300. nap – A szív megtérése, 2Mak 3, Sir 45-46, Péld 24,10-12 (2026.01.16.)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük neked, Istenünk, hogy Te mindig jelen vagy! Néha látjuk a munkádat, néha pedig nem. Olykor felismerjük jelenléted a cselekvéseidben, máskor pedig nem. Kérünk, Urunk, add meg nekünk azt a kegyelmet, hogy akkor is észrevegyük, hogy jelen vagy, ha rejtve maradsz is! És még akkor is, amikor úgy tűnik, mintha nem tennél semmit – mert Te akkor is mindig cselekszel! Ezért dicsőítjük a neved! Segíts, hogy legyen szemünk látni! De még akkor is, amikor nem látunk, segíts, hogy olyan szívünk legyen, amely bízik! Segíts, hogy akkor is bízzunk, amikor nem látunk! Jézus nevében kérjük mindezt. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Már a 300. napnál járunk! Hála érte Istennek!
Ugye mondtam, hogy a Makkabeusok második könyve mennyire különbözik az elsőtől? Két különböző oldalról mesélik el ugyanazt a történetet. Az első könyv inkább csak elbeszéli az eseményeket, nem akarom azt mondani, hogy világi szemszögből, de olyan nézőpontból, amely nem feltétlenül ismeri fel, hogy Isten aktívan jelen van az eseményekben. Ezzel szemben a Makkabeusok második könyve teljesen világossá teszi, hogy Isten a történésekben teljes mértékben aktív.
Itt van a történet Oniászról, a főpapról, aki szent volt, jó volt, sok jót tett. És mégis, Simon, a Benjámin törzséből való templomi felügyelő vitába keveredett Oniásszal az igazgatási ügyek miatt. Gondoljunk csak bele, milyen gyakran történik ez velünk is. Van egy vita, egy nézeteltérés, és valaki azt mondja: ’Ha bármilyen módon le tudom járatni ezt az embert, az ellenfelemet, akkor meg fogom tenni’. Pontosan ezt teszi Simon. Elmegy a Tarzuszból való Apollniuszhoz, aki egész Cöle-Szíria és Fönícia kormányzója volt, és lényegében azt mondja: ’Figyelj, a Templomban rengeteg pénz van, amit nem adnak át a királynak, pedig a király, Szeleukosz, annyi költségüket fedezte’ – és így tovább. Apolloniusz elmegy a királyhoz, és azt mondja: ’Valójában rengeteg pénzük van a zsidóknak’. Így a király elküldi Heliodort azzal a paranccsal, hogy hozza el a pénzt.
Oniász találkozik vele, és azt mondja: ’Igen, van pénzünk, de ez a Templom kincstáráé. Nincs az Úrnak szentelve, hanem az emberek jólétét szolgálja’. Alapvetően a Templom úgy működik, mint a szegények bankja: „az özvegyek és árvák letétbe helyezett pénzéről van szó. Aztán egy része egy nagyon tekintélyes emberé, egy bizonyos Hirkánuszé, Tóbiás fiáé. A dolog egyáltalán nem úgy áll, ahogyan az a semmirekellő Simon álnokul állította. Az összes ezüst négyszáz talentumot tesz ki, az arany pedig kétszázat. S egyébként is nem szabad azokat az embereket megkárosítani, akik a hely szentségébe és az egész világon híres templom fönséges és sérthetetlen voltába helyezték bizalmukat” (2 Mak 3,10-12).
Nagy a kétségbeesés, mert Heliodor beígéri a Templom kifosztását. Döbbenetes leírást olvasunk arról – és ezt nem kaptuk meg a Makkabeusok első könyvében –, hogy az emberek a Templomba mennek, leborulnak az Úr előtt, sírnak és jajgatnak. Még az is le van írva, hogy az asszonyok és a fiatal leányok kijönnek az utcára, még ha bent is kellene maradniuk, az ablakokhoz mennek, és a Templom felé fordulva imádkoznak, hogy Isten hallgassa meg őket. A lényeg: meg is hallgatja! Az Úr valóban meghallja az imájukat, és megvédi a Templomát. Heliodor ott van, és hatalmas látomása támad, amely szó szerint leteríti őt, és halálos veszélybe kerül. Ezután Oniász bemutatja az áldozatot, és ugyanaz a látomásbeli alak visszatér Heliodorhoz és azt mondja neki: „Légy nagyon hálás Oniász főpapnak. Mert az ő kedvéért adja vissza az Úr életedet” (2Mak 3,33). Ezután Heliodor megtér. Lényegében azt mondja: ’Más istent nem tisztelek, csak ezt az egy Istent’.
A Makkabeusok első könyvében hallottunk történeteket – nem ezt a konkrét történetet –, amelyekben nem volt nyilvánvaló, hogy Isten csodát tett. Csak arról volt szó, hogy emberek, mint Júdás Makkabeus és a testvérei, csatába vonultak. Nem feltétlenül olvastuk azt, hogy ’íme, az Úr harcol a népéért’. Ezáltal felismerhetjük: gyakran mi magunk is így tekintünk az életünkre. Néha úgy nézünk rá, hogy csak a részleteket látjuk. Semmi különös nincs benne, csak a száraz tények.
De arra kaptunk meghívást, hogy az életünkre a második könyv látásmódjával tekintsünk. Úgy, hogy feltesszük a kérdést: ’Istenem, ez volt az én napom, ez történt a nap folyamán. Hol voltál Te mindebben? Hol voltak a kegyelem apró pillanatai?’ Mert mindannyiunk életében minden egyes nap ott vannak ezek a kegyelmi pillanatok. Talán nem nagy, hatalmas látomások formájában, de lehetnek apró kegyelmi indítások, amikor az Úr tiszteletben tartja a szabad akaratunkat, mégis finoman erre vagy arra terel bennünket, vagy éppen eltérít egy útról.
Lehet, hogy kísértést érzünk azt mondani: vajon Isten tényleg tesz ilyesmit? Isten tényleg ad ilyen nagy, látványos jeleket, mint Heliodornak? A válaszunk egyértelműen az kell legyen: ’Igen, abszolút’. Sőt, bizonyára ebben a bibliaolvasó közösségben is vannak olyan emberek, akiknek az a tapasztalatuk, hogy az Úr félreérthetetlen jelet adott nekik.
Ott van Szent Pál, vagyis Saul. Úton van, hogy üldözze a keresztényeket. Az úton Jézus megjelenik neki, és elég drasztikusan megállítja. Van egy másik hihetetlen történet is: Egyiptomi Szent Mária története. Úgy kezdődik, hogy Mária egy időben prostituált volt. Az oka, hogy prostituált lett, ahogy ő maga is elmondja az önéletrajzában, a saját szavaival, nagyjából ez: Vannak nők, akik azért kerülnek bele a prostitúcióba, mert rákényszerítik őket; vannak, akik kétségbeesésből; és vannak, akiket akaratuk ellenére taszítanak bele – mindannyian ismerjük a leánykereskedelem és a szexrabszolgaság valóságát. De Egyiptomi Mária azt mondta: ’Én azért tettem, mert élveztem’. Azt mondta, rabja volt ennek. Megkötözte ez a bűn.
Egy ponton ez az egyiptomi Mária úgy döntött, hogy zarándoklatra indul Jeruzsálembe, a Szentföldre. Erre azt mondanánk: ’Őrültség, miért tette ezt pont ez a nő’? Egyszerűen volt benne egy indíttatás. El akart menni Izraelbe, látni akarta Jeruzsálemet. A történet már így is sötét, de még sötétebb lesz. Csatlakozik egy zarándokcsoporthoz, akik onnan indultak, ahol ő élt, Egyiptomból. Elmegy Jeruzsálembe, és a zarándokút költségeit azzal fizeti ki, hogy prostituálja magát a többi zarándoknak. Ahogy mondtam, ez nagyon sötét, mert ilyenkor azt gondolnánk: ’Hát nem zarándoklaton vagyunk? A Szentföldre megyünk, az ég szerelmére! Hogyan történhet meg ilyesmi?’ De ebben az esetben azt kell mondanunk: ’megtört emberek zarándokolnak. Megtört emberek mennek lelkigyakorlatra. Megtört emberek imádkoznak nap mint nap, és ebből a megtörtségből sok minden továbbra is megmarad. Amikor ezt olvastam, arra gondoltam: ’Istenem, tényleg?’ Összetörte a szívemet ez a felismerés.
Vissza Máriához: végre megérkezik Jeruzsálembe, és be akar lépni a Szent Sír Bazilikába. Ha valaha eljutsz Jeruzsálembe, tudd: a Szent Sír Bazilika egy hatalmas templom, amely a Golgota fölé épült, ahol Jézust keresztre feszítették, és a sírja fölé is. Ez egy óriási templom, bár a Golgota és a sír között olyan kicsi a távolság, hogy gyakorlatilag egy követ is át lehetne dobni. Én nem vagyok jó dobó, de mások biztosan át tudnák dobni. Nincs messze egymástól. Így ez a nagy templom a sír és a Golgota, a Kálvária fölé épült.
Mária megpróbál belépni a Szent Sír templomba, de akadályozást érez. Egyszerűen nem tud bemenni. Fizikailag visszatartja valami. Olyan ez, mint Heliodor esete: ő belépett a Templomba, hogy lefoglalja a vagyont. De az Úr megállította Heliodort – és megállította Máriát is. Mert Mária tovább ment volna a maga útján, továbbra is megkötözve tartotta volna a bűne. Ahogy mondtam, nem kényszerítették rá, nem kétségbeesésből tette, hanem ő engedte át magát a megkötözésnek. Ő maga mondta: a vágy rabja volt, és ez hatalmat gyakorolt felette. És amikor nem engedték be, elkezdett ráébredni, mit tett vele a bűne. Mit tett önmagával azáltal, hogy újra és újra ezt a bűnt választotta. Odáig jutott, hogy a ’hozzáférés’ Istenhez lehetetlenné vált számára. Nem tudott kapcsolatba lépni az Úrral.
Ez összetörte a szívét, és sírni kezdett, mert felismerte: kívül van, és ha így hal meg, az üdvösségen kívül fog meghalni. Az örökkévalóságot is Istenen kívül fogja tölteni. Mit tett ekkor? Úgy emlékszem, volt ott egy ikon, egy kép a Szűzanyáról, Máriáról, Isten Anyjáról, Jézus édesanyjáról. Amikor meglátta, ezt mondta: ’Mária, kérlek, imádkozz értem! Járj közben értem a fiadnál, Jézusnál! Járj közben értem a mennyei Atyánál!’ És ott, azon a helyen megtért. Volt egy hatalmas pillanat az életében, amikor a szíve összetört Jézus Krisztus irgalmától, a Szűzanya közbenjárása által. Elment gyónni, kiengesztelődött az Úrral, kiengesztelődött az Egyházzal, és élete hátralévő részét az egyiptomi sivatagban töltötte vezeklésben. Ezért hívják Egyiptomi Máriának.
Egy alkalommal egy pap, aki a pusztában élt elvonultságban, találkozott ezzel a nővel, Máriával, és az elmesélte neki a történetét. Innen ismerjük Egyiptomi Szent Mária történetét, hogy az Úr csodálatos módon beavatkozott az életébe – éppen úgy, ahogyan az Úr közbelépett Heliodor esetében is, nemcsak az ő érdekében, hanem a nép érdekében is. Micsoda ajándék!
És még egy apró ajándék: Sirák fia könyvének 45. és 46. fejezete. Ismert emberek történetét halljuk. Már ismerjük Sámuel, Áron és Mózes történetét. Nagyszerű hallani, ahogyan Sirák újra és újra beszél ezekről a rendkívüli hitű emberekről, mert most már mi is ismerjük a történetüket. Háromszáz napja hallgatjuk Isten igéjét, tudjuk, kik ezek az emberek, és milyen ajándék számunkra – és mindenkinek, aki hallja vagy olvassa Isten igéjét –, hogy megismerhetjük az örökségünket, a lelki hagyatékunkat: a történeteiket.
Remélem, áldás volt számodra a mai ige, mert amit Isten tett Heliodorral, Saullal, Egyiptomi Szent Máriával, és annyi más emberrel, azt akarja tenni veled és velem is! Lehet, hogy vannak dolgok, amelyekhez ragaszkodunk, és ezek megakadályoznak bennünket abban, hogy hozzáférjünk az Atya szívéhez, vagy hogy beléphessünk a templomba.
Alapvetően van hozzáférésünk, mert ha meg vagyunk keresztelve, Isten fogadott fiai és leányai vagyunk. De lehet valami, amit mégis görcsösen tartunk, és ami megakadályoz bennünket abban, hogy közel kerüljünk az Atyához. Mit teszünk ilyenkor? Jézus nevéhez folyamodunk. Imádkozunk. Megkérhetjük testvéreinket, hogy imádkozzanak értünk. Megkérhetjük Szűz Máriát is – akit a kereszten kaptunk anyánknak –, hogy imádkozzon értünk. És imádkozhatunk egymásért, hogy szabad bejárásunk legyen az Atyához. Tudjátok, én imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
299. nap, Jeremiás elrejti a frigyládát – 2 Mak 2, Sir 42-44, Péld 24,8-9 (2026.01.15., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Hálát adunk neked! A Te Szent Fiad, Jézus nevében kérünk, fogadd hálánkat a mai napon! Kérünk, Urunk, Istenünk, fogadd dicsőítő imánkat, mellyel szeretnénk megadni neked azt az áldást, ami a tiéd! Te jó vagy! Te dicsőséges vagy! Kérlek, segíts, hogy a beszédünk, a tetteink és mindaz, amit ma megteszünk, a Te dicsőségedre legyenek! Kérünk, hadd legyen a Te dicsőségedre az is, amit ma nem teszünk meg! Bizonyára belefutunk ma olyan dolgokba is, Urunk, melyekre nemet kell mondanunk. Arra hívsz, hogy elengedjük, letegyük ezeket, hogy megszabaduljunk tőlük! Ha ezt megtesszük, elnyerjük a szabadságot arra, hogy szeressünk téged és a körülöttünk levőket! Kérünk, segíts megszabadulni a haragtól, a keserűségtől, a nehezteléstől! Szabadíts meg, kérünk, a kapzsiságtól, a büszkeségtől és a hiúságtól! Kérünk, segíts megválni mindentől, ami tőled távolt tart! Jézus nevében kérünk. Ámen! Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében! Ámen!
A Makkabeusok második könyve elképesztő, ugye? Én mondtam! Mondtam, hogy a Makkabeusok első könyve, hogy is mondjam, kissé száraz… De lépjünk ezen túl! A Makkabeusok második könyve enged némi betekintést például abba, hogy mi is történt a frigyládával. Ha hallgattátok a bevezető beszélgetésemet Jeff-fel a Makkabeus-lázadások idejéről, ismerős lehet, hogy Jeremiás Kr. e. 500 táján fogta a sátrat, az illatáldozati oltárt és a frigyládát, és elrejtette őket egy titkos barlangban, azon a hegyen, ahol Mózes meghalt. A helyet jelöletlenül hagyta. Na, most figyeljetek! Hatvanvalahány nap múlva hallani fogjuk a Jelenések könyvének 12. fejezetét. Jeremiás idejétől számítva senki sem látta a frigyládát. Itt láttuk utoljára. Ne feledjük, a láda Isten jelenlétét hordozta! Három dolgot őriztek benne: Áron botját, mely főpapi szimbólum; a mannát, a mennyei kenyeret; valamint Mózes törvényeit: a Tízparancsolatot, Isten Szavát. A jelenések 12-ben megjelenik az új frigyláda Mária személyében. Ő hordozza Isten jelenlétét, Jézust. Jézus pedig a nagy Főpap; Ő az igazi Mennyei Kenyér, ahogy azt a János 6-ban olvassuk. És Ő a megtestesült Ige, aki közöttünk lakozik. Tehát a Jelenések 12-ben látjuk majd legközelebb a frigyládát! Ugye, gyönyörű ez a párhuzam?
De most térjünk vissza a Makkabeusok korába: van újjáépített Templomuk, de ez a Templom üres! A Szentek szentje berendezésének Kr. e. 500 körül veszett nyoma, ami 300-400 évvel előzi meg a Makkabeusok idejét. Azért tekintenek vissza, hogy megmutassák, újjá lehetett építeni, újra lehet szentelni a Templomot, de az a Templom üres lesz! Persze mutatnak majd be áldozatokat, de az a Templom nélkülözni fogja Isten különleges jelenlétét, amelyet jelzett és meg is valósított a frigyláda. – Őrületes, ami itt a Makkabeusok második könyvében történik! Annyira jó! Mennyi összefüggés, mennyi bölcsesség tárul fel!
Nagyon tetszik a szerző előszava is a második fejezet végén! Elmondja, hogy létezik egy ötkötetes gyűjtemény Kirenei Jázontól, ami Makkabeus Júdásnak és testvéreinek a teljes történetét elbeszéli, mindazokat a dolgokat, amik Antiochosz Epifanésszal és a fiával, Eupátorral történtek. Ez itt, amit a következő fejezetekben (2Mak 3-15.) olvashatunk, csak egy összefoglaló. ’Csak az esszenciáját adom át, olyan röviden és tömören, amennyire csak lehetséges’ – nem pont így mondja, de ehhez hasonlóan –, ’de rávilágítok, hogy mi Isten szerepe ebben az egész történetben. Bemutatom az egyszerű emberek hűségét: nem csupán Makkabeus Júdásnak és társainak a csatáit mesélem el, hanem azt is, hogyan volt Isten jelen a történetben, hogyan lettek hősök azok, akik nem hagyták el a hitüket, meg azt is, hogy mások hogyan lettek hűtlenek.’
Ez figyelemre méltó! Érdekes így olvasni ezeket a történeteket, hogy már ismerjük a szereplők neveit! Az elmúlt 16 napban róluk olvastunk! Júdás Makkabeusról, Matatiás fiáról, testvéreiről, Jonatánról és Simonról, és az ő fiáról Jánosról! Mindnek emlékszünk a nevére. És bizony rá kell jönnünk, hogy vannak emberek, akiknek az emléke megmarad, és vannak, akik feledésbe merülnek. Nyilvánvalóan fontos, hogy emlékezzünk a történelemre, és fontos, hogy tiszteljük az őseinket, amennyire csak lehetséges. De egyszer majd, amint azt már mondtuk korábban is, mindannyian feledésbe merülünk. Mégis fontos úgy élnünk, hogy amikor majd emlékeznek ránk, legyen mire emlékezniük. Lehet, hogy nem emlékszik majd rád az egész világ. De ha a gyerekeid, az unokáid megemlékeznek rólad – mi fog rólad az eszükbe jutni?
A mai olvasmányunk végén, Sirák fia könyvének 44. fejezetében az atyák dicséretét olvassuk, mindazoknak a dicséretét, akik előttünk jártak: Noé, Ábrahám, Izsák, Jákob… Mire fognak belőlünk emlékezni a szeretteink? Azt hiszem, ez igen jó kérdés! Emlékeznek majd konkrét dolgokra? Emlékeznek majd arra, hogy szerettük őket? Emlékeznek majd arra, hogy szerettük az Urat? Fogják-e miattunk egy picit is jobban ismerni Jézust? Remélem. Remélem, így lesz a családommal és azokkal a diákokkal, akikkel együtt dolgozom. Semmi baj, ha elfelejtenek! De remélem, elmondhatják majd, hogy a tanúságtételünk miatt jobban ismerik Jézust! Ez épp elég! Akkor az sem baj, ha minket elfelejtenek. Ha a mi nevünket el is felejtik, de az Övét nem, az éppen elegendő!
A Sirák fia 43,27-tel szeretném ma befejezni: „Sokat mondhatnánk, s még nem jutnánk végére, de egy szó a vége, az, hogy ő a minden.” Istenről örökké beszélhetünk, Istent örökké dicsérhetjük. Igen: „sokat mondhatnánk, s még nem jutnánk végére, de egy szó a vége, az, hogy ő a minden” (Sir 43,27). Így folytatja: „Honnan vegyünk erőt, hogy őt magasztaljuk? Hiszen nagyobb ő, mint minden művei. Félelmetes az Úr és rettentően nagy, hatalmas tettei csodálatra méltók. Magasztaljátok őt dicsőítő énekkel, ahogy csak tudjátok, mert még annál is nagyobb. Ha hozzákezdetek, merítsetek erőt, és ne lankadjatok, mert nem értek soha a végére” (Sir 43, 28-30).
Hű, micsoda ajándék! És ez igaz: Istent így dicsőíteni, így ismerni valóban hihetetlen ajándék, úgyhogy imádkozzunk ezért! Imádkozzunk ezért az ajándékért! „Ő A MINDEN!” (Sir 43,27). Istenünk, Te vagy a Minden! Hálát adunk neked, dicsőítünk téged, szeretünk téged! Segíts, hogy még jobban szeressünk! Testvérek, imádkozom értetek, imádkozzatok értem! Micsoda ajándék! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
298. nap, Az élet ajándéka – 2Mak 1, Sir 40-41, Péld 24,1-7 (2026.01.14., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük, hogy minden nap hívsz minket a Te bölcsességed forrásához, valamint arra, hogy olyan tisztán lássuk a dolgokat, amennyire csak lehetséges. Köszönjük, hogy segítesz helyes és szilárd döntéseket hoznunk. Kérlek, segíts a te akaratodban, és igazságod fényében járnunk. Segíts úgy élnünk, hogy elnyerjük a szívünk bölcsességét. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Makkabeusok második könyvének magyarázatát a szöveg kontextusának bemutatásával kezdjük. Itt újra hallani fogjuk Antiokhosz Epifánész és a Makkabeusok történeteit. A második könyv szerzője – úgy, hogy tudja, hogyan végződtek az események – az egészet újra bevezeti, oly módon, hogy egyszerre utal vissza, valamint előre is.
Tudjuk, hogy Makkabeus Júdás és testvérei visszafoglalták a Templomot, felszentelték, és meggyújtották az olajlámpákat, azok pedig nyolc napon keresztül égtek, s ez a Hanuka eredete. Kiszlév hónap huszonötödik napján ünneplik a Templom megtisztítását. Ez érkezik majd a második könyvben újra. A levelek a második könyv elején bevezetik az egész könyvet, és meghívást közvetítenek a sátoros ünnep megülésére. Elmondják, hogy ’ez történt Jeruzsálemben, a Templomban’ és meghívnak, hogy ünnepeljük ezeket a jeles napokat. Ez egyfajta időhurok, hasonlóan a Második törvénykönyvhöz, ahol újraolvastuk az oda vonatkozó egész történetet. Itt is megtörtént már a Templom megtisztítása, mégis újra hívják a zsidó testvéreket az ünnep megtartására.
Ezenfelül a Nehemiáshoz kapcsolódó történetet is olvashatjuk, ahogy megtalálják a szent tüzet. Babilonba indulva réges-régen a papok elrejtették, de azon a helyen most csak valami üledékes folyadékot találtak. Ráöntötték az oltárra, és amikor a nap odasütött, fellobbant a láng. Ez egy gyönyörű jele Isten hűségének. A tűz, amely úgymond, folyadékká változott, újra kigyúl! Ez Isten népére mutat. Ők voltak a tűz. Szövetségben vannak Istennel, az Ígéret földjén élnek, majd fogságba kerülnek. Abban az időben „elalszanak” – bár természetesen Isten ekkor is dolgozik velük –, majd visszatérnek a Templomhoz, Sion hegyéhez és újra tűzzé lesznek.
Holnap pedig arról olvasunk, hogy Jeremiás elrejti a ládát, ami egy teljesen másik történet, hiszen erről sehol máshol nem hallhattunk a Bibliában.
Sirák fiának könyvével kapcsolatban sok feleség gondolhatja, hogy ’Sirák fia? Nem igazán kedvelem.’ Folyamatosan a zsörtölődő, panaszkodó feleségekről beszél’. Viszont sokkal inkább emeljük ki ezt: „Neved fiak őrzik s városalapítás, de jobban, mint ezek, egy kedves feleség” (Sir 40,19). Tehát sok gyermek, városépítés, nagy név? Egy jó feleség viszont mindegyiknél jobb! Továbbmegy: „Szép, ha két jóbarát egymást kísérgeti, de még szebb, ha ezt férj és feleség teszi” (Sir 40,23). A szerző sokszor dicséri a nagyszerű kapcsolatot férj és feleség között, s hogy a házasság áldásai milyen hihetetlenek lehetnek.
Sirák fia végigvesz olyan dolgokat, amik jók. Emlékezhetünk, hogy tegnap arról beszéltünk, hogy Isten minden alkotása jó, de rosszra is használható. A 40. fejezetben még ennél is továbbmegy. Felsorol rengeteg jó dolgot, majd hozzáteszi, hogy vannak még jobbak is. Van jó, és van nagyszerű. Jó élete van az önmagára támaszkodó embernek és a munkásnak, de „de mindkettőnél jobban jár, aki kincset talál.” (Sir 40,18). „A bor és a zene vidítják a szívet, de a bölcsesség szeretete még inkább. A furulya és a hárfa széppé teszi a dalt, de mindkettőnél jobban a tiszta hang” (Sir 40,20-21). Van valami nagyszerű ezekben a felismerésekben. A világ tele van jó dolgokkal, a mi dolgunk viszont a legjobbakat választani. Egy világban, ami tele van jó dolgokkal, nem engedhetjük, hogy ezek a legjobbak útjába álljanak. Nem engedhetjük, hogy a „jó” a legfontosabb dolgok elé kerüljön, amiknek valóban prioritást kellene élvezniük.
A 41. fejezetben a halálról van szó. Nem tudom, hogy közülünk hányan gondolnak gyakran a halálra. Néha azonban elkerülhetetlen. Egy nagy közösségben olvassuk most közösen a Bibliát, tehát lehet, hogy épp a mai napon van valaki köztünk, akinek egy szerettét ma temetik. Lehet, hogy valaki épp egy kórházi szobában ül egy szeretett személy mellett, és miközben ő a Bibliát olvassa, a beteg veszélybe kerül, esetleg meghal. Ha ilyen helyzetet élsz át, tudd, hogy nem vagy egyedül. Veled imádkozunk. Érted is imádkozunk most.
Mégis, sokan vagyunk, akik nem foglalkozunk a halállal. Nem szánunk időt rá, hogy tudatosítsuk: a halál elkerülhetetlen. A 41. fejezetben a szerző azt írja: „Halál, mily keserű dolog rád gondolni, az embernek, aki nyugton ül házában, gondtalanul él, mindenben szerencsés, s még elég erős ahhoz, hogy egyedül egyék” (Sir 41,1). Milyen keserű a halál gondolata annak, aki épp békében élhet. Másik oldalról viszont: „Halál, milyen jó, hogy elküldenek ahhoz, aki szerencsétlen, s fogytán az ereje, az elaggott őszhöz, kit gondok gyötörnek, aki zsörtölődik, s már nincsen türelme” (Sir 41,2). Ha fájdalmak és megpróbáltatások közt élünk, láthatjuk úgy, hogy a halál jó.
Másoknak a halál gondolata egy keserű emlékeztető. Viszont a szerző továbbmegy, és azt írja: „Ne ijedj meg, amikor ’állj!’-t kiált a halál, ez minden elődödnek s utódodnak vége. Úr adta sorsa ez minden élőnek, miért ócsárolnád a Magasságbeli végzését, hogy ezer év vagy száz, vagy talán csak tíz? Nincs az alvilágban panasz az életért” (Sir 41,3-4). Nagyon fontos ez számunkra! Minden nap egy óriási ajándék. Mindegy, hogy egy napig, vagy száz évig, netalán ezer – ahogy Sirák fia írja – évig él valaki, egyik napot sem érdemeljük meg. Mindegyik ajándék. Ez pedig néha összetöri a szívünket. Természetesen, ha valaki meghal, mielőtt felkészülhettünk volna rá – már ha fel lehet erre készülni – úgy érezzük magunkat, mint akit kiraboltak, vagy átvertek. Valakit elvettek tőlünk – de a mélyebb igazság az, hogy valakit kaptunk a személyében, akit nem kellett volna feltétlenül megkapnunk. Valaki négyéves és meghal, mi pedig úgy látjuk, mintha elvették volna tőlünk. Ez igaz, és valóban összetöri a szívünket. Nem vitatkozunk ezzel a tapasztalattal, de a mélyebb igazság mégiscsak az, hogy valamit kaptunk, amit nem kellett volna feltétlenül megkapnunk. Négy év valakinek az életéből, ami nem járt nekünk. Persze, ez nem teszi könnyebbé, nem lesz könnyebb a gyászunk, nem fog kevésbé összetörni a szívünk. Viszont talán, mielőtt egy szerettünk halálának napja eljönne, ránézhetünk, ahogy szemben ül velünk egy asztalnál, vagy legalább felhívhatjuk, és elmondhatjuk ’Minden nap, amit veled töltöttem, egy ajándék volt, amit meg sem érdemlek.’
Szülők, nagyszülők, akik olvassátok ezt! Nézzetek rá a gyermekeitekre – bármilyen idősek is legyenek – és mondjátok: ’Minden nap, minden nap ajándék veletek, amit nem kellett volna megkapnom. Nem szeretném elpazarolni. Szeretnék veled lenni, és arra gondolni, amit megkaptam’. Ugyanez igaz a férjekre, feleségekre, barátokra. Nézzetek egymásra, és nézzetek az Úrra. ’Istenem, bármilyen hosszúságúnak is szánod az életemet, a végén nem elveszed tőlem, hiszen sosem volt az enyém. Tőled kaptam és most Jézussal együtt mondhatom: Uram, kezedbe ajánlom lelkemet. Visszaadom.’
Sokan lehetünk ebben a közösségben gyászban, veszteségek közepette. Nem vagy egyedül! Imádkozunk érted!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
297. nap, Jó dolgok rosszra használva – 1Mak 16, Sir 38-39, Péld 23,9-12 (2026.01.13., kedd)
Mennyei Atyánk, nagyon köszönjük ezt a napot! Köszönjük, hogy nem adtad fel velünk kapcsolatban, és köszönjük, hogy kitartást adsz nekünk. Urunk, Istenünk, ez a mai ige a kitartásról szól. Arról, hogy döntést hozunk: elmélkedünk a Te Igéden, elmélkedünk a Te bölcsességeden, és elmélkedünk azon, miként akarja a Te bölcsességed vezetni és formálni az életünket! Kérünk téged, vezess és formálj bennünket ma! Irányítsd lépteinket helyesen, hogy teljesíthessük akaratodat, és megláthassuk arcodat! Urunk, Istenünk, adj nekünk tiszta elmét és segíts bennünket a józan gondolkodásban! Segíts, hogy jól döntsünk és bölcsen éljünk, hogy mindenben Te dicsőülj meg, és ezáltal a Te néped is megszentelődjék. Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Példabeszédek könyvének 23. fejezete, a könyv vége felé, igazán intenzívvé válik, nem igaz? Kiké a jaj? Kiké a bánat? Kiké a perlekedés? Kiké a panaszkodás? Kik sebződnek meg ok nélkül, kiké a vörös szemek? Azoké, akik az ital mellett időznek. Ezek a szavak hirtelen meglepnek minket, szinte a semmiből jönnek. Tudjátok, a példabeszédek olyanok, mint az egymásra fűzött gyöngyszemek: nem feltétlenül kapcsolódnak szorosan egymáshoz, azon kívül, hogy mind bölcsességként szerepelnek a Példabeszédek könyvében. A 23. fejezet utolsó versei, a 29-től a 35-ig arról beszélnek, hogy milyen sok élet ment már teljesen tönkre az ivás miatt. Azt mondja: „Ne nézd, milyen piros színben játszik a bor, azt se nézd, hogyan csillog a serlegben, hiszen olyan könnyen megissza az ember, végül aztán megmar, akárcsak a kígyó, és mérget fecskendez, úgy, mint a vipera. Különös dolgokat látnak a szemeid, és a szíved (csupa) bolondságot beszél” (Péld 23,29–35).
A Szentírás ugyanakkor máshol is szól a borról, és azt mondja, hogy a bor örömet ad az ember szívének, felvidítja, megvidámítja. Pár nappal ezelőtt hallottuk is, hogy a bor – vagy a zene egy megfelelő környezetben – olyan, mint egy arany foglalatba helyezett ékszer egy lakomán (vö. Sir 32,5–6). Van tehát benne valamiféle jóság, de ott van a pusztítás is. Ez pontosan olyan, mint amit Sirák fiának könyvében, a 39. fejezetben olvasunk, ahol a szerző arról beszél, hogy léteznek jó dolgok, amelyeket rosszra lehet használni. Sirák könyvének 39. fejezetében, a 24. versben ez áll: „Az igazak számára simák az útjai, de járhatatlanok az istenteleneknek.”. Ugyanaz az áldás tehát használható gonosz módon is. A 25. vers így folytatja: „A jóknak jót rendelt a kezdet kezdetétől, ám a gonoszoknak rosszat rendelt”. Ez nem azt jelenti, hogy Isten rosszat teremtett volna. Arról van szó, hogy a jó dolgokat a jók jól használják, míg a bűnösök rosszul élnek velük. Isten minden dolgot jónak teremtett. Mi pedig dönthetünk úgy, hogy ezeket a dolgokat jóra használjuk, vagy rosszra. Ezzel kapcsolatban a következő vers kulcsfontosságú. A 26. vers így szól: „Ami a legfontosabb az ember életében, az a víz, a tűz, a vas és a só, a búza java, a tej meg a méz, a szőlő leve, az olaj és a ruha. Ezek mind javukra szolgálnak a jóknak, de a gonoszoknak ártalmukra vannak” (vö. Sir 39,26-27). Ezek mind jó dolgok, mert Isten csak jót alkot, mégis vissza lehet velük élni.
Visszatérve a Példabeszédek könyvéhez: itt látjuk, milyen ostobaság a bort, az alkoholt helytelenül használni. Korábban hallottuk, hogy mindezekkel helyesen is élhetünk: mértékkel, nem romboló módon. Amikor ebben a világban járunk, jó dolgok vesznek körül bennünket. Használhatjuk őket jól, a megfelelő időben és a megfelelő módon, vagy nem. Erről már sokszor beszéltünk.
Sirák könyve, illetve a Bölcsesség könyve (amivel pár nap múlva folytatjuk) a bölcs élet kereséséről szól: ’Mi a bölcsesség? Mi az okosság?’ Tudjuk, hogy az okosság az, hogy a helyes dolgot tesszük, a megfelelő időben, a megfelelő módon. A mértékletesség szorosan kapcsolódik ehhez: a helyes dolgot használni, a megfelelő időben, a megfelelő módon. Azt is tapasztaljuk, hogy kísértések érnek bennünket, hogy ne így tegyünk. Ezért olvassuk a Példabeszédek könyve 23. fejezetének végét és Sirák könyvének a 39. fejezetét. Micsoda hihetetlen ajándék ez! Minden teremtett dolognak a maga helyén és helyesen alkalmazva megvan az értéke. Ezért mondhatja a fejezet végén Sirák könyve, hogy: „Ne mondja senki: „Ez rosszabb, mint az. A maga idejében érték valamennyi.” (Vö. Sir 39,34).
Minden, amit Isten teremtett, végső soron jó. Ez nem jelenti azt, hogy azok a dolgok, amelyeket Isten nem teremtett – mint a hiány vagy a rossz – jók lennének. De minden jó dolog, ami létezik, önmagában jó, pusztán azért, mert létezik. Ismét csak: „Az Úristennek minden műve jó, ami szükséges, azt bőven és kellő időben megadja” (Sir 39,33-34).
Micsoda ajándék, hogy megismerhetjük Sirák fiának könyvét, és hogy befejeztük a Makkabeusok első könyvét is. Itt látjuk, a végén Jánost, Simon fiát, aki átveszi a vezetést. Egyetlen könyvünk maradt még, tizenöt fejezet, és nagyjából ez lesz az utolsó alkalom, hogy hallunk erről a korszakról az Újszövetségig. Emberek, ez elképesztő! Tizenöt nap, és belépünk az Újszövetségbe. Onnantól kezdve szinte minden, amit olvasunk – a Példabeszédeket kivéve – az Újszövetségből lesz. Remélem, ti is izgatottak vagytok emiatt. Én különösen izgatott vagyok a holnapi nap miatt, a Makkabeusok második könyve miatt. Lehet, hogy az első Makkabeus könyv történelmi elbeszélése kissé megterhelő volt a sok névvel, görög nevekkel, királyokkal, harcokkal, de a második Makkabeusokban fordulat következik: ugyanarra a történetre egy másik nézőpontból tekintünk, ahogyan a Számok és a Második Törvénykönyv, vagy a Királyok és a Krónikák könyvei is ugyanazt a történetet mondják el más-más szemszögből.
Itt vagyunk tehát a 297. napon. Micsoda ajándék! Bölcsességet keresünk. Kérjük az Urat, hogy adjon nekünk bölcsességet. Kérjük az Urat, hogy adja meg kegyelmét, hogy ha ma elestünk, segítsen újra felállni, emeljen fel bennünket. Ha ma elestél, ha ma küzdöttél, tudd: nem vagy egyedül. Nem vagy egyedül. Bármi legyen is az a küzdelem most az életedben, az Úr Isten átsegít ezen a napon, egyszerre csak egy napon. Átsegít a küzdelmeken, függőségeken, és kegyelmével megtart téged. Mert nem vagy egyedül. És most mondom: imádkozom érted. Kérlek, imádkozzatok egymásért, és kérlek, imádkozzatok értem is. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Völgyesi Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
296. nap, Ismerd meg a szívedet – 1Mak 15, Sir 36-37, Péld 23,26-28. (2026.01.12 hétfő)
Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked és ismét köszönjük az Igédet! Köszönjük Jézus Krisztust, a Te Fiadat: az Ige testté lett és közöttünk lakozott, s elküldte nekünk a Lelkedet. Segíts, hogy a Lélek által hallgassuk az Igédet, és éljünk! Segíts, hogy formálódjunk az által, amit hallunk! Segíts, hogy aszerint éljünk, amit hallunk! Segíts, hogy mindenben a Te akaratodat tegyük! Köszönjük Atyánk, a Te nevedben és Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Makkabeusok első könyvében még mindig háború van. Itt van a színen VII. Antiochusz, Numeniusz, Luciusz, Trifon, Ptolemeusz királya és a zsidó nép vezetője, Simon. Emlékszünk, ő Makkabeus Júdás és Jonatán testvére és utódja. Megismerkedünk majd Jánossal is, Simon fiával. Láthattuk, hogy Júdás és Jonatán nagyon jó harcosok voltak, Simon pedig nagyon jó vezető volt. Tudta, hogyan kell helytállni a szörnyű harcokban. Ellene lép föl VII. Antiochusz, aki azt mondja: ’Ez az én földem. Adjátok vissza és ráadásul fizessetek is jóvátételt.’
Simon nagyszerű választ ad, mert elmondja, hogy ez a föld valójában az övék volt, mielőtt elfoglalták az asszírok és a babilóniaiak. Vagyis a zsidók nem Antiochusztól vették el, hanem az asszíroktól és a babilóniaiaktól vették vissza. Hihetetlen, hogy ugyanez történik a mi világunkban is! Kié ez vagy az a terület? De kié volt korábban? Ez ma is így van. Mindig ezen megy a harc.
Ezt a földet Isten a zsidóknak adta. Akik hisznek a szövetségeben és Isten ígéretében, amit Ábrahámnak adott, azok felismerik, hogy valóban itt valami isteni eredetű dologról van szó. Az Izrael népének adott kijelentés természetfeletti. Ez nagyon jelentőségteljes.
Ez történt párszáz évvel Jézus előtt, és még egy fejezet van hátra a Makkabeusok első könyvéből. Ezután ismét a történelemmel foglalkozunk majd, de most nem azzal, hogy milyen csaták vagy harcok voltak és hogyan jöttek egymás után a királyok, hanem azt is megnézzük, hogy mi történik valójában az emberekkel. Hogyan választják a hűséget a hűtlenséggel szemben? Hogyan választják Istent ahelyett, hogy elhagynák Őt? Tehát holnapután ezekkel folytatjuk, de holnap még összefoglaljuk a Makkabeusok első könyvének a lényegét.
Sirák fiának könyve remélhetőleg még mindig egy olyan utazást jelent a számunkra, amelyben felfedezzük a bölcsesség gazdagságát – méghozzá praktikus formában! A 37. fejezetben például arról találunk ismét egy leírást, hogy milyen a jó barát. „Minden barát azt mondja: ’Jó vagyok hozzád.’ De egyik-másiknak csak a neve barát”. Majd jön a kérdés: „Vajon nem halállal felérő bánat az, hogyha a jó barát ellenséggé válik?” (Sir 37,1).
A következő is nagyon tetszik nekem: „Tanácsot osztogat minden tanácsadó, de van, aki csak a maga javára tanácsol. Légy hát óvatos a tanácsadóval” (Sir 37,7). Nagyon tanulságos…
Sirák fia könyvének elején olvastuk, hogy „teszteljük le” a barátainkat. Ha valaki azt mondja, hogy a barátod, akkor először tedd próbára. Cinikusnak tűnik, de nem az. Igazából bölcs dolog. Ugyanígy kell hozzáállni ahhoz, aki tanácsot ad. Van, hogy megmondja, hogy mit tegyél, de igazából nem törődik veled.
A 37. fejezetben van egy sokkal erőteljesebb gondolat, mint a barát vagy a tanácsadó kipróbálása. Így kezdi: „Az irigyeddel sohase tanácskozz, a rád féltékennyel ne beszélj terveidről, a feleségeddel a vetélytársnőjéről, a gyávával a harcról-háborúról, a kereskedővel az eladnivalódról, a vevővel az áruról, a fösvénnyel arról, hogy jót kell tenni, a keményszívűvel az irgalmasságról… Ne ilyenek között keress tanácsadót!” (Sir 37, 11). Még felsorol pár példát, amelyekkel arra utal, hogy ezek az emberek a helyzetük vagy az elfogultságaik miatt nem képesek eldönteni, hogy mi a jó, és hogy miként tegyük a jót. Vagyis nyilván nem kérdezek meg valakit, hogy hogyan növekszik a hálaadásban, ha az illetőnek pont ez a gyengesége – például nem tudja túltenni magát a haragon, mert folyamatosan neheztel valakire. Valószínűleg nincs meg a bölcsessége ehhez. Ahogy a kereskedőtől sem kérek tanácsot üzleteléshez, mert lehet, hogy nem jó tanácsot adna. A lusta embertől sem kérek nagy feladatot. „…Ne ilyenek között keress tanácsadót” (Sir 37,12).
„Keresd fel gyakran az istenfélő embert, akiről tudod, hogy megtartja a törvényt, akinek a szíve szíved szerint való, aki, ha megbotlasz, fáradozik érted.” (Sir 37, 12). És itt jön a lényeg: „Lelkiismereted tanácsára is hallgass, mert hát ki is volna megbízhatóbb nála?” (Sir 37,13). A lelkiismeretedre hallgass! Ez mindent visz! Felbecsülhetetlen, ha ismered a szívedet és figyelsz a lelkiismeretedre. Hogyan hallom meg az Úr hangját? Mik a sebei a szívemnek? Merre hajlik a szívem? Hol van lyuk, rés vagy repedés a szívemen? És hol erősödött már meg a szívem? Milyen esetekben bölcs a szívem, és mikor buta a szívem? Vannak területek, ahol óvatosnak kell lennem, vannak területek, ahol bátran ráhagyatkozhatok. „Mert hát ki is volna megbízhatóbb nála?” (Sir 37, 13). Fontos, hogy hallgass a lelkiismretedre, de légy tisztában a szíved sebeivel is, amik torzíthatják…
„A lelkiismeret jobban eligazít, mint akár hét őrszem magas őrhelyéről. Mindig imádkozz a Magasságbelihez, hogy ő irányítsa lépteid hűségben.” (Sir 37, 14). A szíved sokszor a legjobb tanácsot adja… De azért „imádkozz a Magasságbelihez, hogy ő irányítsa lépteid hűségben”. Hihetetlen!
Még 12 fejezet van hátra Sirák fia könyvéből, és nagy ajándék lesz a további utazás is. A Makkabeusok első könyve is nagyon értékes számunkra, de alig várom, hogy a második könyvet vegyük. Remélem, tetszett az első! A második könyv, ahogy a gyerekek szokták mondani itt a campuson, olyan ’szaftos’, mint egy jó narancslé. Sok jó finomság van benne. Ez a mai nap összefoglalása! Micsoda képet kaptatok mára a narancsléről! Elnézést érte és hálás vagyok, hogy még mindig velem tartotok. Imádkozom értetek!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)