260. nap, Hordozni a keresztet – Mt 8-10, Péld 19,1-4 (2025.11.07., péntek)
Mennyei Atyánk, magasztalunk téged! Köszönjük Istenünk, a szavaidat, és hogy feltárod akaratodat nekünk! Köszönjük, hogy kinyilatkoztatod Jézus Krisztust az evangéliumokon keresztül! Köszönjük, hogy meghívtad Mátét, hogy a tanítványod és apostolod legyen! Köszönjük, hogy megihletted, és arra indítottad, hogy leírja ezeket az igéket, amelyeket ma olvastunk! Hálát adunk, hogy az a hatás, amit elértél kétezer évvel ezelőtt az ő életében, ma ránk is hatást gyakorol. Kérünk, hogy soha ne távolodj el tőlünk! Segíts, hogy mindig veled járjunk, és mindig téged és akaratodat válasszuk, mindennap felvegyük keresztünket és kövessünk téged teljes szívünkkel! Segíts minket, hogy mindennel, amik vagyunk, és mindennel, amink van, téged szerethessünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Máté 8. és 10. fejezetében számos figyelemre méltó dolog van! Amiről itt olvastunk, az egy csokornyi csoda: Jézus mindenfelé gyógyít. Bár, ha pontosak vagyunk, a mindenfelé nem teljesen igaz. Jézus nyilvános működésének nyolcvan százalékát egy körülbelül nyolc kilométer átmérőjű körben töltötte, a Galileai tó környékén, Kafarnaum központtal.
Ma tehát gyógyításokról olvastunk. Miért is gyógyít Jézus ilyen sokat? János evangéliumában a gyógyításokra, mint jelekre és csodákra utalt az evangélista. Ez azt jelenti, hogy Jézus identitására mutatnak. Láthatjuk a béna meggyógyításánál is, hogy Jézus azt mondja: „bocsánatot nyernek bűneid” (Mt 9, 2). Ezek után saját bűnbocsátó hatalmát bizonyítva mondja Jézus, hogy „Kelj föl, fogd az ágyadat, és menj haza!” (Mt 9, 6). Ezzel kinyilatkoztatja számunkra, hogy Ő nem pusztán egy újabb gyógyító vagy próféta, hanem maga a megtestesült Isten.
Hatalmas ereje van, ahogy látjuk Isten ígéreteinek és próféciáinak beteljesülését Jézusban! Mára már az Ószövetség nagy részét elolvastuk. Majdnem az összes prófétát hallottuk. Itt viszont látható, hogy Jézus több, mint egy próféta. Máté a 8. fejezetben le is írja, hogy Jézus beteljesítette azt, amit Izajás próféta könyvében olvasunk: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket” (Mt 8, 17 vö. Iz 53,4). Ezzel magyarázza Máté, hogy Jézus gyógyítani tud. Ez Isten ígéretének a beteljesülése, amit Izajáson keresztül ígért: „Igen, meggyógyítalak.” (Iz 57,19).
Ma olvashattuk a vérfolyásos asszony történetét is, aki tizenkét éve szenvedett betegségében. Ő csak Jézus ruhájának szegélyét akarja érinteni, hiszen tudja, hogy a Messiás az élet és a gyógyulás forrásaként érkezik.
Fontos megjegyeznünk, hogy Jézus nem csak természetes, vagy fizikai problémáktól, betegségektől gyógyítja meg az embereket. Jézus lelki természetű bajokat, betegségeket is gyógyít. Erre különösen is fontos figyelnünk, hiszen modern emberként sokszor azt hisszük, amikor Jézus ördögtől megszállottakat gyógyít, hogy azok is csak pszichés betegségek voltak. A Szentírás azonban nagyon pontosan fogalmaz. Jézus gyógyított fizikai betegségeket, mentális betegségeket és megszabadított ördögtől megszállottakat is. Három különböző kategóriája ez a gyógyításnak.
Az egyik fontos dolog, amit ezzel kinyilatkoztat, hogy az Isten Országa nem pusztán az emberiség egyesítése ugyanabban a hitben, vagy az egyetlen Egyházban, hanem magába foglalja a sötétség uralmának legyőzését is. Tehát Jézus, amikor egy megszállotthoz lép, érte harcol a gonosz ellen, mondván: ’Már nem tartozol a sötétséghez, átviszlek az én Országomba’. Fontos ezt megértenünk, hiszen sokan úgy gondolják, hogy jó dolog megkereszteltnek lenni, hiszen így már Isten gyermekei vagyunk. Ez teljes mértékben igaz, de itt arról is szó van, hogy Jézus már átvitt minket a sötétség hatalmából az Ő saját uralma alá. Amikor megszülettünk, a Sátán, „evilág fejedelme” igényt tartott ránk. Sőt, amikor megszülettünk, az ő hatalma alatt voltunk. Emiatt része az exorcizmus a keresztelési szertartásnak. Ezzel mutatjuk meg, hogy a Sátánt legyőzte Isten kegyelme Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Kiszabadultunk az ő igényei alól, és Isten Országához csatlakozunk. Most már Isten tart ránk igényt.
Ezt az igényt fejezi ki a 9. fejezetben Máté meghívása is. Máté beszúrja ezt az eseményt a saját életéből. Ő a zsidók ellenségének számított. Annak ellenére, hogy zsidó volt, ellenségnek számított, hiszen vámosként a rómaiaknak dolgozott. Jézus odalép hozzá és csak annyit mond neki: „Kövess engem!” (Mt 9, 9). Jézus megmutatja, hogy bármi is történt a múltunkban, ő belép a jelenünkbe és új jövőt ajánl nekünk. Ugyanezt teszi Mátéval is, aki mindössze néhány versben fejezi ki, hogy hogyan hívta meg őt Jézus, és ad neki küldetést.
A 12. fejezetben aztán misszióba küldi Jézus a tanítványokat. A missziójuk pedig az, amit Jézus maga is tett. Ezt pedig fontos tudatosítanunk keresztényként. Nem csak azért követjük Jézust, mert hiszünk benne, de arra is meghívottak vagyunk, hogy ugyanazt tegyük itt a Földön, amit ő tett. Ezt majd bővebben látjuk Máté evangéliumának további részeiben, valamint később Lukács evangéliumában.
Azt, hogy mit is kell tennünk, maga Jézus mutatja meg a 10. fejezetben. Azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot” (Mt 10, 34). Mit is jelent ez? Apa a fia ellen, fiú az apja ellen, anya a lánya ellen, lány az anyja ellen, testvér a testvér ellen: családtagok fognak egymás ellen fordulni. Ez az ár. Ezt látjuk, és láthattük a történelemben is. Családok bomlanak fel, mert valaki megpróbálja Jézust választani, míg a család többi tagjának ez nem tetszik. Az első századokban ez nagyon egyértelmű volt a Római Birodalom nagy keresztény-üldözései idején, melyek során számtalan hívőt kivégeztek. Az egész világbirodalomban előfordult, hogy szülők adták fel gyermekeiket, vagy gyermekek a szüleiket, amiért Jézust akarták követni. Lehet, hogy ez még ma is komoly fenyegetést jelent a számunkra. Ha hiszünk Jézusban, akkor egy bizonyos módon fogunk élni, bizonyos dolgokat hiszünk az emberi természetről. Lehetnek megosztottságok a családjainkban, amelyek egyre nyilvánvalóbbak lesznek. Úgy tűnik, hogy ezek a megosztottságok egyre mélyebbek az uralkodó kultúra és a keresztények között. Emiatt is imádkozunk kell egymásért.
Nagyon nehéz, amikor családok oszlanak meg életmódok, szokások vagy különböző hitek miatt. Mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül saját hitünket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Jézust, hiszen Ő arra hívott meg minket, hogy hűségesek legyünk, és tanúi legyünk. A 10. fejezet utolsó részében pedig arra hív, hogy vegyük fel keresztünket. „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt 10, 38-39).
Bonyolult világban élünk, nehéz és veszélyes helyzetekben. Egy olyan világban, ami végül megöl majd minket. Mégsem kell félnünk. Jézus is arra hív, hogy ne féljünk semmitől. Még ha minden zavarosnak tűnik is, még ha szülők és gyermekek fordulnak is egymás ellen, még ha családok is válnak megosztottá, vagy barátok válnak ellenséggé, Jézus akkor is azt mondja, hogy ne féljünk. Számítunk Istennek. „Ugye két verebet adnak egy filléren? S Atyátok tudta nélkül egy sem esik le a földre. Nektek minden szál hajatokat számon tartják. Ne féljetek hát! Sokkal többet értek a verebeknél.” (Mt 10, 29-31). Számítasz az Atyának! Ne félj tehát! Az Úr hív: ’Vedd fel keresztedet és kövess engem!’
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; szerkesztette fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
259. nap, A Hegyi beszéd – Mt 5-7, Péld 18,21-24 (2025.11.06., csütörtök)
Istenünk, Te megtanítottál minket arra, hogy Apukánknak szólítsunk Téged, hogy Atyánknak nevezzünk! Ma megújul bennünk ez a meghívás, ez a parancs, amelynek örömmel teszünk eleget, amikor nevedet hívjuk: Mennyei Atyánk! Fiadnak, Jézus Krisztusnak a nevében dicsőítünk és hálát adunk neked! Köszönjük neked Máté evangéliumát, és köszönjük magát Mátét is! Ez egészen rendkívüli, hogy hallhatjuk az ő szavait, vagy inkább a Te szavaidat az ő tollán keresztül: most, ebben a pillanatban, több mint kétezer éven átívelve jutnak el hozzánk! Mindez a Szentlélek ereje által lehetséges, aki az Egyházon keresztül munkálkodik, és elvezetett minket idáig! Köszönjük Neked, Istenünk, mindazokat az embereket, akik valaha továbbadták a Bibliát a következő generációknak! Akik leírták, lefordították, lemásolták, vagy bármilyen módon hozzájárultak ahhoz, hogy most a Te igéd és a mi életünk találkozhasson! Urunk Istenünk, segíts, hogy engedjük, hogy a Te igéd átalakítsa az életünket! Ezt az imát a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében mondjuk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Muszáj szólnom a Példabeszédek könyvéről, mert annyira nagyszerű: „Van barát, aki pusztulásba vezet (más fordításban: tetteti a barátságot), de van olyan is, aki hűségesebb, mint a testvér” (Péld 18,24). Mennyire igaz! Mindannyiunk életében így van. Nem tudom, hány éves voltál, amikor először felismerted azt a tényt, hogy vannak emberek, akik csak egy időre a barátaink. Vannak, akik csak egy bizonyos életszakaszban barátok. Vannak, akik csak a jóban barátaink, s amint nehézség jön, máris kifelé tartanak az ajtón. Vagy egyszerűen megunják a társaságunkat és elmennek.
Mindegy, hány éves voltál, amikor ezt megtanultad, de ez az egyik legértékesebb lecke, amit az életben kaphatunk. Mert képzeld el, milyen lenne úgy élni az életet, hogy ezzel nem vagy tisztában. Nyilvánvalóan fájdalmas lecke ez, amit meg kell tanulni. De ha a másik oldalról nézzük, akkor felismerjük, milyen hihetetlen ajándék, amikor valódi barátra találunk. Az ilyen barát nagyon ritkán adatik meg. Annyira ritkán, hogy amikor rátalálsz, az egyetlen helyes válasz a csodálat. Az egyetlen válasz a hála. Az egyetlen válasz az, hogy: ’Uram, dicsérlek és hálát adok neked ezért az ajándékért’.
Ha már az ajándékokról beszélünk: következik Máté evangéliuma, az 5., 6. és 7. fejezet, ami ’Hegyi beszéd’-ként ismert. A boldogmondásokkal kezdődik. Jézus felmegy a hegyre és új törvényt ad, tulajdonképpen a törvény beteljesítését. Ez több okból is nagyon fontos számunkra, érdemes odafigyelnünk erre. Az egyik ok az, ami az Ószövetségben történt, amit már ismerünk: Mózes felment a hegyre, és lejött onnan a törvénnyel, Isten parancsolataival. Most pedig itt látjuk Jézust, az új Mózest, aki nemcsak új törvényt ad, hanem egy új Kivonulást is vezet, ami egészen elképesztő: egy új szabadságba vezeti az embereket. Ezért ne hagyjuk figyelmen kívül azt a részletet, hogy Jézus felmegy a hegyre (vagy inkább lejön), és átadja az embereknek a törvény beteljesítését. Mert Jézus nagyon fontos dolgot hangsúlyoz: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17).
Ez az egyik oka annak, hogy keresztényként – különösen katolikus keresztényként – felismerjük: Jézus nem azért jött, hogy megszakítsa a kapcsolatot a zsidóság és a kereszténység között, hanem hogy beteljesítse azt, amit Isten a zsidóságban elkezdett. A gyökereink tehát nem egy új kezdetből fakadnak, hanem az Isten által megkötött szövetségből, amelyet a zsidó néppel kötött szeretetből. Ezért töltünk annyi hónapot az Ószövetség olvasásával, mert tudjuk, hogy ez a mi örökségünk. Nem a semmiből jöttünk. Szellemi téren a zsidó népből és Isten szeretetszövetségéből eredünk. Így a kereszténység nem a semmiből állt elő, hanem annak a beteljesedése, amire minden Istenhez hűséges zsidó ember várt. És igen, Jézus világosan kimondja: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni” (Mt 5,17).
Ez pedig rendkívül fontos. A Hegyi beszédből rengeteg mindent ki lehetne emelni. Az egyik kulcsfontosságú rész az 5. fejezetben található, ahol Jézus új törvényeket ad: „Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták… Én pedig azt mondom nektek…” (Mt 5,21-22). – És beszél a haragról, a házasságtörésről, a válásról, az eskükről, a bosszúról, az ellenségszeretetről, az alamizsnáról, az imáról – mindezek mögött pedig ott húzódik egy közös alapgondolat. Mert Jézus nemcsak azt mondja, hogy ’ezek rossz dolgok’ – például: ’ne ölj, ne paráználkodj, ne válj el és ne házasodj újra, ne állj bosszút’. Jézus mindezeken túl a szívedet akarja megvizsgálni. A baj ugyanis nem pusztán az, hogy valaki megöl valakit, hanem az, hogy egyáltalán felmerül benned annak lehetősége, hogy megtedd. A gond nemcsak az, hogy valaki házasságtörést követ el, hanem már az is, hogy vágyik rá; hogy megtenné, ha tehetné.
Tehát Jézus azzal, amit tanít, túlmutat a cselekedeteken és a szív mélyére hatol. Nem arról van szó, hogy a cselekedet többé nem számít – természetesen továbbra is tiltott minden törvényszegés. De Jézus felemeli a mércét, és megmutatja, hogy a bűn gyökere nem maga a tett, hanem a szív állapota, amelyből az fakad. A probléma forrása tehát a megtört szív, amelyben a bűn megfogan. Persze, ezt talán már tudjuk is. Ha ismered önmagadat, valószínűleg már rájöttél, és hálás vagy ezért a tanításért: ’Igen, köszönöm, Atyám és köszönöm, Úr Jézus, ezt már sejtettem.’
Jézus azt ígéri, hogy nemcsak a problémát állapítja meg, hanem a megoldást is felajánlja. Ő maga a megoldás! Ez az egyik legfontosabb része ennek az üzenetnek: Jézus nemcsak diagnosztizálja a szívünk baját, hanem azt is mondja, hogy a bűnre, amelyben élsz, Ő maga a megoldás. A bűnöd, amivel küzdesz, nem csupán az, hogy házasságtörést követsz el vagy elválsz. A valódi bűn az, hogy ez lehetőségként felmerül benned a megtört szíved miatt. Szóval lényegében Jézus így szól: ’Engedd, hogy én belépjek ebbe a megtört szívbe. Engedd, hogy megváltoztassam a szívedet, és formáljalak.’ Hogy ennek nyomán ne a körülöttünk lévő világhoz igazodjunk, ahol természetesnek tűnik gyűlölni azokat, akik gyűlölnek minket, hanem Jézus szívéhez igazodjunk, ahol rendhagyó módon élünk: szeretjük azokat, akik gyűlölnek minket, imádkozunk azokért, akik üldöznek minket, és adunk azoknak, akik el akarnak venni tőlünk. Ebben valami hatalmas erő rejlik… Ha követjük az Úr tanítását, meg fogjuk tapasztalni. Egyszerűen csak meg kell engednünk az Úrnak, hogy munkálkodjon bennünk. Hogy ne csak a cselekedeteinket, hanem a szívünket is átalakítsa.
A 6. fejezetben Jézus beszél az alamizsnáról, az imáról és a böjtről, és azt mondja: ’Vannak olyanok, akik alamizsnát adnak, imádkoznak és böjtölnek, csak azért, hogy mások lássák őket.’ Ez az ő motivációjuk. Ezt tartsuk észben, mert Jézus nem azt mondja, hogy ’ne adj alamizsnát, ne imádkozz, ne böjtölj’. Azt mondja, hogy azok az emberek, akik csak mások figyelméért teszik ezeket, rosszul cselekszenek. Az a kiindulópont, hogy kinek a véleménye számít a leginkább? Világos, hogy a Mennyei Atya véleménye számít. Aki mindent átlát, annak a véleménye számít.
Ezt úgy ismerjük fel, hogy Jézus így mondja: „amikor alamizsnát adsz”, „amikor imádkozol”, „amikor böjtölsz” (Mt 6,2., 6.,16.). – Nem azt mondja, hogy „ha adsz”, „ha böjtölsz”, „ha imádkozol”, hanem „amikor”. Mert ha Jézus követőinek valljuk magunkat és ezeket nem tesszük rendszeresen, akkor nem tesszük meg, amit tőlünk kér. De amikor megtesszük ezeket, kinek tesszük? Nem azért, hogy mások lássanak minket. Ha mások is látják esetleg, az rendben van. Nem arról van szó, hogy teljesen titokban kell tartani, hogy soha senki ne lássa. A nagy titkolódzás néha a büszkeség jele is lehet – nem tudom, elgondolkodtál-e már ezen.
Van egy időszakunk, amit Nagyböjtnek nevezünk, ami Hamvazószerdától Húsvétig tart. Gyakran meg szoktam kérdezni a diákjainkat: ’Mit tesztek a Nagyböjtben?’ Mert a Nagyböjt során három dolgot gyakorolunk: ima, böjt és alamizsna. A cél az, hogy minden területen válasszunk valamit, azaz a böjt, az ima és az alamizsna területén.
Jézus nemcsak azt mondja, hogy menjünk túl a felszínen és érjük el a szív mélyét, hanem arra is emlékeztet: ’Tudd, kihez beszélsz, amikor imádkozol. Értsd meg, hogy Ő a te Atyád.’ Azt mondja: „Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt hiszik, hogy ha ömlik belőlük a szó, nyomban meghallgatásra találnak!” (Mt 6,7). A pogányok azt hitték, hogy ha a megfelelő varázsigét mondják, felhívhatják magukra az isten vagy istennő figyelmét. De Jézus azt mondja, hogy neked van egy mennyei Apukád. Ha csak a nevén szólítod, Ő már figyel is rád. Ha az ő nevét hívod, nem kell küzdened a figyelméért, mert a tekintete már rajtad nyugszik. Valójában Jézus azt is felfedi, hogy éppen az Atya az, aki folyamatosan harcol a mi figyelmünkért! Amikor imában hozzá fordulunk, az a szeretet cselekedete. Csak annyit kell tennünk, hogy az Atyánkhoz fordulunk és azt mondjuk: ’Abba, Apukám’. Ez egyszerűen csodálatos!
Jézus azt is mondja: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? – Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők! (Mt 7,21-23). Miért? Mert lehet, hogy hihetetlen dolgokat tettél, de vajon az Atya akaratát tetted-e? Ez a szentség titka. A szentség egy mondattal: az Atya akaratának cselekvése. Ha mindig a saját akaratunkat követjük, Jézus azt mondhatja: ’Nem ismerlek, mert te sem ismersz engem, mivel nem az én akaratomat cselekszed’.
Ha ezt mondjuk: ’Atyám, gyenge és megtört szívemmel, törékeny önmagammal és a Te kegyelmeddel igyekszem mindig cselekedni a Te akaratodat’ – ez a szentség. Ez kell ahhoz, hogy ismerjük Jézust, és hogy Jézus is ismerjen minket. Nem elég azt mondani: „Uram, Uram”, hanem tenni kell a mennyei Atya akaratát. Felismerjük, hogy a hitnek cselekvőnek kell lennie. A mi meggyőződésünk a következő: ’A hit a cselekvő szeretetben mutatkozik meg! A hitet cselekedetekbe kell átültetni, különben értéktelen.’
Ezért így fordulunk Istenhez minden nap: ’Atyám, hogyan élhetek a Te akaratod szerint? Atyám, ma hogyan tehetem a Te akaratodat? Mert meg akarlak ismerni, megismerni a Te akaratodat, és azt akarom, hogy Te is ismerj engem és a szívemet’. Barátaim, imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Micsoda ajándék, hogy együtt mehetünk végig Máté könyvén! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
258. nap, Itt a királyság! – Mt 1-4, Péld 18,17-20 (2025.11.05., szerda)
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged! Hálásan köszönjük, hogy bemutattad nekünk Jézust Máté szavain keresztül! A Szentlélek ihletése által vezetted Szent Máté apostolt, hogy leírja azokat a szavakat, amelyeket evangéliumának első négy fejezetében hallottunk. Kérünk, segíts minket ma és a következő napok során, hogy egyre jobban megismerjük Fiad, Jézus szívét! Segíts, hogy figyeljük Őt és figyeljünk rá! Segíts, hogy közel kerüljünk az Ő szívéhez, hogy ezáltal a Te szívedet is jobban megismerhessük! Ha megismertük az Ő szívét, a Te szívedet, add, hogy a mi szívünk is hozzád alakuljon. Ezt az imát Jézus nevében mondjuk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
A Példabeszédek mai első versében szerintem nagy bölcsesség jelenik meg: „Annak adnak igazat, aki először szól, de jön ellenfele, és megcáfolja” (Péld 18,17). Azaz, amit az első hozzászóló mond, igaznak tűnik, amíg nem jön a másik, és kritika alá nem veszi. Van egy modern közmondás is, ami így szól: ’Minden éremnek két oldala van’. Ez az ősi példabeszéd is pontosan erről szól.
Ma elkezdjük Máté evangéliumát. Néhány dolgot érdemes megjegyezni. Az első fejezet Jézus Krisztus nemzetségtábláját tartalmazza. Amikor ezeket a neveket olvassuk, remélem érezzük, mennyire fontosak. Nem tudom, korábban említettük-e már, de Jézus nemzetségtáblájában négy nőt név szerint is megemlítenek, vagy legalábbis utalnak rájuk, ami nem szokás, hiszen ezek a listák az apai vonalat követik. Van valami nagyon különleges a négy nőben, akiket megemlítenek. Például ott van Mária, Jézus anyja, ő az utolsó női név, és természetes, hogy itt szerepel. De az első, akit említenek, Támár, a következő Rut, majd Urija felesége, akiről tudjuk, hogy Batseba. Számomra lenyűgöző, hogy Máté milyen egyszerűen és világosan írja le ezt.
Talán már egy éve is lehetett, amikor a családokban megjelenő megtörtségről volt szó Támár kapcsán. Emlékeztek Júda és Támár történetére? Júda Támár apósa volt, és két fiát is feleségül adta hozzá. A harmadik fiát is oda kellett volna adnia, de a fiai sorra meghaltak, így a harmadik fiát már nem akarta Támárnak adni. Ezért Támár a saját kezébe vette a dolgokat, és paráznának adta ki magát, Júda pedig, anélkül, hogy tudta volna, az apja lett Perecnek és Szeráchnak. Ez az első megtört állapot, ami itt megjelenik.
A következő nehéz helyzetet Rut történetében találjuk, aki anyósával, Noémival együtt élt a moabiták földjén. Rut moábita volt, nem zsidó. Mégis, amikor Noémi visszatért az Ígéret földjére, Rut ezt mondta neki: „ahova te mész, megyek én is… A te néped az én népem, a te Istened az én Istenem” (Rut 1,16). Ott aztán Rut megismerkedett Boásszal, ők lettek Dávid dédszülei. És ott van még Dávid és Urija felesége, Batseba, aki Salamon király anyja. Mindannyian ismerjük Dávid és Batseba történetét. Elég kellemetlen.
Három nőt is említenek itt, akiknek történetei a megtörtségről szólnak, mégis, éppen ebben a megtörtségben képes volt Jézus, az Atya és a Szentlélek valami egészen csodálatosat végbevinni: Jézus Krisztus fogantatását, megtestesülését adott időben és adott helyen. Ez egyszerűen lenyűgöző. Hosszan beszélhetnénk erről, de őszintén szólva, alig tudok végigmenni a nemzetségtáblán anélkül, hogy el ne csuklana a hangom. Szinte minden alkalommal ez történik. Mert ha belegondolunk: Uram, ez a történet, amit az elmúlt évben olvastunk, ezrek, talán milliók életén átívelve, akik vártak, sóvárogtak a beteljesedés után, végre eléri a célját. Elérkeztünk ehhez a ponthoz: „Mattan nemzette Jákobot. Jákob nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte” (Mt 1,16).
Fontos megjegyezni valamit Józsefről. Amikor József értesült róla, hogy Mária várandós, már jegyesek voltak, de tudta, hogy nem ő az apa. Mivel „igaz ember volt nem akarta a nyilvánosság előtt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1,19). Ha nyilvánosan tette volna meg, Máriát megszégyenítették volna, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy halálra ítélik. Feltehetjük a kérdést: miért tett így József? Három fő elképzelés létezik ezzel kapcsolatban.
Az első elmélet szerint József azt gondolta, hogy Mária hűtlen volt hozzá, és bár nem akarta, hogy megöljék, mégis úgy hitte, hogy Mária megcsalta őt. A második elmélet egészen az ősegyházig nyúlik vissza: eszerint József hitt Máriának. Ha Mária azt mondta neki: ’Nem voltam hűtlen hozzád, hanem az Úr angyala jött hozzám, és azt mondta, hogy a méhemben lévő gyermek az Isten Fia’, akkor József ezt elhitte. A harmadik elmélet pedig azt mondja, hogy József hitt Mária tisztaságában, de méltatlannak érezte önmagát arra, hogy részt vegyen Isten Fiának nevelésében.
Tehát rögtön itt van két fő irány: az egyik szerint József nem hitt Máriának, a másik szerint hitt neki. Gondoljunk csak bele: Názáret egy kis város volt, kevesebb mint háromszáz lakossal. József ismerte Máriát, és ismerte mindazokat, akiket Mária ismert. De ami még fontosabb: ismerte Mária jellemét. Tudta róla, hogy egy erényes, tiszta fiatal nő. Ha József hitt Máriának, akkor valószínűleg így gondolkodott: ’Lehetséges ez? Nem, én nem lehetek Isten Fiának nevelőapja’.
Ahogy korábban is említettük, az egyházatyák is kétféle álláspontot képviseltek. Az egyik szerint József nem hitt Máriának. A másik szerint hitt neki, de méltatlannak érezte magát erre a szerepre. A harmadik elmélet szerint József hitt Máriának, de egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Nem arról volt szó, hogy méltatlannak érezte volna magát, hanem egyszerűen tanácstalan volt: ’Most mit csináljak?’ – gondolhatta. El tudjuk képzelni a zavarát. Mit tehet egy ilyen helyzetben? Mivel József igaz ember volt, nem akarta Máriát megszégyeníteni. Nem arról volt szó, hogy hitt-e neki vagy sem, hanem arról, hogy próbálta követni a törvényt, ugyanakkor hitt Máriának is. Ezért döntött úgy, hogy titokban elbocsátja őt. Tehát három elmélet létezik, és senki sem tudja biztosan, melyik az igaz. Talán majd a mennyben megtudjuk. Az nagyszerű lenne.
A történet így folytatódik: megjelent Józsefnek az Úr angyala, és ezt mondta: „megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt hozzá: ’József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, hiszen a benne fogant élet a Szentlélektől van! Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el’” (Mt 1,20-21). Ezzel gyakorlatilag ezt is kijelentette: ’Te leszel ennek a gyermeknek a nevelőapja. Te fogod Jézusnak nevezni őt’.
A második fejezetben a napkeleti bölcsek történetét olvassuk, akik elhozták a mindenki által ismert ajándékokat: aranyat, tömjént és mirhát. Ezeknek az ajándékoknak mélyebb jelentésük is van. Az arany Jézus királyi méltóságát jelképezi. A tömjén arra utal, hogy Jézus pap, s egyben ő maga lesz az áldozat is. A mirha pedig az emberi testek balzsamozásához használt anyag volt, tehát a halálra utal.
Már születésének pillanatában felismerik Jézust e három szerepében: mint királyt, mint papot és áldozatot, akiről Fulton Sheen érsek egyszer azt mondta: „Az egyetlen gyermek, aki azért született, hogy meghaljon.” Persze minden ember meghal egyszer, de Jézus életének beteljesedése éppen a halálában rejlik.
Jézus azonban nem csupán azért jött, hogy meghaljon, hanem azért is, hogy megalapítsa az Ő királyságát. Feltűnt nektek, mennyi utalást találunk már az első négy fejezetben az Ószövetségre?! Jónéhányat. Itt egy idézet Izajástól, ott egy Jeremiástól. Az elmúlt hetekben éppen ezeket a prófétákat olvastuk, és most látjuk mindennek a beteljesedését: Jézus megjelent!
Emlékezzünk vissza: az asszírok betörtek, és elpusztították az északi tíz törzset, Izrael királyságát. Aztán jöttek a babiloniak, és lerombolták Júda királyságát. Mit tesz most Jézus? Amikor először nyilvánosan megszólal ezt mondja: „Tartsatok bűnbánatot – hirdette –, mert közel van a mennyek országa!” (Mt 4,17). – A mennyek országa, vagyis Isten királysága! Jézus azért jött, hogy megalapítsa az Ő királyságát. Igen, végső soron halálában fog mindent beteljesíteni, de Ő király: azért jött, hogy helyreállítsa a királyságot.
Ez óriási jelentőségű dolog. Hogyan nyilvánul meg? Nos, mi már tudjuk: ismerjük a történetet, és a földrajzi hátteret is. Jézus elkezdi tanítását – de hol? A Galileai-tenger északi részére megy, a tengerparti Kafarnaumba. Máté pedig külön kiemeli: ez Zebulon és Naftali vidékén történt, és idézi a prófétát: „Zebulun és Naftali földje, a tenger menti út a Jordánon túl, a pogányok Galileája, a nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál árnyékában ültek” (Mt 4,15-16, vö. Iz 9,1). Tehát amikor Jézus újjáépíti a királyságot, a tizenkét izraeli törzs szimbolikus helyreállítását, oda megy először, ahol a pusztítás elkezdődött. Ezt hirdeti az ott élőknek: „elérkezett az Isten királysága”.
Majd a Galileai-tenger partján járva meglát egy férfit, Simont, akit később Péternek nevez, és a testvérét, Andrást. Ezt mondja nekik: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” (Mt 4,19). Aztán meglátja Jánost és Jakabot, és „Őket is hívta” (Mt 4,21). Ezután sok tanítvány gyűlik köré, de csak tizenkét apostolt választ közülük. Ez a tizenkettő jelképezi az újraalapított Izraelt, a tizenkét törzs helyreállítását. A megszűnt törzsek most ismét egy uralkodó alá gyűlnek, ahhoz a királyhoz, akit megígértek, és aki most Jézusban megjelent. Most itt van az új királyság! A királyság története egykor megszakadt, de most Jézusban újra megalapíttatott. Ez egyszerűen lenyűgöző, nem igaz?
Ezek nem pusztán történetek, ez annak a valóságnak a kinyilatkoztatása, hogy Jézus beteljesít mindent, amit Isten az Ószövetségben megígért. Itt és most, Jézusban, a történet eléri beteljesedését. Ez csodálatos, mert Jézus nemcsak mint király teljesíti be az ígéreteket, hanem meghív téged és engem is, hogy részesei legyünk ennek a királyságnak. A keresztség által beemel minket ebbe a Királyságba, és mi ezt az egész életünkben, sőt, az örökkévalóságban is megélhetjük.
Ezért adjuk át neki a szívünket, hiszen emlékezzünk, mit mondott: „Tartsatok bűnbánatot”, vagy más fordításban: „Térjetek meg” (Mt 4,17). A megtérés azt jelenti: ’Forduljatok meg, változtassátok meg a szíveteket, az életeteket, a gondolkodásotokat és a tetteiteket!’ Tehát megtérünk, és elfordulunk a bűneinktől, hogy újra az Úrhoz csatlakozzunk. Ehhez persze kegyelem kell, nem elég pusztán az erős akarat. Isten segítsége nélkül nem megy!
Ahogyan mindig, most is imádkozzunk egymásért! Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
257. nap, Válaszd a szeretetet! – Jer 52, Abdiás könyve, Péld 18,13-16 (2025.11.04., kedd)
(Kedves Bibliaolvasók! Mivel holnap új részbe kezdünk Máté evangéliumának tanulmányozásával, ezért kérünk Titeket, hogy a „Bevezetések” fül alatt olvassátok el a hozzá tartozó beharangozó anyagot is!)
Mennyei Atyánk, dicsérünk téged! Istenünk, köszönjük, hogy elhoztál minket ehhez a naphoz! Köszönjük szereteted ajándékát, amit olyan könnyű természetesnek vennünk. Köszönjük, hogy megismerhetjük, ki vagy Te, hogy tudhatjuk: Te vagy a mi Atyánk, és ami minket bánt, az a Te szívedet is fájdalommal tölti el. Tudjuk, hogy amire teremtettél minket, az sokkal több annál, amit valaha is el tudnánk képzelni, álmodni vagy remélni. Segíts, hogy azt válasszuk, amire Te teremtettél minket! Segíts, hogy olyan emberekké váljunk, amilyeneknek Te szántál minket, amikor megalkottál. Jézus Krisztus hatalmas nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen!
Eljutottunk Jeremiás könyvének 52. fejezetéhez – ezzel a könyv végére értünk. Gratulálok! Elszántan kitartottatok. Az utóbbi fejezetekben Babilon és más nemzetek – például az ammoniták és a filiszteusok elítéléséről hallottuk. Most pedig, az 52. fejezetben az ostromlott Jeruzsálem történetének beteljesedéséről olvasunk. Cidkija királyt elfogják, Jeruzsálemet elfoglalják. A nép maradékát is elhurcolják Babilonba. Ebből a tartalmas részletből most három dolgot szeretnék kiemelni.
Az első: Cidkija menekülése. A jeruzsálemi nép hosszú ideig szenvedett az ostrom alatt, magának a királynak is nélkülöznie kellett. Míg a nép nem menekülhetett csak úgy el, addig Cidkija király megpróbált elfutni, és otthagyott a nehézségek közepette minden szenvedő, éhező embert. Ez sokat elárul a jelleméről. Cidkijának ráadásul volt lehetősége arra, hogy ne váljon Nebukadnezár ellenségévé. Hallgathatott volna Jeremiás szavára, és megadhatta volna magát neki. Ha ezt tette volna, valószínűleg hasonló sorsa lett volna, mint Jojachin királynak, akit bár bebörtönztek, a családjának nem esett bántódása. Cidkija viszont fellázadt Babilon ellen, a város elestekor pedig elmenekült. Ezzel megmutatta, mennyire nem tudta, hogy mikor kell harcolni és mikor kell meghajolni. Végül aztán a szeme láttára ölték meg a fiait, őt pedig megvakították.
A második: Jeruzsálem kifosztása. A történetnek erről a részéről különösen fontos tudnunk, és összekapcsolnunk a továbbiakban olvasandó részletekkel, hiszen Ezdrás és Nehémiás könyvében arról fogunk hallani, hogyan térnek majd vissza a száműzöttek hetven évvel később, és hogyan kezdik újjáépíteni a várost. Jeruzsálem kifosztását és lerombolását a babiloni király testőrségének parancsnoka, Nebuzaradán vezette. Felgyújtották az Úr a Templomát Jeruzsálem összes házával együtt, lebontották a város falait és elvitték az értékeket. A pusztítás miatt a visszatérőknek számos nehézséggel kell majd megküzdeniük. Salamon temploma most romokban hever. Bronz- és aranydíszeit, edényeit mind elhurcolták. Később újjáépül, de már csak árnyéka lesz egykori dicsőségének.
A harmadik dolog, amit kiemelnék, a Babilonba hurcolt foglyokról szól, akik közül az egyik Jojachin, Júda királya. Dávid háza tehát nem veszett el teljesen, hiszen ő életben maradt.
Nebukadnezár utódja, Evil Merodach harninchét évvel később kiszabadította Jojachin királyt a börtönből, helyet adott neki saját asztalánál, és mindennapi ellátást biztosított számára élete végéig. Habár fogoly maradt, élete hátralevő részét egy bizonyos fokú szabadságban tölthette. Apró, de reményteli fény ez Jeremiás könyvének végén: még a fogságban is megjelenik Isten irgalma. A király majdnem 40 évet töltött börtönben – ez egy emberöltő! Szenvedett saját bűnei és népe bűnei miatt. Hosszú évek után viszont felemelték, kiszabadították, és a király asztalánál foglalhatott helyet.
Van ebben valamiféle isteni igazságosság: megfizetett a tetteiért, de végül kegyelmet kapott. Mi, keresztények tudjuk, hogy az örök büntetést Krisztus hordozta el helyettünk – Ő fizette meg a mi bűneink árát – de a döntéseinknek földi következményei mégis vannak. Isten szeretete még ezek között a következmények között is velünk marad. Ő a börtönben is szeret minket. A száműzetésben is szeret minket. A hibáink következményei közepette is szeret minket. Jojachin története erről szól: a reményről, a helyreállításról és Isten hűségéről.
Végül pedig jöjjön Abdiás próféciája, ami a Szentírás legrövidebb könyve, mindössze egyetlen fejezet. Abdiás az edomitákhoz szól – Ézsau leszármazottaihoz. A történet gyökere a Teremtés könyvéig nyúlik vissza: Izsák két fiának, Jákobnak és Ézsaunak a testvérviszályához. Ha még emlékszünk, Jákob megszerezte Ézsau elsőszülöttségi jogát, később pedig az atyai áldást is elcsalta tőle. Később ugyan kibékültek, de embereik, Izrael népe és Edom népe között a viszály megmaradt. Ahogy Izrael népe, ahogy mi mindannyian, úgy Edom népe is eltávolodott az Úrtól. Amikor Babilon és Asszíria megtámadta Izraelt és Júdát, az edomiták nem segítettek, annak ellenére, hogy ők mind Ábrahám leszármazottai voltak. Ezért mondja Isten Abdiáson keresztül: ‘mivel nem álltatok ki sajátjaitok mellett, ti magatok is elpusztultok’.
A történet nemcsak a történelem része, hanem tanulságot is hordoz. Tanulságot arról, hogy milyen könnyen távolodnak el egymástól a családtagok. Jákob és Ézsau kibékültek, s ez a kiengesztelődés egy gyönyörű dolog. Sok esetben különösen nehéz megtennünk. A családi kapcsolatok fenntartása mindig tudatos erőfeszítést igényel – mindig könnyebb eltávolodni egymástól, mint közel maradni a másikhoz. Néha ezek a dolgok csak egyszerűen így alakulnak. Néha ez egy „természetes” folyamat, de sokszor nem kellene így lennie. Néha tudnunk kéne azt mondani: ‘Mi egy család vagyunk, és most azt fogjuk választani, hogy szeretjük egymást, akkor is, ha ez nehéz lesz’. Isten arra hív, hogy válasszuk a szeretetet, különösen a családban. Ez mindenki számára kihívást jelenthet, mégis szükség van rá. Mindenki meg van hívva a szeretet kihívására.
Ki az az ember az életedben, akivel kapcsolatban ma Isten hív, hogy válaszd őt újra, szeretettel? Lehet, hogy közelebb van, mint gondolnád. A szeretet gyakorlásához Isten szeretetét kell először elfogadnunk. Imádkozom értetek! Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Isten áldjon meg benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
256. nap, Nehéz idők – Jer 51, Siral 4-5., Péld 18,9-12 (2025.11.03., hétfő)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy elértünk ehhez a naphoz! Köszönjük, hogy vezetsz minket Jeremiás próféta könyvein, a próféciákon és Siralmak könyvén keresztül. Urunk, Istenünk, olyan mintha Jóbbal meg Tobittal haladnánk az úton, vagy más olyan emberekkel, akik sokat szenvedtek az életükben és hozzád kiáltottak. Valóságosan és mélységesen szenvedtek, és néha nekik is nehéz volt bízniuk benned. Urunk, kérünk segíts nekünk, hogy amikor valóban szenvedünk és nem bízunk benned, amikor úgy tűnik, hogy elhagytál minket, segíts, hogy lássuk az igazságot, megismerjük az igazságot és élni tudjuk az igazságot. Azt az igazságot, hogy Te még sosem hagytál el minket. Mi viszont már hagytunk el téged. Hozz minket vissza! Hozz minket vissza önmagadhoz ma és minden nap! Hogy élni tudjunk az örök napban, a Te jelenlétedben és a Te hatalmadban! Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Már említettem, hogy a Jeremiás 51. az egyik leghosszabb fejezet a Bibliában. Miről is van szó? Babilon végső pusztulásáról. Nemsokára, úgy száz nap múlva olvassuk majd a Jelenések könyvének 17. és 18. fejezetét, ami szintén Babilon bukásáról szól. Vagyis, amikor elhangzik egy prófécia akkor annak mindig van egy bizonyos azonnali beteljesedése is. De ugyanaz a prófécia vonatkozhat egy távoli dologra is. Az azonnali beteljesedése megtörtént, mivel a perzsák és a médek legyőzték Babilont. Isten azelőtt Babilont használta fel arra, hogy lesújtson a népére. Nem azért, mert Babilon vagy Nebukadnezár jó lett volna. Nem, ők nem voltak jók.
Beszéltünk erről korábban, hogy Istennek van egy megengedő akarata és egy tökéletes akarata. Isten tökéletes terve az, hogy mi nem vétkezünk és szentségben élünk. Isten tökéletes terve az ő végső akarata a mi számunkra, vagyis azt akarja, hogy örökre vele legyünk. Mert Isten a halált nem teremtette és nem leli örömét az élet elpusztításában. Ez a Bölcsesség könyvében áll, amit nemsokára olvasunk. Nagyon fog nektek tetszeni. Előbb lesz egy messiási ellenőrzőpont, majd visszatérünk az Ószövetséghez, Jeruzsálem újjáépítésének idejéhez, aztán következik a Makkabeusok szabadságharca. Tehát a Bölcsesség könyvében ezt halljuk majd: „Hisz Isten nem alkotta a halált, és nem leli örömét az élők vesztén” (Bölcs 1,13). A halál a Sátán irigysége révén jelent meg a világban (vö. Bölcs 2,24). Vagyis Isten tökéletes terve az, hogy életünk legyen. Nem csak itt, a földön, hanem örök életünk legyen. Azonban létezik a megengedő akarata is, vagyis az, amit Isten megenged, hogy megtörténjen a szabad akaratunk miatt. Sokszor rosszul döntünk, aminek a következménye szenvedés. De Isten tudja, hogy nap mint nap ilyenkor is tapasztalatokat szerzünk a nagyobb jó elérése érdekében. Ez történt Izrael népével, Jeruzsálemmel és Júdával is a babiloni fogság idején. Ha Isten másokat, vagy más királyságok tetteit felhasználja a nagyobb jó érdekében, még nem jeleni azt, hogy azoknak az embereknek igazuk van. Istennek van Igaza. Babilon uralma gonosz volt, el akarta pusztítani Izrael népét, ezért ő maga is elpusztult és soha nem épült fel újra.
Ha szeretnénk megbizonyosodni arról, hogy milyen gonosz volt Babilon, akkor levonhatjuk a következtetéseket a Siralmak 4. és 5. fejezetét olvasva. „A csecsemőnek a szomjúságtól az ínyéhez tapad a nyelve. Az apró gyermekek kenyeret kérnek, de nincs, aki megtörje nekik” (Siral 4,4). Ez borzalmas. Majd folytatja a jómódú emberekkel, akik lecsúsztak, akik fontosak voltak, de már csontsoványak és felismerhetetlenek, mert Jeruzsálemben mindenki szenved. Ezt teszi velünk a szenvedés. Képes megváltoztatni minket, megváltoztatja a szívünket is. A szenvedés megtisztít, jobbá tesz, de képes felfedni lelkünk megtörtségét, sötétségét is.
A Siralmak 4-ben a 10. vers talán a legdurvább az egész Bibliában. „Gyengéd lelkű asszonyok saját kezükkel főzték meg gyermekeiket, hogy eledelül szolgáljanak nekik, népem leányának romlása idején” (Siral 4,10). Még a jólelkű asszonyok is megfőzték a gyermekeiket. Josephus Flavius, a történetíró megemlékezik a babiloni és a római ostromról, ahol hasonló dolgok történtek. A szenvedés és a kétségbeesés sajnos olyan dolgokra késztethet minket, amiket soha nem tudtunk volna elképzelni.
Ezért imádkozunk erőért, és hogy ne kelljen ilyen helyzetbe kerülnünk. Ne kelljen azt mondanunk, hogy ’igen képes vagyok elképzelhetetlen dolgokat megtenni, de kérlek, ments meg most ettől! Mert nem akarok borzalmas dolgokat tenni!’ A Siralmak 4,10-ben azt látjuk, hogy néha a jó emberek kétségbeesésükben képesek kannibalizmushoz folyamodni.
Velem már előfordult, hogy egy nehéz helyzetben, amikor a megtörtségem felszínre került, olyat tettem, amit soha az életben nem gondoltam volna. És akkor azt mondtam, hogy ’ez vagyok én. Nem vagyok jó. Megtört vagyok. Ez az igazság. Az én szívem ezt akarta tenni’.
De Isten szívének az igazsága is jelen van. Isten azt mondja, hogy ’én ezt már tudtam. Tudtam, hogy ez van benned.’ Isten mindentudása erre is kiterjed. Azt is tudta, hogy ezt fogom tenni, de mindezzel együtt Ő odaadta önmagát értem. Isten ezt mondja: ’Én választottam, hogy a földön éljek, mint egy szegény ember, hogy szenvedjek, hogy meghaljak, hogy feltámadjak a halálból, mindezt Teérted tettem. Ezért az emberért, aki rájött, hogy milyen megtört. Tudtam, hogy megtört leszel. Tudom, hogy az örökké megtört leszel.’
Isten azt választotta, hogy meghal értünk, hogy odaadja magát értünk. Ami egyszerűen hihetetlen… A Siralmak könyve ezért a reménnyel fejeződik be. A bizalom kinyilatkoztatásával záródik a könyv. Jeremiás pedig még mindig beszél Istenhez. Nem azt mondja, hogy minden rendben lesz, hanem kérdések sokaságát teszi fel Istennek az 5. fejezetben. „Miért feledkeznél meg rólunk mindörökre? Miért hagynál el minket hosszú időre?” (Siral 5,20). „Vagy tán végképp elvetettél minket, olyannyira haragszol ránk?” (Siral 5,22). Úgy gondolom, hogy végül reménnyel zárja Jeremiás a könyvét, mert még mindig beszél Istenhez. Nem hagyja abba a beszédet. Össze van törve a szíve, a teste, és talán a lelke is. De a reménye magmaradt.
Ez a hozzáállás mindannyiunknak fontos. A legrosszabb időszakokban is folytassuk: csak beszéljünk Istenhez! Lehet, hogy kétségbeesettek vagy magányosak vagyunk, sírhatunk folyamatosan, mint Jeremiás, de amíg Istenhez beszélünk, addig van remény. Szóval testvéreim, barátaim, soha ne hagyjátok abba az Istenhez való beszédet! Engedjétek, hogy beszéljen hozzátok az Írásokon keresztül és az Egyházon keresztül, az imádságaitokban. Imádkozom értetek ezen a napon. Ezen a napon, amikor talán minden elveszett, kivéve a reményt. A remény abban áll, hogy akarjunk az Atyához beszélni és engedjük, hogy az Atya beszéljen hozzánk. Ezért imádkozom értetek, kérlek imádkozzatok ezért értem is. Imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
