235. nap, Hazug próféták – Jer 14-15; Ez 43-44; Péld15,13-16 (2025.10.03., péntek)

 Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Ó, Istenünk, fogadd ma dicséretünket! Halld meg hangunkat, lásd szívünket és fogadd el hálánk ajándékát, mert semmi jót nem kaptunk ma, amit kiérdemeltünk volna! Mindent ajándékba adtál, és ezt szeretnénk most viszonozni neked dicsőítésünkkel, hálánkkal és alázatos szívünkkel, mert semmit sem tettünk, Úristen, amivel adományaidat megszolgáltuk volna. Dicsőüljön meg neved ma és mindennap! Jézus nevében, ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az az utolsó példabeszéd… emberek! „Többet ér a kevés az Úr félelmében, mint ha nyugtalansággal párosul a tömérdek kincs” (Péld 15, 16). Ebben annyi minden benne van! Komoly erejük van az ilyen példabeszédeknek, nagy bölcsesség rejlik bennük. Mégis, könnyen át tudunk siklani felettük. Jobb a kevés, ha az istenfélelemmel párosul. Lehetek anyagi szükségben, és előfordulhat az is, hogy nem élek sokáig. De ha ennek védjegye az istenfélelem… itt természetesen a csodálat érzésére gondolunk, a felismerésre, hogy kicsoda Isten, miközben ki vagyok én magam… A másik oldalon ott van a tömérdek kincs és vele a nyugtalanság is, mindez az Úr félelme nélkül. Ez egy olyan tragédia, ami sokunk életét jellemzi, és még ez alatt az egyéves program alatt is tarthat.

Nem biztos, hogy tényleg tudjuk, kicsoda Isten, még a 235. napon sem. De egyre inkább felfedi magát, mi pedig felismerjük. Úristen, mindennap tanulok rólad valami újat és Te mindig mutatsz magadból még valamit! Hű… micsoda ajándék! Nézzétek, mindjárt dicsőíteni kezdek! És ez csak egy felismerés a 235-ből. 235 napnyi ajándék! Minden egyes nap! És mihez kezdünk majd ezzel?

Na, szóval, Jeremiás és Ezekiel…

Nézzük a szövegkörnyezetet! Ezekielnek úgy negyven éven keresztül kell prédikálnia és már saját könyvének végéhez közeledik. De a mondanivaló még mindig ugyanaz: ’Térjetek vissza az Úrhoz! Ismerjétek fel, hogy az idő egyszercsaklejár.’– Rajongok ezért! Jeremiás könyvének a 14. fejezetében a próféta megkapja az Úr igéjét és így szól: „Gyászba borult Júda.” Mint tudjuk, Júdában van Jeruzsálem, az úgynevezett délen. Az időtálló királyság, ami még mindig megvan, de meg fogják támadni. A babiloniak meg is hódítják, népét elhurcolják. Ezt írja: „A főemberek vízért küldik szolgáikat, de amikor odaérnek a ciszternákhoz, nem találnak vizet, így üres korsókkal térnek vissza” (Jer 14, 3). Ez pedig úgy értendő, hogy mivel hűtlenek voltunk az Úrhoz, nem találunk felüdülést.

Hányszor mondta Isten, hogy ha hű akarsz lenni hozzám, térj vissza? Akkor gyümölcsöt hoz a földed. Élet és bőség fakad belőle. Erre hogy döntenek az emberek? Mindjárt látjuk, amint a hamis prófétákhoz érünk, akik hazudnak. Ezt mondja Jeremiás: „Ó, Uram, Istenem, hiszen maguk a próféták mondják nekik: Nem láttok kardot, sem éhínség nem jön rátok, sőt állandó békességet adok nektek ezen a helyen” (Jer 14, 13). Isten viszont tiltakozik, mondván, hogy ez mind hazugság!

A mi világunkban vajon hány és hány hamis próféta lehet? Az az ember a tévében, vagy a másik a rádióban… Hány hamis prófétát hagyunk szóhoz jutni az életünkben? Azért, mert a szavukat kötelező érvényűnek tartjuk, vagy csak mert mindig olyat mondanak, amit nagyon szívesen hallgatunk. Megvigasztalnak, megnyugtat a hangjuk. Dehát, ha egyszerűen nem igaz, amit mond, akkor az egy hamis prófécia, nem? Akkor viszont nem érdemel figyelmet, hiszen ahogy C. S. Lewis írta, az egyetlen, ami indokolhatja, hogy valamit higgyünk, az az, hogy igaz.

Csak azért nem éri meg hinni valamiben, mert pillanatnyilag boldoggá tesz. Azért sem, mert attól majd jól viselkedünk. Azért hiszünk el valamit, mert az úgy van. Férfiként és nőként olyan emberek akarunk lenni, akik alá vannak vetve az örök igazságnak, de ugyanakkor védekeznünk kell a hamis próféták ellen is. A hazugságaik ellen, amiket engedtünk a szívünkbe lopódzni. Ezek könnyen jöhetnek a hírekből vagy azoktól az emberektől, akikre nagyon sokan figyelnek!

Mik azok a hazugságok, amiket hagytam gyökeret verni az életemben? Mik azok a hamisságok, amiknek hatalmat adtam az életem felett? Ezek lehetnek elítélő hazugságok, amiknek pusztító hatásuk van. De lehetnek olyanok is, amik épp akkor csillapítanak le, amikor fel kéne pörögni és cselekedni. Mondjuk azt hallod, hogy ’Nyugi, várjál! Még ne! Igen, tudom, Isten szeretné, hogy váltsál, de erre máskor is lesz idő!’ Van erről tapasztalatotok?

Jeremiás, a könnyező próféta nagyon erőteljesen folytatja: „Szememből patakzik a könny, éjjel-nappal, folyton-folyvást. Mert nagy baj érte népem leányát, végzetes csapás. Ha kimegyek a mezőre, ott hevernek, akik a kard élén hulltak el; ha visszatérek a városba, azokat látom, akik az éhségtől epedtek el. Még a papok és a próféták is úgy bolyonganak az országban, mintha eszüket vesztették volna” (Jer 14, 17-18).Ezek a pusztulás képei. Akiknek tudniuk kellene, értetlenek. Emberek, akiknek élniük kellene, meghaltak. Jeremiás viszont igazi próféta, aki igazat beszél, de a szíve megszakad ettől.

Erre hív hát az Úr, hogy vizsgáljuk meg: mit beszélnek azok a hamis próféták az én életemben, akik hamis ítéletet hirdetnek, vagy hamis vigasztalást nyújtanak? De kérdezhetjük azt is, mikor hív engem az Úr arra, hogy zokogjak, mint Jeremiás és megkönnyezzem azt, amit kell? Az igazságtalanságokat, amik ellen fel kell lépni… Hol kell nekem betöltenem az igazmondó Jeremiás szerepét? Vigasztalni, amikor arra van szükség, megnyugtatni valakit, amikor kell, de akár ítéletet is mondani, amikor annak van helye!

Még egy gondolat Ezekielhez. Ennek a hihetetlen látomásnak a vége felé közeledünk, ami leírja az új Templomot. Ezután nem sokkal a könyv véget is ér. Mit lát? Azt, hogy Isten dicsősége visszatér az új Templomba. Ezekiel korábbi látomásai közül az egyik legborzasztóbb az, amikor az Úr dicsősége elhagyja a Templomot, mert az emberek hiteltelenül imádták ott Őt és hamis istenek felé fordultak.

Most viszont azt látjuk, hogy ugyanez a dicsőség visszatér a templomba! Ez olyan hihetetlen isteni ajándék, amiért itt és most nekünk is könyörögnünk kell. Imádkoznunk kell életünk minden halott területéért, amit az Úr Lelke elhagyott. Emlékezzetek rá, hogy Sámson sem vette észre, hogy az Úr Lelke elhagyta, amikor Delila levágta a haját! Később azonban könyörgött, hogy szálljon rá az Úr Lelke még egyszer, hogy magával vihesse a filiszteusokat a halálba.

Itt is hasonló történt: Az Úr Lelke elment és észre sem vették. Ezekiel viszont azt mondja: ’Eljön majd a nap, amikor az Úr Lelke visszatér’ – de az vajon fel fog tűnni nektek? Amikor megjelenik a hatalom, a szeretet és az önuralom lelke! Az Úr Jézus Krisztusban Isten megadja nekünk a Szentlelket. Te a Szentlélek temploma vagy és Isten lelke rajtad pihen meg. Benned cselekszik és dolgozik. Milyen hihetetlen ajándék ez így mára!

 Hű… egyszerűen elképesztő! Gyakran észre sem vesszük a hatalmat, amit Isten ad nekünk, a halálból feltámadt Jézus Krisztus hatalmát, aki bennünk lakik. Legtöbbször nem járunk ezzel a hatalommal. Nem szólunk ezzel a hatalommal. Nem szeretünk ezzel a hatalommal. Csak a saját erőnkkel próbálunk beszélni, járni és szeretni. De ennél többet is tudunk. Ott van Jézus. Ott van a Szentlélek. Így hát azért könyörgök, hogy képesek legyetek ebben a Lélekben járni, beszélni és szeretni!

Kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy ugyanígy tegyek! Igen! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése által; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

234. nap, Jeremiás panasza – Jer 12-13, Ez 41-42, Péld 15,9-12 (2025.10.02., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Áldunk és dicsőítünk téged! Köszönjük neked annak az ajándékát, hogy részesei lehetünk ennek a közösségnek, tudva, hogy vannak emberek, akik imádkoznak értünk, velünk, és hallgatják a Te igédet. Mindannyian megtörtek vagyunk, mindannyian küzdünk oly sok mindennel, és mégis újra és újra visszatérünk ide. Újra és újra engedjük, hogy szólj hozzánk. Újra és újra megmutatjuk neked a szívünket – neked, aki igazán ismersz minket. Te vagy az, aki úgy tudsz szólni hozzánk, hogy teljesen ismered a szívünket. Még sebzettségünk közepette is, még megtörtségünk közepette is, még akkor is, amikor elbukunk abban, hogy olyan férfiak és nők legyünk, amilyennek teremtettél minket – még akkor is visszahívsz magadhoz. Köszönjük neked, legyen tiéd minden dicsőség, minden hála és minden szeretet. Legyen a mi szívünk olyan szív, amely képes téged úgy szeretni, ahogyan azt megérdemled. Jézus Krisztus hatalmas nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen!

Az általunk olvasott részletről eszembe jut egy másik példabeszéd, amely arról szól, hogy a bolond nem akarja, hogy feddjék, nem akarja, hogy tanítsák. Van egy érdekes szó, ami pont erre a jelenségre vonatkozik: a „docilitás”, a taníthatóság.

Amikor Közép-Amerikában misszionáriusként szolgáltam, egy alkalommal az egyik paptestvér a docilitás erényéről beszélt. Emlékszem, több tanártársam szinte elutasítóan, már-már érzékenyen reagált erre a szóra. Ilyesmiket mondtak: ’Én nem akarok docilis lenni, mert az olyan, mintha valaki könnyen befolyásolható, gyenge ember lenne.’ De a tanító rámutatott, hogy a docilitás valójában egy hatalmas erényt, a formálhatóságot foglalja magába. Egy tanár számára hatalmas dolog felismerni, ha olyan diákjaik vannak, akik nyitottak a tanulásra, szemben azokkal, akik úgy gondolják: ’Te semmit nem tudsz nekem mondani, én már mindent tudok.’

Ekkor vált világossá számomra, hogy papként is mennyire fontos, hogy a szívünkben ott legyen a docilitás, ami nem más, mint egy ehhez hasonló hozzáállás: ’Istenem, bármit is akarsz tanítani nekem, szeretném azt, és engedem, hogy megtaníts rá.’ Ez a bölcs szív hozzáállása. A bölcs szív nyitott a tanítás befogadására. Ahogy a Példabeszédek könyve is mondja: ’Aki szívesen veszi az intelmet, az szeret tanulni; aki haragszik, hogyha dorgálják, az buta’ (Péld 12,1).

Ez az, amivel az Isten megajándékoz minket, amikor Igéjét olvassuk. Folyamatosan javít rajtunk. Csak akkor tudjuk ezt mások felé is közvetíteni, ha mi magunk nyitottak vagyunk arra, hogy Ő helyreigazítson minket.

Nézzük meg Jeremiás könyvét. A 12. fejezetben a próféta a következőt mondja: „Engem pedig ismersz, Uram, és belém látsz. Próbára teheted a szívem, hisz a kezedben van. Válogasd ki őket, mint az áldozatra szánt juhokat, és tartsd meg őket az öldöklés napjára!” (3. vers). Lényegében azt kéri az Úrtól, hogy szabaduljon meg Jeruzsálem hamis embereitől, hiszen prófétaként tudja, mi közeleg. Tudja, hogy a babiloniak el fognak jönni, el fogják pusztítani ezt a helyet – hacsak a nép nem tér meg. Az 5. versben egy költői sort olvasunk: „Ha gyalogosokkal futva elfáradsz, hogyan versenyezhetsz majd a lovakkal?” Ez egy zseniális kép: ha már az egyszerű emberekkel sem bírsz lépést tartani, hogyan tudnál a lovakkal versenyezni? A gondolatmenet így folytatódik: „És ha nem vagy biztonságban a békés földön, mit csinálsz majd a Jordán sűrűjében?” (6. vers).

Jót teszünk magunknak azzal, ha elismerjük saját korlátainkat. Még emberekkel sem tudok versenyezni – hogyan tudnék hát szembeszállni az Istennel? Képzeljük bele magunkat a profi sportolók helyébe, az olimpia világába. Versenyzőtársaikon végignézve gyakran az eszükbe juthat: ’Egyszerűen nem vagyok azon a szinten, nem tudok velük versenyezni.’ Mindenki számára ismerős a gondolat: ’Nem tudok mindent megcsinálni’. Pontosan erre mutat rá Jeremiás: ha erős emberekkel sem bírunk, hogyan is bírnánk az Úrral?

Jeremiás panaszkodik Istennek, és az Úr válaszol neki: „Ami gonosz szomszédaimat illeti, akik kinyújtották kezüket örökrészemre, amelyet népemnek, Izraelnek juttattam, ezt teszem velük: Kitépem őket földjükből” (12,14). De itt következik a jó hír! Már itt, Jeremiás könyvének elején eljut hozzánk egy reménysugár: „Ám aztán, hogy kitéptem őket, megkönyörülök rajtuk, és visszavezetem őket, mindegyiket a maga örökrészébe, a maga országába. És ha gondjuk lesz rá, hogy megtanulják népem útjait, és az én nevemre esküsznek, ilyen módon: ’Amint igaz, hogy az Úr él’, úgy, ahogy a népem megtanult tőlük Baálra esküdni, akkor helyük lesz majd az én népem között” (12,15-16).

Ez döbbenetes. A népről, akik Baálra esküdtek, akik hamis istenekhez fordultak, az Úr azt mondja: ’Visszahozom őket. Meg fogják tanulni, hogyan kell az én nevemben imádkozni, hogyan kell az én nevemben járni, hogyan kell az én nevemben élni.’ – Ez a reménysugár a káosz közepén, amiben Jeremiás az életét éli. Isten azt mondja: ’Igen, pusztulás jön. De utána visszahozlak titeket.’ Ne felejtsük el, hogy bár Jeremiás elsősorban a megtérésre hívja őket, figyelmeztetni is próbálja őket: ’Készüljetek fel, mert közeleg a megpróbáltatások ideje! Ha nem akarjátok bevenni a könnyű orvosságot, akkor íme, jön a keserűbb.’

Aztán a 13. fejezetben egy érdekfeszítő szimbólumról olvasunk, a lenövről. A lenöv valójában az alsóneműhöz tartozott. Az Úr megparancsolja Jeremiásnak, hogy vegyen egy lenövet, és hordja azt. Miután hordta egy ideig, vigye ki az Eufráteszhez, rejtse el a sziklák közé, és hagyja ott megrohadni. Később aztán vissza kellett mennie, előkeresnie, és az természetesen teljesen tönkrement. Az Úr ezt mondja a lenövről: „Ez Izrael háza, ez Júda háza.”

„…ahogy az öv az ember derekához simul, úgy csatoltam én is magamhoz Júda egész házát – mondja az Úr –, hogy népemmé, dicsőségemmé, dicséretemmé és hírnevemmé legyenek. De ők nem hallgattak rám” (13,11). Izrael népe olyanná vált, mint a hasznavehetetlen, tönkrement alsónemű. Lehet, hogy ez egy szigorú képnek tűnik, de így legalább érezzük a súlyát. Az Úr azt üzeni vele: ’Ti hozzám tartoztok, közvetetlen közelségemben voltatok, de mivel elfordultatok tőlem, haszontalanná váltatok.’

A 13. fejezet végén Isten nagyon világosan szól : „Hallgassatok ide, figyeljetek; s tegyétek félre a gőgöt, mert az Úr beszél! Dicsőítsétek meg az Urat, a ti Isteneteket, mielőtt sötétséget támasztana, és lábatok megbotlanék a homályba borult hegyeken. A világosságra vártok, de sötét éjszakára fogja változtatni, sűrű homályra fordítja” (15-16. vers). Az üzenet továbbra is: „Térjetek vissza hozzám, amíg még van idő!”

Egy dolog ezeket a szavakat hallani, és azt gondolni: ’Miért nem tértek vissza az Úrhoz?’ Egészen más dolog úgy hallani, hogy: ’Ez talán rólam szól. Talán most éppen nekem mondja ezt az Isten.’ Lehet, hogy éppen most ezt kéri tőlem az Úr: ’Van-e olyan terület az életedben, ahol eltávolodtál tőlem? Van-e olyan hely, ahol kihűltél irántam? Most azt kérem tőled, gyere vissza hozzám.’

Ez az egyik legnagyobb ajándék, amikor elmélyedünk a próféták szavaiban. Itt van például Ezékiel látomása a Templomról – ekkorra Jeruzsálem már elesett, a Templomot már lerombolták. Közben itt van Jeremiás, akinél a Templom még áll, és még buzgón hívja az embereket: ’Térjetek vissza!’ Vegyük észre, hogy a történelmi kontextuson túllépve ma személyesen is szól hozzánk az Isten. Hol kéri most tőlem Isten, hogy adjam át a szívemet? Hol kéri tőlem, hogy mondjam: ’Mostantól ez is a Tiéd.’ Ezt a kérdést tegyük ma fel magunknak mindannyian. Kérjük az Urat, hogy győzze meg a szívünket, és vigyen haza minket. Imádkozom értetek. Kérlek, ti is imádkozzatok értem. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

233. nap, Ints meg, Uram! – Jer 10-11, Ez 40, Péld 15,5-8 (2025.10.01., szerda)

Mennyei Atyánk, köszönjük, hogy elhoztál minket erre az új napra! Köszönjük, hogy ezen a napon is olvashatjuk a te igédet, még akkor is, ha ez szenvedésekkel jár. Köszönjük, hogy folyamatosan hívsz minket, hogy folytatod a bűnbánatra való meghívásunkat. Köszönjük, hogy még a zavarodottságunk közepette is velünk maradsz, amikor nem értjük a szavadat, vagy nem reagálunk rá őszinte szívvel. Segíts bennünket, hogy megbánjuk bűneinket és visszatérjünk hozzád, téged dicsőítsünk, önmagunkat pedig a megszentelődés útjáravezessük. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Jeremiás mai két fejezete nagyban különbözik egymástól. AJeremiás 10. a bálványimádásról szól, valamint arról, hogy az miként rombolja Izraelt. Kézművesekről olvasunk, olyan emberekről, akik tehetségesen munkálják meg a fát, az aranyat és más anyagokat. Azonban hamis isteneket gyártanak. Olyan bálványokat, amelyek teljesen erőtlenek. Nem csak haszontalanok, de még készítőik is ostobának tűnnek miattuk. A Jeremiás 10,14 ezt mondja: „minden aranyműves szégyent vall, a bálvány miatt, amelyet csinált. Mert öntött képei csak hiábavalóságok, még lélegzeni sem tudnak.” Értéktelenek;téveszmék eredményei. Amikor pedig odaadjuk magunkat ezeknek a bálványoknak, mi magunk is „őrülttekké” válunk. Amikor gondolatainkat és szívünket valami olyannak adjuk, ami nem az Úr, az őrültség..! Nem arról van szó, hogy más is érdekel minket Istenen kívül, hanem arról, amikor a szívünket adjuk oda másnak. Amikor életünk középpontja valami máslesz, akkor az igaz Istent valamilyen hamis istenre cseréljük.

Az elmúlt napokban sokat volt szó a bálványimádásról. „Uram, te jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; és nem adatott meg neki, hogy irányt szabjon útjának, s maga irányítsa lépteit” (Jer 10,23). Emlékezhetünk, hogy a napokban is szó volt a bűnbánat kettős irányáról. Magammal szemben bizalmatlanná válok, az Úrban pedig megbízom. Ebben az igében Jeremiás is erről beszél. Az ember nem képes teljesen jól irányítani a sorsát, nincs hatalma a körülményei fölött sem. Tehát nem magamban bízom, hogy irányítsam a lépéseimet. Ezért folytatja így: „Fenyíts hát meg minket, Uram, de csak mértékkel, nehogy haragodban megsemmisíts” (Jer 10,24). Érdekes ahogy Jeremiás kéri az Urat, hogy javítsa ki, de csak mértékkel… Ne haragjában fenyítse Isten. Hasonló ez a mi imáinkhoz. ’Vezess kérlek Uram, de kérlek legyél kedves velem’. Mindig figyelmesnek kell lennünk Isten hangjára és mozgásaira, amennyire csak lehet, de tudjuk azt is, hogy Istennek néha meg kell emelnie a hangját.

Jeremiás 11-ben a próféta nem csak Izrael és Júda ellen prédikál, amiért megszegték a szövetséget, de azt is látja, hogy vannak emberek, akik összeesküdnek a személye ellen. Vannak zsidók Jeruzsálemben, akik nem szeretik Jeremiás prédikációját. Később látjuk, hogy megpróbálják megölni. Beledobják egy ciszternába. „Az Úr szólt nekem róla, s én felfigyeltem rá. Igen, Uram, feltártad előttem szándékukat. (…) Én meg olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet vágóhídra hurcolnak; (…) terveket koholnak ellenem, mondván: ’Pusztítsuk el a fát, ereje teljében vágjuk ki az élők földjéről, úgyhogy még a nevét se emlegessék többé’” (Jer 11,18-19).

Ebből látszik, hogy milyen nehéz élete volt Jeremiásnak. Soha nincs pihenője. Most előre lelőjük a történet végét: amikor a jeruzsálemiek Egyiptomba menekülnek, őt is magukkal hurcolják. Végül száműzetésben hal meg ott. Úgy hal meg, hogy az teljes kudarcnak tűnik. Prédikál 40-50 évet, mégis, mintha senki sem hallgatna rá. Sőt, még összeesküvést is szőnek ellene. Emlékezhetünk, hogy Jeremiást a síró prófétának hívjuk. Nem csak Isten nevéért vagy az ő dicsőségéért sír, hanem a népért is, amelynek meg kell tapasztalnia az igazság érvényesülését, a büntetést. Jeremiás ezt nem akarja. Mégis, azok az emberek, akiknek sorsáért sír,megpróbálják megölni, mert nem bíznak benne. Nem könnyű az élete, nekünk azonban figyelnünk kell rá, hiszen annyiraerőteljes előképe ő Jézus Krisztusnak! Olyan ember, akit gyűlölnek az igazságért. Akit gyűlölnek a szeretetért.

Ősi keresztény módja az Ószövetség olvasásának, hogy keressük benne az Újszövetségre mutató jeleket és szimbólumokat. Szent Ágoston fogalmazta ezt meg úgy, hogy „az Ószövetség feltárul az Újszövetségben, az Újszövetség pedig el van rejtve az Ószövetségben”.

Az Ezekiel 40-ben a Templom leírását olvastuk. Rengeteg szentbibliamagyarázó mélyült el ezekben a szimbólumokban. Újszövetségi lencsén keresztül tekintettek Ezekiel ószövetségi látomására a Templomról. Az Ezekiel 40,23-ban a kaputól a belső udvarig meglévő távolságról olvasunk. Négy bejárat van (észak, kelet, nyugat, dél). Következzen egy bővebb idézet, amely megmutatja, hogyan olvasta a korai Egyház az Ószövetséget az Újszövetség fényében! Nagy Szent Gergely pápa prédikáció-sorozatot készített Ezekielről. Ezt írta a kapukról: „A szellemi épületben az egyik bejárat keletre, a másik északra, a harmadik pedig délre nyílik. Ahogyan az északi hideg a bűnösöket jelképezi, úgy a déli a lélekben buzgókat, akik a Szentlélek tüzének hatására, mint a déli napfényben, erényekben növekednek. Nyissuk ki a keleti kaput, hogy azok, akik a meleg és a fény után visszacsúsztak bűneik hidegségébe és sötétségébe, a bűnbánaton keresztül visszatérjenek a megbocsátáshoz, és felismerjék, mi az igazi öröm. Legyen a kapu délre is nyitva, hogy azok, akik szent vágyakkal, erényekben égnek, naponta eljuthassanak az igazibelső örömbe.”

Mi valószínűleg nem is gondolunk ilyen értelmezésekre, amikor olvassuk. Nagy Szent Gergely rámutat a hideg, a bűnök, illetve a napkelte szimbolikájára. Napkeltekor az ember megtapasztalja a meleget, azonban később visszacsúszik a bűnök hidegségébe.

Ez arra tanít minket, hogy az Ószövetséget mindig az Újszövetség fényében olvassuk. A következő fejezetekben láthatjuk majd, hogy mindig van egy lelki olvasata is a leírásoknak. Lehet, hogy sokszor úgy tűnik, hogy nincs értelme, de mindig Jézus fényében nézzük, és úgy feltárul!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

232. nap, Megdicsőülés Isten megismerése által – Jer 9, Ez 39, Péld 15,1-4 (2025.09.30., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsérünk és magasztalunk téged! Kérünk,nézz szívünkre és elménkre. Figyelj szavainkra, gondolatainkra és szívünk vágyaira. Tudjuk, Urunk, hogy Te jó vagy. Tudjuk, hogy minket a saját képedre és hasonlatosságodra alkottál, de bűnösök is vagyunk. Jók vagyunk, de megtörtek. Tudjuk, hogy az igazság ismeretére vagyunk meghívva, és a szeretetre. A szívünket a Te szeretetedre hívtad meg. Szánkat arra adtad, hogy az igazat mondjuk, soha ne tévesszünk meg senkit, ne káromkodjunk, csak építsük Országodat. Kérünk, érints meg bennünket Lelkeddel, hogy elteljünk igazsággal és teljesen megértsünktéged. Érintsd meg Lelkeddel szívünket, hogy úgy szerethessünk, mint Te. Érintsd meg szánkat, hogy ne ostobaságokat beszéljünk, hanem olyan szavakat mondjunk, amikre embertársainknak szüksége van. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Jeremiással foglalkoztunk az elmúlt napokban. Ő az Ószövetség síró prófétája, aki a Jeremiás 8. végén azt mondja: „Ki adja meg, hogy a fejem vizek forrásává váljék, és a szememből könnyek patakja fakadjon, hogy éjjel-nappal sirathassam népem leányának megöltjeit?” (Jer 8, 23). Képszerű leírást használ a sírás megfogalmazására. Egészen gyönyörű, ahogy arról ír, hogy szemei megteltek vízzel és túlcsordulnak. A Jeremiás 9,17-ben pedig így szól a siratókhoz: „Siessetek! Kezdjetek fölöttünk gyászénekbe, hogy szemünkből csak úgy peregjen a könny, és a szempillánk könnytől ázzék!”

Ezek az igék emlékeztetnek minket arra, hogy Jeremiás nem csak tudja, hogy mi a rossz, nem csak beszél róla az embereknek, hanem a szíve is megtört miatta. Sokszor könnyű mérgesnek lenni, amikor igazságtalanságot tapasztalunk, s ez egy érthető reakció. Viszont nem csak a harag jelenhet meg bennünk a sok gonoszságot látva, hanem a szívünk is összetörhet. Látjuk ugyanis, hogy mi magunk – bár jók vagyunk – megtörtek is vagyunk, ugyanígy a minket körülvevő testvéreink is jók és megtörtek. Néha nem engedjük, hogy ez elszomorítson minket, csak feldühödünk. A düh vagy a szomorúság azonban nem önmagában jó vagy rossz. Sokszor csak akkor válunk mérgessé, vagy törik össze a szívünk, miután felismertük a gonoszságot. A következő lépés azonban a cselekvés kell, hogy legyen. Nem a haragból fakadó tetteké, hanem az „építkezésé”. Ez az, amire Jeremiás hívja a népet – haragjuk és bánatuk közepette. Ő is kifejezi haragját, amikor azt mondja: „Ha a pusztában akadna számomra utasnak való szállás, akkor itthagynám népemet és messze mennék innét, mert mindnyájan házasságtörők, hitszegő népség” (Jer 9,1). Ő maga is kijelenti, hogy nem boldog a nép miatt. Sajnálja, mindazt a gonoszságot, amit lát, és gyászol miatta. Nem akar velük lenni. Messze el akarja őket kerülni, hiszen „házasságtörők”.

Jeremiás és írnoka, Báruk nagyszerű csapatot alkotnak. Gyönyörű költői képeket használnak, például: „Felajzzák nyelvüket, mint az íjat; a hazugság, s nem az igazságuralkodik az országban. Bizony, bűnt bűnre halmoznak, de az Urat, őt nem ismerik” (Jer 9,2). Azt írják nagyon szemléletesen: „Ki-ki őrizkedjék barátjától, és még a testvérében se bízzék!” (Jer 9,3). Ez az ottani valóságot írja le. Van, hogy valakiről kiderül, hogy nem lehet benne megbízni, szavai ugyanolyan gyakran hamisak, mint igazak. Az ilyen ember kapcsán tudatában kell lennünk ennek. Akkor is, ha családtag, vagy bárki más, aki közel áll hozzánk. Jeremiás erről beszél. Ha a körülöttünk lévő emberek elfordulnak Istentől és nem tartanak bűnbánatot, arra figyelnünk kell. Nemkell ítélkeznünk, nem kell lenéznünk senkit. Csupán tudatában kell lennünk annak, hogy az, aki Istennek tett ígéretét nem tartja be, az valószínűleg velünk szemben sem lesz szavatartó.

Azonban Jeremiás kapcsán nem csak a bűnbánatra való meghívást, illetve a Jeruzsálem pusztulása feletti siralmakat kell kiemelnünk. Van két vers a 9. fejezet végén, ami szintén figyelemreméltó. „Ezt mondja az Úr: Ne a bölcsességével dicsekedjék a bölcs, s ne az erejével az erős, és a gazdag se a gazdagságával dicsekedjék” (Jer 9,22). Éppen azokat sorolja, amivel dicsekedni szoktunk. Az egyetlen dolog, amivel dicsekedhet bárki, hogy ha megérti és ismeri az Urat. „mert én vagyok az Úr, és én kegyelemben, igazságban és hűségben kormányozom a földet; ezekben lelem kedvemet” (Jer 9,23). Tehát egyedül Isten ismeretével dicsekedhetünk. Hihetetlen ajándék ez a mondat. Amit az elmúlt 232 napban tettünk, az nem más, mint hogy megengedtük Istennek, hogy beszéljen hozzánk, formálja szívünket, és megmutassa, hogy ki is Ővalójában. Az eredmény pedig az, hogy dicsőíthetjük Őt, aki kinyilatkoztatta magát nekünk! Sokan valószínűleg nem ismertük olyan jól Istent, mint most, hiszen az Ige elsősorban az Istenről alkotott képünket formálja. De azt is, ahogy a világot látjuk, ahogyan a másik embert látjuk, s átalakítja azönmagunkról alkotott képünket is. Az ő Igéje biblikus világnézetet ad nekünk, egy biblikus Istenképet, hogy olyannak lássuk Őt, amilyen valójában.

Ezekielnél már Jeruzsálem pusztulása után járunk. Tegnap olvastunk Isten ígéretéről a csontmezőről szóló látomás alapján. Isten megígéri, hogy visszahozza az ő népét. Ma újra Izrael helyreállításáról olvasunk. Azt mondja: Izraelhelyreállítása után el kell, hogy felejtsék szégyenüket és azt a sok hűtlenséget, amit elkövettek.

Rengeteg dolog történik körülöttünk, sok ellenségünk is lehet lelki és fizikai értelemben egyaránt. Isten azonban itt azt mondja, „mind Babilonban vagytok, Jeruzsálem, a Templom és a királyság elpusztult, de én hazaviszlek titeket”. Ez az akörnyezet, amiben élünk, és ebből nem ragadhatjuk ki azt, amit olvasunk. Saját életünkre kivetítve ezeket a szavakat, miis egyfajta fogságban élünk. Messze vagyunk az otthonunktól, hiszen ez a világ nem az. Itt kell élnünk, hiszen erre kaptunk meghívást, de valódi otthonunk Isten Országa a mennyben. Most azonban itt vagyunk, ezért figyelnünk kell Isten ígéretére. „Hadd felejtsék el minden gyalázatukat és hűtlenségüket, amelyet ellenem elkövettek, hiszen biztonságban lakhatnak földjükön, nem háborgatja őket senki” (Ez 39,26). És mi a „szíve” ennek a földnek? Mi a „szíve” a mennynek? „Akkor megtudják, hogy én, az Úr vagyok az ő Istenük, mert száműztem ugyan a népek közé, de most összegyűjtöm őket hazájukba, és senkit sem hagyok ott közülük. Nem rejtem el többé előlük arcomat, mert kiárasztom lelkemet Izrael házára – mondja az Úr, az Isten” (Ez 39,28-29). Emlékezzünk, Ezekiel könyvében minden, amin keresztülmennek, minden arra mutat, hogy „akkor megtudják, hogy én, az Úr vagyok az ő Istenük”. Látni fogják az Úr szentségét, hogy ki is Ő valójában! Óriási ajándék ez. Még a fogság közepén is helyre kell, hogy állítsanak minket.

Az elkövetkező nyolc fejezetben a Templomról lesz szó. Arról, hogy miként kell majd kinéznie – bár a valóságban sosem épült meg így, a leírás inkább a szellemi tartalmát és jelentőségét tárja fel, egészen az Egyházig előretekintve. Kissé olyan lesz ez a néhány fejezet, mint a Második törvénykönyv, a Leviták és a Számok könyve volt. Itt is hasonló leírásokat fogunk olvasni. Azonban ez is Isten szava, tehát hagyjuk, hogy ezen keresztül is szóljon hozzánk. Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

231. nap, A száraz csontok völgye – Jer 8, Ez 37-38, Péld 14,33-35 (2025.09.29., hétfő)

Mennyei Atyánk, imádunk és dicsőítünk téged! Te jó vagy, Te vagy a mi Atyánk, Apukánk – köszönjük neked! Megismertetted velünk a szívedet és visszahívtál magadhoz. Te, aki életre tudod kelteni a halottakat, Te, aki legyőzted a halált, így a halálnak nincs hatalma legyőzni bennünket! Kérünk, küldd el a Szentlelkedet – azt a Lelket, aki eljött a kiszáradt csontokra, ahogyan Ezékiel megjövendölte. A Lelket, aki feltámasztotta Jézus Krisztust a halálból. A Lelket, akit az apostoloknak adtál, és akit most nekünk, gyermekeidnek is adsz. Kérjük, hogy Szentlelked hozzon életet belénk – különösen az összetört részeinkbe, a halott részeinkbe, azokba a részeinkbe, amelyek elveszettnek és reménytelennek tűnnek! Azokba, amelyek alkalmatlanná tesznek, amelyekről azt hisszük, hogy kizárnak minket a veled való kapcsolatból. Urunk, Istenünk, engedd, hogy a Te Szentlelked leszálljon ezekre a részeinkre! Kelts életre minket! Hozz vissza magadhoz! Hozz haza minket! Mindezt Jézus nevében kérjük! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A mai kulcsszó: a csontok. Csontokkal kezdtünk – a Jeremiás könyve 8. fejezetében. Ott a papok csontjairól van szó, a próféták csontjairól, Jeruzsálem lakóinak csontjairól, Júda királyainak, fejedelmeinek csontjairól – ezek mind kihordják majd a sírjaikból. Ez döbbenetes. De mit jelent ez? Mit akar Jeremiás mondani? 

Jeremiás világosan látja, mi fog történni, mert az Úr szava újra és újra szól hozzá. Ne felejtsük el, Jeruzsálem elpusztítása még nem történt meg. Jeremiás arra hívja a népet, hogy készüljön fel az ütközetre.

Amikor Ezekielt halljuk, az már a pusztulás után történik. Mindjárt rátérünk erre is. De Jeremiás idejében még előtte vagyunk. És elképesztő, ahogy a csontokról beszél: a királyok csontjait, a fejedelmek, a papok, a próféták, a lakosok csontjait – mind kivetik majd a sírokból, és kiterítik őket a Nap, a Hold, meg a csillagok, az ég minden seregének színe elé – azok elé, akiket szerettek, szolgáltak, és imádtak.

A nép, Isten saját népe, idegen földek idegen népeinek idegen istenei után járt. És Isten azt mondja: ’ha annyira szeretitek ezeket az idegen isteneket, hát rendben – elviszlek titeket hozzájuk az idegen földekre. Kitéplek ebből a földből, amit nektek adtam, az Ígéret földjéről, és idegen népek földjére viszlek, ahol rabszolgái lesztek azoknak a hamis isteneknek, akiket választottatok. Mert így működnek a bálványaink: rabszolgává tesznek minket. Tapasztaljuk, hogy ha Istenhez tartozunk, Ő nem rabszolgaként tart bennünket. A Szentírás újra és újra elmondja: Jézus lehetővé teszi, hogy Isten fiai és leányai legyünk. A bálványainknak viszont szolgálnunk kell. Aminek a szívünket adjuk, annak a rabjává válunk – kivéve Istent. Mert Isten kapcsolatot épít velünk, felemel minket, míg a bálványok le- és visszahúznak bennünket.

Jeremiás folyamatosan ezt a kérdést teszi fel: „ez a nép miért tart ki eltévelyedésében, megátalkodva a hűtlenségben? Ragaszkodnak a hazugsághoz, s nem akarnak visszatérni” (Jer 8,5). Majd ezt a hasonlatot hozza: „a gólya fenn az égen ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét!” (Jer 8,7). Egyébként tényleg rengeteg madárfaj fordul meg Izraelben, ez a költözőmadarak találkozóhelye. A próféta így folytatja: „Hogy meritek azt mondani: ’Bölcsek vagyunk, hiszen mienk az Úr törvénye?’” (Jer,8,8a). De így figyelmeztet: „Bizony, azt is meghamisította az írástudók hazug íróvesszeje” (Jer 8,8b). Itt persze nem a kinyilatkoztatott szövegről van szó, hanem az írástudók hozzá fűzött torz magyarázatairól.

Jeremiás fejezetekkel ezelőttről ismétli magát, amikor azt mondja a hamis prófétákról: „Népem leányának sebeit hazugsággal gyógyítják, amikor így beszélnek: ’Békesség, békesség’, noha nincsen békesség” (Jer 8,11). Úgy tesznek ezek az álpróféták, mint akik egy nyílt csonttörést kis horzsolásként kezelnek. „Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak” (Jer 8,12). Isten erre azt mondja, hogy engednie kell őket elesni, mert egyszerre két irányba sántikálnak, és nem tartanak bűnbánatot. 

Mennyire fájdalmas és pusztító ez a szüntelen visszacsúszás – főleg, mivel felismerjük: ezek az igék akár rólunk is szólhatnak. Mi is adhatjuk a szívünket hamis isteneknek, akik mindent ígérnek, de semmit nem adnak, sőt mindent elvesznek.

De jön a vigasztaló üzenet Ezekiel könyve 37. fejezetében! Ezekiel a pusztulás után prófétál, amikor már nincs otthon, nincs Jeruzsálem, nincs Templom, minden romokban, csak halál van, vége mindennek. És ekkor jön ez a döbbenetes látomás: a száraz csontok völgye. Az egész völgy a halálé. Amikor csontokat látunk, azok nem a jövőről, hanem a múltról szólnak. De Isten azt mondja: ’Prófétálj ezekre a csontoknak! Mondd el az én szavamat!’ És a csontok összeálltak, testet öltöttek. Amikor eljött a Lélek, „életre keltek, talpra álltak, mint egy nagy sereg” (Ez 37,10). Isten azt mondja róluk: „Izrael egész háza ezek a csontok. Lám, azt mondják: ’Elszáradt a csontunk, oda a reményünk, végünk van’” (Ez 37,11).

Valóban, azok, akik Babilonban élnek, úgy érzik, nincs lehetőségük hazamenni – és nincs is már hová hazamenni. Mégis, Isten megígéri: „Belétek oltom lelkemet és életre keltek. Letelepítelek benneteket földeteken, és megtudjátok, hogy én, az Úr mondtam ezt, és végbe is vittem – mondja az Úr” (Ez 37,14). Isten nem arra használja Babilont, hogy megsemmisítse népét, hanem arra, hogy visszahívja magához. Isten a teljes pusztulás állapotát arra használja, hogy megtérítse a szívüket, hogy megtudják – és hogy mi is megtudjuk –, hogy az Úr az igazi, örök Isten. 

Ennek a képi megjelenítése a száraz csontok majd a két fadarab: Júda és Izrael. Nemcsak Júda, hanem Izrael is – mindkét ország. Ezekiel kezével összefogja a fadarabokat, annak jeleként, hogy Isten újra eggyé teszi őket. És megígéri: „Szolgám, Dávid lesz majd a királyuk, és egyetlen pásztora lesz mindnyájuknak” (Ez 37,24). Ez az egyik oka, miért várták a Messiást. 

Amikor a zsidók a Messiást várták, amikor Jézus Krisztust várták – hiszen e kettő ugyanaz: a Felkent – annak az ígéretnek a beteljesedését remélték, amelyet itt, a 37. fejezetben és más helyeken is olvashattok. A Dávid házából származó eljövendő királyt, a Felkentet, aki az egyetlen pásztora lesz az egyesített királyságnak. 

Néhány héten belül elérkezünk a következő messiási ellenőrzőpontra és Máté evangéliumában világosan látni fogjuk, hogy az evangélista mennyire teljességében látja Jézust. Megérti, hogy Jézus ezeknek az ígéreteknek a beteljesítője. Ő a Messiás. Ő a király, aki eljött, hogy visszaállítsa a királyságot. Emlékszünk, hogy ekkorra a független Izrael már nem létezik. Jézus Krisztus az, aki újra megalapítja a királyságot, ahol Ő a király, az örök Dávid. Ő képes minden népet egybegyűjteni és újjáalkotni Izraelt a maga teljességében, az Őbelé vetett hit által. 

Még egy utolsó gondolat: holnap is fogunk még Gógról hallani. Ma a Góg elleni próféciáról van szó, holnap pedig Góg bukásáról. Felmerül a kérdés: ki is az a Góg? A válasz az, hogy ez rejtély. Titok. Nincs túl sok információnk arról, hogy pontosan ki Góg. Lehet, hogy Nebukadnezár. Magóg földje jelentheti Babilont. Ez is egy lehetőség. De jelenleg ez egyszerűen rejtély, amit most nyitva is hagyok. Ha lenne kedvetek alaposabban utánanézni, az nagyszerű lenne. De azt hiszem, mára kifutunk az időből. És ha most nincs valami bölcs gondolatom Gógról vagy Magóg földjéről, akkor mára be is fejezem.

Mekkora ajándék az, hogy Isten igéjében időzhetünk! Néha teljesen világos az értelme, máskor nem annyira, de aztán később egyszer csak azt mondjuk: ’Ja, most már értem!’ Néha, amikor például a 38. fejezethez érkezünk, és gondolkodunk: „Góg és Magóg? Fogalmam sincs.” – akkor bevallom, hogy én még most sem tudom. Ha valaki tudja, ossza meg velünk! De legfőképp: osszuk meg egymással Isten kegyelmét – azt a kegyelmet, amiről Ezekiel beszélt. Amit hirdetett, amiről prófétált. És Isten Lelke leszállt a száraz csontokra…

Mi is kérjük az Urat, Jézus Krisztus erejében és nevében, hogy küldje el Szentlelkét életünknek azon a területeire, amelyek olyanok, mint a száraz csontok, ahol azt hisszük, hogy vége van, hogy a helyzet reménytelen. Ahol az Úr jelen van, ott mindig van remény! És az Úr jelen van a te életedben és az én életemben is! Ezért van remény. Imádkozom értetek és kérlek, ti is imádkozzatok értem! Mindnyájunknak szüksége van rá.  Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)