265. nap, A mulasztás bűnei – Mt 25-26, Péld 19,21-24 (2025.11.14., péntek)
Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged! Urunk, Istenünk, Te szeretetből adtad nekünk Fiadat, és Fiad önként adta életét az irántunk való szeretetből. Még az árulás közepette is szeretett minket! Továbbra is adott, pedig előre tudott a tanítványok árulásáról, és a mi árulásunkról is! És mégis: a szeretetet választotta, és az önátadást! Urunk, Istenünk, segíts, hogy mindig el tudjuk fogadni ezt a szeretetet! Segíts, hogy mindig engedjük magunkat kiválasztani, hogy a Tieid lehessünk! Drága áron váltottál meg minket! Segíts, hogy így is éljünk, ma és mindennap, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Most eljutottunk a szenvedéstörténethez, már bele is kezdtünk ma, de előtte még itt van a 25. fejezet, amely az éberségről szól, arról, hogy készen álljunk. Olvastuk az okos és balga szüzek példabeszédét. A példabeszédekről tudnunk kell, hogy nem minden élethelyzetre alkalmazhatók szó szerint. Gyerekként, amikor ezt hallottam, azt gondoltam: ’Várjunk csak, hát ez nem helyes, hiszen anyukám mindig azt tanította, hogy meg kell osztani másokkal, amink van. Az okos szüzek pedig lehet, hogy előrelátóak, de nem nagylelkűek, az biztos. Nem úgy tesznek, ahogy anyukám tanította.’
De nem ez a példabeszéd lényege! Minden példabeszédnek van egy központi üzenete, ami itt az, hogy legyünk felkészültek!
Az ’olaj’ itt szimbolikus értelmű, nem csupán fizikai olajat jelent, hanem inkább azt jelképezi, amit az ember a szívében ápol: az erényeket, illetve a kapcsolatot Istennel. Amikor a balga szüzeknek elfogy az olajuk, és a vőlegény azt mondja nekik: „nem ismerlek benneteket” (Mt 25,12), ez arra utal, hogy az olaj megléte az Istennel való kapcsolatunkat jelenti. Azt a részünket, amit teljesen átadtunk neki, és amit Ő épített fel bennünk az Ő kegyelméből. Ez nem megosztható. Ahogyan nem tudod átadni valakinek a megszerzett tudásod egy vizsga előtt, vagy egy maratonra készülve az edzettségedet, vagy akármi másra való felkészültségedet, ugyanígy nem tudod átadni másnak a saját, Istennel épített kapcsolatodat. Ha valaki átadta magát Istennek és növekszik a kegyelemben, ezt nem vehetem át tőle és ő nem tudja ezt megosztani velem. Mindenkinek saját magának kell az Urat választania, megélnie és fejlesztenie ezt a kapcsolatot: ez az, amit készenlétnek nevezünk.
Ezután következik a talentumok példázata és a nemzetek ítélete. A talentumokról szóló példabeszéd arra emlékeztet, hogy az életünknek gyümölcsöt kell teremnie. Emlékszünk, hogy néhány fejezettel korábban Jézus megátkozta a fügefát, mert nem volt rajta termés. Nem azért tette, mert rossz napja volt, hiszen Ő tökéletesen tudott uralkodni az érzelmein. Ez a tette szimbolikus volt. A fügefa azért van, hogy megadja termését. Ahogy a fügefa is azért létezik, hogy gyümölcsöt hozzon, úgy a keresztény élet célja is ez: aki az Úrhoz tartozik, annak az igazságosság gyümölcseit kell teremnie – így Izrael népének is. Az az életünk értelme, hogy gyümölcsöt teremjünk! Ha csak megőrizzük a magunk számára, amit kaptunk, és nem használjuk, az kudarc. Azt kell keresnünk, hogyan és hol tudjuk kamatoztatni Istentől kapott talentumainkat mások javára és az Ő dicsőségére. Mert nem az én tulajdonom, hanem használatra kaptam.
S itt jön a kérdés: azért kaptuk, hogy mutogassuk, feltűnősködjünk a talentumainkkal? Hogy mindenki megtudja. hogy mi tanítványok vagyunk vagy evangelizátorok? A cél nyilván nem a magamutogatás, de a lényeg itt az, hogy Jézus karakteres tettekre, konkrét helyzetekben való kiállásra biztat minket! Jézus ezt egyértelművé teszi a nemzetek ítéletéről szóló képben: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25,34-36).
Ezek nem csupán szép gesztusok, hanem az erényes élet tettei. Azok jutnak be a mennybe, akik megcselekedték ezeket, és azok kerülnek a pokolba, akik elmulasztották megtenni ezeket. Ezt nevezzük a mulasztás bűnének. Nem arról van szó, hogy elmégy egy idegen mellett és belerúgsz, vagy látsz egy éhező embert és pofon vágod. Nem, nem az a gond, hogy kifejezetten gonoszat cselekszel, hanem hogy nem teszel jót. Fontos erről beszélni, hiszen nagy viták tudnak kialakulni a hit és a cselekedetek kapcsán. Itt Jézus félreérthetetlenül elmondja, kik jutnak a mennybe és kik nem. Megtettétek vagy nem tettétek meg ezeket a cselekedeteket? – Ezeket nevezzük, ugye, ’az irgalmasság testi cselekedetei’-nek. – Ez itt a kérdés!
Lehet, hogy nem vagyok egy szörnyű ember és még törekszem is Jézus követésére, de meg kell magamtól kérdeznem, hogy hogyan állok a mulasztás bűneivel. Mikor hagytam figyelmen kívül, ha valaki a környezetemben szükséget szenvedett? Szent Jakab így ír erről: „A hit tettek nélkül halott” (Jak 2,14), és „az embert a tettek teszik igazzá, nem a hit egymagában” (Jak 2,24). Hogyan állok ehhez a felismeréshez?
Egy személyes példa: az édesanyám betegápoló nővér volt, és fiatalkorában arról álmodott, hogy elmegy a „Remény hajójával”, hogy a világ szegényeit szolgálja, mert meghallotta Jézus ma olvasott szavait és valóra akarta váltani. Aztán megismerte apámat, összeházasodtak, és felneveltek hat gyermeket. Látszólag vége lett az álmának és nem vált misszionáriussá. De valójában egész életében a rászorulókat szolgálta: etette az éhezőket, itatta a szomjazókat, ruházta a mezíteleneket: bennünket, a gyermekeit és egy csapat unokát. Ez is misszió.
Teréz anya mondott valami érdekeset azoknak, akik elmentek hozzá Kalkuttába és kifejezték, hogy azt akarják tenni, amit ő. Erre azt felelte: „Menj haza, és szeresd a családodat.” Igen, vannak olyan emberek, akiket Isten arra hív, hogy Kalkuttába vagy a világ más helyeire menjenek és ily módon segítsenek a rászorulókon. De többségünk arra kap meghívást, hogy nézzünk szét a környezetünkben és ott tegyünk jót embertársainkkal. Lehet, hogy épp az otthonunkban.
Megtesszük ezt? Gyakran az, hogy „rászoruló”, azt jelenti, hogy valaki mellettünk egy kis figyelemre, meghallgatásra vágyik. Akár hozzá is adhatnánk a kérdések listájához: ’Mikor láttunk úgy Uram, hogy meghallgatásra vágysz és nem hallgattunk meg?’ Lehet, hogy olyasvalakinek van erre szüksége, aki fizikailag nagyon közel van hozzád, de nehéz szeretned. Ő Jézus, álruhában – ahogy Teréz anya mondta.
Végül elérkezünk Jézus szenvedésének kezdetéhez: az utolsó vacsorához, az Olajfák hegyéhez, Jézus imájához, elárulásához és elfogatásához, meg a tanítványok elmeneküléséhez. Itt a ’getszemáni’ szót szeretném kiemelni, melynek jelentése: ’az összezúzás helye’, ahol az olajbogyókat összezúzták, hogy kinyerjék belőlük az olajat. Ott, az ’összezúzás helyén’, Jézus is összetöretett – lelkileg és testileg. Ezt az összetöretést Lukács, aki orvos volt, majd még részletesebben leírja evangéliumában.
Itt, Máténál, Jézus imájának két kulcseleme van: az őszinteség és a bizalom. Először őszintén mondja: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely”. Majd bizalommal hozzáteszi: „de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26,39). Ez minden imádság mintája kellene, hogy legyen. Őszintén elmondani az igazságot Istennek. Nem tettetni, hogy minden rendben van, ahogy van, mert lehet, hogy szörnyűségeken megyünk keresztül: fájdalmon, félelmen, frusztráltak vagyunk és nem értjük miért történik ez velünk. Mindezt elmondhatjuk Istennek, őszinték lehetünk vele, és kell, hogy azok is legyünk! Ugyanakkor bíznunk is kell benne és azt kell mondani, hogy ’ennek ellenére, Uram, ne az én akaratom legyen, hanem a tied’. Ezt sokszor nehéz megtenni.
Ezért kell imádkoznunk, és nemcsak magunkért, hanem másokért is – Isten elé állva és tanulva, hogyan legyünk őszinték és alázatosak és hogyan bízzunk benne. Ez a közösség már 265 napja van úton együtt. Csak úgy juthattunk idáig, hogy imádkozunk egymásért. Kérlek, folytassátok az imát értem is, én is imádkozom értetek. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
264. nap, Prédikálják, de nem teszik – Mt 22-24, Péld 19,17-20 (2025.11.13., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk és áldunk téged! Köszönjük, hogy segítesz minket és velünk haladsz az úton! Milyen áldottak vagyunk a te vezetésed miatt, hogy kísérsz minket a kegyelmeddel és az Igéddel. Kísérsz az igazságoddal a szereteteddel és lépésről lépésre egyre jobban feltárod nekünk a szívedet. Segíts, hogy elfogadjunk téged, ahogy felfeded magad, mert ez nem is mindig könnyű. Segíts, hogy elfogadjunk téged, ahogyan vagy, és ne csak egy meghamisított képedet. Segíts, hogy megismerjünk és szeressünk téged, úgy ahogy Te ismersz minket és szeretsz minket. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Egyre több példabeszéd, egyre több kérdés… Az utolsó fejezetekben Jézus Jeruzsálembe megy szamárháton, pálmaágakkal üdvözlik és ezt mondják: „Hozsanna Dávid fiának!” (Mt 21,9). Mindez Jeruzsálemben történik, ahol az írástudók, a farizeusok és a szadduceusok is faggatják Jézust. Tehát ezek az események Jeruzsálemben történnek.
Számos példabeszédet hallottunk Jézustól, például a királyi menyegzőről. A király elküldi a meghívókat a fia menyegzőjére, minden készen áll, de senki nem jön. Sőt, elutasítják a meghívást. Ezek azok az emberek, akik olyanok, mint a farizeusok és az írástudók, akik nem akarják meghallani János tanítását. Elutasítják, hogy Ővele eljött az Isten országa… Aztán a példabeszédben mit tesznek a király szolgái? Összegyűjtik és beviszik a jókat és a gonoszokat is a menyegzőre. Végül egy rejtélyes jelenet van a példabeszéd végén: „Amikor a király bejött, hogy lássa a vendégeket, észrevett egy embert, aki nem volt menyegzőre öltözve. Megszólította: Barátom, hogy kerültél ide, amikor nem vagy menyegzőre öltözve? Az elnémult” (Mt 22,11). Nem tudott megszólalni és kidobták a menyegzőről. Mi pedig ezt kérdezzük: ’Ha mindenkit bevittek, a jókat és a rosszakat is az utcákról, a mellékutakról, akkor miért kellene szép ruhában lenniük? Miért lennének menyegzőre öltözve?’ De a menyegzői ruha csak egy szimbólum, igaz? Ez jelenti a szükséges feltételt az Isten országába való belépéshez.
Vannak olyan egyházatyák, akik szerint ez a szimbólum a keresztség. A keresztség utal arra a díszruhára, amit a Bárány vére mosott tisztára. Vagyis a menyegzői ruha felöltése a feltétele az Isten országába való belépésnek. Az, hogy templomban vagyok, még nem jelenti azt, hogy keresztény vagyok. Ugyanígy, ha egy garázsban álldogálok, attól még nem vagyok autó! Ez egy humoros hasonlat akart lenni.
Itt látjuk ezt az embert díszruha nélkül, ami feltétele lett volna, hogy belépjen a menyegzőre. A kérdés a mi esetünkben is ez: bementem a templomba, de ’valóban bent vagyok?’
A 22. fejezetben Jézus továbbra is tanít. Talán nem nagyon hallottatok arról, hogy ki hogyan gondolkodott a feltámadásról Jézus korában. A szadduceusok egy olyan irányzatát alkották a zsidó vallású embereknek, akik csak Mózes első öt könyvét fogadták el a Tórából. Ők nem hittek a feltámadásban. Nem hittek az angyalokban, és még sok más dologban sem. Egyébként nagyon befolyásos csoportot alkottak a főtanácsban, a papok és főpapok körében.
Tehát jönnek a szadduceusok Jézushoz és kérdezik őt a feltámadásról. Előhozzák annak az embernek a történetét, aki feleségül vesz egy asszonyt, majd a férfi meghal és végül mind a hat testvére feleségül veszi egymás után, mivel sorban meghalnak. Mindez Mózes törvénye szerint rendben is van, ami azt mondja, hogy ha meghal egy férj, annak testvére köteles feleségül venni az asszonyt és felnevelni a gyermeküket. Felteszik a kérdést Jézusnak, hogy akkor kinek lesz az asszony a felesége, ha mind feltámadnak?
Jézus kétféle választ ad. Először is, a mennyországban másképp működnek a dolgok. A mennyországban nincs házasság, nem nősülnek és nem mennek férjhez. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesz egy különleges kapcsolatod a házastársaddal a mennyben. Úgy képzelem el, hogy egyedi kapcsolatban leszel azokkal a mennyben, akikkel egyedi kapcsolatban voltál a földön.
Jézus idéz a Kivonulás könyvéből is, amit a szadduceusok is elfogadnak. Kérdezi, hogy nem olvasták, amit mondott Isten? „Én vagyok Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene. Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké” (Mt 22,32). Vagyis Ábrahám, Izsák és János most is élők, tehát mi akadályozná meg a feltámadásukat? Annyira zseniális, hogy Jézus Mózes első öt könyvéből idéz amikor válaszol a szadduceusoknak! Olyan könyvből merít, amit ők is elfogadnak, azért, hogy tanítsa őket valamire, amiben a szadduceusok azelőtt nem hittek.
Mielőtt befejezzük mára, még egy dolgot szeretnék kiemelni a 23. fejezetből. Jézus ezt mondja: „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják” (Mt 23,2). Ez nagyon fontos nekünk. Vannak emberek az Egyházban, akik fel vannak ruházva jogokkal és hatáskörökkel. Vannak papok, püspökök és van pápa. Sok mindenre van felhatalmazásuk, de nem mindig élnek úgy, ahogy kellene. Rájuk is értelmezhető, amit Jézus mond, hogy ők Mózes székében ülnek. Igen, van joguk a tanításhoz és az emberek hallgatják őket. Azonban néhányuk viselkedése nem tisztességes, vagyis nem követendő. Tehát ne éljetek úgy, mint ők!
Látjuk, hogy az Újszövetségben, Jézus hierarchikus Egyházat alapított, amelyben megvan Mózes helye, vagyis Péter széke. Tudjuk, hogy ez így van, tiszteletben tartjuk a tanításokat, a hatásköreiket és hallgatjuk is a tanításokat. De ha a tekintélyesek nem élnek becsületes és szent életet, abban mi nem követjük őket, én magam nem fogok úgy élni. Ez a lényeg.
Majd Jézus tovább folytatja, ’vak vezetőknek’, ’képmutatóknak’ nevezi az írástudókat és a farizeusokat. És ez nagyon fontos számunkra, hogy megértsük a 23. fejezetet. Jézus gyakran ábrázolják egyfajta erőtlen, bátortalan nem támadó kiállású hippi-félének, aki teljesen elvtelenül azt mondja, hogy ’gyertek srácok, kössünk békét’. Jézus valóban a Béke Fejedelme, a kegyelem forrása, vagyis maga a kegyelem. Mindezekkel szemben Jézus nagyon keményen szól a farizeusokhoz és az írástudókhoz. Lehet, hogy a Te képed Jézusról olyan, hogy soha nem mondana másokról rosszat, sosem támadna másokat, de meg kell állnunk egy pillanatra. Valóban így beszél Jézus? Én ilyeneket olvasok: ’Olyanok vagytok, mint a meszelt sírok’, vagy : ’Tele vagytok holtak csontjaival, kívül tiszták vagytok, de belül tisztátalanok’.
Ez azért érdekes, mert amikor egy pap vagy egy tanító beszél a kereszténységről, a katolicizmusról vagy Jézusról, akkor azt általában úgy teszi, hogy elfogadja a hallgatóság. Máskülönben az emberek azt mondják, hogy nincs joga ítélkezni és nincs joga másokat a tetteik alapján elítélni. És ez részben igaz. De csak részben.
Meg van írva: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek!” (Mt 7,1). Vagyis ’ne ítélj el senkit, hogy téged se ítéljenek el’. Tehát én nem ítélhetem el valakinek a szívét. Ugyanakkor azt parancsolja, hogy a gyümölcsök alapján igenis ítéljetek: „gyümölcseikről ismeritek fel őket” (Mt 7,20). A jó fa jó gyümölcsöt hoz, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Vagyis a gyümölcsöt kell megítélni!
Meg kell vizsgálnunk az emberek tetteit, főleg, ha ők mondják meg, hogy mit tegyünk. És értékelni kell a tetteiket: ’Nekem is azt kellene tennem, amit nekik? Gonosz életet élnek? Szent életet élnek?’ Döntést kell hoznunk. Nem ítélkezünk, de meg kell figyelnünk őket és a cselekedeteiket – és a saját cselekedeteinket is. Lehet, hogy a szívem a helyén volt, de a tetteim gonoszak voltak. Lehet, hogy a te szíved a helyén volt, de a tetteid gonoszak voltak. Meg kell ítélni a tetteket. Jézus is ezt teszi itt. Ez nagyon fontos. Persze nem vagyok Jézus helyében és te sem vagy Jézus helyében, de egy dolgot észre kell vennünk. Jézus nem volt mimóza lelkű, nem volt gyenge. Szelíd volt, és alázatos szívű, de az nem azt jelenti, hogy gyenge volt. Szelíd volt. Lehet valaki egyszerre erős és szelíd. Mondjuk, van egy csődör lovad és megszelídíted. Egy erős és vad lovad, amit szabályozol és utána tudsz rajta lovagolni. Vagyis nem veszed el az erejét, hanem szabályozod azt.
Tehát itt van Jézus, aki szelíd, de nem gyenge, minden hatalmat megkapott a mennyben és a földön, de ez kontroll alatt van, az igazság, a szeretet és a saját akaratának a kontrollja alatt. Remélem, így már érthető, mit akartam mondani. A lényeg, hogy ne csak Jézus irgalmára, vagy csak az ítéletére koncentráljunk. Mindkettő létező dolog. Mindkettőt észlelnünk kell. Sőt, már említettem, hogy senki nem beszél többet a pokolról az egész Bibliában, mint Jézus. Senki nem mondja, hogy: „dobjátok ki a külső sötétségre. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz” (Mt 22,13). Csak Jézus mondja. A pokol valós. Értsük meg. A menny is valós. Ámen! A menny Isten ígérete, de a pokol mindannyiunk számára lehetséges. Segíts, Istenünk! Ahogy Szent Pál mondta: „rabságba vetem testemet, hogy míg másokat tanítok, magam méltatlanná ne váljak” (1 Kor 9,27). Kegyelemre van szükségünk minden áldott nap!
Nem számít kik vagyunk, mert Isten szeret minket. Isten harcol értünk. Mondhatom, hogy ’nem érdekel, csinálom a saját dolgom’. Vagy mondhatom, hogy ’Igen Uram! Köszönöm, hogy harcolsz értem, a tied vagyok teljes szívemmel, elmémmel, lelkemmel és erőmmel.’ Imádkozom, hogy ezt mondjátok ma ti is. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
263. nap, Az Atya nagylelkűsége – Mt 18-21, Péld 19,13-16 (2025.11.12., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk Téged és hálát adunk neked! Köszönjük a Te Fiadat, Jézust! Köszönjük a kegyelmi ajándékait! Köszönjük a tanításait! Köszönjük, hogy feltárod általa, hogy szeretsz minket, hogy harcolsz értünk, nem hagysz magunkra, követsz minket. Köszönjük, hogy nem csak vársz ránk, hogy mi közeledjünk hozzád, hanem száguldasz utánunk, amikor mi eltávolodunk tőled. Istenünk, Urunk, Te vagy a mennyei vadász, Te ránk vadászol. Kérünk, sohase hagyj fel ezzel a vadászattal. Amikor elfutunk, utánunk iramodsz, amikor elesünk, felemelsz minket. Amikor elárulunk téged – kérünk, akkor is vezess vissza, hozz haza minket! Ragyogjon ránk a Te orcád és megmenekülünk. Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Példabeszédekben olvastuk: „A balga fiú örök bosszúság apjának, a civódó asszony meg, mint a lyukas tető, elűzi hazulról.” (Péld 19,13). Azt már hallottuk, hogy a gyermek meg tudja nehezíteni a szülei életét, ugyanakkor a büszkeségük is lehet… A feleség veszekedése pedig hasonló lehet a folyamatosan becsöpögő esőhöz is. Persze megfordíthatjuk és a férj veszekedése is lehet a befolyó esővíz, vagy a házastársak vitája egy folyamatosan csepegő beázás. Miért megyek ebbe az irányba? Csak mert tetszik ez a kép. A csepegő eső képe. Olyan, mint az állandó piszkálódás, csipkelődés. Még, még, még, még, szó szót követ – folyamatosan megy és soha nincs vége… Szeretném kiemelni ezt a képet, de nem akarom semelyik házaspárt megbántani.
Máté evangéliumában nagyon fontos Jézus tanítása. Most főleg arra gondolok, amikor Jézus nem csak az igazság fontosságáról beszél, hanem a bűnre való kísértésekről is. Ha vétkezik a kezed vágd le, ha vétkezik a szemed vájd ki. Talán már beszéltünk erről egy másik evangélistánál. Nyilván nem azt akarja Jézus, hogy csonkítsuk meg magunkat. De vannak olyan dolgok az életünkben, amik bűnre vezetnek és mi csak hagyjuk, hogy legyenek. Ezeket vagy szabályozzuk valahogy, vagy jobb, ha megszüntetjük.
Főiskolásokkal, gimnazistákkal és fiatal felnőttekkel is dolgozom és látom, hogy nagyon nagy kísértések vannak az internettel kapcsolatban. Nem tudom, hogy te észrevetted-e, de valóban nagy gond van. Sok diák meséli, hogy különböző oldalakat és applikációkat használnak, amikre valójában nincs semmi szükségük. Mondtam nekik, hogy akkor dobjátok el a telefont, de persze azt mondták, hogy ezt nem tehetik sem a telefonnal, sem a tablettel vagy bármi más eszközzel. És itt felismerjük, hogy pontosan erről beszél Jézus. Nem arról, hogy csonkítsuk meg magunkat, hanem arról, hogy ami téged a bűnre vezet vagy arra késztet, azt szabályozd vagy szüntesd meg.
Nemrég mondta valaki, hogy lecserélte az okostelefonját buta telefonra, mert ő nem akar így élni tovább. Nem vezette súlyos bűnökhöz, de már nagyon idegesítette és elege volt belőle, hogy folyton rajta lóg. Ez nagyon komoly dolog. Szerintem mindannyiunknak érdemes ezt a kérdést megvizsgálni, függetlenül attól, hogy mi vezet a bűnhöz. Igen, vannak dolgok az életemben, amelyekkel csak úgy elvagyok, de nem igazán vezetnek az Úrhoz. Sőt eltávolítanak tőle. Ez a helyzet.
Az Úrtól való eltávolodás az elveszett bárány példabeszédében is megjelenik. Ezt mondja Jézus: „Ha egy embernek száz juha van, és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet?” (Mt 18,12). Majd úgy folytatja, hogy azt megtalálva „jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek” (Mt 18,13). Hihetetlen!
Ha már előfordult veled, hogy eltávolodtál az Úrtól, s Ő megtalált és visszahozott Téged, átélhetted, hogy Ő örvendezett, amikor megtalált.
Most ebben a percben is, ahogy olvasod az Ő igéjét a 263. napon, most is örvendezik ezen. Még akkor is, ha a múltad vagy a jelened tele van megtörtségekkel – az Úr akkor is örül, amikor megengeded, hogy hazavigyen.
Máris a szívtelen szolga történeténél vagyunk. Jézus egyértelművé teszi: ha hazavisznek, ha belépünk Isten országába, akkor megbocsát nekünk, de nem szabad ezt a megbocsátást megtartani magunknak, hanem nekünk is közvetítenünk kell mások felé. Ha megtartjuk magunknak Isten megbocsátását és nem adjuk tovább a körülöttünk lévő embereknek, akkor nekünk sem bocsátanak meg. Valójában minden alkalommal ezért imádkozunk, amikor a Miatyánkot mondjuk. ’Bocsátsd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.’ Ha nem bocsátok meg azoknak, akik a legjobban bántottak, akkor én sem kapok megbocsátást az Atyától.
Ahogy olvastuk a példabeszédben, az első szolga tízezer tálentummal tartozott, nyilván az akkor fizetőeszközként használt ezüstben. Annakidején elkezdtem számolgatni, hogy ez mennyi lehet, és körülbelül harmincnégyszer annyi, mint amennyit egy normál ember egy életen át tartó munkával ki tudna fizetni. Ennek fényében teljesen irreális volt, amikor a szolga azt mondta: „Légy türelemmel irántam, s mindent megfizetek neked!” (Mt 18,26). Az úr mondhatta volna, hogy ’ez lehetetlenség, soha nem leszel képes rá’. Majd jön a másik szolga, aki ennek csak a töredékével tartozik az első szolgának. Száz dénárral, ami száznapi fizetéssel egyezik meg. Száz napi munka egy életen át tartó munka harmincnégyszeresével szemben. Összehasonlítva, hogy én mennyit vétkeztem az Úr ellen, és mások mennyit vétkeztek ellenem, az ő tartozásuk elég csekély.
Tudom, hogy vannak ebben a közösségben olyanok, akik súlyos bántásokat szenvedtek el. Olyan durva dolgokat, amiket egy normális ember nem tudna megbocsájtani. Sokan mondják, akik most részt vesznek ebben a bibliaolvasásban velünk, hogy ’ami velem történt, azt nem lehet megbocsátani’.
Ezért ugorjunk oda, amikor Jézus ezt mondja az apostoloknak: „a gazdagnak nehéz bejutnia a mennyek országába” (Mt 19,23). Majd így folytatja: „Embernek ez lehetetlen, Istennek azonban minden lehetséges” (Mt 19,26). Ez igaz az gazdag emberre a mennybe menetelnél, és igaz a megbocsátásra is.
Amikor neheztelés, keserűség vagy meg nem bocsátás ver bennem gyökeret, akkor rájövök, hogy a magam erejéből nem tudok megbocsájtani. Szóval, Istenem, segítened kell, hogy megbocsássak!
Sok történetet nem vettünk ma át, de a szőlőmunkások példabeszédéből vonjuk le most a következtetéseket. A végén, ugye, mindenki ugyanannyit fizetséget kap, az is, aki egy órát és az is, aki 12 órát dolgozott. És a szőlősgazda ezt mondja a végén a munkásnak, aki erre panaszkodik: „Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?” (Mt 20,15). Igen. Néha rossz szemmel nézünk dolgokat. Irigyek vagyunk, hogy Isten nagylelkű másokkal. Főleg, ha már régóta Krisztuskövető vagy és keményen dolgozol azért, hogy kövesd.
Lehet, hogy te vagy az a testvér a két testvérről szóló példabeszédből, aki azt mondja, ’rendben, megyek’ – aztán nem mégy. Vagy azt mondod: ’nem megyek’, de mégis mész. Körülnézel és azt látod, hogy mások elpazarolták az idejüket és csak az életük végén térnek meg, aztán mégis hihetetlen dolgokat tesz általuk az Úr. Én pedig itt melózok egész életemben és Isten őket áldja meg! Ekkor fel kell tenni Isten kérdését: ’Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?’ Azt akarom, hogy Isten ne áldja meg őket? Fontos kérdés ez azoknak, akik például plébániákon dolgoznak. Az vagy, aki azt mondja, hogy ’ne áldd meg őket, mert én többet dolgoztam?’ Amikor ezt így halljuk, akkor feleszmélünk: ’nem, nem, nem úgy gondoltam!’ Isten annak osztja az áldásait, akinek akarja, aki szerinte megérdemli. Ha másnak többet ad, mint nekem, akkor csak az Ő nagylelkűsége és áldása nyilvánul meg!
Ezt nehéz elviselni nekünk, embereknek. Szükségünk van a kegyelmére, hogy elfogadjuk ezt. Imádkozzunk egymásért. Imádkozom értetek.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
262. nap, A csodatevő – Mt 14-17, Péld 19,9-12(2025.11.11., kedd)
Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked! Áldjuk és dicsőítjük neved! Urunk, Istenünk, ma azt kérjük, hogy fogadd hálánkat, dicséretünket, hiszen minden jó ajándék tőled van! Minden jó dolog az életben tőled származik, és ezért hálát adunk neked!Kérünk, Urunk, fogadd dicséretünket és hálánkat a Te Fiad Jézus Krisztus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Ámen.
Hűha, Máté evangéliumának már a közepén tartunk! Marögtön Keresztelő Szent János halálával kezdünk, és ez a tegnapi, magvetőről szóló példabeszéd után különösen érdekes lehet. A példabeszédben az egyik csoportot azok az emberek alkotják, akik örömmel hallgatják Isten Igéjét, s náluk hamar szárba is szökken a magból kikelő hajtás. De ott a másik csoport is, akiknél elpusztul a kihajtott növény, mertmeghallják ugyan az Igét, de az evilági gondok és örömökelfojtják azt. Heródes mintha ezt a csoportot testesítené meg.Heródes ki nem állhatta, hogy Keresztelő Szent János meg akarta őt győzni a bűnéről, viszont szívesen hallgatta őt.Gyakorlatilag beleragadt egy bűnös helyzetbe. Elakadt, kényszerpályára került. Olyan sokan vagyunk hasonló helyzetben! ‘Bűnt követek el, és képtelen vagyok megtenni azt az egy lépést a szabadulás felé! Képtelen vagyok megtenni azt az egy lépést, ami teret ad az Úrnak, hogy megszabadítson!’ Heródes esete tragédiával végződik: Keresztelő Szent János halálával, de még ennél is rosszabb a tragédia Heródes saját életében.
Haladjunk tovább a kenyérszaporításról szóló két történetre: ötezer és négyezer ember megetetését látjuk, tizenkét és hétkosár maradékkal. A legfőbb dolog, amit az egész mai igeolvasásunkról elmondhatunk, hogy Jézus csodákat tesz, amerre csak jár, igaz? Betegeket gyógyít, gonosz lelkeket űz ki – ez elképesztő! Enni is ad az embereknek. Emlékezzünk, hogy Jézus itt Illés és Elizeus küldetését teljesíti be, hiszenIllés és Elizeus is tápláltak embereket, és nekik is korlátozott mennyiségű étel állt a rendelkezésükre. Illés és Elizeus történetében szó sincs arról, hogy onnan lett étel, hogy emberek hirtelen megosztották, amijük volt! És ha valaha azt mondták neked, hogy a kenyérszaporítás csodái arról szólnak, amikor a másik evangéliumban jön az a kisfiú, aki hajlandó odaadni az öt kenyerét és a két halát, és erre a többiek is azt mondják: ‘Hát, azt hiszem nekünk is meg kellene osztanunk, amink van…’ Ha bárki ezt mondta neked, az tévedett! Nagyot tévedett! Szép gondolat, de nem arról van szó, hogy Jézus itt osztozkodásra buzdítana! Nem! Sokkal inkább arról van szó, hogy Jézus beteljesíti az ószövetségi prófétákat! Sőt, Ő az Isten Fia, akinek hatalma van az anyag felett, az élet felett, MINDEN felett, és meg tudja szaporítani az ételt! Ez nagyon fontos! Úgy értem, helyes kis ötlet, hogy Jézus megtanítja az embereket osztozkodni, hiszen engem is ő tanított erre, amint anyukám és apukám is. De anyukám és apukám nem istenek, Jézus viszont IGEN! Jó, most már leállok a szónoklatommal, de nincs annál dühítőbb, mint amikor valaki meg akarja fosztani Jézust az istenségétől azzal, hogy ezt a jószívűségcsodájának mondja! – Oké, szónoklat vége!
Szóval, menjünk tovább! Nem csak a kenyérszaporítás csodáját olvastuk (a CSODÁT hangsúlyozom!), hanem azt is, hogy Jézus a vízen jár! De tudjátok, „az ott egy homokpad volt valójában”, vagyis nem is volt igazi csoda, de az is lehet, hogy úszott! Na jó, csak vicceltem… Elég most már a szarkazmusból!
Itt van Jézus újabb csodája: a vízen jár, ez elképesztő! Nagyon tetszik, ahogy Máté ezt előadja: nemcsak azt írja le, hogy a szél és a hullámok is ellenük voltak, hogy nem ismerték fel Jézust, amikor meglátták, sőt, kísértetnek nézték, megrémültek, és félelmükben kiáltoztak, hanem azt is, ahogyJézus azonnal megszólítja őket a félelmük közepette. Jézus a félelem mélységében szólítja meg őket, ott, ahol akár meg is halhatnának! Úgy értem, hasonló viharokban haltak már meg emberek a Galileai-tóban. „Jézus azonban megszólította őket: ’Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!’” (Mt 14,27). Életünk azon pillanataiban mondja, amikor nemcsak egyszerűen félünk, hanem komoly okunk van a félelemre, és néha nem pusztán félünk, hanem arra is kísértést érzünk, hogy csalódjunk, hogy csalódottak legyünk Istenben! Tudjátok, azért vannak kint éjjel a vízen, mert Jézus mondja nekik, hogy szálljanak bárkába, és menjenek a tóra! Képzelhetitek: azért bosszankodnak, mert ’az egyetlen oka annak, hogy most itt vagyok ebben a viharban az, hogy Jézus ide küldött! Tehát nemcsak félek, hanem mérges is lehetek!’ És akkor Jézus így szól: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” (Mt 14,27).
Nagyon tetszik, ahogy Simon Péter reagál. Ezt mondja Simon: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!” (Mt 14,28). Ez hihetetlen! Jeff Cavins irántitiszteletből újra elmondom (hiszen olyan sokszor hívta fel rá a figyelmünket), hogy amikor mi keresztényként Jézus követjük, úgy gondoljuk, Jézus követése azt jelenti: hiszek Jézusban (valóban jelenti ezt), úgy gondolkodom, mint Jézus (valóban jelenti ezt is), de azt is jelenti, hogy azt is kell tennünk, amit Jézus tesz!
Vegyük Simont, ő azt mondja: ’Uram, ha te vagy a mester, én meg a tanítvány, és ha az a cél, hogy a tanítvány meg tudja tenni, amit a mester tesz, akkor parancsold nekem, hogy menjek oda hozzád a vízen! Így van? Vagy csak te vagy a fontos, mi meg csak itt vagyunk körülötted?’ Jézus erre azt mondja: ’Gyere!’ – ez egészen elképesztő! Nem azt mondja: ’Ugyan, Simon, viccelsz? A másik neved Kőszikla! A kősziklák nem szoktak vízen járni!’ Nem! Jézus így szól: ‘Gyere!’ Simon pedig megteszi a lehetetlent – egy pillanatra. Igen, aztán süllyedni kezd, majd Jézus felelősségre is vonja: „Te kishitű, miért kételkedtél?” (Mt 14,31). De volt ott egy pillanat, amikor Simon Péter a vízen járt! Olyat tett, amiemberileg lehetetlen! Ez az, amire a mi küldetésünk is szól! Jézust követve nem pusztán azt kell tennünk, amire emberileg képesek vagyunk, hanem olyasmit, amit saját erőnkből sosem tudnánk megtenni! Arra vagyunk hívva, hogy úgy szeressünk, ahogy emberileg nem tudunk, úgy éljünk, ahogy magunktól nem tudnánk, ez elképesztő!
Haladjunk tovább a 15. fejezetre! A farizeusok megkérdezikJézust: ’Hogy lehet, hogy a tanítványok evés előtt nem mosnak kezet?’ Na most, az egyik fontos dolog, hogy Mózes törvénye szerint, a templomi áldozat bemutatása előtt meg kellett tisztulni. A farizeusok nem akartak rosszfiúk lenni, azt mondták: ’Hát jó, ha az áldozat bemutatása előtt meg kell tisztulni, miért ne tisztálkodhatnánk minden más előtt is: evés előtt, lefekvés előtt, amikor felkelünk?’ Tehát tulajdonképpen csak ki akarták terjeszteni a templomi jó gyakorlatokat a hétköznapi életükre, ez önmagában nem rossz! Viszont hozzáadtak sok mást is: opcionális szabályokat ők alapvető dolgoknak tettek meg, gyakran a valóban alapvető dolgok helyett! Az egyik ilyen az volt, hogy ha fogom a pénzem, és Istennek szentelem, akkor az a pénz már Istennek van félretéve, és én „szent célból” azt tehetek vele, amit akarok (valójában pont fordítva!), mindez pedig fontosabb annál, hogy szüleimről gondoskodjak. Tudjuk, a 4. parancsolat az, hogy ’atyádat és anyádat tiszteld!’, ők pedig próbálták kerülni ezt az alapvető parancsolatot, a szülők tiszteletét, és inkább a maguk által választott tanácsot tartották be helyette (’szentelda vagyonodat Istennek’), ami még csak nem is parancsolat, csupán egy választható opció. Ez olyasmi, amire sokan érezhetünk kísértést, nem? ’Megteszek mindent, kivéve azt, amire az Úr kér…’ – könnyen beleeshetünk ebbe a csapdába!
Az evangélium 16. fejezetében azt látjuk, hogy Jézus Fülöp Cezáreájába megy. Beszéltünk már erről korábban, amikor Izajás könyvét olvastuk, hogy Jézus a tanítványait Fülöp Cezáreájába viszi majd, ami körülbelül 50 kilométerre északra van Kafarnaumtól, ahol a Mester lakott. Tehát tulajdonképpenegy 50 kilométeres túrára mennek, hegynek fel, így jutnak Cézáreába. Na most, ha valaha arra jártok, a Szentföldön, látni fogjátok, hogy Fülöp Cézáreája hatalmas sziklákon áll, úgy értem, konkrétan sziklaszirteken, szerintem úgy kb. 100 méter magas szirteken. Ezekbe a sziklákba pedig templomokat vájtak. Itt kérdezi őket Jézus: ’Kinek tartotok engem?’ Simon így válaszol: „’Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.’ Erre Jézus azt mondta neki: ‘Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat” (Mt 16,16-18). Ez elképesztő! Azért fantasztikus, mert Jézusnak nem volt Power Pointja, neki odakellett vinnie a tanítványait Cézáreába, hogy ezt a nagyerejűtanítást átadhassa: ’Úgy van, Simon, ezentúl Szikla lesz a neved vagy Kéfa, vagy Péter, és én erre a sziklára, amint mögöttem is láthatod a sziklába beépített templomot’, „erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18). Nemcsak ez a rész szól a pápáról, az ő szerepéről, volt már róla szó Izajásnál is az ’Al Habayit’, a királyi intéző szerepéről (lásd a 201. napot): ’neked adom a kulcsokat’, „amit kinyit, azt senki be nem zárja, s amit bezár, azt senki ki nem nyitja” (Iz 22,22).
Gyerekkoromban volt egy magyarázatom arról, hogy a pokolkapui (vagy az angol fordításban az alvilág, a Hádész kapui)nem vesznek erőt rajta. Akkoriban azt hittem, ez azt jelenti, hogy a pokol nem pusztíthatja el az Egyházat. Még ha az Egyház nagyon rosszul is állna, a pokol akkor sem pusztíthatja el.
Jézus nem ezt mondja! Jézus azt mondja: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18) – de ez nem azt jelenti, hogy az alvilág támadja az Egyházat, hanem azt, hogy az alvilág kapui nem képesek megakadályozni, hogy az Egyház legyőzze a poklot, nem tudják Isten hatalmát, az Ő földi királyságát megakadályozni abban, hogy legyőzzék a gonosz hatalmát! Ez elképesztő! Ez nem védekező pozíció, hanem támadó! Ez valami hihetetlen! És mi ebbe az Egyházba léptünk be, Krisztus Testének tagjai lettünk, az Atyagyermekei! És igen, itt van ez az ígéret a védelemre, hogy Isten velünk van, értünk van, szeret minket, gondoskodik rólunk, de van egy támadó pozíciónk is: Nézzük, hová kell, hogy beragyogjon az Ő fénye? Hol kell, hogy feltáruljon a kegyelme? Hol kell az Ő reményét hirdetnünk? Hová kell elvinnünk a szeretetét? Mert nagyon sok helyen nincs szeretet, nincs remény, nincs fény ezen a világon! És ha az Egyház tagjaként felvesszük a „támadó pozíciót”, ha az Egyház támadásba lendül, és „a pokol kapui sem vesznek erőt rajta”, akkor hova vihetünk ma, te meg én, hova vihetünk reményt, ahol nincs remény? Hova vihetünk ma Jézus nevévelszeretetet, ahol nincs szeretet? Lehet, hogy a melletted ülő személy életébe vihetsz, vagy a szomszédodéba! Lehet, hogy nem olyasvalaki életébe, aki távol van, hanem épp annak az életébe, akivel egy fedél alatt élsz! Ezt imádkozzuk át!
Jól van, barátaim, itt tartunk most a 262. nap végén. Micsoda ajándék! Imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Mike atya vagyok, alig várom a holnapot! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi tanítása alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
261. nap, Feldíszített lelkek – Mt 11-13, Péld 19,5-8 (2025.11.10., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük Fiad, Jézus tanításait! Köszönjük Lelkedet, amely folyamatosan inspirálja az evangélium olvasóit és hallgatóit! Köszönjük Fiad szavait, amelyeket a Szentlélek közvetít Máté, a Te barátod által! Köszönjük ezt a kis pihenőt a próféták tanulmányozása közben, amelyet az Újszövetség olvasása jelent számunkra! Urunk, köszönjük, hogy elvezettél minket ehhez a beteljesüléshez, ahol minden teljesül, amit a próféták akartak és mondtak az Ószövetségben! Köszönjük, hogy elvezettél minket az Újszövetséghez, a Te teljességedhez, amit kinyilatkoztattál Jézusban! Segíts kérünk, hogy egyre teljesebben megértsük és szeressük őt, és egyre jobban kövessük egész valónkkal! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Az egyik dolog, amit ki kell emelnünk a mai olvasmányaink elején, hogy a 11. fejezetben küldöttek érkeznek Keresztelő Jánostól. Emlékezhetünk, hogy korábban olvastunk egy leírást róla. Teveszőr ruhába öltözött, bőrövet viselt, sáskákat és vadmézet evett, a pusztában élt, mint Illés, akinek el kellett jönnie a Messiás eljövetele előtt. Jézus utal is rá: „Ő az, akiről az Írás szól: ’Nézd, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat’” (Mt 11, 10), „ő Illés, akinek el kell jönnie” (Mt 11,14). Ez nem a reinkarnáció igazolása, hanem annak kijelentése, hogy János Illés szerepét tölti be.
Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus hihetetlen módon felmagasztalja Illést: „asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál.” (Mt 11, 11). Ez hatalmas tisztelet jele. Azonban Jézus tovább is megy, amikor azt mondja: „De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála” (Mt 11,11). Minden hihetetlen tett fontos, amit Isten szolgái tettek az Ószövetségben. Semmit sem vitathatunk el tőlük, tiszteljük és szeretjük őket, ahogyan Isten is szerette őket és szolgálatukat a szívek átalakításában. Mégis, ha meg vagy keresztelve, akkor Isten Országához tartozol, vagyis az Atya fia vagy lánya vagy. Jézus azt mondja, hogy senki sem nagyobb az asszonyok szülöttei közül Keresztelő Jánosnál, mégis Isten Országának legkisebb gyermeke, a legkisebb megkeresztelt ember is nagyobb nála. Felemeltettünk az Atya fiainak és lányainak méltóságára! Anélkül, hogy bármit tennénk, ami megközelíti Keresztelő János tevékenységét, Jézus szerint nagyobbá tesz minket egyszerűen az a tény, hogy bennünk lakik a Szentlélek és Istent Atyának szólíthatjuk.
A második megjegyzésünk a bűnbánatot nem tartó városokról szól. Ezek itt Korozain, Betszaida és Kafarnaum. Kafarnaum Jézus lakóhelye, és a másik két város sincs messze onnan. Jézus rengeteg csodát tesz bennük. Emberek jönnek, és elhozzák a betegeket, bénákat, és megszállottakat, Jézus pedig mindegyiküket meggyógyítja. Mégis vannak, akik ennek láttán sem változnak meg. Vannak emberek, akik csodát, vagy jelet kérnek. Jézus nekik azt feleli, hogy ez a nemzedék jelet kér, „de nem kap mást, csak Jónás próféta jelét” (Mt 12,39). Miért? Azért, mert minden esetben, amikor valaki azt mondja: ’csak egy csodára van szükségem és rendben leszek’, akkor annak adja tanúbizonyságát, hogy nem ismeri önmagát és az evangéliumot sem.
Rengeteg ember volt, aki látta a csodákat, mégsem változott meg. Láttak csodákat, mégsem voltak hajlandóak felvenni keresztjüket és Jézusnak adni életüket. Lehet, hogy mi is azt hisszük páran, hogy csak egy csodát kellene látnunk… De a mai evangéliumi szakaszainkból látjuk, hogy ez nem feltétlenül igaz.
A mai részben több példabeszédet is olvashattunk. Jézus beszél a tisztátalan lelkek visszatéréséről: „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, sivár helyeken bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Azt mondja hát: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor odaér, üresen, kisöpörve, feldíszítve találja. Erre nyomban elsiet, s hoz magával hét más lelket, magánál is gonoszabbat. Bemennek, és ott laknak. Ennek az embernek a sorsa most rosszabb, mint előbb volt. Hasonló sors vár erre a gonosz nemzedékre is” (Mt 12, 43-45). Elsőre érthetetlen mondatok ezek. Charles Pope atya, ma is élő teológus ír erről. Megnézte az eredeti görög szöveget, amiből egy dolgot emelnénk most ki. A három dolog, amit Jézus elmond a megszabadított lélekről, hogy üres, kisöpört és feldíszített. Charles Pope ezzel kapcsolatban tette fel a kérdést: mit is jelent mindez? Talán a személy lelkének állapotára utaló kifejezések ezek? Úgy hangzik, mintha ez a lélek rendben lenne. A kulcs azonban az, hogy üres.
Néha, amikor megszabadulunk valamitől, amire nem volt szükségünk, nem helyettesítjük azt valami jóval. Volt itt egy démon, aki elment és „vákuumot” hagyott maga után. Ez a hely azonban nem lett betöltve Istennel és az Ő jelenlétével. Üres. Erre nekünk is figyelnünk kell! Például lemondhatunk valamiről böjtként, de ha nem helyettesítjük azt valami jóval, erénnyel, imával, akkor az is üres lesz. Akkor csak egy légüres tér marad, ami csak arra vár, hogy a gonosz visszatérhessen. A ’kisöpört’ ugyanezt jelenti. Ha Isten kegyelméből képesek vagyunk kisöpörni a bűnt az életünkből, a dicsőség Istené, nem pedig a miénk. Hiába hinnénk, hogy amit mi söprünk ki, az minket dicsér. Ilyenkor az ember saját magának tulajdonítja, ami Isten munkája volt. És a harmadik kifejezés, a ’feldíszített’ sem csak egyszerűen azt jelenti, hogy minden a helyén van, hanem azt, hogy az ember sokkal inkább azzal törődik, hogy szépnek tűnjön, minthogy valóban a jót válassza. A látszatra adunk, nem arra, hogy valóban szép és méltó legyen a lelkem. Tehát az a lélek, ami üres, kisöpört és feldíszített, már megérett arra, hogy a gonosz lelkek visszatérjenek hozzá. Amikor Isten kiűzi a gonoszt az életünkből, segít bennünket megszabadulni bűneinktől, akkor azokat erényekkel kell megtöltenünk. És mindig Istent kell dicsérnünk azért, amit az életünkben tesz!
A példabeszédek közül a magvetőről még szót kell ejtenünk. Hihetetlen, ahogyan Jézus elmagyarázza. A köves talajra esett magokért eljön a gonosz és elragadja őket. Az ember megkapja a tanítást, azonnal örvendezve fogadja, de nem ver gyökeret benne. „Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik.” (Mt 13, 21). Erre úgy gondoljunk, hogy mi is lehetünk ezek. Odaadjuk életünket Jézusnak, de abban a percben ahogy a Krisztusba vetett hitünk a kultúránkkal ütközünk, vagy valami vágyott dolgot elvesz tőlünk – nos, abban a pillanatban hatalmas szükségünk van a megtartó gyökereinkre. Máskülönben azonnal elbukunk. A tövisek pedig a világ ügyei és a csalóka gazdagság. Ezek nem tűnnek borzalmas dolgoknak, mégis meg tudják fojtani Isten életét bennünk! Sokkal inkább lefoglalnak minket a világi problémák, vagy a szorongásaink, vagy a dolgok, amiket meg kell tennünk, mint maga Isten. És persze van jó talaj is! Nem választhatunk, hogy milyen mag hulljon hozzánk. Mindegyik egyforma. Azt viszont megválaszthatjuk, hogy mi magunk milyen „talaj” leszünk a számára.
Végül a búza és a konkoly. Nagyszerű képe ez az Egyháznak. Isten búzát ültet, a gonosz azonban konkolyt. Mi pedig azt kérdezzük, hogy Isten miért enged gonosz embereket az Egyházba? Olyan sok gonoszságot tapasztalunk, hogy megkérdezhetnénk: ’Ez még mindig a Te Egyházad, Jézus?’ Rengeteg gonosz vezető, lelkész, pap van. Jézus itt szerintem megválaszolja ezt. Engedi őket is felnőni köztünk. Higgyük el, hogy igazságot is szolgáltat majd nekik. Amikor Isten helyett a gonosz dolgokat választjuk, biztosan igazságot szolgáltatnak majd nekünk. Isten megengedi a gonoszságot, de nem nézi el. Igazságot fog hozni.
A 13. fejezet végén pedig Jézus három példázatot mond Isten Országáról. Olyan, mint az elrejtett kincs, a gyöngy, vagy a tengerbe vetett háló. Amikor megtalálod, mindent el akarsz adni érte. Istenért. Erre vagyunk meghívva. Ez a hivatásunk. Imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)