Bibliaolvasás 276-280 nap

276. nap

277. nap

278. nap

279. nap

280. nap

280. nap, A szövetség népe – Neh 12, Eszt 9-11, Péld 21,21-24 (2025.12.05., péntek)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és hálát adunk neked! Köszönjük Igéidet! Köszönjük jelenlétedet és tetteidet kiválasztott néped életében. Köszönjük szeretett néped történeteit, akikkel Te szövetséget kötöttél. Kérünk, küldd el Szentlelkedet az életünkbe, hogy tudatosítsuk, hogy minket választottál ki, hogy Te harcolsz értünk és hogy szövetséget kötöttél velünk. Segíts, hogy gyermekeidként élhessünk, mert Te mindig az Atyánk leszel, most és mindörökké. Hálát adunk és dicsőítünk téged, Jézus nevében. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Eszter könyvét befejeztük, de ismételjük át egy kicsit, mi történt! A Purim ünnepét ma is megülik a zsidók. Hasonlóan ünneplik, mint amikor mi Karácsonykor ajándékokat adunk egymásnak, mert a háromkirályok is ezt tették; vagy amikor Mindenszentekkor jelmezekbe öltöznek az emberek. Vannak olyan országok, ahol nem a szenteket ünneplik, hanem azt mondják, hogy a Mindenszentek előestéjén a holt lelkek körbe járnak a házaknál, de ahol van töklámpás azt elkerülik… Jó alapról indult, aztán kicsit eltorzult a dolog. A Purim ünnepe nem egy eltorzult ünnep, mint a Halloween, de ott is vannak jelmezek és az egész világon ünneplik a zsidók. Kétezer-ötszáz éve megemlékeznek arról, hogy különböző nemzetek és királyságok el akarták söpörni a zsidó népet a föld színéről, de Isten megvédte őket. A legkegyetlenebb ilyen kísérlet a II. Világháború idején történt. Nem a ’holokauszt’ szóval nevezzük meg ezt, mert ez a szó a zsidó Írásokban az Istennek bemutatott égőáldozatot jelenti – hanem a ’Shoah’ szóval utalunk a népirtásra. (Ennek magyar fordítása: csapás, veszedelem.) A zsidó emberek, amikor olvassák Eszter történetét, arra gondolnak, hogy ’igen, a szokásos történet. Gyűlölnek minket, mert mi az Úrhoz, az Istenhez tartozunk’.

Eszter könyvének 9. fejezetében és utána is látjuk, hogy a zsidók bosszút állnak azokon, akik meg akarták őket ölni. Az Ószövetségben nagyon sok erőszak, gyilkosság, halál és rombolás volt már, de itt Eszter könyvében valami féle önuralom is megjelenik. Igaz megöltek 300 embert Szuzában, előtte még 500 embert, majd a szöveg szerint összesen 75.000 embert gyilkoltak meg a tartományokban, de nem fosztogattak, vagyis nem szereztek zsákmányt. A zsidók megölik azokat, akik őket akarták megölni, de nem fosztják ki őket. Ez a lényeg. Önvédelemből cselekszenek és így megmenekülnek, ezen alapszik a Purim ünneplése. Nem lépnek túl az önvédelmen, csak az igazságot akarják helyreállítani. Ebben a megtört történetben ez egy reménysugár lehet. Az igazság sugarát és az irgalom sugarát mutatja, mert megkapták az engedélyt a fosztogatásra, de mégsem tették meg. És ez az, ami nagyon fontos.

Térjünk vissza Nehemiás és Eszter történetéhez. Holnap Nehemiás könyvének a végéhez érünk, és elkezdjük Malakiás próféta könyvét. Hol is tartunk a történetben? Ádám-Évánál kezdtük, majd jött Ábrám, azaz Ábrahám és megígérte neki Isten, hogy általa nyer áldást a Föld minden népe; annyian lesznek, mint égen a csillag és mint homokszem a tengerparton. Kánaán földjének birtoklására is ígéretet kapott. Majd Izsákot, Jákobot és Józsefet látjuk, aki aztán Egyiptomba került. Később mindenki, az egész nagycsalád Egyiptomba ment, rabszolgák lettek, ahonnan később Mózes és Áron által Isten kiszabadította őket. Mózesen keresztül megköttetett a szövetség. Megalkotják a Szent sátrat a szövetség ládájával, jön a pusztai vándorlás, majd végre belépnek az Ígéret földjére Józsuéval. Ezután jött a Bírák könyve, amikor még nem volt királyuk. Ekkor azt tették, ami a saját szemükben helyes volt. Jött Sámuel, aki felkeni Sault és utána Dávidot is királlyá. Folytatódik a történet Salamon után a kettészakadással, majd jönnek az asszírok, a babilóniaiak és a perzsák.

Most itt vagyunk, amikor visszatértek a zsidók a hazájukba, a Szentföldre. Nehemiás, Ezdrás és Zerubbábel jelenik meg, majd hamarosan érkeznek a görögök a makkabeusi háborúkban. És Isten ígéretei még mindig élnek! Még mindig azt ígéri, hogy Ábrahám leszármazottait nagy néppé teszi. Képzeljük csak el, hogy több száz év eltelt, a királyság kettészakadt majd eltűnt, és Isten népe hetven évig fogságban volt. Nem csak Babilonban és Perzsiában szenvednek, hanem görögök és a rómaiak is uralkodnak majd felettük.

Kérdezhetjük, hogy ’Istenem, így hogyan fogod őket megszabadítani? Hogyan fogod azokat az ígéreteket beteljesíteni, amiket Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak tettél?’ El tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz lehetett a várakozás. ’Mégis, hogyan fogod ezt megtenni? Mégis, hogyan fogod elhozni a királyságodat erre a földre?’

De mi már tudjuk a választ. Tudjuk a történet végét. Olyan jó megállni itt egy pillanatra. Látjuk, hogy meddig jutottunk el az elmúlt 280 napban. Azt is látjuk, hogy a zsidók hova jutottak több száz év alatt és az elmúlt 2000 év alatt. Várakozunk, bízunk, haladunk, munkálkodunk és imádkozunk. És mindent hitből teszünk.

Nem tudjuk hogyan fog cselekedni Isten, de azt tudjuk, hogy cselekedni fog. Ez nagyon fontos nekünk. Mert nem tudjuk, hogy Isten hogyan van pontosan jelen az életünkben, nem tudjuk, hogy miként fog minket megváltani és megmenteni, de azt tudjuk, hogy meg fog menteni minket. És meg fog váltani. Harcolni fog értünk. Nekünk van hitünk az Ősatyáink miatt is. Mert mi, keresztények be vagyunk oltva a zsidó nép szövetségének a fájába. Tudjuk, hogy Isten hűséges volt és most is hűséges a zsidó néphez és hozzánk is hűséges mindenkor. Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

279. nap, Áldások és terhek – Neh 11, Eszt 8, Péld 21,17-20 (2025.12.04., csütörtök)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és hálát adunk neked! Hálát adunk igazságosságodért! Hálát adunk a felmentésért, megbocsátásodért! Hálát adunk azért, ahogyan gondviselésed és irántunk való szereteted által helyrehozol dolgokat! Urunk Istenünk, tudjuk, hogy az idők teljességében Te mindent helyreállítasz! Mindent olyanná teszel, amilyennek lennie kell! Nehemiás és Eszter története csak előképei annak, ahogyan majd Te igazságot szolgáltatsz és helyreállítod a világot! Urunk, Istenünk, a mai napon hozz igazságot az életünkbe! Hozz kiengesztelődést és gyógyulást a kapcsolatainkba! Mindenekfelett, Urunk, Istenünk, vonj bennünket magadhoz és Te magad is jöjj el hozzánk! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Kezdjük egy rövid összefoglalással Nehemiás mai fejezetéről! A Nehemiás 11. szerint megtiszteltetés Jeruzsálemben lakni. Ugyanakkor sorsolással döntötték el, hogy tízből egy ember fog a Szent Városban élni, a másik kilenc pedig marad a saját városaiban. Ennek megvan a maga jó és nehéz oldala is. Jeruzsálem lakójának lenni óriási dolog, ugyanakkor a saját őseid földjén letelepedni szintén nagy ajándék. És itt hozza a szöveg a jeruzsálemiek névsorát. Emlékezzünk, hogy korábban Ezdrásnál és Nehemiásnál is láttuk, milyen pontos feljegyzéseik voltak a családokról, az ’atyák házainak fejeiről’, és a földjeikről. Ez azért volt fontos, mert ha nem tudták bizonyítani, kik ők, lehet, hogy nem kapták vissza a földjüket. Sőt, azt sem lehetett tudni biztosan, hogy valaki lévita-e. Ha nem volt bizonyíték arra, hogy Áron leszármazottja, akkor nem szolgálhatott a Templomban. Valóságos, vérszerinti származás kellett hozzá.

Az ősi örökség, a hovatartozás isteni ajándék volt. Izrael tizenkét törzsének mindegyike kapott saját földet. Nem volt jobb vagy rosszabb, mindegyik áldás volt a számukra. A helynek, ahonnan jövünk, gyakran meghatározó szerepe van abban is, hová jutunk. Persze a történet, amelyet 279 napja olvasunk és követünk, tele van töréssel és árulással. Vannak, akik jól éltek a kapott ajándékokkal, és vannak, akik ostobán, sőt gonoszul használták lehetőségeiket. A származás gondolata sokunknak, főleg ebben a megtört világban, nem túl szimpatikus. Különösen a nyugati ember hajlamos ezt mondani: ’mindegy, mit tettek a szüleim vagy a nagyszüleim, én a saját utamat járom’.

Ez – érdekes módon – még biblikus is. Emlékezzünk csak vissza: a próféták nagyon világosan kijelentették, hogy nem szabad a szülei bűnei miatt megítélni valakit, de nem szabad azok erényei miatt jutalmazni sem. Persze vannak ennek látszólag ellentmondó igék is. Melyek a három-négy nemzedéken át tartó átkokról beszélnek, illetve az ezer nemzedékre szóló áldásokról. Ez a paradoxon. Nem dichotómia, mert a dichotómiában a két oldal szemben áll egymással. A paradoxon viszont ’is-is’. Annak valósága, hogy igen, nagyon sok szempontból mi magunk alakíthatjuk az utunkat, ugyanakkor egy konkrét családhoz tartozunk. Igen, egy család leszármazottai vagyunk, de nem szükségszerűen határoz meg bennünket ez a család. A családunk hozzátesz ahhoz, akik vagyunk, ugyanakkor megvan a lehetőségünk arra, hogy kitörjünk őseink rossz mintáiból. Másrészt, még ha a családunk erényes volt is, nekünk magunknak is választanunk kell az erényt. A szüleink erényeit nem örökölhetjük automatikusan.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Nehemiás könyvének 11. fejezetében a zsidóknak megvan a lehetőségük, hogy visszatérjenek őseik otthonába. Ez igen fontos két okból, amelyeket próbáltam felvázolni – nem tudom, mennyire volt érthető. A két ok ez:

A.) Van egy ősi családi otthonod, mert vannak őseid. Ez önmagában hatalmas dolog!
B.) De vajon vissza fogsz-e költözni abba az ősi otthonba? Fel fogod-e építeni azon a földön az életedet? Fogsz-e ott újra életet teremteni?

A családunktól, őseinktől kapott örökség – ez a származás része – ajándék. De lehet teher is. Mindenki, aki család része, tudja ezt. Viszont az is a kezünkben van, hogy mit kezdünk mindezzel. Mit kezdünk azzal, amit megkaptunk? Ez a lényeg. Remélem, érthető: rengeteget kaptunk – áldást és terhet is – felmenőinktől, családunktól. Rajtunk áll, mit teszünk vele. Mindannyiunknak megvan ez a felelőssége és ajándéka valamilyen formában. Mi döntünk. Mi választunk.

Eszter könyvének nyolcadik fejezete csodálatos! Eszter megmenti a zsidókat. Nagyon tetszik, hogy Achasvéros király nem egyszerűen hatályon kívül helyezi Hámán rendeletét. Nem azt mondja: ’felejtsük el, amit Hámán mondott’. Ehelyett: „közzétették minden népnek, hogy a zsidók készen állnak azon a napon rá, hogy bosszút álljanak ellenségeiken” (Eszt 8,13). Ez szerintem zseniális. Achasvéros, bár nem jó ember, de meglepően okos. Tudja, hogy egy királyi rendeletet nem vonhat vissza. Így hát kiad egy második rendeletet: ’Fel a fejjel, zsidók! Amikor azon a napon rátok törnek, egyesüljetek, harcoljatok támadóitok ellen, és ha legyőzitek őket, mindenük a tiétek lehet.’ Problémamegoldás kipipálva! Ez a történet egyik legérdekesebb része.

Ráadásul megtudjuk, hogy az eseményt azóta is ünneplik, Adár – a tizenkettedik – hónap tizenkilencedik (eredetileg: tizenharmadik) napján. Erről a napról a következő fejezetben még fogunk hallani. Ez lett a Purim ünnepe. Micsoda nagyszerű, teljes ünnep: arra való emlékezés, hogy a zsidó nép megmenekült ennek a rendkívüli asszonynak, Eszternek a közbenjárása által. Ahogy tegnap és tegnapelőtt is mondtuk: Eszter a gyötrelmei, teljes kiszolgáltatottsága közepette is engedte, hogy Isten működjön. Nagy bátorságról és Isten szeretetébe vetett hitéről tesz tanúbizonyságot: Ábrahám, Izsák és Jákob Istenébe vetett hitéről.

Testvéreim, barátaim, remélem, hogy áldott napotok volt. Nekem biztosan áldott napom volt, és imádkozom mindannyiótokért. Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

278. nap, Erő a gyengeségben – Neh 10, Eszt 5-7, Péld 21,13-16(2025.11.03., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk Téged! Hálát adunk mindenért! Atyánk, kérünk téged Fiadnak, Jézus Krisztusnak nevében, hogy fogadd el a mai napon a hálánkat, dicséretünket, fogadd el a dicsőséget és a tiszteletet, ami téged illet! Köszönjük, hogy ismét egy új napra virradhattunk! Köszönjük, hogy Igéd által szólsz hozzánk! Köszönjük, hogy arra hívsz bennünket, hogy megújítsuk a veled való kapcsolatunkat, megújítsuk azt a szövetséget, amelyet Fiad, Jézus Krisztus vérében alapítottál! Az Ő nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.Ámen.

Nehemiás könyvében haladunk tovább. Tegnap a 9. fejezetben láttuk azt a gyönyörű imát. A leviták imádkoztak, felidézve Izrael történelmét: ’Uram, itt van, íme, mindaz a jóság, amit Te mutattál felénk, és íme, itt vannak a mi bűneink. De megújítjuk vágyunkat, hogy megtérjünk és visszaforduljunk hozzád’. A mai, 10. fejezetben pedig megújítják a szövetséget: „szilárd szövetséget kötünk, és írásba is foglaljuk. A pecsétes íráson rajta vannak vezetőink, levitáink és papjaink” (Neh10,1). Ezt követi az aláírók névsora.

Emlékszünk, hogy a kettészakadt királyság idején mennyire elterjedt a bálványimádás. Milyen gyorsan elfordultak Izrael fiai – akik szövetségben álltak az Úrral, az Istennel – attól, hogy hűségesek legyenek hozzá. Mintha csak azt gondolták volna: ’Örököltük ugyan ezt a hitet, de akár fordulhatunk a helyi istenekhez is. Miért ne kövessük a szomszéd népek isteneit? Miért ne éljünk úgy, mint mindenki más?’

Mégis, itt a 10. fejezetben, amikor aláírják ezt a szövetséget, van egy közös döntés: ’mi hűségesek leszünk ehhez, ezt akarjuk élni. Nem a bálványimádást választjuk, nem más népek isteneit. Mi az Úrhoz, a mi Istenünkhöz akarunk tartozni. Vállaljuk mindazt, amit egy valódi kapcsolat jelent. Minden valódi kapcsolatban vannak jogaink és felelősségünk is. Mi, Isten népe, vállaljuk a kötelezettségeket is’.

A 10. fejezetben Izrael népe magára veszi, hogy így fognak élni. Meghatározzák, hogyan viszik áldozataikat a Templomba, hogyanmutatják be a tizedet, az elsőszülötteket, az első terméseket. Mindezt most önként vállalják. Hasonlóan ahhoz, mint amikor valaki az Egyházban nőtt fel, hitben nőtt fel, aztán egy ponton egyszerűen eltávolodott, elsodródott, mert nem jelentett márszámára semmit. A szülei hite volt, a nagyszülei hite. De aztán,amikor mégis visszakerült, amikor visszatért, minden, amit a nagyszülei valaha mondtak, amit a szülei tanítottak, egyszer csak olyanná vált számára, amit ő maga is akart. Vágyakozás tölti el: ’Rendben, úgy fogok élni, ahogyan Isten kéri tőlem’ – mert már őmaga is találkozott Istennel.

Mély és hiteles a megtérés, az ébredés, ami itt történik. Hiszen ez már akkor elkezdődött, amikor Ezdrás, az írástudó felállt, és elkezdte olvasni a Törvény könyvének szavait. Ott indult el ez a megújulás, amikor az emberek elkezdtek így gondolkodni: ’Mirehív bennünket Isten? Éljünk úgy! Ki és milyen a mi Istenünk? Jó, kegyelmes, szerető, irgalmas, és mi hozzá tartozunk! Akkor éljünk úgy, mint akik hozzá tartoznak!’ Ez egy valódi fordulópont Izrael népének életében, ami egészen elképesztő.

Most áttérünk Eszter könyvére. Arról olvasunk, hogy Eszter félt, amikor belépett a király palotájába, a király jelenlétébe. Azt mondjaa királyról: „Félelmetes volt. Amikor fölemelte villogó tekintetét és szikrázó haraggal felnézett…” (Eszt 5,1). Vagyis a király első reakciója nem az volt, hogy ’ó, íme, a gyönyörű királynőm, akit harminc napja nem láttam’. Az első reakciója heves harag volt. Nem Eszter eleganciája, szépsége, ereje vagy bátorsága változtatta meg ezt az érzést benne. Pedig bátorsága és az Istenbe vetett hite vitte őt oda.
Mi is történt abban a pillanatban? A szöveg azt mondja: „a királyné összeesett. Akkor Isten megindította a király szívét, s fölébresztette benne a gyöngédséget. Aggódva lesietett trónjáról, karjába vette, míg magához nem tért” (Eszt 5,1). Ismerős helyzet lehet, talán te is láttál már ilyet, vagy te magad reagáltál így egyszer. Amikor meglátsz valakit vagy valamilyen helyzetet, és az első reakciód negatív. Talán düh, talán keménység, mint a királyé. Aztán meglátod a másik gyengeségét és ez megolvasztja a szívedet. Lefegyverez. Kioltja a haragot, felpuhítja a szíved keménységét, és ráébredsz: ’hiszen ennek az embernek segítségre van szüksége’.

Ismétlem: nem Eszter szépsége keltette fel eredetileg a király figyelmét, nem a kecsessége – pedig szépséges és bájos volt. Hanem a gyengesége. Bár tele volt bátorsággal és hittel is, amit a király meglátott, az a törékenysége volt. Ezt a nyilvánvalóan mélyen sérült férfit, Achasvérost a szépség és a báj nem hatotta volna meg. Mert ott volt a hatalmas háreme – nem tudjuk a pontos számot, de a szépség nem olyasmi, ami megérintené a szívét. Ám az Úr tudta, mi az, ami hat rá. És megengedte, hogy Eszter gyenge legyen, hogy elájuljon a király jelenlétében, tudva, hogy ez az, ami megváltoztatja Achasvéros király szívét. Érdekes, nem?

Olyan gyakran gondoljuk azt: ’nekem a legjobbnak kell lennem. Tökéletesnek kell lennem. Jónak kell lennem. Szentnek kell lennem. Erősnek kell lennem. A megfelelő szavakat kell mondanom. A megfelelő dolgokat kell tennem’. Olykor elfelejtjük, hogy Isten nemcsak képes a gyengeségünkben működni, hanem akar is az által működni. Van valami rendkívül erőteljes abban, hogy Isten együtt akar dolgozni a mi gyengeségünkkel – és erre ma emlékeztetnünk kell magunkat. Mert nem Eszter királyné ereje, bája vagy szépsége volt az, ami megolvasztotta Achasvéros király szívét.

Eszter – ne felejtsük – bátor volt és tele volt hittel, szépséggel, kellemmel. De az a tény tette lehetővé, hogy csoda történjen a király szívében, hogy Isten olykor a gyengeségünkkel akar dolgozni. Ennek a gonosz királynak a szívét a gyengeség indította meg, ami elsőre nem tűnik érthetőnek, de ilyenek vagyunk mi, emberek. Ez vigasztaló és bátorító számunkra: tudhatjuk, hogy Isten a mi gyengeségünkkel akar és tud is dolgozni.

Gyengeségünkben imádkozunk. Erőnk teljében is imádkozunk. Hittel imádkozunk. És ma is bátran imádkozunk. Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

277. nap, Épp erre az időre felkészítve – Neh 9, Eszt 4, (14), Péld 21,9-12 (2025.12.02., kedd)

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, dicsőítünk téged! Te Ábrahám, Izsák és Jákob Istene vagy, az urak Ura, a királyok Királya, mindenki Mestere! Hozzád tartozunk, bízunk benned, hirdetjük jóságodat! Ajkaink megvallják a Te jóságodat, Urunk, ebben a világban, amit Te alkottál! Segíts, hogy mindig dicsőítsünk, segíts mindig, hogy hirdessük a jóságodat! Segíts, hogy mindig dicsőítsünk, tiszteljünk és imádjunk Téged, és hogy minden nap megköszönjük neked, hogy az Istenünk vagy! Jézus nevében kérünk! Ámen! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Nagyszerű nap ez a mai! Mardokeus imája, Eszter imája, hű, de azt hiszem, néha van humor is a Szentírásban! A Példabeszédek 21. néhol kimondottan vicces, biztos igaza is van! Azt mondja: „Jobb a tető szegletében lakni” – mármint a házon kívül, a tető sarkában –, „mint közös házban egy házsártos asszonnyal” (Péld 21,9). Én azt javaslom, az egyenlő bánásmód elve alapján mondjuk inkább azt, hogy egy házsártos személlyel, legyen az férj vagy feleség, bárki, aki csak a vita kedvéért vitázik. El tudom képzelni, mennyivel több béke lehet ott az eresz alatt, mint bent a házsártos személy mellett! Ez vicces, miért ne nevethetnénk rajta?

De térjünk vissza a mélységbe, emberek, Ezdráshoz és Nehemiáshoz! Ó, annyira meg tudnak indítani ezek a részek! Kezdjük Ezdrással és Nehemiással! Mi is van itt? Itt van újra ez a történet, amit Ezdrás öntött szavakba. Ezdrás már kioktatta az embereket, emlékeztette őket arra, mi mindent tett velük Isten. Emlékeztek? Tegnap Mózes törvényének könyveiből olvasott nekik. Oktatta őket, emlékeztette őket a történetükre: Ábrahámra, Izsákra, Jákobra. Most pedig azt halljuk, mit mond az Úrnak, hogyan emlékezteti Istent ugyanerre a történetre! Ez annyira erőteljes, hiszen nem csupán elmondja, mi történt, de rávilágít két fontos szempontra.

Az egyik ez: ’Istenünk, mindezeket a jó dolgokat Te tetted!’ Minden jó dolog, ami csak történt velünk az életben, neked köszönhető! Nagyon fontos, hogy ezt észrevegyük, hiszen így kell hálát adnunk Istennek minden egyes nap! Minden jó dolog a te életedben, az én életemben, az mind-mind Istentől van, közvetlenül vagy közvetett módon!

A másik fontos dolog, hogy van, amikor minden odavan, és körülöttünk semmi sem sül el jól: mindez pedig a mi hibánk. Azt hiszem, eléggé elgondolkodtató, hogy bármi rossz történik, mindig keresünk valakit, akit hibáztathatunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de azt hiszem, mi emberi lények általában ilyenek vagyunk, ha valami rosszul sikerül: keressük, ki a hibás. Tudod, amikor azt kérdezzük: „Ki miatt történt ez?” Valószínű mi magunk vagyunk az utolsók, akik szóba kerülünk, mint lehetséges okozói a történteknek. Kivéve, ha olyan a beállítottságunk, hogy rögtön arra gondolunk: „Ez biztos miattam volt! Egész biztos én vagyok a hibás!” – még akkor is, ha tudni lehet, hogy nem te voltál.

Mégis, van valami bölcsesség abban, ha ki tudjuk mondani a megfelelő helyzetben: ’Ó, Uram, ez miattam volt! Te minden lehetőséget megadtál, és én nem éltem vele!’ Ahogy Ezdrás imájában is ezeka gondolatok viszhangoznak: ’Uram, minden jót tőled kaptunk, minden rossznak pedig mi magunk vagyunk az okozói, mert megengedted, hogy ellenségeink kezébe kerüljünk. Te hűséges vagy, ezért kérünk, hallgasd meg imánk! Nem azért, mert mi jól vagyunk, hanem mert Te hűséges vagy!’ Ó, ez annyira, annyira szép!

Folytassuk az imádságok témáját! Ma három imát olvastunk: Ezdrásét Nehemiás könyvében, Mardokeus és Eszter imáját pedig Eszter könyvében. De még Mardokeus és Eszter imája előtt vessünk egy pillantást a böjtölő Mardokeusra! Lehet Mardokeust hibáztatni ezért az egészért, hiszen ő volt az, aki nem borult le Ámán előtt. Szóval „Mardokeus, ez mind a te hibád!” És ezt ő ki is mondja az imájában: „Te mindenről tudsz, tudod azt is, Uram, hogy nem gőgből, kevélységből vagy dicsőségvágyból tettem, hogy nem borultam le a fennhéjázó Ámán előtt. Izrael szabadulásáért szívesen megcsókoltam volna még a lába nyomát is. Azért tettem, hogy ne helyezzem ember dicsőségét Isten dicsősége fölé. Nem borulok le, Uram, senki más előtt, csak teelőtted, s ezt nem kevélységből teszem” (Eszt 4,17d-e). De szép! Hamarosan elérjük a Makkabeusok könyveit, és látni fogjuk, hogy a zsidó népet mennyi és milyen kemény kísértés éri, hogy hagyják el Isten törvényeit és emberi törvényeket helyezzenek fölé. Mardokeus elég egyértelműen megmagyarázza, hogy nem büszkeségből nem borult le Ámán előtt, hanem mert nem helyezhet emberi dicsőséget Isten dicsősége fölé! Ez az egyik dolog, amit ki kell emelnünk.

Másrészt Mardokeus Eszterhez fordul, mármint nyilván a követ segítségével, aki az üzenetet viszi. Eszter pedig válaszol: ’Igen, de amint már tegnap is említettem, ha hívatlanul megyek a királyhoz, a törvény szerint meg kell halnom, kivéve, ha kinyújtja felém az arany jogarát.’ Mardokeus válaszát mindenképpen idéznünk kell: „Ne gondold, hogy a király palotájában te majd megmenekülsz, egyedül a zsidók közül” (Eszt 4,13). Vagyis egyrészt: ’ne gondold, hogy azért, mert ilyen kiváltságos helyzetben vagy most, nem fogod elszenvedni azt, ami a zsidók sorsa’. Másrészt: “Mert ha te most hallgatsz, más helyről jön segítség és szabadulás a zsidóknak, de te és atyád háza elpusztultok.” (Eszt 4,14). A második fele tehát erről szól: ’Isten meg fogja menteni az ő népét, Isten nem fogja elhagyni azt a népet, akiket mindig újra és újra megmentett; meg fogja menteni a népét, vagy általad vagy más által, de biztos, hogy megment!’

A harmadik pedig: „Ki tudja, vajon nem éppen ilyen időre jutottál-e királyi méltósághoz?” (Eszt 4,14). Ez olyan szép! Lássuk csak, itt van a katolikus egyháznak, a kereszténységnek a 2000 éves története: sokan kaptak nagy hatalmat, másoknak nagy vagyonuk vagy befolyásuk volt, és voltak olyan pillanatok, amikor hajlandók voltak lemondani a hatalomról, gazdagságról, befolyásról Jézus kedvéért, mások javára, és ez így van jól, ez volt a hivatásunk!

Úgy kell ránéznünk a saját hatalmunkra, vagyonunkra, befolyásunkra, hogy megkérdezzük: ’Isten mit szeretne, hogyan használjam? Lehet, hogy azért jutottam el eddig a pillanatig, hogy most megváljak mindentől, lehet, hogy azért jutottam idáig, hogy mindent kockára tegyek, lehet, hogy Isten azért hozott engem idáig, hogy most mindent odaadjak!’

Mindez arra jó, hogy felismerjük: semminek sem vagyunk tulajdonosai, csupán intézői. Minden pillanatban meg kell kérdeznem magamtól, hogy vajon nem pont erre az időre szolgál-e mindaz, amim van? Lehet, hogy az Úr emiatt helyezett ide engem? – Hú, ez nagyszerű! Visszatérve Eszterhez, mindez megérinti a szívét, és így válaszol: ’Rendben, áll az alku! Hirdess böjtöt, én magam is böjtölni fogok a szolgálóimmal együtt, aztán megyek a királyhoz!’ Annyira szeretem! Olyan erőteljes és bátor! Ezt mondja: „Akkor aztán nem törődve a törvénnyel, bemegyek a királyhoz, s ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok” (Eszt 4,16). Milyen bátor szívű!

Ezt követi Mardokeus imája: „Tudod, hogy mindezt nem büszkeségből tettem, hanem a te dicsőségedre!” Annyira szeretem, ahogy ezt mondja: „Hallgasd meg imámat, légy irgalmas örökségedhez, fordítsd gyászunkat örömre, hogy életben maradhassunk és dicsőítsük a nevedet, Uram! Ne engedd, hogy elnémuljon azoknak ajka, akik téged dicsőítenek!” (Eszt 4,17h). „Ne engedd, hogy elnémuljon azoknak ajka, akik téged dicsőítenek!”

Ez rendkívül érdekes, mert ezután Eszter imája elég hasonló, amikor képes azt mondani, hogy ’ha mindannyiunkat elpusztítasz, ki marad a földön, aki dicsőít téged?’ Nem mintha Istennek szüksége lenne a mi dicsőítésünkre! Ugyan! Nincs szüksége semmire! ’De a nemzetek azt sem fogják tudni, ki vagy, Istenem! Nem ismerhetnek meg téged! Nem neked van szükséged arra, hogy ismerd őket, hanem nekik van szükségük arra, hogy megismerjenek téged!’ Hát ez itt Eszter!

Az imája nem csak szavakból áll, hiszen leteszi a szép ruháját, és mindenét, ami „széppé” tette őt Achasvéros szemében, a világ szemében. Zsákruhát ölt, hamut, sőt trágyát tesz a fejére! (a SZIT fordításban: „Illatos kenetek helyett hamut és szemetet tett a fejére” (Eszt 4,17k). (Az angolban: „hamuval és trágyával fedte be a fejét” – a ford. megjegyzése.) Eszter itt újra feltárja a szívét! Beszéltünk már erről pár nappal ezelőtt. Ez itt Eszter, a „Perzsia szépe” verseny nyertese, amivel megnyerte (szebb szó híján így kell mondanom), hogy a király szex-rabszolgája legyen. Úgy értem, ha a király hívatja, akkor megy, ha nem, akkor csak luxus körülmények között él, de tulajdonképpen aranykalitkában, ennek a férfinak a kívánsága szerint. Egészen idáig azt is mondhattuk: „Hiszen ő lett a királyné! Ez bámulatos! De szép!” – legalábbis bizonyos szemszögből nézve. Ezen a ponton viszont Eszter feltárja szívét: ’Én ezt utálom! Igen, valóban kiválasztottak, de mire választottak ki??? Arra, hogy ennek a királynak a rabszolgája legyek! Ráadásul szex-rabszolgája! Igen, ragyogó ruhákkal és ékszerekkel ékesítenek, ebben a gyönyörű palotában tartanak, de Istenem, Te tudod, hogy nem is hordom ezt a koronát, csak ha nyilvánosság elé kell mennem, csak akkor aggatom magamra ezt a gazdagságot, ha el kell játszanom a királyné szerepét! Egyébként irtózom ettől, ki nem állhatom!’

Azt látjuk Eszter szívében, hogy egyáltalán nem kiváltságos a helyzete, sőt, tulajdonképpen ezalatt végig áldozat volt! És ez itt a kulcs: mindez nem keserítette meg, nem neheztel érte! Ez a valóság nem vette el az erejét! Sőt, valójában nagyon erőteljes az imája! Olyan nyílt és őszinte Isten előtt! Tehát nem kesereg, nem neheztel, nem veszíti el erejét! S bár a királyi palotában ő valóban áldozat, de nem erőtlen áldozat! Ebben a pillanatban azt mondja: kezembe veszem az életem! „S ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok” (Eszt 4,16), ’de bízom benned’, „Ábrahám Istene! Ó Istenem, te erősebb vagy mindenkinél, hallgasd meg a kétségbeesettek szavát, szabadíts ki minket a gonoszok kezéből! Szabadíts meg a félelemtől!” (Eszt 4,17z).

Hű, lehet bármi kétségünk afelől, miért szeretik az emberek Eszter királynét? Ez az asszony a kívülállók szemében kiváltságos életet él – valójában pedig tudja jól, hogy fájdalmas élet ez. Mégsem hagyja, hogy a keserűség vagy a bosszankodás nyerjen teret benne, inkább Istenben bízik! Nem léphet ki teljesen a tehetetlenségből, hiszen mégiscsak kiszolgáltatott, de rájön, hogy a körülmények nem számítanak, nem számít, hol van, mert az Úr vele van! Aztán majd meglátjuk, mi következik!

Hú, micsoda nap! Micsoda ajándék, hogy hallhattuk Isten Igéjét Nehemiás és Eszter könyvében! Meg a Példabeszédekben – még ha lehetséges is, hogy pont mi vagyunk a házsártos tagok a családunkban… Imádkozzunk egymásért, én is imádkozom értetek! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

276. nap, Ámán terve – Neh 8, Eszt 3, Péld 21, 5-8 (2025.12.01., hétfő)

A Mike atya által használt bibliakiadás szerint Eszter könyvének 3. és 13. fejezete kerül ezen napon sorra, de a felolvasott részek a Szent István Társulat fordításában egyetlen fejezetben, a 3.-ban vannak egyesítve.

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük szent Igédet, amit Ezdrás tárt elénk! Az írástudó megosztotta üzenetedet a száműzetésből hazatérő Izrael népével és hirdette azt nekik, ők pedig felismerték, hogy ez a fallal körülvett terület, ahol jelenléted Temploma és az imádság helye van, a Te szent városod, ahol e szent szavak elítélték őket és átszúrták szívüket. Tégy képessé minket is, hogy mi is mindenben engedjünk szent Szavadnak! Hadd ítéljen el minket is és döfje át a mi szívünket is! Bátoríts minket és add meg nekünk a Te félelmed kegyelmét a lehető legmegfelelőbb módon! Vezesse Igéd lépteinket és utunkat világítsa meg! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Most ismét találkozunk Ezdrással, aki Nehemiás társa. Mit látunk itt? Mit tesz Ezdrás, az írástudó? Újra ismerteti Isten törvényét Izrael népével, mert úgy látszik, a száműzetés során elfelejtették azt. Pontosabban, arra emlékeztek még, hogy zsidók, de nem ismerték már a rájuk vonatkozó törvény mélységeit, az ezzel járó szövetség lényegét.

A 8. fejezet 9. verse így szól: „Akkor Nehemiás, a kormányzó, Ezdrás pap és írástudó, s a leviták, akik a népet tanították, így szóltak az egész néphez: ,Ez a nap az Úrnak, a ti Isteneteknek van szentelve. Ne szomorkodjatok hát, és ne sírjatok!’ Mert amikor a törvény szavait meghallotta, az egész nép sírt.”

De vajon miért sírhat egy nép a törvény hallatán? Talán úgy képzeljük ezt, hogy kijön a közlöny legújabb száma, elolvassuk benne az új közigazgatási szabályokat, hogy mennyi jár gyorshajtásért, meg milyen új építészeti rendeletek vannak, és ettől úgy meghatódunk, hogy mindjárt zsebkendő után kell nyúlni.

Nem, ez nem így volt. Ezdrás Isten törvényeit olvasta fel, amik… milyenek is voltak? Egyrészt bölcsek. Másrészt mélységesen igazságosak. Harmadrészt pedig nemcsak az igazság iránt elkötelezettek, de irgalmasok is.

Volt például ilyen előírás is: „Menjetek, és egyetek zsíros ételeket, és igyatok édes italokat!” (Neh 8, 10). Ez nagyszerű! Igen, tessék ünnepelni! Ez az Úr szent napja! Azt is mondja: „Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek!” (Neh 8, 10). Tehát nemcsak egyszerűen ünnepelni kell ma, hanem ebbe be kell vonni azokat is, akiknek semmijük sincs. Ez az igazság megjelenése, Isten törvénye és egyben Isten irgalma is.

Tehát a népnek oka volt a sírásra például azért, mert sosem hallottak még ennyire erős, bölcs és jóságos parancsokat. De ennél jóval többről is szó volt: a törvény szelleméről. Mi ennek a lényege? Az, hogy meghatározó kapcsolatban állnak Istennel. Az Úr egykor régen szövetséget kötött velük. Ez pedig mindent megváltoztat, ugye?

Voltak tehát rendkívül hasznos szabályok, amik nagyon okosan állították fel az együttélés és a közös boldogulás rendszerét. De ezek a törvények ugyanakkor egy viszonyból, egyfajta kapcsolódásból is származtak. Ez pedig nem volt más, mint a szövetség, amit Isten létesített népével. Ahogy Ezdrás ott állt ezen a faállványon, a férfiak és nők pedig mindnyájan hallották és értették, amit mond, felismerték, hogy hoppá, itt van Isten, aki ismer engem! Itt van Isten, aki szeret engem! Itt van Isten, aki szövetségre lépett velem, velünk!

Szóval, onnan indultunk: tudták még, hogy zsidók, de már nem értették, mit jelent ez. Néha mi is ilyenek vagyunk, ugye? Felnövünk azzal a közhellyel, hogy mindenki Isten gyermeke. Ha olyan helyen töltötted gyermekkorodat, ahol többnyire keresztények éltek, mi sem lehetett természetesebb… Nyilvánvaló, hogy mindenki Isten gyermeke. Aztán felfedezted, hogy ez azért így nem igaz, és azt is, hogy tulajdonképpen nem is érted, mit jelent ez.

Igen tudom, hogy keresztény vagyok, de nem tudom, mit jelent ez. Isten fia vagy lánya vagyok, de sosem gondolkoztam még azon, hogyan kell ezt érteni. De egyszer csak jön Ezdrás, az írástudó, és felolvassa a törvény szavait. Téged pedig szíven talál a felismerés, hogy ’most már látom, milyennek alkottak meg engem, hogy ez legyek egész életemben… de egyáltalán nem éltem eddig ennek megfelelően’.

Az emberek azért sírtak, mert szembesültek az élettel, amire teremtve lettek, az önazonossággal, amire meg lettek váltva, de rádöbbentek, hogy hűtlen módon nem élnek ennek megfelelően. Ezért kell Ezdráséknak tisztázniuk, hogy ennek ellenére ez a nap szent a mi Urunk számára, mert nem értették mindezeket eddig, de most már igen. Ezért a mai nap ünnepnap, nem pedig gyásznap. Ne szomorkodjatok! Menjetek, ünnepeljetek!

„Menjetek, és egyetek zsíros ételeket, és igyatok édes italokat! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek! Ez a nap ugyanis szent a mi Urunknak. Ne szomorkodjatok, hiszen az Úrban való öröm az erősségetek.” (Neh 8, 10). Az Úrban való öröm az erősségetek! Ezeket a szavakat belehímezheted hát a kispárnádba, beleégetheted az elmédbe, a szívedbe. Hallottam olyan fordítást is, hogy „Az Úrban való öröm kell, hogy legyen az erősségetek.” Tehát ez nem lehetőség, hanem szükség. Az Úrban való örömnek kell a mi erősségünknek lennie.

Szóval, az örömről, kispárnáról beszélve a hímzett és égetett szavakkal együtt… nos, itt van Eszter könyve is. Itt épp elértünk a válság kezdetére. Itt van Ámán, aki a leghatalmasabb személlyé lépett elő Achasvéros király alatt. Az egész nép leborult előtte Mardokeus kivételével, aki Eszter nevelőapja. Ámán kisszerűségében ebből a tiszteletlenségből általánosít, amikor Achasvéros elé tárja, hogy „ezek a zsidók” itt élnek közöttünk a saját törvényeik szerint és „olyan ellenségesek voltak mindig is”, miért nem szabadulunk hát meg tőlük egyszer és mindenkorra? A király pedig, mint mondtam már, nem volt egy jó ember. Nem tekintünk rá történetünk hőseként. Rábólint, hogy rendben, csináld! Ha annyi zűr van ezekkel, nyírd ki mindet, ne vacakolj! Így hát megszületik az a bizonyos levél is.

’Látjátok, én szeretném megőrizni királyságom stabilitását, tartós nyugalmat teremteni, ezért kiirtok mindenkit, aki utamba áll. Békét szeretnék hozni azzal, hogy elpusztítom azokat, akik nem passzolnak ide.’ – Mint amikor biztosítani szeretném, hogy senki se legyen százhatvan centinél magasabb azzal, hogy levágom a lábát annak, aki mégis.

Ez majdnem olyan, mint amikor Izlandon1 felszámolták a Down-szindrómát. Hű, ez hihetetlen! Hogy csinálták? Egészen egyszerűen: megöltek minden kisbabát, akinek ez volt a betegsége. Megoldották a problémát úgy, hogy aki csak Down-szindrómás volt, azt egyszerűen kivégezték. Achasvéros király levelében is azt olvashatjuk, hogy tartós nyugalmat és békét akar teremteni, de hogy? Úgy, hogy megöl mindenkit, aki békéjét megzavarja. Ebből is kiviláglik, mennyire gonosz uralkodó volt.

Így, amikor Eszter az ő színe elé készül, már nemcsak Vásti királynő esetét láttuk, hanem már az is világos, mennyire ingatag, erőszakos és észszerűtlen tud lenni ez a király máskoris, és milyen könnyen dönt akár egy egész nép kiirtása mellett is. Amikor tehát Eszternek közben kell járni népéért, amire meghívást kapott és később meg is teszi, az életével játszik.

Hogyan vonatkozik ez ránk? Isten arra hív, hogy legyünk az Ő tanúi. Arra hív, hogy tanúságot tegyünk az Úr Jézus Krisztus mellett, ezért mi is az életünkkel játszunk. Ebből következik, hogy imákra és Isten kegyelmére van szükségünk. Ti is részesei vagytok a szövetségnek, ami a szeretet, igazság, irgalom és igazságosság szövetsége. Azért, hogy ezt a szövetséget megéljük és hirdessük, kegyelmekre van szükségünk. Így hát imádkozom értetek, és kérlek, ti is imádkozzatok értem!

Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

1Mike atya azt mondja, emlékei szerint Svédországban történt ez, én viszont ellenőriztem és valójában Izlandon volt. A helyzet viszont az, hogy más országoktól sem idegen ez a gyakorlat. Lásd az alábbi cikkeket – a fordító: