270. nap – Isten kegyelmes Ezdráshoz, Ezd 7-8, Zak 7-8, Péld 20, 12-15 (2025.11.21., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged! Köszönjük neked, hogy vagy nekünk! Köszönjük, hogy végtelen jóságodban örökké szeretsz minket! Istenem, milyen könnyű nekünk érzéketlenné válni a Te szereteted iránt! Pedig Te állandóan, hűségesen és tökéletesen szeretsz minket. Milyen könnyű közömbösnek lennünk szereteted iránt! Uram, segíts nekünk folyamatosan keresni, minél többször tudatosítani, észrevenni és befogadni a szeretetedet ma és mindennap! Jézus Krisztus nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen!
Ezdrás könyvével kapcsolatban fontos megjegyeznünk, hogy a 6. és a 7. fejezet között nagyjából 60 év telik el. Ezdrás írástudó volt, méghozzá Áron leszármazottja, vagyis főpapi családból való. Ezdrás Babilonból Jeruzsálembe megy, ő vezeti a második hazatérő hullámot. Emlékezzünk vissza: három hullámban vitték el a népet Izraelből Babilonba, és most három hullámban térnek oda vissza. Az első hullámot Zerubbábel vezette – róla hallottunk az elmúlt napokban. A másodikat Ezdrás vezeti, a harmadikat pedig majd Nehemiás.
Ezdrás rendkívüli kegyet talál Artaxerxész, a perzsa király előtt. Korábban már olvastunk hasonló esetekről, például Dárius és Cirusz király is olyan rendeleteket hoztak, amelyek támogatták a Templom újjáépítését, és lehetővé tették Izrael hazatérését. Pogány király létükre mindent megtettek azért, hogy Isten népe visszatérhessen és imádhassa az Urat. Meghökkentő és csodálatos dolog ez.
Ezdrás azt mondja: „…mert fölöttem volt az Úr, az én Istenem keze, s összegyűjtöttem Izrael vezetőit, hogy térjenek velem haza” (Ezd 7,28). Kijelenti, hogy bizony nem azért tette, mert ő annyira nagyszerű lett volna. Nem is azért, mert különleges képességei lettek volna. Hanem azért, mert Isten kegyelme vele volt. Ez az, amit érdemes nekünk is megjegyezni: Amikor áldásokat kapunk, fontos kimondani, hogy ez nem puszta véletlen! Isten jelen volt. Mert Ő jó.
Szeretnék most idehozni egy verset, ami különösen fontos: „Ezdrás ugyanis arra szentelte magát, hogy tanulmányozza és kövesse az Úr törvényét, és Izraelben törvényt és jogot tanítson” (Ezd 7,10). Ez a három dolog határozza meg tehát Ezdrás életét: tanulni – megélni – tanítani. Nagyszerű dolog ezeknek szentelni az életünket, és vegyük észre: Mi is ezt tesszük! Immár 270. napja igyekszünk megérteni Isten igéjét, hagyjuk, hogy apránként formálja a szívünket. A tanulás, a felfedezés az első lépés, hiszen csak ezek után következhet a megélés. Ezdrás sem azért tanulmányozta az Úr törvényét, hogy aztán messziről gyönyörködhessen kutatási eredményeiben. Azért tartunk ki Isten igéjének olvasásában, mert ezeket a dolgokat jó tudni, de még jobb továbbadni azoknak, akik ránk vannak bízva – legyen az a gyermekünk, egy osztály, egy közösség, vagy bárki a környezetünkben.
A 8. fejezetben Ezdrás első személyben szól, és azt mondja: „…az Ahava folyó mellett böjtöt hirdettem, hogy megalázkodjunk Istenünk előtt, és szerencsés utat esdjünk ki magunknak, gyermekeinknek és minden jószágunknak” (Ezd 8,21). Az „Ahava” szó egyébként héberül azt jelenti: szeretet. A folytatásban megmagyarázza, hogy miért látja helyesnek a böjtölést: „Szégyelltem ugyanis a királytól fegyveres segítséget és lovasokat kérni, hogy oltalmazzanak minket az úton az ellenség ellen. Azt mondtam a királynak: ’Istenünk keze vezérli azokat, akik őt keresik, és megáldja őket’” (22. vers). Tehát nem szeretne ellentmondani önmagának azzal, hogy emberek segítségében reménykedik, és annak elnyeréséért fáradozik. Ehelyett inkább arra buzdítja az embereket, hogy Istenhez könyörögjenek segítségért.
Ebben pedig van valami nagyon értékes, amire még közelebbről rá tudunk nézni akkor, ha kicsit összehasonlítjuk Ezdrás és Nehemiás történetét. Nehemiás Babilontól egészen Jeruzsálemig fegyveres kíséretet kap a királytól, és ő erre az Isten gondviseléseként tekint. Örül neki, hogy Isten a királyon keresztül gondoskodik Izraelről. Ezdrás ezzel szemben arra gondolt, hogy ha már annyit beszélt a királynak a gondviselésről és Isten védelméről azok felett, akik az Ő arcát keresik, most nem lenne helyénvaló segítséget kérnie pont tőle. Vegyük észre! Nem arra gondolt, hogy: ’Szégyellek segítséget kérni a királytól, úgyhogy én majd megoldom saját magamnak’, ehelyett inkább közvetlenül Istenre hagyatkozott. Nehemiás és Ezdrás döntése is helyes volt az adott helyzetekben. Ami nem lett volna helyes: szégyellni segítséget kérni az embertől, és közben Istentől sem kérni segítséget. Ezdrás csoportja végül megérkezett Jeruzsálembe. Isten megóvta őket, mindkét csoportot a maga módján. Ez egy szép és mély tanítás: Isten sokféleképpen gondoskodik.
Zakariás könyvének mai szakaszában a képmutató böjtölésről esik szó. A nép Izraelbe visszatérve a következőt kérdezi Zakariástól: ’Most, hogy visszatértünk a száműzetésből, tovább folytassuk-e az ötödik és a hetedik hónap böjtjeit?’ Isten eredetileg csak egyetlen kötelező böjtöt rendelt el: az Engesztelés napját. Később a nép még négy másik napot, és még ezt a két böjti hónapot is bevezette, mert így akartak azokra a fájdalmas eseményekre emlékezni, amelyek közös történelmük során történtek velük. Ez összességében egy nagyon jó dolog. Jelenünk is visszatükrözi a böjt relevanciáját, hiszen katolikus keresztényként minden pénteken böjtölünk, hétről hétre megemlékezünk Jézus kereszthaláláról, vasárnaponként pedig a feltámadását ünnepeljük. A böjtölés erőteljes dolog, éppen ezért szeretne Isten üzenni róla valamit Zakariáson keresztül: „Hát amikor esztek és isztok, tán nem magatoknak esztek és isztok?” (Zak 7,6). Más szavakkal a következőre szeretné felhívni Izrael figyelmét: ’Ti ugyan böjtöltök, de aztán úgy esztek és isztok, mintha az életetek csak a tietek lenne. Isten kap egy kis odafigyelést, de az életetek többi része nem róla szól.’ Az ilyen hozzáállás ma is mennyire igaz lehet, akár ránk nézve is: ’Elmegyek vasárnap templomba, de a hét többi része az enyém’ – az időm tehát az enyém, de azért adok belőle egy keveset Istennek is.
Az egész életed Istené, nem csak egy kis része. A böjt az az ima, aminek mindig azt kellene kifejeznie, hogy az ételünk, az időnk, a fizetésünk, nem a miénk, hanem igazából mindez Istené. Nem tőlünk származik, hanem ajándékba kapjuk. A böjt által egy részét visszaadhatjuk neki, ezáltal közelítve ahhoz a valósághoz, hogy igazából az elejétől kezdve nem volt a miénk. Akár egy kicsi felajánlás is jele lehet annak, hogy ’Istenem, az egész életem Tehozzád tartozik!’ Ha odaadjuk Istennek azt a kicsi áldozatot, de az életünk nagy részét megtartjuk magunknak, lemaradunk arról, amit az Úr nekünk szánt. Ő viszont nem szeretné, ha lemaradnánk róla, hanem arra vágyik, hogy teljesen az övé legyünk!
A 8. fejezet végén egy gyönyörű prófécia áll: „Azokban a napokban egyetlen júdai ruhája szegélyét tíz különböző nyelvű ember fogja majd meg, és kéri: ’Hadd menjünk veletek, mert hallottuk, hogy veletek van az Isten!’” (Zak 8,23). Ez a mondat rólunk szól.
Mi, akik nem zsidónak születtünk, Jézus vérének szövetsége által Isten népévé lettünk. Ahogyan Pál apostol írja: beoltattunk az élet fájába (Rómaiaknak írt levél, 11. fejezet). Hála és dicsőség Istennek, amiért lehetővé teszi számunkra is, hogy az Ő népéhez tartozzunk, és a keresztség szentségén keresztül fogadott gyermekeivé tesz minket! Micsoda ajándék!
Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon meg titeket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordítototta Narancsík Eszter szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
unkat, hogy először a dicsőítés szálljon fel hozzád! Amikor imádkozunk és engedjük, hogy a Te igéd megszólítson minket, akár a nap elején, a nap közepén vagy a nap végén, akkor mindig először dicsőítünk téged! Kérlek, a Te Fiad, Jézus Krisztus nevében, fogadd el dicséretünket, hálaadásunkat és a szívünket! Jézus nevében. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Példabeszédek annyira nagyszerűek, de itt van a 11. vers, amit külön ki kell emelni. „Ahogy a gyerek játszik, abból látni lehet, tiszták és igazak lesznek-e a tettei” (Péld 20,11). Ez tényleg így van. Mondhatod, hogy hiszel valakinek, de ha tényleg meg akarod ismerni X.Y.-t, akkor meg kell nézni a cselekedeteit, hogy ’hogyan játszik’. Ha valaki erényesnek mondja magát vagy akár rosszindulatúnak, akkor hogyan tudjuk meg, hogy valójában mi van az ő szívében? Nyilván senki nem tudja pontosan mi van az ember szívében, de a cselekedeteink és a szavaink mutatnak valamit abból, hogy milyen a szívünk. Jézus tanítása alapján mondhatjuk, hogy a száj a szív bőségéből beszél, de a cselekedet is a szív bőségét tárja fel. S valóban: néha rádöbbenünk, hogy hihetetlen módon a cselekedeteink tényleg tükrözik azt, ami a szívünkben van.
Ezdrás 4. fejezetében láttuk a Templom építésének félbehagyását, de itt az 5. fejezetben folytatják. Miért is folytatják? Találkozunk Ezdrás, valamint Aggeus és Zakariás próféta könyveinek összecsengésével, mivel így kezdődik az 5. fejezet: „Akkor a próféták, Aggeus és Iddó fia, Zakariás prófétálni kezdtek a júdeai és jeruzsálemi zsidóknak, Izrael Istenének a nevében, aki fölöttük volt. Erre Sealtiel fia, Zerubbábel és Joszadak fia, Jesua munkához láttak, és újra elkezdték építeni az Isten házát Jeruzsálemben. Az Isten prófétái mellettük álltak, és biztatták őket” (Ezd 5,1-2). Majd jönnek a király hivatali emberei és kérdezik: „Ki adott nektek engedélyt, hogy fölépítsétek ezt a házat, és ezeket a falakat újra felhúzzátok?” (Ezd 5,3). Ez itt zseniális… Xerxész és Artaxerxész egyszerűen elfelejtették, hogy az őket megelőző perzsa király, Círusz, küldött egy levelet a zsidóknak, amiben megengedte nekik, hogy visszatérjenek a Szent Földre.
Amikor például a munkád során lefűzöd a dokumentumokat vagy a fájlokat rendezed, akkor gondolhatod, hogy ez csak egy apró fogaskereke a bürokráciának, és semmi értelme… De mit tesz Dáriusz perzsa király most, hogy a Templom építése megakadt? Izrael népe azt üzeni neki, hogy Círusz engedélyt adott mindarra, amit csinálnak. Erre Dáriusz elkezdi kerestetni az engedélyről szóló írásokat. Hihetetlen, de Ekbatanában meg is találják Cirusz király azon tekercseit, ahol azt mondja, hogy ’küldjétek vissza a zsidókat, hogy felépítsék a Templomot és minden ezzel kapcsolatos költséget fizessetek ki nekik’. Szóval, ha utálod, hogy a bürokráciában mindig figyelni kell az apró részletekre, hogy mindent a helyére lefűzzél, akkor most láthatod, hogy ez valójában milyen jó és hasznos dolog. Babilonban és Perzsiában is voltak emberek, akik ezzel foglalkoztak. És ez óriási változást hoz a zsidó nép életébe! Valaki elrakta a helyére a papírokat, így könnyen meg tudták találni és elolvasni azokat. Dáriusz nem csak azt mondja, hogy rendben folytassátok az építkezést, hanem anyagilag is támogatja őket. Micsoda hihetetlen ajándék!
Pár év múlva megépül a Templom, és amikor a Húsvétot ünneplik, így szólnak: „Örömmel ülték meg hét napon át a kovásztalan kenyér ünnepét, mert az Úr örömmel töltötte el őket, feléjük hajlította Asszur királyának szívét, hogy megerősítse kezüket az Isten – Izrael Istene – házának építésére” (Ezd 6,22). Félelmetes. Holnap megjelenik maga Ezdrás pap is, és látni fogjuk, hogy milyen sokat segít majd Izrael népének.
Közben folytatódnak Zakariás próféta látomásai. A 4. fejezetben ezt írja: „Vajon van-e valaki, aki megveti e szerény kezdet napját? Örülni fognak majd, ha látják a választott követ Zerubbábel kezében” (Zak 4,10). Nagyon nehéz lelkesnek lenni, amikor azt látjuk, hogy nincs nagy mozgás az életünkben. Napról napra jelentéktelen dolgok történnek, tesszük egyik követ a másikra. Olyan robotolásnak tűnik az egész. Semmi nem történik. Csak kis dolgok történnek, de mi mégsem vethetjük el a kis dolgokat! Mert örülni fogsz a végén.
Nagy nehezen visszatérsz Jeruzsálembe, építed a Templomot, de egyszer csak minden elakad, és 20 év múlva már úgy tűnik, hogy semmit nem tettél. Ám hirtelen jön az Úr és felemeli választott szolgáját, Zerubbábelt és Józsué papot, akit „Sarj”-nak nevez (Zak 6,12), és kész is a Templom!
Ez egy meghívás mindannyiunknak, hogy ne becsüljük le a kis dolgokat a hétköznapjainkban. Legtöbbünk napjait kis dolgok teszik ki.
A 6. fejezetben a ’A fogadalmi korona’ részben ezt olvassuk: „Gyűjtsd össze az ajándékokat a foglyoktól, Heldájtól, Tóbiástól és Jedajától. Azután menj el Jozijának, Szofoniás fiának házába, aki megérkezett Babilonból. Vedd az ezüstöt és az aranyat, készíts egy koronát, és tedd Józsuénak, Jehocadak fiának, a főpapnak a fejére (Zak 6,10). Azt gondolnánk, hogy az ezüst és arany koronát Zerubbábel fejére kellene tenni, hiszen ő vezeti a népet, ehelyett Józsuénak a főpapnak a fejére helyezik. Miért teszik ezt? Ha emberi szemszögből nézzük, akkor nem tennénk ilyet. De ez egy Jézusról prófécia! Miért? Mert Jézus a főpap, és őt koronázták királlyá is. Józsue neve, vagyis ’Jeshua’ azonos ’Jézus’ nevével!
Mindez prófécia arról, hogy Jézus közeledik, aki a nagy Király, a Béke Fejedelme, Királyok Királya és az Urak Ura, a Főpap. Emberi szemmel nézve Zerubbábel feladata volt mindez, de a szellemi összefüggéseket nézve észrevehetjünk, hogy Józsue megkoronázása Jézus főpapi és királyi mivoltára utal, aki a szentség uralkodója.
Micsoda ajándék ezen az úton haladni veletek! Nagyon hálás vagyok ezért a közösségért! Tudom, hogy könnyebb úgy elolvasni ezt, ha tudjuk, hogy mások is velünk tartanak! Segít, hogy az Ige átmosson, és nekem is segít, hogy ne lankadjak el. Hálás vagyok az Úrnak és nektek is! Dicsérjük az Urat és imádkozzunk egymásért Istenhez! Imádkozom értetek. Imádkozzatok értem!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
269. nap, A kis dolgok jelentősége, Ezd 5-6, Zak 4-6, Péld 20,8-11 (2025.11.20., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük ezt a napot! Köszönjük, hogy beszélsz hozzánk Zakariás prófétán keresztül és köszönjük, hogy felfeded előttünk a tervedet Ezdrás pap írásain keresztül. Sok-sok köszönet és hála neked, mert te Jó Isten vagy. Ma és minden nap dicsérettel és imával akarjuk kezdeni a napunkat, hogy először a dicsőítés szálljon fel hozzád! Amikor imádkozunk és engedjük, hogy a Te igéd megszólítson minket, akár a nap elején, a nap közepén vagy a nap végén, akkor mindig először dicsőítünk téged! Kérlek, a Te Fiad, Jézus Krisztus nevében, fogadd el dicséretünket, hálaadásunkat és a szívünket! Jézus nevében. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Példabeszédek annyira nagyszerűek, de itt van a 11. vers, amit külön ki kell emelni. „Ahogy a gyerek játszik, abból látni lehet, tiszták és igazak lesznek-e a tettei” (Péld 20,11). Ez tényleg így van. Mondhatod, hogy hiszel valakinek, de ha tényleg meg akarod ismerni X.Y.-t, akkor meg kell nézni a cselekedeteit, hogy ’hogyan játszik’. Ha valaki erényesnek mondja magát vagy akár rosszindulatúnak, akkor hogyan tudjuk meg, hogy valójában mi van az ő szívében? Nyilván senki nem tudja pontosan mi van az ember szívében, de a cselekedeteink és a szavaink mutatnak valamit abból, hogy milyen a szívünk. Jézus tanítása alapján mondhatjuk, hogy a száj a szív bőségéből beszél, de a cselekedet is a szív bőségét tárja fel. S valóban: néha rádöbbenünk, hogy hihetetlen módon a cselekedeteink tényleg tükrözik azt, ami a szívünkben van.
Ezdrás 4. fejezetében láttuk a Templom építésének félbehagyását, de itt az 5. fejezetben folytatják. Miért is folytatják? Találkozunk Ezdrás, valamint Aggeus és Zakariás próféta könyveinek összecsengésével, mivel így kezdődik az 5. fejezet: „Akkor a próféták, Aggeus és Iddó fia, Zakariás prófétálni kezdtek a júdeai és jeruzsálemi zsidóknak, Izrael Istenének a nevében, aki fölöttük volt. Erre Sealtiel fia, Zerubbábel és Joszadak fia, Jesua munkához láttak, és újra elkezdték építeni az Isten házát Jeruzsálemben. Az Isten prófétái mellettük álltak, és biztatták őket” (Ezd 5,1-2). Majd jönnek a király hivatali emberei és kérdezik: „Ki adott nektek engedélyt, hogy fölépítsétek ezt a házat, és ezeket a falakat újra felhúzzátok?” (Ezd 5,3). Ez itt zseniális… Xerxész és Artaxerxész egyszerűen elfelejtették, hogy az őket megelőző perzsa király, Círusz, küldött egy levelet a zsidóknak, amiben megengedte nekik, hogy visszatérjenek a Szent Földre.
Amikor például a munkád során lefűzöd a dokumentumokat vagy a fájlokat rendezed, akkor gondolhatod, hogy ez csak egy apró fogaskereke a bürokráciának, és semmi értelme… De mit tesz Dáriusz perzsa király most, hogy a Templom építése megakadt? Izrael népe azt üzeni neki, hogy Círusz engedélyt adott mindarra, amit csinálnak. Erre Dáriusz elkezdi kerestetni az engedélyről szóló írásokat. Hihetetlen, de Ekbatanában meg is találják Cirusz király azon tekercseit, ahol azt mondja, hogy ’küldjétek vissza a zsidókat, hogy felépítsék a Templomot és minden ezzel kapcsolatos költséget fizessetek ki nekik’. Szóval, ha utálod, hogy a bürokráciában mindig figyelni kell az apró részletekre, hogy mindent a helyére lefűzzél, akkor most láthatod, hogy ez valójában milyen jó és hasznos dolog. Babilonban és Perzsiában is voltak emberek, akik ezzel foglalkoztak. És ez óriási változást hoz a zsidó nép életébe! Valaki elrakta a helyére a papírokat, így könnyen meg tudták találni és elolvasni azokat. Dáriusz nem csak azt mondja, hogy rendben folytassátok az építkezést, hanem anyagilag is támogatja őket. Micsoda hihetetlen ajándék!
Pár év múlva megépül a Templom, és amikor a Húsvétot ünneplik, így szólnak: „Örömmel ülték meg hét napon át a kovásztalan kenyér ünnepét, mert az Úr örömmel töltötte el őket, feléjük hajlította Asszur királyának szívét, hogy megerősítse kezüket az Isten – Izrael Istene – házának építésére” (Ezd 6,22). Félelmetes. Holnap megjelenik maga Ezdrás pap is, és látni fogjuk, hogy milyen sokat segít majd Izrael népének.
Közben folytatódnak Zakariás próféta látomásai. A 4. fejezetben ezt írja: „Vajon van-e valaki, aki megveti e szerény kezdet napját? Örülni fognak majd, ha látják a választott követ Zerubbábel kezében” (Zak 4,10). Nagyon nehéz lelkesnek lenni, amikor azt látjuk, hogy nincs nagy mozgás az életünkben. Napról napra jelentéktelen dolgok történnek, tesszük egyik követ a másikra. Olyan robotolásnak tűnik az egész. Semmi nem történik. Csak kis dolgok történnek, de mi mégsem vethetjük el a kis dolgokat! Mert örülni fogsz a végén.
Nagy nehezen visszatérsz Jeruzsálembe, építed a Templomot, de egyszer csak minden elakad, és 20 év múlva már úgy tűnik, hogy semmit nem tettél. Ám hirtelen jön az Úr és felemeli választott szolgáját, Zerubbábelt és Józsué papot, akit „Sarj”-nak nevez (Zak 6,12), és kész is a Templom!
Ez egy meghívás mindannyiunknak, hogy ne becsüljük le a kis dolgokat a hétköznapjainkban. Legtöbbünk napjait kis dolgok teszik ki.
A 6. fejezetben a ’A fogadalmi korona’ részben ezt olvassuk: „Gyűjtsd össze az ajándékokat a foglyoktól, Heldájtól, Tóbiástól és Jedajától. Azután menj el Jozijának, Szofoniás fiának házába, aki megérkezett Babilonból. Vedd az ezüstöt és az aranyat, készíts egy koronát, és tedd Józsuénak, Jehocadak fiának, a főpapnak a fejére (Zak 6,10). Azt gondolnánk, hogy az ezüst és arany koronát Zerubbábel fejére kellene tenni, hiszen ő vezeti a népet, ehelyett Józsuénak a főpapnak a fejére helyezik. Miért teszik ezt? Ha emberi szemszögből nézzük, akkor nem tennénk ilyet. De ez egy Jézusról prófécia! Miért? Mert Jézus a főpap, és őt koronázták királlyá is. Józsue neve, vagyis ’Jeshua’ azonos ’Jézus’ nevével!
Mindez prófécia arról, hogy Jézus közeledik, aki a nagy Király, a Béke Fejedelme, Királyok Királya és az Urak Ura, a Főpap. Emberi szemmel nézve Zerubbábel feladata volt mindez, de a szellemi összefüggéseket nézve észrevehetjünk, hogy Józsue megkoronázása Jézus főpapi és királyi mivoltára utal, aki a szentség uralkodója.
Micsoda ajándék ezen az úton haladni veletek! Nagyon hálás vagyok ezért a közösségért! Tudom, hogy könnyebb úgy elolvasni ezt, ha tudjuk, hogy mások is velünk tartanak! Segít, hogy az Ige átmosson, és nekem is segít, hogy ne lankadjak el. Hálás vagyok az Úrnak és nektek is! Dicsérjük az Urat és imádkozzunk egymásért Istenhez! Imádkozom értetek. Imádkozzatok értem!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
268. nap, A Templom újjáépítése – Ezd 3-4, Zak 1-3, Péld 20,4-7 (2025. 11.19., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk ás áldunk téged! Köszönjük az igéidet. Köszönjük a Lelkedet, aki nem csak a Te Igédet alkotta, hanem minket is lelkesít az olvasásában. Kérünk, Urunk, vedd el tőlünk mindazt, ami megakadályoz minket a helyes értelmezésben. Hogy ne csak felfogjuk és megértsük, hanem valóban befogadjuk és életre váltsuk a Te igéidet, amik a Te ajándékaid nekünk. Dicsőítünk téged ma és minden nap! Minden, ami vagyunk, minden, amit teszünk és ami a miénk, az mind a tiéd. Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ma nem csak Zakariás prófétát kezdjük el, hanem Ezdrás próféta könyvében is haladunk tovább. Ezdrás 3. fejezetében helyreáll az istentisztelet Jeruzsálemben. Mi is történik ekkor? Az emberek visszajöttek a babiloni fogságból és mit csinálnak? Azt teszik, amit tenniük kell. Cirusz, Perzsia királya visszaadta nekik az arany- és ezüstedényeket, amiket Nebukadnezár, a babiloni király elvitt tőlük a Templomból. Most visszakaptak mindent és minden készen áll az istentisztelethez. Ez a leglényegesebb dolog. Persze az is, hogy az Ígéret földje, Jeruzsálem, a város, valamint Júda is az övék, de a legfontosabb a Jeruzsálemi Templom.
Mózes előírásai szerint előkészítik az oltárt a reggeli, az esti és az ünnepi áldozat bemutatásához. Lefektetik Isten házának az alapkövét Jeruzsálemben. Ez nagyon nagy dolog. Nem csak az áldozatot készítik elő az oltáron, hanem Isten házát is elkezdik helyreállítani.
Emlékezzünk vissza Dávidra, aki azt mondta, hogy ’szeretnék egy házat építeni neked Uram. Én szép házban élek, de Te csak egy sátorban laksz, ezért építeni akarok neked egy templomot.’ Majd Nátán prófétán keresztül mondja Isten Dávidnak, hogy a fia fogja felépíteni – és valóban Salamon tette ezt meg. A Templom csodálatos lett és Isten dicsőségére épült. Most pedig ott tartunk, hogy ismét letették az alapkövét. Jönnek a papok díszruhában, a leviták trombitával és Ászáf fiai, akik hálaéneket zengtek, hogy dicsőítsék az Urat. Sok idős pap és családfő, akik régen látták az első templomot, hangosan sírtak amikor meglátták a lerakott alapkövet. Zokogtak, mert látták, hogy ez kisebb lesz az eredetinél, amit Salamon építtetett.
Van ebben a sírásban valami jó és valami rossz is. A jó az, hogy visszaemlékeznek, hogy Isten dicsőségére épül a Templom, és itt össze tudnak majd jönni Istent imádni és áldozatot bemutatni. Bár nem lesz ugyanaz, mint régen, amikor minden egyszerűbb és jobb volt, de nem is ez a lényeg. Azonban van egy negatív dolog is a sírásban. Az emberek megtorpantak. Velünk is előfordul, hogy a múltra gondolunk és nem vagyunk benne a jelenben. Lehet, hogy itt az idősebb embereknek feljöttek az emlékeik és nem fogták fel, hogy Isten mit tesz abban a percben.
Emlékszünk ugye, hogy Ezdrás és Nehemiás könyvei a visszatérésről és az újjáépítésről szólnak. De ez nem azonnal történik, ez egy folyamat. Az Újszövetségen is olvassuk, hogy Heródes negyvenhat év alatt építette újjá a Templomot. Meg kell értenünk, hogy ha nem vagyunk képesek észrevenni, mit tesz ma Isten, akkor nem is fogjuk megtapasztalni azt! Ez nagyon fontos, hogy lehet jó a visszaemlékezés és lehet rossz is, amikor beleragadunk a múltba.
Ezdrás 4. fejezetében ellenállással találkozunk a Templom építésével kapcsolatban. Kik állnak ellen? A szamaritánusok. Jönnek haza a zsidó emberek Babilonból a földjükre, de ott hetven éve mások laknak, akik közül sokan szamaritánusok. Igaz, régen a zsidók laktak ott, de ez már 50-60-70 éve volt, s emiatt feszültség alakul ki közöttük. A szamaritánusok felajánlják, hogy építsenek együtt Templomot, hiszen valójában ők és a zsidók testvérek, unokatestvérek, vagyis egy család voltak. Erre mit mondanak a zsidók? Nemet mondanak. Ez nagyon lényeges.
A 2 Királyok 17. fejezetben olvastuk, hogy a szamaritánusok megengedték a zsidóknak, hogy építsenek Templomot, de ők nem imádták Izrael Istenét. A szamaritánusok a saját isteneiket imádták. Erről szól János evangéliumában, a 4. fejezetben az a bizonyos párbeszéd a szamáriai asszonnyal. A nő azt mondja, hogy ti, zsidók, Jeruzsálemben imádjátok az Istent és mi nem, ezért megosztottság van közöttük. Miért? A szamaritánusok lehet, hogy hisznek Istenben, de mellette sok téves dologban is. Nagyon fájdalmas, amikor az Egyházakban szakadás keletkezik vagy egyesek megváltoztatják a tanításokat.
Most itt vannak a szamaritánusok és azt mondják, hogy építsünk együtt templomot Istennek, de a zsidók nemet mondanak. Azért ellenzik, mert tudják, hogy a szamaritánusok a saját hamis isteneiknek fogják építeni a templomot. Ez nagyon fontos és ezt nem tehetik meg a zsidók. Erre válaszként a szamaritánusok politikai vonalon mennek tovább és levelet írnak a perzsa királynak, Xerxésznek, akivel később találkozunk Eszter könyvében. Majd Xerxszész utódának, Artaxerxésznek is írnak panaszlevelet, amiben összemossák az igazságot a hazugsággal. Mindannyian tudjuk, hogy ez a legjobb módja annak, hogy hazudjunk. A gonosz beférkőzik a szívünkbe majd az igazságot kifordítja és hazugság lesz belőle. Ezt teszik a szamaritánusok is. Levelet írnak a perzsa uralkodónak, hogy ezek a zsidó emberek lázadoztak Babilon ellen, ami igaz, és ha felépítik a falaikat és a Templomukat, akkor nem fognak adót fizetni neked. Azt mondják, hogy Júda és Jeruzsálem egy lázadó terület lesz, ami pedig nem igaz, mert a zsidók mindig megfizették az adókat. Emiatt leáll az építkezés és csak a negyedik fejezetben folytatódik, Dáriusz perzsa király uralkodásának 2. esztendejében. Miért fontos ez nekünk?
Egyrészt azért, mert erről az időszakról beszélt tegnap Aggeus próféta és ma Zakariás próféta is. Zakariás könyve itt kezdődik, majd Aggeus két hónappal később írja le részletesen a próféciáit. Vagyis ezek az események itt találkoznak össze. Tegnap Aggeus, ma Zakariás bátorítása ugyanarra vonatkozik. Az emberek visszatértek Izraelbe, Júda és Benjamin földjére és ezt mondja Zakariás: „Térjetek vissza hozzám, és én is visszatérek hozzátok” (Zak 1,3). „Forduljatok el gonosz utaitoktól, és gonosz tetteitektől!” (Zak 1,4). Micsoda vigasztalás és bátorítás ez nekünk! Majd így folytatja: „Hirdesd továbbá: Ezt mondja a Seregek Ura: Városaim bővelkedni fognak a javakban. Az Úr megkönyörül Sionon, és ismét kiválasztja Jeruzsálemet” (Zak 1,17). Itt olvassuk Zakariás első négy látomását a nyolcból, amiből egyet szeretnék kiemelni, mielőtt befejezzük.
A 3. fejezetben Józsue főpap és a sátán jelenik meg. Emlékezzünk vissza az ősi időkben a ’ha-satan’ az Ószövetségben a ’vádlót’ jelentette. Itt áll a vádló, a sátán, Józsue a főpap mellett. Józsue piszkos ruhát hord, vagyis nem alkalmas arra, hogy áldozatot mutasson be a Templomban. Sokszor a mi megjelenésünk sem alkalmas arra, hogy az Úr jelenlétében legyünk. Gondoljatok rám, mint papra vagy más papokra, vagy bárkire. Sokszor mi sem vagyunk olyan állapotban, hogy belépjünk az Úr jelenlétébe vagy áldozatot mutassunk be tiszta szívvel, jószándékkal, ahogy az Úr szeretné. Mégsem bocsájtja el az Úr Józsuét. Sőt, ezt mondja az angyal: „’Vegyétek le róla a piszkos ruhát, és öltöztessétek díszes ruhába! A fejére tegyetek tiszta föveget!’ Fel is öltöztették díszes ruhába, a fejére pedig tiszta föveget tettek” (Zak 3,3). Majd azt mondja az Úr, hogy ha új ruhát kaptál, akkor élj is úgy! Ez a legfontosabb. Akinek megbocsátott Jézus Krisztus, azok mind meg vannak hívva erre! Ahogy Jézus mondta a házasságtörő asszonynak: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!” (Jn 8,11). Józsue főpap esete is hasonló. A bűnt levette róla Isten, de többet ne vétkezzen.
Imádkozzunk az Úrhoz igazságban és jóságban. Mindannyian erre vagyunk meghívva. Hogy megkapjuk az Úr kegyelmét. Hogy megkapjuk a megbocsájtását. Hogy megújuljunk, elhagyjuk a bűneinktet és az Úr felé forduljunk.
Az utolsó sor ma Zakariás könyvében így szól: „kiirtom a gonoszságot ebből az országból egyetlen nap alatt. Azon a napon – mondja a Seregek Ura – meghívhatjátok majd egymást a szőlő és a fügefa alá” (Zak 3,10). Ez a megpihenés helyét jelenti. „Kiirtom a gonoszságot ebből az országból egyetlen nap alatt!” Ez zseniális. Barátaim, melyik nap volt ez az „egyetlen nap”? Szerintem ez a Nagypéntek volt! Ezen a napon Isten megfizette a mi bűneink árát. Isten maga tette lehetővé nekünk, hogy megtisztuljunk a Bárány Vére által. Azon a bizonyos napon Isten elvette a bűnt, nemcsak ott, akkor, hanem az én életemből és a ti életetekből is.
Most itt vagyunk megújulva, mint Józsue, vagy mint a házasságtörő asszony. Ezt mondja az Úr: „Én sem ítéllek el téged” (Jn 8,11). Vagyis megbocsát neked, de többé ne vétkezz! Ez csak Isten kegyelmével sikerülhet! Mint mindig, most is Isten kegyelméért imádkozom, mert nagy szükségünk van rá! Szükségünk van az erejére a továbbhaladáshoz. Imádkozzatok értem, mert nekem is erre van szükségem! Alig várom, hogy holnap találkozzunk! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
267. nap, Közömbösség és apátia – Ezdr 1-2, Agg 1-2, Péld 20,1-3 (2025.11.18., kedd)
(Ma új szakaszt kezdünk üdvtörténeti utazásunkban, ezért kérjük, olvassátok el a Bevezetés a Visszatérés korához című rendkívül érdekes anyagunkat is!)
Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged! Köszönjük neked, hogy ma továbbléphetünk az üdvtörténet vonalán, a Visszatérés történetéhez, annak az újrakezdés nagy lehetőségnek az idejéhez, amelyet Izrael kapott. Hazatérhettek az Ígéret földjére, még úgy is, hogy az sokuknak ismeretlen hely volt. Segíts minket, mert tudjuk, hogy két világ számára alkottál meg minket, erre és az eljövendőre. Bár ez a világ most az otthonunk, tudjuk, hogy ez nem az örök hajlékunk. Minket egy másik világnak teremtettél igazán. Egy olyan világ számára, ami most még idegen nekünk, és sokszor közömbösek is vagyunk iránta. Urunk, a visszatérésnek ebben a történetében, kérünk emlékeztess minket a te néped történetére, de a mi sorsunkra is! Bár most ez a föld az otthonunk, mégsem ez az örök, és végső lakhelyünk. Adj nekünk, Urunk, vágyat arra az országra! Add meg nekünk az akaratot, hogy harcoljunk azért az otthonért! Végül pedig, vigyél minket haza a te kegyelmedből! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Csak röviden pár szót arról, hogy micsoda ajándék a Példabeszédek könyve. A Példabeszédek 20,1 mondja: „A bor gúnyolódik, ami részegít, az lármáz, senki nem lesz bölcs, aki tántorog tőle.” Igen, ha csak rágondolunk, hogy hány ember hagyta, hogy az életét az alkohol vezérelje… Sajnos ő tévúton jár, és nem él bölcsen. A Példabeszédek 20,3 pedig ezt mondja: „A viszályt elkerülni becsületére van az embernek, ahány bolond van, az mind perlekedik.” Hát nem ez a helyzet? Jellemző ránk, hogy beleugrunk minden apró veszekedésbe, vitatkozásba, akár csak szőrszálhasogatásból is. És fel is ismerjük, ha ezt tesszük. Amikor Dávid király történetét olvastuk, azt imádkoztuk, hogy ’Uram, mutasd meg azokat a harcokat, amiket meg kell harcolnom, és azt is, hogy melyiktől kell távol maradnom! Mutasd meg, mely harcokban kell részt vennem! Mutasd meg, mikor kell hátralépnem, mondván: az nem az én harcom’. Imádkoztunk, hogy kapjuk meg ezt a bölcsességet! Ha nincs meg ez a bölcsesség nekünk, arra mondja itt a Szentírás, hogy „bolond”.
Emellett persze olvassuk a hazatérés történetét is, Ezdrás könyvében. Ezdrás írástudó. Láthatjuk majd, hogy a könyv első hat fejezete egészen máshogy néz ki, mint a többi. Eredetileg Ezdrás és Nehemiás könyvei egy könyvet alkottak, amelyeket nagyjából a Krónikák könyveivel egy időben írhattak. (Emlékezhetünk rá, hogy a Krónikák könyvei annak összefoglalását írják le, ahogyan Isten népének adja az Ígéret földjét, beszél a királyok koráról, majd a fogságba hurcolásról és a visszatérésről is.) Most újra ezt a történetet olvassuk. A fogságból való visszatérés történetét. Ezdrás könyvének eleje visszaigazolja Jeremiás jövendölését a szabadulásról. Kürosz király volt az, aki visszaengedte a népet Izraelbe.
Van valami lenyűgöző ebben a történetben. Isten hű marad az ígéretéhez. Ő engedte, hogy a nép fogságba kerüljön, de nem azért, hogy elpusztítsa őket, hanem hogy megújítsa szívüket. Most pedig megkapják a lehetőséget, hogy hazamenjenek. Észrevehetjük azonban, hogy nem mindenki tér haza. Valójában több hullámban térnek vissza, mint ahogy hullámokban is hurcolták el őket. Három hullámban térnek vissza Jeruzsálembe, és mégis van, aki úgy dönt, hogy nem megy haza. Kürosz, Perzsia királya belép a babiloniak raktáraiba és azt mondja: ’itt van rengeteg edény, amelyet Isten templomából loptak el, visszavihetitek őket és díszítsétek vele az újjáépült templomot’.
Ez vezet át minket Aggeus könyvébe. Ez a könyv mindössze két fejezetből áll, tehát az Ószövetség egyik legrövidebb könyve. Nagyjából három részre oszthatjuk. Az első rész az apátiáról szól. Vannak emberek, akik visszatértek Jeruzsálembe, hogy újjáépítsék a templomot. Családok, papok, leviták, mind azért jöttek, hogy újjáépítsék. Aggeus könyve tizenhat évvel a hazatérés után íródik, ám ekkor még el sem kezdődött az építkezés. Teljesen közönyösek ezzel szemben. Csak a saját házaikat építik. Isten ezért felhívja figyelmüket, hogy ’Lehet, hogy észrevetted, hogy nem vagy elégedett, iszol mégis szomjas vagy, eszel mégis éhes vagy. Lehet, hogy feltűnt, hogy ezeket mind csinálod, mégsem elég. Ennek az lehet az oka, hogy valójában nem engem szolgáltál. Nem azt teszed, amiért visszatértél, hogy építsd újra a templomot’. Közömbösek az Úr dolgai iránt.
A második fejezetben aztán már inkább csüggedtek. Elkezdik az építkezést, a dolgok mégsem alakulnak jól. A harmadikban pedig kiderül, hogy még ha meg is változtatják az életüket, akkor is megmaradnak a tetteik következményei.
Ugyanaz a történet, mint a mi életünk. Ugyanaz a történet, mint az egész Biblia. Ha nem térsz vissza a gonosztól az Úrhoz, a bűnöd nem áll meg nálad, hanem tovább terjed az egész életedre, és a körülötted élőkre.
Aggeus nem csak azt mondja, hogy szabaduljunk meg a közömbösségtől az Úr háza iránt, hanem azt is, hogy ne legyél csüggedt. Tudsz előrelépni! Isten hív téged! Segíteni fog az ügyeidben! Továbbá: változtasd meg az életed! Ugyanúgy, ahogy az ókorban, ugyanúgy, mint apáink, anyáink vagy nagyapáink és nagyanyáink idején, a gonoszságod nem áll meg nálad, hanem tovább terjed. Változz hát meg most!
Nagyon jó, rövid könyv ez, ami el is ítél minket, amiért vannak területei az életünknek, ahol mi vagyunk közömbösek, csüggedtek, vagy ahol mi vesszük észre, hogy változnunk kell, és azonnal vissza kell térnünk az Úrhoz. Kérjük Istent, hogy segítsen minket a hozzá való visszatérésben, hiszen neki teremtettünk, és ő adta nekünk az életet. Tehát a közöny, a csüggedés miatt, és a bűneink által okozott sebek miatt imádkozzunk egymásért… mert szükségünk van a megtérésre!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
266. nap, Az Atya Fia – Mt 27-28, Péld 19,25-29 (2025.11.17., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged ezen a napon! Ma nemcsak Fiad nagy szenvedéséről hallunk, arról az áldozatról, amelyet egyszer s mindenkorra felajánlott értünk, hanem a feltámadás hatalmáról is! Felismerjük, hogy az a Lélek, amely feltámasztotta Krisztust a halálból, bennünk is ott van a keresztségünk által! Urunk, Istenünk, ugyanannak a Léleknek erejét adtad nekünk, amely kiemelte Krisztust a sírból! Dicsőség neked nemcsak egyetlen, szeretett Fiad, az egyszülött Istenfiú szenvedéséért, haláláért és feltámadásáért, amit dicsőségedre adtál nekünk, Atyánk, hanem azért is, mert ugyanazt a Lelket, a feltámadás lekét ránk is kiárasztottad! Segíts, hogy mindennap megtegyük, amit Jézus parancsolt tanítványainak: menjünk, és tegyünk tanítvánnyá minden nemzetet, bárhol is vagyunk! Segíts, hogy az emberek megismerjék nagy szeretetedet, hatalmadat, jóságodat és azt a csodálatos tervedet, amit életükre vonatkozóan készítettél! Urunk, Istenünk, Jézus nevében köszönjük Máté evangéliumát! Köszönjük magát Máté apostolt, és mindazt, amit az ő életében tettél, és amit a mi életünkben is teszel, s továbbra is tenni fogsz! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Van valami, amit érdemes tudni Mátéról. Lehet, hogy furcsán hangzik, de minden katolikus templomban van oltár és minden oltárban van egy úgynevezett oltárkő. Az oltárkőbe rejtve pedig egy ereklye található. Ez többnyire egy szentnek a csontdarabja, aki életével megdicsőítette az Urat. Ez a hagyomány az ősegyházból származik, amikor a keresztényeknek a föld alatt, katakombákban kellett szentmisét bemutatniuk. Gyakran a szentek sírköveit, kő szarkofágjait használták oltárként. Így kapcsolódunk hitbeli elődeinkhez. Emlékezünk rájuk, és kérjük közbenjárásukat, ugyanúgy, ahogy én is kérem, hogy imádkozzatok értem, és én is imádkozom értetek: közbenjárunk egymásért.
Ahogyan Jézus is mondta egy néhány nappal korábbi versben: „Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,32). Ezért mindazok, akik benne halnak meg, élnek. Így ők is imádkozhatnak értünk, ahogy mi is imádkozhatunk egymásért. Az oltárban lévő ereklye erre emlékeztet minket: a szentekre, akik előttünk jártak, és arra, hogy Isten hogyan munkálkodott ezeknek a távolról sem tökéletes embereknek az életében, hogy dicsőségére legyenek és mi folyamatában láthassuk Isten művét a történelemben.
Amikor majd a Jelenések könyvéhez érünk, látni fogjuk az összes szentet, mindazokat, akik a mennyben vannak a Bárány trónja körül, amint imádságokat ajánlanak fel. Amikor a földön szentmisét ünneplünk, mi is ehhez a mennyei dicsőítéshez csatlakozunk: dicsőítjük az Atyát a Szentlélek erejében, Jézus Krisztus által. Ez a mennyei dicsőítés folyamatos, jelenleg is zajlik.
Itt, a Duluthi Egyházmegye székesegyházában az oltár alatt Máté apostol ereklyéje található — elképesztő, nem? Egy csontdarabka abból az emberből, aki a Máté evangéliumot írta. A vámszedőből, akit Jézus hívott: „gyere, és kövess engem!” (Mt 19,21). És ő felkelt, és követte az Urat. Élő, történelmi kapcsolat ez az ősegyházzal és ezzel a különleges apostollal, akinek evangéliumát az utóbbi napokban olvassuk.
De még ennél is nagyobb ajándék Jézus Krisztus áldozata. Magunk előtt látjuk Pilátus kihallgatását, Jézus hallgatását, és a tömeget, amely Barabást választja Jézus helyett. Talán már említettük, hogy a ’Barabbás’ név arámul annyit jelent: ’az atya fia’ (bar = fiú, abbas = atya). Tehát ott áll a bűnös ’atya fia’, és ott az ártatlan, az ’Atya igaz Fia’, és az emberek a bűnöst választják, a gyilkost, és halálra adják az igazat.
Ezt a rossz választást látjuk folyamatosan megismétlődni az Ószövetségben is. Például Jákob és Ézsau esetében, ahol Ézsau egy tál lencséért eladja elsőszülötti jogát. Mi is folyton odaadjuk az ajándékot, amit Istentől kaptunk azért a bűnért, ami a mi akaratunk és nem Isten akarata szerint való. A mi szívünk is olyan, mint Izrael népének szíve. Akármennyire más korban, más helyen és körülmények között, más kultúrában élünk, mindig kísértésben vagyunk, hogy a hamisat válasszuk az igaz helyett, a megtörtet az egész helyett, Barabást – Isten igaz Fia helyett.
Így, hogy már olvastuk a prófétákat, érdekes olvasnunk, mikor a nép azt mondja: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,25). Ezt a mondatot néha fel is használják, teljesen jogtalanul, a zsidók elnyomásának vagy bántalmazásának igazolására. De azt is látnunk kell, hogy Máté mintegy profetikusan lejegyezte, hogy ezt mondták. A prófétáknál, Jeremiásnál, Ezekielnél vagy Izajásnál is intő figyelmeztetésként jelenik meg hasonló mondat: ha nem tértek meg, az ártatlan vére rajtatok lesz. Ez egy folyamat része. A Bibliát mindig a megfelelő kontextusban kell értelmezni. Tehát nem úgy kell olvasnunk ezt a részt, hogy az új vallás hívei, a keresztények vádolják a zsidókat. Hanem úgy, mint egy prófécia beteljesedését. Az Apostolok cselekedeteiben majd erről részletesebben is fogunk beszélni, hogy a kora keresztények nem egy új vallás alapítóinak tartották magukat, hanem azt mondták magukra, hogy ’zsidók vagyunk és most éljük a szövetség beteljesedését’. Az a szövetség, melyet Isten az ősatyákkal és Dáviddal kötött, Jézusban teljesedett be. Egyik zsidókeresztény sem határolódott el a többi zsidótól, mondván azok ők, mi pedig mások vagyunk. Hanem a teljes zsidóságot ’mi’-ként értelmezték – mi vagyunk a szövetség népe, mi vagyunk Izrael népe. Jézus azt mondta az utolsó vacsorán: „ez az én vérem, a szövetségé” (Mt 26,28). Ez annak a szövetségnek a folytatása, megújítása, melyet Isten kötött kezdetben Ádámmal és Évával, majd Noéval, Ábrahámmal és időről-időre megújított népével. Most pedig Jézus megalapítja az utolsó vacsorán az Ő vérében és megpecsételi, beteljesíti a kereszten.
Foglalkoznunk kell még Jézus a kereszten mondott szavaival. Így kiált fel a kilencedik órában: „Éli, Éli, lamma szabaktani?” Vagyis: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). Van valami mély értelmű ebben a mondatban. Jézust valójában soha nem hagyta el az Atya, soha nem fordította el arcát a Fiától. Sőt, az Atya éppen hogy egyesült a Fiúval az önfeláldozásban. Ennek ellenére, Jézus azt is magára vette emberségünkből, hogy átélte az elhagyatottság, a magány érzését, amit mindannyian ismerünk. Bár tudta, hogy az Atya nem hagyta el, mint ahogy mi is biztosak lehetünk benne, hogy Isten minket sem hagy el, de mégis van, hogy úgy érezzük. Jézus engedte, hogy az elhagyatottság érzése, amit mi átélünk, teljesen elborítsa Őt a kereszten. Ebben a kiáltásban a 22. zsoltárt idézi, amely a kétségbeesés imája, a teljes elhagyatottság kifejezése, de a végén remény szavával zárul. Jézus tehát nemcsak a szenvedést, hanem a reményt is kimondja.
Végül: nemcsak Jézus áldozatának mélysége üdvözít minket, hanem szeretetének mélysége is. Ez a szeretet vonzotta le Őt a mennyből, ezért testesült meg. Ez a szeretet vezette Őt keresztül élete eseményein és megtapasztalásain: a szegénységen, fájdalmon, barátságon, elhagyatottságon. Irántunk való szeretetből lépett a keresztútra és adta értünk életét a kereszten. A szeretet támasztotta fel a halálból is, vitte a mennybe, és ezzel a szeretettel küld minket is. Hatalmas a küldetés, amelyről Jézus így beszél: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 27,18-20).
Ugyanezt mondja most nekünk is Jézus: ’tégy másokat az én tanítványommá’! Lehet, hogy nekünk nem a föld végső határaira kell mennünk, hanem a saját otthonunkban, családunkban, barátaink között kell tanítványokat nevelnünk. A mezítelenek, akiket öltöztetnünk kell, az éhesek, akiket etetni, azok lehet, hogy a gyermekeink. Talán a rokonaikat kell vigasztalnunk, velük kell törődnünk. Megeshet, hogy a távoli helyek számunkra a szomszédjainkat jelentik, ők azok, akiket tanítvánnyá kell tenni. Mindenesetre, Jézus küld bennünket: ’Menjetek’. És ne feledjétek, nem vagytok egyedül: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 27,20). A világ vége még nincs itt, tehát Ő most is velünk van! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedései alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)