Bibliaolvasás 311-315 nap

Olvasási rend

Bevezetés

311. nap

312. nap

313. nap

314. nap

315. nap

315. nap, Az irgalom erénye – Lk 6-8, Péld 26,1-3 (2026.02.06., péntek)


Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük neked ezt a napot! Köszönjük a Te Igédet, és hogy folyamatosan visszahívsz bennünket magadhoz. Hogy ne csak hallgassuk Szavad, hanem szemléljük is a megtestesült Igét. Urunk, ahogy látjuk Fiad, Jézus Krisztus tetteit, ahogy élt és közöttünk járt, láthatjuk a szívedet is! A szívedet, amit az elfeledett, elutasított embereknek, vagy épp az ellenségeinknek is odaadsz. Istenünk, tudjuk, hogy gyakran magunkat tesszük ellenségeddé a bűneinkkel, és mégis, amit kapunk viszonzásul, az a te szereteted. Te arra hívsz, hogy szeressük ellenségeinket, mert amikor mi vagyunk ellenségesek veled, akkor is szeretsz minket. Amikor lázadtunk ellened, te meghaltál értünk. Az életedet adtad értünk. Segíts minket, hogy neked éljünk ma, és minden nap. Jézus nevében imádkozunk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Ma három fejezetet olvastunk az evangéliumból, és mindhárom rendkívül eseménydús. Máté evangéliumában olvashattuk a Hegyi beszédet. Itt Lukácsnál „síksági beszéd” szerepel. Nagyon hasonló a Hegyi beszédhez, valószínűleg egy összefoglalása annak, amit Jézus több alkalommal prédikálhatott. Bárhová ment, erről beszélhetett. Boldogmondások, áldások, jajok (vagyis figyelmeztetések). Visszatérő elemek lehettek, ahogy az ellenségszeretet témája is.

Amikor Jézus arról tanít, hogy szeressük ellenségeinket, arra kér minket, hogy valami radikálisan újat tegyünk. Manapság az irgalom egy erény. Az elmúlt kétezer évben annyira formálta a gondolkodásunkat a kereszténység, hogy elismerjük, hogy a kegyelem, valamint az irgalmasság erények. Olyan dolgok, amelyek dicséretet érdemelnek. A kereszténység előtt azonban ez nem így volt. Az irgalmat gyengeségnek tartották. Miért engednénk, hogy valaki megússza, hogy valami gonoszat tett? Miért bocsátanánk meg valakinek? Miért imádkoznánk valakiért, aki ténylegesen az ellenségünk volt? Miért szeretnénk az ellenségeinket? Teljesen értelmetlennek tűnk. 

Tényleg értelmetlen, hacsak nincs valami magasabbrendű törvény, mint az igazságosság. Az Ószövetségben Isten az igazságosság Isteneként nyilatkoztatja ki magát. Vissza kell fizetnünk, amivel tartozunk, és vissza is kell kapnunk, amivel nekünk tartoznak. Van azonban egy magasabbrendű meghívásunk is. Ez pedig az irgalmasság. Az irgalmasság egy nagyon érdekes dolog. A latin ’misericordia’ azt jelenti, hogy a szeretet találkozik a szükségleteinkkel. A szeretettel találkozunk a saját nyomorúságunkban. Az irgalmasság az a szeretet, amit nem érdemlünk meg. Az a szeretet, amit akkor kapunk, amikor leginkább szükségünk van rá, de legkevésbé sem érdemeljük meg. 

A kafarnaumi százados történetében a százados szolgájának van szüksége gyógyulásra. Az emberek mondják Jézusnak, hogy ’megérdemli, hogy megtedd, mert szereti a népünket. Ő építette a zsinagógát’. A százados ezzel szemben pontosan ismeri saját helyzetét. Ő tudja az igazat saját magáról, és azt mondja: „Uram, ne fáradj! Nem vagyok rá méltó, hogy betérj házamba. Magamat sem tartottam elég érdemesnek, hogy elmenjek érted. Csak szólj egy szót, és meggyógyul a szolgám” (Lk 7,6-7). Az emberek azt mondják méltó rá, ő azonban ismeri saját szívét és tudja, hogy valójában épp az ellenkezője az igaz. Ebben Keresztelő János szavai visszhangoznak. Mielőtt Jézust megkeresztelné, azt mondja: „De jön nálam erősebb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Lk 3,16). Ma, a mi korunk azt mondaná erre, hogy ’János, ne nézd ennyire le magadat’; vagy ’Százados úr, ne nézze így le magát, igenis méltó’. A százados, illetve János azonban tudták az igazat. Az igazság az, hogy nem. Nem vagyunk méltók erre a szeretetre, ajándékra, irgalomra, de szükségünk van rá! Ez mindannyiunkra igaz. Isten pedig olyan jó, hogy megadja, amire szükségünk van. 

Könnyen elfelejtjük, hogy mennyire értékesek vagyunk Istenben. Értékesek vagyunk pusztán azért, mert Isten képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve, tehát Isten maga adja kegyelemből a mi értékünket. Sokszor a bűneinkre és megtörtségünkre koncentrálunk, és elfelejtünk erre, a mi jóságunkra koncentrálni. Máskor pedig annyira a jó dolgainkra fókuszálunk, hogy megfeledkezünk a megtörtségünkről. Ezen a vékony mezsgyén kell járnunk. Kimondhatom: ’Uram, jó vagyok, hiszen te alkottál engem, te pedig lényegileg jó dolgokat teremtesz. Lényegileg jó vagyok, morálisan azonban nem. A te szeretett teremtményed vagyok. Meg vagyok keresztelve, a te gyermeked vagyok, mégsem élek mindig ehhez méltó módon. Nagy magasságokra hívtál meg engem, de nem emelkedtem fel addig. Nem értem még föl ahhoz az ajándékhoz, amit Te adtál nekem.” 

Jézus azt mondja Keresztelő Jánosról, hogy próféta. Sőt azt mondja: „Mondom nektek, az asszonyok fiai között nincs, aki nagyobb volna Jánosnál. Az Isten országában azonban a legkisebb is nagyobb nála” (Lk 7,28). Mit is jelent ez? Jézus több okból is mondhatja ezt. János nem részesült a Szentháromság nevében végzett keresztségben. Ő nem lett ilyen módon az Atya fogadott gyermeke. Rengeteg ajándékot kapott, a legnagyobb próféta, annak ellenére, hogy milyen hihetetlen próféták éltek korábban. Mégis, az a kegyelem, amit a keresztségben kaptunk, hogy Isten fogadott fiai és lányai vagyunk, azt jelenti, hogy nagyobbak vagyunk Keresztelő Jánosnál! Nem azért, mert erényesebb életünk van, hanem mert a keresztség által Isten kegyelme lakik bennünk. Ahogyan Szent Péter mondja ’részesei lettünk az isteni természetnek’ (vö.: 2Pét 1,4). Az isteni természet részesei lettünk a keresztségben. Azaz Istennel osztozhatunk az Ő természetében. Megosztja velünk.

Hogyan érhetünk fel Istenhez? A saját erőnkből nem tudunk, de vele minden lehetséges!

Amit tehetünk, hogy imádkozunk Isten segítségéért, hogy megéljük azt a meghívást, amit a keresztségben kapunk. Szükségünk van ehhez Isten kegyelmére. Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem! Alig várom a holnapot!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)  

314. nap, Az én szeretett Fiam – Lk 3-5, Péld 25,27-28 (2026.02.05., csütörtök)


Mennyei Atyánk, dicséretet és dicsőséget adunk neked! Köszönjük ezt a napot, köszönjük Lukács evangéliumának ezt a második napját. Köszönjük, hogy megmutatod nekünk a te szeretetedet, kinyilatkoztatod a te szeretetedet, amely megtestesült Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, aki a Szentháromság második személye. Aki hatalommal jön, akit a mai evangéliumban a Szentlélek ken fel, aki tőled jön, és akiről Te szólsz: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Urunk, Istenünk, segíts minket! Segíts, hogy közel kerüljünk a te Fiadhoz. Segíts, hogy közel kerüljünk Ahhoz, akiben neked kedved telik. Segíts, hogy a Te Lelkedet is még bőségesebben befogadjuk. Istenünk, kérünk, segíts, hogy szeressünk téged és kövessünk téged, hogy igent mondjunk neked mindazzal, amink van, és azzal az erővel, amely Jézus Krisztusból fakad, s amely a Szentlélekben jut el hozzánk. Jézus nevében imádkozunk, ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen. 

Mindjárt visszatérek az evangéliumhoz, de időnként vannak olyan példabeszédek, amelyek szó szerint a földhöz vágnak, és ez is ilyen. Mégpedig a Példabeszédek könyve 25. fejezetének 27. verse: „Ha mézet eszel, a túl sok abból sem jó. Ne hagyd, hogy hízelgő szókkal megfogjanak!” Van ebben valami, ami azt mondatja velem: „Óh, igen…” – Ismersz olyan embert, aki túl sokat dicsér? Az elterjedt felosztás szerint az öt szeretetnyelv: az elismerő szavak, az érintés vagy testi gyengédség, az ajándékozás, a szolgáló tettek és a minőségi idő. Én nagyon értékelem az elismerő szavakat, és azt hiszem, olyan ember vagyok, aki szívesen is adja őket. És mégis tudom, hogy vannak pillanatok, amikor az ember azt mondja: „Oké, ez egy kicsit sok.” A méz jó, de a túl sok méz habzsolása már nem. Volt már olyan, hogy mézet ettél mogyoróvajjal? Ha még nem, meg fogja változtatni az életed. De ne legyen több a méz, mint a mogyoróvaj, mert az is megváltoztatja az életed – és nem fog tetszeni. Okosan használjuk a dicsérő szavakat is, mert idővel elcsépelté válhatnak, ha túl sokat mondogatjuk őket.

A 28. vers szintén nagyszerű, így hangzik: „Mint a lerombolt város, amelynek nincsen fala, olyan a férfi önuralom nélkül” (Péld 25,28). Hát nem teljesen igaz ez? Emlékszem, évekkel ezelőtt beszélgettem egy nővel, Anasztáziának hívták – azért maradt meg a neve, mert olyan különleges. Egy ponton azt kérdezte az édesapjától: ’Hogyan válasszak férjet?’ – Nem tudom, hány éves volt akkor. Az apja ezt a nagyon bölcs tanácsot adta: „Keress egy férfit, aki tud böjtölni.” Ebben van valami sokkal mélyebb dolog, mint elsőre talán gondolnánk… Nyilván mindannyian megtörtek vagyunk, ugye? Minden ember, akit ismerünk, jó teremtmény, ugyanakkor gyengék és elesettek is vagyunk. Tehát mind küzdünk, és senki sem tökéletes. Még az sem, aki rendszeresen imádkozik, még az sem, aki tizedet ad, még az sem, aki hűségesen ott van minden összejövetelünkön. Ezek önmagukban nem garanciák arra, hogy valaki erényes. Mert felismerjük, hogy bármelyik pillanatban elbukhatunk, még akkor is, ha teljes szívünkkel, elménkkel, lelkünkkel és erőnkkel keressük az Urat.

Mégis vannak bizonyos jelei annak, hogy jó úton járunk. Az egyik ilyen jel az, hogy képes vagyok nemet mondani magamnak, képes vagyok böjtölni. Ezért az, hogy az apja azt mondta: „Keress egy férfit, aki tud böjtölni”, nagyon hasonlít az idézett példabeszédre, amely azt mondja: „Mint a lerombolt város, amelynek nincsen fala, olyan a férfi önuralom nélkül.” – Vagyis teljesen védtelen. Ha nincs önuralmam, akkor védtelen leszek minden támadással szemben. Lehet, hogy ma olyan helyzetben vagy, hogy nem az önuralom a legerősebb fegyvered, lehet, hogy most nagyon sebezhető és támadható vagy. A valóság az, hogy ahol a sátán megtámadott, ott fog újra és újra támadni. Néha beszélek olyan emberekkel, akik azt mondják: annyira frusztrálja őket, hogy ugyanazt a dolgot kell újra és újra meggyónniuk. Az én bátorításom: vigasztalódj ebben. Vigasztalódj abban, hogy ugyanazokat a bűnöket kell újra és újra az Úr elé vinned bocsánatért. Miért? Mert az lenne igazán elkeserítő, ha minden egyes alkalommal egy teljesen új bűnlistád lenne. Mindig az ütőjátékos példáját szoktam hozni a baseballban. Képzeld el, hogy az edző mindig azt mondja: „Megint leejted a könyököd.” Így arra tudsz koncentrálni, hogy tartsd fent a könyököd. De borzasztó lenne, ha egyik nap az lenne a baj, hogy leejted a könyököd, másnap az, hogy nem a csípőddel vezetsz, harmadnap valami más. Akkor hogyan dolgozol rajta? De amikor ugyanaz a dolog jön elő újra és újra… amikor nem az a helyzet, hogy egyáltalán nincsenek falak, hanem az, hogy „á, az ellenség mindig ezen az egy ponton támad. Mindig ezen a gyenge ponton a szívem bástyáin’ – akkor fel tudsz készülni a támadásra. És szerintem ebben van bölcsesség. 

Érdekes, mert itt van Jézus is, akit ma szintén megtámadnak. Ez már a negyedik evangélium, amin végigmegyünk, tehát már láttuk korábban Jézus megkísértését, de szeretnék kiemelni pár dolgot. Az egyik Keresztelő János prédikációja, ami Jézus megkereszteléséhez vezet. Lukács nemcsak időben helyezi el Keresztelő János és Jézus érkezését – a harmadik fejezet első sora: „Tibériusz császár uralkodásának 15. esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója…” – hanem ezzel azt akarja üzenni, hogy ez nem „réges-régen egy távoli galaxisban” történt, ez nem a „hol volt, hol nem volt” ködösítése: itt bizony konkrét helyen és időpontban reális események mentek végbe.

Továbbá, János megjelent a Jordán környékén, de miért pont ott? Tudjuk, hogy akkoriban több zsidó vallási csoport volt: a szadduceusok, a farizeusok, az írástudók és az esszénusok. A Holt-tenger térségében – kicsit délre attól, ahol János keresztelt – voltak az esszénusok. A Jordán folyó a Galileai-tóból (Lukácsnál: Genezáreti-tó) dél felé folyik, a Holt-tengerbe. A Holt-tenger északi csúcsán, kicsit nyugatra van Jerikó, keletre Moáb síksága, ezen a ponton keresztelt János. Ez nagyon fontos, mert ez az a hely, ahol Józsué száraz lábbal vezette át Izrael népét a Jordán folyón, amikor bementek az Ígéret földjére. Emlékezzünk: Jerikót támadták meg először, tehát tudjuk, hogy ez az a hely.

Több dolgot is tudunk erről, amit érdemes megjegyezni. Az egyik: ez a Föld legmélyebb pontja. Ez a bolygó legmélyebben fekvő helye. És ez az a hely, ahol Jézus úgy dönt, hogy megkeresztelkedik – de vajon miért itt? Az alázatról ad nekünk példát. Másodszor azt is kinyilatkoztatja, hogy egy új kivonulás, egy új Exodus készül: Jézus egy új szabadulást hoz a fogságból, egy új bevonulást az Ígéret földjére, egy új fejezetet, egy új életet. És ez rendkívül fontos lesz, mert hamarosan hallani fogunk a Színeváltozásról, amikor Jézus teljes dicsőségében megjelenik, és Mózessel meg Illéssel beszél. Miről? Az Ő Exodusáról, amelyet Jeruzsálemben fog beteljesíteni. Jézus az új Mózes. Ő az új Józsué is – Jeshua és Józsué ugyanaz a név. Ezt nagyon-nagyon világosan kell értenünk: Jézus nemcsak az Országot, Isten Királyságát állítja helyre, nemcsak új és örök szövetséget hoz, hanem egy új Kivonulást is vezet és megnyit a nép számára. Ez egészen elképesztő, egészen fenomenális!

Még két dolgot szeretnék kiemelni, aztán be is fejezzük. Az egyik az Atya szava Jézusról: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem” (Lk 3,22). Ezek Jézusnak szóló szavak, hozzá tartoznak, nem vehetjük el tőle. De van egy másik szempont is: amikor megkeresztelnek, akkor te is az Atya fiává vagy leányává válsz. És van valami nagyon fontos, amit az Atya rólad mond. Tudod, néha, amikor imádkozom, úgy szólítom meg Istent: „Apu!” Mert Jézus tanított meg minket arra, hogy így hívjuk Őt. Nos, tudom, hogy vannak, akik ezt hallva megrendülnek, mert sebeket hordoznak a saját apjuktól. Nekik biztonságosabb az, hogy „Atya”, és ezt teljesen megértem. De az igazság rólad az, hogy amikor megkereszteltek, az égi Atyánk leányává, fiává lettél. Ez nem az a földi apa, aki megsebezhetett – hanem az az Atya, aki azt mondja: „Te vagy az én szeretett fiam. Te vagy az én szeretett lányom. Benned telik kedvem.” Ismétlem: ezek a szavak Jézusnak szólnak, de ő megosztja őket velünk, mert megosztja velünk a saját Édesapját is! Engedi, hogy mellette mi is gyermekek, örökbefogadott fiak legyünk. Ami Jézusé természete szerint, azt nekünk kegyelemből, örökbefogadás által adja. Ezért arra hívlak, hogy hallgasd ezeket a szavakat, és engedd, hogy átalakuljon benned a mennyei Atyáról alkotott kép!

Sokan közülünk jó apát kaptak, így ez könnyebben megy. De sokan kaptak olyan apát, aki megsebezte őket – nekik ez nehezebb, de mégis szükséges átmenet: hogy képesek legyünk azt mondani Istennek: ’Te vagy az én Apám! És amikor rám nézel, ezt mondod: Te vagy az én szeretett fiam. Te vagy az én szeretett lányom. Benned telik kedvem.’

És az utolsó dolog: ezután Jézus kimegy a pusztába. Miért? Mert ezt teszik a királyok. Jézus itt felkent pap, próféta és király, és pontosan azt teszi, amit a királyoknak tenniük kell, kimegy a pusztába, és harcba száll az ellenséggel. Harcba száll a sátánnal, a gonosszal, aki a te szívedet és az én szívemet akarja megtámadni. Jézus pedig újraéli Izrael történetét: ők a pusztában kételkedtek az Úrban, zúgolódtak Isten ellen – Jézus pedig az ellenkezőjét teszi. Ő bízik az Úrban, szereti és engedelmeskedik a mennyei Atyjának. És ez annyira jó! Olyan hihetetlen dolog felismerni, hogy Jézus nemcsak a fiúságát osztja meg velünk, nemcsak az Atyját osztja meg velünk, hanem harcol is értünk!

Ma Jézus érted harcol. Ez nem csak egy egyszeri esemény volt, amikor negyven napra kiment a pusztába. Ő most is harcol érted és értem. Lehet, hogy a mai nap nehéz. Valószínűleg nehéz nap. De az Úr harcol érted! Szeret téged. És az Atya rád tekint, és ezt mondja: „Te vagy az én szeretett fiam. Te vagy az én szeretett lányom. Benned telik kedvem.” Imádkozom érted. Kérlek, imádkozz te is értem.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesy Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

313. nap, Az Újszövetség frigyládája, Lk 1-2, Péld 25, 24-26 (2026.02.04., szerda)


(A mai naphoz lásd a „Bevezetés Lukács evangéliumához” című anyagunkat is!)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük ezt a sarokpontot, hogy most fordulunk egyet. Köszönjük ezt az új napot, az új irgalmat, az új kegyelmet és az új ajándékot, amit adtál nekünk. Köszönjük az ígéreteid beteljesítését. Nem csak az evangéliumban Jézus Krisztust, hanem az életünkben lévő ígéretek beteljesítését is köszönjük. Urunk, sosem ígértél szenvedés nélküli életet, csak azt, hogy velünk leszel a szenvedéseinkben. Sosem mondtad, hogy nem lesznek nehézségek az életünkben, de azt megígérted, hogy védelmezel minket a megpróbáltatásokban. Kérünk téged, hogy ebben a percben légy velünk, legyél itt mellettünk. Védelmezz és vezess minket, hogy mindent megtegyünk a Te dicsőségedre és a testvéreink megszentelődésére és üdvözülésére! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Már három evangéliumot elolvastunk, de Lukács evangéliuma egyedi. Mármint mindegyik egyedi, mivel négy különböző szemszögből íródtak, de Lukács így kezdi: „Mivel már sokan megkísérelték, hogy a köztünk beteljesedett eseményeket leírják”  (Lk 1,1). Vagyis ’Jézus életét próbálták már leírni, de most én, Lukács teszem ezt.’

Tudjuk, hogy Lukács orvos volt és Pállal utazott. Úgy tudjuk, hogy sok szemtanút kikérdezett a történtekről, mielőtt művét írásba foglalta. Nem azt mondom, hogy Máté, Márk és János nem megfelelően írta le a történetet, de Lukács egy pogány görög orvos volt, aki keresztény lett. A többiek zsidó származásúak voltak. Lukács a hellenizmusban élt, ezért a görögök szemszögéből látta a dolgokat, míg a zsidók nem igazán foglalkoztak azzal, hogy minden időrendben, ’szakszerűen’ legyen leírva. 

Lukács azonban szépen ad egy bevezetést, amit Teofilnak címez. Teofil lehet, hogy egy valós személy, de lehet, hogy csak Istennek egy szeretett barátja. A neve is ezt jelenti: ’Theo’ vagyis ’Isten’ és ’fil’ vagyis ’szeretet’. Jelentheti, hogy ’Aki Istent szereti’, vagy ’Isten által szeretett’. 

Két történetet olvasunk. Az egyik Keresztelő János születését írja le, a másik pedig Jézus Krisztus, vagyis a Megváltó születését. Gábor angyal mindkét esetben megjelenik. Először Keresztelő János apjának, Zakariásnak, majd Máriának is, Jézus anyjának. Érdekes, amikor Zakariásnak megjelenik az angyal, elmondja, hogy feleséged, Erzsébet fiút szül, akit Jánosnak fogsz hívni, majd sok dolgot elárul róla és az eljövendő Úrról: „Ő maga (János) Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak” (Lk 1,17). Tudjuk ki volt Illés és ismerjük a próféciát, hogy eljövetele megelőzi Messiásét (vö. Mal 3,23). 

De Zakariás ezt válaszolja: „Miből fogom a dolgot megtudni? Mert hisz öreg vagyok, és már feleségem is előrehaladt a korban” (Lk 1,18). Erre Gábor angyal ezt mondja: „Én Gábor vagyok – felelte az angyal –, s az Úr színe előtt állok. Az a küldetésem, hogy ezt megmondjam neked, és adjam tudtodra ezt a jó hírt. Íme, most megnémulsz és nem fogsz tudni beszélni addig a napig, amíg ez be nem következik, mert nem hittél szavaimnak, amelyek majd, ha eljön az ideje, be fognak teljesedni” (Lk 1,19).

Itt lehet, hogy összezavarodunk, mert Gábor angyal Máriának is megjelenik és ezt mondja: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni. Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni” (Lk 1,30). Mária így válaszol: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,30). Viszont Mária nem némul meg kilenc hónapra, hanem kap választ. 

Mi is történt akkor itt? Szerintem többféleképpen lehet feltenni egy kérdést. Lehet úgy, hogy ’nem hiszek neked’, és lehet úgy is, hogy ’mondj el, kérlek, többet erről a dologról’. Zakariásnak oka van, hogy visszakérdez, mivel ő idős már és nem érti, hogyan lehetséges ez? Máriának is megvan az oka amiért visszakérdez. Bár nem hittétel az Egyházban, de Máriáról azt feltételezzük, hogy ő szűz akart maradni örökre, és volt egy egyezségük Józseffel, hogy Mária az Úrnak szenteli a tisztaságát. Ezért kérdezi Mária, hogy hogyan lehetséges ez, mert férfit nem ismer. Mivel József eljegyezte Máriát, ezért, úgymond, van már férfi az életében. És ha ez a feltételezés igaz – mivel, ahogy mondtam, ez csak hagyomány – akkor Mária és József sosem akarták beteljesíteni a házasságukat. Ekkor már lehet értelme Mária kérdésének az angyal felé. Igaz? 

Tehát Zakariás kérdésének is volt értelme és Mária kérdésének is volt értelme. Azonban van különbség kérdés és kérdés között. Zakariás a kérdésével megkérdőjelezi az angyalnál Isten üzenetét, de Mária tisztázni akar valamit a kérdésével. „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,30). Nem azt mondja, mint Zakariás, hogy én túl öreg vagyok, ez lehetetlen, hanem egy tisztázandó kérdést tesz fel az angyalnak. Isten pedig válaszol neki Gábor angyal által: „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1, 35). Nagyon megragadó. 

Lehet, hogy felmerül bennetek a kérdés, hogy Mária miért akart volna örökre szűz maradni? Már beszéltünk ilyesmiről korábban, hogy mit is jelent például a ’Jézus testvérei’. A görög szövegben az ’adelfo’ szerepel. Ez a görög szó jelenti a ’testvér’-t és a ’rokon’-t is. Például Ábrahám és Lót is ’adelfo’-k voltak, bár mi tudjuk, hogy Lót Ábrahám unokaöccse volt, de mégis ’adelfo’-nak hívják őket. Ez jelenthet vér szerinti testvért, de jelenthet rokont is. Vagyis később, amikor olvassuk, hogy Jakab és Jézus testvérek voltak, akkor ők valójában csak rokonok voltak, nem vér szerinti testvérek. 

Hogyan jön ez most ide? Úgy, hogy Jézus egyetlen fia volt Máriának. Az Egyház tanítása visszanyúlik a kezdetekhez, hogy Mária örökre szűz volt, és miután szült, sosem volt együtt Józseffel.

Máriára szokták mondani, hogy ő az „Új Szövetség Frigyládája”. Miért is?

Már beszéltem erről, hogy mi is volt az ószövetségi frigyládában? A manna, vagyis a kenyér az égből; a Tízparancsolat, vagyis Isten Igéje; Áron botja pedig a Főpap szimbóluma. És ki Jézus? Jézus a Főpap, az Ige, ami testté lett és az Élő kenyér, vagyis a Mennyből alászállott élő kenyér. Mária méhében teljesedett be ez a három dolog a Frigyládából. 

A Jelenések könyvében, a 11. és a 12. fejezetben olvashatjuk, hogy a szeretett tanítvány, János, felnézett az égre és látta a frigyládát. Ugyanakkor nemrég olvastuk, hogy Jeremiás elrejtette a szövetség ládáját, amit soha többé nem találtak meg. „Megérkezvén Jeremiás talált egy barlangszerű lakóhelyet, odavitte a sátort, a szövetség ládáját és az illatáldozat oltárát. Aztán eltorlaszolta a bejáratot” (2Mak 2,5). De aztán János a Jelenések könyvében az égen meglátja a szövetség ládáját, amit Jeremiás óta senki nem látott. „Megnyílt az égben az Isten temploma, és láthatóvá vált a szövetség ládája a templomban” (Jel 11,19). Majd János így folytatja rögtön a következő verssel: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony; öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona. Áldott állapotban volt, gyötrelmében és szülési fájdalmában kiáltozott” (Jel 12,1). Ez az asszony nem csak a gyermekét megszülő asszonyt jelentheti, hanem a kereszténységet világra szülő Egyházat is. Természetesen lehet Mária is, aki a Megváltó Jézust világra hozza. Tehát a szövetség ládája egy asszonyban jelenik meg. Mint amikor van egy kép vagy egy látomás, hogy valami álalakul egy másik dologgá. János látja az égen a szövetség ládáját és ugyanabban a pillanatban látja, hogy az asszony megszüli a Fiút, a Messiást.

Nagyon előreugrottunk, de nézzük Lukács első fejezetét: „Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte Erzsébetet” (Lk 1,39). Ez nagyon fontos, mert mi is történt Sámuel könyvében? Amikor a szövetség ládája elveszett, mert elvitték Jeruzsálemből, mit tett Dávid? Dávid „útnak indult, hogy elhozza Isten ládáját” (2Sám 6,2). Majd hasonló szavakat mond, mint Erzsébet: „Hogy jöhet hozzám az Úr ládája?” (2Sám 6,9).  Hiszen Erzsébet ezt mondja: „Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám?” (Lk 1,43). Majd mit mond Erzsébet? „Lásd, mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a gyermek” (Lk 1,44). Dávid is örvendezett és táncolt a szövetség ládája előtt (vö. 2Sám 6,5.)

Nem kell feltétlenül észrevenni minden egybeesést, de azt látjuk, hogy Mária megfelel a szövetség ládájának. 

Arra akartam rámutatni, hogy ez a történet visszanyúlik Mózesig, amikor a pusztában vándorolt a zsidó nép és elkészítették a szövetség ládáját. És ez a beteljesedés most megjelenik Lukács könyvében. Isten minden ígérete, a szövetsége és a jelenléte is beteljesedik. Emlékezzünk vissza, hogy Isten ott lakozik, ahol a szövetség ládája van. Hogy jön ide Mária? Ő ott van, ahol Isten van, ahol a Testté lett Ige lakozik. 

A keresztények néha vitatkoznak ezen, de mi katolikusok úgy gondoljuk, hogy világos az összefüggés, és hiszünk benne, hogy Mária az Újszövetségnek valóban az új frigyládája. Hiszen Jézus Krisztus az Isten valós jelenléte közöttünk. 

A második fejezetet is végigvettük, Jézus születését, a királyok és a pásztorok látogatását, Jézus körülmetélését és bemutatását a Templomban. Ahogy szokás volt, az elsőszülöttet az Úrnak ajánlották és egy pár gerlicét vagy két galambfiókát mutattak be áldozatul érte. Ez mutatja, hogy Mária és József szegény volt, mert aki szegény volt az csak egy pár gerlicét vagy két galambfiókát vitt az Úr elé. 

Hihetetlen, hogy az elsőszülött fiú megváltásának ára egy pár gerlice vagy két galambfióka volt. Elképzelem, hogy Mária és József milyen kellemetlenül érezték magukat. Ez itt a Magasságbeli Fia, és mi csak egy pár gerlicét vagy két galambfiókát tudunk érte áldozatul bemutatni Istennek. Isten pedig pont ez várja tőlünk! Add azt, amid van! Tedd azt, amit megtehetsz. Ne aggódj azon, amit nem tudsz megtenni vagy megadni. Csak ezt kéri. Csak ezt akarja Isten. Ebben jó példa nekünk Mária és József a mai napon és minden nap. Imádkozom értetek. Ti is imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

312. nap, Az Ószövetség lényege – 2Mak 15, Bölcs 19, Péld25,21-23 (2026.02.03., kedd)


Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk Téged! Hálát adunk neked! Köszönjük az igazságodat és az irgalmadat is! Köszönjük, hogy megtanítasz szeretni az ellenségeinket, és jót tenni azokkal, akik gyűlölnek minket! Köszönjük! Kérünk, segíts, hogy képesek is legyünk ezt megtenni! Kérünk, segíts,hogy a felebarátainkat is szeressük! Kérünk, segíts, hogy a barátainkat is jól szeressük!  Hiszen szeretetre teremtettél minket, Urunk, mi mégis annyit küzdünk, hogy szeretni tudjunk… Épp ezért kérünk, segíts minket ma és minden nap! Jézus nevében kérünk! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Hát itt vagyunk a 312. napon! Ez elképesztő! Most fejeztük be a Makkabeusok második könyvét. Holnap pedig dupla örömvár: a napi porció mellett lesz egy bevezető beszélgetésünk is Jeff-fel Lukács evangéliumáról és az Egyház korszakáról, készüljetek rá! Szeretném újra hangsúlyozni micsoda ajándék nekünk Jeff Cavins!

Na, térjünk vissza a Makkabeusok utolsó fejezethez! Van itt egy sor, ami feltárja nekünk, hogy mi vezette, mi motiválta a Makkabeusokat, mi is motiválta mindazokat, akik harcoltak. Előttünk áll Makkabeus Júdás, aki harcra ösztönzi a többieket, és nem a kardjukban vagy saját kezük erejében bíznak, hanem az Úrtól jövő segítségben! De miről is szól ez az egész? A második Makkabeusok 15,18 így írja: „Az asszonyokért és a gyerekekért, a testvérekért és a rokonokért nem aggódtak annyira. Első és legfőbb gondjuk a szent templom volt.” Ez világít rá a motivációjukra. Persze, hogy szerették a gyerekeiket a feleségeiket, a rokonaikat, a testvéreiket! De sokkal kisebb súllyal voltak ők a szívükön, mint a szent templom! A cél a Templom védelme volt! Az, hogy az istentisztelet helye tiszta maradjon! Gondoljatok csak bele, milyen életünk lenne, ha a legfőbb szenvedélyünk, legfőbb törekvésünk az lenne, hogy az Úrnak megadjuk a tiszteletet! Nem kell, hogy erőszakhoz folyamodjunk, csak annyi, hogy tegyünk meg mindent az istentisztelet tisztaságának védelmében, hogy amikor a szentmisén az áldozatok felajánlására kerül a sor, akkor azt tudjuk mondani: ’Uram, ez a legfontosabb! Fontosabb, mint a foci, fontosabb, mint az életem bálványai, de a Templomod még a szeretteimnél is fontosabb! Az Eucharisztia még a szeretteimnél is fontosabb!’

Azt hiszem ez az előképe annak, amit Jézus mond az apostoloknak: ’Ha a tanítványaim akartok lenni, jobban kell szeretnetek engem bármi másnál.’ (Vö. Lk 14,26.)

Ezzel folytatjuk majd holnap, amikor elkezdjük Lukács evangéliumát. Látjuk majd, mit jelent Jézust követni, s hogy egyáltalán: milyen Jézus? Arra hívlak titeket holnaptól, hogy amint olvassuk majd Szent Lukács evangéliumát, egyszerűen csak szemléljük Jézust, figyeljük, hogyan cselekszik, hogyan él! Mekkora ajándék!

Salamon Bölcsességének a 19. fejezete nyilvánvalóan a Kivonulás összefoglalása. Abból is a Vörös-tengeri jelenetet látjuk. Itt vannak az egyiptomiak, akik meggondolták magukat, miután elengedték a zsidókat, és mégis üldözőbe vették őket. Látjuk, hogyan harcolt Isten a népéért, hogyanvitte őket a szolgaság helyéről a szabadságba! Nagyon szeretem ezt az utolsó sort: „Mindezek által ugyanis naggyá és dicsővé tetted, Uram, népedet. Nem vetetted meg, sőt mindenkor és mindenütt velük voltál!” (Bölcs 19,22).

Ismerjük az Ószövetség történeteit, tudjuk, hogy nem mindig ennyire szépek. Tudjuk, hogy az üdvösségtörténet nem mindig szép, nem mindig tiszta és rendezett, mégis mindig kijelenthetjük: „Nem vetetted meg (népedet), sőt mindenkor és mindenütt velük voltál!” Még akkor sem, ha nehézségekvoltak, amikor szenvedéssel vagy halállal kellett szembenéznünk, „nem vetetted meg, sőt mindenkor és mindenütt velük voltál!” Isten velünk is ezt teszi!

Istenünk, kérünk, adj nekünk látást, hogy észrevegyük a jelenléted a megtörtségünk közepette is! – Imádkozzunk egymásért! Tudom, már sokszor elhangzott, de bizony hatalmas ez a közösség, és vannak közöttünk olyanok, akiknek épp ma van életük legrosszabb napja. Ha most rólad beszélünk, tudd, hogy nem vagy egyedül! Nem vagy egyedül!Imádkozunk érted! Testvérek, imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

311. nap, Isten harcol érted – 2Mak 14, Bölcs 17-18, Péld 25,18-20 (2026.01.02., hétfő)


Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és magasztalunk téged! Hálát adunk neked! Köszönjük ezt a napot! Köszönjük a lehetőséget, hogy újra a Te jelenlétedbe jöhetünk, engedhetjük, hogy a Te Igéd szóljon hozzánk, formálja gondolkodásunkat és a szívünket. Hogy ne csak azt mutassa meg, ki vagy Te, hanem azt is, hogyan kell szeretnünk, hogyan kell ebben a világban élnünk! Kérünk Téged, nyisd meg továbbra is az értelmünket, formáld a látásunkat, hívd újra és újra magadhoz a tieidet! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.

A mai olvasmányaink nem könnyűek. A Makkabeusok második könyvének csatajelenetei, és az igazat megvallva az egész Ószövetség egyértelművé teszi számunkra, mennyire nyers és sokszor megrázó a Szentírás világa. Talán most látjuk igazán – olyan módon, ahogyan eddig még soha –, mennyi erőszakról, mennyi szenvedésről olvashatunk a sorok között. Fontos, hogy ne csak az erőszakra szegezzük a tekintetünket. Arra kell figyelnünk, hogyan munkálkodik az Isten a megtörtségen keresztül. Megtört embereken keresztül. Borzalmas, emberileg felfoghatatlan helyzeteken keresztül.

Az élet nem úgy működik, ahogyan a filmekben. Vannak a TV-ben olyan filmek, ahol minden szép, tiszta és rendezett. A fiú találkozik a lánnyal, van egy kis bonyodalom, de a végén minden megoldódik, mindenki boldog lesz. Minden jó, ha a vége jó. De a Biblia nem ilyen. Az életünk története nem ilyen. Az Isten és az ember kapcsolatának története nem ilyen – nem tiszta és rendezett, sok benne a zűrzavar. A zavar alatt nem néhány kisebb bűnt kell érteni, hanem – sajnos – árulást, háborút és halált. Ennek a hatalmas zavarnak a kellős közepébe lép bele az Isten! Micsoda ajándék! 

A Makkabeusok második könyvének 14. fejezetében Razisz történetéről olvastunk. Ő volt az, aki megpróbálta megölni magát, mert nem akarta, hogy ellenségei meggyalázzák. Kardjába dőlt, de nem halt meg. Ezután levetette magát a magasból: „Mivel még mindig élt, haragra gerjedve felállt, jóllehet égő sebeiből patakzott a vér. Aztán a tömegen áthatolva feljutott egy meredek sziklára. Már teljesen elöntötte a vér. De azért kitépte beleit, megragadta mindkét kezével, és rádobta a tömegre. Közben kérte az élet és lélek Urát, hogy egy napon adja neki vissza. Így halt meg” (2Mak 14,45-46). 

Ez felkavaró, sőt, gyomorforgató, és mégis benne van a Bibliában. Mit kezdjünk ezzel? Magunkra vonatkoztatva, mit kezdjünk a történeteknek azokkal a részeivel, amiket legszívesebben inkább nem is tudatosítanánk, mégis itt vannak, és az életünk részét képezik? – Legfőbb dolgunk az elfogadás. Annak az elfogadása, hogy: ’Igen, ez is a történet része. Ez is a mi történetünk.’ Isten jelen van még a legszélsőségesebb, legborzalmasabb helyzetekben is. Olyan jelenetekben, amelyekről azt gondolnánk, hogy csak egy horrorfilmben láthatunk ilyesmit. Vannak napok, amikor könnyebb látni az Ő jelenlétét, és van, amikor nagyon nehéz. Nem mindig látjuk, nem mindig értjük, de mindig tudjuk: Isten itt van.

Áttérünk a Bölcsesség könyvének ma vett részeire. A 17. fejezet elején ezt olvastuk:
„Azt hitték, hogy titkos bűneikkel megbújhatnak a feledés sötét leple alatt, de szétszóródtak, iszonyú döbbenet kerítette őket hatalmába, és rémképek ijesztgették őket. Még az őket befogadó zugban sem szabadulhattak a félelemtől” (Bölcs 17,3-4). A bűnökről könnyen gondolhatjuk, hogy titkosak, és észrevétlenek maradnak: ’Erről  senki nem tud. Senki nem látja. Ez nem árt senkinek. Amiről nem tudnak, nem is fáj nekik.’ Amikor viszont bölcsességben és igazságban járunk, akkor megérthetjük, hogy nincsenek titkos bűnök, nincsen elfeledett, vagy rejtett élet sem. A „feledés sötét fátyla” nem létezik.

Ez egyszerre lehet számunkra intő és vigasztaló szó. Amikor kísértésektől szenvedünk, talán segít, ha tudatosítjuk: ’Istenem, előtted semmi nem marad rejtve, segíts igazságod szerint cselekedni!’ Amikor pedig úgy érezzük, hogy a jónak, amit tettünk, látszólag semmi eredménye nincsen, vigasztaljon minket, hogy Isten előtt semmi nem vész kárba. Mert ha nincs titkos bűn, akkor nincs titkos erény sem. 

Ismerjük fel, hogy Isten minden egyes kicsiny próbálkozásunkat ismeri, ezért már az erényességre való törekvés is számít! Az, hogy törekszünk Isten felé, hogy igyekszünk hozzá tartozni – ez igen sokat számít neki. Látja a küzdelmeinket, és számon tartja őket. Számon tart minket, számon tart téged! 

A fejezet végén az egyiptomi rabszolgaság idejére emlékezünk, amikor sötétség borult Egyiptomra: „Csak rájuk borult mélységes éjszaka – képe annak a sötétségnek, amely rájuk várt. De a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak” (Bölcs 17,20). Milyen erős kép: a sötétségnél is jobban terhére voltak önmaguknak! 

A 18. fejezet első mondata a fényre irányítja a figyelmünket: „Szentjeidnek azonban ragyogó világosság támadt” (Bölcs 18,1). A fejezet további részében arról olvastunk, hogyan lépett közbe Isten, hogy megszabadítsa a népét. Végül elérkeztünk a 18. fejezet gyönyörű próféciájához: „Mert amikor mély csend borult mindenre, és az éjszaka sietős útja közepén tartott, mindenható szava zord harcos módjára ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén. Visszavonhatatlan parancsát hordozta éles pallos gyanánt, és ott állva mindent betöltött halállal; a földön járva elérte az eget” (Bölcs 18,14-16).

Ez egyszerre az ítélet képe és a megtestesülés próféciája. Egyrészt Isten igazsága, amely az egyiptomiakra sújtott le, amiért megölték a héber nép fiúgyermekeit. Másrészt felsejlik Karácsony éjszakája is, amikor az Ige testben megszületett: „…ott termett az égből, királyi trónjáról a pusztulásra szánt föld közepén”. Jézus eljött, az életet hozta el számunkra, és egyben azért is jött, hogy legyőzze a halált. Azért jött, hogy harcoljon értünk. 

Jézus Krisztus a testté lett Ige harcosként jött el közénk, és éles kardjával igazságot szolgáltat nekünk! Ezzel azt üzeni: ’Vannak erők, amelyek az életedre törnek, de te megérdemled, hogy harcoljak érted!’ Éljünk olyan emberekként, akik tudatában vannak, hogy az Isten ma is harcol értük! Bízzunk az erejében, és kérjük is őt együtt, bizalommal: ’Uram, harcolj értünk!’

Ez az evangélium örömhíre, amelybe hamarosan teljesen belépünk, hiszen a következő időkben már csak az Újszövetség olvasmányaival foglalkozunk majd! Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem ti is. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)