305. nap, A védelmező – 2Mak 8, Bölcs 5-6, Péld 24,30-34 (2026.01.23., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük a te Igédet ma is! Magasztaljuk nevedet, és kérünk, fogadd el magasztalásunkat, imádságunkat, és hálát adó szavainkat! Mert te vagy a mi Istenünk! Olyan vagy, amilyennek mutatod magadat a pogányok elleni küzdelemben is, a Makkabeusok második könyvében. Te vagy a mi Védelmezőnk. Jézus nevében kérünk. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az elmúlt két napban talán kicsit ömlengő, áradozó volt az elmélkedés… Két nappal ezelőtt Eleazár történetét olvastuk, tegnap pedig a hét testvérét és édesanyjukét, valamint a Bölcsesség könyvének harmadik-negyedik fejezetét, ami elképesztő volt, tehát talán kicsit a megengedhetőnél érzelmesebb stílusban szólaltam meg. De hát ez Isten szava, ami erőteljesen érinti meg a szívet!
A 2 Makkabeus 8. egy olyan történetet mond el, amit már olvastunk a Makkabeusok első könyvében is. Makkabeus Júdás és testvérei fellépnek az elnyomó hatalommal szemben, megharcolnak az Úr templomáért, és annak a szabadságáért, hogy betarthassák az Úr törvényeit. Ebben az elbeszélésben többet olvasunk Isten cselekvéséről és jelenlétéről, mint az első Makkabeus-könyvben. Nem csak a tényeket és a szereplőket ismerjük meg, hanem a motivációt is. Nem csak a csata hősei jelennek meg, hanem a harcok okai és következményei is.
Júdás egy jóval nagyobb hadsereg ellen lép fel, mint a saját szerény erői. Mit tesz? Honnan szerez embereket? Hogyan inspirálja őket? Hogyan ébreszti rá őket, hogy miben vesznek részt, és miért harcolnak? Elmondja nekik, milyen volt az, amikor mennyei segítség érkezett atyáiknak, és „mint veszett oda a Szancherib száznyolcvanötezer embere” (2Mak 8,19). Emlékezteti őket arra, amikor Szancherib 185 000 embere Jeruzsálemre támadt, és mind elpusztult; valamint a galaták elleni nagy csatára Babilóniában. Azt mondja: ’Isten harcolt értünk a múltban, tehát most is harcol és harcolni is fog.’ A mártírok áldozata megváltoztatta Isten hozzáállását, és – ahogy a szöveg kiemeli – „az Úr haragja irgalomra változott” (2Mak 8,5). Úgy látják Istent, mint aki a jelenben része az életüknek.
Mi is visszatekinthetünk az életünkre úgy, hogy erre a szempontra koncentrálunk, mondván: ’Istenem, te ott voltál velem minden élethelyzetben’. A most olvasott események idején a zsidók így értékelték a helyzetet: ’Urunk, a te igazságos ítéleted miatt értek bennünket a csapások. Te szerettél és fenyítettél minket, de nem pusztítottál el. Most viszont irgalmaddal fordulsz felénk, mivel visszatértünk hozzád”.
Nekünk, hétköznapi embereknek néha nagyon nehéz meglátni Isten munkáját az életünkben. – ’Mit csinál? Ez lenne Isten igazsága? Ez nem a gonosz? Ez is része az irgalomnak?’ – kérdezhetjük. Azonban azok a szemek, amelyek látni akarnak, vagy megérteni akarnak, mindig a bizalom szemei.
Néha azt mondjuk ’Biztosan valami rosszat tettem, azért fáj ennyire. Vagy most az Úr maga javít ki engem’. Sokszor nincs ötletünk, hogy miért történik valami. Csak találgatunk. Kockázatos lehet rátekinteni az életünkre és kimondani ’Ezt most Isten cselekszi’. Hogy mi miért történik, azt nem mindig értjük. Azt viszont nyugodtan kimondhatjuk, hogy Isten jelen van az életünkben és most is aktív. Nem mindig tudom, hogy mit csinál épp Isten, de mindig mondhatom, hogy ’Uram, tudom, hogy itt vagy, és éppen csinálsz valamit’. Ez egy olyan igazság, amiben megnyugodhatunk. Itt lép be az életünkbe a bizalom. ’Nem hagysz el engem, Uram. Te vagy az, aki sosem hagy el. Nem zársz ki a te világodból, az ígéreteidből. Itt vagy és aktív vagy. Jelen vagy és cselekszel.’ Hihetetlen ezt kimondani.
A 2 Makkabeusok 8. végén látjuk menekülni „a fő-fő gonosztevőt, Nikanort” (2Mak 8,34), aki arra a következtetésre jut, hogy „a zsidóknak a harcban volt egy védelmezőjük” (2Mak 8,36). Nagybetűvel kéne írnunk: Védelmező. Nem Júdásra érti, hanem magára Istenre. Ezt onnan tudjuk, hogy az utolsó sor ebben a fejezetben az, hogy „a zsidók azért voltak sebezhetetlenek, mert annak törvényeit megtartották” (2Mak 8,36). Nem Júdás törvényeiről van szó, hanem azokról, amelyeket Isten rendelt el. Ez gyönyörű!
A Bölcsesség könyvének hatodik fejezetében egy nagy lehetőség tárul fel előttünk. „Mert a bölcsesség legbiztosabb kezdete a tanulás utáni vágy; tanulni akarni annyi, mint szeretni a bölcsességet.” (Bölcs 6,17). Azt olvassuk itt, hogy nem tudok tanulni, ameddig nem akarom, hogy tanítsanak, és csak akkor tudnak tanítani, ha tényleg akarok tanulni. Majd az is olvasható, hogy ha vágyakozom valaminek a megismerésére, akkor szeretem is azt. Márpedig „a bölcsesség szeretete a törvényeinek a megtartása” (Bölcs 6,18). Ez is nagyon fontos, hiszen mondhatom, hogy akarom Isten igazságát, szeretem a bölcsességét, de ez csak szó marad, ha nem élek aszerint. Akkor mindenképp romlásban lesz részem.
A bölcs azért lát tisztán, mert tisztán is él. A bolond pedig azért nem lát tisztán, mert őrülten él. Tehát „a törvények megtartása a halhatatlanság biztosítása, s a halhatatlanság eljuttat az Isten közelébe. Így vezet a bölcsesség utáni vágy az uralomhoz” (Bölcs 6,18-20). Tehát a bölcsesség utáni vágy elvezet az Országba. Ez az egyik gyönyörű rész, amikor a Szentírás bölcsessége felemelkedik előttünk. Ha tehát bölcs akarsz lenni, van egy nagyon egyszerű, hat lépésből álló munkaterved hozzá: 1. Vágyakozz a bölcsességre, 2. szeresd a bölcsességet, 3. tartsd meg törvényeit, 2. így bebiztosítod a halhatatlanságot, 5. ez eljuttat az Istenhez való közelséghez, 6. végül mindez elvezet az uralomhoz, Isten Országába.
Gyönyörű az Isten szava, képes lángra gyújtani szívünket! Lehet, hogy szeretnénk bölcs emberek lenni. Valójában az előrehaladásunk megtörhet bármelyik lépésnél. Lehet viszont, hogy ma nem is vágyunk igazán a bölcsességre. Lehet, hogy nem szeretnénk törvényei szerint élni. Lehet, hogy szenvedések között élünk…
Ma viszont itt vagyunk, és kérhetjük az Urat, hogy tárja föl előttünk az ő igéjét. Az, hogy ma elolvastuk az igeszakaszt és az elmélkedést, megmutatja, hogy van bennünk vágy az Ő bölcsességére. Ez tartja össze a közösségünket is, akikkel együtt olvassuk a Bibliát, hogy vágyunk Isten szavára, hogy megismerjük az Ő szívét, és az akaratát az életünkben. Az teszi a mi közösségünket is egyedivé és erőssé, hogy vágyjuk Őt!
Mindenki, aki olvassa velünk a Bibliát és az elmélkedéseket már 305 napja – mind vágyunk Istenre. Ha ez nem elképesztő, ha ez nem csoda, akkor mi az? Imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
304. nap, Élet a halálon túl – 2Mak 7, Bölcs 3-4, Péld 24,27-29 (2026.01.22., csütörtök)
Dicsőítünk téged és nagyon köszönjük a mai napot… Istenünk, Urunk, hálát adunk a hűségedért! Köszönjük a te hűségedet! Segíts nekünk megérteni, hogyan lehetünk mi is hűségesek hozzád! Segíts megérteni, mikor van itt az ideje annak, hogy tanúságot tegyünk rólad. Segíts megérteni, mikor kell szilárdan kiállnunk. Segíts megérteni, mikor van itt az ideje annak, hogy nap mint nap hirdessük a te jóságodat és hatalmas tetteidet az életünkben, Urunk, Istenünk. Néha nehéz rájönni, hogyan beszéljünk rólad, nehéz tudni, mikor kell szilárdan kiállnunk, nehéz tudni, mikor van itt az ideje a hallgatásnak. De segíts minket, hogy bölcsességben járjunk! Segíts minket, hogy a te akaratod szerint éljünk. Segíts minket, hogy mindig mindent megtegyünk, amit csak tudunk, hogy a te akaratod megvalósuljon az életünkben. Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ahogy már előre jeleztem, a mai nap olyan „16-os korhatár-besorolású” volt, ami a Második Makkabeusok könyve 7. fejezetét illeti. De ez az egyik kedvenc fejezetem a Makkabeusok könyveiben. És nem a kínzások, az erőszak miatt. Hanem a hűség miatt. Egyszerűen lenyűgöző, igaz? Erről már beszéltünk korábban: az első Makkabeus-könyvben harcokról olvasunk, a második meg szinte teljesen tanúságtételekből áll. Az első könyvben harcosok vannak. El fogunk jutni ide a másodikban is, de most ott tartunk, hogy az első Makkabeusok a harcosoké, a második Makkabeusok pedig a tanúké. Ez kulcsfontosságú és teljesen világos.
…Annyira nehéz egyáltalán elkezdeni beszélni ennek a hét testvérnek és az édesanyjuknak a tanúságtételéről. Mert az ő tanúságtételük nemcsak arról szól, hogy hűségesek ahhoz, amire meghívást kaptak. Nemrég erről beszéltem egy homiliában: az, hogy nem hajlandók kompromisszumot kötni, elképesztő bátorságra vall. Gondoljunk csak bele: Eleázár tegnap, és ma ez a hét testvér az édesanyjukkal – csak ennyit kértek tőlük: ’egyél meg egy darab disznóhúst. Ennyi. Ha megeszel egy falat szalonnát, hazamehetsz. Csak ennyit kell tenned. Egyetlen törvényszegés. Csak egyszer köss kompromisszumot, és az életed hátralévő részében hűséges lehetsz az Úrhoz’.
Ez volt a kísértés a kompromisszumra, amit a fiúk és az édesanyjuk teljesen és visszavonhatatlanul elutasítottak. És ezt annyira szeretem! Azt hiszem, a második testvér az, amikor előlép, és a király azt mondja neki: „Hajlandó vagy enni, még mielőtt ízenként szétszednénk a tested?” De ő atyái nyelvén azt felelte: „Nem!” (2Mak 7,8) Egyszerűen: Nem! Egy másik fordításban így hangzik: „Soha.” És ez annyira jó. Annyira erőteljes.
De nemcsak az ő hűségükről van itt szó. Figyelmesnek kell lennünk, mert ezek a deuterokanonikus könyvek rengeteg keresztény teológiát adnak nekünk. Mit értek ezen? Az édesanya az egész Szentírásban egyedülálló módon egyszer csak kijelenti, hogy Isten a világot és az emberi nemet „a semmiből teremtette” (2Mak 7,28). Aztán: Talán észrevetted, hogy az elmúlt több mint 300 napban nem nagyon esett szó a túlvilágról. A zsidóságban – legalábbis akkor, amikor az Ószövetség könyvei íródtak – nem volt nagy hangsúly az élet utáni életen. Tudtak a Seolról, ami a holtak birodalma, de nem volt erős kinyilatkoztatás az egész témáról. De ezekben a könyvekben – a Makkabeusokban és a Bölcsesség könyvében – Isten kinyilatkoztatást ad a halottak feltámadásáról. Emlékezzünk: a farizeusok hittek a feltámadásban, a szadduceusok nem.
Ez volt az egyik nagy különbség köztük. De itt, a Makkabeusok második könyvében és a Bölcsesség könyvében azt látjuk: ’igen, szilárdan hiszünk a halottak feltámadásában. Hiszünk az életben a halál után’. Ez korábban nem volt hangsúlyos az Ószövetség többi részében. Itt azoban mindegyik testvér és az édesanyjuk hatalmas bizalommal és hittel áll helyt, mert tudják: ez nem a vég. És ez nekünk is annyira fontos! Mert a mi világunkban sokszor úgy élünk, mintha ez lenne az egyetlen világ, az egyetlen élet.
Ez az élet valóságos, ez a világ jó, Isten teremtette. Ajándék. De nem ez az egyetlen világ, nem ez az egyetlen élet. Szinte mondhatnánk: ez olyan, mint egy „elő-élet”. Valódi élet? – Igen. De egyben előkészítés is. Az autó például az útra van tervezve – nem az út a cél, hanem az út vezet a célhoz. Ez a világ jó, de megtört, nem a végső otthonunk. És ezt a Makkabeusok második könyve és a Bölcsesség könyve újra és újra megerősíti.
Két gyors megjegyzés. Az egyik a második Makkabeus-könyvhöz kapcsolódik. A 7. fejezet végén (42. vers) van egy nagyon erős mondat. Miután a hét testvér meghal, és az édesanyjuk is meghal, a szerző – a narrátor – így zár: „De ezzel legyen elég az áldozati lakomából és a kegyetlen kínzásokból.” Egy másik fordításban kb. így hangzik: „Elég volt. Ennyi elég.” Mintha azt mondaná: ’nem azért beszélünk ezekről a kínzásokról, hogy bárkit is felzaklassunk, hanem a tanúságtétel miatt.’ – És ez olyan erőteljes. Mert látjuk: maga a szerző is megrendült. És remélhetőleg mi is, mint hallgatók és olvasók.
Végül pedig itt a Bölcsesség könyve. Ó, Istenem… a 3. fejezet: „Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték (Bölcs 3,1-2).
Ez kulcsfontosságú! Ez az egyik kedvenc olvasmányom temetéseken. Amikor a család felkeres és azt kérdezi: – Mit ajánlana ószövetségi olvasmánynak? – Akkor mindig ezt mondom: – Bölcsesség könyve, 3. fejezet!
Istenem, újra felolvasom, mert megéri rajta elmélkednünk. Ez annyira erőteljes ige – nemcsak arról, hogyan tekintünk mi keresztényként a halálra, hanem arról is, hogyan van jelen Isten ebben az egészben. Figyeljetek: „Az igazak lelke azonban Isten kezében van, és gyötrelem nem érheti őket. Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek.” – Azok látják így, akik úgy gondolkodnak, mintha ez a világ lenne az egyetlen világ. – „De békességben vannak. Mert ha az emberek szemében szenvedtek is, a reményük tele volt halhatatlansággal. Kevés fenyítés után nagy jótéteményekben részesülnek, mert Isten próbára tette és magához méltónak találta őket. Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta és elfogadta őket égőáldozatul. Látogatásuk idején majd felragyognak, és olyanok lesznek, mint a szikra, amely a tarlón tovaharapódzik. Nemzetek fölött ítélkeznek majd, és népeken uralkodnak; s az Úr lesz a királyuk mindörökre” (Bölcs 3,1-8).
Ó, emberek… ez annyira, annyira fontos, mert a reményünkről beszél. A keresztény reményről! Az örök élet reményéről. És beszél egy megtisztulási folyamatról is, erről még többet hallunk majd a második Makkabeusok 12. fejezetében, ahol szó van a halál utáni tisztulásról – amit mi, katolikusok és ortodoxok tisztítótűznek vagy a megtisztulás helyének nevezünk. Erre azért van szükség, mert vannak dolgok, amelyekhez a szívünk ebben az életben ragaszkodik, de az örök életben már nem ragaszkodhat hozzájuk. És ezért szükséges egy megtisztulási folyamat, amelyben Isten alkalmassá tesz minket a mennyre. „Mint aranyat a kohóban, megvizsgálta őket. Mint égőáldozatot, elfogadta őket.” Ez a megtisztulás képe – annyira erőteljes.
Aztán tovább megy, és a halál valóságáról beszél – meg arról, hogyan kell keresztényként tekintenünk a halálra. Az Ószövetség kultúrájában, ha valaki áldott volt, annak jele lehetett a hosszú élet vagy a sok gyermek. És ezek valódi áldások. Bár a mi kultúránkban sokszor inkább tehernek látják a gyerekeket – pedig nem azok. Jó, néha „költségesek”, de még inkább áldások. És a hosszú élet is áldás. De az örökkévalóság fényében, a feltámadás és a halhatatlanság fényében a Bölcsesség könyve ezt mondja: „Boldog a magtalan, aki nem szennyezte be magát, akinek ágya nem ismerte a bűnt” (Bölcs 3,13). Vagyis: az a nő, akinek nincs gyermeke mégis boldog, ha igaz és erényes. Aztán így folytatja (14. vers): „Boldog a herélt is, aki nem követett el kezével törvénysértést.” Gondoljunk bele: az ókori zsidó kultúrában egy herélt, aki nem lehetett apa, másodrendűnek számított. Valószínűleg nem vehetett részt teljesen a templomi kultuszban. És mégis, Isten igéje ezt mondja róla: „mert elnyeri hűsége nagyszerű jutalmát, és örvendetes öröksége lesz az Úr templomában.” Ez az a bölcsesség, amit elveszítünk, ha a Bölcsesség könyve nincs a kánonban. Ez Isten ihletett igéje! És tovább megy: A házasságtörők gyermekei azonban nem boldogulnak, és a bűnös ágy ivadéka elpusztul. Ha soká élnek is, akkor sincs becsületük, és öregkoruk végül dicstelen lesz. Ha azonban korán meghalnak, akkor az ítélet napján sem reményük nem lesz, sem vigaszuk. (Bölcs, 3,16-18)
Miért nincs reményük vagy vigaszuk azoknak, akik megmaradnak őseik bűnében? Az örökkévalóság miatt, hiszen az a mi végső reménységünk. Mert több vár ránk, mint csupán ez az élet. Van élet ezen túl is. Ez az a látásmód, amit a Makkabeusok második könyve és a Bölcsesség könyve ad nekünk. Isten a tenyerében tart minket. És ezért: jobb egy rövid élet, amit Istennek élünk, mint egy hosszú élet, amit nélküle. Jobb gyermektelennek lenni, mint gonosznak. Ugyanakkor: áldás a gyermek, áldás a hosszú élet. Ezért imádkozunk mindkettőért: gyermekért azoknak, akik vágynak rá, és hosszú életért mindannyiunknak. De mindenek fölött: Isten az első. Jobb egy rövid élet Istennel, mint egy hosszú élet Isten nélkül. Ugye, értitek?
Micsoda nap volt… Micsoda ajándék az összes mai olvasmány! Most elég volt belőlem. Imádkozom értetek. Ti is imádkozzatok értem! A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap is találkozzunk. Isten áldjon benneteket.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyes Levente, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
303. nap, Eleazar vértanúsága – 2Mak 6, Bölcs 1-2, Péld 24,21-26 (2026.01.21., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a mai napot! Köszönjük, hogy belerejtetted az evangéliumodat, jóságodat és igazságodat az Ószövetségbe. Köszönjük a Bölcsesség könyvét, főként azok nevében, akik először olvassák most. Ez egy csodálatos könyv, ami sokaknak régóta ismeretlen. Köszönjük, hogy feltárod az igazságot ebben a könyvben és összes igédben. Legfőképp magában az Igében, Jézus Krisztusban, aki testté lett. Az Ő nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A mai napot kezdjük a Makkabeus könyvének második fejezetével. Ahogy tegnap említettem, most jó pár fejezet a vértanúságról fog szólni, valamint arról, hogy Izrael népét hogyan szorongattatták, és a zsidók hogyan tartottak ki.
Eleazár története is igazi ajándék nekünk. Mit is olvastunk ma Eleazár vértanúsága előtt? A második Makkabeusok 6,12 felett ez a cím szerepel a Bibliánkban: ’Az üldözések értelme’. (Tudjátok, ezek a belső címek nem részei a kinyilatkoztatott szövegnek, de jól eligazítanak bennünket.) Emlékezzünk vissza arra, amit tegnap említettem Isten pedagógiájáról, tanításáról. E szerint Isten így gondolkodik: ’Ha hűtlen vagy, akkor megengedem, hogy megtapasztald a szenvedést. Lehet, hogy én hozom rád, de nem azért, hogy elvesszél, hanem hogy neveljelek vele.’
Ezt olvassuk második Makkabeusok 6,12-ben: „Így hát figyelmeztetem azokat, akiknek ez a könyv a kezükbe kerül, hogy a megpróbáltatások miatt ne bátortalanodjanak el”. Hasonlóan erőteljes dolgot fogunk olvasni a 7. fejezet végén. Most így folytatódik: „hanem gondolják meg: ezek az üldözések népünknek nem csupán vesztére, hanem nevelésére is szolgálnak. Mert nagy kegyelemnek a jele, ha az istentelenek nem élhetnek sokáig békében, hanem azon módon utoléri őket a büntetés” (2 Mak 6,12). Mondhatná Isten, hogy ’várjuk meg, amíg a népek elérik a bűneik tetőfokát, majd hozzunk rájuk kemény ítéletet’. De Isten másként gondolkodik. Nem elpusztít, hanem nevel minket. Nem összetör minket, hanem megjavít. Erről van itt szó. Borzalmas dolgokat tapasztaltunk és hallottunk ma Eleazár halálával kapcsolatban, de holnap még szörnyűbb eseményeket látunk majd. Tragikus és dicsőséges történet mutat majd rá Isten jóságára, és az igazság tanúskodni fog önmagáról.
A kilencvenéves Eleazár történetében van egy pont, amikor minden megváltozik. Eleazárt tisztelték az emberek, azt mondták, hogy a barátunk vagy és megbecsülünk téged. Eleinte nagyon kedvesek és udvariasok voltak vele még az üldözők is. De csak addig, amíg azt nem mondta Eleazár, hogy ’elég’. Amíg határozottan nem utasította el őket. Olvassuk, hogy akik addig jóakarattal voltak felé, ezután rögtön gonosszá váltak. Ez itt a lényeges pont. A gonosz hangja nagyon megtévesztő tud lenni. Nagyon alattomos. Azt mondja, hogy ’a te oldaladon állok, nyugodtan kövesd el ezt a bűnt. Miért ne mondhatnál nemet az Úrnak?’. Egész logikusnak tűnik… De ha nemet mondunk az ajánlatára, akkor a gonosz ellenünk fordul, mert ő nem szeret minket, nem érdekli mi történik velünk. Gyűlöl minket. Azok az emberek, akik ezt teszik Eleazárral, a gonoszt szimbolizálják.
Mi is volt az az üzlet, amit meg akartak vele kötni? ’Csak arról van szó, hogy sertéshúst kell enned az emberek előtt. Mivel tudjuk, hogy te nem ehetsz sertéshúst, ezért egyél bármilyen másik húst, amit szabad neked, és edd meg azt előttük. Az emberek majd azt hiszik, hogy sertést eszel, de te mégsem fogod megszegni a törvényedet’. Ha ezt tette volna Eleazár, valóban nem tett volna semmi rosszat, ami a saját személyét illeti, legalábbis nem szegte volna meg a törvényt. De nem csak saját magáról volt szó! Nagyon szeretem, a leírást, hogy mit tett Eleazár: „Önként lépett a kínpadra, de előbb kiköpte a falatot. Így illett azoknak odalépni, akik állhatatosan megtagadták, hogy olyat egyenek, amit nem volt nekik szabad, még akkor is, ha szerették az életet” (2Mak 6,20). Majd később ezt mondja: „Korunkhoz – mondta – nem illik a képmutatás. Meg aztán sok fiatal azt hinné, hogy a kilencvenesztendős Eleazár pogány lett. Képmutatásom, és rövid, mulandó életemhez való ragaszkodásom félrevezetné őket, koromra meg szégyent és gyalázatot hozna” (2Mak 6,24). Van ebben valami nagyon erőteljes. A botránkoztatás bűne kerül elő.
Vannak olyan országok, ahol fontos, és létezik is függetlenség. Az emberek szeretnek függetlenek lenni. Azonban e miatt, úgy alakul a gondolkodásunk, hogy nem kell kapcsolódunk egymáshoz: ’A botrányokozás bűne vagy mások bűnre vezetése nem igazán az én gondom. Az én tetteimnek úgysincs hatása másokra.’ Pedig Jézus ezt mondja: „De, aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába, és a tenger fenekére vetnék” (Mt 18,6). A botránkoztatás bűne, ami másokat bűnbe visz, kegyetlen dolog és aki ezt teszi, az a pokolba kerülhet.
Eleazár azt mondja, hogy ő soha nem fog ilyet tenni, még az élete árán sem. Hihetetlen. Holnap is olvasunk egy történetet, ami szintén félelmetes.
Folytassuk a Bölcsesség könyvével. Mennyire tartalmas Salamon Bölcsessége! Három dolgot kiemelek, amelyek az első és a második fejezetben is megjelennek.
Az első: „Mert a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,12). Gyakran kérdezik az emberek, hogy honnan jön a halál? Honnan származik a gonosz? Isten teremtette az életet és a halált is? Nem, a Bölcsesség könyve egyértelműen mondja, hogy nem. Isten nem alkotta a halált. Örül, amikor az emberek elpusztulnak? Nem. „ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hisz mindent azért teremtett, hogy legyen, és a világ teremtményei az üdvösségre szolgálnak. Nincs bennük pusztító méreg, és a földön nem az alvilág uralkodik. Mert az igazságosság halhatatlan” (Bölcs 1,14). Ez a kulcs. Ha meg akarjuk érteni Isten igazságát, hogy Ő nem gonosz, Ő nem teremtett halált, Ő nem forrása a gonoszságnak, akkor olvassunk el a Bölcsesség könyve 1. fejezetének a 13. versétől pár verset.
Szóval, akkor honnan jön a halál? A 16. versben megtudjuk. Hihetetlenül nagyszerű. A versek, amiket ma olvastunk, óriásiak, Isten igéi egyértelműen irányt mutatnak. Emlékezzünk vissza, hogy ez a könyv deuterokanonikus, és a Szentlélek által sugalmazott. „Az istentelenek azonban kezükkel és szavukkal hívják (a halált), emésztődnek az utána való vágyakozásban, mintha a barátjuk volna, és szövetséget kötnek vele, mert méltók rá, hogy az osztályrészévé legyenek” (Bölcs 1,16). Nagyon súlyos mondat. Honnan jön a halál? Isten nem alkotta a halált. Ő nem leli örömét az élők pusztulásában. Hanem: „Az istentelenek azonban kezükkel és szavukkal hívják (a halált), emésztődnek az utána való vágyakozásban.” Emlékezzünk; ez a mi történetünk. A halál ősszüleinknek abból a rossz döntéséből fakad, hogy elszakadnak Istentől, az élet forrásától. Isten soha nem akarta, hogy a gonoszt válasszuk, nem akarja, hogy a halált válasszuk, de MI mégis nagyon gyakran a gonoszt és a halált választjuk ma is.
A Bölcsesség könyvének a második fejezete tele van szédületes dolgokkal. Kérlek imádkozzátok el a 2. fejezet 12. versét és kérdezzétek meg magatokat, hogy ki jut eszetekbe erről? „Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van. Szembeszáll tetteinkkel: bepanaszol bennünket törvényszegésért, és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen” (Bölcs 2,12). Képzeljétek el, mennyire zavaró lehet sokaknak, ha bemegy valaki a Templomba, előkapja az ostort és felborítja az asztalokat… Majd így folytatódik a szöveg: „Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok az útjai” (Bölcs 2,13). Gondolj arra, hogy amikor egy igazán szent ember közelében vagy, akkor ott jóság és öröm van. Ugyanez a helyzet azonban kényelmetlen is lehet, ha nem akarsz a bűneidtől megszabadulni. „Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli az útjainkat. Az igazak végső sorsát meg boldognak hirdeti, és pöffeszkedve atyjának nevezi az Istent” (Bölcs 2,16). Ez volt az egyik vád Jézus ellen, hogy atyjának nevezte Istent és önmagát egyenlővé tette Ővele. Tehát megszületik a terv – ezt fogjuk tenni: „Lássuk hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből” (Bölcs 2,17).
Mit is jelentenek ezek a mondatok? ’Ha Te vagy az Isten Fia, gyere le a keresztről!’ Így hangzott el, igaz? Ha még soha nem olvastad a Bölcsesség könyvét, amit Salamon királynak tulajdonítanak, hát itt a lehetőség! Remélem, most tűzben ég a szívetek Isten szeretetétől, ahogy rájöttetek, hogy még soha nem hallottatok erről a részről! Itt rátalálsz azoknak a farizeusoknak és írástudóknak a gondolataira, akik Jézusnak kiabáltak, hogy ’ha Isten Fia vagy, gyere le a keresztről’. Ez a Bölcsesség könyve második fejezetének a beteljesedése Jézus életében. „Lássuk hát, igazak-e a beszédei… Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből” (Bölcs 2,17). Így folytatódik: „Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szava szerint – Isten oltalmában részesül!” (Bölcs 2,19). Azt a mindenét!
Még két megjegyzés, és vége a mai résznek. „Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket” (Bölcs 2, 21). Ez az egyik fő témája a Bölcsesség könyvének. Bölcsek vagyunk, ha az igazság felé megyünk és bolondok vagyunk, ha a gonoszságban élünk. A gonoszságuk vakká tette őket. Ha szeretnétek egy emlékeztetőt a mai napra, hogy Isten nem alkotta a halált, akkor itt a második fejezet megerősíti ezt: „Isten ugyanis halhatatlanságra teremtette az embert, és saját lényének képmásává tette. A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják” (Bölcs 2,25). Innen tudjuk, hogy Lucifer miért lázadhatott. Lucifer egyik bűne a büszkeség volt, de valószínűleg nagyon irigy is volt az emberre, akiről egyedül írja a Biblia, hogy Isten képmására teremtetett. Aztán pedig az Isten emberré lett, sőt neki adatott minden hatalom a mennyben és a földön…
Remélem tetszett nektek a Bölcsesség könyve első két fejezete, hiszen gyönyörűek, erőteljesek és megnyitják a szemünket. Remélem, tüzet gyújtott a szíveitekben, és ilyen lángoló szívvel olvassátok a következő tíz napban is ezeket a fejezeteket. Olyan sokat ad nekünk, és talán még soha nem is olvastuk ezelőtt. Szívjátok magatokba ezeket a verseket és engedjétek, hogy tüzet gyújtsanak bennetek! Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
302. nap, Törekedni a bölcsességre – 2Mak 5, Sir 50-51, Péld 24,17-20 (2026.01.20., kedd)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a mai napra szóló igét! Köszönjük kegyelmedet, és azt is, hogy teljesen odaadod magad nekünk! Istenünk, ahogy továbbra is velünk tartasz végig ezen az úton, Izrael egész történetén át, még az elnyomás eme sötét időszakában is a harcok és a vértanúság idején, kérünk téged, segíts felismerni, mikor kell vállalnunk az ütközetet és mikor jobb elmenekülnünk inkább! Természetesen mindig azt várod, hogy hűek maradjunk hozzád, de vajon mikor mi a módja ennek? Akkor cselekszünk helyesen, ha megvetjük a lábunkat és ellenállunk, vagy akkor, ha kitérünk? Abban leled kedved, ha fegyvert ragadunk, vagy abban, ha elfogadjuk a vértanúságot? Bármire is hívsz, kérünk, segíts mindig megőrizni hűségünket! Add, hogy olyan igazak lehessünk, mint amilyen igaz vagy Te magad is! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Kezdjük a második Makkabeus könyv 5. fejezeténél! Itt jön ismét egy történet, ami igazából volt már, csak más szemszögből. Ez Jázon hatalomra jutása és bukása. Hasonló a helyzet azzal a 15. verstől induló elbeszéléssel is, amiben Antiochusz feldúlja a templomot. Érdekes ezt összevetni azzal, ahogy az első könyvben van. A másodikban ez szörnyűbb, borzasztóbb, ugyanakkor érezzük, hogy Isten ebben is jelen van.
Emlékezzünk, hogy korábban az Ótestamentumban, amikor az emberek fájdalmat éreztek, száműzték őket, veszteséget szenvedtek vagy pusztulást láttak, mindezt többnyire saját hűtlenségüknek tulajdonították. Úgy gondolták, az Úr akkor épp így szerette és tanította őket, így szerette volna visszaterelni népét a helyes útra.
Ugyanezt látjuk most is. Izrael népe pórul jár és nem késik levonni a következtetést: ’igen, hűtlenek voltunk már megint. Rosszat tettünk’. De nemcsak ez jelenik meg, hanem egy másik gondolat is. Mégpedig az, hogy a büntetés korlátozott. Isten igazságos, de újra magához akar vonni, ezért csak ideig tartóan fenyít. Nem ez lesz a történet vége.
Gondoljatok bele, milyen elbűvölő ez! Itt, a zsidó korszak végén – mielőtt belemerülünk a judaizmus beteljesülésébe, ami maga a kereszténység –, itt van Isten népe, Izrael népe, a választott nép, amely azt mondja: ’megtanultuk a leckét. Értettük az üzenetet. Látjuk azt is, hogy a minket ért büntetés bár megérdemelt, átmeneti csupán. Célja, hogy megtérítsen. Az Úr mindent helyre fog állítani, ha újra mellé állunk’. Ez pedig figyelemre méltó!
A fejezet azzal zár, hogy Júdás Makkabeus kilenc társával együtt elmenekül. Ami ezután jön még a következő napokban – persze Júdás és társai küzdelmein kívül, akik Izraelért, a Templom dicsőségéért és szentségéért harcoltak – az sokak mártíromsága. Ezek a zsidó vértanúk hősiesek! Nincs erre más szó. Hűségesek! Hihetetlenek! Szóval, maradjatok velünk, ajándék lesz!
Ugyanúgy, mint Sirák fia könyve, amit ma fejezünk be. Remélhetőleg ti is megvilágosodtatok első utatok során ezen a könyvön keresztül és megnőtt az étvágyatok a bölcsességre. Ha nem is fogtok később semmi másra emlékezni ebből a könyvből, legalább ezt vigyétek magatokkal! A holnapi napra is kelleni fog, amikor „A Bölcsesség könyvét” kezdjük. A legjobb dolog, ami kialakulhatott bennünk, az a bölcsességre való törekvés. Nem mondanám, hogy ez az élet célja, mert az valójában az Úrral való egyesülés, de a bölcsességre törekedni nagyszerű út ebbe az irányba.
Ez a hivatásunk. Ezt zengi Sirák fia éppúgy, mint ahogy A Bölcsesség könyve is. Nemcsak arról szól ez, hogyan kezeljük a velünk élő embereket, hanem arról is, hogy miként ápoljuk az Úrral való kapcsolatunkat. Szívünk sajnos egy bálványgyár. A Bölcsesség könyve viszont holnaptól kezdve megmutatja nekünk, hogy a bölcsesség keresésével hogyan szabadulhatunk meg bálványainktól és fordulhatunk az igaz, élő Istenhez.
Még egy utolsó kis szösszenet a Példabeszédek könyvéből. Nézzétek ezt a mai mondást: „Hogyha ellenséged elbukik, ne örülj, ne ujjongjon szíved, amikor elbotlik. Hátha meglát az Úr és elítél érte, tőle meg elfordítja a haragját!” (Péld 24, 17). Azért ez is érdekes! Hogy kerülhetett ez a Szentírásba? Mindnyájunkat ösztönösen öröm tölt el, amikor ellenségeink elbuknak, ezt hívjuk kárörömnek. Azt az örömöt, amit abban lelünk, hogy mások megsérülnek, leégnek, kudarcot vallanak, a szívünkben levő megtörtség és igazságvágy keveréke adja. Tehát, ami a más fájdalma felett érzett örömünket táplálja, nem más, mint saját sérülésünk. És igen, ezt az úgynevezett kárörömet a Példabeszédek könyvének 24. fejezete egyértelműen tiltja. Jobb, ha tudjátok!
Így mai imámban nemcsak azt kérem, hogy bölcs lehessek, nemcsak azt, hogy helyesen választhassak a kiállás és a menekülés közt, vagy a harc és a vértanúság közt, de azért is könyörgök, hogy az Úr meggyógyítsa összetört szívemet! Az természetes, hogy örülök barátaim sikereinek, de miért vidámít ellenségeim bukása is? Miért örvendeztet meg az engem bosszantó emberek kudarca? Nem akarom, hogy így legyen! Kérlek, szabadíts meg ettől! Isten annyiféle gyógymódot ajánl, és ezekre szükségünk is van. Imádkoznunk kell egymásért!
Így hát én is imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok ti is értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
301. nap, Felkelés az elesésből – 2Mak 4, Sir 47-49, Péld 24,13-16 (2024.01.19., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Hálásak vagyunk igédért! Köszönjük jelenléted és cselekvésed az életünkben, minden egyes nap, minden pillanatban! Uram, Te tartasz meg minket a létben! És nemcsak a létezésben tartasz meg minket, hanem karjaidban hordozol, és közel tartasz magadhoz! Kérünk, segíts, hogy ki ne tépjük magunkat karodból! Segíts, hogy ne próbáljunk kicsúszni a kezedből, hanem segíts, hogy mindig úgy határozzuk meg magunkat, mint akik szilárdan a Te akaratodban állnak, szilárdan a Te szívedbe gyökereznek minden ügyüket tekintve! Áraszd ránk kegyelmedet, Urunk Istenünk, mert önmagunktól semmit sem tudunk tenni, de kegyelmed által mindenre képesek vagyunk, Jézus nevében!Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Örülök, hogy Sirák fia segítségével újra lehetőségünk volt – ahogyan az elmúlt egy-két napban is –, felidézni azokat a szereplőket, akiket már jól ismerünk. Lehet, hogy már régóta ismered őket, régóta tudsz ezekről az emberekről: Illésről,Elizeusról és a többiekről. Ma egészen Ádámig megyünk vissza Sirák könyve 49. fejezetének utolsó versében. Fontosak ezek a történetek, amelyekről már azt tudod mondani: ’Ó, Jozija, igen, emlékszem rá, az igaz királyok közé tartozott, mint Dávid’.
Az érzés, hogy ismerjük a történeteket, önmagában is ajándékezekben az utolsó napokban, amikor lassan elhagyjuk az Ószövetséget és belépünk az Újszövetségbe. Ebben az időszakban az egyik legfontosabb igazság, amelyre újra és újra emlékeztetjük magunkat, az a megállapítás, hogy ’az Ószövetség az Újban tárul fel, az Újszövetség pedig az Ószövetségben van elrejtve’.
A Makkabeusok második könyvének 4. fejezetében újra hallunk a görög szokások bevezetéséről. Ezúttal egy kicsit pontosabb képet kapunk erről. A korábban olvasottak alapján ez valahogy így hangzott: ’A görögök bevonultak Jeruzsálembe, és úgy döntöttek, hogy tornacsarnokot építenek. Néhány zsidó hűtlen lett a körülmetélés jeléhez, sőt eltüntették annak nyomát.’ Itt most olyan zsidókat látunk, akik ténylegesen részt vettek ezekben a folyamatokban, sőt, siettették ezeket a változásokat.
Újra és újra látjuk ezt a fajta árulást – itt van például Jázon. Jázon, Oniász testvére, megvesztegetéssel szerezte meg a főpapi tisztséget. Úgy tűnik, ebben az időszakban mindenki korrupció útján jut a főpapsághoz. Gyakorlatilag azt mondják a hatalom képviselőjének a főpapságra törekvők: ’Ígérem, hogy még többet fizetek, mint aki előttem volt’. De Jázon nemcsak, hogy így szerezte meg ezt a tisztséget, hanem azt is megígérte, hogy még több pénzt fizet, ha tornacsarnokot alapíthat!
Mit tett még? A fiataloknak, Jeruzsálem férfiainak antiochiaipolgárjogot szerzett. Ez rendkívül érdekes: Jázon tornacsarnokot hoz létre, és nem az idősekhez fordul, hanem a fiatalokhoz. Tudta, hogy ha sikerül növelni az elgörögösödést, a hellenizációt a fiatalok körében, akkor hamarosan elhagyják a szövetség gyakorlását, elhagyják az Izrael Istene iránti hűséget. Jázon bevezette azötévenkénti játékokat is, és ezzel tovább erősítette ezt a folyamatot.
Nem csak azt látjuk, hogy görög szokásokat és görög kultúrát honosítanak meg, hanem azt is, hogy mindezt olyan emberek teszik, akik szorosan kapcsolódnak a Templomhoz. Csalárd módon helyezik magukat a főpapi tisztségbe, s onnan rombolják a hitet. Így persze megtévesztik a hívőket. Jól felismerhető ez a belső romlás és romlottság. Nem csupán a kívülről jövő emberek hibáztathatóak. Nem egyszerűen arról van szó, hogy „jön a király, aki bevezet valamit”. Ezek helyi emberek, akik betöltik a főpapi tisztséget, ugyanakkor ők maguk vezetik be a görög szokásokat. Felismerhető tehát az ifjúság megrontása, amelynek hátterében ott volt az akkori vallási vezetők romlottsága is.
Így már érthető, miért lép fel Júdás Makkabeus a testvéreivel együtt! Látható, miért kelnek fel: mert nem egyszerűen arról van szó, hogy ’harcolnunk kell a pogányok ellen’. Hanem arról, hogy a saját bőrükön tapasztalták, hogy a saját testvéreik, zsidó felebarátaik terjesztik el a görögök szokásait, miközben úgy tettek, mintha ez egyáltalán nem állna ellentétben atyáik hitével. Mintha mindez nem lenne ellentétes a zsidó hittel. Pedig valójában teljes mértékben az volt!
Egy utolsó gondolat a Példabeszédek könyvéből, a mai részből: „Mert az igaz fölkel, ha hétszer esik is” (Péld 24,16). Azt hiszem, ez nagyon fontos üzenet számunkra. Az igaz ember is elesik. Amikor felismerjük a saját gyengeségünket, az elkedvetlenítő lehet. Amikor felismerjük: ’Uram, milyen gyakran vagyok hűtlen hozzád!’ – az rendkívüli módon elcsüggeszthet bennünket. De a Példabeszédek könyve emlékeztet minket: még az igaz ember is elesik hétszer. Sőt, hallottam már úgy fordítva is: naponta hétszer. Az igaz ember naponta hétszer elesik. De mi a folytatás? Az igaz ember elesik hétszer, DE újra felkel. És ez a kulcs.
Az elmúlt 301. nap során rengeteg bukás történetét kísértük végig, rengeteg romlottságét és bűnét. És mi történik mindezek ellenére? Isten újra és újra kiárasztja irgalmát, jóságát, kegyelmét. Újra talpra állítja népét. Ezért még ha úgy is érzed, hogy naponta hétszer elesel, légy olyan, mint az igaz ember. Az igaz ember hétszer elesik, de felis kel hétszer. Ne add fel! Az egyetlen dolog, ami legyőzhet minket, az az, ha nem engedjük, hogy Isten kegyelme felemeljen bennünket.Isten kegyelme érted van. Isten szeret téged. Kegyelme rád és rám is kiárad.
Az egyetlen dolog, ami valóban megállíthat minket, hogy annyira elbátortalanodunk a sok elesés miatt – akár naponta hétszer iselbukva –, hogy egyszerűen nem engedjük, hogy újra felemeljen minket. Ezért kelj fel újra! Engedd, hogy az Úr kegyelme és szeretete most találkozzon veled, és legyőzze a csüggedést azzal a bátorsággal, amely tőle származik! Imádkozom értetek, kérlek, ti isimádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)