Bibliaolvasás 316-320 nap

Olvasási rend

Bevezetés

316. nap

317. nap

318. nap

319. nap

320. nap

320. nap, Péter tagadásának megjövendölése – Lk 20-22, Péld 26,17-19 (2026.02.13., péntek)


Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük Igédet! Köszönjük ezt a lehetőséget, hogy Jézussal együtt járhatunk, ahogy egyre közelebb kerül a kínszenvedéséhez. Urunk, köszönjük, hogy engeded, hogy megismerjük a dolgok igazi érékét. Segítesz megérteni azoknak a dolgoknak a jelentőségét, amelyeket átadunk neked. Megértjük annak a lényegét, hogy ne csak az első gyümölcsöket adjuk neked, hanem az utolsókat is a Te kezedbe ajánljuk. Segíts, hogy éberek és figyelmesek legyünk! Segíts, hogy ne legyünk álmatagok és ne essünk annak a csapdájába, hogy azt gondoljuk: ez az élet csak úgy átsiklik a végtelenbe. Segíts, hogy jelen legyünk és tudjunk rád figyelni ma és minden nap. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A Példabeszédekben ezt olvastuk: „Kóbor kutyát ragad meg farkánál az olyan, aki más viszályába beleavatkozik” (Péld 26,17). Vagyis, foglalkozz a magad dolgával, mert ha beavatkozol mások ügyeibe, nem tudhatod, mi vár rád. Lehet, hogy az a „kutya” halálra mar, vagy visszatámadva tönkreteszi az életed.

Lássuk a következő verset! „Mint aki őrülten tesz-vesz és lövöldöz nyilakkal, amelyek gyújtanak és ölnek, úgy tesz az is, aki becsapja embertársát, aztán meg azt mondja: „Csak tréfából tettem!” (Péld 26,18). Milyen félelmetesen igaz ez! Azt gondolhatnád, hogy a Példabeszédek valamikor réges-régen Salamon idején íródtak, de hirtelen rájössz: ’Te jó ég! Mi még most is ezt tesszük!’ Mondunk vagy csinálunk valamit, ami nagyot szól, és aztán hozzátesszük: ’Ja, csak vicceltem!’ Odaszúrok és bekavarok mások életébe, aztán odavágom, hogy ’Jaj, ez csak vicc volt’. Aztán rájövünk, hogy vannak dolgok, amik viccesek, de vannak dolgok, amik nem azok. Növekednünk kell a megértésben és a megfontolásban, hogy eljussunk egy olyan állapotba, amikor már éretten beszélünk és cselekszünk. Fontos, hogy tudjunk különbséget tenni a vicces és a bántó dolgok között és észrevegyük, hogy ezt vagy azt például nem kellett volna kimondani. 

Ahogy közeledünk Lukács evangéliumának a vége felé, egyre közelebb kerülünk Jézus kereszthalálához. A 21. fejezet elején nagyon szeretem azt a részt, amikor az özvegyasszony a két fillérjét teszi be a perselybe. Jézus elmondja, hogy nem feltétlen az számít, hogy mennyit adunk, hanem hogy mennyire adjuk szeretettel. Isten nem az ajándékunk méretét nézi, hanem a szívünk méretét, hogy mennyire adjuk szívből azt az ajándékot. 

Az első gyümölcsökről már beszéltünk pár hete, vagyis a tizedről, hogy az időd vagy a tehetséged első tizedét add az Úrnak. De itt az özvegyasszony történetével Isten kiemelten azt kéri, hogy az utolsó gyümölcseidet is add neki. Az egész életünket neki kellene adnunk. Hogyan tehetem ezt meg? Hogyan lehetek ajándék Istennek, főleg, ha alig van valamim, amit felajánlhatnék neki? Pedig igenis adunk, amikor a hiányainkat és a fájdalmainkat adjuk át neki. Ezt hívják passzív mortifikációnak, passzív önátadásnak. Az aktív odaadás az, amikor én választom meg, hogy mit csinálok. Például amikor eldöntöm, hogy most imádkozom, tizedet adok vagy böjtölök. Ilyenkor olyan dolgot teszek, amiben kicsit meghalok magamnak. 

A passzív odaadás az, amikor elfogadom a megtöretést, ami nekem jutott. Ezek olyan nehéz dolgok, amiket nem én választottam. Mindkét odaadás tisztítja a szívünket, az aktív odaadás, amit mi választunk és a passzív odaadás is, amikor ezt mondjuk: ’Rendben Uram, együttműködök veled ebben a helyzetben is.’

A 22. fejezet közepén Jézus így imádkozik Péterért: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet” (Lk 22,31). Ez rendkívül fontos rész. Az elején azt mondja Jézus, hogy ’titeket’, ’benneteket’ többesszámban, majd a következő versben már csak Péterhez szól egyesszámban: ’érted’, ’megtérsz’, ’megerősíted’. Ez azért félelmetes, mert Jézus itt megjövendöli Péter későbbi elbukását, amikor megtagadja Jézust. A Sátán mindannyiukat meg akar szerezni, vagyis minannyiunknak van egy ellensége. Mindenkit meg akar ragadni a Sátán. Minden csepp szeretetet el akar venni tőlünk, amit mások felé és Isten felé érzünk a szívünkben. Semmi mást nem akar, csak lopni, ölni és rombolni. De Jézus így folytatja: ’De imádkoztam érted, Péter’ – egyes számban. Ez történt az első pápával. Most is ez történik a pápával. Majd Jézus befejezi: ’imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet’. 

Mit érezhetett Péter a megpróbáltatások, a veszedelmek, az elbukások közepette? Azt, hogy bízhat Jézusban. Honnan tudja? Hiszen ő megtagadta Jézust. A világon a legjobb barátomat azon az éjszakán amikor szüksége volt rám, megtagadtam! – Akartok egy példát az irgalomra? Hát itt van. Szeretnél egy tanúságot arról, hogyan hajol le hozzád a szeretet? Hogy hogyan hagyhatod magad szeretni az elbukások közepette is? Itt van. 

Nyilván nem azért szeret, mert tökéletes vagy. Nem azért, mert bűntelen vagy. Péter sosem állította, hogy ’Isten azért szeretett engem, mert annyira jó voltam’. Miért kapom ezt a feladatot? Mert olyan szent vagyok? Nem. Csakis Isten irgalma miatt. Azt mondhatja Péter, hogy ’amikor a leggyengébb voltam, amikor a legmélyebben voltam, Isten ott volt velem’! Jézus kifejezettem értem imádkozik, és ha megtérek hozzá, akkor majd meg tudom erősíteni a barátaimat. 

Ez az igazság most feltárul mindannyiunknak. Az életünkben lesznek borzalmak, nyilvános rágalmazások, bűnök. De Jézus itt van velünk. Meghívlak arra, hogy halld meg Jézus szavait, amit az első pápának mondott. Imádkozom érted, hogy még ha nyilvános bűneid és nehézségeid is lesznek, ha megtérsz, akkor majd erősítsd meg a barátaidat. Mondd el nekik Jézus üzenetét, hogy ’az irgalmam végtelen és szeretem őket’!

Ha a gödör alján is vagy most és minden a te hibád volt, ha sebzett vagy és ha magadnak okoztad a sebeket, az igazság akkor is az, amit Jézus mond: ’Imádkozom érted! Gyere vissza! Bízz a szeretetemben, az irgalmamban! Bízz bennem!’ Ezért imádkozom most érted. Ezért imádkozzatok értem is, hogy ha netán eljön az a nap, akkor vissza tudjak térni Istenhez és megerősítsem a barátaimat is. Imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

319. nap, Jöjj, kövess engem! – Lk 17-19, Péld 26,13-16 (2026.02.12., csütörtök)


Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Tisztelet, dicsőség és hála legyen neked Fiadért, Jézusért, valamint Lukács evangéliumának kinyilatkoztatásáért! Urunk Istenünk, köszönet Lukácsért, hogy időt szánt rá, és minden erőfeszítést megtett az evangélium megírásáért! El sem tudom képzelni, Uram, mennyi munkát fektetett Lukács ezeknek a szavaknak a megírásába, hogy képet adhasson nekünk Jézusról. Jézusról és tanításáról, Jézusnak az írástudók és farizeusok, valamint a templomban árusítók ellen irányuló jogos haragjáról, és az Ő igaz szeretetéről. Arról, ahogyan megszólított olyan embereket, mint Zakeus, mint a gazdag ifjú, és olyan embereket is, mint mi magunk. Köszönjük ezt neked, Atyánk! Köszönjük, hogy szeretsz minket! Hálásak vagyunk neked Lukácsért. Mindenekelőtt pedig, Uram, köszönjük Fiadat és Szentlelkedet, akik a te ajándékaid számunkra! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Lukács evangéliumából már csak három fejezet van hátra, amelyek lenyűgözőek. Jézus bevonult Jeruzsálembe, tehát tudjuk, hogy közeledünk a végéhez. Szeretnék kiemelni néhány pontot. A 17. fejezet legelején arról beszél, hogy ’ha valaki bűnre csábít egyet is ezek közül a kicsinyek közül’… Erről mindig eszembe jut, amikor a szemináriumban voltam, az erkölcstan professzorunk, Dr. Chris Thompson, azt mondta: „Uraim, amikor a bűnről van szó, amikor arról van szó, hogy esetleg másokat bűnre vezetnének, egyetlen szavam van az Önök számára: ’malomkő’”.

Ez nagyon mélyre ment, mert a professzornak nagy tekintélye volt. Férj és apa volt, egy erkölcsileg feddhetetlen ember – nemcsak rendkívül intelligens, hanem elképesztően jó tanár is. Az a meggyőző erő, az a ’malomkő’ ezt üzente nekünk: egyszerűen nem lehet, nem szabad másokat bűnre vezetni. Tudjátok, hogyan működött egy malomkő? Egy ember vagy egy állat forgatta körbe a középpontja körül, egy tengely mentén. A malomkő olyan nagy és nehéz volt, hogy összemorzsolt mindent, ami alatta volt. Általában gabonát, árpát őröltek vele. Bármi volt alatta, azt finom porrá zúzta. Nehéz volt, amit a malmokban használtak, körülbelül 900 kiló. Képzeld el, hogy ezt a nagy malomkövet, ezt az óriási súlyt a nyakadba akasztják, és beledobnak a tengerbe. Elég gyorsan elsüllyednél. Ez rendkívül drasztikus kép. Megmutatja, mennnyire komolyan veszi Jézus a bűnt. 

Továbbhaladva ugyanebben a fejezetben, azt látjuk, hogy Jézus megtisztít tíz leprást. Ezt érdemes közelebbről megnéznünk. Több alkalommal is találkozunk ezzel a motívummal: már az irgalmas szamaritánus példabeszéde előtt is. Itt Jézus Szamárián halad át, vagy legalábbis Szamária és Galilea határán gyalogol. Tíz leprással találkozik, mindannyian meggyógyulnak, de csak egy tér vissza – egy szamáriai. Mostanra sokat tudunk a szamaritánusokról, hiszen végigmentünk az egész Ószövetségen, és tudjuk, hogy ők azok voltak, akik keveredtek a pogány népekkel, amikor a babiloniak és az asszírok betörtek, és öt népcsoport hoztak magukkal. Ezek összeházasodtak az ott élő zsidókkal, és lényegében megrontották a vallásukat, az istenképüket, a hitüket. A szamaritánusok bizonyos értelemben még veszélyesebb ellenségei voltak Izraelnek, mint a klasszikus ellenfelei. Rosszabbak, mint az asszírok, a rómaiak vagy a babiloniak. Mégpedig azért, mert valamiképpen a zsidók testvéreiként tekintettek magukra, mégis idegenként, elszigetelődve éltek a családon belül. Tegyük hozzá, hogy a zsidók meg tőlük idegenkedtek.

Itt Jézus mégis jó példaként állítja őket elénk. Miért? Tudjuk, hogy Jézus elsősorban a zsidók megmentésére jött. Azért jött, hogy beteljesítse a régi szövetséget, amelyet az Úristen kötött a zsidó néppel. De azt is tudjuk, hogy Jézus több alkalommal világossá tette, vagy engedte, hogy bizonyos evangéliumi helyzetekben kiderüljön, hogy nem a származás számít. Nem a családfa, nem az elsőszülöttségi jog. Nem az tesz képessé bennünket arra, hogy megtapasztaljuk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy Ábrahám gyermekei vagyunk. Hanem az, hogy elveszettek vagyunk, hogy nyomorultak vagyunk, és hogy az ő irgalma eljön, és találkozik a mi nyomorúságunkkal. Így ez még annak a számára is lehetséges, ha valaki szamaritánus, vagy akár valaki szír-föníciai asszony, még ha nagyon-nagyon távol van is az Úrtól. Az Apostolok cselekedeteiben, ahová pár napon belül eljutunk, ott van az etióp udvari főember, aki eunuk. Vér szerint semmi köze a zsidósághoz, amije van, az az Izrael Istenébe vetett hite. Mégis övé lett az evangélium és Isten kegyelme – ahogy a tiéd is, az enyém is – ami egyszerűen elképesztő.

Most menjünk tovább egy kicsit! Szeretnék kiemelni két embert a 18. és a 19. fejezetből. A 18. fejezetben találkozunk egy gazdag, vélhetően előkelő emberrel. Amikor róla beszélek, mindig úgy írom le, mint egy jó gyereket. Ő egy jó, vallásos gyerek, templomba járó, aki tudni akarja, mit kell tennie ahhoz, hogy elnyerje az örök életet. Erre Jézus azt kérdi: ’Ismered a parancsolatokat?’ – ’Igen, természetesen’ – mondja ő. „Ezt mind megtartottam gyermekkorom óta” (Lk 18,21). Lukács evangéliumában ez nem szerepel, de egy másik evangéliumban az áll, hogy Jézus ránézett és megkedvelte” (Mk10,21). Ott van ez a szeretetteljes tekintet az Úr és a vallásos gazdag ifjú között. De amikor Jézus azt mondja neki: ’Rendben, sok mindent adtál, jó dolgokat tettél, ez nagyszerű! De most add nekem az életedet, add nekem a szívedet, add oda azt, ami igazán számít’ – akkor elszomorodva elmegy.

Emlékszem, egyszer találkoztam azzal a magyarázattal, hogy az a kifejezés, amit itt a 18. fejezetben olvasunk, hogy ’szomorúan elment’, valójában ugyanaz a szó, amelyet Jézus getszemáni kertbeli gyötrődésére, fájdalmára használ az Újszövetség. Nem csak lehangolt volt. Gyászolva ment el. Sebzetten ment el. Szinte összezúzva ment el, mondhatnánk. De mégis elment. És ez a lényeg mindannyiunk számára. Lehet, hogy te is jó vallásos gyerek voltál, vagy éppen nem. De amit Jézus kér, az nem pusztán annyi, hogy ’tartsd meg a parancsolatokat’. Azt mondja: ’Meghívlak! Mi az az egy dolog, ami hiányzik neked? Add el a vagyonodat. Add oda azt, amire támaszkodsz, amiben bízol’. De mindenekelőtt: „gyere, és kövess engem” (Lk18,22). Azért ment el szomorúan a gazdag ifjú, mert ez túl sok volt számára, ezt már nem tudta megtenni. 

Ezzel szemben a 19. fejezetben ott van Zakeus. Ő nem jó gyerek, nem vallásos az életformája. Ő az az ember, aki a lehető legtávolabb állt a templomtól vagy a zsinagógától. Valójában bűnös volt, és mindenki tudta róla, hogy bűnös. És mi történik? Jézus meglátja őt a fán, és azt mondja: „Zakeus, gyere le hamar! Ma a te házadban kell megszállnom” (Lk19,5). Azt mondja az Írás: „gyorsan lemászott, és boldogan fogadta” (Lk19,6). Vagyis gyorsan mozdult. A gazdag ifjú szomorúan ment el, összetörten távozott. Néha azt gondoljuk, hogy: „Jaj, ha én mindent odaadnék az Úrnak, akkor én lennék az, aki szomorúan sétál el. Olyan nehéz lenne, annyira szomorú lennék. Rendben Uram, végy el mindent, és csak egy nyomorult leszek’. Pedig az ellenkezője igaz. Az volt nyomorult, aki elment. Az pedig, aki lejött és találkozott Jézussal, örömmel fogadta Őt. Sőt, önként adott a vagyonából: „Íme, Uram, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette” (Lk19,8). Jézus még csak nem is mondja neki, hogy tegye ezt. Ő maga ajánlja. Zakariás vámszedő volt, fővámszedő. Bizonyosan megkárosított embereket. És most, ebben a pillanatban kártalanítja őket.

Itt van a nagy ellentét. A jó gyerek, a templomba járó gyerek nyomorultan elmegy, mert nem tudja az Úrnak adni a szívét. A rossz gyerek, az elveszett gyerek, az, akit mindenki más eleve kizárt volna – ő lemászik, örömmel befogadja Jézust, és mindent odaad neki. Ez mindannyiunk számára kulcsfontosságú. Akár jó templomba járó vagy, akár nem; akár közel vagy az Úrhoz, akár messze – a hívás ugyanaz. A hívás ez: „gyere, és kövess engem”. A hívás ez: ’Jöjj, add nekem a szívedet. Mi a legfontosabb számodra? Mit szeretsz a legjobban? Jöjj és kövess engem, és bízd rám a szívedet’

Ezért imádkozunk, mert amit csinálunk, nem csak arról szól, hogy hallgatjuk a Bibliát. Ez arról is szól, hogy válaszolunk a Bibliára. Nem csak Isten igéjének meghallásáról van szó, hanem arról, hogy cselekedjünk is az ige szerint. Hogy örömmel fogadjuk. Hogy képes légy azt mondani: ’Hallom az Úr hangját, ahogy a nevemen szólít, és azt mondja: ’Gyere le, ma nálad akarok megszállni’. És közel lépsz az Úrhoz, és örömmel befogadod őt, mondván: ’Uram, mindent neked adok, amit szeretek, és neked adom azt is, amivel szeretek. Neked adom a szívemet’.

 Azért imádkozom, hogy ma képes légy erre. Kérlek, imádkozz értem, hogy én is képes legyek erre ma, mert szükségünk van egymás imáira. Ezért, ahogy mindig, én is imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

318. nap, A szűk kapu, az elveszett bárány és a tékozló fiú – Lk 13-16, Péld 26,10-12 (2026.02.11., szerda)


Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked Igédért, és azért, hogy példabeszédekben és tanításokban szólsz hozzánk. Köszönjük, hogy megtanítasz minket, hogyan keressünk téged, és hogyan tartozzunk hozzád! Köszönjük, hogy megmutatod, hogy szeretsz minket, sőt örömödet leled bennünk! Urunk, segíts nekünk belépni abba az örömbe, amelyet fölöttünk kiárasztasz! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Először is a Példabeszédek könyvéből szeretnék kiemelni egy gondolatot: „Amint a kutya visszatér ahhoz, amit kihányt, így hajtja a bolond is egyre badarságát” (Péld 26,11). Egyrészt azért fontos ez az ige, mert Szent Péter majd idézi később az Újszövetségben. Másrészt azért, mert annyira sokszor előfordul velünk is, hogy újra és újra visszatérünk ugyanazokhoz a bűnökhöz, miközben pontosan tudjuk: itt nem találhatjuk meg a boldogságot.

Amikor balgaságunkban újra és újra ugyanabba a bűnbe esünk vissza, könnyen érezhetjük magunkat egyedül. Azt gondolhatjuk: ’én vagyok a gyenge láncszem’ –, pedig nem te vagy az egyetlen. Mindannyian gyengék vagyunk. Vagy ahogyan a Szentírás fogalmaz: ’bolondok’. Mi is az őrültség meghatározása? Ugyanazt tenni újra és újra, és várni, hogy az eredmény más legyen. Ezért jó, ha minél többször kérjük: ’Uram, segíts, hogy ne térjek vissza ehhez a gonoszsághoz!’

A mai evangéliumi szakaszokból három dolgot szeretnék kiemelni. A 13. fejezet elején Jézus egy kérdést tesz fel: „Azt hiszitek, hogy ezek a galileaiak bűnösebbek voltak, mint a többi galileai, azért, mert így jártak?” (Lk 13,2) – utalva azokra, akiket Pilátus áldozat-bemutatás közben megöletett. Majd ugyanezt kérdezi arról a tizennyolc emberről, akikre Siloámban rádőlt a torony. Jézus közismert eseményekre utal, amelyek akkoriban mindenkit foglalkoztattak, és visszanyúl egy régi gondolkodásmódhoz. Emlékeztek Jób könyvére? Jób barátai voltak azok, akik azt hitték, ha valaki jó, akkor jó dolgok történnek vele, ha pedig rossz, akkor rosszak. Tehát: ha valami baj ér, biztosan valami rosszat tettél. 

Bár Isten megáldja az igazat, és van következménye a bűnnek, az élet mégsem pontosan így működik. Nem arról van szó, hogy ha jól cselekszem, minden úgy alakul, ahogy szeretném, és ha vétkezem, azonnal minden összeomlik körülöttem.

Ennek ellenére, ha valakivel valami nagyon rossz történik, gyakran kísértést jelent azt gondolnunk, hogy kiérdemelte azt. A valóság azonban a következő: rossz dolgok mindannyiunkkal történnek, csupán azért, mert egy tökéletlen világban élünk, ahol tornyok dőlnek le, és ahol gonosz emberek gonosz dolgokat tesznek. Nagyon fontos, hogy ne bátortalanodjunk el ezek miatt, hiszen ahogy Jézus hozzáteszi: „Ha nem tartotok bűnbánatot, éppúgy elvesztek ti is mindnyájan” (Lk 13,5).

Jézusnak egy hatalmas kérdést tesznek fel: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” (Lk13,23). Bár senki sem akarja, hogy bárki is elszakadjon Istentől, Jézus mégis ezt válaszolja:
„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni” (Lk 13,24). Értelemszerűen nem szeretjük a gondolatát annak, hogy bárki, akár ismerjük, akár nem, örökre elkárhozhat. Jézus azonban világosan beszél: ez nem csak egy elméleti lehetőség: „Tágas a kapu és széles az út, amely a romlásba visz – sokan bemennek rajta. Szűk a kapu és keskeny az út, amely az életre vezet – kevesen vannak, akik megtalálják” (Mt 7,13-14). Lesznek, akik a kapu előtt állva kiáltozni fognak: „’Uram, nyisd ki nekünk!’ Akkor azt fogja nektek mondani: ’Nem tudom, honnan valók vagytok’” (Lk 13, 25). Csak azokat ismeri, akik az Atya akaratával összhangban élnek – szent az, aki egyszer igent mond Istennek, és élete végéig ki is tart az igenje mellett.

A kárhozat valósága hajlamos megbénítani bennünket. Tény, hogy akármit teszünk, lesznek olyanok, akik a poklot választják. Jézusnak erre is van válasza. Amikor nekiszegezik a kérdést: ’Kevesen üdvözülnek?’, az első szava ez: ’Igyekezzetek!’ Ez felszólító mód, görögből fordítva pontosabban: ’Te igyekezz!’ Persze minket nagyon is érdekel, hogy a másik megtér-e, hogy megismeri-e az Istent az Egyházon keresztül, de sohasem szabad hagynunk, hogy mások döntése eltérítsen minket Jézustól.

Az Isten felszólít minket: ’Te csak igyekezz!’ – és ezzel egyidőben fáradhatatlanul üldöz minket kegyelmével. A 15. fejezetben Jézus vámosok és bűnösök körében időzik, amiért farizeusok méltatlankodni kezdenek. Erre az Úr Jézus három példabeszédet mond: az elveszett bárányról, az elveszett drachmáról, és a tékozló fiúról .

Az elsőben a pásztor otthagyja a kilencvenkilencet az egyért. Ez emberileg értelmetlen. Senki sem tenne ilyet, hiszen őrültségnek tűnik otthagyni a kilencvenkilencet gazdátlanul. Pontosan ez a lényeg: Isten szeretete nem számol, nem mérlegel, nem kalkulál. Isten számára te egy olyan valaki vagy, akit fáradhatatlan szeretettel üldöznek, és mérhetetlen örömmel ünnepelnek!

A másodikban amikor az asszony megtalálja az elveszett pénzérmét, összehívja barátait: ’Örüljetek ti is!’ – Ki tesz ilyet? Nem valószínű, hogy akár csak egy barátunknak is szólunk, amikor megtaláljuk a rég elveszett holminkat. Isten viszont olyan módon szeret, hogy az Ő szeretete kiárad! Amikor egy bűnös megtér, az egész mennyország örvend! Lehetséges, hogy a szentgyónással kapcsolatban félelem alakult ki benned, mintha ez a szégyen helyszíne volna, pedig nem az! Valójában a győzelem helye, és amikor szentgyónáshoz járulsz, Isten minden szentje és angyala a te neveddel dicsőíti az Istent! 

Az utolsó: a tékozló fiú története. A fiú nemcsak az örökséget kéri el, hanem el is megy a szülői házból, és ezzel mintha azt üzenné: ’Nem akarok hozzád tartozni!’ Nem azért jön haza, mert hiányozik neki az édesapja, hanem mert éhezik. Erre az apa? Meglátja őt, messziről elébefut, a nyakába borul, és megcsókolja. Ugyanez történik a gyónásainkban – azért járulunk a kiengesztelődés szentségéhez, mert segítségre van szükségünk, és ráeszméltünk, hogy egyedül nem megy. A mi Atyánk pedig tárt karokkal vár minket. 

A fiú méltatlan, mégis megkapja a legdrágább ruhát. Régen az embereknek nem volt annyi ruhája, mint most nekünk: volt néhány hétköznapra, és volt egy a különleges alkalmakra – a legdrágább. Az apa nem az egyik ruhát, hanem a legdrágább ruhát adja a fiúra, ezzel odaajándékozza az atya dicsőségét! Megkapja a gyűrűt – ami az apa pecsétgyűrűje lehetett, a pecsétgyűrűk pedig a viselő személyét és hatalmát képviselték. A fiú ezzel megkapta tehát az atya hatalmát! Sarut is tesz a lábára, ami a szabadságot jelenti, hiszen a fiú akár újra elmehet, ha szeretne. Végül levágatja a hízott borjút – amiből ugye általában csak egy van. Az apa mérhetetlen örömmel ünnepli, hogy a fia hazatért.

Végül ott az idősebb fiú. Az ünneplés láttán harag tölti el. Kiderül, hogy ő sem akart igazán az apjához tartozni, viszont ő nem ment el, hanem maradt. Szemére veti apjának: „Látod, én annyi éve szolgálok neked, és egyszer sem szegtem meg parancsodat. És nekem még egy gödölyét sem adtál soha, hogy egyet mulathassak a barátaimmal” (Lk 15, 29). Évek óta szolgálta az apját, és közben úgy tekintett rá, mint a főnökére, aki megannyi elvárást és feladatot támaszt az irányába, de nem szereti őt igazán. 

Az idősebb fiú igyekezett megfelelni az apjának, de nem volt vele valódi kapcsolata. Úgy is elképzelhetjük, mintha minden reggelük úgy zajlott volna, hogy az apa kiment dolgozni, a fiú pedig elolvasta a konyhaasztalon hagyott teendőlistát, amit az apja hagyott ott neki. Ahelyett, hogy reggeli közben beszélgettek volna a közös teendőikről, az apának egy listát kellett hagynia, mert a fiú elkerülte őt. Nem akart vele lenni. Amikor a fiú végre őszintén kifejezi frusztrációját, az apa azt válaszolja: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied” (Lk 15, 31).

Ez nekünk is szól. Nem rabszolgák vagyunk, hanem fiak és leányok. Igen, vannak feladataink, van munkahelyünk; vannak olyanok is ránk bízva, akik még nem ismerik Őt, és meg kell ismerniük. Az Isten országában sok a tennivaló, de nem nélküle, hanem vele együtt, szoros közelségben. Megkaptuk azt az ajándékot, hogy vele lehetünk, mi vele reggelizhetünk, és megkérdezhetjük tőle: ’Apa, mit csinálunk ma?’ Vele együtt tervezhetjük meg a napot! 

Testvéreim, az igazság ez: fáradhatatlan szeretettel üldöz, és mérhetetlen örömmel ünnepel minket az Atya! Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem ti is. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

317. nap, Kitartás az imában – Lk 11-12, Péld 26,7-9 (2026.02.10., kedd)


Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Nagyon köszönjük ezt a napot! Köszönjük azt is, hogy hallhatjuk Jézust, a te Igédet, ahogy szól hozzánk! Köszönjük Jézus tanítását és példáját! Köszönjük az eljövetelét is, hogy harcoljon értünk! De nemcsak azért jött, hogy harcoljon értünk, hanem hogy tanítson minket, és megadja nekünk a bölcsességet. Urunk, Istenünk, kérünk, légy velünk ezen a napon, és segíts minket úgy imádkozni, ahogyan Jézus tanította a tanítványait! Add nekünk Lelkedet, hogy úgy tudjunk beszélni veled és úgy tudjunk rád figyelni, ahogyan az méltó hozzád, ahogyan az megdicsőít téged, és ahogyan átformálja a szívünket, az életünket! Ezt az imát Jézus Krisztus, a mi Urunk hatalmas nevében mondjuk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Rengeteg mindenről lehetne beszélni, de van néhány dolog, amit szerintem érdemes kiemelni. Az egyik az állhatatosság az imádságban. Jézus megtanítja tanítványait imádkozni a Miatyánkkal, majd ezután az állhatatosságról beszél. Amikor Jézus a kitartás szót használja, az egy olyan kifejezésből ered, amelynek a jelentése nagyjából ez: ’szégyent nem ismerő kitartás’, a feladás szégyen nélküli elutasítása. Mindjárt megértitek! Az állhatatos ima példája az az ember, aki újra és újra visszamegy a barátjához, hogy kérjen, ahogyan Jézus példázatában látjuk – erről a fajta kitartásról, szégyent nem ismerő hozzáállásról van szó.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de bennem ez nagyon erősen visszhangzik. Az a gondolat, hogy: ’Istenem, amire meghívtál minket, amit kértél tőlünk, amit megparancsoltál nekünk, az az, hogy így tartsunk ki. Hogy meglegyen bennünk ez a szégyent nem ismerő kitartás: Hogy újra és újra visszajövök hozzád és mindvégig bízom benned’.

Ehhez az állhatatossághoz kapcsolódik még valami. Nem tudom, említettem-e ezt a többi evangéliumnál, de amikor Jézus azt mondja: „kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek” (Lk11,9) – az eredeti görögben nem egyszeri cselekvésről van szó. Nem arról, hogy ’kérj egyszer, keress egyszer, zörgess egyszer’, hanem arról, hogy: ’kérjetek folyamatosan, és adatik; keressetek folyamatosan, és találtok; zörgessetek folyamatosan, és ajtót nyitnak nektek’. Ez megint csak ezt a szégyent nem ismerő kitartást hangsúlyozza. Azt, hogy Isten azt akarja, hogy újra és újra visszajöjjünk hozzá.

Fontos azt is látni, hogy az imának csak az egyik formája a kérő ima vagy a közbenjárás, amikor magunknak vagy másoknak kérünk valamit. Mégis, amikor ezt tesszük, Isten azt mondja: ’Akarom, hogy ezt tedd. Akarom, hogy kérj engem!’ Ez nagyon fontos. Miért? Mert Jézus azt mondja: „Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,11-13). Tehát nemcsak jó dolgokat, hanem a legjobbat: a Szentlelket. Ez az egyik kulcsgondolat. Isten nem ígéri meg, hogy mindent megad, amit kérünk. Ez nagyon lényeges, mert ha azt hinnénk, hogy Isten csak úgy bármit megad, amit kérünk, akkor nem mennyei Atyánk lenne, hanem egyfajta ’mennyei automatánk’. De ő nem az. Ő Atya. Ő a javunkat akarja. Ezért mondja Jézus: ’a mennyei Atya a Szentlelket adja azoknak, akik kérik tőle’.

Ez azt jelenti, hogy ha ma, most, ebben a pillanatban kéred a Szentlelket, az Atya meg fogja adni neked a Szentlelkét. Nagy szükségünk van a Szentlélekre. Nem akarom azt mondani, hogy jobban, mint valaha, de az biztos, hogy most igen. Tudom, hogy nekem nagyon nagy szükségem van a Szentlélekre, és azt hiszem, barátaim, mindannyiunkkal így van ez.

Továbbhaladva: ebben a fejezetben van egy kissé bonyolult, talán zavarba ejtő tanítás is a tisztátalan lélek visszatéréséről. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet, és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket. Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint előbb volt” (Lk11,24-26).

Emlékszem, mennyire összezavart régen, hogy mit jelenthet ez. Monsignor Charles Pope, mai amerikai pap – zseniális ember, egészen elképesztő – egy alkalommal írt erről, visszanyúlt az eredeti nyelvhez és elmagyarázza, mit is jelent ez a rész. A démon kiűzetik az emberből, akinek a lelke így üresen marad. Az önmagában jó dolog, hogy a gonosz eltávozott tőle. De az üresség azt jelenti, hogy bár a rossz eltűnt, semmi jó nem vette át a helyét. Egyszerűen csak üres maradt. Mindannyian tudjuk, hogy a természet irtózik az ürességtől. Ehhez hasonlóan a természetfeletti világ is irtózik az ürességtől. Megszabadulhatok rossz szokásoktól, bűnöktől az életemben, de ha nem váltom fel ezeket erényekkel, ha nem váltom fel a bűnöket a szeretet és a jóság cselekedeteivel, akkor más bűnök fognak bejönni a helyükre.

Itt van tehát egy ember, akit megszabadítottak a gonosztól, de nem tett semmit azért, hogy az életét jóval töltse meg. Üres volt, és ’kisöpört’. Monsignor Pope erről beszél, és azt mondja: ’Ha egy jó ember – Isten kegyelméből – képes volt kisöpörni a bűnt az életéből, akkor ott van a kísértés, hogy azt gondolja: ’én tisztítottam meg magamat. Én végeztem el a munkát. A sátán eltűnt, én tettem rendbe mindent’. Így beléphet a kevélység bűne, amely az egyik legveszélyesebb bűn – talán a leges-legveszélyesebb. Nemcsak arról van szó, hogy üres maradt, mert nem töltötte meg erénnyel, hanem körbenéz, látja a lelke tisztaságát, és azt mondja: ’ezt én csináltam’.

Tehát: üres és kisöpört. A harmadik szót gyakran úgy fordítják, hogy ’rendbe szedett’, de ő úgy gondolja, hogy jobb fordítás lenne az, hogy ’díszes’ – (a magyar fordítás a ’feldíszített’ szót használja). Az ’üres, kisöpört és díszes’ kifejezés utalhat arra, amiről Jézus beszél, amikor az írástudókról, farizeusokról és törvénytudókról mondja, hogy képmutatók: olyannak akarnak látszani, amilyenek valójában nem akarnak lenni. Azt akarják, hogy mások erényesnek lássák őket, de nem akarják valóban megélni az erényt. Egy díszes homlokzat, egy szépen berendezett szoba – puszta látszat, amely többet mutat, mint ami valójában belül van.

Kevésbé zavaros nekünk Jézusnak ez a tanítása, ha így osztjuk részekre: ’üres’ – mert nincs megtöltve Istennel; ’kisöpört’ – ami a gőg kísértését hordozza; és ’díszes’ – vagyis minden csak felszínes, semmi sem hatolt le a szív mélyére. Remélem, így érthetőbbé válik ez a tanítás.

Végezetül még egy dolgot szeretnék kiemelni a 12. fejezetből: Jézus, mint a megosztottság oka. Jézus azt mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Azt hiszitek, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Nem azt, hanem – mondom nektek – meghasonlást. Ezentúl ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás közt: három kettő ellen, és kettő három ellen. Meghasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával, az anya a lányával…” (Lk 12,49.51-53).

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az Egyház kezdetén, amikor az emberek megtértek, előfordult megosztottság a családokban – apa a fiú ellen, anya a lánya ellen. De most is, legalábbis a nyugati világban, ez teljesen valóságos! Jézus tanítása sok családban ellentéteket szít. Jézus tanítása sok családban megosztottságot okoz.

Érdemes figyelni Jézus szavaira és bátorságot meríteni abból, hogy Ő előre megmondta: ez meg fog történni. Minden nap egyetemistákkal foglalkozom, akik mélyen szenvednek attól, hogy a szüleik nem hívők. Szenvednek attól, hogy a szüleik nem ismerik Jézust, vagy ha ismerik is, nem tértek meg teljesen. Sok olyan fiatallal találkozom az egyetemen, akik itt belépnek a katolikus Egyház teljességébe. De fáj nekik, hogy anya és apa nem ismeri Jézust. Hazamennek, és szeretnének mindennap misére menni, a szüleik pedig értetlenül néznek: ’Miért kell ez?’ – Ők meg nem akarnak különcködni, nem akarnak provokálni. Egyszerűen azt tapasztalják, hogy az, amiben ők hisznek Jézus követőiként, ellentmond annak, amit a szüleik vallanak – és ez mélységes fájdalmat okoz nekik.

Sok szülőt is ismerek ebben a közösségben, akiknek az fáj, hogy a gyermekeik eltávolodtak. Vagy egyszerűen ránézünk a kultúránkra, és látjuk, mennyi megosztottság van a világunkban. Jézus azt mondja, hogy Ő lesz az egyik oka ennek a megosztottságnak a családjaitokban. Ez fájdalmas, ez megtöri a szívünket. De mégis vigaszt meríthetünk abból, hogy Ő ezt előre megmondta. Nem örülünk ennek, de legalább nem ér váratlanul.

Amit tehetünk, az az, hogy imádkozunk azokért, akik ellenünk fordulnak. Mindig arra bátorítom a diákokat: ’legyetek szelídek, legyetek türelmesek a családotokkal, a szüleitekkel, és imádkozzatok értük’. Szülők: ugyanez igaz rátok is. ’Legyetek türelmesek a gyermekeitekkel, és imádkozzatok értük!’ Az ő történetük még nem ért véget. A ti történetetek és az én történetem sem ért még véget. Imádkozunk azért, hogy hűségesek maradjunk, és kitartsunk a végsőkig – szégyent nem ismerő kitartással – egészen az utolsó lélegzetünkig, amikor beléphetünk az örökkévalóságba, az Úrhoz.

A szüleitek története, a gyermekeitek története, a barátaitoké, a testvéreiteké – Isten kegyelméből – még nem ért véget. És ha véget is ért, mi nem ismerjük a végét. Nem ismerjük a szívüket, nem tudjuk, hogyan álltak meg végül az Úr előtt. Mi csak imádkozunk tovább. Újra és újra imádkozunk, és kérjük az Urat: találkozzon mindenkivel ott, ahol éppen van, az ő kegyelme által. Imádkozunk értük, mert tudjuk, hogy szükségük van rá. Én imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem te is! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

316. nap, Teljes önátadás – Lk 9-10, Péld 26,4-6 (2026.02.09., hétfő)


Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Őszinte szívvel kérünk Atyánk, fogadd el hálaadásunkat! Fogadd el ma dicséretünket! Nagy vagy, jó vagy, hűséges vagy! Meghívtál minket erre a napra, és minden egyes nap újra megadod nekünk irgalmadat, Urunk Istenünk! Kérünk, segíts nekünk befogadni irgalmad! Segíts, hogy abban járjunk! Segíts, hogy megengedjük neked, hogy szeress minket, hogy szívünk megteljen kegyelmeddel! Hogy szívünk megteljen veled és szereteteddel, és szereteted edényeivé, kegyelmed csatornáivá váljunk! Ezt kérjük Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ma Lukács evangéliumának 9. és 10. fejezetét olvassuk. Az egyik dolog, amit szeretnék kiemelni, hogy látjuk Jézus küldetését és szolgálatát – de nem csak az övét, hanem azt is, ahogyan másokat maga mellé hív, és másokat elküld maga előtt. Egyre több embert hív magához és nagyon világossá teszi az Ő követésének lényegét: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen” (Lk 9,23).

Mindig úgy gondoltam, hogy amikor Jézus erről a hármas feladatról beszél – megtagadni önmagunkat, naponta felvenni a keresztünket és követni őt –, akkor az első, az önmegtagadás, egyszerűen azt jelenti, hogy hajlandónak kell lennünk böjtölni. Jézus beszél a böjtről, arról, hogy az akkor következik majd, amikor a Vőlegény már nincs jelen. Máshol meg így tanít: ’amikor böjtöltök…, amikor imádkoztok…, amikor alamizsnát adtok…’. Mindig azt hittem, hogy ez az önmegtagadás azt jelenti, hogy tanulj meg nemet mondani magadnak. Erről beszéltünk az előző napon is a Példabeszédek könyvével kapcsolatban.

De amit Jézus itt mond, az ennél sokkal mélyebb. Többről van szó, mint a kényelem megtagadásáról. Többről van szó, mint arról, hogy időnként megtagadjuk magunktól az ételt vagy italt, az alvást, a szórakozást. Amikor Jézus azt mondja, hogy ’tagadja meg magát’, akkor valójában önmagunk háttérbe szorításáról beszél. Ez önmagunk teljes és feltétel nélküli átadásának kifejezése. Nem pusztán azt jelenti, hogy néha böjtölök, néha lemondok az alvásról vagy az élvezetekről. Hanem azt jelenti, hogy lemondok arról, hogy az életem felett rendelkezzem. Lemondok arról az igényemről, hogy az életem az enyém, és kimondom: valójában az egyetlen, akinek joga van az életemhez, az maga Isten. Jézusnak van joga rendelkezni az életem felől. Még a saját időm felett sem én rendelkezem. Nem rendelkezem a dolgaim, az ételem, az alvásom felett. Még a családom felett sem – bár természetesen vannak felelősségeim. Az egyetlen, aki az életem felett rendelkezhet, az maga Isten. Ez az idézett Jézus-i mondat mélysége, és ez még csak a kezdet… Röviden: a Jézus uralmának való teljes és totális önátadásról van szó.

Hogyan kezdődik mindez? Természetesen a kis dolgokban. Úgy éljük meg, hogy képesek vagyunk azt mondani: ’Uram, ma lemondok az ételről, vagy valami másról érted’. A böjt vagy a bűnbánat cselekedete az, ami láthatóvá teszi ezt a valóságot, ezt a mélyebb igazságot: hogy lemondtam az életem feletti rendelkezés igényéről. Így gyakoroljuk ezt: böjttel, bűnbánati cselekedetekkel, a szegényeknek való adakozással. De a lényeg nem az, hogy ’feladtam egy kicsit’. A lényeg az, hogy lemondtam minden igényemről: az időm, a kényelmem, a jövőm feletti igényről, minden igényről, amit a sajátomnak neveznék – mert valójában az mind nem az enyém.

Továbbhaladva tanúi lehetünk, hogy amikor Jézus meghív valakit itt, a 9. fejezet végén, mindegyik megszólított követni akarja Őt. Az első azt mondja: „Követlek, bárhová mész is” (Lk 9,57). Nem tudjuk, mi történik vele, mert Jézus egyszerűen csak annyit válaszol: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania” (Lk 9,58). Nem tudjuk, hogy ez az ember végül követte-e őt. Egy másiknak azt mondja: „Kövess engem!” (Lk 9,59). Az azonban ezt feleli: „Uram, engedd meg, hogy előbb elmenjek, és eltemessem apámat” (Lk 9,59). Jézus pedig ezt mondja: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat” (Lk 9,60). Egy harmadik ezt mondja: „Uram, követlek, de engedd meg, hogy előbb elbúcsúzzam a családomtól” (Lk 9,61). Jézus erre így válaszol: „Aki az eke szarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62).

Az emberek néha kissé naivan azt mondják, hogy Jézus soha nem állította magáról, hogy Isten. Valójában viszont nagyon is sokszor megtette. Isteni mivoltát az által is kinyilvánítja, amilyen követelményeket támaszt az Őt követőkkel szemben. Egy egyszerű rabbi részéről semmi értelme nem lenne azt mondani: ’hadd temessék el a halottak a halottaikat, te kövess engem’. Egy egyszerű rabbi részéről semmi értelme nem lenne azt mondani: ’el sem búcsúzhatsz a családodtól, mielőtt követsz engem’. És annak sem lenne értelme, hogy azt mondja: ’mondj le minden tulajdonodról, mindenről, amire igényt tartasz, hogy az én tanítványom lehess’. Ha Jézus csupán egy rabbi lett volna, ezeknek az elvárásoknak semmi értelme nem lenne.

De Jézus nem pusztán rabbi – ő a megtestesült Isten. Valami egészen rendkívülit tesz itt: felszabadítja népét a rabszolgaságból! Bevezeti őket az Ígéret földjére. Ennek előképe már a 9. fejezet elején és közepén megjelenik a színeváltozás eseményében, amikor Jézus a hegyen elváltozik Péter, Jakab és János előtt. Miről beszél Mózessel és Illéssel? Jézus a „kivonulásáról” (exodusáról) beszél – ez szerepel az eredetiben –, amelyet Jeruzsálemben fog véghezvinni. Lenyűgöző, szó szerint észbontó! Mert Jézus nemcsak az új Illés, nemcsak az új Mózes, hanem az új Józsué is, az új Dávid. Ő az Ószövetség minden ígéretének beteljesedése.

Mi volt a legnagyobb esemény, amit Isten végbevitt az Ő népe érdekében az Ószövetségben? Az, hogy megszabadította őket a rabszolgaságból és a biztos halálból, átvezette őket a Vörös-tengeren, majd a pusztán, és bevezette őket az Ígéret földjére. Felszabadította őket a rabszolgaságból és a halálból, és elvezette őket a szabadság és az élet helyére. Pontosan ezt teszi Jézus! A saját kivonulásáról beszél, amelyet Jeruzsálemben fog beteljesíteni. Hogyan valósítja meg ezt Jeruzsálemben? Szenvedése, halála és feltámadása által. Egészen elképesztő felismerni ezt az igazságot.

Végezetül – annyi mindenről lehetne beszélni minden egyes evangéliumban, minden fejezetben –, de szeretném kiemelni a 10. fejezet végének ezt a rövid részét: Mária és Márta történetét, azért, hogy párhuzamot vonjak a tegnapi, 8. fejezetbeli példabeszéddel a magvetőről. Van mag, amelyik sziklás talajra esik, és a gonosz elragadja. Van mag, amely sekély földbe esik, és nincs gyökere. Van mag, amely tövisek közé esik, és a tövisek felnőnek, majd megfojtják. Jézus elmagyarázza, mit jelentenek ezek. Minek a jelei a tövisek? Jézus azt mondja: miközben útjukat járják, ’megfojtják őket az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei, és a termés nem érik be’. Mondhatjuk úgy is: az aggodalmak, a gondok, a szorongások. Nem azt mondja, hogy feltétlenül a gonoszság vagy a bűn fojtja meg őket. Nem feltétlenül a szívük romlottsága. Egyszerűen az történik, hogy a mindennapi élet gondjai, a gazdagság és az élvezetek – amelyek önmagukban nem rosszak – versenybe szállnak azzal az élettel, amelyet Isten akar adni nekünk.

Azért hozom ezt fel, mert itt Jézus maga nevezi meg Márta problémáját: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít” (Lk 10,41). A problémája nem az volt, hogy gonosz lett volna. Nem az volt a gond, hogy túl sokat dolgozott. A problémája az volt, hogy az élet gondjai – az adott nap terhei – megfojtották benne Isten életét. Aggódott és nyugtalankodott sok minden miatt, az élete olyan volt, mint a harmadik mag sorsa, amely a tövisek közé esett: az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtották.

Mindannyiunknak megvannak a maga tennivalói. De vannak olyan munkák is, amiket magunkra veszünk, pedig nem kellene – sőt, nem is nekünk valók. Van a munka, amit el kell végeznünk, és vannak olyan terhek, amik szükségtelenül rárakódnak. Dolgozom, tehát meg kell jelennem, el kell végeznem a feladatot. De ott vannak a további gondok, a további szorongások: ’Mit gondolnak rólam munka közben? Elég jó lesz, amit csinálok?’ Ez a munka adja az identitásomat? Ez határoz meg engem?’

Rengeteg ilyen teher van, amelyet magunkkal cipelünk, és ráterheljük az egyébként jó feladatokra. Ezek szomorúságot, nyugtalanságot okoznak bennünk. Legyen szó az élet gondjairól vagy Márta esetében arról, hogy sok minden miatt aggódott és nyugtalankodott. A gazdagság és az élvezetek is megterhelhetik a lelkünket, amely igazán Istenre szomjazik.

Márta szolgálhatta volna Jézust és a tanítványokat az otthonában szabadsággal, örömmel és szeretettel, belegondolva, hogy élete során hány embernek adatik meg az egész világon, hogy vendégüllássa Jézust, hogy befogadja az apostolokat? Nagyon-nagyon keveseknek. Az ő örömét azonban megfojtotta a szorongás. Megfojtotta az, hogy sok minden miatt nyugtalankodott.

Neked és nekem is van ma munkánk. De egy dolgot megtehetünk: letehetjük a munkát megnehezítő terheket, hogy szabadságban tudjunk járni és örömmel tudjunk élni. Imádkozom érted. Azért imádkozom, hogy ezt ma meg tudd tenni. És azért imádkozom, hogy én is meg tudjam tenni. Kérlek, imádkozz értem, hogy én is képes legyek erre. Ahogy mondtam: imádkozom érted. Kérlek, imádkozz értem. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)