255. nap, Isten jó! – Jer 49-50, Siral 3, Péld 18,5-8(2025.10.31., péntek)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Hálát adunk az elmúlt pár napért, köszönjük a Te ítéleteidet, mert a Te ítéleteid jogosak, igazságosak és igazak. Még fájdalmas ítéleteid közepette is kérjük kegyelmedet! Tudjuk, hogy élet–halál kérdése számunkra a Te kegyelmed! Tudjuk, hogy a Te Fiad, Jézus halála és feltámadása volt az ára a Te kegyelmednek. Tudjuk, hogy a Te megbocsátásod árát Te magad akartad megfizetni. Urunk, Istenünk, köszönjük a Te igazságodat! Köszönjük az ítéleteidet! Kérjük a kegyelmedet! Szükségünk van rá! Kegyelmed nélkül, amely a keresztről jön a Te Fiadtól, elvesznénk az igazságosítéletben. Hadd találkozzunk szereteteddel és irgalmaddal ma és minden nap! Főleg, amikor leginkább szükségünk van rá. Jézus nevében imádkozunk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A Példabeszédek 18. fejezetében ezt olvastuk: „A rágalmazó szava mohón lenyelt étel, amelyik behatol a test belsejébe” (Péld18,8). A rágalmazó szava akkor hangzik el, amikor valakisusmog, pletykál, és ez a „finom” étel úgymond lemegy a test belső részébe. Ez a megfogalmazás annyira ironikus és szarkasztikus! A valóságban az ízletes ételt megemésztjük, majd beépül a testünkbe. És ugyan ez történik a pletykákkal és a rágalmakkal is. A Példabeszédek szerzője tudatosítja bennünk, hogy ha magunkhoz vesszük ezeket, akkor a részünkké válnak, még akkor is, ha nem akarjuk. Nagyon szeretjük a finom falatokat, igaz? Így vagyunk a pletyka, a híresztelés, a leleplezett titok ínyencfalatjaival is, amik belénk épülnek és romlottá tesznek minket. Oda kell figyelnünk rájuk! Ezek a Példabeszédek fantasztikusak és félelmetesek, köszönjük Urunk!

Jeremiás könyvének a vége felé járunk. Ahogy az elején említettem, ez az egyik leghosszabb könyv a Bibliában. Összesen 52 fejezet, és az utolsók felé haladunk. Majd jön még pár próféta, akik a zsidó népnek a Szentföldre való visszatéréséről írnak.

Már előre felkészítettelek benneteket, hogy milyen kemény rész lesz ez a prófétai szakasz. Mindenki azt gondolja, hogy a Leviták a legdurvább rész, aztán amikor a végére jutsz, rájössz, hogy nem is volt olyan rossz. Utána jönnek a Számok és a Krónikák a sok névvel, és ezekre is azt mondják, hogy ez a legnehezebb rész. De amikor a prófétákhoz érkezünk, akkor aztán jönnek a nevek és az élethelyzetek, amikről végleg fogalmunk sincs. Mint például ma is.

Jeremiás 49. fejezetében olvastunk fenyegető jövendöléseket az ammoniták ellen, Damaszkusz és Edom ellen, majd az 50. fejezetben Babilon ellen. Sokan úgy vagyunk ezekkel, hogy ’engem ez nem érdekel!’ Ugye? Mások talán elgondolkodnak. Ki is a beképzelt, az arcátlan, akit majd legyőznek? Nebukadnezár, Babilon királya. Jeremiás előre megmondja, hogy jön egy nemzet északról, a Perzsa Birodalom hadinépe, akik bevonulnak és lerombolják Babilont, majd átveszik a hatalmat mindenek felett. Mi meg hallgatjuk ezt és azt kérdezzük, hogy ’és akkor mi van?’ Ugyanakkor tudjuk, hogy Isten igéjét fontos befogadnunk.

Igen, mert Jeremiás nem csak arról prófétál, hogy jön egy nagy nemzet, amely beteljesíti az ítéletet Babilon felett, de arról is, hogy megnyitja az utat a száműzött zsidóknak hazafelé! Círusz, Perzsia királya engedi meg meg Izrael népének, hogy hazamenjenek. Nem mindenki megy vissza, nem mindenkinek van rá lehetősége rá, de ez is része Isten igazságának, ígéreteibeteljesítésének. A babiloni fogság nem végleges, nem tart örökké a pusztulás. Azt mondja Isten: ’Felépítelek’. És valóban megteszi hetven év után, amikor az Perzsa Birodalom elfoglalja Babilont. Ez Jeremiás próféciája: Isten megcselekszi mindezt, mert Ő jó!

Nagyon fontos ez nekünk! A Siralmak első három fejezetében hallhatjuk a valódi gyász szavait. Jeremiás a síró próféta, aki Jeruzsálem ostroma alatt körbejár, szemeiből éjjel-nappal, szünet nélkül patakokban folyik a könny. Nem tudja abbahagyni a sírást. ’Mert mit látok? Bárhova fordulok, embereket és gyermekeket ölnek meg.’ Holnap a 4. fejezet még brutálisabblesz. Amit holnap megjelenít előttünk Jeremiás, az a leges-legkegyetlenebb, amit valaha olvastam a Bibliában. Jeremiás azt mondja, hogy Isten kifeszítette íját és megcélozta vele a szívemet. Megtöltött keserűséggel. „Kaviccsal összetörte fogaimat, hamut adott eledelül. Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot” (Siral 3,16). Elfelejtettem a boldogságot!

Ez egészen úgy hangzik, mint Jób könyve. Valójában sok ember van ilyen élethelyzetben, akár ebből a közösségből is. Ahogy imádkozunk, ahogy úton vagyunk, az élet zajlik körülöttünk, és rengeteg borzalommal, szenvedéssel találkozhatunk. Lehetünk olyan helyzetben, hogy elfelejtjük, mi is az a boldogság. ’Nem is emlékszem, hogy mikor nevettem egy igazán jót.’ De tényleg, gondolkozzunk el ezen, lehet, hogy ez hiányzik az életünkből. Mikor nevettél utoljára szabadon? Ha nagyon rég volt, akkor itt vagy Jeremiással és Isten igéje szól hozzád. „Lelkemnek nem volt békében része, elfelejtettem a boldogságot. És most így szólok: Elhagyott az erőm, és a reménységem is, amelyet az Úrba vetettem.” (Siral 3,17-18). ’Én már nem várok semmit az Úrtól, nincs már reményem…’ Ezután ezt mondja: „Visszaemlékszem nyomorúságaimra, sok sanyarúságomra:csupa üröm és keserűség. Lelkem folyvást ezen töpreng, s már-már összeroskad bennem” (Siral 3,19-20).

Majd, minden rossz dolog végén – gyászban összetört szívek, kioltott életek, Jeruzsálem ostroma – váratlanul a remény és a hit kinyilatkoztatásával folytatja, noha előtte kavics és homok volt az eledele és nem tudta, mi a boldogság: „Az Úr irgalma nem fogyott el egészen; jósága és kegyelme még nem merült ki.Minden reggel újjáéled, nagy az ő hűsége.” (Siral 3,22-23). Vagyis az Úr hűséges szeretete sosem szűnik meg, kegyelme sosem ér véget, minden nap megújul. És végül: „Az Úr az én osztályrészem – mondja a lelkem –, ezért hát remélek benne.” (Siral 3,24). Ámen!

Meghívlak benneteket arra, hogy olvassátok el még egyszer a Siralmak 3. fejezetének a 16.-tól a 33. versig tartó részét. Itt olvashatjuk a 31. versben, hogy az Úr nem veti el az embert mindörökre az életében, mert ha szomorúságot is okoz neki, megfog könyörülni rajta. „Mert az Úr nem veti el az embert mindörökre. Mert ha büntet is, újra megkönyörül nagy irgalmában. Mert nem abban leli kedvét, hogy megalázza és nyomorúsággal sújtsa az emberek fiait” (Siral 3,31-32). Isten nem ezt akarja. A szenvedéseinket nem akarja Isten. Ő a gyógyulásunkat akarja. Ő a szabadságunkat akarja. A szívünket akarja.

Kérlek, Uram, adj nekünk reményt! Ha el is felejtettük, hogy mi az a boldogság, segíts, hogy kitartsunk! Segíts, hogy reméljünk benned! Segíts, hogy bízzunk benned! Segíts szeretnünk téged, hogy elhiggyük, hogy Te mellettünk vagy és a kegyelmed minden reggel megújul! Imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek.

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

254. nap, A nemzetek ítélete – Jer 47-48, Siralm 2, Péld 18, 1-4 (2025,10.30., csütörtök)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük a te Szent Igédet, amit a mai napra rendeltél nekünk! Kérünk, töltsd meg szívünket és elménket szavaiddal, hogy úgy láthassunk és szerethessünk téged, ahogy Te látsz és szeretsz minket! Kérünk, hasd át elménket Önmagaddal, ahogy beszélsz, látsz, szeretsz és igazságot teszel, így téve minket egyre hasonlóbbá lényedhez! Istenünk, segíts megértenünk szíved titkait, hogy veled egyesülhessünk! Szeretnénk jobban megbízni benned, hogy képmásodat hordozhassuk ebben a világban! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Figyelemre méltó ez a példabeszéd: „A bolond nem leli kedvét a megértésben, csak azt mutogatja, ami tetszik neki” (Péld 18, 2). (Az angol fordítás alapján még szemléletesebb: „A bolond nem leli kedvét a megértésben, csak a saját véleményét fújja.”) Te jó ég! Elég kemény! Szerintem észítsünk ilyen pólót, vagy hímezzük kispárnára! Mert hát, ez azért szembe szokott jönni. Hogy valaki csak mondja a magáét, ahelyett, hogy megértené, mi is a helyzet. A téma ismeretének hiánya sajnos nem befolyásolja a vélemény-nyilvánítást. Ez is Szentírás. És közben is itt vagyok és hosszasan prédikálok arról, amit helyesnek tartok. Na, de amiről beszélni szeretnék a 254. napon, azért nem kifejezetten ez, hanem inkább az, amit Isten mond.

Ahogy lassacskán Jeremiás jövendöléseinek végére érünk, ezek nyilván már kellőképpen lehangoltak minket. Most az Úr az Izraelt körülvevő népek felett mond ítéletet azután, hogy Izraelt már megverte Nebukadnezárral és a babiloni királysággal. A 49.-től az 51. fejezetig – amik egyébként igen hosszú szövegek – a többi nemzet kerül sorra. Ma a filiszteusokkal és Moábbal szembeni elmarasztalást halljuk, és felismerjük, hogy minden egyes részlet a lényegre mutat.

Mint tudjátok, hamarosan elbúcsúzunk a prófétáktól. Azért természetesen fogunk prófétai szózatot hallani később is, mint ahogy Isten ítéleteivel is fogunk találkozni. A próféták bűnbánatra hívó szava, vagy Jeremiás esetében a felkészülésre szólító igék továbbra is mindegyikünkhöz szólnak. Hiszen mi, élők még előtte vagyunk az ítéletnek.

Fel kell figyelnünk rájuk, különösen, amikor tudatosul bennünk, hogy eltávolodtunk az Úrtól, akár csak úgy, hogy közömbösek lettünk iránta. Felismerhetjük például, hogy elkezdtünk válogatni az igazságok között. Mondjuk, ezzel foglalkozom, azzal nem. A végtelenül irgalmas Isten, igen, az jöhet, na de az ítélő… Mi ez? Nem tetszik. Inkább a szerető Isten! Az jó! De mint bíró… hát… Egy Isten, aki megbélyegzi az embereket?

Sokatoktól hallom, vagy írjátok olykor nekem, hogy ’tudod, én egyszerűen nem tudom elhinni, hogy a Jóisten bármikor is elítélne valakit’. Még hogy Ő kezdene pusztításba? Akár csak megengedné bárkinek is, hogy a poklot válassza?

Amikor hallgatjuk az Igét, igen, megláthatjuk, mennyire szereti Isten az Ő népét, méghozzá tökéletes szeretettel, amit semmi sem állít meg. Végtelenül! Ő hűséges, igaz és jó. De bizony bűnbánatra is hívja az övéit. Ha pedig nem jönnek, bizony magukra hagyja őket a saját döntéseik következményeivel. Isten nem akadályozza meg a szenvedést a nép életében. Ha úgy adódik, akár Nebukadnezárral ébreszt, de végső soron, ha semmi sem segít, megkaphatjuk amit akartunk.

Arra van szükségünk, hogy átgondoljuk életünket és azt mondjuk, jól van, Isten, olvastam ezt a sok prófétát, hű, te jó ég… kilencven napon át? Vagy még több… De ezalatt megbántam a bűneimet? Esetleg csak válogattam: ezen a területen bűnbánatot tartok, de a másikon nem? Vagy teljesen megadtam magam mondván: Istenem, tiéd az életem! Az egész!

Mit szoktam tenni, amivel fel kéne hagynom? Mit nem szoktam tenni, amit egyébként várnál tőlem azért, hogy tiédnek valljál? A Siralmak, éppúgy, mint annak idején Jób könyve, az őszinte ima pillanatait foglalják magukba. A tiszta, eredeti és hiteles imádságét. Látjuk Jeremiást, aki átimádkozza, amit lát. Elmond mindent az Úrnak és felismeri őt mindezekben. Akkor is, ha ítél, akkor is, ha büntet, és akkor is, ha rombolva öl. Istenem, Te mindennek részese vagy. Benne vagy, nem a Te hibád, de Te, aki jó vagy, hagytad ezt megtörténni. Tulajdonképpen te idézted elő azért, hogy megmentsd lelkünket. Hogy megmentsd Izrael népét.

Én pedig azon tűnődöm néha, hogy meddig még? Mennyi időt ad még nekem az Úr? Meddig viseli el ezt a kultúrát? Mennyi van még hátra népünknek, Egyházunknak, vagy az egész emberiségnek ezen a bolygón?

Emlékeim szerint Billy Graham mondta egyszer, hogy ha az Úr nem sújt le az Egyesült Államokra, akkor Szodomától és Gomorrától nagyon komolyan elnézést kell kérnie. Ezt nyilván a legtöbb országgal kapcsolatban elmondhatjuk…

Érezhetjük mi is úgy magunkat, mint Jeremiás: ’Uram, én egy tisztátalan ember vagyok tisztátalan ajkú emberek között!’ Ez nem azt jelenti, hogy a körülöttünk levő emberekkel kéne inkább foglalkozni a saját szívünk helyett, hanem inkább azt, hogy nézzünk magukba és kérdezzük meg: ’Istenem, milyen területen szeretnéd, hogy megtérjek?’

Jeremiás jövendöléseinek a vége felé járunk és nagyjából az ő Siralmainak a közepén. Már csak pár napunk maradt, hogy engedjük az Úrnak megítélni szívünket, mielőtt belemerülünk a következő messiási kitekintésbe, amit én nagyon izgatottan várok. Remélem, nem lett a mai elmélkedés túlzottan rövid.

Olyan hálás vagyok az Úrnak, hogy a nevében megtérésre szólíthatlak titeket! Ne hagyjuk hát Jeremiás szavait a múltba veszni, sem a jövendöléseket, sem a Siralmakat, hanem inkább rajtuk felbuzdulva bánjuk meg bűneinket és térjünk meg az Úrhoz, mielőtt Isten fölénk terjesztené, hát… igen szigorú irgalmát!

Néha egyébként én is úgy érzem, ez a Jeremiás igen nyavalygós figura. Ugyanakkor komolyan kell vennünk, ez az Ige kihívása a mai napra. Nem az én igémé, hanem az Úré. Ó, Istenem! Kegyelemben élni a bűnbánat által, ahogy visszatérünk az Úrhoz, ahogy vakfoltjainkat keressük és megkérjük az Urat, hogy fedje fel nekünk azokat – ehhez szükségünk van az ő kegyelmére. Kell nekünk az ő segítsége, így szükségünk van egymásra is. Imádkoznunk kell egymásért! Én imádkozom értetek! Kérlek, ti is imádkozzatok értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

253. nap, Jeremiás siralmai – Jer 45-46, Siralm 1, Péld 17,21-28(2025.10.29., szerda)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged, köszönjük az Igédet! Köszönjük, hogy bemutatod nekünk Báruk kiáltását, megtapasztalását, aki Jeremiás segítője, írnoka volt, mindig a háttérben maradva. Köszönjük, hogy bevezetsz minket Jeremiás szenvedéseibe, siralmaiba, Jeruzsálem népének szívszakadásába, Jeremiás szívének meghasadásába, amint végigsétál az utcákon és látja a nagy szenvedést. Köszönjük a bölcsességet, amit a Példabeszédek könyvében nyújtasz! Segíts, kérlek, hogy ne csak meghalljuk a bölcsességet, hanem éljük is teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel! Segíts, hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel és erőnkkel szeressünk téged! Jézus nevében kérünk! Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Folytassuk hát, és nézzük a Példabeszédek könyvét! Megint annyi jó dolgot találunk: megtanulhatjuk, hogyan tiszteljük helyesen a szüleinket. „Az esztelen fiú bosszúság apjának és keserűség a szülőanyjának” (Péld 17,25). Amikor bölcsek vagyunk, bölcsességre törekszünk a tetteinkben, azzal is tiszteljük szüleinket. Ez jó dolog! Ahogy a 17. fejezet utolsó mondása is a jóra vezet: „Hogyha hallgat, bölcsnek látszik a bolond is; ha száját befogja, okosnak ítélik” (Péld 17,28). Ez ugyanaz, mint az a világi mondás, hogy ’jobb csendben bolondnak tűnni, mint megszólalva eloszlatni minden kétséget’. [Vagy magyarul: ’ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.’] Ez az a helyzet! Bár igen gyakran jön a kísértés, hogy megszólaljunk, és elmondjuk a véleményünket valamiről – mondja ezt az, aki napi podcastben fejti ki a gondolatait… Rá kellett jönnöm, hogy sokkal könnyebb lenne, ha nem mondanék semmit. Majd, amikor eljutunk Jakab leveléhez, a 3. fejezetben majd többek között azt olvassuk, hogy „ne akarjatok annyian tanítók lenni, hisz tudjátok, hogy ránk annál súlyosabb ítélet vár” (Jak 3,1). Bárki, aki felveszi ezt a szerepet: ’majd én tanítok!’, veszélyes helyzetbe kerül, hiszen a vezetők esetében magasabb a mérce. Ez jó, mert mindent komolyan kell vennünk. A következő lépést is.

A Jeremiás 45-ben Bárukkal találkozunk. A történetünkben ott tartunk, hogy Jeruzsálemet lerombolják, Jeremiást és Bárukotáttelepítik – gyakorlatilag elrabolják és elhurcolják – Egyiptomba. De itt most visszatekintünk arra az időszakra, amikor még Jojakimvolt Júda királya. Akkoriban diktálta le Jeremiás először a jövendöléseit Báruknak, amelyet azonban a király a saját kezével égetett el. Sőt, halálra kerestette Jeremiást és íródeákját. Ebben a helyzetben Báruk –érthetően – nagyon nyugtalan. Komolyan szenved és jajgat (vö. Jer 45,3). Emlékszünk Jeremiás szenvedéseire, hogy elfogták, a ciszternába dobták, belesüppedt az iszapba, és mindenféle szörnyűségen ment keresztül. De mellette ott volt Báruk is, akivel szintén nem bántak valami jól. Ő azonban nem került annyira a fókuszba, mint Jeremiás, hiszen ő csak az írnok volt. De az Úr egyszer csak újra szólt Jeremiáshoz: „Ezt mondja az Úr, Izrael Istene felőled, Báruk” (Jer 45,2). Ez annyira szép! Miért is? Mert Báruk írta le Jeremiás próféta szavait mások számára. Most pedig az Úr szava Jeremiás prófétán keresztül személyesen neki szól!

Ó, mekkora ajándék, hogy érthetjük az Írásokat – az adott kontextusban: hiszen konkrét embereknek írták, akik egy bizonyos időben, bizonyos helyen éltek, de nekünk is szól! Báruk nemcsak a megtérésre hívó szavakat hallotta: ’Készülj fel a közelgő pusztulásra!’, hanem ezt is: ’Igen, Báruk, ezt nemcsak nekik, eztnemcsak másoknak mondom, hanem neked is!’ Érdemes a szívünkre venni, hogy Isten Igéje itt személyesen Báruknak szól!„Ezért ezt mondja az Úr: Most éppen azon vagyok, hogy leromboljam, amit építettem, hogy kitépjem, amit ültettem. Le akarok sújtani az egész földre. És te most különleges bánásmódot kívánsz magadnak? Ne kívánd ezt! Mert veszedelmet hozok minden emberre – mondja az Úr” (Jer 45,4-5). – ’Ez jön, érted? Még több pusztulás!’ „De te azért zsákmányul kapod életedet, bárhová mégy” (Jer 45,5). Ezt a vigasztalást kapja.

Nézzük újra! Itt nem arról van szó, hogy: ‘Nézd Báruk, számodra véget ért a szenvedés! A szorongás, a megpróbáltatás, a fájdalmak ideje lejárt! Ne aggódj, veled vagyok!’ Nem! A java még csak most jön! Az ítélet még ezután következik! Bukott világban élünk! De az Úr folytatja: ’Báruk, szeretném, ha tudnád, hogy továbbra is áldásom kísér!’ Ez olyan kedves szó! Hozzánk is szól, hiszen itt élünk ennek a sebzett világnak a közepén, annak tudatában, hogy a katasztrófa még ezután jön! Mindannyiunk számára. Nem csak egy kis szenvedés, nem! Katasztrófa jön, hiszen azok az emberek, akiket a legjobban szeretünk, meg fognak halni! Mi is meghalunk. Ők is betegek lesznek, és mi is betegek leszünk! És mégis, a katasztrófa kellős közepén az Úr így szól: ’Akkor is megáldalak! Akkor is itt leszek, veled leszek!’

Jeremiás folyamatosan szólt Izraelhez, állandóan ismételve, hogy ’meg kell térnetek vagy Isten felhasználja Nebukadnezárt, Babilon királyát, hogy tényleg bűnbánatot tartsatok. Őt fogja használni, hogy térdre kényszerítsen, mert nem hallgattatok az Úrra!’ Jeremiáskönyve tulajdonképpen végig erről szól, igaz? Na most, a 46.-tól az51. fejezetig Jeremiás a nemzetekhez szól. Azt mondja nekik: ’Ti issorra kerültük!’ Itt, a 46. fejezetben Egyiptommal kezdi, és azt mondja: ’Isten arra is használja majd Nebukadnezárt, hogy rád isítéletet hozzon, ó Egyiptom, mert nem adtad a szívedet az Úrnak! Te is lázadtál Isten ellen, még ha nem is vagy vele szövetségben!’ Ez a nemzet nem volt része a szövetségnek, ugyanakkor gonoszul élt. Isten pedig azt mondja: ’Arra fogom használni Nebukadnezárt, hogy rád is ítéletet hozzon, hogy rád hozza az ítéletemet!’ Ez történik majd a következő pár fejezetben: holnap a filiszteusokjönnek, majd Moáb.

Elérkeztünk Jeremiás siralmainak az elejére is. Jeremiás végigsétál a lerombolt Jeruzsálem utcáin – amint az elején is említettem – és látja ezt az elképesztő szenvedést. Ebből egyre több és több tárul fel, amint haladunk előre a Siralmakban. Hatalmas erejű szavai vannak ennek leírására. Itt a megszemélyesített Jeruzsálem beszél: „Ó, ti mindnyájan, akik erre jártok az úton, nézzetek ide és lássátok: Van-e oly fájdalom, mint az én fájdalmam? Mert lesújtott rám az Úr izzó haragjának napján” (Siralm 1,12). „Egész népe sóhajtozik, és kenyér után eseng. Odaadják élelemért minden kincsüket, csak hogy megmentsék életüket. ’Nézz rám, Uram, és vedd észre, mennyire megvetnek!’ (Siralm 1,11). Mindez a hatalmas szenvedés idején született. Egyedi módon írja ezt meg Jeremiás, hiszen a héber ábécé betűit követi, minden vers az ábécé következő betűjével kezdődik: Alef az első betű, ezt követi Bet. Ezt a versformát alfabetikus akrosztichonnak nevezzük. De vajon miért szorítkozik Jeremiás az akrosztichon keretei közé? Csak a kihívás kedvéért írja betűrendben a siralmait? Valaki egyszer ezt így magyarázta: Jeremiás szenved, gyászol – ne feledd, ő a síró próféta! Jeremiás a gyászát, amint végignéz a romokon és a halottakon, bizonyos tekintetben az akrosztichon keretei közé zárja. Mert ha csak úgy papírra vetné az érzelmeit, úgy, ahogy jönnek, az túlságosan megterhelő lenne, akkor túl rendezetlen lenne az az egész. Például, ha én lennék a helyében, ha nekem kellene megjelenítenem az életem legrosszabb pillanatát,életem (vagy mások életének) legszörnyűbb időszakából, az a szavaknak olyanfajta áradata lehetne, aminek valószínűleg nem lenne sok értelme… Hogyan is lehet ilyen mérhetetlen gyászt megragadni?! Az elmélet tehát az, hogy Jeremiás valószínűleg azért választhatta az alfabetikus akrosztichont, hogy keretek közé szorítsa magát, máskülönben túlcsordulna és formátlanná válna a gyásza, az agóniája.

Amit tehát itt, az első fejezet nagy részében látunk, az tulajdonképpen egy nyomorúságban sínylődő síró özvegy képe, a porba sújtott Jeruzsálemé. A következő fejezetekben Jeremiás természetesen össze fogja kapcsolni a nyomorúságot Júdának, Isten népének bűneivel. Ahogy haladunk majd előre, látni fogjuk, mint Báruk esetében, hogy ezek a sorok nemcsak a kor embereinek íródtak, hanem nekünk is szólnak. Különösképpen a gyászunkban ésa nyomorúságunkban!

Emlékezzünk vissza Jóbra, hogyan kiáltott az Úrhoz, hogy bírta azt mondani, hogy ‘Bárcsak meg se születtem volna?’. Itt pedig alerombolt Jeruzsálem képét látjuk, amint így szól: ’Van-e olyan szenvedés, mint az enyém? Van-e akkora gyász, mint az enyém? Létezik akkora szívszakadás, mint amin én megyek keresztül?!’Nagyon szemléletesen ábrázolja mindazt, amin Isten népe, Izrael keresztülment az ostrom idején. Tűnődhetünk rajta: tudunk mi ehhez kapcsolódni? Rá kell jönnünk, hogy igen! Van olyan gyász, olyan a szenvedés, amit te is ismersz! Tehát ezek a siralmak nempusztán az ostromlott város népének gyászát, szenvedését jelenítik meg, fejezik ki, hanem az is a céljuk, hogy a te szenvedésedhez szóljanak! Azért is vannak, hogy a te szenvedésed valóságát megszólítsák, hogy legyen mód beszélni róla, és hogy imába vigyük! Sokszor ezt az utolsó lépést elhagyjuk, sokszor egyszerűen csak hagyjuk, hogy a fájdalom fájdalom legyen.

Jeremiás viszont megmutatja, hogyan tehetjük a fájdalmat imádsággá, hogy ne csak megtapasztaljuk, hanem Istenhez kapcsoljuk. Ez nagyon lényeges, hiszem mindannyiunk életét megérinti a fájdalom, de nem mindenki életére jellemző az imádság!És minél több a fájdalmunk, annál több imát vihetünk az Úrhoz. Ehhez viszont bizalomra van szükség, ami nem annyira könnyű. Ezért szükségünk van egymásra; továbbra is emeljük egymást az Úrhoz ezekben a nehéz napokban, nehéz időszakokban, amikor felismerjük, hogy szorult helyzetben vagyunk, aminek pusztulás lehet a vége. Mert láthatjuk, hogy Jeruzsálem ostroma nem csupán egy nehéz időszak volt, ami győzelemmel végződött. Hiszen tudjuk, hogy itt a város pusztulása lett a vége, többször is olvastuk már. Isten azonban azt mondja: ’Nem ez lesz a vég, a te életedben sem ez lesz a vég.’ Imádkozom érted, kérlek, imádkozz értem! Mike atya vagyok. Alig várom a holnapot! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

252. nap, Az Ég Királynője – Jer 43-44, Jud 15-16, Péld 15,17-20 (2025.10.28., kedd)

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked! Köszönjük az akaratodat, a szívedet, MINDENT, Uram! Köszönjük ezt az utazást, most itt a 252. napon! Ó, Uram, köszönjük, hogy segítesz abban, hogy kitartsunk, és napról napra meghallgassunk téged! Köszönjük azt is, hogy kitartóvá teszel itt a prófétai részek közepén, aminek lassan a végére is érünk, és köszönjük azt is, ha a prófétákat először tártad fel nekünk! Hálát adunk azokért az emberekért, akik olyanok, mint Jeremiás, és hálát adunk magáért Jeremiásért is, aki rendíthetetlenül meghallgatta a szavadat, és akkor is ki merte mondani, ha ezáltal népszerűtlenné vált! Köszönjük, hogy mint bátyánkat állítod elénk! Ő egy a minket övező „tanúk felhőjéből” (vö. Zsid 12,1) a feléd és a te Fiadhoz, Jézus Krisztushoz vezető úton. Az Ő nevében imádkoztunk. Ámen! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!

Nos, jó: kezdjük ma is a példabeszédek feltárásável, miért is ne? Egy ideje már nagyon megy ez nekünk…

Ezt nagyon szeretem: „A barát mindig szeretetről tesz tanúságot, de szorult helyzetben testvérnek bizonyul” (Péld 17,17). Tehát szükségben-bőségben, jóban-rosszban kitart melletted… Ez az egyik legfontosabb jele annak, hogy tudod, bízhatsz valakiben: ez az igazi családi összetartás, az igaz barátság jele. Emlékszem, egyszer hallgattam valakit, aki azt mondta: ’az az igaz barát, akinek, ha jó híreket mondasz, veled együtt örvendezik, nem próbálja meg elrontani a kedved, lehúzni téged. Ha megosztod vele az örömöd, veled örül! Ugyanígy: az a jó barát, akinek rossz híreket is mondhatsz, mert akkor veled együtt gyászol, veled együtt siránkozik.’ Micsoda jel! A Példabeszédek 17,17 ezt a következetességet fejezi ki. Emlékszem, egyszer az egyik egyházmegyei paptestvérem azt mondta: ’A megosztott öröm dupla öröm, a megosztott bánat fél fájdalom’. Ezekre a barátokra mindig számíthatunk: jóban, rosszban, betegségben, egészségben, gazdagságban, szegénységben, akár jól megy a sorunk, akár nem, ők lesznek azok, akikben mindig bízhatunk, mert ugye, mint tudjuk, mi emberek nem mind vagyunk mindig megbízhatóak!

Nézzük a Jeremiás 44-45-öt: itt Jeremiás az emberek figyelmét az ítéletre irányítja. Miért is figyelmezteti őket? Mert úgy döntöttek: ’Egyiptomba megyünk, mert nem akarjuk, hogy ha Nebukadnezár visszajön Júdába, mindannyiunkat megöljön.’ Ezek az emberek kényszerítették Jeremiást, hogy velük menjen! Előtte hazugsággal vádolták meg, azt mondván, nem is az Úr küldte őt a figyelmeztetéssel, hogy ne menjenek Egyiptomba! Pedig Jeremiás az Úr nevében próbálta őket visszatartani. Ezért fogták Jeremiást, és magukkal vitték. Jeremiás figyelmeztette őket: ’ez történik majd Egyiptomban: Nebukadnezár hamarosan lerohanja Egyiptomot is, és kard, éhínség vagy járvány végez majd veletek. Nem tudtok ebből jól kijönni!’

De a legnagyobb veszély abban állt, hogy ha visszamennek Egyiptomba, ott bálványimádók lesznek! Azt kell itt észrevennünk, hogy a zsidók, akiket Babilonba száműztek, megtanultak idegen népek között élni (nem elpusztítani vagy meghódítani őket), s azt is megtanulták, hogyan kell az egy igaz Istenhez kötődni Babilonban. Ott ők nem lettek bálványimádóvá. Amikor visszatérnek Izraelbe, nem lesz náluk túl nagy probléma a bálványimádás. Igen, később jönnek majd a görögök, próbálják őket bálványimádásra kényszeríteni, göröggé tenni, hellenizálni őket, látjuk majd a Makkabeusoknál, de ők nemigen fognak ebbe belemenni, legalábbis a nép szintjén nem. Úgy értem, lesznek páran, akik igen, de az egész nép, biztos nem úgy, mint régen. Itt viszont, Egyiptomban, Jeremiás megdorgálja a vele lévő zsidókat, mert italáldozatot öntenek ki és tömjéneznek az ég királynőjének nevezett istennőnek.

Na de ki is ez az ég királynője? Ez több okból is érdekelhet minket. Egyrészt tudnunk kell, ki az, akit a zsidók Egyiptomban imádnak. Nos az Istárnak vagy Asztarténak nevezett istennőről van szó, aki tulajdonképpen egy termékenység-istennő. Istár kapcsolódik Asztartéhoz, gyakorlatilag ugyanaz a termékenység-istennő. Azt mondják: ’amióta nem mutatunk be az ég királynőjének áldozatokat, azóta rosszul megy a sorunk’. Jeremiás pedig így szól: ’Nem, nem! Elfordultatok az Élő Istentől, ezért érnek a csapások, nem pedig azért, mert nem imádjátok az ég királynőjét, Asztartét vagy Istárt!’ Vagyis: pont fordítva! Ők azt hiszik, szükségük van erre a babonára ahhoz, hogy újra biztonságban legyenek, Jeremiás viszont egyértelműen kimondja, hogy nem ettől lesznek biztonságban.

A másik dolog, amiért fel akartam hívni a figyelmeteket az ég királynője kifejezésre az, hogy mi katolikusok Máriát hívjuk az Ég Királynőjének. Mennynek és Földnek Királynőjeként is szoktuk hívni, hiszen a dicsőséges rózsafüzér 5. titka, Mária mennybéli megkoronázása teszi őt a Menny és a Föld Királynőjévé. Biztos lesz, aki megkérdezi: miért használják ezt a kifejezést? Kérdezni teljesen helyénvaló. Az viszont nem helyes, ha a Római Katolikus Egyházat ezért szektának hívjuk. Ez nem is lenne bibliai, hiszen láthatjuk a Jeremiás 44-ben, hogy az ég királynője, ez az istennő egész egyértelműen az Úristen ellen van. Miért mondjuk akkor, hogy Mária az Ég Királynője? Ez bizonyíték lehetne arra, hogy a Katolikus Egyház egy bálványimádó szekta helyzetében van.

Az viszont, hogy ugyanazt a kifejezést használjuk, amit más időkben is használtak a Bibliában vagy a zsidóság, esetleg a kereszténység történetében, még nem jelenti azt, hogy mi ugyanabban a vonatkozásban használjuk. Egyértelmű, hogy nem tekintjük Máriát istennőnek, hiszen Mária egyszerű ember. Ugyanakkor, a Jelenések könyvének 12. fejezetében két dolgot is láthatunk. Már beszéltünk róla, amikor a Királyok könyvét olvastuk, hogy Izraelben a királynak több felesége is lehetett. De ki volt akkor a királynő? Melyik feleség lehetett a királynő? Rá kellett jönnünk, hogy egyik sem, mert a királynak túl sok felesége volt, édesanyja viszont csak egy! Ezért a király édesanyja volt a királynő, a ’Gebira’, az anyakirálynő. Jézus (akinek királysága nem ebből a világból való) Mennynek és Földnek Királya, édesanyja pedig az anyakirálynő. Tehát ha Jézus Mennynek és Földnek Királya, Mária pedig az anyakirálynő, akkor ő lesz a Mennynek és a Földnek Királynője. Ez nemcsak logikus, nemcsak következik az újszövetségi kinyilatkoztatásból, mely beteljesíti Jézusban az Ábrahámnak ígért királyságot, de a Jelenések 12-ben is megjelenik az asszony János égi látomásában: a mennyei asszony csillagokkal koronázva. Látjuk itt a csillagokkal koronázott asszonyt, aki kiáltozik szülési fájdalmában, éppen szüli a Szentet, aki készül lerombolni a Sátán birodalmát a Földön. Ez tehát Jézus, a szülő asszony pedig az édesanyja, csillagokkal koronázva. Tehát amikor azt mondjuk, hogy Mária az Ég Királynője, semmilyen módon sem kapcsolódunk a Jeremiás 44-hez, ehhez a hamis istennőhöz, hiszen Mária nem istennő, csupán olyan emberi lény, akivel hatalmasat tett Isten.

Csakúgy, mint Judittal a mai nagyszerű történetünkben. Mit tesz Judit? Megdicsérik, magasztalják, felemelik, ő pedig elmondja ezt az imát: „Új éneket énekelek Istenemnek! Uram, nagy vagy és dicsőséges, erős, csodálatos és győzhetetlen! Minden teremtményed szolgáljon neked! Mert szóltál és lettek” – és most jön a kedvencem – „elküldted lelkedet és létrejöttek – szavadnak nem állhat ellen senki. Alapjukban meginogtak a hegyek és a vizek, a sziklák megolvadtak színed előtt, mint a viasz. De akik félnek, azokhoz irgalmas vagy” (Jud 16,13-15).

Hú, mennyire jó! Judit, akit az emberek dicsérnek és magasztalnak, mindezt a tiszteletet és dicséretet az az Úr felé irányítja. Ez az, amit mi, az Úr követői teszünk, beleértve Máriát, Isten anyját, a Menny és Föld Királynőjét is. Minden dicséret, amit Isten gyermekeinek adunk, (Juditot, egymást és Szűz Máriát is beleértve), az mind az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez megy!

Amikor Isten gyermekeit dicsérjük, akkor Istent dicsérjük, azért, amit általuk és velük tett! Tehát: Juditot dicsérik, ő pedig a dicséretet Istennek adja. Máriát dicsérik, és ő is Istennek adja. Ha téged vagy engem dicsérnek, azt Istennek adjuk, mert egyedül Ő Szent! Ó, és micsoda ajándék, hogy mi az Ő fiai és lányai lehetünk! Kérlek, imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek, hogy mi mindig, MINDIG az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek adjunk minden dicsőséget, amit kapunk, ha pedig vádolnak vagy kritizálnak, találjunk vigasztalást az Atya, a Fiú és a Szentlélek szívében! Mike atya vagyok, alig várom a holnapot. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

251. nap, Judit és Holofernesz – Jer 41-42, Jud 12-14, Péld 17,13-16

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk téged ezen a mai napon! Jó vagy és igazságos, hűséged határtalan! Te mindig szeretsz minket, szüntelenül hívsz és tieidnek vallasz minket! Segíts, hogy ma is igent mondjunk rád! Segíts meghajolnunk előtted mindennap! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Istenem, ez a Jeremiás… hihetetlen! A 41. És a 42. fejezetben nemcsak Jeuzsálem pusztulását látjuk, igaz? Itt van Gedalja, akit Nebukadnezár kormányzóul rendelt a nép maradéka fölé, és itt van ez a fiatalember, Jismael is, aki felkelést szít ellene.

Foglaljuk össze, kik maradtak az Ígéret földjén! Csupa olyan, aki senkinek sem kell: a szegények, a gyengék és a betegek, őket kormányozza Gedalja. Rajtuk kívül még lázadók is vannak, afféle kóbor martalóchordák. Az egész olyan világvégi hangulatú. A kormányzati rendszert elfújta a szél, mindenki magáért felel.

Ezen a vadnyugat-szerűségen él Jismael, aki Júda házához tartozik. Ez nagyon fontos. A 41. fejezet legelső sora rögtön kiemeli, hogy Jismael a királyi család sarja, és talán neheztel is kicsit azért, mert Nebukadnezár nem őt vagy valamelyik rokonát nevezte ki Júda kormányzójának a babiloni uralom idején.

Na de itt jön az őrület. Gedalja tudja, hogy Jismael meg akarja ölni őt, sőt már elő is készítette ezt. És mit tesz? Semmilyen módon nem védekezik! Sőt, még vendégül is látja Jismaelt és az ő rablóbandáját! Ezen a lakomán gyilkolja meg végül Jismael Gedalját és mindenkit, aki vele van, ami azért elég otromba dolog, nem? Mi sem szoktunk együtt étkezni csak úgy, akárkikkel. Hát még a Közel-Keleten, akár az ősidőkben, akár a jelenkorban, megosztani valakivel kenyerünket hihetetlenül komoly cselekedetnek számít!

Tehát itt van Jismael, aki együtt eszik Gedaljával, aki tudja, hogy ez pillanatokon belül az életébe fog kerülni. Zsoltárvers is van erről: „Még a barátom is, akiben megbíztam, aki együtt ette kenyeremet velem, az is ellenem emelte a sarkát” (Zsolt 41,10). Ezt Jézus is teljesen átérezte, amikor jóbarátja, Júdás elárulta őt azután, hogy együtt vették magukhoz az Eucharisztiát. Egészen elképesztő!

Jeremiás könyve hűen feltárja, mennyire volt rossz ember Jismael, hiszen arról is ír, hogy „nyolcvan férfi érkezett Szichemből, Silóból és Szamáriából lenyírt szakállal, megszaggatott ruhában és megvagdosott testtel: azért jöttek, hogy étel- és italáldozatot mutassanak be az Úr templomában” (Jer 41, 5). Tehát hívő emberekről beszélünk, akik az Urat akarták imádni az Ő templomában, még ha az el is pusztult már. De nem baj, akkor is úgy gondolták, hogy majd találnak valami alkalmas helyet a környéken még úgy is, hogy már Jeruzsálem sem áll. Ez nem számít. Ők mennek és imádni fogják az Urat akkor is.

Jismael pedig egyszerűen lemészárolja és egy ciszternába veti őket. A könyv itt megjegyzi, hogy ezt a méretes víztárolót egyébként még Aza, Júda királya építtette, amikor Izrael ellen védekezett, de Jismael ezt most holttestekkel tölti fel. Egy hatalmas, halottakkal teli ciszternát látunk. Ennyire gonosz és vad az a káosz, amibe az izraeliták, a zsidó nép fájdalma torkollott. Teljes széthullás! Ez a borzalmas jelenet készíti elő a következő színt a Gedalja-gyilkosságon frissen túlesett Jismael és barátai történetében.

Az egyszerű népnek, amely most Jismael hatalmába került, két problémája van. Az egyik, hogy lehetnek még Jismael-féle emberek a környéken. Tudjátok, a fekete kalapos ember, aki belovagol a városba. Ki mondja meg, nem gyilkolni jött-e? Mert tudjátok, Jismael is így érkezett, aki megölte a Nebukednezár által kinevezett kormányzót. Mikor bukkan fel a következő ilyen alak? A másik, hogy mi lesz, ha ezt a gyilkosságot Nebukadnezár megtudja? Fog ő még ezzel a kis maradék néppel bajlódni, vagy inkább küld egy hadtestet és kiirt mindenkit?

Ez az a nagy félelem, amit Jismael tette hozott el. Izrael maradéka egyrészt a banditáktól fél, másrészt Nebukadnezár haragjától retteg. Így hát felkeresik Jeremiást, ami azért is figyelemre méltó, mert itt hangzik el ez a nagyszerű ima: „Hallgasd meg alázatos kérésünket! És imádkozz az Úrhoz, a te Istenedhez ezért az egész maradékért. Hiszen oly kevesen maradtunk, akik egykor sokan voltunk, amint saját szemeddel láthatod. Mutassa meg nekünk az Úr, a te Istened azt az utat, amelyen járnunk kell, és azt, hogy mit kell tennünk” (vö. Jer 41, 2-3). Még azt is hozzáteszik, hogy bármit is kérjen az Úr, megadják. Meneküljenek? Maradjanak? Mi legyen hát?

Jeremiás tíz napig imádkozik, majd visszatér az Úr üzenetével. Azt mondja, ha eltávozik a nép Egyiptomba, kard, éhínség és járványok által vész el. Ha viszont marad a júdabeli Jeruzsálem területén, megmenekül. Semmit nem kell tennie, csak bízni az Úrban. Hagyatkozzon rá és maradjon!

De mit felel erre a nép? ’Na, még csak az kéne! Nem tesszük meg, amit mondtál!’ Nem követik az isteni útmutatást, és ez borzalmas…

Holnap majd megnézzük, hogyan fogja Jeremiás újra megkérni őket, hogy ne viselkedjenek így. Ne menjenek Egyiptomba, mert nem fogják elkerülni a halált! De ha itt maradnak, az Úr valami hihetetlen dolgot fog művelni. Az embereket ez viszont nem érdekelni. Így Jeremiásnak már csak néhány végső jövendölése marad, amikre a következő napokban fogunk kitérni.

Most viszont nézzük Juditot, az ószövetségi hősnőt, aki megölte Holoferneszt. Levágta fejét és még Betilua győzelmét is megszervezte a gigászi ellenség felett. Arra kérte a helyieket, hogy vonuljanak le a hegyről, amin városuk épült és színleljenek támadást. Ekkor majd felébred az ellenség és észreveszik, hogy Holoferneszt megölték, amitől megrémülnek és szétszaladnak. Ha ez bekövetkezik, akkor jön el az igazi támadás ideje, mert a fejetlen hadsereg elpusztítható. Mennyire rafinált ez! Milyen okos ez az asszony! Egészen zseniális, ragyogó elme, ugyanakkor erényes is, amit a Szentírás erősen hangsúlyoz. Szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy szennytől és gyalázattól mentes maradt a művelet során.

Emlékszem, egyszer valaki azt mesélte nekem, hogy mindig is kém szeretett volna lenni. Társai viszont lebeszélték erről, mert a regényekben és a filmekben szereplő titkos ügynököknek mindig össze kell feküdniük mindenféle emberekkel, hogy információhoz és egyéb dolgokhoz hozzáférjenek. Erre ő azt mondta, hogy jó, ezt azért sose tenné, nem akarja így beszennyezni magát.

Judit viszont képes volt ezt a cselszövést ellenséges területen végrehajtani úgy, hogy tisztaságát is megőrizte. Ez fontos, mert egy olyan igaz asszonyról beszélünk, aki a kezdetektől mindvégig erényes maradt. Zárásként pedig itt van ez a hihetetlen ima, amivel Uzija úgy mellesleg Juditot és tetteit is dicséri:

„Áldjon meg, leányom, a Magasságbeli Isten a föld minden asszonyánál jobban! S legyen áldott Isten, az Úr, az ég és a föld Teremtője. Ő vezérelt, hogy fejét vedd ellenségeink vezérének!” (vö. Jud 13, 18).

Ugye, emlékeztek még Jáelre A Bírák könyvéből? (Bír 4, 17-21.) Ő volt az, aki cöveket vert Sziszera halántékán keresztül a földbe, így ölte meg. Szétzúzta az ellenség fejét. Vagy erre a próféciára A Teremtés könyvéből: „Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (vö. Ter 3, 15). A kígyó fejének szétzúzása… Jáel szétzúzza az ellenség fejét. Judit lefejezi Holoferneszt. Ezek a nők, Jáel, Judit és a hozzá hasonlók jelek, akiknek élete és példája előrevetíti Mária szerepét. Ő az a nő, aki életet ad Jézus Krisztusnak, s Ő örökre legyőzi a halál fejedelmét. Mária tevékenyen részt vett a kígyó fejének széttiprásában.

De megnézhetjük azt is, ahogy Lukács evangéliuma visszhangozza Uzija szavait, amiket Judithoz intézett, aki fejét vette Isten népe ellenségeinek. Mert tovább is van még: „A bizalom, amiről bizonyságot tettél, nem vész ki soha az emberek szívéből, hanem mindörökké megemlékeznek az Isten hatalmáról” (Jud 13, 20). Ez egészen hasonló a Magnificat soraihoz: „Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas (Lk 1,48-49). Judit könyvének 13. fejezete egészen a végéig tovább magasztalja a hősnő tetteit, aki kezébe vette Izrael sorsát.

Nemsokára sort kerítünk Eszter történetére is, amire már csak pár hetet kell várni. Ő szintén kiállt Izraelért, hogy megmentse életüket. Az is egy rendkívüli dolog volt. De ma… ez a bátorság, ez mersz! Rengeteg bátor emberről szóló elbeszélésünk van a Bibliában, csakúgy, ahogy a romlottak történeteit is olvashatjuk. De Judité egészen hihetetlen és valóban megvilágítja az Istenben élő nő merészségét, aki az Atya leánya.

Erre a bátorságra vagytok meghívva ti is, nővéreim és leányaim, hogy ebben járjatok és keljetek mindennap, mert az Úristen ugyanúgy tekint rátok is, mint Juditra. Így hát, testvéreim, imádkozzunk minden nővérünkért Krisztusban! Ti pedig, nővérek, imádkozzatok a fivérekért ugyanígy! Én imádkozom mindnyájatokért. Ti is imádkozzatok értem! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)