Bibliaolvasás 321-325 nap

321. nap

322. nap

323. nap

324. nap

325. nap

325. nap, Bátorság a hitben – ApCsel 4, Róm 6-7, Péld 27,4-6 (2026.02.20., péntek)

Mennyei Atyánk dicsőítünk téged, és hálát adunk neked! Napról napra hallunk a te kegyelmedről, ahogyan kiárad ránk, hogy találkozzon velünk megtörtségünkben. Segíts, hogy igent tudjunk mondani a te kegyelmedre és ajándékaidra. Segíts, hogy most is igent mondjunk rád, hogy megdicsőítsünk téged mindenben, amit gondolunk, mondunk vagy teszünk. Add, hogy egyre több ember ismerjen és szeressen téged, és mi is egyre inkább szerethessünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kezdjük az Apostolok cselekedeteivel: Péter és János felelment a templomba, melynek kapujában egy béna embert találtak. A Názáreti Jézus Krisztus nevében, Péteren keresztül az Úr meggyógyítja őt. Amit pedig ma olvastunk, az az, hogy emiatt a templomőrség a papok, a szadduceusok elé viszik őket. Azért, mert ők „rossz néven vették, hogy tanítják a népet”, (más fordításban: „bosszankodtak”). Mindannyian bosszankodtak. Miért? Azért, mert tanítják a népet, és hirdetik Jézus feltámadását a halottak közül. Emlékezhetünk, hogy a szadduceusok – a farizeusokkal ellentétben – csak Mózes öt könyvében hittek, és elutasították az angyalokban és a feltámadásban való hitet. Mivel ők nem hisznek a feltámadás lehetőségében sem, ezért bosszantja őket ez a tanítás.

Pétert és Jánost a főtanács elé vitték. Figyelemre méltó, hogy ugyanazt a két embert viszik oda, akik Jézus pere alatt is ugyanott jelen voltak. Jánosról annyit tudunk, hogy a keresztig kísérte Jézust, Péterről azonban többet is olvashattunk. Tudjuk, hogy ő akkor elbukott, nem volt elég bátor: összetört, és letagadta, hogy ismeri Jézust. Most mégis hihetetlenül bátran szól: „Péter a Szentlélektől eltelve így válaszolt: ’Népünk elöljárói és ti vének! Ha azért vallattok ma minket, amiért egy nyomorékkal jót tettünk, hogy vajon hogyan is gyógyult meg, hát tudjátok meg mindannyian, ti és Izrael egész népe, hogy annak a názáreti Jézus Krisztusnak a nevében, akit ti keresztre feszítettetek, és akit az Isten feltámasztott a halálból. Az ő nevében áll itt előttetek egészségesen’” (ApCsel 4,8-10). És tovább is megy, amikor ezt a kulcsmondatot mondja: „Ő az a kő, amelyet ti, az építők elvetettetek, mégis szegletkővé lett. Nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk” (ApCsel 4,11-12). Ez meghatározó erejű mondat, hiszen maga Jézus is elmondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet… Senki sem juthat el az Atyához, csak általam” (Jn 14,6). Péter pedig mindezt újra tisztázza. Nincs üdvösség senki másban.

Az Apostolok cselekedetei 4. fejezetének kulcsszava a bátorság. Többször is elhangzik ebben a fejezetben. Az apostolok egyszerű, hétköznapi, tanulatlan emberek, mégis elsajátítottak egy új tulajdonságot. Valamit, ami eredetileg nem is az övék. „Felismerték őket, hogy Jézussal voltak” (ApCsel 4,13). Nem csak azért különleges ez a fejezet, mert Péter ilyen bátran tesz tanúságot, hanem mert fel is ismerik őket, hogy Jézussal voltak. Különböztek a többiektől. Ebben a fél mondatban pedig rejlik valami mindannyiunk számára. Ez kulcsfontosságú nekünk is. Ha Jézussal élünk, legyünk különbözőek a többiektől! Ha vele vagyunk, hozzá hasonlónak kell lennünk! Péter sok mindenben hasonlít Jézusra. A nyolcadik fejezettől pedig Pálon is ezt fogjuk látni. Erre vagyunk elhívva mindnyájan. Legyünk Krisztushoz hasonlóvá!

Nézzük tovább Péter és János szereplését a főtanács előtt: „Ezzel behívták őket, és megparancsolták nekik, hogy egyáltalán ne beszéljenek, és ne tanítsanak Jézus nevében.” (ApCsel 4,18). Péter és János azonban azt felelik: „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk. Erre újra megfenyegették, aztán a népre való tekintettel szabadon bocsátották őket, mert semmi jogcímet nem találtak megbüntetésükre” (ApCsel 4,19-21). – Nem lehet megállítani valakit, aki már meghalt! Nem lehet megfenyegetni valakit, aki már meghalt. Péter és János pedig ekkor már meghaltak önmaguknak Jézus iránti szeretetből.

Ezek után elengedik őket.

Elmennek barátaikhoz, elmondják, hogy mit mondott a főpap, valamint a vének. Amikor ezt meghallják a testvérek, mindannyian imádkozni kezdenek. Miért imádkoznak? Nem azt mondják, hogy ’Istenem sok veszély leselkedik ránk, és sok az ellenségünk, szóval adj biztonságot és vedd el a veszélyt’. Ők ezt imádkozzák: „És most, Uram, tekints fenyegetőzéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék szavadat. Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” (ApCsel 4,29-30). Mi se imádkozzunk könnyű életért. Imádkozzunk erőért és bátorságért, hogy szembenézzünk az élettel! Imádkozzunk azért, hogy legyen bátorságunk Jézust követni. Ez a szentek titka. Ők olyan emberek, akik bátran éltek és beszéltek, nem a veszély elmúlásáért könyörögtek, hanem még több bátorságért, valamint azért, hogy még több csoda történjen, és még többen ismerjék fel, hogy Jézus a Messiás, aki legyőzte a halált, és helyreállította az életet mindannyiunk számára!

A Rómaiakhoz írt levélben, a 6-7. fejezetben Pál kérdések mentén ír. Feltesz egy kérdést, bedob egy lehetséges választ, de aztán azt mondja: ’Nem, nem erre gondoltam’. Ez egy irodalmi eszköz annak érdekében, hogy néhány dolgot tisztázzon, hiszen az előző fejezet végén Pál azt írja: „hogy amint a halálban (amikor még testi emberként éltünk) uralkodott a bűn, úgy uralkodjék az örök életre szóló megigazulás által a kegyelem is, Urunk, Jézus Krisztus által” (Róm 5,21). Erre utalva kérdezi: „Mit mondjunk tehát? Maradjunk meg a bűnben, hogy a kegyelem gyarapodjék?” (Róm 6,1). Hiszen ő maga mondta, hogy ahol több a bűn, ott több a kegyelem is. Minél jobban szükségünk van Isten kegyelmére, ő annál jobban adja nekünk. Így joggal merül fel a kérdés, hogy ’mi lenne, ha többet vétkeznék és így több kegyelmet kapnék?’ Pál leszögezi, hogy nem erről beszél: „Ha egyszer már meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk tovább benne?” (Róm 6,2.) Amikor szükségünk van kegyelemre, akkor Isten meg is adja. De soha nem okozunk kárt magunknak azért, hogy több kegyelemben legyen részünk.

Gondoljunk bele: Istennel járunk, egy bizonyos szintű kapcsolatban Ővele, a szentségnek egy bizonyos szintjén, és van, hogy bűnbe esünk. Amikor bűnbánatot tartunk, visszatérünk az Úrhoz és gyónni megyünk, Isten nem csak visszahelyez minket oda, ahol voltunk, Ő felemel minket és még magasabbra helyez, mint ahol korábban voltunk, mert ahol a bűn elhatalmasodik, ott túlárad a kegyelem. Ezért van szükség a pontosításra Szent Pál részéről: ’Ne keresd a bűnt, de ha mégis bűnt követsz el, bízhatsz benne, hogy Isten még több kegyelemmel halmoz el.’ Pál így folytatja: „Vagy nem tudjátok, hogy akik Krisztus Jézusban megkeresztelkedtünk, az ő halálában keresztelkedtünk meg? A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba” (Róm 6,3-4). Valóban így van: a régi ember – aki a mi bukott, testi természetünk – keresztre feszíttetett Krisztussal. Ennek a kegyelmét megkaptuk a keresztségünkben. Amikor pedig valóban megtérünk és elfordulunk a bűntől, akkor a régi embertől is elfordulunk. Akkor megtapasztaljuk a régi ember halálát. Valaki más voltam, mielőtt Krisztusé lettem. Ő megmentett és új teremtménnyé tett engem. Hagyom tehát, hogy az az ember meghaljon. Sokszor csak „megkínozzuk” ezt a régi embert, ahelyett, hogy valóban hagynánk meghalni. Ez annyit tesz, hogy nem mindig fordulunk el egészen a korábbi életünktől. Egy kicsit még életben tartjuk, és engedjük, hogy itt-ott egy kis hatalma még maradjon fölöttünk. Pál azt mondja: „Hiszen tudjuk, hogy a régi embert bennünk azért feszítették vele együtt keresztre, hogy a bűn teste elpusztuljon, és ne szolgáljunk többé a bűnnek.” (Róm 6,6). Ha tehát meghalunk a bűnnek Krisztussal együtt, akkor hisszük, hogy élni is fogunk vele egy új, megszabadult életet!

A hetedik fejezetben is van valami, amit ki kell emelnünk. Pál a jó és a rossz belső konfliktusáról ír, amiben könnyedén felismerhetjük magunkat. Pál azt mondja: „Azt sem tudom, mit teszek, hiszen nem azt teszem, amit szeretnék, hanem amit gyűlölök” (Róm 7,14). Háború van bennünk. Azt is mondja: „De ha azt teszem, amit nem akarok, elismerem a törvényről, hogy jó” (Róm 7,15). Igen, hiszen nem a rosszat akarjuk. Mindannyian a jót akarjuk. „És valójában nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn.” (Róm 7,17). Ez a megtörtségünk felismerése. Pál a ’test’ szót használja itt, de ez nem a testünk elítélése. Amikor Pál a testről beszél, mindig a megtört emberi természetről szól. A test nem rossz, csak az a részünk, ami nem akarja a jót cselekedni. „Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen. A belső ember szerint az Isten törvényében lelem örömöm, de tagjaimban más törvényt észlelek, s ez küzd értelmem törvénye ellen, és a tagjaimban levő bűn törvényének rabjává tesz. Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől? Hála az Istennek Urunk, Jézus Krisztus által! Értelmemmel tehát Istennek szolgálok, de testemmel a bűn törvényének” (Róm 7,21-25). Ezek a sorok azt rejtik, hogy még mindig megtörtek vagyunk, egy pocsolya az életünk, mégis: ’hála legyen Istennek’! Ez a kulcs: minden nehézség közepette is legyünk készen dicsőíteni Isten azért, amit éppen akkor tesz velünk!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

324. nap, Jézus neve – ApCsel 3, Róm 4-5, Péld 27,1-3 (2026.02.19., csütörtök)

Mennyei Atyánk, dicsérünk Téged, és teljes szívből hálát adunk neked! Köszönjük ennek a napnak az ajándékát! Köszönjük irgalmad ajándékát, amely minden egyes reggel megújul! Köszönjük a kegyelem ajándékát, amely a maga teljességében és ingyenesen jön el hozzánk: nem olyasmi, amit kiérdemeltünk, amit megérdemlünk, hanem egyszerűen olyan ajándék, amelyet a Te jóságod miatt kapunk, nem a mi jóságunk miatt! Nem azért, mert méltók vagyunk rá, hanem pusztán azért, mert Te jó vagy, mert Te igazságos vagy, mert Te vagy a jó Isten! Te vagy mindenek Ura, és drága áron vásároltál meg minket! Megnyertél magadnak bennünket – nemcsak azáltal, hogy megszabadítottál a bűn és a halál hatalmától, hanem úgy is, hogy feltártad előttünk a szelíd szívedet, az erős szívedet, a hűséges szívedet, a lankadatlan szívedet, amely szeret minket, és mindig minket választ, bármi történjék. Ezért hálát adunk neked! Segíts minket, hogy mi is Téged válasszunk! Segíts, hogy elfogadjuk a szeretetedet bármi történjék is! Jézus nevében imádkozunk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Jézus nevében – ez egészen elképesztő. Az Apostolok cselekedetei harmadik fejezetéhez érünk. Pünkösd után vagyunk, ezrek keresztelkedtek meg, sokan követik az Urat, összegyűlnek, és – ahogy korábban mondtuk – „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (Apcsel 2,42). Most Péter és János felmennek a templomba imádkozni, mert jó zsidóknak tartják magukat, olyan zsidóknak, akikben a zsidóság meghívása beteljesedett Jézus Krisztus által. Nem arról van szó, hogy az Ószövetség megszűnt volna: az Újszövetség az Ószövetség beteljesedése. Volt régen egy eretnekség, amely azt állította, hogy a héber Szentírás felesleges – de ez nem igaz. Krisztusban Isten régi ígéretei beteljesednek, nem eltörlődnek.

Ott ül egy ember a templom kapujában koldulva. Péter és János ránéznek, a férfi pedig visszanéz rájuk, és azt várja, hogy kap tőlük valamit. Péter pedig ezt mondja: „Aranyom, ezüstöm nincs, de amim van, neked adom: A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!” (ApCsel 3,6). És a férfi felugrik, talpra áll, jár, bemegy velük a templomba… Járt-kelt, ugrándozott és dicsérte Istent! Pontosan azt teszi, amit bárki tenne, aki addig nem tudott járni, és most teljesen meggyógyult: használja az ajándékot, amit kapott.

Ez visszavisz minket az Apostolok cselekedetei második fejezetéhez. Az Úr nem azért küldte el a Szentlelket, hogy az apostolok bezárkózzanak egy kis „szent egyletbe”, hanem hogy kilépjenek és használják az ajándékot, ami az övék lett. Ez a koldus most megkapta a járás ajándékát – és használja! Isten mindannyiunknak adott ajándékokat. Ezeket igen, élvezni is kell, de használni is. Dicsőítjük az Urat, amikor imában hálát adunk az ajándékaiért, de még jobban dicsőítjük Őt, amikor használjuk is azokat. A csodák mindig együtt járnak Jézus Krisztus hirdetésével. Isten azért adja a csodákat, hogy megismertesse Önmagát másokkal. Természetesen az ember javát is szeretné, de a csodák végső célja az, hogy Krisztust meg lehessen ismerni általuk. És ez a kulcs, hiszen tudjuk, a testi gyógyulás fontos, de a lelki gyógyulás még fontosabb, mert a lelki szenvedés és a lelki halál még bénítóbb.

Ezután Szent Pálnak a rómaiakhoz írott leveléhez érünk. Ez az evangélium összefoglalása. Senki sem él a törvény szerint tökéletesen – sem a pogány, sem a zsidó. „Mert mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik az Isten dicsőségét.” De itt a jó hír: „Megigazulásukat azonban ingyen kapják, Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán” (Róm 3,23–24). Aztán Pál Ábrahámra mutat: nem a körülmetélés tette őt igazzá, hanem a hite, ezért a megigazulás alapja a hit. Aztán jön a gyönyörű rész: „Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által.2Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk. De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, 4a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. 5A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,1–5). Még a szenvedéseink sem hiábavalók, ha Istennek adjuk őket.

És itt jön az evangélium szíve: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, 7noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. 8Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,6-8). Amikor még ellenségek voltunk, akkor halt meg értünk. Amikor még semmit sem tudtunk felajánlani, ő mindent felajánlott, hogy esélyt adjon arra, hogy az övéi legyünk. „Mert ha Istent Fia halála kiengesztelte akkor, amikor még ellenségek voltunk, most, hogy kibékültünk vele, annál inkább megmenekülünk az ő életében” (Róm 5,10). Ádám engedetlensége halált hozott a világra, Jézus – az új Ádám – engedelmessége életet hoz mindazoknak, akik hozzá tartoznak. Ez a történet csúcspontja: az Ószövetség minden ígérete, vágya, szenvedése és reménye Jézus Krisztusban beteljesedett. Mi pedig hozzáférünk ehhez a kegyelemhez, mert ő szeret minket kitartó, lankadatlan szeretettel.

Most pedig figyelj, szeretném, hogy tudd: az Úr, a te Istened nagyon szeret téged! Gyönyörködik benned. Kijelenti fölötted: „Az enyém vagy.” Soha ne hidd el azt a hazugságot, hogy Isten nem akar Téged, vagy hogy az életed nem számít. Szeretve vagy. Kellesz az Úrnak. És Ő örökké szeretni fog Téged – bármi történjék is. Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem is. Az én nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap is találkozzunk. Isten áldjon meg.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

323. nap, A Pünkösd – ApCsel 2, Róm 2-3, Péld 26,27-28 (2026.02.18., szerda)

Kedves Testvérek! Ne felejtsétek el elolvasni az Egyház korszakához tartozó Bevezetést is, amely Mike Schmitz atya és Jeff Cavins beszélgetésének összefoglalása!

Áldunk téged, Mennyei Atyánk, és hálát adunk a Te Igédért! Hálát adunk a kegyelmeidért, melyekben Jézus Krisztus által részesülünk! Hálát adunk a Te Szentlelkedért az Egyház születésnapján, Pünkösd ünnepén! Szentlelkedért, aki csodákat visz végbe és elhozza hozzánk kegyelmeidet kétezer évvel később is. Segíts, hogy be tudjuk fogadni Szentlelkedet a mai napon! Őrizz meg minket szent akaratodban és tarts közel a Te szívedhez! Segíts, hogy sose tévelyedjünk el Tőled! Jézus nevében, Ámen!

Tegnap, miután Jézus felment a Mennybe, ígéretének beteljesedéséért imádkoztak. És itt, az Apostolok cselekedetei második fejezetében meg is látjuk a Szentlélek kiáradását. Mindannyian ugyanazon a helyen voltak, amikor zúgás támadt az égből és egészen betöltötte a házat, majd megjelentek fölöttük a lángnyelvek „és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket” (ApCsel 2,3). Van valami ebben a részben, ami különösen fontos. Összegyűltek az apostolok, a tanítványok és Mária. Egy helyen voltak százhúszan. Mi történik? Betölti őket a Szentlélek ereje. De mit csinálnak ezután?

Nem csak az érzést keresik, nem csak az élményre vágynak, nem ragaszkodnak hozzá csak azért, mert „ez nagyszerű”! Néha, amikor átélünk egy Isten-élményt, abba a kísértésbe esünk, hogy megpróbálunk bezárkózni ebbe a szent együttlétbe Istennel; azt érezzük, hogy ez egy erős és nagyszerű pillanata az életünknek és nagyon közel vagyunk Őhozzá. Bárcsak sose lenne vége! Az ilyen élmény ajándék. Ha ilyen történik veled, az mindig ajándék, de nem a vége a történetnek. Nem is ez a célja. A cél az, hogy részesüljünk a Szentlélek erejében, méghozzá azért, hogy meg tudjuk tenni mindazt, amit az apostolok tesznek itt a második fejezetben. Megkapjuk a Lélek erejét, hogy kimenjünk a világba! Pontosan ez az, amit ők tesznek. Gyakorlatilag feltépik az ajtót, kimennek a világba és elkezdik hirdetni, hogy Jézus Krisztus feltámadt a halálból!

Évekkel ezelőtt azon gondolkoztam, amikor Péter pünkösd beszédét olvastam, hogy mégis, mi győzi meg itt a szíveket? Hogy lehet úgy beszélni Jézusról, hogy egyetlen nap alatt háromezren megkeresztelkednek? Meg akartam tudni, hogy mi Péter szónoklatának a „tikos összetevője”. Elolvastam és egyre csalódottabb és csalódottabb lettem a beszédtől, amit Péter a tömeghez intézett, a pünkösdi prédikációtól. Itt döbbenünk rá, hogy mi az, ami megváltoztatja a szíveket. Mi az, ami meggyőzi a szíveket? – Mindig a Szentlélek, és legritkábban az igehirdető okossága. Legkevésbé sem az, ahogyan a prédikátor a szavakkal bánik, hanem mindig a Szentlélek. Csak a Szentlélek tud megtérésre indítani, Ő az egyetlen, aki meg tudja győzni a szíveket.

Ez törénik Péterrel is. Betöltekezik Szentlélekkel, a Szentlélekben jár, Őbenne beszél, Őbenne létezik. És ez az, amiért számtalan ember fordul hozzá a tömegből, és kérdezi: „Mit tegyünk hát, emberek, testvérek?” – „Térjetek meg – felelte Péter –, és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk” (ApCsel 2,37-39). És ez a kulcs, ez az egyik legfontosabb momentum. Jézus azt mondja Máté evangéliumának a végén: „én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Máté 28,20). Illetve: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek (Máté 28,19-20). Erre ők elindulnak, elkezdenek igét hirdetni és keresztelni.

Az evangelizáció első napján tehát Péterhez fordulnak és megkérdezik tőle, hogy mihez kezdjenek most? Mire Péter mondja nekik, hogy menjetek és keresztelkedjetek meg, mert pontosan ez az, amit Jézus kért.

Az is nagyon figyelemre méltó, amit az Apostolok cselekedetei 2,42-ben olvashatunk: „Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.” Ez a négy dolog: az apostolok tanítása, a közösség, a kenyértörés és az imádság, a korai egyház ismertetőjegyei. Miért fontos közel maradni az apostolokhoz? Sok-sok évvel később, valamikor az első évszázad környékén, néhány korai keresztény író azt mondja, hogyha nem maradsz közel a püspöködhöz, akkor nem maradsz közel Jézushoz sem. Miért? Mert a püspökök az apostolok utódai. Ha tudni szeretnéd, hogy közel vagy-e Jézushoz, csak tedd fel a kérdést, hogy közel vagy-e a püspöködhöz? Ez annyit jelent, hogy követed-e, amit az apostolok utódai tanítanak?

A tanítás és a közösség. Nem egy olyan közösségről beszélünk, amelynek tagjai csak hetente egyszer, vasárnaponként látják egymást, hanem van mélysége a kapcsolataiknak. Kapcsolódunk egymáshoz, együtt éljük az életet. Ezért fontos megkérdezni magunktól, hogy testvéreim-e a közösségi tagjaim? Ez nagyon fontos, mert ha nincsenek testvéreink a közösségben, akkor érdemes a szívünkbe nézni és megkérdezni magunktól, hogy érezzük-e a hívást erre.

Kenyértörés. A kenyértörés kezdetetktől fogva rejtett utalás volt a szentmisére. Kleofás is a kenyértörésben ismerte fel Jézust – nem azért, mert kettétört egy kenyeret, hanem azért, mert az a darab kenyér az Oltáriszentség volt! Ezért gyűltek össze, és a közös imádság miatt, ami alapjaiban határozta meg az életüket. És az óriási dolog!

A Rómaiakhoz írt levélben – amit Szent Pál írt a Szentlélek inspirációjára –, tegnap olvastunk arról az első fejezetben, hogy mindenki tud Isten létezéséről, egyszerűen azáltal, hogy ránéz a világra. Még azok is tudnak róla, akiknek fogalmuk sincs a Törvényről, fogalmuk sincs az Ószövetségről. A józan eszünkre támaszkodva különbséget tudunk tenni a jó és a rossz között is.

A második és a harmadik fejezetben Szent Pál azzal folytatja, hogy miként nevelkedtek azok, akik zsidóként, az Isteni kinyilatkoztatás fényében nőttek fel. De nem csak a kinyilatkoztatás világosságában, hanem Isten ígéreteiben és szövetségében is: az Ószövetségben, hogy képesek legyenek az Úrral járni, megismerni Őt, ismerni a szívének mélységét, tudni, hogy kicsoda Isten. A pogányoknak is tudniuk kellett volna, hogy létezik Teremtő Isten, és hogy Őt kell imádni, de nem tették meg. A zsidók, akiknek jóval több adatott, ismerték Istent, imádniuk kellett volna Őt, engedelmeskedni neki, de ők sem tették. A zsidók és a pogányok egyaránt elbuktak. Erre mondja az Írás, hogy „Nincs igaz egy sem, nincs, aki értene, nincs, aki Istent keresné” (Róm 3,10-11). És így folytatja: „lábuk gyors a vérontásra. Ösvényeiken baj és nyomor, a béke útját nem ismerik, Isten félelme nincs szemük előtt” (Róm 3,15-18). Ezek az idézetek eredetileg az Ószövetségből származnak és rávilágítanak arra, hogy még azok, akik a Törvény szerint éltek, azok, akik benne voltak az Ószövetségben, azok is elbuktak. Az elmúlt majdnem háromszáz napban az Ószövetséget olvastuk és mit láttunk, hányan voltak hűségesek? Volt néhány kivétel, de tudjuk, hogy még az igazak is vétkeznek napjában hétszer. Tehát mi a gyógyír? Mi a válasz?

A válasz a 3. fejezet 21-es versében található: „Most azonban az Isten előtti megigazulás a törvénytől függetlenül lett nyilvánvalóvá, amint a törvény és a próféták is tanúsítják, az az Isten előtti megigazulás, amely a Jézus Krisztusban való hitből ered, és amely minden hívőnek szól. Ebben nincs különbség” (Róm 3,21-22). Éppen ezért nincs különbség hiszen mindannyian vétkeztek, elbuktak, de mindannyian megigazultak Isten kegyelméből, „Isten kegyelmének erejéből, Jézus Krisztus megváltása árán. Őt adta oda Isten véres engesztelő áldozatul a hitben, hogy kimutassa igazságosságát” (Róm 3,24-25). És ez a lényeg, hogy mindannyian vétkeztek; megpróbálhatunk bármit, amit csak akarunk, törekedhetünk arra, hogy mindenünkkel kövessük az Urat, amink csak van, mégsem lesz elég. Mit kell hát tennünk? Az Úr maga jött el hozzánk, feláldozta magát, hogy ezzel megváltson minket. Ezzel visszahozott minket a sötétség hatalmából a Sátán markából, hogy az Ő Királyságában lehessünk. Visszahozott minket a fénybe, irgalmat és kegyelmet adott, egy új élet ajándékát. Emiatt folytatja úgy Szent Pál a 27. versben: „Hol marad tehát dicsekvésed? Szétfoszlott.” Nincs már dicsekvésnek helye a „hit törvénye” (Róm 3,27) miatt. Ugyanis „Mi azt valljuk, hogy az ember a hit által válik igazzá, a törvény szerint tettektől függetlenül” (Róm 3,28) – és ez fantasztikus!

A folytatásban említ néhány példát, mint Ábrahám és az ő megigazulásának eredménye, amivel holnap fogunk foglalkozni.

De a mai olvasmányunk lényege a Római levélből az, hogy mindegy, milyen keményen dolgozunk vagy mennyire törekszünk rá, hogy jók legyünk, ez sosem lesz elég. A jó hír az, hogy nem is kell elégnek lennie, mert Isten felajánlotta a Fiát, aki feláldozta önmagát az üdvösségünkért, az üdvösségedért. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy befogadjuk ezt a megváltást, az Ő szeretetét. Ennyit jelent hitben járni, a hit engedelmességében. Ha engedelmeskesünk neki, hozzá tartozunk, és ez az igazi Örömhír!

(Mike Schmitz atya napielmélkedése alapján; fordította Mikesch Marietta, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

322. nap, A mennybemenetel – ApCsel 1, Róm 1, Péld 26,24-26 (2026.02.17., kedd)

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked! Dicsőítünk téged! Hálát adunk nemcsak ezért az új napért, hanem ezért az új szakaszért is, amit most kezdünk el az Egyház korszakába lépve, abba a korszakba, amiben mi is élünk! Köszönjük, hogy a jelen korszakról szól az Apostolok cselekedeteinek első fejezete és Szent Pál apostol Rómaiakhoz írt levelének első fejezete! Köszönjük Szent Fiadat, köszönjük a megváltást, és köszönjük a Szentlelket is, aki belénk költözik, és képessé tesz arra, hogy imádkozzunk, hogy halljuk az Igéd, ami átformálja a szívünket! Jöjj, Urunk, tölts el minket Szentlelkeddel! Amint az apostolok is összegyűltek, egységben Máriával és egymással, úgy kérünk mi is: áraszd ránk Szentlelkedet ma, hogy elteljünk a te Lelkeddel, hogy elvihessük az Igédet, és főleg téged a világnak! A mi Urunk Jézus Krisztus hatalmas nevében imádkozunk! Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Hű, ez mennyire jó! Itt vagyunk az Apostolok cselekedeteinél, ez már az Egyház korszaka, amint azt említettük. Az Apostolok cselekedeteit maga Lukács írta, (ezt Jeff is kiemelte, amikor Lukács evangéliumát kezdtük), ez tulajdonképpen az evangéliumának a folytatása. Eredetileg egyben volt a kettő, első és második kötetként, az Egyház választotta szét, mert így tűnt jónak.

Nos, mi is történik itt? Nagyon sok minden: például látjuk Jézus mennybemenetelét. Lukács az evangéliuma végén beszél egy kicsit róla, az Apostolok cselekedeteinek elején pedig újra elbeszéli, apró részletekkel kiegészítve. Az egyik ilyen dolog, amire szeretem ráirányítani a figyelmet, mert fontos, sőt, fenomenális: Jézus a feltámadás után negyven nappal az apostolokat Jeruzsálemen kívülre vezeti. Tehát az együtt töltött negyven nap után. Az apostolok már tudják, hogy ki Ő. Tudják, hogy Ő a Messiás. Tudják, hogy Ő a Király, aki azért jött, hogy Isten országát helyreállítsa! Most pedig megkérdezik tőle: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1,6).

Logikus kérdés, hiszen ezért imádkoztak! Ő az, akit megígértek! Ő a Messiás, a Király! Ismerjük már az egész történetet… Tudjuk, hogy Isten azt ígérte, hogy Ő állítja helyre a királyságot itt a földön, és tudjuk, hogy ennek a királyságnak sohasem lesz vége, és hogy ez az a királyság, ami áldást hoz az egész világra. Az apostolok tehát tudják, hogy Jézus az, akinek mondja magát! Ezért szegezik neki ezt a „sokmilliós” kérdést: ‘Mikor teszed meg? Most állítod helyre Izrael országát?’ Jézus nagyon rejtélyesen válaszol: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg” (ApCsel 1,7). Gyakorlatilag ennyit mond: ‘Nem mondom meg!’ Aztán így folytatja: „de megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8).

Valahogy így zajlott le ez a beszélgetés:

APOSTOLOK: ’Jézus, helyreállítod Izrael országát?’

JÉZUS: ’Hmm… Ti fogjátok!’

APOSTOLOK: ’Jézus, te vagy a Messiás! Helyreállítod Izrael országát?’

JÉZUS: ’Hmm… Ti állítjátok helyre az országot! A Szentlélek leszáll rátok!

’A Szentlélek erővel száll le rátok.’ Ez az erő szó ott van az első fejezet 8. versében: „de megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét”. A görögben ez a szó a ’dünamin’. Ebből a szóból származik a dinamit! Ez a Szentlélek ereje! Akkora erő, ami lyukakat tud robbantani a Sziklás-hegységbe, utat tud törni a hegyeken át! Ezt a dinamit-erőt ígéri tehát Jézus! Ez azonban már a második fejezetben érkezik, amit holnap olvasunk majd. Most viszont ott tartunk, hogy Jézus megígéri a Szentlélek dinamit-erejét. Nem holmi kis petárdát, hanem dinamit-erőt! „Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló (dinamit) erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben (itt a városban) s egész Júdeában és Szamáriában (vagyis Jeruzsálem közelében), sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8). Nagyon fontos, hogy ezt megértsük! A tanú szó görögül ’martüsz’ – ebből származik a mártír szó, ami vértanút jelent. „Tanúim lesztek” – Vagyis: ‘Vértanúim lesztek! Ti lesztek azok, akik tanúsítjátok az én életemet, halálomat és feltámadásomat! Ti tanúsítjátok, hogy az irgalom legyőzi a gonoszságot! Ti tanúsítjátok, hogy az irgalom győzelmet arat, aratott a gyalázat felett! Ti lesztek azok, akik reményt visztek oda, ahol nincs remény!’ Ez hihetetlen!

322 napja olvassuk a Bibliát. Nem számít, hogy 322 egymást követő napról beszélünk-e vagy sem. A lényeg, hogy az Úr elvezetett minket eddig a pillanatig, amikor már tudjuk, ki Ő. Tudjuk, hogy kicsoda Isten! Ismerjük az egész történetet, és tudjuk, hogy mi is benne vagyunk ebben a történetben! Minden nap azzal kezdem, hogy a műsor legelején kiemelem: együtt olvassuk az Igét, hogy meglássuk, „hogyan bontakozik ki az üdvösség története, és mi hogyan illeszkedünk bele ebbe a történetbe”. – Ezt minden egyes nap elmondom.

Az az igazság, hogy pontosan itt kerülünk bele: „Uram, talán most fogod helyreállítani Izrael országát?” (ApCsel 1,6). – ’Nem. Megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és ti fogjátok!’ Ezt nem tudom eléggé hangsúlyozni! Több mint háromszáz napja engedjük az Úrnak, hogy formálja a szívünket, hogy formálja a világról alkotott látásunkat, azt, ahogy önmagunkra és egymásra nézünk, valamint Őrá! És most nem csupán arra hív, hogy megismerjük az Ő küldetését, hanem arra is, hogy csatlakozzunk hozzá! Nem pusztán arra hív, hogy tudjuk, mit tett Isten, hanem hogy részesei legyünk Isten művének! Barátaim, ez elképesztő! Ez egy meghívás! Pont úgy, mint amikor Jézus sétál a Galileai-tó partján, meglátja Simont és Andrást, és azt mondja nekik: ’Gyertek! Kövessetek!’ Majd meglátja Jakabot és Jánost, és megszólítja őket: ’Gyertek! Kövessetek!’ Majd a vámszedő Máté után megy, és így szól: ’Gyere! Kövess engem!’ Jézus ma ezt mondja: ’Te ismered a történetet, tudod, ki vagyok, tudod, hogy bízhatsz bennem! Gyere, és kövess engem! Szükségem van rád, hogy beteljesedjen a művem.’ Ez rendkívül lényeges, szükséges és döntő fontosságú mindannyiunk számára!

Most gyorsan térjünk át a Rómaiakhoz írt levélre! Ez Szent Pál mesterműve! Amikor bibliatudósokkal beszélgetek, általában azt szokták mondani, hogy a Rómaiakhoz vagy a Zsidókhoz írt levél az egyik kedvencük. Pál apostol úgy ír levelet a rómaiaknak, hogy sosem járt még náluk. Nem ő hozta létre azt a közösséget, csak tervezi, hogy meglátogatja őket. Szeretné segíteni, támogatni őket, és azt is szeretné, ha a rómaiak támogatnák, bátorítanák őt. Ezt ki is mondja az első fejezet 12. versében. Arról is beszél, hogy nem szégyelli az evangéliumot. Ezt nagyon szeretem! Annyira erőteljes ez a sor! „Nem szégyellem ugyanis az evangéliumot, hiszen Isten üdvösséget hozó ereje minden hívőnek: először is a zsidónak, azután a görögnek” (Róm 1,16). Ez azért különösen fontos, mert ez a téma éppen terítéken volt Rómában: olyan közösségről van szó, amelyben egyaránt vannak zsidó gyökerű, illetve pogány származású keresztények is. Nem sokkal a levél megírása előtt valamiféle szakadás történt közöttük, és most ott tartanak, hogy nem egészen úgy látják egymást, ahogy kellene. Nem egészen úgy látják az Ószövetség szerepét, illetve Isten ígéreteinek beteljesedését az Ószövetségben, ahogy most kellene. Tehát Pál tulajdonképpen ezekkel a dolgokkal foglalkozik majd, amint feltárja az evangélium lényegét a levélben.

Az első fejezetben a pogányságból megtértekhez szól, akik nem is tudják kicsoda Isten, bár tudniuk kellene. Ott vannak tehát ezek a pogány származású rómaiak, akik nem zsidóként nőttek fel. Nem ismerik a Törvényt, de ez nem lehet kifogás számukra, mert ha körülnéznek a világban, láthatják, hogy Isten létezik! Láthatják a teremtés szépségét, és mondhatják: ’Hát, kell, hogy legyen egy teremtő is!’ Ugyanakkor nem ezt a teremtő Istent imádják, hanem felcserélik valami mással. A teremtőt felcserélik egy teremtménnyel. Ez a csere pedig igen súlyos bűnök elkövetéséhez vezeti őket, amint azt Szent Pál is leírja. A 26. versben kezdi el felsorolni őket: ezek szexuális bűnök. De nem korlátozódik erre, folytatja tovább, és a 29. versben felsorolja a bűn különféle megnyilvánulásait: gonoszság, hitványság, kapzsiság. Azt mondja, hogy a szülőknek való engedetlenség is része ennek a kórképnek. Egy dolgot biztosan tudunk: ha elfordulunk Istentől, akkor az értelmünkre sötétség borul. Ha elfordulunk Istentől, az emberi szív szinte határtalan mértékben képes arra, hogy gonoszságokat találjon ki, vagy hogy a gonoszságot válassza. Pál tehát arról beszél, hogy a pogány származásúaknak is teljes mértékben szükségük van az Úrra, szükségük van az evangéliumra! És bizony szükséges az engedelmesség is a hit tanításának, mert számukra sincs kifogás! Hiszen tudhatják, tudhatjátok, hogy vannak dolgok, amiket semmilyen körülmények között sem szabad megtenni! A második fejezetben majd azt fejti ki, hogy a zsidó származásúaknak mennyivel jobban kellett volna tudniuk mindezt, de erről majd holnap olvasunk!

Csak ma kezdtünk ebbe bele, de micsoda ajándék! Micsoda rendkívüli kezdés ez ma! Ne feledjétek az erről a korszakról szóló bevezető beszélgetésünket Jeff-fel – ez már az Egyház korszaka! Ha még nem néztétek meg, akkor kérlek, nézzétek meg! Ígérem, imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

321. nap, Jézus imája a kertben – Lk 22,39-24,50, Péld 26,20-23 (2026.02.16, hétfő)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük a Te Fiadat! Köszönjük a Te Lelked ajándékát, amelyet Fiad ígért az apostoloknak és az Egyháznak – nekünk. Fiad, Jézus Krisztus nevében kérjük, küldd el nekünk Szentlelkedet ma is! Imádkozunk, hogy a Lelked szálljon ránk, és hogy a neved mindenhol ismert legyen! Legyen meg a Te akaratod az életünkben és az egész világon! Jöjjön el a Te országod, Atyánk! Jöjjön el országod napjainkban, ebben a percben, most és mindörökké! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Végigolvastuk mind a négy evangéliumot az elmúlt több, mint háromszáz napban. Itt vagyunk az utolsó evangélium végén, mielőtt az Apostolok cselekedeteit és a Római levelet – Pál legnagyszerűbb levelét – kezdenénk olvasni holnap. Vigighaladva Lukács evangéliumán Jézus életének végéig, átélhettük a Jézussal járás bensőséges tapasztalatát. Olvashattuk Gábriel angyal jelenését Máriának, Keresztelő János, Zakariás és Erzsébet történetét, a gyermekségtörténetet, aztán Jézus egész tanítását. Ma pedig újra itt vagyunk, a 22. fejezettel.

Az egyik dolog, amivel kezdődik a mai szöveg, hogy Jézus imádkozik az Olajfák hegyén. Lukács írásában Jézus nagyon gyakran imádkozik. Ez az egyik dolog, amelyet Lukács által ismerhettünk meg. Lukács tudatosan mutatja meg, hogy Jézus gyakran imádkozott. Nagyszerű dolog ez számunkra is. Érdemes belegondolni, mi miért imádkozunk? Sokan azért imádkozunk, hogy válaszokat kapjunk. Imádkozunk, ha erőre van szükségünk, vagy akarunk valamit. Imádkozunk, mert Istent egyfajta Google-nak, vagy bankautomatának, esetleg a Mikulásnak tekintjük – hogy valamit adjon nekünk. Ezek azonban nem azok az okok, amikért Jézus imádkozott, hiszen neki semmi hasonlóra nem volt szüksége. Ő azért imádkozott, hogy az Atyához közel lehessen, hogy vele közösségbe kerüljön. Számunkra is ez lehet az egyik nagyszerű oka az imának. Nem csak kérni Istentől, vagy válaszokat és iránymutatást várni – bár ezek is fontosak – hanem közel lenni a Mennyei Atyához. Ez az egyik megívásunk a mai napra: egyre közelítünk a Bibliaolvasás végéhez, de gondoljunk rá, hogy lehet új tervünk. Akár az is, hogy újrakezdjük az olvasást az első naptól. Persze más is lehet. A lényeg az, hogy legyen tervünk arra, hogy „folytatom az imádságot”. Hiszen itt látjuk Jézust, a földi életének végén, és mit tesz? Mindig imádkozik. Mindig visszatér az Atyához. Keresztényként ezt mi is megtehetjük. Van összeköttetésünk az Atyával, az ő szívével minden percben, mindenhol. A kérdés csak az, hogy miért is nem használjuk ki ezt az összeköttetést? Miért nem használjuk ki a lehetőségét, hogy közelebb kerüljünk az Atyához? Pár napunk még van a Biblia végéig. Gondold végig: mi a terved az imádsággal kapcsolatban? Hiszen Jézus is imádkozó ember, holott ő maga az Isten. Mi nagyon nem vagyunk istenek, elég távol vagyunk tőle. Ő azonban akarja, hogy közel legyünk hozzá.

Jézus imája a 22. fejezetben, a Getszemáni kertben őszinte és bizalommal teli. Őszinte. Elmondja az Atyának, hogy mit gondol. Azt mondja: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely!” (Lk 22,42a). Ez az őszinte rész: ’Nem akarom megtenni’. Azonban jön a bizalommal teli rész is: „De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” (Lk 22,42b). Annak ellenére mondja ezt, hogy vérrel verejtékezett.

Egy másik dolog, amit kiemelhetünk, hogy mit mond Jézus a kereszten. Lukács evangéliumában mond néhány fontos dolgot. Az irgalom szavait: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek” (Lk 23, 34). A remény és ígéret szavait: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Végül a bizalom, a hit ajándékának szavait: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46). A keresztről ezt a három dolgot mondja. A hit, a remény és a szeretet szavai ezek. Hiszen az irgalom az a szeretet, amit nem érdemlünk meg. Az ígéret a latornak, telve van reménnyel. Végül pedig a hit hihetetlenül szép szavait olvassuk. Jézus bízik az Atyában. Ez pedig számunkra is példa minden nap. Az imánk lehet a hit, a remény és a szeretet szava.

Végül, van egy egyedülálló történet is ebben az evangéliumban, az emmauszi tanítványok története. Két ember tart Emmauszba, az egyikük Kleofás, a másikuk az útitársa, akinek nem tudjuk a nevét. Lehet, hogy „Kleofásné”. Azt tudjuk az evangéliumból, hogy egy nő, Mária – Kleofás felesége – Jézus követője volt. Lehet, hogy ez ugyanaz a Kleofás. Tehát előfordulhat, hogy Mária és Kleofás volt a két tanítvány. Néhányan azt mondják, hogy ez a Teremtés könyvének 2. és 3. fejezetének feloldása. Ott olvasunk az emberről és feleségéről, akik esznek a gyümölcsből, ami a halálba viszi őket. Itt azonban lehet egy ember és a felesége, akik szintén esznek. Mit is? Az Élet fájának gyümölcsét, ami az örök életre vezeti őket, az Eucharisztiát. Van valami fantasztikus ebben.

A karácsonyfadíszek sokszor zöld, vagy piros színűek. A fára sokszor kerülnek kis ostyaszerű sütemények is. Ez mit jelképezhet? Van a fa, rajta gyümölcsökkel, almákkal (zöld és piros). A gömbdíszek jelképezik ezeket az almákat, a jó és a rossz tudásának fáján. A kerek, ostyaszerű sütemények viszont az Eucharisztiát jelképezhetik nekünk. Az eredeti fa az Ószövetségben halált hozott az embereknek. A kereszt fája viszont az Eucharisztiát, az életet hozza el a világnak. Ez egy hihetetlenül nagy dolog. Amikor felrakjuk a fára a díszeket, ugyanúgy megjelenhet előttünk a jó és a rossz tudásának fája, de az Eucharisztia is, ami az új fa gyümölcse. A kereszt az új fa. Az örök élet fája, aminek gyümölcse Jézus teste és vére.

Ez az, amit Kleofásék látnak. A látásuk akadályozva volt, hogy ne lássák Jézust, (ne ismerjék fel), egészen a kenyértörésig, az Eucharisztiáig, a szentáldozásig. Ami az ő „vakságukat” okozta, és ami Ádám és Éva halálált okozta az Ószövetségben – hogy ettek a fáról – Kleofásék számára elhozta a látást. Ahogyan Ádám és Éva szeme felnyílt és meglátták a bűneiket, az ő szemük is felnyílik, hogy meglássák Jézust.

Ez egy ősi hagyománya az Egyháznak, ami egyfajta kapcsolatot hozhat létre a két történet között.

Az utolsó dolog pedig, hogy Jézus Kleofásnak és az útitársának, majd a fejezet végén az apostoloknak is kibontja az Írások értelmét. Miért? Mert Mózes, a próféták, a Zsoltárok, és minden írás róla szólt. Mi is már szinte a teljes Ószövetséget elolvastuk. Képzeljük csak el, hogy milyen lehetett, amikor Jézus kibontja minden szavát, ami Őrá utalt. Ezért is lehet jó ötlet, hogy visszatérünk az elejére. Ez egy soha véget nem érő dolog. A Szentírás egy soha véget nem érő örömforrás, tudásforrás, a bölcsesség, a hit, a remény és a szeretet forrása.

Imádkozzunk egymásért.