330. nap, Saul megtérése – ApCsel 9, Róm 15-16, Péld 27,18-20 (2026.02.27., péntek)

Mennyei Atyánk, magasztalunk és dicsőítünk téged! Köszönjük, hogy átvezetsz minket Szent Pál Rómaiaknak írt levelén, hálát adunk azért is, hogy megnyitod a szíveinket, megnyitod az elménket ez előtt a nagyszerű tanítás előtt, kegyelmed és szereteted mindnyájunkhoz szóló üzenete előtt! Segíts, hogy ma és életünk minden egyes napján igent mondjunk szeretetedre! Jézus nevében, ámen. 

Az Apostolok cselekedeteiben a mai napon nem csak Saulról és Péterről hallunk, hanem Saul megtéréséről is. Nyilvánvalóan hatalmas csoda, amikor megtér Saul, aki gyilkos fenyegetéseket küld a keresztények felé és el is indul Damaszkuszba, hogy letartóztassa és Jeruzsálembe hurcolja őket. Amikor Jézus megjelenik Saulnak, mit mond neki? „’Saul, Saul, miért üldözöl engem?’ Erre megkérdezte: ’Ki vagy, Uram?’ Az folytatta: ’Én vagyok Jézus, akit te üldözöl’” (ApCsel 9,5). De várjunk csak egy kicsit, Saul nem Jézust üldözi. Jézussal sohasem találkozott az Úr földi élete során, legalábbis amennyire mi tudjuk. Szóval akkor kit üldöz? Az Egyházat. Jézus viszont azonosítja magát az emberekkel, akik hisznek benne, a keresztényekkel, igaz? Azokkal, akik „kis Krisztusok”. Ezt mondja róluk: Ők „én vagyok” (ApCsel 9,5). Tehát ’ha üldözöd az Egyházat, üldözöl engem’. És ez nagyon fontos! 

Emellett Jézus később még Ananiásnak is megjelenik és így szól hozzá: „Kelj fel, és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik; és látomásban lát egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy visszanyerje látását” (ApCsel 9,10-12). És itt történik egy érdekes dolog. Miért nem Jézus megy vissza személyesen, aki a látomásban megvakította Sault, hogy meggyógyítsa őt? Lenne értelme, hogy megjelenik egyszer, majd megjelenik még egyszer, hogy megerősítse az első jelenést. De nem teszi, mert rá akar mutatni, hogy új időszámítás kezdődött. Itt az utolsó idő. Az utolsó idő pedig az Egyház ideje.   Az utolsó időkben a Szentlélek munkálkodik az Egyházon keresztül. Szóval ahelyett, hogy Jézus az általa megvakított Sault maga gyógyítaná meg, egy keresztényt küld. Jézus az Ő Testének egy tagját küldi el, hogy meggyógyítsa Sault. 

Ez a tanítás nemcsak Saulnak szól, hanem mindannyiunknak. Az egyik kulcsgondolat ebben a részben, hogy Jézus ugyanolyan erőteljesen működik az embereken keresztül, amennyire a megtestesülésén keresztül működött. Ugyanaz a Jézus, aki meggyógyíthatta volna Sault, elküldte Ananiást, akinek meg kellett gyógyítania az egykori üldözőt. Persze, Ananiáson keresztül is Jézus gyógyította meg, mégis, ez egy nagyon fontos mozzanat. Sokszor azt mondjuk: ’Milyen csodálatos, hogy Jézus bennem él’! De valójában nem ez a teljes kép és nem is ez a lényeg. Jézust a közösség összefüggésében kell látnunk, ahogy az Atyát és a Szentlelket is: hiszen minden arról szól, hogy Isten ma az Ő földi Egyházán keresztül munkálkodik. 

Ugyanakkor Ananiás egy kicsit vonakodik. Mit mond erre Jézus? „Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie.” (ApCsel 9,15). Tegnap arról beszéltünk, hogy az Egyház szenvedett, mert üldözték – de közben bővült és kiterjedt. Növekedni tudott a szenvedések közepette, és most színre lép Saul, aki az élete hátralévő részében szenvedni fog. Később maga Szent Pál mondja: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24). Itt rádöbbenünk, hogy arra vagyunk meghívva, hogy szenvedéseinket egyesítsük Jézus szenvedésével. Visszatérve az Ananiással folytatott párbeszédre: Jézus teljesen nyilvánvalóvá teszi, hogy Saul kiválasztott, és sokat fog szenvedni az Ő nevéért.

Miben különbözünk mi, ha Isten eszközei vagyunk? Miből gondoljuk, hogy mi megúszhatjuk; hogy mi nem részesülünk a szenvedésekben? Miből gondoljuk, hogy Isten megkímél minket azoktól a szenvedésektől, amikből minden kiválasztottnak, Isten minden kedveltjének részesülnie kell? Miért lennénk mi mások? 

Az az igazság, hogy nem vagyunk mások. Ezek a szenvedések mégis meglepnek minket. Fájdalmat okozhatnak, szomorúságot okozhatnak, feszültséget okozhatnak bennünk, de nem kellene, hogy meglepődjünk. Mert tudjuk, hogy ha az Úrhoz tartozunk, szenvedni fogunk Őérte. Ez értelmet ad a szenvedéseknek – még ha nem is könnyíti meg őket –, és megadja a bizonyosságot, hogy nem vagyunk magunkra hagyva.

Beszéljünk arról is, ahogy Péter meggyógyítja és feltámasztja Tabitát. Lenyűgöző, ahogyan feltámasztja a halottak közül, mert Isten ereje ismét az Ő népén keresztül működik. Erre a következtetésre jutunk akkor is, ha Szent Pál Rómaiaknak írt levelének utolsó fejezetét, a személyes üdvözleteket elolvassuk, ahol egyéneket szólít meg. Habár szól a nagy közösséghez Rómában, Jeruzsálemben és Korinthusban, ezek a népek emberekből állnak, akiknek nevük van, és akiket Szent Pál személyesen ismer. Mert tudjuk, hogy az evangélium elsősorban barátságokon és a családon keresztül terjed. Ez a kulcs. És emiatt növekszik még mindig az Egyház. Jézus Krisztust a barátságokon és a családon keresztül fogják megismerni az emberek. Csodálatos ajándék, hogy Isten Igéjét minden nap egy podcasten keresztül el tudjuk juttatni az emberekhez, de mindannyian tudjuk, hogy a mély megtérések a családon és a barátságokon keresztül történnek. És ezért imádkozunk egymásért, igaz?

Mert vannak barátaink és családunk, és arra vágyunk, hogy megismerjék Isten szeretetét Jézus Krisztusban – úgyhogy imádkoznunk kell értük. Továbbra is hordozlak benneteket imáimban, kérlek tegyetek ti is így velem! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Ebben áll a titok – és micsoda ajándék ez!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szláma-Mikesch Marietta, szerkesztette Kunszabó Zoltán.) 

329. nap, Az etióp eunuch – ApCsel 8, Róm 13-14, Péld 27,15-17 (2026.02.26., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked! Dicsőítünk téged! Köszönjük, hogy ma is velünk vagy, köszönjük, hogy táplálsz minket az Igéddel és a Lelkeddel! Köszönjük, hogy jelen vagy, hogy formálod és lángra lobbantod a szívünket! Kérünk segíts, hogy szeressünk téged, hogy úgy szeressük a felebarátunkat, mint önmagunkat, és segíts, hogy jól szeressük egymást! Jézus nevében imádkozunk. Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Itt vagyunk az Apostolok cselekedeteiben, ez hihetetlen! Szeretnék pár dolgot kiemelni. Az első, ami furcsa lehet, hogy a 8. fejezet „és”-sel kezdődik. Azért van így, mert ez tulajdonképpen még a hetedik fejezet 60. verséhez kapcsolódik. Ott tartottunk, hogy Istvánt megkövezték, a tanúk egy Saul nevű ifjú elé rakták le ruháikat, majd István felkiáltott: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” – és elszenderült (vö. ApCsel 7,58-60). Majd innen folytatjuk a 8. fejezet elején: „És Saul helyeselte meggyilkolását” (ApCsel 8,1). 

Ugyanebben a versben a következőt olvassuk: „Azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen” (ApCsel 8,1). Tehát Istvánnal kezdve megindult a keresztényüldözés. Mindez egy versben olvasható: „és Saul helyeselte meggyilkolását”, majd „azon a napon nagy üldözés tört ki a jeruzsálemi egyház ellen”, és hozzájön még ez is: „az apostolok kivételével mindnyájan elszéledtek Júdea és Szamária tájékára” (ApCsel 8,1). Három mozzanat van tehát egy versben: 1. Saul helyesli István meggyilkolását; 2. Jeruzsálemben kitör a keresztényüldözés; 3. a keresztények szétszélednek Júdeában és Szamáriában. Emlékezzünk csak vissza, mit mondott Jézus! ’Megkapjátok a Szentlelket, majd elviszitek az evangéliumot Jeruzsálemből kiindulva, Júdeán és Szamárián keresztül az egész világra.’ Itt teljesednek be Jézus szavai! Figyeljük meg, milyen környezetben teljesednek be! A keresztényüldözés kontextusában! Néha érdemes lenne ezzel kapcsolatban imádkoznunk, azt hiszem, különösen 21. századi keresztényekként… Néha így gondolkodunk: ’ha Isten megáld, ha túlélem, aminek be kell következnie (mármint Isten akaratát és tervét), akkor majd jobban mennek a dolgaim! Akkor talán kevesebb fájdalom lesz, kevesebb üldözés, csak az áldás…’ És mit látunk itt? A 8. fejezet 1. versében Saul helyesli István halálát, az egyházüldözés megkezdődik, és ez gyújtja be az evangelizációt! Ez indítja el az Egyház növekedését nemcsak Jeruzsálemben, hanem Júdea és Szamária tájain is. És a további üldözések még nagyobb növekedést idéznek elő, a föld végső határáig! Észre kell vennünk, hogy az akadályok, az üldözés nem azt jelenti, hogy rosszul mennek a dolgok! Legalábbis nem automatikusan jelentik azt, hogy minden rosszra fordult. Néha egyszerűen így mennek előre a dolgok. Ez hihetetlen!

Aztán Fülöppel találkozunk, aki egy a küldöttek közül. Isten küldi, ő pedig elkezdi hirdetni az igét Szamáriában. Aztán jön ez a Simon nevű varázsló, aki mindenkit elkápráztat, de egyszer csak találkozik a Szentlélek erejével! Ő maga is keresztény lesz! Péter és János is megérkezik, és a történet során itt találkozunk a ’simónia’ kifejezés eredetével. A simónia lelki-szellemi javak, áldások adás-vételét jelenti. Ez a bűn az Apostolok cselekedeteinek 8. fejezetében jelenik meg, ahol Simon azt mondja: ’Meg akarom vásárolni a Szentlélek erejét az apostoloktól!’ Péter kemény szavakat intéz hozzá, épp ezért az Egyháznak is kemény szavai vannak azok felé, akik mondjuk egyházi hivatalokkal, pap- vagy püspökszenteléssel akarnak kereskedni, ilyeneket pénzért akarnak venni. Ezt a bűnt simóniának nevezik, Simon mágus után – kicsit vicces… El tudod képzelni, hogy rólad neveznek el egy bűnt? Elképesztő!

A 8. fejezet zárása, az etióp eunuch története az egyik kedvencem. Itt látjuk tehát ezt az eunuchot, aki nem lehet zsidó, nem tartozhat a Szövetséghez, az Ószövetséghez, pont azért, mert eunuch. Mégis, mivel istenfélő ember, Jeruzsálembe megy imádkozni, annak ellenére, hogy nem vehet részt teljes értékűen Izrael népének áldozatában. Lenyűgözi Izajás próféta könyve. Fülöp pedig a Szentlélek indítására a kocsi mellé szegődik, és megkérdezi: „»Érted, amit olvasol?« »Hogyan érthetném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?«” (ApCsel 8, 30-31). Ez mennyire fontos most nekünk! A könyv, amit olvasunk, ez a 73 könyv – még nem végeztünk, még több, mint harminc nap hátravan –, ez mind Isten tévedhetetlen Igéje! Teljes mértékben! Isten tévedhetetlen szava! Viszont mindannyian tisztában vagyunk vele, mennyire félre lehet érteni. Mindnyájan tudjuk, hogy Isten Igéjét el lehet torzítani, rosszul is lehet használni. De nemcsak elferdíteni lehet, hanem egyszerűen félreérteni is. Ahhoz, hogy Isten tévedhetetlen Igéje tökéletes hatással legyen az életünkre, csalhatatlan magyarázókra is szükségünk van! Tehát egy tévedhetetlen könyv tévedhetetlen magyarázó nélkül teljes mértékben haszontalan, hiszen, ha rosszul értelmezem, akkor használhatatlan az egész, nem? Vagyis, amire szükségünk van, az pont az, amire az etióp eunuch is rámutatott: „Hogyan érthetném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” (ApCsel 8,31). ’Anélkül, hogy bárki is tanítana engem?!’ Ez pedig az Egyház feladata! Elképesztő, hogy Isten ezt mind ránk bízta! Nemcsak a tévedhetetlen Igéjét bízta ránk, hanem az Egyház tanítóhivatalát is! Ő adta a Magisztériumot, hogy vezesse a megkülönböztetést, hogy vezesse az értelmezést, hogy alakítsa az Egyházról alkotott felfogásunkat! Ezt látjuk majd kibontakozni a következő fejezetekben: Saul megtérése után sorra jönnek majd a pillanatok, amikor felmerül a kérdés: ’Hogyan is értsük ezt? Hogy értsük a keresztséget? Hogy értsük a körülmetélést?’  Az Egyház pedig képes lesz arra, hogy válaszoljon a kérdésekre! Ez annyira szép! Nem akarok túl erőteljes következtetésekre jutni, de szerintem ez meggyőző, és érdemes imába vinni!

Egy gyors megjegyzés a Római levélhez. Mi is történik itt? Elég sok minden, ezekből egy fontos dolog kiemelkedik: a szeretet parancsa. Szent Pál elég sokat beszél a szabadságról. Ha szabadok vagytok a törvénytől, akkor nem köt a törvény, ugye? De most a szeretet törvénye alatt éltek, a Lélek törvénye alatt. Ez viszont nem engedményt jelent, hanem azt, hogy szeretnetek kell egymást! Amint a 13. fejezet 8. versében is mondja: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt” (Róm 13,8). Ez igen érdekes, ugyanis arra a helyzetre alkalmazza, amikor vita alakul ki azzal kapcsolatban, hogy miféle ételeket szabad enni. Például, vannak olyan ételek, amiket pogány templomokban ajánlottak fel. Sokan úgy gondolták, hogy ezeket a keresztények nem ehetik meg, mert hamis isteneknek bemutatott szertartásokhoz van közük.

Páran azonban azt mondták: ’Ó, ez teljesen rendben van! Nem nagy ügy. Edd csak meg bátran!’ Mások viszont ellenkeztek: ’Nem! Ez botrányos, hiszen egy bálványnak, egy hamis istenségnek felajánlott húsról van szó!’ Szent Pál pedig ezt mondja: ’Nem az számít, hogy megeszed vagy hogy nem eszed meg! Sokkal fontosabb, hogy az a tény, hogy a húst megeszed vagy nem eszed meg, megsérti-e mások hitét! Vedd tehát figyelembe a téged körülvevő embereket!’

Vagyis Szent Pál szerint nem tiltott a bálványáldozati hús fogyasztása, de az sem baj, ha valaki tartózkodik tőle. Bárhogy dönthetsz. Tehát ebben az esetben (hangsúlyozom: ebben az esetben), bármit megtehetsz! De, ha amit teszel, az bántja a testvéred meggyőződését és megbotránkozik, akkor ne tedd! Miért is ne? Irántuk való szeretetből! Ez majdhogynem túl könnyűnek tűnik. Túlságosan is ésszerűnek, túl logikusnak tűnik! Mégis, amikor a saját életünkre vonatkoztatva próbáljuk alkalmazni, akkor kiderül, hogy bizony túl nehéz!

Akkor ez most azt jelentené, hogy el kell kezdenem mindenfélét csinálni csak azért, hogy ne botránkoztassam meg a testvéremet? Nyilván nem. De térjünk vissza a szeretet törvényéhez, mint alapelvhez! ’Ha ez segít a testvéremen, akkor miért ne tegyem meg? Ha bántja a testvéremet, miért tenném meg?’ Ez azt jelenti, hogy dinamikus életet élünk. Nem merevségről, szabályok tengeréről szól, hanem arról, hogy adott estben mérlegeljük: Ez segít vagy árt? Ha árt, nem teszem, ha segít, talán megteszem. Remélem, értitek. A Római levél 13-14. fejezete, amit ma olvastunk, tele van kincsekkel! Tele van arannyal! Tele van igazi gyönyörűséggel!

Még egy megjegyzés a Római levél 13. fejezetéből. Szent Pál azt mondja: „most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívők lettünk. Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel. Vessük hát el a sötétség cselekedeteit, és öltsük magunkra a világosság fegyvereit” (Róm 13,11-12). Legyen ez most az utolsó szó! Legyen ez mára a zárszó: éljünk világosságban, járjunk a fényben, és vegyük észre, hogy az Úr szeret minket! Isten szeret titeket, akik most hallgattok engem! Nagyon büszke rátok! Az Atya nagyon büszke rátok!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

328. nap, István vértanúsága – ApCsel 7, Róm 11-12, Péld 27,13-14 (2026.02.25., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Uram, köszönjük ezt a napot! Köszönjük a mai olvasmányok ajándékát! Segíts, hogy a tieid legyünk! Segíts, hogy meghalljuk szavaidat, és ma, valamint minden egyes napon tettekre váltsuk őket! Segíts, hogy befogadjuk kegyelmedet, és hálásak legyünk azért, hogy megmentettél minket, és beoltottál Izrael fájába! Dicsőítünk téged, áldunk téged, kérünk, fogadd el dicséretünket! Kérünk, fogadd el, hogy áldunk téged, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Szeretném ezt a kommentárt viszonylag rövidre fogni, mert az utóbbi napok elég hosszúak voltak, de nem mehetek el anélkül, hogy ne utalnék a Példabeszédek könyve egy sorára. Felfigyeltetek rá? „Aki mást nagy hangon áld már kora reggel, attól úgy veszik, mintha megátkozná” (Péld 27,14). Ezt nagyon szeretem. Mert, ugye, jó dolog vidámnak lenni reggel? Szerintem ez rendben van. De vannak pillanatok, amikor azt mondod: ’testvér, még túl korai a lelkesedésed, a reggeli áldásod inkább átokként hat’.  Értitek? Szerintem ez egy igazán vicces példabeszéd.

Az Apostolok cselekedetei 7. fejezetét olvassuk. Ahogy említettem, István diakónusról van szó. Nemcsak István vértanúságáról, hanem a beszédéről is. Milyen hihetetlen ez! Milyen érdekes, amikor itt, az Újszövetségben valaki végigveszi az üdvösségtörténetet, mint ma István… Lehet, hogy már ismerted az egész cselekményt, lehet, hogy csak nagy részét. De itt István egészen visszamegy Ábrahám elhívásához, Háránba, a Káldeusok földjére, majd az Ígéret földjére. A fiához, akit körülmetélnek, és így tovább. Aztán a dédunokához, Józsefhez, akit eladnak – az egész történetet halljuk. És miért halljuk az egészet? Azért, mert ez annak a története, ahogyan Isten most téged hív arra, hogy igent mondj neki, ugyanúgy, ahogy Isten Egyiptomban meghívta Izrael népét, hogy igent mondjanak neki. Izrael igent mondott, Egyiptom viszont megkeményítette a szívét. Lényegében István azt mondja: ’ne keményítsétek meg a szíveteket’!

„Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek” (ApCsel 7,51). Ez már azokról a zsidókról szól, akik a pusztában és később elfordultak az Úrtól, aki megmentette őket, hogy hamis isteneket imádjanak, az aranyborjút és másokat. Erős kijelentés, mert István azt mondja: ’most ti is ezt teszitek’. Itt van Isten, aki megmentett benneteket. Megmentett titeket Jézus Krisztus élete, halála és feltámadása által, és ti megkeményítitek a szíveteket. Elfordultok ettől az ajándéktól.

Az utolsó rész… nem azért szeretem, mert István vértanúságáról van szó – azt nem lehet szeretni –, hanem mert annyira megrázó és gyönyörű. Hihetetlen. „Amikor ezt hallották, haragra gyulladtak, és fogukat vicsorgatták ellene. (…) Erre ordítozni kezdtek, befogták fülüket, s egy akarattal rárontottak” (ApCsel 7,54.57). Gyakorlatilag befogták a fülüket, mert ő azt mondta: „Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján” (ApCsel 7,56). Bedugják a fülüket. Nem akarják hallani, amit mondani akar. Milyen gyakran – jaj, emberek – milyen gyakran lehet ez ránk is igaz? Hogy mi mondjuk azt: ’nem tudom, akarom-e hallani Isten szavát. Nem tudom, akarom-e hallani, mit akar ma mondani nekem Isten, mert már megkeményítettem a szívemet’. Sajnos néha ez megtörténik velünk és körülöttünk is.

István – ahogy mondtam – angyalarcú, telve kegyelemmel, telve irgalommal. Ebben a pillanatban olyan, mint Jézus, amikor azt mondja: „Uram, ne ródd fel nekik bűnül!” (ApCsel 7,60). Mégis, ezt az ártatlan Istvánt, ezt a szent Istvánt sem akarják meghallgatni. Bedugják a fülüket, rárontanak, és halálra kövezik. Ahogy hallottuk, ott volt egy fiatalember is, akit Saulnak hívtak – később Pálnak nevezik majd –, és ő egyetértett István elítélésével, jóváhagyta a kivégzését. Annyi minden van ezekben a történetekben – egyszerűen lenyűgöző. 

Vannak az Újszövetségben olyan részek, amelyeket különösen szeretek, mert szíven találnak. Például amikor azt olvassuk: „Ha Isten velünk, ki  ellenünk?” (Róm 8,31). És: „Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard?” (Róm 8,35). Vagy amikor arról hallunk, hogy „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). Van még egy fejezet, amit különösen szeretek: a Római levél 12. fejezete. Így indul: „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok” (Róm 12,1). Katolikus testvéreink talán felismerik ezt a nyelvezetet az eucharisztikus imákból. A szentmisén imádkozzuk: „Tégy minket neked tetsző kedves áldozattá.” Azaz: ’készíts belőlünk számodra elfogadható áldozatot, Istenünk’. A nem katolikus testvéreimnek jegyzem meg, hogy a szentmisén ez az egyik dolog, amiért imádkozunk. Azt is mondjuk, hogy nemcsak Jézus egyszer s mindenkorra bemutatott áldozatát ajánljuk fel, hanem kérjük: ’Urunk, segíts, hogy mi is részesei legyünk ennek.’ Ahogy Szent Pál mondja: „Adjátok oda testeteket élő áldozatul…” A következő vers pedig így szól: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,2). Ez létfontosságú. Mert ha úgy gondolkodunk, ahogy a világ gondolkodik, akkor nagyon valószínű, hogy nem úgy gondolkodunk, ahogyan Isten.

A 12. fejezet vége – a 9. verstől a 21-ig – gyakran hangzik el esküvőkön. „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyöngédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást…” (Róm 12,9-10). És így tovább. Ezek azok a szakaszok, amelyeket érdemes kiemelni, kijegyzetelni a margóra, és imádságban kérdezni: ’Uram, hogyan tegyem ezt? Hogyan áldjam meg azokat, akik átkoznak? Hogyan éljek egyetértésben másokkal? Hogyan ne legyek gőgös, s e helyett hogyan vállaljak közösséget az alázatosokkal?’

Micsoda ajándék, hogy így végigolvashatjuk az egész Bibliát! A 11. fejezetet majdnem szó nélkül hagytam, de nem lehet kihagyni. Szent Pál világosan mondja: „Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla” (Róm 11,1). Izrael népét Isten nem vetette el. Semmi helye nincs az antiszemitizmusnak. A Római levél 11. fejezete arról beszél, hogy Isten ajándékai és meghívása visszavonhatatlanok. „Isten ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományát és meghívását” (Róm 11,29). Nem vonta vissza szeretetét, nem vonta vissza ígéreteit Izrael népétől. Minket pedig beoltottak Izrael fájába. Nem két külön fa van – külön egy zsidó és egy keresztény. Ugyanaz a gyökér hordoz minket – amiről Szent István vértanú is beszélt: Ábrahám hite, atyáink hite. Mi nem természet szerint vagyunk izraeliták, de szellemileg ebbe a fába lettünk beoltva. 

Ezért imádkozunk zsidó testvéreinkért, hogy felismerjék: az ígéret az övék, és az ígéret beteljesedése is az övék – Jézus Krisztusban. Imádkozunk azokért, akik nem hisznek Jézusban, és imádkozunk egymásért is. Én minden egyes nap imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem is! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

327. nap, A diakonátus eredete – ApCsel 6, Róm 9-10, Péld 27,10-12 (2026.02.24., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked mindennap! Köszönjük, hogy kiválasztottál minket a magad számára, hogy szeretett gyermekeid lehessünk! Köszönjük, hogy elküldted Lelkedet, aki átalakítja szívünket. Köszönetet mondunk a hit ajándékáért is! Jézus nevében mondjuk ezt az imát. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Néha az ember imádkozik, és azt érzi: ’Uram, nem is tudom, mit mondjak még, mert annyi mindenért lehet ma hálát adni’. Ahogy ebben a közösségben gyakran mondjuk: ez egy hatalmas közösség. Lehet, hogy valakinek ma éppen a legnehezebb napja van – érted külön is imádkozunk. Ugyanakkor mindannyiunknak mindig rengeteg okunk van a hálaadásra!

Ma az Apostolok cselekedeteinek 6. fejezetéhez érkeztünk. Rövid fejezet, mindössze 15 vers, amely a hét szolgálatra kiválasztott férfiról szól. Megjelenik benne a ’görögök’ kifejezés. Kik voltak ők? Alapvetően görög nyelvű, a diaszpórából származó zsidók. Saját zsinagógáik voltak Jeruzsálemben, és a Szentírást görögül olvasták. A Septuagintát használták, ami az Ószövetség görög nyelvű fordítása. Tehát már ekkor jelen van egy kulturális különbség. Egyrészt ott vannak a héber (zsidó) keresztények, másrészt a görög nyelvű (hellenista) keresztények.

Megtudjuk, hogy „zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják” (ApCsel 6,1). A keresztény közösség gondoskodott az özvegyekről és az árvákról, de úgy tűnt, hogy egy bizonyos csoporthoz tartozók háttérbe szorulnak. Ez a fejezet az Egyház történetének egészen korai szakaszában játszódik. Jézus azt mondta, hogy Egyházát Péter apostolra építi, mint sziklára. A 2. fejezetben, Pünkösd napján, megszületik az Egyház. Most pedig, négy fejezettel később, máris problémák jelentkeznek. Vannak feszültségek, csoportosulások. Később, az első Korintusi levélben még komolyabb megosztottságokról olvasunk, sőt az Apostolok cselekedeteiben is látunk még majd ilyeneket. De itt van az első: egyesek úgy érzik, hátrányosan különböztetik meg őket. Ez nincs rendjén – ugyanakkor nem is teljesen meglepő. Mert bár a Szentlélek az Egyház Lelke – tehát az Egyház isteni eredetű –, mégis emberekből áll, akik hibázhatnak, és hibáznak is.

Ezért a Tizenkettő összehívja a tanítványok közösségét, és azt mondják: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el. Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával” (ApCsel 6,2-3). Lényegében itt látjuk a diakonátus kezdetét. Lukács az eredeti görög szövegben a ’szolgálni’ igét használja, az ebből képzett főnév diakonosz. Innen származik a katolikus egyházban a diakónus elnevezés, de más egyházakban is létezik ez a szolgálat. Fontos megjegyezni a diakónusok szerepével kapcsolatban, hogy ők nem egyszerűen önként jelentkeztek. A 6. vers világosan mondja: az apostolok elé állították őket, azok pedig imádkoztak és rájuk tették kezüket. Ez egyértelműen felszentelés. Nem arról volt szó, hogy valaki saját elhatározásból azt mondta: ’majd én szolgálok’, és elindult. Ez valódi egyházi rend volt már a kezdeti Egyházban is.

Az apostolok tudták magukról, hogy ők az episkopoi (’felügyelők’, ’püspökök’), illetve a presbyteroi (’vének’, ’papok’). És itt jelennek meg a diakonoi, a diakónusok. Ezután rögtön azt olvassuk, hogy István – aki egyike volt ezeknek a felszentelt diakónusoknak, akiket az asztalok szolgálatára rendeltek – „kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében” (ApCsel 6,8). Vagyis nemcsak az asztaloknál szolgált: prédikált és gyógyított is. Erre akár azt is mondhatnánk: ’Várj csak, te most lettél felszentelve az asztalok szolgálatára!’ Mégis természetfölötti szolgálatot végzett. Lehet, hogy az apostolok elsősorban a gyakorlati segítségnyújtásra gondoltak, de úgy tűnik, Isten ennél többet akart. Istvánról holnap halljuk majd, mi történt vele: Krisztusról tett tanúságot, és az Egyház első vértanúja lett. Az Egyház a Heródes által megölt aprószenteket bizonyos értelemben elő-vértanúknak tekinti, és Keresztelő János is hasonló értelemben előfutára a vértanúknak. De az első kifejezetten keresztény vértanú Szent István diakónus.

Ma a Római levél 9. fejezetét is olvassuk. Szent Pál így kezdi: „Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom…Nagy a szomorúságom, és állandó a szívem fájdalma” (Róm 9,1-2). Mert sok honfitársa, a zsidó nép tagjai közül sokan nem fogadják el Jézust Krisztusnak, nem ismerik fel benne Isten ígéreteinek beteljesedését. Pál azt is mondja: „Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért” (ApCsel 9,3), csak hogy ők üdvözüljenek. Ez egy igazi Krisztus-követő szíve. Bármit odaadnánk azokért, akik nem ismerik Krisztust. Ez a legfőbb vágyunk… Sokunk életében vannak ilyen emberek. Talán szülőként vannak gyermekeink, akik eltávolodtak a hittől. Talán a szüleink nem ismerik Krisztust. Mindannyiunknak lehetnek olyan szerettei, akik soha nem mondtak igent Jézusra, vagy mondtak, de később elfordultak tőle. Ilyenkor talán mi is azt mondanánk Szent Pállal együtt: ’bárcsak én lennék elszakítva, csak ők megismernék Jézus Krisztust! Bárcsak felismernék, hogy Ő alapította az Egyházat, hogy ott van az otthonuk, hogy oda tartoznak’.

Pál apostol továbbmegy és felsorol mindent, ami hozzájuk, Izrael fiaihoz tartozik: „övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten” (Róm 9,4-5). Ez egészen rendkívüli kijelentés. Szinte végigvezet bennünket az egész Ószövetségen – mindazon, amit Isten Izraelnek adott. És nemcsak azokon a dolgokon, amelyek le vannak írva az Ószövetségben, hanem azon is, ami a zsidó vallási élet, a lelki kultúra része volt. Mindez az övék volt: a szövetségek, a Törvény, az istentisztelet, az ígéretek, az ősatyák – annyi ajándékot kaptak, és mégsem ismerték fel Jézust. Ugyanakkor tudjuk, hogy zsidók ezrei ismerték fel Őt. A korai Egyház túlnyomórészt zsidókból állt, akik hittek abban, hogy Jézus a beteljesedés. Ezt fontos észben tartani.

Pál azonban felteszi a kérdést: miért történik ez így? Lényegében azt mondja: ilyen a történelem menete. Vannak, akik meghallják az igazságot Jézusról, és teljes szívvel válaszolnak rá. Vannak, akik hallják Isten igéjét, és átadják neki az életüket. És vannak, akik hallják – és mégsem válaszolnak.

Az alábbi versben Pál egy erőteljes kijelentést tesz: „Eszerint nem azon fordul a dolog, aki erőlködik vagy törekszik, hanem a könyörülő Istenen” (Róm 9,16). Visszautal a Kivonulás könyvére, amikor Isten a fáraóról beszél: „Azért támasztottalak, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és nevem híre elterjedjen szerte a világon” (Róm 9,17). Isten tehát megkönyörül azon, akin akar, és megkeményíti annak szívét, akinek akarja. Ez a hit misztériuma. Vannak, akik hallják Isten szavát, és az meglágyítja a szívüket. Mások hallják, és megkeményítik a szívüket. Fontos: Isten soha nem tesz rosszat. A szív megkeményítése nem azt jelenti, hogy Isten aktívan eltaszít valakit, hanem hogy az ember dönt úgy, hogy ellenáll. A fazekas kezében van az agyag, de az ember hozzáállása is számít – ez Isten szuverenitásának és az ember szabadságának titka. A kiválasztás, az eleve elrendelés misztériuma, ugyanakkor az igen vagy nem kimondásának titka is.

A 10. fejezetben azonban valami egészen erőteljes kijelentést olvasunk: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz. A szívbeli hit ugyanis megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,9-10). Micsoda ajándék a hit az életünkben! A katolikus megfogalmazás szerint kegyelemből üdvözülünk, hit által, amely szeretetben munkálkodik. Az üdvösség teljesen ingyenes kegyelem. A hit a válaszunk erre az ajándékra: a szívbéli hit és a szánkkal tett megvallás. Sőt, Pál az első fejezetben „a hit engedelmességéről” beszél – tehát nemcsak belső meggyőződésről vagy szóbeli kijelentésről, hanem engedelmes életformáról is. Kegyelemből, hit által, szeretetben megélt életünk útján üdvözülünk. Úgy élünk, ahogyan hiszünk. Az Úrhoz tartozunk. „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül” (Róm10,13).

És itt jön egy kulcsgondolat (10,14): „De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse?” (Róm10,14). „A hit tehát hallásból fakad, a hallás pedig Krisztus tanításából” (Róm10,17). –  Ezért kell beszélni Jézusról. Ezért kell hirdetni Őt. Ez az egyik oka annak is, hogy végigmegyünk a Biblián egy év alatt. Fontos olvasni a Szentírást, de van valami titokzatos ereje annak is, amikor Isten igéjét halljuk, amikor kimondják és hirdetik. Sokan mondták már: más hallgatni Isten szavát, mint csak olvasni. Természetesen ugyanaz az Ige, de Pál maga is beszél a hirdetett Ige hallgatásának áldásairól.

Sokan hordozunk a szívünkben családtagokat, barátokat, akik nem hisznek. Imádkozunk értük. És néha mi magunk is küzdünk a hittel: nehéz hinni, átadni az életünket, kimondani az igent, megélni a hit engedelmességét. Szükségünk van imára. Szükségünk van kegyelemre. Az üdvösség Isten ingyenes ajándéka – de kérhetjük. Imádkozom értetek, hogy ma megkapjátok ezt a kegyelmet. Kérlek, imádkozzatok értem is, hogy én is megkapjam! Hogy együtt tudjunk kimondani egy nagy, közös igent az Atyának, aki szeret minket. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

326. nap, Élet a Lélekben, ApCsel 5, Róm 8, Péld 27,7-9 (2026.02.23., hétfő)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged! Köszönjük az Igédet ma is! Köszönjük, hogy elküldöd  Szentlelkedet a Te Fiad, Jézus Krisztus nevében, hogy bennünk vegyen lakhelyet, hogy vezessen, hogy ne a testből, hanem a Lélek által lehessen életünk. Köszönjük, hogy megszabadítasz minket a szolgaságtól és igazi szabadságot adsz nekünk, lányaidnak és fiaidnak! Mi pedig Atyának szólíthatunk téged itt, ebben a világban. Mennyi Atyánk, köszönjük mindezt és dicsőítünk téged! Apu! Dicsőítünk és szeretünk téged. Jézus nevében. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Mondtam már, hogy az Apostolok cselekedetei 5. és a Római levél 8. fejezete teljes mértékben elképesztő? Nem is tudom hol kezdjem… Hogyan kezdjük? 

Itt látjuk Ananiás és Szafira történetét. Emlékezzetek vissza a 4. fejezetben Józsefre, akit Barnabásnak hívtak: ő eladta földjét és az árát az apostoloknak adta. Hasonlóan cselekedett Ananiás és Szafira, de nem pont ugyanúgy. Ők csak úgy tesznek, mintha őszinték és nagylelkűek lennének – és ez a probléma. Ezt mondja Péter: „Hát nem a tied maradhatott volna, ha meg akartad tartani? Vagy ha eladtad, nem rendelkezhettél szabadon az árával?” (ApCsel 5, 4). Vagyis ez csak egy látszatkeltés volt részükről. Itt a hiba. Úgy tettél, mintha mindenedet odaadtad volna, pedig nem tetted. Nem arról van szó, hogy te csak ennyit vagy annyit adtál, hanem hogy színleltél. Emlékezz vissza, milyen sokszor ítélte el Jézus a képmutatókat. A ’képmutatás’ szó görögül ’színész’-t jelent. Ugye érthető? Úgy teszek, mintha valaki más lennék. Olyan erényeket akarok mutatni másoknak, amelyek valójában nincsenek meg bennem. Ananiás és Szafira képmutató, és ez az életükbe kerül.

 A 12. verstől olvassuk, hogy az apostolok milyen hihetetlen módon gyógyítanak. Voltak, akik hordágyra tettek embereket, hogy legalább Péter árnyéka érje őket, és meggyógyuljanak. Emlékezzetek vissza, hogy mint mondott Jeff pár napja, hogy Péter úgymond megtestesíti Jézust abban, amiket tett, majd Pál is ugyanígy cselekszik. Mit jelent ez? Nem csak arra mutat rá, hogy Isten milyen különleges módon használta az apostolokat, hanem arra hív meg minket is: engedjük, hogy az Úr hasonlóképpen munkálkodjon az életünkben.

Nagyon szeretem azt a részt, amikor az apostolokat börtönbe zárják, majd a főtanács elé állítják. Talán említettem a Jeffel való beszélgetésünkben, hogy mindig nagy hatással van rám, amikor ezt olvasom. Hogy ez tényleg megtörtént, ez átélték az apostolok, és meg is írták a történetet. De amikor az apostolokat a szadduceusok és a főtanács elé hurcolták, akkor még nem volt megírva ez a történet. Elképzelem, mekkora bizonytalanságot éltek át. Fogalmuk sem volt, mi történik majd annak a bíróságnak a színe előtt, amely pár hete Jézust is halálra ítélte. Nem tudták, hogy fognak megoldódni a dolgok. És ebben a nagy bizonytalanságban mégis óriási bátorság volt bennük. 

Tegnap olvastunk, hogy milyen elszántan imádkoztak a hívek az Úrhoz bátorságért, hogy ki merjenek állni és hirdetni Isten szavát. Meg is mondták, hogy nem fogják megtenni, amit parancsoltak nekik. Ezt szóvá  is tette a főpap: „Szigorúan megparancsoltuk nektek, hogy ne tanítsatok abban a névben, és lám, egész Jeruzsálem tele van tanításotokkal” (ApCsel 5,28). 

Hihetetlen! Nekünk keresztényeknek olyan sokszor megmondják, hogy mit ne mondjunk. Azt várják tőlünk, hogy ne éljünk Jézus Krisztus nevében. De itt van Péter és a többi apostol és azt mondják, hogy nem tudnak nem beszélni Jézus nevében. Így nyilatkoznak: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek” (ApCsel 5,29). Ezt mindannyiunknak egy rendkívül fontos üzenet. 

Majd mi történt? Hallották ezt a főtanács tagjai és nagyon boldogok lettek, mert inspirálta őket Péter beszéde, és ők is azonnal kereszténnyé akartak lenni? Nem. Nem ezt történt. „Ennek hallatára haragra gerjedtek, és meg akarták őket ölni” (ApCsel 5,33). Meg akarták ölni őket. Mindezek ellenére Péter és az apostolok tanúskodtak arról, hogy látták Jézust feltámadni a halálból. Ezt mondták: ’mondhatjátok, hogy ne beszéljünk Jézus nevében, de nekünk muszáj engedelmeskedünk Istennek, nem pedig az embereknek’. Ennek az az eredménye, hogy meg akarják ölni őket. 

Majd egy Gamáliel nevű farizeus emlékezteti a főtanácsot, hogy voltak más emberek is, akiket sokan követtek, de azok meghaltak, és a követőik szétszóródtak. Ezt mondja Gamáliel: „Ha ez az elgondolás vagy mozgalom emberektől származik, magától felbomlik. De ha Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket” (ApCsel 5,38). Vagyis, ha ez embertől van, akkor hamarosan megszűnik. Ha Istentől van, és ti meg akarjátok szüntetni, akkor az Úr ellenében fogtok harcolni, de azt ne akarjátok. Meghallgatják Gamáliel tanácsát, nagyjából el is fogadják, de azért megvesszőzik az apostolokat. Utána megparancsolják nekik, hogy ne beszéljenek többet Jézus nevében, és elengedik őket. Tehát nem ölték meg őket, hanem csak megverték őket. Mi volt az apostolok reakciója? Nem háborodtak fel. 

Ha én bíróság elé kerülnék azért, mert Jézus nevében beszéltem és letartóztatnának pár napra, akkor dühös lennék. Eléggé kiakadnék, ugyebár? Az apostolok pedig így válaszoltak: „Boldogan távoztak a főtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek” (ApCsel 5,41). Felfoghatatlan! Örülnek annak, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedtek. 

A Hegyi beszédben hasonlóan tanított Jézus: „Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa. Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!” (Mt 5,10).  Vagyis az apostolok pontosan azt teszik, amit Jézus mondott nekik.  

Amikor Jézus neve miatt, elutasítottnak, elhagyatottnak vagy megbántottnak érzed magad, akkor örvendj azon a napon! „Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus” (ApCsel 5,42). Nem lehetett őket semmivel megfélemlíteni. Hihetetlen. 

Felfoghatatlan, akár csak Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levelének a 8. fejezete. Arról van szó benne, hogy milyen a Szentlélekben élt élet. „Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek” (Róm 8,1). Merthogy már élhetsz a Lélek törvénye szerint, a test dolgait elvetve. Tegnap említettem, hogy amikor Pál a testre utal, akkor nem a mi saját biológiai testünkről beszél. Nem a testünket utasítja el. Mi emberek a test és a lélek egysége vagyunk. Megtestesült lelkek, vagy lélekkel teli testek vagyunk. Tehát Pál nem a mi testünket kritizálja, hanem az esendő emberi természetünket. Pál azt mondja, hogy élhettek az emberi természetetek szerint, mert mondhatjátok, hogy: ’én úgy érzem, hogy ez vonz engem, én ilyen vagyok’.  És sok ember gondolkodik így, sokan ezt érzik helyesnek és élnek az esendő emberi természetük szerint. ’Engem ez vonz, ezért ezt teszem’. De Pál erre ezt mondja, hogy nem kell így élned. Megvan rá a képességed és a szabadságod, hogy a Lélek törvénye szerint élj. És Isten Lelke valóban benned lakozik. Többé nem a test, hanem a Lélek uralma alatt vagy: „De ti nem test, hanem Lélek szerint éltek, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akikben nem lakik Krisztus Lelke, azok nem az övéi. Ha Krisztus bennetek van, a test ugyan a bűn miatt halott, de a Lélek élet a megigazulás következtében” (Róm 8,9). 

Erről beszéltem az elején az imában is Meg arról is, hogy Jézus felfedte előttünk, hogy Isten a mi Apukánk. Általában azt mondjuk, hogy ’Atya, Apa’, igaz? Pál azt mondja itt Jézus nyomán, arámul, hogy ’Abba’. Aminek a jelentése sokkal közelebb van ahhoz, hogy ’Apu, Apuci’. 

Bocsánatot kérek, ha valakinek ez nem esik jól, de szükségünk van gyógyulásra ezen a téren. Sokunknak lehet rossz élménye az apukájával, ugyanakkor sok embernek nagyszerű kapcsolata volt az édesapjával. Nehéz dolog ez. 

De Pál mégis ezt mondja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,15). 

Nagyon fontos kitérni arra, hogy nem vagyunk szükségszerűen vagy automatikusan Isten gyermekei. Természetesen minden ember Isten szeretett teremtménye. Isten az egyszülött Fiát adta, hogy mindenkinek élete legyen. Minden ember, aki ezen a bolygón van, vagy valaha létezett, Isten szeretett teremtménye. Azonban mi úgy lettünk Isten fiai és lányai, hogy Ő befogadott minket. A keresztség által, amikor megkaptuk a Szentlelket, akkor lettünk Isten fiai és lányai. Erről beszél Szent Pál. Amikor megkapjuk a Lelket, akkor tudjuk azt mondani, hogy ’Abba!, Atyám!’.  Vagyis, ha nem vagyunk megkeresztelve, nem kaptuk meg a Szentlelket, akkor nem tudjuk ezt mondani, hogy ’Abba! Atyám!’. A keresztség által leszünk Isten gyermekei.

Egy bizonyos értelemben Isten természetesen minden teremtménynek az atyja, amit Ő alkotott. De ténylegesen a Szentlélek ereje által lettünk a gyermekei a keresztségben. Ez egy óriási dolog.  Még visszatérek ide, mert az Újszövetség levelei teljesen világosan beszélnek erről. 

Egy utolsó megjegyzés a Római levélből: „De ennek az életnek a szenvedései véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul rajtunk” (Róm 8,18). Elgondolkodom rajta, hogy ez vajon igaz-e rám nézve? Lehetséges, hogy a mostani szenvedéseinket, össze sem lehet hasonlítani azzal a dicsőséggel, ami majd bennünk megnyilvánul? 

Azt hiszem, Avilai Szent Teréz mondta, hogy az életünk végén a mennyben, még a legnehezebb élet is csak egy kis hotelben eltöltött rossz éjszakának fog tűnni, ahhoz képest amilyen öröm és dicsőség lesz a mennyországban. Hiszünk benne, hogy ennyire szeret minket Isten.

Végül egy utolsó szakasz: „Ha Isten velünk, ki ellenünk? Aki saját Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki emel vádat Isten választottai ellen? Isten, aki a megigazulást adta? Ki ítél el? Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt fel is támadt, és az Isten jobbján közbenjár értünk? Ki szakíthat el bennünket Krisztus szeretetétől? Nyomor vagy szükség? Üldöztetés vagy éhínség, ruhátlanság, életveszély vagy kard? Amint meg van írva: Minket minden időben teérted irtanak, s vágójuhok módjára tartanak. De mindezeken diadalmaskodunk őáltala, aki szeret minket. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van. (Róm 8,31). Vagyis azt mondja Pál, hogy nincs semmi olyan erő vagy gonoszság itt a földön, ami ki tud venni téged Isten kezéből. 

Pál nem említi itt azt az egy erőt, ami viszont ki tud ragadni minket Isten kezéből. Ez pedig a bűn. Az összes többi külső erő. Nem számít, hogy mennyire bántottak vagy bántalmaztak téged, akkor sem tud senki kivenni téged Isten kezéből. Az egyedüli, aki eltávolít Istentől, az én magam vagyok, az én bűneim által. 

’Igen Uram, semmi nem szakíthat el engem tőled, semmilyen erő vagy démon, vagy angyal nem vethet ki engem a Te kezedből! Én magam vagyok az egyetlen, aki elhagyhat téged, aki eltávolíthatja magát tőled és a Te szeretetedtől. Segíts, hogy soha ne távolodjak el tőled és a Te szeretetedtől a bűneim által, a lázadásaim által. Vagy az által, hogy azt mondom: Azt csinálok, amit én akarok. Elhagylak. Segíts, hogy ha mégis elhagylak, akkor hozz vissza!’ Ez egy óriási ajándék. Ma is. Imádkozzatok értem. Én is imádkozom értetek.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)