310. nap, Harc a szívedért – 2Mak 13, Bölcs 15-16, Péld 25,15-17 (2025.01.30., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Hálát adunk neked, köszönjük a te Igédet, köszönjük ezt a napot! Köszönjük, hogy újra és újra visszavezetsz bennünket magadhoz, hogy emlékeztess: nemcsak szeretsz minket, nemcsak érdeklődsz irántunk, hanem – a legmisztikusabb módon – elkészítettél számunkra egy sorsot. Van egy cél, ahová el akarsz bennünket vezetni! Mondhatjuk így is: van egy terved. A terv, a remény, a vágy, az akarat, amit te be akarsz teljesíteni, az, hogy veled éljünk már most, ebben az életben, és hogy veled éljünk örökké! Segíts nekünk ma igent mondani a te akaratodra! Segíts igent mondani erre az örök rendeltetésre! Ezt az imát Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében mondjuk el. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Folyamatosan olvassuk a Példabeszédek könyvét, és vannak benne olyan mondások, amelyeket többször elő kell venni, el kell olvasni, újra kell ízlelni. Ma három ilyen volt, amely különösen figyelemre méltó és érdemes arra, hogy beszéljünk róluk. Az első a 25. fejezet 15. verse: „A türelem megenyhíti a fejedelmet, a szelíd beszéd megtöri a csontot.” Van ebben egy mély igazság: ha láttad a „A remény rabjai” című filmet, tudod, hogy ott is az idő a kulcs. Andy Dufresne-nek – a film egyik főszereplőjének – tulajdonképpen csak erre volt szüksége: időre és kitartásra, hogy a rabságból, a fogságból, a csapdába esett állapotból eljusson a szabadság állapotába. Az idő állhatatosan munkálta a szabadságot. A Példabeszédek könyve lényegében ugyanezt mondja: türelemmel a hatalmas is meggyőzhető, a szelíd szó csontot tör. Vagyis van olyan, hogy a folyamatos, szelíd, állhatatos „nyomás” nagy dolgokat tud véghezvinni.
Mi is itt vagyunk, napról napra haladva, a 310. napon. Ez is „lassú előrenyomulás az időben”. Lehet, hogy az első napunk nem hozott neked extatikus élményt. Lehet, hogy a kilencven nap a próféták könyvein át nem volt minden pillanatban inspiráló. De ha ezt az időben kitartó „nyomást”, jelenlétet és erőt engeded érvényesülni türelemmel; ha hagyod, hogy Isten igéje beteljesítse benned az ő akaratát – akkor valami egészen rendkívüli történik.
A 16. vers így szól: „Ha mézet lelsz, csak annyit egyél, amennyi jólesik, különben torkig leszel vele, és kiadod.” Ez nagyon életszerű. A szüleim mindig azt mondták: nagyobb a szemem, mint a gyomrom. Odamentünk a svédasztalhoz, és én telepakoltam mindent azokból a jó dolgokból, amikről azt gondoltam, milyen fantasztikus lesz megenni. Aztán túl sok lett. Nagyon fontos, hogy tudjuk, mikor kell megállni. Tudni, mikor elég. Ez nemcsak az ételre igaz, hanem a jó dolgokra általában is. A Bölcsesség könyvében hallottuk ma: körülvesznek bennünket jó dolgok – és az emberek isteneket csinálnak belőlük. Bálványokat csinálnak belőlük. Rábízzák a szívüket, az életüket, a biztonságukat, a védelmüket, a jövőjüket olyan dolgokra, amelyek csak emberek képmásai, vagy a teremtett világ képei: állatok, sőt még olyan dolgok is, amelyek önmagukban nem is vonzóak.
Emlékeztek, amikor végigmentünk az egyiptomi csapásokon: voltak szarvasmarhákhoz, legyekhez, kígyókhoz hasonló istenek. Volt istene a pestisnek is. És mit látunk? Olyan mélyre tudunk süllyedni, hogy hajlandóak vagyunk imádni valamit, aminek nincs ereje, nincs képessége – és még nemessége sincs. Ez a különös benne: nemcsak, hogy nincs hatalma, hanem nincs méltósága sem. Ez milyen gyakran történik meg velünk is!
Hányszor tettem már életemben dolgokat – vagy akár embereket – Isten helyére! Beszéltünk már arról, hogy azért általában nem rossz dolgokból csinálunk isteneket. Általában jó dolgokat teszünk Isten legfőbb vetélytársaivá a szívünkben. A kérdés, amit mindig fel kell tennünk: ’Mi Isten legfőbb vetélytársa az én szívemben? Mi Isten legfőbb vetélytársa az időmben?’ Mert rájövünk: az Istennel való kapcsolat olyan kapcsolódás, amely nem tűri meg a vetélytársakat.
Ez az a fajta kapcsolat, amely nem tűr meg vetélytársakat. Hasonlóan a házassághoz: olyan kapcsolat, amely nem tűri meg a vetélytársakat. Egy férj és egy feleség egymásnak vannak elkötelezve. Ha van „valaki más”, ha van egy mellérendelt viszony, ha van egy harmadik személy, aki versenyez a szívünkért, abból nem lesz egészséges kapcsolat. Abból nem lesz egészséges házasság. És ugyanez igaz az Úrhoz való viszonyulásunkra is: az Istennel való kapcsolat nem tűr meg semmiféle vetélytársat. Természetesen lehetnek fontos emberek, dolgok, elfoglaltságok az életünkben. De nem lehet semmi, ami versenybe szállna Istennel, ami küzdene az Ő helyéért, ami Isten vetélytársává válhatna a szívünkben.
A kérdés tehát ez: hogyan lehet ezt felismerni? Én így mondanám: tedd fel magadnak ezt a kérdést: ’Van-e valami, aminek esélye lenne nyerni, ha választani kellene Isten, és e „valami vagy „valaki” között? Ha tíz esetben, tíz élethelyzetben ez a dolog fontosabb lenne párszor, mint Isten, akkor bálványról beszélünk. Ha ez így van, akkor az a dolog bizony vetélytársa lett Istennek a szívedben.
Ebben a világban, ebben az országban – ahol a podcast eredetije készült, az Egyesült Államokban – a sport sokszor egyfajta „hatalmas isten”. Amikor középiskolás, gimnazista, egyetemista fiatalokkal dolgozom, nagyon gyakran a sport válik Isten legfőbb vetélytársává. Ilyeneket hallok: ’A hétvégén meccsünk van, ezért nem tudunk misére menni.’ Rendben. Most azonosítottad a bálványodat! Most azonosítottad, mi Isten legfőbb vetélytársa a családod örök üdvössége szempontjából.
Gondolj bele – számomra ez olyan megdöbbentő. Vegyük például a jégkorongot. Innen, erről a vidékről rengeteg elképesztően jó hokis került ki. Itt nőttek fel, itt edződtek, és fantasztikus dolgokat értek el. De azoknak a száma, akik tényleg eljutnak a csúcsra, elképesztően kicsi. Olyan kicsi, hogy egyszerűen nem lehet erre alapozni. Nem lehet arra építeni, hogy ’ha elmegy minden tornára, minden edzésre, minden hokitáborba, akkor majd világsztár lesz belőle, aki megváltoztatja a sport történetét’. Ez nem így működik. És még azoknál is, akiknél sikerül, fel kell tenni a kérdést: megérte?
Volt itt egy fiatalember, az egyetemen, ahol dolgozom, katolikus lett. Ez önmagában is óriási dolog. A hokicsapatunkban játszott, és ő lőtte a győztes gólt a hosszabbításban a nemzeti egyetemi bajnokság döntőjén. Dupla hosszabbításban ő szerezte a bajnoki címet jelentő gólt! Utána profi lett, ment tovább a pályán. Emlékszem, másnap felhívtam:
– Szia, Kyle, gratulálok! Elképesztő volt, amit csináltál! – Ő meg egy alázatos srác, ezt mondta:
– Igen, tényleg nagyon menő volt. Jó érzés volt, hogy én lehettem az, aki ezt megcsinálta, ez az egész élmény… nagyon különleges volt. – Aztán hozzátette: – De semmi nem fogja felülmúlni azt az első alkalmat, amikor katolikusként először járulhatok szentáldozáshoz, amikor először vehetem magamhoz Jézust az Eucharisztiában.
Én csak néztem, és azt mondtam neki:
– Ember, ezt el kellene mondanod minden egyes kis hokis gyereknek, az összes ligában játszó fiatalnak, minden családnak, aki vagyonokat költ, és vasárnapról vasárnapra kihagyja a misét a sport miatt!
És most, évekkel később, ugyanezt vallja. Azt mondja:
– Az a gól? Nagy pillanat volt. De már nincs benne az első tíz nagy pillanatomban sem. Az első helyen az van, amikor először áldozhattam. A második, amikor elvettem a feleségemet. A harmadik az első gyermekem születése, és így tovább… Az a bajnoki gól már nincs is benne a top 10-ben. Sőt, azt hiszem, már nincs is olyan top 10-es pillanatom, ami a hokival lenne kapcsolatos.
És mégis, itt vagyunk mi, és hajlandóak vagyunk – nem csak a hokit, ez csak példa – de bármilyen sportot, a munkát, a hivatást, a hobbit Isten legfőbb vetélytársává tenni a szívünkben. És ez – a Bölcsesség könyve szavával élve – ostobaság.
Ennyi volt mára a prédikáció. Többet nem mondok. De szeretném, ha tudnád: imádkozom érted, és remélem, te is imádkozol értem. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap újra lássalak. Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
309. nap, Imádság a megholtakért – 2Mak 12, Bölcs 13-14, Péld 25,11-14 (2026.01.29., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és áldunk téged! Köszönjük ezt a napot és köszönjük, hogy eljutottunk a 309. napig! Köszönjük a hűséget, amit adsz nekünk. Te mindig hűséges vagy, még akkor is, amikor mi nem vagyunk azok. Amikor eltévelyedünk, Te hűséges vagy. Amikor bizonytalanok vagyunk, Te sziklaszilárd alap vagy. Te vagy Jézus Krisztus, a szegletkő. Segíts a gyengeségünkben, a bizonytalanságunkban és hogy lássunk téged, az igaz Istent; Jézus Krisztust, akit elküldtél; és a Szentlelket, hogy a Te erőd által éljünk! Jézus nevében imádkozunk. Ámen! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Bölcsesség könyvében a bálványimádásról olvastunk tanításokat. Nagyon tetszik nekem, ahogy a könyv szerzője felvette a harcot a bálványimádókkal szemben. A favágó kivág egy fát, hogy megmunkálja, a keletkező hulladékból pedig emberi vagy állat alakot farag. Ezután felteszi a falra és imádkozik hozzá. Nagyon szeretem ahogy leírja: „nem restell az élettelen dologhoz szólni. Az erőtlenhez könyörög egészségéért. A holthoz esedezik életért, a tehetetlenhez fordul segítségért, szerencsés utat kér attól, ami lábát sem tudja mozdítani. Keresetéhez, munkájához, mestersége sikeréhez attól kér erőt, aminek keze erőtlen” (Bölcs 13,17-19). Vagyis kiemeli, hogy mekkora őrültség bálványokhoz folyamodni segítségért, e helyett az élő Istenhez kellene fordulnunk. Sőt, az is nagy ajándék ebben a 13. fejezetben, amikor leírja, hogy ha szemléljük a teremtett világot, a természet szépségeiből már arra kellene következtetnünk, hogy Isten létezik, Ő valóságos és Ő teremtett mindent. „Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket” (Bölcs 13,5).
Ha Isten teremtményei gyönyörűek, akkor milyen lehet Ő? Ha úgy gondolod, hogy az alkotásai bölcsek, intelligensek és hatalmasok, akkor milyen lehet ezeknek a teremtője? Mégis azt olvassuk, hogy inkább az alkotáshoz imádkoztak és nem az alkotóhoz.
Ez a kísértés. Ez mindannyiunknak kísértés a bálványimádásra. Lehet, hogy nem szegezzük ki a falra, de érdemes folyamatosan emlékeztetni magunkat arra, hogy mi ritkán készítünk bálványokat rossz dolgokból. Általában jó dolgokból csinálunk bálványokat. A bálványimádás nem gonosz dolgokat használ fel arra, hogy istenítse. Kellemes és alapvetően jó dolgok kerülnek a bálványimádás középpontjába. Erre hajlamosak vagyunk, ebben az értelemben bálványimádó szívünk van, és emitt kérnünk kell az Úr kegyelemét. Kérjük, hogy mentsen meg minket, hogy tegyen minket bölccsé és ne legyünk buták. Ne adjuk oda az életünket valaminek, ami nem éri meg.
A Makkabeusok második könyvének a 12. fejezetében rengeteg pusztításról, halottról, erőszakról és háborúról olvasunk. Valamint egy nagyon fontos keleti ortodox és katolikus dogma is megjelenik ebben a fejezetében. Körülbelül 1500 évig Krisztus után minden kereszténynek alaptézise volt, hogy a halottakért lehet imádkozni.
Itt van Júdás, aki Odollam város ellen indul harcba. Sok zsidó ember meghal, de először megtartják a szombatot, majd másnap mennek összegyűjteni a holttesteket. Ekkor bálványoknak szentelt tárgyakat találnak a halottak ruhájába rejtve.
Értjük miről van szó? Jamnia bálványinak szentelt tárgyakat őriztek a zsebükben, amiket a zsidók nem tarthattak volna maguknál, mert azt a Törvény szigorúan tiltotta. Így egyértelművé vált Júdás számára, hogy emiatt haltak meg. Ez a következménye a bálványimádásnak.
Mit tesz erre Makkabeus Júdás? Imádkozik ezekért az emberekért és gyűjtést rendez, 2000 ezüstdrachmát küld Jeruzsálembe az értük végzendő engesztelő áldozat költségeire. Imádkozik a megholtakért. „Ilyen szépen és nemesen viselkedett, mivel gondolt a feltámadásra” (2Mak 12,43). Ha nem hitt volna a halottak feltámadásában, akkor felesleges lett volna imádkozni a már megholtakért.
A keresztények már a korai egyházban is imádkoztak azokért, akik meghaltak. Ezt nagyon fontos megértenünk, mert mondhatnánk, hogy ha valaki a pokolra került, akkor azon már nem segít az ima. Ha valaki a mennybe került, akkor annak meg már nincs szüksége az imára, vagyis nem lenne értelme imádkozni érte. Azonban a kereszténység kezdetén már volt egy érvényes látásmód erről. Ha úgy halok meg, hogy jó a kapcsolatom Istennel, tehát a menny lesz az osztályrészem, de mégsem állok egészen készen arra, hogy belépjek a jelenlétébe a bűneim miatt, akkor itt még végbemegy egy tisztulási folyamat. Sok protestáns felekezet hisz valamiféle tisztulásban, de mindegyik másként fogalmazza meg. Úgy tűnik viszont, hogy a létezését szükségszerűnek tartják.
C.S. Lewis – aki ugye, anglikán volt – sokat beszél erről, vagyis a tisztítótűz, a purgatórium létezéséről. El akartam kerülni ezt a szót, mert sok ellentmondás van körülötte. Azonban itt, a második Makkabeusok 12. fejezetében maga Isten Igéje beszél a holtakért való imádságról, ami ugye értelmetlen lenne, ha valaki azonnal a pokolra vagy a mennybe kerülne. C.S. Lewis barátunk így beszél erről: ’Persze, hogy hiszek a tisztítótűzben. Képzeld el, hogy megérkezel a mennyország kapujába és hívnak az angyalok, vagy a szentek, vagy maga Isten, hogy lépj be és ünnepeljünk együtt! Ekkor te észreveszed, hogy koszos rongyokban vagy és ki kellene mosni a ruhád. Lehet, hogy azt mondják: nem baj, gyere csak be és örvendj velünk! A lélek talán mégis azt mondja, hogy ez csodálatos lenne, de először szeretnék megtisztulni.’
A katolikus Egyháznak van tanítása a tisztítótűzről és arról is, hogy a bűneinknek következményei vannak. Ha valakit megbántok, akkor ő sérül. Ha hazugságot terjesztek valakiről, akkor az a kapcsolat megromlik. A bűnnek az is következménye, hogy a saját szívemet is sebzem vele. Ez megváltoztat engem. Észreveszem, hogy nem tudom úgy szeretni Istent, ahogy Ő megérdemli. Ez bizony probléma és akadály.
A Mennyország nem csak egy olyan hely, ahol sétálgatunk és golfozunk, vagy ahol a kiskutyánkat visszakapjuk. Nem. Isten megáld minket. Ő szeret minket. Minden teremtményt megvált. Lesz-e golf a Mennyországban? Ha neked fontos a golf, akkor lesz. Lesz-e kiskutya a Mennyben? Ha ettől boldog vagy, akkor lesz. Valójában az igazság az, hogy nem lesz szükséged golfra vagy kutyára a Mennyben ahhoz, hogy boldog legyél. Miért is?
Mert a Mennyben mindenkinek megnyugszik a szíve. Mindenki megtalálja a szíve vágyát. Magát Istent. Mert a Mennyország maga az Isten. Meg persze a szentek közössége is, de elsősorban a Mennyország maga az Isten. Rájövök valamire a szívemmel kapcsolatban. Rájövök, hogy nem szeretem Istent eléggé, nem állok készen. Természetesen szeretem Istent és ezt a földi életet is szeretem. De szeretem a bűneimet is.
Ez a valóság. Igazából nem akarom szeretni a bűneimet, nem szeretem azokat, nem akarok dicsekedni velük. De szeretem Istent és szeretem a bűneimet, és más dolgokat is. Istennek néha vannak riválisai.
Ahogy a Bölcsesség könyvében olvastuk, Istennek vannak riválisai a szívünkben. Felismerem, hogy a szívemnek megtisztulásra van szüksége. Át kell formálódnia a szívemnek, úgy, hogy Istent mindenek felett szeressem. És erről szól a megtisztulás folyamata. Erről szól a tisztítótűz. Ez egy hely, ahonnan belépsz a Mennybe. Ez egy folyamat, amikor a szívem dobog a mellkasomban, Isten kegyelme és irgalma által tisztul, és így tudom szeretni Istent úgy, ahogy Ő megérdemli. Nem gondolom, hogy ez az alaptétel ellentétben állhat bármilyen más tanokkal. Ez így logikus.
Ha magunkba tekintünk, rájövünk, hogy nem szeretjük Istent annyira, amennyire megérdemli. Valahogy át kell haladnia egy megtisztuláson a mostani énemnek, hogy olyan legyen, mint a mennybéli énem. Ennek van egy neve, és ez a tisztítótűz, vagyis a megtisztulás.
Ezt a tanítást akartam ma kiemelni, hátha nem hallottatok még róla. Remélem érthető volt. Ha mégsem, azt is megértem, mert folyamatosan úton vagyunk, és kérjük az Urat, hogy tisztítsa meg a szíveinket. Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
308. nap, Apránként – 2Mak 11, Bölcs 11-12, Péld 25,8-10 (2026.01.28., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Hálát adunk neked teljes szívünkből! Urunk, Istenünk, kérünk, hogy az imáinkban, melyeket ma eléd hozunk, halld meg szívünk kiáltását! Ismered fájdalmainkat és szenvedésünket. Ismered vágyakozásunkat, ismered kétségbeesésünket. Olyan gyakran vagyunk kétségbeesettek ebben az életben. De tudjuk, hogy Te meghallgatsz minket. Tudjuk, hogy törődsz velünk. Ezért, Urunk, mindenki nevében, aki ma kétségbeesetten kiált hozzád, kérlek, ne csak hallgasd meg az imáikat – mert azt biztosan tudjuk, hogy meghallgatod –, hanem add, hogy ők is tudják ezt! Hadd tudják meg, hogy hallod a hangjukat! Ismered fájdalmukat, ismered gyászukat, ismered kétségbeesésüket. Légy velük most, légy velünk most! Hálát adunk igédért! Hálát adunk Szentlelkedért, akit nekünk adtál, aki betölt bennünket, vezet minket, és bátorságot ad, hogy ma is megtegyük a következő lépést! Segíts nekünk, hogy ma is meg tudjuk tenni a következő lépést Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ma a Makkabeusok második könyvének 11. fejezete van soron: további történelmi eseményekről, valamint Isten csodás beavatkozásáról olvashatunk. Liziász, Antiochosz király gyámja és rokona azt gondolja, hogy most aztán kíméletlenül lesújt a zsidókra. Csakhogy nem érti, hogy a ’makkabeus’ azt jelenti: kalapács. Szóval a tréfa fordítva sül majd el, Liziász! Ismét azt látjuk, hogy az Úr feltárja jelenlétét, feltárja cselekvését Izrael népének életében, akik a földjüket védelmezik.
Amikor még Jeruzsálem közelében vannak, és Júdás Makkabeus imádkozik, harcra buzdítja a népet, „megjelent nekik egy fehérbe öltözött lovas. Aranyfegyvert forgatott, és az élükre állt. Erre mindannyian dicsőítették Istent irgalmasságáért, és annyira felbátorodtak, hogy készen voltak nemcsak az embereket, hanem még a legvadabb állatokat is megtámadni, sőt a vasfalakat is áttörni” (2Mak 11,8-9). Harcrendbe fejlődve előrenyomulnak, és megállíthatatlanok… Mi történik itt? Isten megjelenik, jelen van köztük. De a népnek is harcolnia kell. A 10. vers ’égi harcostárs’-nak írja le az Urat, aki megkönyörült rajtuk, és ők oroszlánként vetették magukat az ellenségre.
Van itt egy nagyon fontos elem: jó, ha újra és újra emlékeztetjük magunkat az Úr jelenlétére és cselekvésére, az Úr szeretetére irántunk, és arra, hogy itt van – még akkor is, ha nem látjuk azt a látomást, azt a fehérbe öltözött lovast aranyfegyverekkel. De Ő jelen van! Ezt ismételgetjük újra és újra, mert a Makkabeusok második könyve újra és újra elénk tárja ezt a tényt. Ugyanakkor az Úr Izrael harcosait is hívja a küzdelembe. Vagyis nem arról van szó, hogy: ’Jézus, vedd át a kormányt, én elengedem a kormánykereket, és majd lesz valami’. Hanem inkább: ’Uram, segíts ebben a pillanatban. Én fogom a kormányt. Uram, segíts most. Fegyvert ragadunk, és oroszlánként vetjük magunkat az ellenségre’.
Ez nagyon fontos. Ma, amikor elkezdjük a napot, tudjuk, hogy Isten jelen van. Ezt mondjuk: ’Istenem, kérlek, segíts, hogy a te akaratodat cselekedjük’. Ez volt az imánk mindvégig, mert nem akarjuk elvéteni Isten akaratát, nem akarunk tévedni. Ugyanakkor Isten el is vár tőlünk valamit. Ő cselekszik és elvárja, hogy mi is cselekedjünk. Isten itt van, mint szövetségesünk, de ez azt is jelenti, hogy nekünk is az Ő szövetségeseinek kell lennünk.
Jézus többször beszél erről az evangéliumokban – például Máténál: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,35-36). Ebből az is kiderül számunkra, hogy mi lehetünk az Úr kezei és lábai. Igen, Ő valóban jelen van és arra hív bennünket, hogy cselekedjünk ebben a világban.
Ezért amikor belépünk ebbe a napba – bármelyik szakában is hallgatod ezeket a szavakat, Isten igéjét –, elmondhatjuk: ’Istenem, Te jelen vagy és cselekszel. Segíts nekem, hogy jelen legyek előtted, és segíts, hogy a Te nevedben cselekedjek’.
Nézzük a Bölcsesség könyvét. Remélem, hogy te is annyi kegyelmet kapsz ebből a könyvből, mint én! Annyi minden van benne. Emeljünk ki ma is néhányat! Az Úr Isten szövetségben van Izrael népével: Ő az Istenük, ők pedig az Ő népe. Mi, keresztények, ugyanezt élhetjük meg: Ő a mi Atyánk, mi az Ő gyermekei vagyunk. „Mert őket – intő atyaként – csak próbára tetted” (Bölcs 11,10). Nem azért, hogy elbukjanak, hogy összetörjenek. Nem azért, hogy elpusztuljanak, hanem azért, hogy megerősödjenek és hűségesekké váljanak. Ezzel szemben az istenteleneket – az idegen népeket – „szigorú királyként elítélted és megbüntetted” (Bölcs 11,10). Látjuk, hogy Isten kétféleképpen közeledhet hozzánk. Az egyik: mint atya, aki figyelmeztet és próbára tesz. A másik: mint szigorú király, aki elítél.
Alább ezt olvassuk: „Amikor dőreségük és istentelen gondolkodásuk félrevezette őket, és oktalan csúszómászókat és alávaló állatokat tiszteltek, büntetésül oktalan állatok sokaságát küldted rájuk, hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik” (Bölcs 11,15-16). Ez eredetileg az egyiptomiakról szól, de engem emlékeztet a szituáció a pusztai vándorlás egyik epizódjára is. Amikor a nép zúgolódott az Úr ellen, és kígyók marták meg őket. Keserűségükre, neheztelésükre, panaszkodásukra válaszul Isten megengedte, hogy ez megtörténjen. Van itt egy nagyon fontos felismerés – talán volt róla szó, amikor erről olvastunk a Számok könyvében (vö.: 4Móz 21). Nem arról van szó, hogy Isten hirtelen megteremtette a kígyókat, hogy megmarják a népet. A kígyók már ott voltak. Csak addig Isten visszatartotta őket. Védelmezte a népet. Amikor azonban a nép azt mondta: ’nem akarunk hozzád tartozni, Uram. Nem akarunk bízni benned’, akkor Isten megengedte, hogy a védelem megszűnjön. Ez nagyon erős gondolat: hány veszélytől óv meg bennünket az Úr nap mint nap, pillanatról pillanatra, anélkül, hogy észrevennénk?
Most jön a kulcsmondat: „hogy megtudják: ki-ki azzal bűnhődik, amivel vétkezik”(Bölcs 11,16). Ha ez nem bölcsesség, akkor nem tudom, mi az. Hányszor nyúlunk olyan dolog után, amely bűn? Azt hisszük: ’ez majd most örömet ad, ez majd boldoggá tesz!’ És végül éppen az büntet meg bennünket, amivel vétkeztünk. Isten nem azért tilt meg dolgokat, mert azok valójában csodálatosak, csak Ő nem akarja, hogy jól érezzük magunkat. Hanem azért, mert azok nem tesznek jót nekünk. Hogyan munkálkodik Isten? Ez a Bölcsesség könyvének 11–12. fejezetében és a továbbiakban is újra és újra visszatérő téma: Isten lépésről lépésre hív vissza magához bennünket.
Ezt olvassuk a kánaánitákról, akiknek országát – szörnyűséges bűneik miatt – Izrael fiainak adta az Úr: „De még ezek iránt is kímélettel voltál, mivelhogy emberek voltak, és sereged előőrseiként darazsakat küldtél, hogy ezek irtogassák őket, apránként” (Bölcs 12,8). Megtehette volna, hogy egy pillanat alatt megsemmisíti őket – de nem tette. Majd lejjebb: „De te azáltal, hogy a büntetést apránként róttad ki, alkalmat adtál nekik a megtérésre” (Bölcs 12,10). S ami most jön, összefoglal mindent: „Ezért enyhén bünteted, akik hibáznak, és a bűneikre emlékeztetve figyelmezteted őket, hogy hagyjanak fel a gonoszsággal, és higgyenek benned, Uram” (Bölcs 12,2).
Csodálattal tölt el, hányszor volt már Isten türelmes velem. Hányszor volt türelmes velünk! Ő apránként igazít helyre, ahelyett hogy azonnal elpusztítana. Miért teszi ezt? Hogy megtanuljunk bízni Őbenne.
Barátaim, ezt nem tudjuk egyedül végigcsinálni – ezzel tisztában vagyunk. Minden egyes nap újra és újra emlékeztetőt kapunk erre. Szükségünk van Isten kegyelmére és szükségünk van egymásra. Ahogy közeledünk ennek a 365 napnak a végéhez, egyre fontosabb nekünk a közösség. Együtt haladunk olyanokkal, akik az élet csúcsain vannak, és olyanokkal is, akik a legmélyebb völgyekben. Ezért szükségünk van arra, hogy imádkozzunk egymásért. Kérlek, tudd, hogy imádkozom érted! Kérlek, te is imádkozz értem. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
307. nap, Bátorság a csatában – 2Mak 10, Bölcs 9-10, Péld 25,4-7 (2026.01.27., kedd)
Mennyei Atyánk dicsőítünk téged! Köszönjük, Istenünk, a jóságodat, köszönjük ezt az új napot! Tudjuk, hogy minden új nappal megújul a te irgalmad is, és szereteted irántunk állandó. Te ugyanaz vagy tegnap, ma és mindörökké, és ezért magasztalunk téged! Segíts, hogy ezt a napot a tiédként éljük! Segíts, hogy úgy éljük ezt a napot, mint fiaid és lányaid, akik hozzád tartoznak, és a te akaratodat cselekszik! Te folyamatosan alakítod azt, ahogyan téged látunk, és ahogyan önmagunkat látjuk, mint teremtményeidet… És közben arra hívsz, hogy testvéreink felé forduljunk. Segíts, hogy mindennél jobban szeressünk téged, és hogy felebarátainkat úgy szeressük, mint önmagunkat! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Itt vagyunk a Makkabeusok második könyve 10. fejezeténél és újra halljuk Júdás Makkabeus történetét, amint belép a jeruzsálemi Templomba. Az egyik legnagyobb sértés a zsidó nép számára – és nem csupán az életmódjuk ellen, ami túl felszínes megfogalmazás lenne –, hanem az Úr Istennel való szövetségi kapcsolatuk ellen a ’vészthozó undokság felállítása’ volt a Templomban (vö.: Dán 11,31). Antiochusz Epifanész borzalmas tette által a Szentek Szentjét érte a gyalázat a Templomban, ezen az imádásra szentelt helyen, amely kizárólag az Úr Istenhez tartozott.
Már korábban olvastuk, hogy a babiloniak templomdúlása idején Jeremiás elvitte onnan a szövetség ládáját. Ez most sincs meg, de azt látjuk, hogy helyreáll a Szentek Szentje, helyreáll Isten Lelkének jelenléte, helyreáll maga a Templom. Halljuk újra a Hanuka ünnepének eredetét is. Ezután természetesen újabb csaták következnek. Ezekben a csatákban – Júdás Makkabeus idumeai hadjáratában, Timóteus elleni harcában – ismét nagyon fontos számunkra a történések mellett a két hadsereg hozzáállása: az izraelita „a bátorságon kívül Istenbe vetett bizalmát tekintette a szerencse és a győzelem zálogának. Másikuknak a szenvedélyük volt vezérük a harcban” (2Mak 10,28). Vagyis volt az izraelitákban bátorság, vitézség, de volt bennük bizalom, hit és az Úrra való ráhagyatkozás is. A másik oldal viszont a haragot tette meg vezérének.
Ez elvezet egy felismeréshez: igen, bátorságra és hitre vagyunk meghívva. De honnan merítjük a bátorságot? A bátorságunk valójában a hitből fakad. A bátorság, amelyre meghívást kapunk, abból fakad, hogy tudjuk: a mi Urunk valóságos, velünk van, és értünk harcol. Erről szólt a Makkabeusok második könyvének története végig az elmúlt tíz napban: arra emlékeztet minket, hogy Isten közel van hozzánk, s ezért bátrak és elszántak lehetünk. Ezt kell felismernünk és tudnunk szüntelen, miközben a fejedelemségek és hatalmasságok ellen küzdünk, és kultúrharcba bocsátkozunk a társadalomban.
Ezen a ponton mindig felmerül a nagy kérdés: ’amikor megteszem ezt vagy azt a lépést, Istenem, érted teszem-e, vagy csak magamért? A harc, amelybe beleállok, érted van, Uram, vagy csak magamért?’ Mert sokszor azt mondjuk: ’Megteszem ezt, és Isten nevében teszem!’ – miközben nem vagyunk biztosak abban, hogy valóban Ő kérte tőlünk ezt a dolgot. Ez a keresztények nagy problémája, de bizonyos szempontból ebben minden emberrel osztozunk. Erről tanulhatunk a Makkabeusok második könyvének olvasása közben is. Látjuk Júdást és a többieket, és felismerjük, hogy – hasonlóan a többi emberhez – nekik sem volt minden tettük tökéletesen az Úr dicsőségére. Ezért imádkozunk így: ’Istenem, segíts, hogy csak azt tegyük, ami megdicsőít téged’.
Most pedig térjünk át a Bölcsesség könyvének mai fejezeteire. Tegnap láttuk, hogy Salamon imára készül, ma magát az imát hallottuk a 9. fejezetben, és a Bölcsesség tettei is egészen lenyűgözőek a 10.-ben. Szinte olyan, mint egy rejtvény. Talán észrevetted a 10. fejezetben, hogy olyan ószövetségi alakokat ír le, akiket jól ismerünk, de nem név szerint említi őket. Például: „Ez (a bölcsesség) óvta, akit az Isten elsőként formált, a földkerekség atyját, amikor még ő volt az egyetlen teremtmény, s ez vezette ki bukásából; és ez adta neki az erőt is, hogy mindeneken uralkodjék” (Bölcs 10,1-2). Ki ez az ember, barátaim? Természetesen Ádám.
Pár sorral lejjebb: „ez (a bölcsesség) fölismerte az igazságot, és megőrizte feddhetetlennek Isten előtt, és megoltalmazta fia iránti elfogultsága ellenére is. Az istentelen emberek pusztulásakor megmentette az igazat, amikor menekült a tűz elől, amely az „Ötvárosra” zúdult” (Bölcs 10,5-6). Ki lehet ez? Nyilván Ábrahám, Szodoma és Gomorra pusztulásakor – még a sóbálványként álló oszlop is megjelenik, mint „a hitetlen lélek emlékműve”. Ha visszalépünk egy kicsit, ott van Káin és Ábel története is a 3. versben.
Vagy Noé története a 4.-ben: amikor az özönvíz elárasztotta a földet, „megint a bölcsesség mentette meg hitvány fán vezérelve az igazat” (Bölcs 10,4). A ’hitvány fa’ egy gyönyörű leírása Noé bárkájának. Beszél az igaz emberről, aki testvére haragja elől menekült. Ki lehet ő? Valószínűleg Jákobról van szó, aki Ézsau haragja elől menekült. A Bölcsesség „nehéz munkájában jóléthez segítette, és fáradozásait bőséggel jutalmazta” (Bölcs 10,10). Igen, sikeressé tette munkájában. Mit jelent ez? Emlékezzünk csak: Jákob kétszer hét évig dolgozott nagybátyjánál, Lábánnál, vagyis összesen tizennégy évig szolgált nála. Ez idő alatt növekedett meg rajta az áldás, itt erről van szó.
Továbbá: „Nem hagyta cserben az igazat, akit eladtak, hanem megóvta a bűntől. Lement vele a börtönbe, és nem hagyta el a bilincsekben sem” (Bölcs 10,13-14). Ez József, akinek volt az a bizonyos sokszínű álomkabátja. Majd olvasunk Mózesről, aki a bölcsesség által vezette át a népet a Vörös-tengeren.
Az elmúlt több, mint háromszáz nap során mélyen átformálódott a látásmódunk. Nemcsak azért, mert ismerjük a történeteket, ismerjük a szereplőket, felismerjük a bibliai utalásokat, hanem azért is, mert megismertük a főszereplőt: magát Istent. Megtanultuk felismerni az Ő „ujjlenyomatait” a körülöttünk lévő világban.
Záró gondolatként ezt idézném: „Az igazaknak megadta a jutalmat fáradozásaikért, vezette őket csodás utakon, és nappal hajlékul szolgált nekik, éjjel meg csillagfényül” (Bölcs 10,17). Emlékezzünk: nappal a felhőoszlop, éjjel a tűzoszlop vezette őket – ez a bölcsesség. Ezt keressük mi is. És meg is kaphatjuk, hiszen az Úr megígéri: mindazoknak, akik a bölcsességet keresik, megadatik a bölcsesség. Mi a bölcsességet kérjük, és azt a képességet, hogy felismerjük, hogyan érhető tetten Isten munkája, Isten cselekvése a körülöttünk zajló eseményekben.
Természetesen arra is törekszünk, hogy soha ne szakadjunk el tőle; hogy soha ne mondjuk: ’ez Isten akarata’, amikor nem tudjuk, mi Isten akarata; hogy ne vívjunk olyan harcot, amelyre Ő nem hív; hogy soha, de soha ne tegyünk semmit az Ő nevében, amire Ő nem adott meghívást. Hanem mindig hagyatkozzunk rá, és ismerjük fel: vele az útjaink egyenesek lesznek, még akkor is, ha nehezek. Ahogyan Jézus emlékeztette apostolait: „A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33).
Imádkozzunk egymásért, mert bár Isten velünk van, ez az élet mégis küzdelem, és az út sokszor rendkívül nehéz. Lehet, hogy ez éppen egy nagyon nehéz időszak a testvéreink számára, akik hallgatják ezeket a szavakat. Ha most neked is ’nehéz időszakod’ van, tudd, hogy imádkozunk érted. Most is imádkozunk érted: Urunk, Istenünk, kérünk, légy testvéreinkkel, akik most próbatételek között vannak, a szenvedés időszakában. Légy velük, emeld fel őket és segíts, hogy soha ne adják át magukat a csüggedésnek, hanem adj nekik bátorságot, mert te legyőzted a világot! – Én imádkozom érted, kérlek, imádkozz te is értem. Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
306. nap, A bölcsesség szépsége – 2 Mak 9, Bölcs 7-8, Péld 25,1-3 (2026.01.26., hétfő)
Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked! Köszönjük az Igédet! Köszönjük a jóságodat! Köszönjük a bölcsesség ajándékát! Köszönjük, hogy megosztod velünk, ki vagy, hogy megismerhetjük a jellemedet! Köszönjük, hogy láthatatlanul, de mégis jelen vagy! Köszönjük, hogy csendben cselekszel, csendben szólsz hozzánk, csendben szeretsz minket! Urunk, Istenünk, köszönjük, hogy hagyod, hogy megismerjünk! Köszönjük, hogy félreérthetetlenül megtapasztaljuk az aktív jelenléted! Köszönjük, hogy nemcsak jó vagy, hanem szeretsz is minket! Kérünk, segíts befogadni a szeretetedet, és viszontszeretni téged! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, A Fiú, és a Szentlélek nevében. Ámen.
Salamon bölcsességének 8. fejezetében pont egy imádság felvezetésénél hagytuk ma abba az olvasást. Salamon a Bölcsesség könyvének az állítólagos szerzője, a fő gondolata pedig, amit a 8. fejezetben kifejt, a következő: kaptam egy tiszta testet, és kaptam bölcsességet is, és „már az is okosság volt, tudni, hogy kinek az adománya” (Bölcs 8,21.) A ’bölcsesség’ a héber és keresztény írásokban mindig nőnemű szó, és Bölcsesség Úrnőként is hivatkoznak rá.
Salamon megerősíti: ’vágytam rá, de azt is tudtam, kinek az ajándéka’. Ez azt is jelenti, hogy magamnak nem tudom megszerezni a bölcsességet, a bölcsesség mindig az Úr ajándéka. A 8. fejezet végén tehát így szól: „beláttam, hogy nem juthatok másként birtokába, csak ha Isten megadja – már az is okosság volt, tudni, hogy kinek az adománya” (Bölcs 8,21). Isten ajándéka, ugye? „Azért az Úrhoz fordultam, imádkoztam hozzá, és szívem mélyéből mondtam:” (Bölcs 8,21). Kettősponttal végződik a vers, utána jön a 9. fejezet, ami holnap következik. Majd holnap olvassuk Salamon imáját a Bölcsesség könyvének 9. fejezetében, és a Bölcsesség tetteit a 10. fejezetben.
Van itt egy rész, amiből nagyon sokat megtudhatunk a bölcsességről. A 7. fejezetben találunk egy listát, melynek minden egyes darabját érdemes külön megvizsgálni. Minden egyes szava méltó arra, hogy elmélkedjünk rajta, amikor imádkozunk! A Bölcsesség 7,22-nél kezdődik: „Benne ugyanis lélek van, amely…” – ezután jön a lista, ami felsorolja a kulcsszavakat, melyek a Bölcsesség egy-egy jellemzőjét emeli ki. Így szól: „Benne ugyanis lélek van, amely értelmes, szent, a maga nemében egyetlen, sokrétű, finom, könnyed, mozgékony, átható, tiszta, világos, sérthetetlen, a jót kedveli, éles, akadályt nem ismer, jótékony, emberbarát, állhatatos, szilárd, bátor, mindenható, mindent lát és áthatja a szellemet, a gondolkodó, a tiszta és a legfinomabb lényeket” (Bölcs 7,22-23). Majd így folytatja: „Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol. Hiszen Isten erejének lehelete és a Mindenható dicsőségének tiszta kicsordulása” (Bölcs 7,24-25).
Na, ezek mind olyan szavak, amikre azt mondanám, hogy ha előtted van a Bibliád, akkor ezeket érdemes megjelölni! Jó, ha ki tudod emelni ezeket a szavakat, hogy később tudj beszélgetni róluk Istennel! Valahogy így: ’Látom, Uram, hogy ezek mind a Te bölcsességed jellemzői, összetevői. Milyen szemnyitogató látni, hogy bölcsességed egyszerre értelmes és szent; a maga nemében egyetlen, de mégis sokrétű; finom, könnyed, mozgékony, mégis mindenen átható; tiszta, világos, ráadásul sérthetetlen…’
Ahogy már mondtam, ezeken igen hosszasan lehet elmélkedni, hiszen ezek mind-mind Isten személyiségének a jellemzői. (Lehet, hogy nem ez a legjobb kifejezés rá, de valahogy erről szólnak.) Hiszen a Szentlelket sok viszonylatban hozzák összefüggésbe Isten bölcsességével. Ilyen értelemben sok jelentős kapcsolódást találhatunk!
És ha már a kapcsolódásnál tartunk: a Makkabeusok 2. könyvének szerzője sokkal több kapcsolatokról szóló részletet hoz, mint az első könyv írója. Erről már beszéltünk, de most újra felhozom, mert mindig visszatér ez a jellegzetesség. A Makkabeusok első könyvében olvastunk Antiochusz haláláról, vagy legalábbis arról, hogy Antiochuszt legyőzték. De itt a 2 Makkabeusok 9-ben nemcsak a haláláról hallunk, nemcsak arról, hogy legyőzték, hanem azt is megtudjuk, ki győzte le őt. Nem más győzte le, mint maga Isten!
Azért történt így, mert Antiochusz elment a végsőkig az ő gonoszságában, ahonnan már nem volt visszatérés. Ezt mondja a Makkabeusok első könyvének szerzője. S bár Antiochusz a végén már mindenféle ígéretet tett Istennek, mégis a szövetségen kívül halt meg, Istentől eltávolodva, mert megkeményedett a szíve. Istent csak vészhelyzetben „használta” volna, és ez nem tette őt igazzá. Észrevehetünk azonban valamit a Makkabeusok második könyvében, amit már az első könyvben is megjegyeztünk: ezekben a harcokban, a politikai mesterkedések és manipulációk, a hatalmi harcok közepette végig jelen van Isten! És újra csak azt tudom mondani, amit eddig! Bocsánat, ha túl sokat hajtogattam, de annyira fontos, hogy mindannyian megértsük!
Mindannyian kétféle perspektívából nézhetünk az életünkre: az első a Makkabeusok első könyvének perspektívája, melyben Isten ott van ugyan valahogy, mégis neked kell megharcolnod a csatáidat. De vehetjük e helyett a Makkabeusok második könyvének perspektíváját, ahol Isten nemcsak „úgy, ahogy” van ott, hanem határozottan jelen van, és aktívan cselekszik – a te életedben éppúgy, mint az enyémben! Újra mondom: nem gondolom, hogy a kettő ellentmondana egymásnak! A Makkabeusok első könyvének nem célja, hogy megmutassa, hogy volt jelen Isten, a második könyvnek viszont kimondottan célja, hogy ezt megmutassa! Tehát ez nem ellentmondás, sokkal inkább arról van szó, hogy a két könyv egymást kiegészíti. Mégis, az első valahogy azt tárja fel (pont úgy, mint a Prédikátor könyve), hogy milyen az élet Isten nélkül, míg a Makkabeusok második könyve azt mutatja be, milyen az élet Istennel! Nem feltétlenül kiszámítható, nincs arra garancia, hogy mindenhonnan győztesen jössz ki, hogy nem fogsz szenvedni! Emlékezzünk vissza Eleazárra a hatodik fejezetből vagy a hét testvérre és édesanyjukra a hetedik fejezetből, amit pár napja olvastunk! Senki sem garantálja, hogy megmenekülünk a fájdalmaktól vagy a szenvedéstől, vagy hogy bármit megkapnánk, amit akarunk! Ami viszont garantált, hogy Isten velünk van!
Ma szeretném, ha tudnátok, milyen nagy ez a közösség! A Biblia útját járó közösségünk hatalmas! Volt már erről szó, hogy bizony lehet, hogy vannak közöttünk olyanok, akik életük legrosszabb napját élik ma, vagy épp túl vannak életük legszörnyűbb napján. Fontos, hogy tudassuk velük, hogy Isten velük van! Még ha nem is látják, nem is érzik, hogy értük cselekszik, Isten velük van! Ha ez most életed legrosszabb napja – vagy épp nemrég volt –, mi együtt, közösségként szeretnénk tudatni veled, hogy Isten veled van! Szeret téged! Aktívan jelen van az életedben! Próbál szólni hozzád, és emlékeztetni arra, hogy ebben a sötét időszakban sem vagy egyedül! Nem vagy egyedül, mert Ő veled van! És nem vagy egyedül, mert mi is veled vagyunk! Imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)