295. nap, Izrael várakozásai – 1Mak 14, Sir 34-35, Péld 23,22-25 (2026.01.09., péntek)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk Téged! Köszönjük ezen az új napon az Igédet. Segíts, hogy meg is éljük! Segíts, hogy szeressük az Igédet, hogy szeressük a Te akaratodat és meg is tegyük azt minden erőnkkel. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Hát, ez a Makkabeus Simon valóban nagyszerű ember! Igazi ajándék a zsidóknak. Az egyik kedvenc versem a Bibliában – a sok kedvenc közül – így hangzik: „Mindenki szőlője és fügefája árnyékában ült, nem volt, aki rettegést keltett” (1Mak 14,12). Miért szeretem ezt a részt? Ha ismeritek a Hamilton című zenés darabot, akkor tudjátok, hogy miért. Amikor George Washington távozik az elnöki székből és elhagyja az irodáját, akkor szólt ez a dal, aminek az egyik sora így hangzik: „Mindenki szőlője és fügefája árnyékában ült, nem volt, aki rettegést keltett”. Milyen nagy ajándék ez a vers, hiszen ez a sor ebből a szentírási részből került oda. Van még pár vers az Ószövetségben, ehhez hasonló tartalommal: „Mindenki szőlője és fügefája árnyékában ült, nem volt, aki rettegést keltett”.
Ebben az időszakban Izraelt nem fenyegeti az ellenség. Most a jogaikat és a szuverenitásukat őrzik, azonban ez az állapot csak körülbelül 100 évig fog majd tartani. Ugyanakkor nagy ajándék, hogy kimondhatják: ’talán itt van az idő amikor Isten helyreállítja a királyságát, amit engedett összeomlani a mi bűneink miatt’. Rossz hírem van. A válasz: Nem. Nem most fogja Isten helyreállítani a királyságát.
Gondoljunk bele, hogy a Makkabeusok, Júdás, Jonatán, Simon és minden zsidó testvérük a görögök ellen harcoltak. Végre egy független, önálló jogokkal rendelkező nép lettek. Arra gondolnak, hogy Isten most felemeli Dávid leszármazottját és a trónra helyezi. Azt hiszik, hogy ez fog következni. Legyőzik a görögöket, a rómaiakkal szövetségre lépnek, gondolhatják, hogy onnan sem fenyeget veszély. Isten pedig egy örökké tartó királyságot ígért. ’Az ígérted Uram, hogy álalunk nyer áldást a föld. Ennek kell következnie, csakis ez történhet most.’ Erre számítanak.
Persze mi tudjuk, hogy ekkor még nem ez a terve Istennek. Tudjuk, hogy bejönnek a rómaiak és nem lesznek már olyan barátságosak a zsidókkal szemben. Izrael nem lesz az a helyreállított szuperhatalom, amit ők elképzeltek. De ebből a látszólag elhagyatott népből – amely gyenge volt, de Isten szerette őket –,ebből a népből fog a Királyok Királya kiemelkedni. Ha te akkor és ott éltél volna velük, Jézus születése előtt pár évszázaddal, ezt mondtad volna: ’Most biztos, hogy egyre nagyobb politikai hatalmunk és befolyásunk lesz itt a földön’.
Valójában egyre durvább elnyomás és pusztítás következett. Isten nem támasztott újabb Júdásokat, Jonatánokat, Elizeusokat, Dávidokat vagy Simonokat. E helyett maga lépett be a történelembe. Isten közülünk való lett; a következő, a legnagyobb jel pedig a feltámadás lesz. Erre a verzióra senki sem gondolt. Hihetetlen.
Milyen gyakran mondjuk Istennek, hogy most ezt vagy amazt fogom tenni holnap, mire Ő elmondja, hogy ’nem, nem az történik most, amire te gondolsz. Olyan dolog történik majd, ami sokkal nagyobb áldást hoz az életedre, mint amit valaha is el tudtál volna képzelni, amire soha nem számítottál.’
Sirák fia könyvével haladunk tovább, aki ismét a bölcsességről beszél. Ha valaki igazán sokat tud, akkor azt is tudja, hogy miként kell élni. Az a bölcsesség, amely körültekintő és megfontolt, magába foglalja a tudást, hogy hogyan éljük minden tekintetben helyesen az életünket. Például a 34. fejezetben ezt olvassuk: „Aki sokat utazott, annak gazdag a tudása, a tapasztalt férfi értelmesen beszél. Keveset tud, aki semmit sem tapasztalt, de aki sokat járt-kelt, nagy tudást szerzett. Amíg úton voltam, igen sokat láttam, többet, mint amennyit el tudnék mondani. Sokszor forogtam halálos veszélyben, de megmenekültem ilyenféle módon” (Sir 34,9-12). Ezt úgy is érthetjük, hogy nincs minden tudás a kisujjamban, de sok gyakorlatias tudásom van és el tudom dönteni mi a helyes az adott helyzetben. Tudom, hogy az a megfelelő döntés, amit megteszek, vagyis mindent összevetve, ha valaki körültekintő, akkor képes arra, hogy jól cselekedjen a megfelelő időben és a megfelelő módon.
A 35. fejezet Isten imádásáról beszél. Nagyon erőteljes az a rész amikor az igaz ember áldozatáról szól Sirák fia. „Kedves az igaz ember áldozata, nem felejti el az Úr, amit felajánl neki. Dicsőítsd meg az Urat nagylelkűségeddel, s ne légy fukar, amikor első termésed feláldozod” (Sir 35, 6). Vagyis, ne legyél szűkmarkú az Úrral szemben. Majd így folytatja: „Mosolygó arccal hozd minden adományod, s légy vidám, amikor a tizedet adod” (Sir 35,8). A következő vers nagyon különleges, mert egyértelműen leírja, hogy milyen az Isten: „Úgy adj az Úrnak, ahogy ő ad neked, adakozó kedvvel, tehetséged szerint” (Sir 35,9). Isten mindent megad nekünk, tehát te is légy adakozó, úgy adj ahogy Ő ad neked. „Mert az Úr megfizet: hétannyit ad vissza” (Sir 35,10). Így határozza meg Isten jóságát. Te is ilyen adakozó szívvel imádd az Urat, mert majd visszafizeti. „Hagyd a vesztegetést, azt nem fogadja el” (Sir 35,11).
Ez nagyszerű! Először azt mondja Isten, hogy ’legyél nagylelkű és Én megáldalak’, de utána azt mondja, hogy ’ne vesztegess meg’. Milyen gyakran láthatjuk magunkat is ebben a helyzetben! Sok mindent odaadunk neki és sok mindent megteszünk érte, azután pedig megmondjuk neki, hogy mi mit kérünk cserébe. De Isten azt mondja: ’Add nekem ingyen. Ne várd a viszonzást, és én megáldalak. Ne vesztegess meg. Ne azért adj, hogy bebiztosítsd és irányítsd az Én viszonzásomat.’ Mindannyiunknak ott van a szívében ez a kereskedői mentalitás. Mert megtört szívünk van.
Azt gondoljuk, hogy mi aztán tényleg odaadjuk az ajándékot, az időnket, az életünket, a szívünket és mindenünket. Azonban sokszor érdekből tesszük mindezt. Haszonleső a szívünk, és mi tulajdonképpen megtesszük a legmagasabb tétet. De Isten azt mondja: ’Ne tedd ezt. Figyelj oda, hogy ne próbálj megvesztegetni és ne várd a hasznot’. Imádságra van szükségünk ehhez. Megtörtek vagyunk. Imádkozom értetek ezért, kérlek, ti is imádkozzatok értem.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
294. nap, Júdea függetlenné válik – 1Mak 13, Sir 32-33, Péld 23,17-21 (2026.01.08., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Nagyon köszönjük ezt a napot! Hálásak vagyunk Igédért! Köszönjük az egymást követő napjaink sokaságát! Köszönjük a Te bölcsességed! Vezet minket és arra hív, hogy hozzád tartozzunk. Arra hív, hogy ne balgán éljünk, hanem bölcsen! Kérünk téged, őrizd meg gondolatainkat és elménket, hogy minden, amit mondunk, és minden, amit gondolunk, igaz legyen – igaz, jó, hasznos és bölcs! Minden, amit teszünk, téged dicsőítsen, Atyánk, és segítsen a körülöttünk élő testvéreinknek! Ezt kérjük Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Makkabeusok első könyvének 13. fejezetében folytatódik a történet a testvérekről: Júdásról, Jonatánról, most pedig Simonról. Mindhárman nagy nevet szereztek a harcokban. Amit tettek: védekeztek, majd visszavágtak Izrael ellenségeinek. Íme, előttünk áll az új – s mondhatjuk – független, szuverén Júda állama; lényegében Izrael szuverén, felszabadult nemzete, itt Júda földjén, Jeruzsálem fővárossal. Ez rendkívüli! Nem győzzük hangsúlyozni: Több mint 100 éven át állt fenn Izrael népének ez a saját, szuverén állama, mert harcoltak a görögök ellen és a körülöttük lévő szövetségek ellen.
Nemcsak hajlandók voltak harcolni, hanem úgy harcoltak, hogy közben meg akarták tartani a Törvényt. Ezt látjuk itt is. Simon mindenfelé jár. Amikor egy-egy helyre megérkezik – például Gezerbe vagy Jeruzsálem városának fellegvárába – így tesz: „Simon kiengesztelődött, és nem folytatta tovább a harcot. De kiutasította őket a városból, és megtisztította a házakat, amelyekben bálványok voltak” (1Makk 13,47). Miért? Mert nem követték a törvényt. Nem a szövetség szerint éltek. Ez számunkra nyugtalanító lehet, és azt mondjuk: ’Ez bizony teokráciának hangzik’. Igen, az is volt. Ugyanakkor világos, hogy Isten arra hívta az Ő népét, hogy hozzá tartozzon, hogy kövesse a Törvényt.
Mi, keresztények, nem hisszük, hogy a teokráciát csak úgy be lehet vezetni a világban. Keresztényként azt valljuk, hogy az Egyház a teokrácia: az Úrhoz tartozunk, az Ő rendelkezései számítanak. Polgári értelemben azonban nincs ilyen rendszerünk. A teokráciát a társadalomban nem, de a saját életünk kormányzásában megvalósíthatjuk. Ez a lényeg. A teokrácia azt jelenti: a nép irányítása a vallás szabályai szerint – végső soron Isten szerint –, méghozzá azok által, akik Isten törvényét legitim módon értelmezik és érvényesítik. A társadalomban nincs, de teokráciánk van az Egyházban. Ez azt jelenti, hogy az Úr kormányoz minket. Nem a világi hatóságok, nem a polgári élet rendje, ami elsősorban meghatároz minket, hanem Isten törvényei. Az a szövetség irányít minket, amelyet Jézus a saját vérében alapított.
Az a tény határoz meg minket, hogy „Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4,6). Valójában ennek az uralomnak a feje maga az Úr Isten, és ti az ő fiaivá és leányaivá lettetek: „Tehát nem vagy többé szolga, hanem fiú, s ha fiú, akkor Isten kegyelméből örökös is” (Gal 4,7). Rengeteg párhuzamot vonhatunk az 1Makkabeusok 13. fejezete és a saját életünk között. De egy dolgot mindenképpen tartsunk szem előtt: arra kaptunk meghívást, hogy megadjuk magunkat. Meghívást kaptunk arra, hogy alávessük magunkat az Úr törvényeinek. Meghívást kaptunk arra, hogy megéljük azt a szövetséget, amelyet Isten az ő népével és velünk kötött. Ebbe vont be minket.
Remélem, érthető ez a párhuzam, mert – ahogy már többször említettem – a Makkabeusok első könyve történeti könyv, és nem feltétlenül ad magyarázatokat. Egyszerűen elmondja: ez történt. Jézusnak, Sirák fiának könyve viszont nagyon is tanít. Méghozzá milyen csodálatos tanítás van itt! Elég csak a 32. fejezetre gondolni. „Asztalfőre tettek? Ne bízd el magadat! Légy közöttük olyan, mint egy a sok közül” (Sir 32,1a). Egy apa szól a fiához. Annyira jó… Aztán így folytatja: „Viseld gondjukat, azután leülhetsz. Ha már megtetted a kötelességedet, akkor foglalj helyet. Így örülhetsz velük és a lelkületed miatt tied a koszorú” (Sir 32,1b-2). Nagyon tetszik. Tovább olvasva: „Idősebb korodhoz illően szólalj fel,,ne kérkedj tudásoddal, ne zavard a zenét” (Sir 32,3). Ismét egy jó apa jó tanácsa. Ha idősebbként szólsz, annak megvan a helye. De ne mondj valótlanságot, pontos tudással szólj, és ne zavard meg a zenét! Amikor a szórakozás ideje van, ne áraszd el beszédeddel a társaságod. Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben, ugye? Elmentél egy vacsorára, talán egy jótékonysági estre, ahol megy a műsor, és a melletted ülő beszélgetni akar. Te meg azt gondolod: ’Figyelj, valaki éppen hozzánk szól a színpadról. Ne most!’ Vagy: ’Most zenélnek. Ne beszélj!’ Ha az illető elolvasta volna Sirák fia könyvének 32. fejezetét, tudta volna, hogy ezt nem szabad.
Majd ezt olvassuk: „Mint a smaragd pecsétkő aranyfoglalatban, olyan a dalolás a pompás bor mellett” (Sir 32,6). Micsoda gyönyörű kép! Aztán a fiatalemberhez szól a következő versekben: „Ifjú, csak akkor szólj, hogyha kénytelen vagy, ha már kétszer-háromszor is felszólítottak. Foglald össze jól és röviden beszélj, azok egyike légy, akik tudnak, s hallgatnak” (Sir 32,7-8). Ez gyakorlati tanács mindannyiunk számára: hogyan legyünk kedvesek egymáshoz, hogyan maradjunk a háttérben. Sirák bölcsességének egyik része valóban az, hogy az Úrhoz tartozzunk, az Úrért éljünk, és kövessük a Törvényt. Egy másik része pedig, hogy engedjünk teret másoknak. Alkalmazkodjunk a körülöttünk élőkhöz. Vegyük észre, hogy ők is fontosak, és hogy számítanak.
Ez az egyik olyan dolog, ami minden ember életének a mélyén ott van: ez a felismerés. Keresztényként tudjuk, hogy körülöttünk mindenki számít. Körülötted és körülöttem is mindenki számít. Ti mindannyian, akik ezt olvassátok, számítotok. Az, hogy már 294 napja olvassuk együtt Isten igéjét, számít. Az, hogy hagyjátok, hogy Isten formálja a gondolkodásotokat, a világlátásotokat és a tetteiteket, számít.
Mert mindenekfelett, még akkor is, ha vannak körülötted emberek, akik úgy bánnak veled, mintha nem számítanál, Istennek számítasz. Számítasz ennek a közösségnek is, amely már majdnem egy teljes éven át együtt halad. Számítasz nekünk. Számítasz nekem is. Ezért imádkozom érted, értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
293. nap, Szeretetből fakadó fegyelmezés – 1Mak 12, Sir 30-31, Péld 23,13-16 (2026.01.07., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsérünk és imádunk téged! Nagyon köszönjük ezt az ajándékot: Igédet! Köszönjük, hogy feltárod előttünk a szívedet! Istenem, Te jó apuka vagy és fegyelemre nevelsz minket! Segíts nekünk, hogy elfogadjuk a helyes és megfelelő fegyelmezést! Segíts nekünk abban is, hogy helyes és megfelelő fegyelmezést tudjunk adni, amikor ez a mi felelősségünk, Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Mindjárt visszatérünk erre a fegyelmezés témára, mert ma mind Sirák fia könyvében, mind a Példabeszédekben megjelenik, tehát olyan, mintha az Úr próbálna mondani nekünk valamit. De először a Makkabeusok könyvét vesszük. Ahogy tegnap is említettük, a Biblia összes többi elbeszélő könyve, az összes többi történeti könyv, mind kimondja a lényeget: ’erre figyelj, így cselekszik Isten ebben a helyzetben’. A Makkabeusok első könyvében viszont egyszerűen csak a tényeket kapjuk meg. Csak az adatokat közli.
A tények pedig ezek: akik hatalmon vannak, azok hatalmon akarnak maradni. De nem mindenki szavahihető, aki hatalmon van, és azt állítja magáról, hogy az. Így nemcsak a szövetség megkötését látjuk a spártaiakkal és a szövetség megújítását a rómaiakkal, hanem Jonatán halálát is Trifon keze által. És hamarosan színre lép Simon is, aki a holnapi fejezetben átveszi a Makkabeusok vezetését. Ő Júdás és Jonatán testvére, és utódjuk a vezetésben.
Most térjünk át Sirák fia könyvének 30. fejezetére az 1. verstől: „Aki szereti a fiát, annak kéznél van pálcája, hogy végső napjai örömben teljenek. Aki megfenyíti fiát, örömét leli benne, ismerősei közt dicsérik majd érte.. Aki tanítja fiát, azt irigyli ellenfele, barátai előtt meg ujjonghat miatta” (Sir 30,1-3).
Az egyik tanulság tehát, amit fel kell ismernünk – és ezt a Példabeszédek könyve is mondja: „A fiúgyermektől ne sajnáld a feddést, nem hal bele, hogyha bottal vered!” (Péld 23,13). Alapvetően azt mondja: ’minden rendben lesz, nem fog belehalni. Nem ölöd meg’. Tartsuk szem előtt, hogy különbség van a fegyelmezési módok között. Különbség van a között, amit fenyítésnek nevezünk – amikor a Biblia a botról beszél –, és a között, hogy valakit durván megverünk. Különbség van a fegyelmezés és a brutalitás között. Óriási különbség van!
Ez olyan, mint amikor a Biblia bizonyos helyeken a rabszolgaságról beszél. Amikor a Biblia rabszolgaságról szól, nem arról a „tárgyi” rabszolgaságról beszél, ahol egy ember egy másik ember tulajdona, mint egy tárgy. Soha nem erről van szó – kivéve az Izraelt körülvevő elnyomó népeket, ahol ez volt a helyzet. Izraelben nem olyan a rabszolgaság, mint ahogyan ma elképzelnénk, inkább olyan, mint a szolgaság vagy adósrabszolgaság, ahol hét év után az ember felszabadul, és valójában egy cél beteljesülése érdekében dolgozik. Nem birtokolja őt senki. Egyszerűen a gazdáiknak dolgoznak, és azok gondoskodnak róluk. Ez egy teljesen más dolog. Ugyanez igaz a fegyelmezésre is.
Ez nem a gyermek megveréséről szól. Ez fegyelmezés. Ha ezt nehéz megértenünk vagy elfogadnunk, akkor dolgoznunk kell rajta, mert ez a lényeg. A lényeg az, hogy a szülő fegyelmezi a gyermekét vagy gyermekeit, nem pedig az, hogy bántsa őket. Szabályokat hoz, határokat jelöl ki és bünteti az áthágásukat. Ezt tartsuk észben. A fegyelmezés arra irányul, hogy a gyermek jó emberré váljon, amikor felnő. A szülők egyik feladata éppen az, hogy segítsenek a gyermekeiknek jó emberré válni.
Lehet, hogy valaki azt mondja: ’rendben, de manapság nem feltétlenül ütünk meg vagy fenyítünk meg senkit’. Lehet, hogy inkább úgy fegyelmezünk, hogy a gyereknek félre kell vonulnia egy időre és átgondolnia, mit tett. Nagyszerű! Kiváló! Ha ez működik, akkor teljesen rendben van. Ismétlem: a Biblia nem arra bátorít, hogy megverjünk vagy megsértsünk egy másik embert – még a saját gyermekünket sem – a „fegyelmezés” nevében. Azt mondja viszont, hogy tanítanunk kell a gyermekeinket. A cél nem az, hogy a szülő kiadja a dühét a gyermekén – az borzalmas lenne! A cél az, hogy megtörténjen azoknak a területeknek a formálása, ahol ez szükséges. Vannak bennünk olyan hajlamok, amelyeknek ellen kell állnunk. Olyan dolgok, amelyekről le kell szoknunk. És ez mindannyiunkra igaz, ugye?
Ezért bárki, aki tekintéllyel van fölöttem, adhat nekem utasításokat. Például a püspököm. Néhány héttel ezelőtt volt egy megbeszélésünk, és egy ponton azt mondta: ’Mike atya, ezt kell most megtenned. Ez a heti fő feladatod’. Én meg csak annyit mondtam: ’Rendben, igen’. Erre ő: ’Nem biztos, hogy érted. Figyelj, ez az első számú dolog, amit meg kell tenned’. Nagyon világossá tette, hogy ez nem egy puszta kérés a részéről, hanem kötelességem így cselekedni: ’Ez nagyon komoly. Megkérlek erre. Sőt, azt mondom: ezt kell tenned. Ez nem csupán kérés. Ez parancs’. ’Ó, értem’ – feleltem. Ha úgy nőttem volna fel, hogy amikor valaki megmondja nekem, mit kell tennem, azt rosszul fogadom, és fellázadok ellene, akkor sem a püspököm számára nem lennék hasznos, sem saját magam számára. És nem lennék hasznos a körülöttem élőknek sem, ha csak a saját akaratomat lennék képes követni.
Egyszerűen szükséges, hogy ebben képzést kapjunk, hogy megtanuljuk ezt. És ismét megerősítem: ha a gondolataink újra és újra oda térnek vissza, hogy ’valakit megverni, egy gyereket megütni’ – ez soha, semmikor nem az, amiről a Szentírás vagy az Egyház beszél. Hallottam egyszer egy klinikai pszichológustól egy szabályt, mely így szólt: ’Soha ne engedd, hogy a gyerekeid olyasmit tegyenek, amitől te magad megutálod őket’. Első hallásra nagyon furcsán hangzik. Egyáltalán lehetséges ez? Ő pedig rámutatott: ’Igen. A klinikai gyakorlatomban nagyon sok szülőt láttam, akik végül neheztelni kezdtek a saját gyerekeikre, mert nem nevelték meg őket. Mert annyi mindent megengedtek nekik’.
És itt a következő dolog: nemcsak az történik, hogy te magad nem kedveled a gyereked viselkedését, hanem az is, hogy ha a gyereked megúszhat olyan dolgokat, amelyek miatt te nem kedveled őt. Mi történik akkor, amikor kikerül a világba, ahol az embereknek nem kötelességük szeretni őt, ahol nincs természetes kötődésük hozzá?
A játszótéren, a kortársai között elszigetelődik, mert senki sem akar egy olyan gyerekkel játszani, aki kezelhetetlen. Senki sem akar együtt lenni egy olyan gyerekkel, aki képtelen másokra gondolni, megosztani, vagy bármi más hasonlóra. Nem pusztán arról van szó, hogy: ’Nem tetszik ez a viselkedés a gyerekemben. Azt akarom, hogy úgy viselkedjen, ahogy én szeretném’. Arról van szó, hogy nem engedem meg a gyermekemnek, hogy olyan dolgokat tegyen, amelyek miatt én magam kedvelem őt kevésbé, mert ez még nehezebbé tenné számára a barátkozást. Másodszor pedig ott van a többi felnőttel való kapcsolat. Ha egy gyerek nehezen szerethető, mert mindent megúszik, akkor a többi felnőtt mosolyog rá, megsimogatja a fejét, de alig várja, hogy megszabadulhasson tőle. A gyerek ezt látja, és azt tanulja meg: ’Ja, ilyenek a felnőttek. Hamisak. Mosolyognak, de valójában nem törődnek velem’.
Ha viszont segítesz a gyermekednek abban, hogy olyan emberré váljon, aki jól kijön más gyerekekkel, aki tud kapcsolatba lépni a felnőttekkel is, akkor a többi gyerek örülni fog, ha megérkezik, szívesen játszanak vele – még akkor is, ha vannak viták –, és szeretnék őt játszótársnak. Valódi kapcsolatba hívják meg, ami rendkívül fontos. Ugyanez igaz a felnőttekre is. A felnőttek ránéznek, és azt mondják: ’Szívesen vagyok ezzel a gyerekkel, fiatallal, mert nem egy elviselhetetlen kis zsarnok’. Ugye mind láttunk már ilyen helyzeteket. Ez a szülő feladata: segíteni a gyereknek abban, hogy olyan emberré váljon, aki tud barátokat szerezni, aki képes kapcsolatba lépni a felnőttekkel, aki képes bekapcsolódni a körülötte lévő világba.
Emellett az is a cél, hogy erényes emberré váljon. Ez a másik fontos cél. Remélem, hogy ez érthető, mert számomra az. Akár a ’boton’ keresztül, akár más módon. Amikor mi felnőttünk, volt egy kis lapátunk – olyan, mint a pingpongütő. Anyukám ezzel fenyített meg minket. Egy kicsit csípett. Nem történt semmi baj, csak egy pillanatnyi, csípő érzés volt. De igazából nem is ez volt a lényeg, hanem az egész kerete. Anyukám ezt a kis ütőt a konyhaszekrény ajtóinak gombjai közé tette, mint egy kis tartóra. Amikor vacsora közben rosszalkodtunk, egyszerűen odasétált arra a területre. Fel sem kellett vennie. Csak odament arra a helyre, ahol az ütő volt, és mi máris tudtuk: ’Ó, jön… mindjárt előveszi’. És rögtön megnyugodtunk. Nálunk ez működött. De tudom, hogy a testvéreim inkább a ’menj a szobádba és gondold át mit tettél’ módszert alkalmazzák. Ritkán fenyítették meg fizikailag a gyerekeiket – sőt, nem is tudom, láttam-e valaha –, és mégis nagyon jó gyerekeik vannak. Mert bármi is az eszköz, a lényeg ugyanaz: a fegyelmezés jót tesz nekünk.
Nem kell fizikai erőszaknak lennie. Lehet egyszerűen az, hogy: ’ezek a tetteid következményei’. Most fegyelmezlek és ez szülőként nekem is áldozatba kerül. Szülőként most vállalom ezt a terhet, hogy később olyan emberré válhass, aki – ahogy a Szentírás mondja – nem a rossz úton jár, hanem rendelkezik azokkal az erényekkel, amelyekkel segíteni tud másokon és saját magán is. Mert felismeri, hogy a fegyelem a jövőbeni jóra, a sikerre irányul.
Legalábbis erről kellene szólnia – még akkor is, ha sokunknak nem ilyen tapasztalatai voltak a fegyelemmel kapcsolatban. Kicsit csapongok most, de azért mondom mindezt, hogy biztosan ne gondold: semmilyen formában nem támogatom emberek – köztük a gyerekek – megverését. Ne verd a gyerekeidet. Az borzalmas.
Amikor olyan dolgokról beszélünk, mint a fegyelem, a ’bot megkímélése’ vagy a ’bot használata’, tudom, hogy sokatoknak megvan erről a saját története. Az élettapasztalatod az volt, hogy rosszul bántak veled. Hogy míg az én édesanyámnál az a kis lapát volt, veled valami sokkal, sokkal rosszabb történt. Sokkal rosszabb. Számomra a fenekelés kellemetlen volt, de elérte a célját. Számodra viszont az, amit a szüleid fenyítésnek neveztek, valójában verés volt. Ezért nehéz ez a téma.
Szeretnék két dolgot világosan elmondani. Az első: a Szentírás nem erről beszél. Nem a verésről. Amit te átéltél, az nem volt Istentől való, nem volt az Úrtól. A második: szeretve vagy. Amit átéltél, nem az Úrtól volt, hanem egy megtört ember tette – lehet, hogy a legjobb tudása szerint, lehet, hogy tényleg a legjobbra törekedett, amikor nevelni próbált téged. De ez nem az Úr útja. Bármi is történt a múltadban, az számít. Te számítasz és szeretve vagy. Fontos tudnod, hogy nem vagy egyedül. Sokan járnak velünk együtt, akiknek igen, egészen más élményeik voltak. Éppen ezért imádkozunk érted. Mert nagy dolog túljutni ezen, gyógyulni, és azt mondani: ’Igen, ez rossz volt. De itt vagyok, és megyek tovább’. Isten mindannyiunkat ugyanarra az útra hív: hogy amennyire csak tudunk, közel kerüljünk hozzá. Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
292. nap, A szavak ereje – 1Mak 11, Sir 28-29, Péld 23,9-12
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük nagy ajándékodat, hogy feltárod nekünk ezt a történetet! Ez, a Makkabeusok története a mi történetünk is, Izrael népének története és a világtörténelem része. Urunk és Istenünk, mivel kezed munkája megnyilvánul életünk minden ügyeiben, kérünk téged, engedd nekünk a hit szemüvegén keresztül látni cselekedeteidet! Adj hát hívő szívet, hogy bízhassunk jelenlétedben! Adj nekünk élő és cselekvő hitet, amivel gyakorlattá tehetjük parancsolataidat és alkalmazhatjuk bölcsességedet a mindennapokban! Kérünk, segíts minket követni téged a mai napon és az összes többin is ezután! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Kezdjük hátulról, a Példabeszédekkel! Ma hallhattunk közülük egy olyat, ami nagyon ismerős lehet: „El ne mozdítsd a kiskorúak határkövét, és be ne nyomulj az árvák földjére, mert erős a gyámoluk, s ő magára vállalja pörüket ellened!” (Péld 23, 10-11). Ez beleillik egy korábbi ige gondolatvilágába: „El ne mozdítsd a régi határt, amelyet őseid megvontak!” (Péld 22, 28). Máshol is kapunk figyelmeztetést arra, hogy őrizzük meg a régi határköveket, vagy arra, hogy ne romboljunk le oltárokat vagy bontsunk le kerítéseket.
Volt egyszer egy Gilbert Keith Chesterton nevű ember. Nagyon sokáig élt ateistaként a huszadik század elején, mielőtt katolikussá lett. Noha nem az ő eredeti ötlete, hiszen a Példabeszédek könyvében már megvolt, mégis a nevéhez fűződik az úgynevezett chestertoni kerítés alapelve, melyet így mutatott be:
„Tegyük fel, hogy az úton keresztülvezettek egy kerítést vagy emeltek rá egy kaput. A modern reformer nagy vidáman odaballag és így szól: ’Nem látom, mivégre van ez itt: döntsük hát le!’ Ennek az intelligensebb reformer így fog felelni: ’Ha nem látod, mivégre van ez itt, én nem engedem, hogy ledöntsd. Inkább menj és gondolkozz el rajta! Ha rájöttél, miért van itt, gyere vissza, és lehet, hogy hagyni fogom.’”1
Nem pusztíthatunk el ész nélkül valamit, amit nem értünk. Mekkora bölcsesség! Rengetegszer fordul elő, hogy amikor találkozunk az Úrral, vagy csak úgy zajlanak a hétköznapok, fennakadunk valamely isteni parancsolat korlátján. Könnyű ilyenkor azt mondani, hogy ennek nincs is semmi értelme, inkább tegyük félre!
Akkor is, ha bölcs isteni útmutatással találkozol, előfordulhat, hogy egyszerűen nem látod át. Mit akar ez mondani? És akkor kísért a gyors megoldás, hogy hagyjuk ki, tegyük zárójelbe, felejtsük el. De Chesterton és a Példabeszédek könyve egyaránt figyelmeztet, hogy csak a legvégső esetben szabad lebontani valamit, amiről nem értjük, hogy egy másik személy miért építette fel.
Nem értem, hogy került ide ez a kerítés. De valaki ezt valamikor idetette, és valószínűleg jó oka volt rá. Talán volt egy tehene, amelyik mindig elkóborolt. Nekem nincs tehenem, a környéken sincsenek, úgyhogy ez már nem kell. Tudom tehát, miért építették ide a kerítést, és azt is tudom, hogy az eredeti ok már nem él. Lebontható. Ez a helyes gondolkodás. Ez a bölcsesség!
Kiderülhet persze az is, hogy a kerítés az embereket védi az óvatlan lezuhanástól egy nehezen belátható szikla peremén. Ekkor természetesen meg kell őrizni, és megnyugodhatunk mi is, mert ez még most is valós veszély. Ha nem értem, miért van ott valami, csak a legvégső esetben tehetem meg, hogy elmozdítom.
Ez a bölcs magatartás a Példabeszédekben, és a mindennapi életünkben is.
Lássuk még az 1 Makkabeus 11-et! Ez egy valóságos történelemóra. Hú, szégyellem magam, hogy csak a könyv olvasásának 11. napján jövök ezzel elő, mivel valószínűleg már azelőtt kellett volna erről beszélnem, hogy nekiálltunk. Tehát: Tudjátok, sok történeti könyv van a Bibliában. Már szinte az összeset vettük. Volt a Teremtés, a Kivonulás, a Számok és a Másodtörvénykönyv. Józsue és a Bírák könyve, a Királyok és a Krónikák könyvei, Ezdrás és Nehemiás is történeteket mesélnek.
De itt jön az érdekesség: lényegében az összes ilyen történetmondás, a történelmi tények ismertetésének módja eltér attól, ahogy ez az első Makkabeus könyv működik. A második könyv teljesen más lesz, azt most hagyjuk. A történetek elmondása mindig végbemegy: vannak csaták, imák, kudarcok és győzelmek is. Itt nincs különbség. A szerző viszont máshol elmondja azt is, mi ennek a jelentősége, hol volt ebben jelen Isten, vagy éppen nem volt, esetleg hol idézte elő a nép hűtlenségével a katasztrófát, meg ilyenek. Vagyis, minden egyes történeti könyv a hit lencséjén keresztül szemléli az eseményeket.
A Makkabeusok első könyvéből viszont ez az elem hiányzik. A 11. fejezetben szépen látszik, hogy ez a szerző, bár a többiekhez hasonlóan Istentől sugalmazottan a valódi történelmet mondja el, nem szentbeszédet mond. Nem fog magyarázatokba, hogy ’na látjátok, itt Isten jelen volt’! Jó, egynémely csatában előkerül, hogy például Júdás Makkabeus imádkozott, mielőtt győzött. De egyáltalán nincs annyira értelmezve és kielemezve minden, mint a többi könyvben.
Az első Makkabeus könyv szerzője szigorúan a történet tárgyilagos elmesélésére szorítkozik, és csak nagyon kevés megjegyzést fűz hozzá. Ez rendhagyóvá teszi a művet, mert annyira hozzászoktunk már, hogy az írónak is van véleménye, és nem lehet az olvasót bizonytalanságban hagyni afelől, hogyan kell egy hívőnek az eseményeket értelmezni. Mégis, az olvasás során felismerjük, hogy ez is egy hittankönyv, csak éppen tanítás nélkül, ha ez érthető számotokra. Tehát, ahogy folytatjuk az első Makkabeusokat — még öt fejezet van a 16-ból —, tartsuk szem előtt, hogy itt nincs tanítás, csak a megfelelő dinasztiák és királyok felemelkedésének és bukásának története. De ahogy Jeff is megmondta nekünk a Makkabeus felkelés első napján, ez akkor is Izrael és a világ üdvösség-történelmének részét képezi.
Isten nem ment négyszáz évre szabadságra, nagyon is jelen volt itt, a Krisztus előtti II. század közepén is. Rendkívül aktív és elkötelezett volt ebben az időszakban is, de nekünk most mindezt a saját szemünkkel kell látnunk, mert a szerző nem segít.
Még egy utolsó dolog belefér… Sirák fiának könyve nagyon hasonlít a Példabeszédekhez és a többi bölcsességi könyvhöz is, mégis úgy érezhetjük néha, hogy csapong. Ugyanakkor vannak témák, amik rendszeresen visszatérnek. Az egyik ilyen a szavak ereje. A 28. fejezet is így kezdődik: „A parázs veszekedés felszítja a tüzet, a hirtelen harag vérontásra vezet” (Sir 28,11).
Milyen gyakran válnak megosztottá népek, családok, testvérek és szülők egy parázs veszekedés miatt! Rohamra indulunk egy harcban, amikor harcolnunk sem kellene, de azért csináljuk. Honnan jön ez? Ha tovább olvasunk, megtaláljuk. „Ha ráfújsz a szikrára, akkor lángra lobban, ha pedig ráköpsz, kialszik; bár a te szádból ered mind a kettő” (Sir 28, 12). Ez nekem nagyon tetszik! Ha tüzet szeretnél, elég egy szem parázsra fújni és az felragyog, talán még lángra is kap. Ha viszont ráköpsz, füstölögve kialszik. Egy forrás – két eredmény.
Mi hagyja el a számat? Fény és melegség? Vagy pusztítás és megsemmisülés?
Itt van még a 13. vers is: „Átkozd a besúgót s a kétféleképp szólót, sok békében élőt vittek már romlásba” (Sir 28, 13). Így beszél tovább a fejezet a szavak erejéről, amit kimondunk, és a nyelv hatalmáról. Az utolsó, amit az emberek meg szoktak gyónni, az a pletyka és a rágalom. Ezek olyasmik, amiket korunkban a legtöbben elfogadható, szokásos bűnnek tartanak. Mit jelent ez? Megemlítem, mondjuk, hogy ’ó, igen, hát azért küzdök a haraggal. Küzdök a pletykálkodással’. Akkor meg úgy illik felelni, hogy ’ja, persze, hát én is’. Mi már csak ilyenek vagyunk. Pedig nem kéne ennyire könnyen venni! Nézzük csak meg a 17. verstől: „Csíkot hagy a bőrön az ostor csapása, de a nyelv csapása csontokat tör össze. Sokan elhullottak már a kard élétől, de nem annyian, mint amennyien meghaltak a nyelvtől” (Sir 28,17-18).
Szavainkban rengeteg erő rejlik, ezért kérjük az Urat, segítsen őket megfelelően alkalmazni! Tegyen minket bölccsé a szólásban, hogy így dicsőítsük meg nevét ahelyett, hogy romlást hoznánk a körülöttünk levőkre! Ez komoly küzdelem sokunk számára, ezért szükségünk van imákra. Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok ti is értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk!
Isten áldjon Titeket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
1Chesterton, G. K. (1946) [1929]. „The Drift from Domesticity”. The Thing (Újranyomott kiadás). London: Sheed & Ward. p. 29. OCLC 977629776.
291. nap, Alexander király felemelkedése – 1Mak 10, Sir 26-27, Péld 23,5-8 (2025.01.05., hétfő)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged, és hálát adunk neked! Köszönjük ezt a napot, köszönjük az Igét, a Te Igédet, melyet a szívünkbe és elménkbe ültettél! Segíts, hogy gyümölcsöt teremjen! Segíts, hogy az igéidet hallgatva és a Te szemeddel nézve a világot mi is gyümölcsöt teremjünk! Jézus nevében imádkozunk. Ámen! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!
Nos, Isten tényleg formálja a körülményeinket, a látásunkat, de ha ránézünk a Makkabeusok 10. fejezetére, hát… tiszta dráma az egész! Nem szappanopera, sokkal inkább olyan, mint egy hősi eposz: egyik király jön a másik után, megjelenik a szövetséget demonstráló házasság, ilyesmi… Ebben élünk mostanában, ami az olvasottakat illeti. Láthatjuk a két király felemelkedését: Alexander Epifanész Antiochusz Epifanész fiaként mutatkozik be, a másik pedig Demetriusz. Demetriuszt már ismerjük, de sok jót nem mondhatunk róla, őt nem szeretjük. Ez tehát a kontextus. Mindketten próbálják megnyerni Jonatánt, a Makkabeusokat és a zsidókat. Az első levélben Alexander Epifanész, Antiochusz fia gyakorlatilag azt írja Jonatánnak: ’hallottuk, milyen nagyszerű vagy, ezért, én Alexander, kinevezlek főpappá’. Meglepő módon Jonatán ezt elfogadja, hiszen ő Lévi törzséből származott, ha nem is papi családból. De ez már egy másik történet.
Demetriusz is levelet ír: rövidet, de igen hízelgőt. Demetriusz üzletet ajánl Jonatánnak, nem is akármilyet! Életre szóló ajánlat Jonatánnak és a zsidóknak! Gyakorlatilag ezt mondja: ’Ide figyeljetek: mostantól minden adó eltörölve, minden adósság eltörölve, minden rabszolga szabad! Ezen felül pedig bármit kérsz, megkapod!’ Demetriusz keményen küzd, hogy Jonatánt a saját oldalára állítsa. De ő volt, aki Bakchidesszel megölette Jonatán testvérét és a többi zsidót, szóval Demetriusz nem fog ebből jól kijönni. Még ha meg is próbálta megvesztegetni a zsidókat és Alexanderrel szemben a saját oldalára állítani őket, ők hűségesek maradtak korábbi szövetségesükhöz. Átláttak Demetriusz ígéretein, a múltbeli tettei miatt tudták, hogy ezek üres szavak. Hogy csak ígér, de nem fog betartani semmit. Van ebben valami bölcsesség! Sirák fia könyvét olvasva láthatjuk, abban mennyi bölcsesség van, de itt is jó adag bölcsességet találhatunk! Alexander csak egy-két ajánlattal jött, pár csábító ajánlattal, míg Demetriusz minden lehetséges előnyt felkínál. De ebben az esetben világos, hogy az, aki mindent ígér, nem megbízható, hogy hazug ember, aki már elárult a múltban. Tudod, hogy nem bölcs dolog bízni benne. Jonatán nem is bízik Demetriuszban. Aztán Alexander összegyűjti seregeit, Demetriusszal szemben tábort üt. A két király megütközik egymással, Demetriuszt leverik, őt és csapatait megölik.
A másik érdekes dolog a 10. fejezetben Kleopátra története. Alexander Epifanész, Antiochusz fia szövetségre lép Egyiptommal azáltal, hogy feleségül veszi Kleopátrát. Előre elmondom: Kleopátra két másik fickóhoz is hozzámegy majd Alexander után, de a lényeg, hogy itt most létrejön egy únió, egy szövetség Egyiptom és a görög Szeleukida Birodalom között. Alexander a római szenátus bizonyos fokú támogatását is élvezi ebben a pillanatban. Vagyis ő itt a menő srác: gyakorlatilag a világ ura, Kleopátra házastársa, szövetségben Egyiptommal, békében Rómával, és még a zsidók is az ő oldalán állnak, akik akkor tényezők voltak!
De hamarosan újra kitör a háborúság. II. Demetriusz, I. Demetriusz fia – ne zavarodjunk össze, a Makkabeusok 1. könyvének 10. fejezetében járunk –, tehát II. Demetriusz igen agresszív, mivel nem valami boldog, hogy Jonatán és az emberei megölték az apját. Így szól: „Te vagy az egyetlen, aki ellenünk lázadsz. Miattad gúny és nevetség tárgya lettem” (1Mak 10,70). Csatába hívja Jonatánt a síkságra, s ez azért érdekes, mert neki rengeteg serege van, Jonatánnak pedig alig, gyakorlatilag a maradékot kaparta össze, mégis Jonatán arat győzelmet! Amikor Alexander, a király ezt meghallotta, „küldött neki egy aranycsatot, amilyet a király rokonainak szoktak ajándékozni” (1Mak 10,89). Vagyis Alexander rokonként tiszteli Jonatánt, nemcsak szép szavakkal, hanem valódi kitüntetéssel, ez történik a Makkabeusok 10. fejezetében.
Szeretnék pár dolgot kiemelni Sirák fia könyvéből… Tegnap nem is mondtam róla semmit, de tudjátok miért? Kerülöm azokat a szakaszokat, amik arról szólnak, hogy a ‘nyelves asszony ilyen…’, ‘ilyen feleséget nem akarsz…’ Nem kell, hogy én mondjam, elég, ha Isten Igéje kimondja, nem kell, hogy ragozzam, de ehhez a maihoz lesz némi hozzáfűznivalóm.
Mégpedig azzal a figyelmeztetéssel egészítem ki, hogy ne házasodj olyannal, akivel nem kellene, aki szemérmetlen, aki nem vigyáz a szájára, aki nem kedves az emberekhez! De azzal folytatja, hogy másrészt, a derék feleség ajándék! Az értelmes, fegyelmezett, szemérmes asszony ajándék! Ezek alapján a derék férj is ajándék! Az értelmes, szemérmes, tisztaszívű férj is ajándék! Ezek a részek egyértelműen nem csupán a feleségekről szólnak, ne feledkezzünk meg a szövegkörnyezetről, hiszen Sirák a fiának írja, így nyilvánvaló, hogy feleségekről van szó. De itt van ez a rész is, ami férfiakról szól – persze minden emberről, de itt kimondottan férfiakról: „Amikor szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje” (Sir 27,4). Ez azzal kezdődik, hogy oda kellene figyelnünk, mit engedünk be az elménkbe… A szita olyan, mint egy szűrő: ha megrázzák, a szemét ott marad. Mindaz, amit beengedünk az elménkbe, az ott marad, és megjelenik a beszédünkben.
Így folytatódik: „Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence.” Ez arra utal, hogy az ember a nyomorúság kohójában nemesedik meg. És ez is kihat a beszédére: „Az ember értékét a beszéde szabja meg” (Sir 27,5). Milyen jó tudni, hogy a szenvedésnek ilyen haszna van! A szenvedés fedi fel a szívünk értekét!
Ezt nagyon szeretem: „A fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, az embert szavai szerint ítélik meg. Ne magasztalj senkit, mielőtt nem beszélt, mert ez az embernek a legjobb próbája” (Sir 27,6-7).
Tovább folytatja még a bölcs szavakról és a bölcs beszédről, valamint ostoba szavakról és ostoba beszédről. És arra kell rájönnünk, sőt, meggyőződésem, hogy ki kell tudnunk mondani: ’Ó Uram, töltsd el a szívem a túlcsorduló jóságoddal, töltsd el az elmém a Te túlcsorduló jóságoddal, hogy amikor megszólalok, ne gonosz, ne ostoba szavakat mondjak! Töltsd el az elmém a jóságoddal, hogy minden, ami a számon kijön, az jó legyen!’
Így imádkozzunk egymásért, hogy töltse el a te szívedet, a te elmédet jóságával, hogy minden, ami az elmédből, a szívedből jön, az jó legyen! Imádkozzunk egymásért! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)