. A bajnokok nem „mérsékelten” edzenek. Egyetlen cél lebeg a szemük előtt, és annak
rendelnek alá mindent. Teljes odaadással, célratörő elszántsággal. Természetesen létezik
bölcsesség és józan belátás. Igaz az is, hogy az erény valahol a kettő között található.
Ugyanakkor az is igaz, hogy nem mérsékelt szentségre vagyunk hívva, hanem valódi,
szenvedélyes, teljes erényességre!
Pál így folytatja: „Én is futok, de nem céltalanul, az ökölvívásban nem a levegőt csapkodom,
hanem megzabolázom, és rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam
méltatlanná ne váljak” (1Kor 9,26–27). A böjt, az önmegtagadás, az imádság – ez jellemezte a
korai keresztények mindennapjait. Ma ezeket a dolgokat sokan furcsának tartják, pedig nagyon
is szükségesek. A kegyelem Isten ingyenes ajándéka – de kizárhatom belőle magamat.
Kizárhatom magamat azzal, ha nemet mondok Isten akaratára. Ezért kell ezt komolyan
vennünk, és Isten segítségét kérnünk:
Segíts, hogy úgy törekedjünk a mennyországra, ahogyan a bajnok törekszik a győzelemre!
Segíts, hogy úgy vágyjunk a mennyre, ahogyan egy futó készül a versenyre – akár csak azért
is, hogy bejusson a döntőbe. Segíts törekedni feléd! Segíts, hogy ne félelemből törekedjünk,
hanem szeretetből! Ne csupán azért, hogy ne szakadjunk el tőled, hanem azért, mert veled
akarunk lenni – örökre Veled! Ez a vágy mozgassa minden cselekedetünket – ettől a pillanattól
kezdve az utolsó pillanatig, addig a napig, amikor belépünk a Te jelenlétedbe. Segíts minket!
Barátaim, imádkozom értetek! Kérlek, imádkozzatok értem ti is! A nevem Mike atya. Alig várom,
hogy holnap újra találkozzunk! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Ágota, szerkesztette Kunszabó Zoltán)
334. nap, Mit jelent böjtölni? – ApCsel 13, 1Kor 7-8, Péld 28, 4-6 (2026.03.05., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged, hálát adunk a mai napért! Újra megköszönjük, hogy hallhatjuk a nekünk hirdetett Szent Igét, ami megtérésre indít és bizalmat ébreszt bennünk irántad, midőn látjuk csodatetteidet! Hálát adunk, amiért ezekben a módfelett kalandos időkben élhetünk, amit az Egyház korának neveznek. Köszönjük, hogy kiárasztod ránk Szentlelkedet, aki elkísér minket Pál, Barnabás és társaik csodálatos történetében, ami nem csak a Biblia lapjain olvasható, hanem mindennapi életünk része is, hiszen ezeket a sorokat még ma is írod! Indíts hát útnak igazságod hirdetésére minket is, mint annak idején Pált és Barnabást, hogy megvalljunk téged és szeretetedet mindazoknak, akik szívük mélyén már epekedve várják, hogy halljanak róla! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az Apostolok cselekedeteiben látjuk, amint az antiochiai egyház imádja az Urat, a Szentlélek pedig szól hozzájuk: „Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyet szántam nekik!” (ApCsel 13,2). Aztán ezt olvassuk: „Erre böjtöt tartottak, majd rájuk tették kezüket, és útnak bocsátották őket” (ApCsel 13,3).
Figyeljük meg, hogyan jár együtt a böjt az imával! Keresztényeknél ez így szokás, bár tudom, hogy sokatoknak vannak étkezéssel, élelmiszerekkel kapcsolatos problémái. A kereszténységnek mégis, már a kezdetek óta szerves tartozéka az ételek mennyiségének és minőségének korlátozása, de ugyanúgy a kivételek megszabása és az engedmények megadása is különleges helyzetekben.
Ha az étkezéstől való tartózkodás számodra gondot jelent, természetesen választhatod az önmegtagadás más formáit is. A böjt tárgya bármi lehet, ami kényelmünket csökkenti vagy a számunkra kellemes élethelyzeteket korlátozza. Természetesen nem arra buzdítok, hogy tegyünk kárt testünkben, de ha például nem nyomogatjuk a szundi-gombot az ébresztőórán, az már egy valódi önmegtagadás. Szintén fel lehet adni a kávét vagy az alkoholt is.
Ha táplálkozásunk minőségét korlátozzuk, tehát korlátlan fogyasztás engedélyezése mellett időszakosan lemondunk bizonyos fajta ételekről és italokról, azt önmegtartóztatásnak vagy latinosan absztinenciának hívjuk. Böjt pedig az, amikor az élelmiszerek mennyiségének szabunk átmenetileg határt. Mindkettő az ókeresztények ősi hagyományában gyökerezik, akik életét átszőtték a rendszeres találkozások, valamint a közösen végzett ima és böjt.
Ezt pedig megáldotta Isten. Ez nem azt jelenti, hogy ha az Úr nem hallgatja meg imáinkat, akkor jól rá kell böjtölni és menni fog, de azért a böjt nagyon fontos: ekkor ugyanis nem más történik, mint hogy testünket lelkünkhöz igazítjuk.
Nagyon nagy szükségünk van Istenre, de ha testünk jóllakott, hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Ha viszont a böjttel kiüresítjük magunkat, testünket rá tudjuk venni, hogy átérezze a lelki igényt. Így még többet felszabadíthatunk azokból a kincsekből, amiket Isten nekünk tartogat. Tartsuk ezt szem előtt!
Emlékeztek még? Keresztelő Szent János tanítványai böjtöltek, Jézus követői viszont nem. Amikor pedig faggatták az Urat, hogy miért van ez, ennyit mondott: „Hát búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény? Eljön a nap, amikor elviszik a vőlegényt, akkor majd böjtölnek” (Mt 9,15). Ez is alátámasztja a böjt jelentőségét.
Nemcsak erről hallhatunk 13. fejezetben, hanem arról is, hogy felbukkan egy bizonyos Pál nevű úriember. Jobban megnézve kiderül, hogy köztünk volt eddig is, csak nem így hívták. Most viszont Saulból Pál lett. Hallottam egy elméletet, miszerint azt jelképezi ez a kis finom váltás, hogy az eddig héber nevét használó és zsidók közt élő Saul számára most jött el a pillanat, hogy a pogányokhoz menjen, amihez a római eredetű ’Pál’ elnevezés jobban illett.
Péter már korábban kilépett a pogányok felé, most pedig itt, a pizidiai Antiochiában úgy tűnik, hogy Pál és Barnabás is egyértelműen a pogányok evangelizálására teszi át a súlypontot. Ez ugyanakkor nem jelenti, hogy a zsidóknak hátat fordítottak volna, hiszen az első missziós úton először mindig a zsinagógákban próbálnak evangelizálni, mint Ikóniumban. Csupán stratégiai váltást láthatunk, újfajta hithirdető terjeszkedés indul: az Örömhírt el kell vinni azoknak is, akik nem zsidóként nőttek fel, azoknak, akik nincsenek benne a Szövetségben.
De térjünk rá a korintusi levélre! A 7. fejezet Pálnak a házasságról szóló intelmeit tartalmazza. Tulajdonképpen két üzenete van. Az egyik, hogy legyen mindenki hűséges. Ha megházasodtál, tarts ki benne! Ha viszont nem, jobb, ha megmaradsz egyedülállónak. Ha szabad vagy, tekintsd magad Krisztus rabszolgájának, ha viszont szolgasorba születtél, ne keresd a felszabadulást, légy szabad Jézusban! Akármilyen életállapotban is vagy, hidd el, hogy az úgy jó, és maradj hűséges minden fogadalmadhoz, amit megtettél!
A másik üzenet, hogy a megszentelődéshez nincs csodafegyver. Kereshetem, hogy miképpen kövessem az Urat. Kutathatom, hogy mi az én életem értelme és célja. Talán az, hogy megházasodjak? Netán a megszentelt élet az én utam, férj vagy feleség nélkül? Vagy pedig az, hogy megszabaduljak valamitől, valakiktől?
Ilyenkor hajlamosak vagyunk mindenféle embereket felfedezni a környéken, akik így meg úgy élnek, és megirigyeljük őket. ’Ó, ha én is eljutnék ebbe az életállapotba, mekkora szent lennék!’ De Pál ennek ellentmond: ’Nem! Most vagy jó helyen! Maradj szépen ott!’ Az is egyértelmű, hogy ez azért nem csak az ő magánvéleménye, hanem a Szentlélek sugalmazására mondja. Tehát nincs csodafegyver, nincs titkos recept.
Összeházasodhatsz egy hívővel. Csodás, nagyszerű! Küzdjetek tovább, igyekezzetek egymást megfelelően szeretni! De az is előfordulhat, hogy olyanhoz kötöd az életed, aki nem hisz. Ettől még maradhatsz a házastársa. Ki tudja, az Úr talán megmenti őt is azért, mert téged szeret. Ha viszont folyton az gyötör, hogy mindig máshova kell menned ahhoz, hogy önmagad legyél meg szentté válj, az biztosan nem az Úrtól van.
Akkor tudsz szentté válni, ha a saját életedet éled: „Egyébként éljen mindenki úgy, ahogy az Úr megadta neki, amint Isten meghívta” (1Kor 7,17). Szentnek lenni valójában nem nagy ügy, bárkinek sikerülhet: ehhez egyszerűen igent kell mondani Istennek, és ezt soha vissza nem vonni. Nem kell mindent megoldó gyógyszer, sem varázslatos elixír.
Végezetül pedig jöjjön a 8. fejezet! Ez egy nagyon rövidke szakasz, csak tizenhárom vers. Tartalmát viszont ne kicsinyeljük le, hiszen a bálványoknak szánt ételadományokról szól. Bár a Szentírás nem említi, ez konkrétan a korintusi Aphrodité-templomhoz kötődik, a város ugyanis az istennő kultuszának központi helyszíne volt. Leáldozását amúgy épp a kereszténység megjelenése hozta el. Nemrég beszéltem is róla már.
Tehát a korintusi Aphrodité-templom három részből állt: egy előtérből, ahol felajánlották az állatokat, egy belső részből, ahol a kultikus prostitúció folyt, hátul pedig volt egy étterem, ahol el lehetett fogyasztani az elkészített húsokat. Ez külön is látogatható volt a másik két helység kihagyásával.
A nagy kérdés viszont, amit Pál taglal, az az, hogy egy keresztény étkezhet-e ilyen helyen? Szerinte a hússal nincs gond, mivel ezt csak egyszerűen felajánlották egy istenségnek, amelyik nem létezik. Megátkozva nincs, úgyhogy meg lehet enni nyugodtan. De azt is felveti: mi lesz vajon azokkal az emberekkel, akiknek ez a tudomására jut? Akiknek a hitük gyenge, ismereteik hiányosak?
Ha látják, hogy megeszed az áldozati húst, joggal feltételezik, hogy abban a templomban talán máshol is jártál. Talán te magad is mutattál be áldozatot, esetleg együtt háltál valamelyik templomi prostituálttal is. Ebből aztán ijesztő kép alakulhat ki bennük a kereszténységről. Úgy érezhetik, a keresztények gond nélkül járhatnak ide meg oda, egy kicsit imádják Istent, egy kicsit Aphroditét, vagy bárki mást.
Így hát, ha fennáll a veszélye annak, hogy ez valakit bűnre vezet, ne tedd! A húst megeheted, semmi gond, az a bálvány nem számít, hiszen úgysem létezik. Nem úr, nem isten. Csak egy Úr van és egy az Isten. De ha a hús elfogyasztása mást bűnre visz, ne tedd! Ez az, amit a Katolikus Egyház Katekizmusa a botrány bűnének nevez (KEK 2284).
A helyzet az, hogy mindig hatással vagyunk egymásra. El lehet persze játszani, hogy ’az én életem, az én döntésem’, és Szent Pál még részben egyet is ért ezzel. Másfelől közelítve viszont nem tudunk kibújni az alól, hogy minden tettünk tanúságtétel valamiről, valakiknek, akiknek ezzel vagy segítünk, hogy jobban megismerjék és szeressék Istent, vagy gátoljuk őket ebben.
Valóban nem a te felelősséged, hogy mindenkinek legyen hite, mi mégis mindnyájan összetartozunk. Ezért vigyáznunk kell arra, hogy mit teszünk, ahogy a szent apostol is rávilágít. Remélem, érthető ez így. Te és én összetartozunk, ezért imádkozunk is egymásért.
Én imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok ti is értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk!
Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
333. nap, Péter kiszabadul a börtönből – ApCsel 12, 1Kor 5-6, Péld 28,1-3 (2026.03.04., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Nagyon hálásak vagyunk neked! Köszönjük, Urunk, hogy meghívtál minket! Köszönjük, hogy nemcsak magadhoz hívtál, hanem megtérésre is hívtál! Köszönjük, hogy elhívsz bennünket a bűneinktől, vissza hozzád: vissza a szívedhez, vissza a szeretetedhez, vissza az akaratodhoz! Urunk, Istenünk, olyan könnyen eltévedünk. Olyan könnyen elkóborolunk. Olyan könnyen elfutunk tőled, és még meg is tudjuk magyarázni, miért futunk el. Segíts, hogy soha, de soha ne meneküljünk Tőled! Segíts, hogy ne engedjünk ösztönös vágyainknak, ne adjuk meg magunkat a hajlamainknak és a kísértéseinknek! Hanem mindenben segíts, hogy igent mondjunk Neked, igent mondjunk az akaratodra, igent mondjunk a megtérésre szólító hívásodra: hogy elforduljunk attól, ami megöl bennünket, és feléd forduljunk, aki életet adsz! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az Apostolok cselekedeteinek 12. fejezetében azt látjuk, hogy Heródes megöleti Jakab apostolt, János testvérét. Ugyanebben a fejezetben azt is olvassuk, hogy Pétert az Úr csodálatos módon kiszabadítja Heródes börtönéből. Egy apostolt megölnek, egy másikat megmentenek. Felmerül a kérdés: Isten miért szabadította ki csodával Pétert, és miért nem mentette meg Jakabot a lefejezéstől? Ez egy súlyos, megrázó, megválaszolatlan kérdés – nagybetűs Titok.
Amikor a világra nézünk, azt mondhatjuk: ’Uram, engem itt megkíméltél, de azt az embert, akit szeretek, vagy akiről csak hallottam, őt nem kímélted meg. Miért?’ Ez a kérdés mélyen felkavarhat bennünket. A végső választ nem ismerjük, csak azt, hogy bizalomra vagyunk meghívva. Jakab élete utolsó pillanataiban bízott az Úrban. Péter, amikor azt hitte, hogy élete utolsó óráit éli, szintén bízott az Úrban. Nem ismerjük az utat a célhoz, csak a célt ismerjük. A cél maga Isten. Ő az út vége. Sőt, az út értelme is Ő. A végső cél az örök élet Ővele. Az utat nem ismerjük. Néha az út a kard élén át vezet – mint Jakab esetében. Ő így érkezett meg a célhoz. Péter esetében az Úr azt mondta: ’Még éveid vannak hátra. Még hosszú út áll előtted’. És kiszabadította. Ismerjük a célt, de nem ismerjük az odavezető utat. Néha – ahogy a mai fejezetben látjuk – az út azonnal a szenvedésen, a halálon keresztül vezet. Máskor csoda történik, mint Szent Péter esetében. A mi részünk az, hogy igent mondjunk. Hogy azt mondjuk: ’Uram, bármi is legyen, bízunk benned’.
Az első Korintusi levél 5–6. fejezete is komoly kihívást jelent számunkra. Tegnap említettem: ’korinthusi módon élni’ annyit jelentett, mint erkölcsileg romlott, rendezetlen életvitelt folytatni. És valóban, a helyzet súlyos volt. Elég annyit mondani – visszafogottan –, hogy egy hívő együtt élt az apja feleségével, lényegében a mostohaanyjával. Szent Pál azt mondja: ilyen még a pogányok között sem fordul elő – mennyivel kevésbé elfogadható ez a keresztények között! Felmerülhet bennünk a kérdés: hol mondta Jézus, hogy ilyet ne tegyünk? Mégis tudjuk, hogy ilyet nem szabad tennünk. Nemcsak az Ószövetség utal erre egyértelműen, hanem azt is felismerjük, hogy a szexuális erkölcs tanítása – akár az Úré, akár a Szentírásé, akár az Egyházé – nem sorolja fel az összes lehetséges eltévelyedést, minden egyes lehetséges torzulást vagy visszaélést a nemiség területén. Nem is teheti, mert mi, emberek, rendkívül „kreatívak” tudunk lenni abban, hogyan torzítsuk el a jó dolgokat. Szent Pál lényegében azt mondja: ’összetört a szívem, sőt meg is vagyok döbbenve amiatt, hogy köztetek van valaki, aki hívőnek vallja magát, mégis nyilvánosan olyan életet él, amely szembemegy mindazzal, amit hiszünk – és ti ezt eltűritek’. Sőt, azt mondja: ’Gőgösek vagytok, még dicsekedtek is vele! Ahelyett, hogy bánkódnátok miatta.’
Ez ma is gyakran előfordul: vannak olyan közszereplők, akik a nyilvánosság előtt élnek és egyértelműen megszegik Isten törvényét, az Egyház tanítását. Mégis kereszténynek – sőt katolikusnak – vallják magukat. Szent Pál az ilyenekkel nem volt türelmes – ahogy most sem. Azt mondja: „adjuk át az ilyet a sátánnak, testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján” (1Kor 5,5). Ez nem egy egyszerű ’kirúgás’. Ez annak az alapja, amit ma kiközösítésnek, exkommunikációnak nevezünk. Az exkommunikáció azt jelenti: ’már nem vagy közösségben velünk. Fel kell ismerned, hogy tetteid által kívül helyezted magad az Egyház közösségén.’ Fontos megérteni: az exkommunikáció nem tesz valakit kívülállóvá, hanem kimondja azt a valóságot, ami már fennáll. Nem olyan, mintha valakit egyszerűen kitennének a házból és rácsapnák az ajtót. Inkább arról van szó, hogy valaki a saját döntései, tettei által már kilépett a közösségből és az Egyház ezt a tényt nyilvánosan kimondja.
Az 5. fejezetben szereplő férfi már a saját életvitelével kívül helyezte magát a közösségen. Az Egyház ezért kijelenti: ’Íme, itt állsz. Nem vagy közösségben velünk. Ezért nem járulhatsz szentáldozáshoz’. Mert a szentáldozás a közösség jele – és ha valaki nincs a közösségben, nem is részesülhet benne. Szent Pál célja azonban nem a végleges kizárás. Azt mondja: „…hogy lelke üdvözüljön az Úr napján.” Vagyis az a cél, hogy az illető rádöbbenjen: kívül áll, és visszatérjen. Hogy felismerje: meg kell térnie. Ha a közösség egyszerűen eltűri a helyzetet, az nem segíti őt a megtérésben. Sajnos az, ami itt történt, az elmúlt kétezer évben is újra és újra megtörtént. Az Egyháznak időnként élnie kellett ezzel a felelősséggel: kimondani, hogy valaki, aki magát közénk tartozónak vallja, nem él a hitünkkel összhangban, és nem hajlandó megtérni.
Nyilvánvaló, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. Mindannyian vétkezünk. Ha valaki súlyos bűnt követ el, előbb gyónnia kell, meg kell térnie, mielőtt szentáldozáshoz járul – ezzel tisztában van minden katolikus. De ez nem azonos az exkommunikációval. Ez a kiengesztelődés útja. Az exkommunikáció viszont nyilvános, makacs, meg nem bánt bűn esetén történik, különösen, ha az a közösséget is botránkoztatja. Itt egy nyilvános esetről van szó. Mindenki tudott róla. Éppen ezért – a közösség védelmében és az illető lelkének érdekében – szükséges volt ez a lépés, hogy esélye legyen felismerni a helyzetét és visszatérni. Szent Pál hozzáteszi: „már megírtam nektek: Ne barátkozzatok romlott emberekkel. Nem általában e világ kicsapongóira, fösvényeire, rablóira vagy bálványimádóira gondolok, mert akkor ki kellene szöknötök a világból. Most azonban ezt írom nektek: Ne érintkezzetek azzal, akit testvérnek hívnak, de kicsapongó, kapzsi, bálványimádó, átkozódó, részeges vagy rabló. Az ilyennel ne is étkezzetek együtt” (1Kor 5,9-11).
Szent Pál nem a világ erkölcstelen embereire gondol – mert akkor senkivel sem lehetnénk kapcsolatban. Ő azokról a testvérekről beszél a közösségen belül, akik így élnek. Velük úgy kell bánni, mint kívülállókkal. Ez nagyon fontos. Nem mindig könnyű tudni, hogyan kell ezt a mindennapi életben megélni, de része annak, hogy engedjük: a Szentlélek győzzön meg bennünket a bűnről, és hogy elfogadjuk a testvéri feddést. Amikor egy testvérünk odajön és azt mondja: ’Figyelj, látom, mit teszel. Látom, hol állsz’, és bűnbánatra hív – akkor hallgatnom kell rá. És lehet, hogy nekem is meg kell tennem ezt másokért. Nem élhetünk megosztott életet.
A 6. fejezetben Szent Pál a pereskedésről beszél. Keresztények idegenként, sőt ellenségként bánnak egymással, bíróság elé citálják egymást. Pál erre azt mondja: ez szégyen. Szégyen, hogy keresztények keresztények ellen fordulnak és pereskednek egymással. Ugyanebben a fejezetben világosan kijelenti: „a gonoszok nem öröklik Isten országát” (1Kor 6,9). Hoz egy listát azokról a bűnökről, amelyek elszakíthatják az embert Istentől. Vannak köztük olyanok, amelyek távolinak tűnnek, és vannak olyanok, amelyek nagyon is közeliek. „Sem tisztátalan, sem bálványimádó, sem házasságtörő, sem kéjenc, sem kicsapongó, sem tolvaj, sem kapzsi, sem részeges, sem átkozódó, sem rabló nem örökli Isten országát” (1Kor 6,9-10). Erre azt mondhatjuk: ’Én nem csinálom mindegyiket’. De Szent Pál nem azt mondja, hogy mindet el kell követni. Egy is elég. Mondhatom: nem vagyok házasságtörő. Rendben. De loptam valaha? Nem vagyok tolvaj. Rendben. De esetleg rendszeresen lerészegedem? Mi a helyzet ezzel? – Néha hajlamosak vagyunk felmenteni, kivételnek tekinteni magunkat. De ez Isten igéjének listája – és Isten igéjének minden szavára figyelnünk kell. Ezek olyan dolgok, amelyek elszakíthatnak az Úrtól és az örök élettől.
És most jön a jó hír! Szent Pál ezt mondja: „Néhányan bizony ilyenek voltatok” (1Kor 6,11). Ez a múlt. Erkölcstelenek, bálványimádók, házasságtörők, tolvajok, kapzsik, részegesek… Ilyenek voltatok. De – és ez a legszebb rész: „megtisztultatok, szentek lettetek, és megigazultatok Urunk, Jézus Krisztus nevében, Istenünk Lelke által” (1Kor 6,11).
Mindannyian megtörtek vagyunk. Nincs kivétel. Mindannyian szeretettek vagyunk. Nincs kivétel. Ezért mindannyiunknak el kell engednünk a bűneinket. Nem számít, mióta küzdök vele. El kell engednem, és Jézushoz kell fordulnom. Ő azt akarja, hogy bűnbánattal, bizalommal forduljunk hozzá, és engedjük, hogy megváltson bennünket. A fejezet végén ezt mondja Szent Pál: „Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (1Kor 6,19). Lehet, hogy valaki azt mondja: ’Én mindig is ilyen voltam. Mindig így éltem. Mindig is küzdöttem ezzel.’ Jól van. Isten így is szeret. De nem tehetünk meg egyszerűen bármit! „Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!” (1Kor 6,20).
Ez az utunk része: engedni, hogy Isten igéje meggyőzzön bennünket. Amikor ezt a listát olvassuk, könnyű másokra gondolni. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy meglássuk benne önmagunkat. Hogy azt mondjuk: ’Íme, ilyen megtört vagyok – és ilyen szeretett vagyok’.
Engedjük, hogy a szeretet győzzön, ne a megtörtség! Engedjük, hogy Jézus legyőzze bennünk a bűnt, és éljünk az Ő szeretetében. És még egyszer: ne mások bűneire nézz ezzel a listával. Ez a te bűneid listája. Ez az én bűneim listája. Imádkozom, hogy a Szentlélek engem is meggyőzzön általa – és téged is. Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
332. nap, Barnabás és Pál a misszióban – ApCsel 11, 1Kor 3-4, Péld 27,23-27 (2027.03.03., kedd)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a kegyelem ajándékát! Nemcsak a Te kegyelmed ajándékát köszönjük, hanem küldötteid – Péter, Pál és Barnabás – ajándékát is, akikről ma hallunk! Arra kérünk, segíts nekünk úgy élni, mint ők! Segíts, hogy folyamatosan igent mondjunk neked! Mindarra, amit az életünkben tenni akarsz, és mindarra, amit ebben a világban véghez akarsz vinni, Urunk, Istenünk! Igent mondunk, és kérünk Téged, segíts, hogy igent tudjunk mondani akaratodra és tervedre, és hogy teljes szívünkkel igent mondjunk a szeretetre, Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Tegnap hallottunk Péter rendkívüli jelenéséről és a Kornéliusz házában történtekről. Aztán ma mit látunk? Péter beszámol ezekről a dolgokról a jeruzsálemi közösségnek. Elmondja, hogy Isten a pogányokra is ki akarja árasztani a Szentlelket. Ez az akarata. Vannak, akiknek ez az elképzelés nem tetszik. Mi, mai keresztények, gyakran elfelejtjük – pedig az elmúlt több mint 300 napban sokszor beszéltünk róla –, hogy a kereszténység nem új vallás, hanem a zsidóság beteljesedése. Az első keresztények mind zsidók voltak, egytől egyig. Ezt ma könnyű elfelejteni, mert létrejött az elkülönülés a zsidóság és a kereszténység között. De ez nem volt mindig így.
A 11. fejezet feltárja annak a vitának az eredetét, ami az ősegyházban lezajlik majd. A kérdés – amely egy-két napon belül előkerül – a következő lesz: azoknak a pogányoknak, akik kereszténnyé lesznek, előbb körül kell-e metélkedniük, és csak azután lehetnek-e az Egyház tagjai? Csak ezután keresztelkedhetnek meg? Ez nagy kérdés lesz a következő napokban. De már itt is látszik: az a tény, hogy Isten az Ő kegyelmét a pogányok felé is megnyitotta, sok ember előfeltevéseit és elképzeléseit megzavarja. Péternek ezért magyarázatot kell adnia, el kell beszélnie a látomást, amit kapott. De nemcsak a látomásról van szó – mert az egy dolog –, hanem a csodáról is, ami történt. Azokra a férfiakra és nőkre, akiknek prédikált, leszállt a Szentlélek! Emlékezzünk, mit mondott maga Jézus: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” (ApCsel 1,5). Ez Péter szolgálata során megtörtént – ahogy haladunk előre, ennek óriási jelentősége lesz, és sokakat próbára tesz majd. Az antiochiai egyházban pedig megint az a helyzet, hogy nemcsak zsidóknak hirdetik az igét, hanem görögöknek is. Itt nevezték először Jézus tanítványait keresztényeknek. Addig „az Út követőinek” hívták őket.
Szintén Antiochiában kapjuk a második ’pillanatfelvételt’ Barnabásról. Hallottunk már róla: ő volt az, aki eladta birtokát, és az árát az apostoloknak adta. A neve azt jelenti: ’a vigasztalás fia’, vagy ’a bátorítás fia’ – ez egyszerűen lenyűgöző! A következő sorok arról számolnak be, ahogyan az apostolok küldötteként megérkezett az új közösségbe, Antiochiába: „Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, boldog volt, és mindenkit buzdított, hogy ragaszkodjék az Úrhoz szíve mélyéből. Mert derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel” (Apcsel 11,23-24). Arról is olvasunk, hogy Barnabás és Pál munkatársak lesznek. És lehet, hogy ezt még egy tucatszor el fogom mondani a 365 nap végéig, de mindig így gondolok Barnabásra: ’a bátorítás fia’. Az eredeti neve nem Barnabás volt, ez a ragadványneve. A ragadványneve azt jelentette, hogy ’a bátorítás fia’. Mennyire gyönyörű leírás róla!
El tudod képzelni, hogy az Úr így jellemezzen téged? Leírják, hogy derék ember volt. Gondolj bele, hogy a Szentírás ezt mondaná rólad: ’Jó asszony volt, telve Szentlélekkel és hittel’. Vagy: ’ő valóban a bátorítás fia vagy leánya volt’!
Barnabás esetében teljesen érthető, hogy ő és Pál útitársak lettek. Pált később egyszerűen úgy ismerik, hogy ’az Apostol’ – nagy „A”-val. El lehet képzelni, miért volt szüksége Pálnak egy Barnabásra maga mellett. Pál elindul, hirdeti az evangéliumot – és sokszor elutasítják. Képzeld el, hány nap lehetett, amikor próbálta hirdetni az örömhírt, és teljes visszautasításban volt része. Ha te lennél Pál, mindenképpen szükséged lenne egy Barnabásra az életedben. Ha te vagy az, aki kilép, hirdeti Isten igéjét, és újra meg újra elutasítják, akkor szükséged van valakire, akinek a beceneve: a bátorítás fia. Szükséged lenne egy szurkolóra, egy bátorítóra. Mindenkinek megvan a maga szerepe. Pál sokszor ír erről: „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. A szem nem mondhatja a kéznek: ’Nincs rád szükségem’, vagy a fej a lábnak: ’Nincs rád szükségem’ (1Kor 12,21). És Pál sem mondhatta Barnabásnak: ’Nincs rád szükségem’. Mert igenis szüksége volt rá!
Még ha Barnabás nem is a fő szónok volt, nagyon is konkrét és fontos szerepet töltött be. És az igazság az, hogy neked is megvan a saját szereped. Van ajándékod, amelyre az Úr ’számít’. Valójában nincs ránk szüksége, mégis annyira megalázza magát, hogy ránk bízza művét. Nem azért, mintha rászorulna, hanem mert bízik bennünk, és azt akarja, hogy rajtad és rajtam keresztül váljon ismertté ebben a világban. Attól, hogy valaki nem „az Apostol”, még nagyon is van szerepe. Lehet, hogy ő a bátorító. Lehet, hogy ő az, aki lelkesít. Remélem, ez érthető.
Tegnap említettem, hogy beszélni fogok Korintusról, hogy milyen hely volt. Korintus kozmopolita város volt – rendkívül sokszínű. Volt egy mondás akkoriban: ’korintusi módon élni’. Ez azt jelentette, hogy valaki erkölcsileg züllött életet élt, szó szerint bármit megtett azért, hogy pénzhez jusson, és a szexualitás terén is bármeddig elment. Korintus akkoriban a bűn városa volt. Ide érkezett meg Szent Pál. Emlékezzünk rá: először Athénba ment, az Areopágoszra, a Mars-dombra, ahol filozófiai vitát folytatott Jézusról. Mielőtt Korintusba ment, startégiát váltott: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”(1Kor 2,2). Ezután érkezett meg abba a városba, ahol súlyos erkölcsi problémák voltak. Korintus mellett állt például egy templom Aphrodité istennő tiszteletére. Egyszer én is jártam Korintus városában, és azt mondták: fent a dombon volt Aphrodité temploma. Ma már valószínűleg nincs ott semmi, de egykor ott állt. Íme, nagyjából így nézett ki akkoriban – képletesen szólva – a ’templombajárás’ az Aphrodité-szentélyben: az ember vitte az áldozatát – például egy kecskét, kost vagy bárányt. Sok ilyen templom három részből állt: az első részben bemutatták az áldozatot. A második részben kultikus prostitúció zajlott. A templomlátogatás része volt, hogy az áldozat bemutatása után az illető testi kapcsolatba lépett egy templomi prostituálttal. A harmadik részben, miután mindez megtörtént, az áldozati állat egy részét megsütötték, és a templom mögött gyakorlatilag egyfajta étkezési hely működött. Az ember tehát elment a templomba: áldozatbemutatás, kultikus együttlét, majd vacsora. A hagyomány szerint Korinthosz fénykorában az Aphrodité-templomban több tízezer – sőt, egyes beszámolók szerint akár százezres nagyságrendű – templomi prostituált működött.
XVI. Benedek pápa is írt erről a jelenségről. Felidézte, hogy Nietzsche azt állította: a kereszténység megölte az erószt. Az erósz a vággyal teli szeretet. A görög gondolkodásban a szeretet négyféle formáját különböztették meg, ezek közül volt az egyik az erósz. Nietzsche szerint a kereszténység elfojtotta ezt a vágyakozó szeretetet – és példaként az Aphrodité- és Vénusz-kultuszra, valamint a templomi prostitúció gyakorlatára utalt. XVI. Benedek pápa rámutat valamire. Azt mondja: ha – Nietzsche szerint – ez erósz halálát jelentette és ez szerinte rossz dolog volt, akkor nézzük a teljes képet, a templomi prostitúció egész valóságát. Igen, sokan voltak, akik elmentek a templomba, hogy részt vegyenek ebben. Számukra Aphrodité vagy Vénusz templomának lerombolásával az erósz korlátozása veszteségnek tűnhetett. De XVI. Benedek felteszi a kérdést: mi van azokkal, akik ott szolgáltak? Mi van azokkal, akiket prostitúcióba kényszerítettek azok kedvéért, akik a Vénusz- vagy Aphrodité-kultusz elkötelezettjei voltak? Rámutat: lehet, hogy azok számára, akik szabadon bementek a templomba és szabadon távozhattak, a kultusz beszüntetése az erósz ’halálának’ tűnt.
De azok számára, akik ott rekedtek, akik lényegében szexrabszolgák voltak, ez nem az erósz halálát jelentette, hanem sokkal inkább annak felismerését, hogy ők is Isten képmására és hasonlatosságára teremtett emberi lények, és semmilyen formában nem érdemelték meg, hogy így bánjanak velük. Ez valójában az ő méltóságuk megerősítése volt – nemcsak azoké, akik odamentek, hanem azoké is, akiket kényszerítettek, akik csapdában, rabszolgaságban éltek.
Ebben a közegben ír Szent Pál ezeknek az embereknek, mert ekkorra már megosztottság és viszálykodás támadt közöttük. A következő fejezetben, az 5.-ben, Szent Pál majd nagyon határozottan fog beszélni – a szakasz alcíme is ez: „Egy botrányos eset felszámolása”. Meg fog feddeni néhány embert, amiért lényegében visszatértek ahhoz, hogy ’korintusi módon’ éljenek.
Ma azonban még a megosztottság a téma: ki tart Apollóval? Ki Pállal? Pál lényegében ezt mondja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta” (1Kor 3,6). ’És most ti is építetek, vigyázzatok tehát, hogyan építetek!’
Két dolgot szeretnék még gyorsan kiemelni. Az első, ahol szent Pál ezt írja: „Kinek-kinek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e. Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája” (1Kor 3,12-13).
Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban már beszéltünk: a tisztítótűz tanához. Ha valaki úgy hal meg, hogy kapcsolatban, barátságban van Istennel, tehát a kegyelem állapotában van, természetesen befogadást nyer a mennybe. De a fent említett vers arra utal, hogy az Úr napja – amikor megállsz Isten előtt, akár az egyetemes ítéletkor, akár a személyes ítéletkor – feltárja, hogyan éltél, hogyan építkeztél. „Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által” (1Kor 3,14-15). A tisztítótűz folyamata tehát egyszerűen megtisztulás: annak a szeretetnek a megtisztítása, amellyel éltünk; annak az életnek a megtisztítása, amelyet Isten alapjára építettünk.
Arról a felismerésről van szó, hogy igen, vannak dolgok az életemben, amelyeknek nem lenne szabad ott lenniük. Nem arról van szó, hogy minden rossz – sok jó dolog van az életedben, és ezek megdicsőítik Istent. De vannak olyan dolgok is, amelyek ’szalmából és szénából’ épültek az életünkben, és ezeknek el kell égniük ahhoz, hogy beléphessünk Isten dicsőségének teljességébe, hogy egyszerűen visszatükrözhessük az Ő dicsőségét, és örökké az Ő ragyogásában élhessünk.
Ez önmagában nem bizonyítja a tisztítótűz valóságát, de rámutat arra, hogy létezik valamiféle megtisztulási folyamat. Remélem, ez érthető. Nem az a cél, hogy katolikusok és nem katolikusok között megosztottságot okozzunk. Inkább az, hogy felismerjük: ebben mindannyian egyetértünk – Szent Pál arról beszél, hogy van egy bizonyos fokú megtisztulás, amelyen mindannyiunknak át kell mennünk. Remélhetőleg ez inkább egységet teremt, mint megosztottságot, mert egyszerűen úgy látjuk: ezt mondja Isten igéje.
Az utolsó dolog, amit szeretnék kiemelni, kifejezetten katolikus kérdés – de talán ez is az egységet szolgálja. Szent Pál ma rengeteg csodálatos dolgot mondott. De van egy kijelentése, ami például nekem is segítség. Gyakran mondom: ’Mike atya vagyok’. Néhány keresztény testvérünk viszont azt mondja: Jézus azt mondta, senkit se hívjatok atyátoknak (vö.: Mt 23,9). Erről már korábban beszéltünk az evangélium kapcsán: Jézus azt is mondta, hogy senkit se hívjatok tanítónak – mégis megtesszük. Amikor valakit doktornak hívunk, az a szó is tanítót jelent. Más felekezetek a pásztor szót használják a vallási vezetőjükre, miközben Jézus magáról ezt is mondja: „Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10,11).
A következő fejezet végén Szent Pál ezt mondja: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban” (1Kor 4,15). Timóteust pedig így nevezi: „kedves, hűséges fiam az Úrban” (1Kor 4,17). Pál tehát atyának nevezi magát – és ezzel nem mond ellent Jézus tanításának. Jézus azt tette világossá, hogy a végső, abszolút atyaság az Atyaistentől származik. A végső Tanító maga Jézus Krisztus. A végső Pásztor Jézus, a jó pásztor. Mi csak részesedünk Isten atyaságában, tanítói és pásztori küldetésében – de Ő az egyetlen, igazi Atya. És mégis, itt van Szent Pál, aki atyának nevezi magát. Ha valakinek nehézséget okoz, hogy egy pap ’atyának’ hívja magát, talán ez segíthet: látjuk, honnan ered ez a gyakorlat. Nem a Szentírásnak mond ellent, hanem abból fakad. Remélem, ez segít meglátni, hogy több bennünk az egység, mint a megosztottság. Ez az imám, ez a reményem.
Remélem, tudod, hogy szeretve vagy. Remélem, mindannyian – katolikusok és nem katolikusok – örülni tudunk annak, hogy ilyen módon is egységben lehetünk. Még valami: remélem, senki sem érzi úgy, hogy másodrendű kereszténynek tartanám. Az Úrhoz tartoztok – ahogy Szent Pál ma mondja. Az Úrhoz tartoztok. A Szentlélek bennetek él. Az Ő gyermekei vagytok. A Szentlélek temploma vagytok. És továbbra is imádkozunk: Istenünk, vezess minket egyre közelebb Hozzád! Vezess minket egyre közelebb Egyházadhoz! Vezess minket egyre közelebb az igazsághoz és az igazság teljességéhez, amely a Szentírásban és az Egyházban, a Szentírásban és a Szenthagyományban tárul fel! Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
331. nap, Péter a pogányoknak prédikál – ApCsel 10, 1Kor 1-2, Péld 27,21-22 (2026.03.02., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, és hálát adunk neked! Köszönjük ezt a napot és azt a kegyelmet, hogy újra megnyithatjuk a Szentírást, hogy elkezdhetjük Szent Pál első levelét a Korintusiakhoz. Hálát adunk neked, Istenünk, mert minden szavad igazság és élet. Te magad vagy az igazság és az élet. Kérünk, segíts, hogy szavadat nyitott szívvel fogadjuk. Add, hogy befogadjuk Szentlelked leheletét. Taníts bennünket arra, hogy a Szentlélek erejében járjunk, az ő erejében szóljunk, és az ő erejében szeressünk, mert nélküled, Urunk, semmik vagyunk. Ha megvonod tőlünk Lelkedet, elenyészünk. Ezért kérünk, küldd el Lelkedet, hogy megújítsa a föld színét, adjon erőt, és tegyen képessé minket arra, hogy azok a férfiak és nők legyünk, akivé teremtettél bennünket. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az Apostolok cselekedeteiben most egy igazán meghatározó pillanathoz érkezünk. Bár eddig is sok jelentős eseményt láttunk, ez valóban fordulópont. Péter ekkor szembesül először igazán azzal, hogy Jézus Krisztus beteljesítette a törvényt, és a meghívás most kitárul a pogányok felé is. Nem csupán arról van szó, hogy megnyílik az út előttük, hanem arról is, hogy küldetésünk van hozzájuk. Isten befogadja őket, és mi nem állhatunk a Szentlélek útjába. Hogy is mondja Péter? ’Ha ugyanazt a Lelket kapták, mint mi, hogyan tagadhatnánk meg tőlük a keresztséget?’
Ha valaki valaha is elgondolkodott azon, miért nem tartjuk meg az Ószövetség étkezési előírásait, annak a válasz itt kezdődik, az Apostolok cselekedetei 10. fejezetében. Péter látomásban hallja az Úr szavát: „Rajta, Péter, öld le és edd meg! (…) Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak” (ApCsel 10,13–15). Ez a régi Szövetség étkezési törvényeinek beteljesedése. Az étkezési előírás feloldása azt jelképezi, hogy Isten ölelése kiterjed a pogány népek felé. A látomás előképe annak, ami ezután történik: Péter elmegy Kornéliuszhoz, a római századoshoz Cezáreába. Kornéliusz már összegyűjtötte rokonait és barátait, készen állnak a találkozásra. Azt mondja: ’Látomásban tudtam meg, hogy tanítani fogsz minket az új élet útjára. Mondd el nekünk!’
Péter hirdeti nekik Jézus Krisztus evangéliumát, és miközben beszél, leszáll rájuk a Szentlélek. Nyelveken szólnak és magasztalják Istent, ezután megkeresztelkednek. Meghökkentő és csodálatos látni, hogyan munkálkodik Isten ezekben az egyszerű emberekben, és hogyan mutatja meg újra és újra határtalan szeretetét!
Most pedig, amikor Szent Pál első leveléhez érünk, fontos a háttér. Pál korábban Athénban járt, az Areopáguszon hirdette az evangéliumot. Bölcsen és meggyőzően beszélt, de amikor a feltámadásról szólt, sokan halogatták a döntést. Nem történt valódi áttörés. Ezután ment Korintusba, és ott már másként lépett fel. Így ír:
„Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” (1Kor 2,1–5)
Pál tudta, hogy önmagában nincs ereje csodát tenni, Isten erejére van szüksége. Nem saját ékesszólására támaszkodott, hanem hagyta, hogy az Úr működjék benne. Az emberek nem pusztán szavakat hallottak, hanem megtapasztalták Isten erejét, és ez vezette őket hitre.
A korintusi közösség azonban idővel megosztottá vált. „Én Pálé vagyok”, „én Apollóé”, „én Kéfásé”, „én Krisztusé” – mondogatták. (A Kéfás név a görög ’Petrosz’, vagyis „szikla” arámi megfelelője.) Ezek a pártoskodások az egység ellen hatottak. Egyesek Pálhoz, az alapítóhoz kötődtek; mások Apollóhoz, a kiváló szónokhoz, aki később szolgált közöttük; megint mások Péterhez, az apostolok fejedelméhez. De Pál emlékezteti őket: nem emberi bölcsesség hozta el számukra a hitet, hanem a kereszt ereje. Amikor Athénban bölcsen érvelt, annak nem volt nagy gyümölcse. Amikor Korintusban csak Krisztust, a megfeszítettet hirdette, akkor Isten ereje megmutatkozott.
Ez mindannyiunk számára figyelmeztetés. Könnyen megfeledkezünk a keresztről, elfeledjük, hogy Jézus és a kereszt elválaszthatatlan. Azt gondoljuk, egyik vagy másik tanító, egyik vagy másik stílus a fontos. Pedig, ha szem elől tévesztjük Jézus Krisztust, mint megfeszítettet, akkor a lényeget veszítjük el. Korintus ráadásul erkölcsileg romlott város volt, kifejezetten nehéz hely azok számára, akik szent életre törekedtek. A hívek korábbi életükből sok rossz szokást és befolyást hoztak magukkal, és némelyek vissza is csúsztak ezekbe. Ezért Pálnak újra és újra vissza kell hívnia őket az evangélium középpontjához, Jézus szívéhez és az Egyház egységéhez. Ezzel foglalkozunk majd a következő napokban.
Ma a 331. napnál tartunk, és ez valóban nagy ajándék. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Mike atya vagyok. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
332. nap, Barnabás és Pál a misszióban – ApCsel 11, 1Kor 3-4, Péld 27,23-27 (2027.03.03., kedd)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a kegyelem ajándékát! Nemcsak a Te kegyelmed ajándékát köszönjük, hanem küldötteid – Péter, Pál és Barnabás – ajándékát is, akikről ma hallunk! Arra kérünk, segíts nekünk úgy élni, mint ők! Segíts, hogy folyamatosan igent mondjunk neked! Mindarra, amit az életünkben tenni akarsz, és mindarra, amit ebben a világban véghez akarsz vinni, Urunk, Istenünk! Igent mondunk, és kérünk Téged, segíts, hogy igent tudjunk mondani akaratodra és tervedre, és hogy teljes szívünkkel igent mondjunk a szeretetre, Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Tegnap hallottunk Péter rendkívüli jelenéséről és a Kornéliusz házában történtekről. Aztán ma mit látunk? Péter beszámol ezekről a dolgokról a jeruzsálemi közösségnek. Elmondja, hogy Isten a pogányokra is ki akarja árasztani a Szentlelket. Ez az akarata. Vannak, akiknek ez az elképzelés nem tetszik. Mi, mai keresztények, gyakran elfelejtjük – pedig az elmúlt több mint 300 napban sokszor beszéltünk róla –, hogy a kereszténység nem új vallás, hanem a zsidóság beteljesedése. Az első keresztények mind zsidók voltak, egytől egyig. Ezt ma könnyű elfelejteni, mert létrejött az elkülönülés a zsidóság és a kereszténység között. De ez nem volt mindig így.
A 11. fejezet feltárja annak a vitának az eredetét, ami az ősegyházban lezajlik majd. A kérdés – amely egy-két napon belül előkerül – a következő lesz: azoknak a pogányoknak, akik kereszténnyé lesznek, előbb körül kell-e metélkedniük, és csak azután lehetnek-e az Egyház tagjai? Csak ezután keresztelkedhetnek meg? Ez nagy kérdés lesz a következő napokban. De már itt is látszik: az a tény, hogy Isten az Ő kegyelmét a pogányok felé is megnyitotta, sok ember előfeltevéseit és elképzeléseit megzavarja. Péternek ezért magyarázatot kell adnia, el kell beszélnie a látomást, amit kapott. De nemcsak a látomásról van szó – mert az egy dolog –, hanem a csodáról is, ami történt. Azokra a férfiakra és nőkre, akiknek prédikált, leszállt a Szentlélek! Emlékezzünk, mit mondott maga Jézus: „János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni” (ApCsel 1,5). Ez Péter szolgálata során megtörtént – ahogy haladunk előre, ennek óriási jelentősége lesz, és sokakat próbára tesz majd. Az antiochiai egyházban pedig megint az a helyzet, hogy nemcsak zsidóknak hirdetik az igét, hanem görögöknek is. Itt nevezték először Jézus tanítványait keresztényeknek. Addig „az Út követőinek” hívták őket.
Szintén Antiochiában kapjuk a második ’pillanatfelvételt’ Barnabásról. Hallottunk már róla: ő volt az, aki eladta birtokát, és az árát az apostoloknak adta. A neve azt jelenti: ’a vigasztalás fia’, vagy ’a bátorítás fia’ – ez egyszerűen lenyűgöző! A következő sorok arról számolnak be, ahogyan az apostolok küldötteként megérkezett az új közösségbe, Antiochiába: „Amikor megérkezett, és látta az Isten kegyelmét, boldog volt, és mindenkit buzdított, hogy ragaszkodjék az Úrhoz szíve mélyéből. Mert derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel” (Apcsel 11,23-24). Arról is olvasunk, hogy Barnabás és Pál munkatársak lesznek. És lehet, hogy ezt még egy tucatszor el fogom mondani a 365 nap végéig, de mindig így gondolok Barnabásra: ’a bátorítás fia’. Az eredeti neve nem Barnabás volt, ez a ragadványneve. A ragadványneve azt jelentette, hogy ’a bátorítás fia’. Mennyire gyönyörű leírás róla!
El tudod képzelni, hogy az Úr így jellemezzen téged? Leírják, hogy derék ember volt. Gondolj bele, hogy a Szentírás ezt mondaná rólad: ’Jó asszony volt, telve Szentlélekkel és hittel’. Vagy: ’ő valóban a bátorítás fia vagy leánya volt’!
Barnabás esetében teljesen érthető, hogy ő és Pál útitársak lettek. Pált később egyszerűen úgy ismerik, hogy ’az Apostol’ – nagy „A”-val. El lehet képzelni, miért volt szüksége Pálnak egy Barnabásra maga mellett. Pál elindul, hirdeti az evangéliumot – és sokszor elutasítják. Képzeld el, hány nap lehetett, amikor próbálta hirdetni az örömhírt, és teljes visszautasításban volt része. Ha te lennél Pál, mindenképpen szükséged lenne egy Barnabásra az életedben. Ha te vagy az, aki kilép, hirdeti Isten igéjét, és újra meg újra elutasítják, akkor szükséged van valakire, akinek a beceneve: a bátorítás fia. Szükséged lenne egy szurkolóra, egy bátorítóra. Mindenkinek megvan a maga szerepe. Pál sokszor ír erről: „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. A szem nem mondhatja a kéznek: ’Nincs rád szükségem’, vagy a fej a lábnak: ’Nincs rád szükségem’ (1Kor 12,21). És Pál sem mondhatta Barnabásnak: ’Nincs rád szükségem’. Mert igenis szüksége volt rá!
Még ha Barnabás nem is a fő szónok volt, nagyon is konkrét és fontos szerepet töltött be. És az igazság az, hogy neked is megvan a saját szereped. Van ajándékod, amelyre az Úr ’számít’. Valójában nincs ránk szüksége, mégis annyira megalázza magát, hogy ránk bízza művét. Nem azért, mintha rászorulna, hanem mert bízik bennünk, és azt akarja, hogy rajtad és rajtam keresztül váljon ismertté ebben a világban. Attól, hogy valaki nem „az Apostol”, még nagyon is van szerepe. Lehet, hogy ő a bátorító. Lehet, hogy ő az, aki lelkesít. Remélem, ez érthető.
Tegnap említettem, hogy beszélni fogok Korintusról, hogy milyen hely volt. Korintus kozmopolita város volt – rendkívül sokszínű. Volt egy mondás akkoriban: ’korintusi módon élni’. Ez azt jelentette, hogy valaki erkölcsileg züllött életet élt, szó szerint bármit megtett azért, hogy pénzhez jusson, és a szexualitás terén is bármeddig elment. Korintus akkoriban a bűn városa volt. Ide érkezett meg Szent Pál. Emlékezzünk rá: először Athénba ment, az Areopágoszra, a Mars-dombra, ahol filozófiai vitát folytatott Jézusról. Mielőtt Korintusba ment, startégiát váltott: „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről”(1Kor 2,2). Ezután érkezett meg abba a városba, ahol súlyos erkölcsi problémák voltak. Korintus mellett állt például egy templom Aphrodité istennő tiszteletére. Egyszer én is jártam Korintus városában, és azt mondták: fent a dombon volt Aphrodité temploma. Ma már valószínűleg nincs ott semmi, de egykor ott állt. Íme, nagyjából így nézett ki akkoriban – képletesen szólva – a ’templombajárás’ az Aphrodité-szentélyben: az ember vitte az áldozatát – például egy kecskét, kost vagy bárányt. Sok ilyen templom három részből állt: az első részben bemutatták az áldozatot. A második részben kultikus prostitúció zajlott. A templomlátogatás része volt, hogy az áldozat bemutatása után az illető testi kapcsolatba lépett egy templomi prostituálttal. A harmadik részben, miután mindez megtörtént, az áldozati állat egy részét megsütötték, és a templom mögött gyakorlatilag egyfajta étkezési hely működött. Az ember tehát elment a templomba: áldozatbemutatás, kultikus együttlét, majd vacsora. A hagyomány szerint Korinthosz fénykorában az Aphrodité-templomban több tízezer – sőt, egyes beszámolók szerint akár százezres nagyságrendű – templomi prostituált működött.
XVI. Benedek pápa is írt erről a jelenségről. Felidézte, hogy Nietzsche azt állította: a kereszténység megölte az erószt. Az erósz a vággyal teli szeretet. A görög gondolkodásban a szeretet négyféle formáját különböztették meg, ezek közül volt az egyik az erósz. Nietzsche szerint a kereszténység elfojtotta ezt a vágyakozó szeretetet – és példaként az Aphrodité- és Vénusz-kultuszra, valamint a templomi prostitúció gyakorlatára utalt. XVI. Benedek pápa rámutat valamire. Azt mondja: ha – Nietzsche szerint – ez erósz halálát jelentette és ez szerinte rossz dolog volt, akkor nézzük a teljes képet, a templomi prostitúció egész valóságát. Igen, sokan voltak, akik elmentek a templomba, hogy részt vegyenek ebben. Számukra Aphrodité vagy Vénusz templomának lerombolásával az erósz korlátozása veszteségnek tűnhetett. De XVI. Benedek felteszi a kérdést: mi van azokkal, akik ott szolgáltak? Mi van azokkal, akiket prostitúcióba kényszerítettek azok kedvéért, akik a Vénusz- vagy Aphrodité-kultusz elkötelezettjei voltak? Rámutat: lehet, hogy azok számára, akik szabadon bementek a templomba és szabadon távozhattak, a kultusz beszüntetése az erósz ’halálának’ tűnt.
De azok számára, akik ott rekedtek, akik lényegében szexrabszolgák voltak, ez nem az erósz halálát jelentette, hanem sokkal inkább annak felismerését, hogy ők is Isten képmására és hasonlatosságára teremtett emberi lények, és semmilyen formában nem érdemelték meg, hogy így bánjanak velük. Ez valójában az ő méltóságuk megerősítése volt – nemcsak azoké, akik odamentek, hanem azoké is, akiket kényszerítettek, akik csapdában, rabszolgaságban éltek.
Ebben a közegben ír Szent Pál ezeknek az embereknek, mert ekkorra már megosztottság és viszálykodás támadt közöttük. A következő fejezetben, az 5.-ben, Szent Pál majd nagyon határozottan fog beszélni – a szakasz alcíme is ez: „Egy botrányos eset felszámolása”. Meg fog feddeni néhány embert, amiért lényegében visszatértek ahhoz, hogy ’korintusi módon’ éljenek.
Ma azonban még a megosztottság a téma: ki tart Apollóval? Ki Pállal? Pál lényegében ezt mondja: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta” (1Kor 3,6). ’És most ti is építetek, vigyázzatok tehát, hogyan építetek!’
Két dolgot szeretnék még gyorsan kiemelni. Az első, ahol szent Pál ezt írja: „Kinek-kinek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból, ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e. Az (Úr) napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája” (1Kor 3,12-13).
Ez kapcsolódik ahhoz, amiről korábban már beszéltünk: a tisztítótűz tanához. Ha valaki úgy hal meg, hogy kapcsolatban, barátságban van Istennel, tehát a kegyelem állapotában van, természetesen befogadást nyer a mennybe. De a fent említett vers arra utal, hogy az Úr napja – amikor megállsz Isten előtt, akár az egyetemes ítéletkor, akár a személyes ítéletkor – feltárja, hogyan éltél, hogyan építkeztél. „Akinek építménye megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az kárt vall. Maga ugyan megmenekül, de csak mintegy tűz által” (1Kor 3,14-15). A tisztítótűz folyamata tehát egyszerűen megtisztulás: annak a szeretetnek a megtisztítása, amellyel éltünk; annak az életnek a megtisztítása, amelyet Isten alapjára építettünk.
Arról a felismerésről van szó, hogy igen, vannak dolgok az életemben, amelyeknek nem lenne szabad ott lenniük. Nem arról van szó, hogy minden rossz – sok jó dolog van az életedben, és ezek megdicsőítik Istent. De vannak olyan dolgok is, amelyek ’szalmából és szénából’ épültek az életünkben, és ezeknek el kell égniük ahhoz, hogy beléphessünk Isten dicsőségének teljességébe, hogy egyszerűen visszatükrözhessük az Ő dicsőségét, és örökké az Ő ragyogásában élhessünk.
Ez önmagában nem bizonyítja a tisztítótűz valóságát, de rámutat arra, hogy létezik valamiféle megtisztulási folyamat. Remélem, ez érthető. Nem az a cél, hogy katolikusok és nem katolikusok között megosztottságot okozzunk. Inkább az, hogy felismerjük: ebben mindannyian egyetértünk – Szent Pál arról beszél, hogy van egy bizonyos fokú megtisztulás, amelyen mindannyiunknak át kell mennünk. Remélhetőleg ez inkább egységet teremt, mint megosztottságot, mert egyszerűen úgy látjuk: ezt mondja Isten igéje.
Az utolsó dolog, amit szeretnék kiemelni, kifejezetten katolikus kérdés – de talán ez is az egységet szolgálja. Szent Pál ma rengeteg csodálatos dolgot mondott. De van egy kijelentése, ami például nekem is segítség. Gyakran mondom: ’Mike atya vagyok’. Néhány keresztény testvérünk viszont azt mondja: Jézus azt mondta, senkit se hívjatok atyátoknak (vö.: Mt 23,9). Erről már korábban beszéltünk az evangélium kapcsán: Jézus azt is mondta, hogy senkit se hívjatok tanítónak – mégis megtesszük. Amikor valakit doktornak hívunk, az a szó is tanítót jelent. Más felekezetek a pásztor szót használják a vallási vezetőjükre, miközben Jézus magáról ezt is mondja: „Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10,11).
A következő fejezet végén Szent Pál ezt mondja: „Ha számtalan tanítótok volna is Krisztusban, atyátok nincs sok. Az evangélium által én adtam nektek életet Krisztus Jézusban” (1Kor 4,15). Timóteust pedig így nevezi: „kedves, hűséges fiam az Úrban” (1Kor 4,17). Pál tehát atyának nevezi magát – és ezzel nem mond ellent Jézus tanításának. Jézus azt tette világossá, hogy a végső, abszolút atyaság az Atyaistentől származik. A végső Tanító maga Jézus Krisztus. A végső Pásztor Jézus, a jó pásztor. Mi csak részesedünk Isten atyaságában, tanítói és pásztori küldetésében – de Ő az egyetlen, igazi Atya. És mégis, itt van Szent Pál, aki atyának nevezi magát. Ha valakinek nehézséget okoz, hogy egy pap ’atyának’ hívja magát, talán ez segíthet: látjuk, honnan ered ez a gyakorlat. Nem a Szentírásnak mond ellent, hanem abból fakad. Remélem, ez segít meglátni, hogy több bennünk az egység, mint a megosztottság. Ez az imám, ez a reményem.
Remélem, tudod, hogy szeretve vagy. Remélem, mindannyian – katolikusok és nem katolikusok – örülni tudunk annak, hogy ilyen módon is egységben lehetünk. Még valami: remélem, senki sem érzi úgy, hogy másodrendű kereszténynek tartanám. Az Úrhoz tartoztok – ahogy Szent Pál ma mondja. Az Úrhoz tartoztok. A Szentlélek bennetek él. Az Ő gyermekei vagytok. A Szentlélek temploma vagytok. És továbbra is imádkozunk: Istenünk, vezess minket egyre közelebb Hozzád! Vezess minket egyre közelebb Egyházadhoz! Vezess minket egyre közelebb az igazsághoz és az igazság teljességéhez, amely a Szentírásban és az Egyházban, a Szentírásban és a Szenthagyományban tárul fel! Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
331. nap, Péter a pogányoknak prédikál – ApCsel 10, 1Kor 1-2, Péld 27,21-22 (2026.03.02., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, és hálát adunk neked! Köszönjük ezt a napot és azt a kegyelmet, hogy újra megnyithatjuk a Szentírást, hogy elkezdhetjük Szent Pál első levelét a Korintusiakhoz. Hálát adunk neked, Istenünk, mert minden szavad igazság és élet. Te magad vagy az igazság és az élet. Kérünk, segíts, hogy szavadat nyitott szívvel fogadjuk. Add, hogy befogadjuk Szentlelked leheletét. Taníts bennünket arra, hogy a Szentlélek erejében járjunk, az ő erejében szóljunk, és az ő erejében szeressünk, mert nélküled, Urunk, semmik vagyunk. Ha megvonod tőlünk Lelkedet, elenyészünk. Ezért kérünk, küldd el Lelkedet, hogy megújítsa a föld színét, adjon erőt, és tegyen képessé minket arra, hogy azok a férfiak és nők legyünk, akivé teremtettél bennünket. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az Apostolok cselekedeteiben most egy igazán meghatározó pillanathoz érkezünk. Bár eddig is sok jelentős eseményt láttunk, ez valóban fordulópont. Péter ekkor szembesül először igazán azzal, hogy Jézus Krisztus beteljesítette a törvényt, és a meghívás most kitárul a pogányok felé is. Nem csupán arról van szó, hogy megnyílik az út előttük, hanem arról is, hogy küldetésünk van hozzájuk. Isten befogadja őket, és mi nem állhatunk a Szentlélek útjába. Hogy is mondja Péter? ’Ha ugyanazt a Lelket kapták, mint mi, hogyan tagadhatnánk meg tőlük a keresztséget?’
Ha valaki valaha is elgondolkodott azon, miért nem tartjuk meg az Ószövetség étkezési előírásait, annak a válasz itt kezdődik, az Apostolok cselekedetei 10. fejezetében. Péter látomásban hallja az Úr szavát: „Rajta, Péter, öld le és edd meg! (…) Amit az Isten tisztává tett, azt te ne tartsd tisztátalannak” (ApCsel 10,13–15). Ez a régi Szövetség étkezési törvényeinek beteljesedése. Az étkezési előírás feloldása azt jelképezi, hogy Isten ölelése kiterjed a pogány népek felé. A látomás előképe annak, ami ezután történik: Péter elmegy Kornéliuszhoz, a római századoshoz Cezáreába. Kornéliusz már összegyűjtötte rokonait és barátait, készen állnak a találkozásra. Azt mondja: ’Látomásban tudtam meg, hogy tanítani fogsz minket az új élet útjára. Mondd el nekünk!’
Péter hirdeti nekik Jézus Krisztus evangéliumát, és miközben beszél, leszáll rájuk a Szentlélek. Nyelveken szólnak és magasztalják Istent, ezután megkeresztelkednek. Meghökkentő és csodálatos látni, hogyan munkálkodik Isten ezekben az egyszerű emberekben, és hogyan mutatja meg újra és újra határtalan szeretetét!
Most pedig, amikor Szent Pál első leveléhez érünk, fontos a háttér. Pál korábban Athénban járt, az Areopáguszon hirdette az evangéliumot. Bölcsen és meggyőzően beszélt, de amikor a feltámadásról szólt, sokan halogatták a döntést. Nem történt valódi áttörés. Ezután ment Korintusba, és ott már másként lépett fel. Így ír:
„Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát. Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok. Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.” (1Kor 2,1–5)
Pál tudta, hogy önmagában nincs ereje csodát tenni, Isten erejére van szüksége. Nem saját ékesszólására támaszkodott, hanem hagyta, hogy az Úr működjék benne. Az emberek nem pusztán szavakat hallottak, hanem megtapasztalták Isten erejét, és ez vezette őket hitre.
A korintusi közösség azonban idővel megosztottá vált. „Én Pálé vagyok”, „én Apollóé”, „én Kéfásé”, „én Krisztusé” – mondogatták. (A Kéfás név a görög ’Petrosz’, vagyis „szikla” arámi megfelelője.) Ezek a pártoskodások az egység ellen hatottak. Egyesek Pálhoz, az alapítóhoz kötődtek; mások Apollóhoz, a kiváló szónokhoz, aki később szolgált közöttük; megint mások Péterhez, az apostolok fejedelméhez. De Pál emlékezteti őket: nem emberi bölcsesség hozta el számukra a hitet, hanem a kereszt ereje. Amikor Athénban bölcsen érvelt, annak nem volt nagy gyümölcse. Amikor Korintusban csak Krisztust, a megfeszítettet hirdette, akkor Isten ereje megmutatkozott.
Ez mindannyiunk számára figyelmeztetés. Könnyen megfeledkezünk a keresztről, elfeledjük, hogy Jézus és a kereszt elválaszthatatlan. Azt gondoljuk, egyik vagy másik tanító, egyik vagy másik stílus a fontos. Pedig, ha szem elől tévesztjük Jézus Krisztust, mint megfeszítettet, akkor a lényeget veszítjük el. Korintus ráadásul erkölcsileg romlott város volt, kifejezetten nehéz hely azok számára, akik szent életre törekedtek. A hívek korábbi életükből sok rossz szokást és befolyást hoztak magukkal, és némelyek vissza is csúsztak ezekbe. Ezért Pálnak újra és újra vissza kell hívnia őket az evangélium középpontjához, Jézus szívéhez és az Egyház egységéhez. Ezzel foglalkozunk majd a következő napokban.
Ma a 331. napnál tartunk, és ez valóban nagy ajándék. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Mike atya vagyok. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)