230. nap, Az új szív – Jer 7, Ez 36, Péld 14,29-32 (2025.09.26., péntek)

Mennyei Atyánk! Imádunk és dicsőítünk téged! Mindennap hálát adunk Igédért és irántunk való hűségedért! Hálásak vagyunk, hogy emlékeztetsz bennünket a hozzád való hűségünk fontosságára, és arra is, hogy figyeljünk oda a körülöttünk élőkre! Jeremiás könyvében kiemeled, hogy mennyire nem figyelt néped a szükséget szenvedőkre, a szegényekre, az árvákra. A Példabeszédek könyvében megerősíted, hogy aki elnyomja a szegényt, az téged bánt, de aki jóindulatú hozzá, az téged tisztel. Urunk Istenünk, mi olyanok akarunk lenni, akik észreveszik a szükséget szenvedőket, és nem csukják be fülüket a szegények kiáltása előtt, hanem időt szánnak arra, hogy meglássák, észrevegyék őket, és cselekedjenek! Segíts, hogy hű gyermekeid legyünk! Segíts, hogy ne csak gondolatainkban és szavainkban hasonlítsunk hozzád, hanem tetteinkben is! Segíts, hogy képmásaid lehessünk itt a földön! Ezt kérjük Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Amióta elkezdtük a Szentírásolvasást, folyamatosan az az érzésem, hogy az aktuális nap olvasmányai után már nem jöhet jobb. Úgy gondolom, hogy ennél nem kaphatunk többet. És mégis: itt ez a mai nap – olyan mélyrehatóak, ámulatba ejtőek ezek szövegek is! Őrület!

Mit értek ez alatt? Itt van a Jeremiás-fejezet; ahol a próféta egy vallási reform idején prédikál. Emlékeztek, Jozija király (Jojakim apja) vallási megújulást kezdeményezett és vitt végbe: lerombolta a Baál-oltárokat, megtisztította a Templomot, megújította az istentiszteletet. A régészeti kutatások viszont azt mutatják, hogy szinte egyetlen időszakban sem volt annyi bálványszobor a lakóházakban, mint éppen az ő uralkodása alatt. Mert ez így működik: a király azt mondja, hogy ’vissza kell térnünk a Templomba, és úgy kell imádnunk az Urat, ahogy Ő kéri és megérdemli’. De az egyszerű nép azt mondja: ’Rendben király, megtesszük, amit parancsolsz, úgy megyünk a Templomba, ahogy kéred, és ez a helyes; mi zsidók vagyunk és ez a Templomunk’. A szívükben viszont távol voltak az Úrtól, így otthonaikra nézve nem tartottak bűnbánatot, s azt nem tisztították meg. Bár Jozija nagy reformot vitt végbe, ez azonban az emberek szívében nem hozott változást.

Kiben is bíztak valójában? Isten megígérte, hogy jelen lesz népe körében, a Templomban. Figyeljetek csak, a 7. fejezet elején ezt olvassuk: „Ezt üzeni a Seregek Ura, Izrael Istene: Javítsátok meg utaitokat és tetteiteket, akkor majd veletek lakom ezen a helyen. Ne bízzatok az ilyen hazug beszédekben: ’Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma’” (Jer 7,3-4). Egyértelmű: az Úr lakóhelye Jeruzsálemben van. A Föld minden pontja közül erre mondta, hogy itt lesz jelen és itt fogadja az áldozatokat. Tehát a zsidó nép pontosan tudja, hogy ők a választott nép. Attól tartok, a mai modern keresztények nem igazán értik a Templom szerepét és annak fontosságát. Izrael népe ezt így fogta fel: ’Bármi elbukhat és elveszhet, de Jeruzsálem nem! Ez az Úr Temploma és mi vagyunk az Ő választott népe. Isten azt ígérte nekünk, hogy örökre velünk marad, ezért semmitől nem kell félnünk’. De az Úr rájuk kérdez: ’Biztonságban érzitek magatokat, ha gonoszat tesztek is: ha elnyomjátok az idegeneket, az árvákat és özvegyeket, ártatlan vért ontotok vagy más Istenekhez fordultok?’ „Hát rablók barlangjának tartjátok ezt a házat, amely az én nevemet viseli?” (Jer 7,11) – kérdi az Úr. Majd így folytatja: „Menjetek csak el Silóba, arra a helyre, ahol egykor szentélyt szereztem nevemnek. És nézzétek meg, mit tettem vele népemnek, Izraelnek gonoszsága miatt” (Jer 7,12). Ez azt jelenti: ’Rendben, ha továbbra is elutasítotok engem, azt kapjátok, amit ezzel a saját fejetekre kértetek’.

Ez intés mindannyiunk számára. Tudom, vannak ebben a közösségben, akik nem katolikus keresztények. De sokan azok vagyunk, és talán mi is elbizakodottak vagyunk, visszatekintve a történelemre és arra gondolva, amit Máté evangéliumában olvashatunk, amikor Jézus azt mondja: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt” (Mt 16,18). Természetesen történelmi és teológiai tény, hogy Jézus Krisztus alapította a katolikus Egyházat. Ebből viszont sok katolikus téves következtetést von le: ’Ja, katolikus vagyok, bár nem követem szorosan az Urat, de tudjátok, Jézus alapította a katolikus Egyházat’. Megment ez minket?

Vagy egy másik példa: az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van. János evangéliumának 6. fejezetében egyértelművé teszi az Eucharisztia mibenlétét, és hogy ami a szentmisében történik, az az Ő megjelenése: Testében, Vérében, Lelkében és Istenségében. Ugye ezért mi,  katolikusok, ülhetünk a babérjainkon, mert hát nekünk ott van az Eucharisztia… De nem igazodunk Jézus Krisztushoz, nem hozzuk el úgy Jézust a világnak, ahogy sok nem-katolikus keresztény testvérünk teszi. Ismerős, nem?  Nem élünk Mennyei Atyánk elhívása szerint, de nekünk van Oltáriszentségünk! Jeremiás 7. fejezete mennyire ránk bizonyítja e vétkünket! Jeremiás azt mondja az embereknek: ’Igen, itt van az Úr jelenléte a Templomban, de ti nem imádjátok és nem úgy szolgáltok, neki, ahogy Ő azt kérte’. Ez pontosan igaz ránk, katolikusokra is. Igen, van Eucharisztiánk. Igen, Jézus alapította a katolikus Egyházat. De ha nem alakítjuk az életünket ehhez a valósághoz, ehhez az igazsághoz, akkor hiába bízunk ezekben. Nem abban bízunk, amiben, s főleg Akiben kell.

Most pedig terjesszük ki ezt a témát a kereszténység egészére. Igen, tudom, hogy az Egyház közössége több, mint csak a katolikus keresztények. Hálás is vagyok mindazokért, akik nem katolikusok, de keresztények, és így az Egyház részei. Mert mint megkeresztelt Krisztushívők mindannyian elmondhatjuk azt, hogy bennünk van Jézus kegyelme és beborít bennünket a Bárány vére. Ezért azt gondoljuk, hogy nagyvonalúan kezelhetjük a bűneinket… De itt van Jeremiás, aki nemcsak kora izraelitáihoz szól, hanem közvetlenül hozzánk is. Ezt hallgassátok, ahogy az emberek engedetlenségéről ír: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin?  A gyerekek fát szedegetnek, az apák tüzet gyújtanak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt mind az én bosszantásomra” (Jer 7,17-18). Tulajdonképpen azt mondja, hogy ez egy családi ügy lett! Az egész bálványimádás, az elfordulás az Úrtól, amely eltávolít az élő és igaz Istentől. Az apák, a fiak és a feleségek mind kiveszik a részüket a hamis istenek imádásából. A ’menny királynője’ itt egy olyan istennőre való utalás, mint például Vénusz. Olyasfajta istennő, mint a szerelem istennője vagy hasonló. Egész családok fordultak el az élő és igaz Isten imádásától és követésétől, és a bálványimádásuk egyesítette őket.

Ez a dolog nem áll meg itt, mert „nem fogadtak szót, és nem figyeltek rám, hanem saját gonosz szívük szándékait követték; a hátukat fordították felém” (Jer 7,24). Annál nagyobb butaságot nem is hallottam, amit a világ tanácsol, hogy ’kövesd a szíved’. Tudom, hogy bizonyos összefüggésben helyén való lehet ez a tanács. Bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy jó, ha felismerjük, mi történik a szívünkben. De az Úr szava azt nyilvánítja ki, hogy a szívünk szándéka gyakran eltorzul. Gyakran vágyunk a szívünkkel olyan dolgokra, amik nem tesznek jót nekünk. A szívünk gyakran nincs egységben az Úr törvényével. Amit ezek az izraeliták tettek, pont olyan, amit mi is teszünk: nem engedelmeskedünk, nem hajtjuk fülünket az Úr szavára, hanem megátalkodott, gonosz szívünk tanácsára hajlunk. Barátaim, ez olyan sokszor igaz rám!

Egyszer hallottam egy embert beszélni, aki a Steubenville-i  Ferences Katolikus Egyetemre járt. Azt mondta, hogy a megtérés első két lépése, hogy nem bízunk többé magunkban, hanem elkezdünk az Úrban bízni. Ez így igaz. Felismerjük, hogy ha Krisztushoz akarunk tartozni, akkor nem bízhatunk önmagunkban. Nem bízhatok abban, hogy én magam mindig a jót választom. De az Úrban még a megtörtségemben, a gyengeségemben, a hűtlenségem idején is bízhatok. Mindig bízhatok benne.

A zárógondolat ennél a fejezetnél, ami minduntalan feljön a prófétáknál, hogy minden kicsiben kezdődik. Azzal például, hogy annyira természetesnek vesszük Isten jelenlétét. Természetesnek vesszük a kiválasztottságunkat, miközben lassan más isteneket kezdünk el imádni, más isteneknek adjuk oda a szívünket. Elkezdjük a saját szívünket követni, amiből az lesz, ahogy itt olvassuk: „Fölépítették a Tófet magaslatát a Ben-Hinnom völgyében,” – a Hinnom völgye ugyanaz, mint a Gyehenna völgye – „hogy áldozatul elégessék fiaikat és lányaikat, bár ilyet egyáltalán nem parancsoltam nekik, még csak eszembe se jutott” (Jer 7,31). A helytelen istentisztelet gyakran vezetett oda, hogy az emberek a gyermekeiket áldozták föl. A saját ártatlan fiú- és lánygyermekeiket égették el, hogy a bálványisteneknek áldozzanak. Így lett a félresiklásból nagy bűn.

Jeremiás a Jeruzsálem eleste előtti nemzedéknek prófétál, Ezekiel 36. fejezete pedig a pusztulás utáni időről szól. Ez a fejezet már a jövőt, Izrael helyreállítását írja le. „Ti meg, Izrael hegyei, sarjasszatok ágakat és teremjetek gyümölcsöt népemnek, Izraelnek, mert hamarosan visszatér!” (Ez 36,8). Amikor ezt hallják a zsidók, már fogságban vannak, már megérkezett a száműzöttek harmadik hulláma is. Jeruzsálem és a Templom romokban van.  Hihetetlen, de Isten így folytatja Izrael dombjairól szólva: „Mert nézzétek, hozzátok megyek, felétek fordulok, azért megművelnek és bevetnek benneteket. Megsokasítom rajtatok az embereket és Izrael egész házát. A városokat lakják majd, s a romokat újra fölépítik” (Ez 36,9-10). Micsoda reményteljes mondat: „Mert nézzétek, hozzátok megyek, felétek fordulok” – erre van szükségünk!

Még nem is szóltam az új szívről és új lélekről! Pedig az egész Szentírás egyik legfontosabb üzenete, amit Isten mond Ezekiel prófétán keresztül: „Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” (Ez 36, 26-28). Az egyik, amit itt meghallunk, az az ’új szív’ ígérete. Jeremiásnál megtört és álnok emberi szívről olvastunk. Ebben nem bízhatunk. Ezért Isten új szívet ad. Olyan szívet, amely arra indít, hogy Isten parancsai szerint éljünk és szemünk előtt tartsuk a törvényeit! Nem azért kapunk új szívet, hogy azt tegyük, ami nekünk tetszik, hanem amit tennünk kell. Isten kegyelme nélkül egyikőnk sem képes azt tenni, amit tennie kell. Egyikünk sem tud igaz életet élni Isten kegyelme nélkül. Isten itt megígéri az új szívet és az új lelket.

Megköszönjük az Úrnak ezt az ajándékot, és azt a mondatot, hogy „hozzátok megyek, felétek fordulok”, mert akármilyen pusztítást is éltek meg az izraeliták, akármennyire sebesültek és megtörtek, Isten hűtlenségük ellenére is ezt mondja. Neked is ezt mondja ma az Úr! Ha bűnben élsz, ha nem tiszteled is az Urat az életeddel, Ő kijelenti neked: ’Érted vagyok, veled vagyok, feléd fordulok’.

Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem, mert ez egy hosszú út. Csodálatos út, hihetetlen út, de gyakran nehéz. Szükségünk van egymás imáira, ezért óriási áldás ez a közösség. Isten áldjon benneteket!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

229. nap, Izrael pásztorai – Jer 6; Ez 34-35; Péld 14, 25-28 (2025.09.25., csütörtök)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk és áldunk Téged! Hálát adunk minden szavadért! Áldott légy prófétáidért, akik minket is megszólítanak, bűnbánatra intenek és arra ösztönöznek, hogy mindenestől hozzád akarjunk tartozni! Segíts rajtunk! Segíts teljes szívből megtérnünk hozzád és maradéktalanul a tieiddé válnunk, most és mindörökké! A mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmas nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Te jó Ég, micsoda hihetetlen témánk van ma is! Elképesztő véletlen, vagy nem is, talán inkább gondviselésszerű, ahogy a Jeremiás 6., az Ezekiel 34. és a Példabeszédek 14. összecseng!

Kezdjük mindjárt a Példabeszédekkel! A 14. fejezet 28. verse így szól: „A király dicsősége a nép sokasága, megbukik a király, ha nincsen népe.” A király szerepe a nép megtartása. Az emberé, akiben megbíznak. Ő az a személy, akire Isten népét bízták rá. Ha nincs nép, az maga a pusztulás. Egy nép megszűnése pedig igen nagy veszteség. De a népet gondatlanságból el is lehet veszíteni, igen, Isten népe elveszthető.

Erről viszont már Ezekiel könyvének 34. fejezete szól. Ezt a szentírási szakaszt mi, papok évente több alkalommal is el szoktuk olvasni és átelmélkedni az Egyház kérésére. Izrael pásztorait mutatja be, akik nem legeltetik a nyájukat és nem is gondozzák őket. Nem keresik meg az elveszetteket, nem óvják a gyengéket és nem gyógyítják a sebesülteket. De még csak az erőseket sem erősítik tovább, inkább saját magukkal vannak elfoglalva.

Itt persze mi is magunkra ismerhetünk. Még emlékszem rá, amikor tizenéves koromban ugyanezt olvastam és már pap akartam lenni, de nem a hamis pásztor, aki csak magával törődik és Isten népével nem. Mostanában már társaimmal együtt szoktam emellé olvasni Szent Ágoston írásait is, különösen az őszi időben. Ő egy elég komoly elmélkedést írt ehhez, amit talán egy hétig is eltart feldolgoznunk.

Azt írja, hogy ezek a pásztorok éppen olyanok, mint mi itt, az Új Szövetség idején. A nép pásztorai vagyunk. Igen, Jézus az Örök Főpap, ő a Jó Pásztor, de a mi szerepkörünk is hasonló. Ezért nekünk is szól a kérdés: ’Magunkat tápláljuk-e vagy a nyájat? Odaadjuk-e értük akár életünket is?’ Ez az úgynevezett ítélő rész. De van egy vigasztaló rész is. A 34. fejezet 7. versétől a próféta ezt az üzenetet adja át: az Úr, mivel nyája prédává lett, melyet bármilyen vadállat szabadon felfalhatott, a pásztorok ellen fordul. A 11. versben pedig azzal folytatja, amit az Úr mond: „Nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt juhai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Visszahozom őket mindenünnen, ahová a felhő és sötétség napján szétszóródtak.” Itt Ezekiel Izrael népéről beszél. Azokról, akik még Jeruzsálemben vannak és azokról, akiket később fognak száműzni. Meg azokról is, akik Babilonban vannak már, és nem törődik velük senki.

Napjainkban is meghallhatjuk a hozzánk szóló Istent: „Magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk.” Mi pedig tudjuk, hogy Jézus Krisztus ezt már beteljesítette. Beváltotta ígéretét. Maga emlékeztetett minket rá, hogy ő a Jó Pásztor, aki gondoskodik a nyájról, sőt, ahogy mondja: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért” (Jn 10,11). Tehát ítéletet vonunk magunkra minden alkalommal, amikor valamiféle tekintéllyel járó szerepbe kerülünk, legyen ez papság, szülőség vagy tanári pálya: Vajon magunknak élünk hát, vagy másokat táplálunk?

De megkapjuk a vigasztalás szavát is. Isten megígéri, hogy elveszett nyáját akkor is felkutatja, ha annak megbízott gazdái hűtlenek. Maga vezeti őket friss legelőre. Maga menti őket meg. Ez azért fontos, mert Ezekiel és még inkább Jeremiás idejében hemzsegtek a hamis próféták. Ezekiel, amikor sorait írja, már tudja, hogy Jeruzsálem elpusztult. Jeremiás könyvének 6. fejezete idején ez viszont még nem történt meg, ez sokkal Jeruzsálem pusztulása előtt született. De megjelennek már ennek előszeleként a hamis próféták, ahogy a 6. fejezet 13. verse írja: „hiszen a legkisebbtől a legnagyobbig mindnyájan rút haszonra lesnek; a próféta ugyanúgy, mint a pap, csalárdságot művel.”

Gyakorlatilag ugyanezt írta Ezekiel is a hamis pásztorokról. Mindegyikük, próféta és pap egyaránt, hamisan cselekszenek. Csak magukkal törődnek. Nem élnek igazi papként, nem élnek igazi prófétaként. Hamis dolgokat tesznek. Ennyire rosszra fordultak a dolgok. És ez így működik: amerre a vezetőség halad, arra megyünk mi is. Ahol a példaképek vannak, akikben bízunk, oda kerülünk mi is. Újra mondom, ezek lehetnek szülők, tanárok, tanácsadók, papok, pásztorok, vagy akár politikusok is. Ha ilyen minőségében elbukik valaki, nagyon nehéz az alattuk levőknek állva maradniuk.

A 14. vers azt mondja: „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják”. Mit jelent ez? Amikor egy gyerek elesik és meghorzsolja térdét, az anyukája ad neki egy gyógypuszit. Azt mondja: ’Nézd csak, megpuszilom a kis bibidet, aztán a seb majd ettől jól begyógyul!’ Persze nem, de hát ez nem is komoly seb, megoldódik magától is. De mi van akkor, ha a baleset eredménye mondjuk egy nyílt törés? Azon segít a gyógypuszi?

Na, erről beszél Jeremiás: „Népem sebeit hazugsággal gyógyítják”. Azt mondták, hogy jó, jó, csak békesség legyen. De nincs! Ilyen a hamis próféta! Azt prófétálja, hogy ’nem, nem, figyelj csak: Isten elhozza a békét. Úgyhogy te ne aggódj semmi felől, hisz látod, hogy a béke ideje jön. Nemsokára itt is van! Most még talán nehezebb egy kicsit, de szempillantás alatt megoldódik minden’. – De ez egyszerűen nem igaz! Azt mondja, békesség, békesség, de közben nincs is béke.

Tudjátok, hazudhatunk magunknak. És egymásnak is. Beadhatjuk, hogy minden oké, amikor nem az. Nagy adag bátorság kell viszont az igazság kimondásához. Jeremiás mindannyiunkat felszólít, az összes prófétát, az összes papot, mindenkit, aki egyáltalán beszélni tud, hogy ne hazudjunk magunknak és egymásnak sem. Ismerjük el, ha segítségre szorulunk!

Ez talán épp rólad szól. Jó, talán ma nem hazudsz másoknak. Erényes vagy, de magadat mégis becsapod azzal, hogy nem szorulsz segítségre, nem vallod be, hogy arra vágysz, valaki jöjjön már oda hozzád, hogy melléd szegődjön és egy kicsit elkísérjen. Legyél képes rá, hogy segítséget kérj ahelyett, hogy bolonddá tedd magadat a körülötted élőkkel együtt!

Jeremiás 6. fejezetének ugyanez a szakasza még ezt is mondja: „Szégyenkezniük kellene iszonyatos tetteik miatt. De nem! Ők nem szégyenkeznek, hiszen már pirulni sem tudnak.” Van ebben valami. A szégyennek a mai világban elég rossz hangzása van, mert úgy képzeljük, ez csak mérgező lehet. Igen, van ilyen fajtája is, ami arra késztet, hogy elbújjunk a sötétben. Visszatart attól, hogy kilépjünk Isten irgalmának fényébe. Ez a szégyen megakadályozza, hogy feltárjuk szívünket és sebeinket a körülöttünk levő bizalmasainknak. Ez a mérgező szégyen.

De a szégyennek egy jobb változata is van, ami rámutat, hogy valójában te méltóságra lettél megalkotva. Erről Szent II. János Pál pápa beszél a Teremtés könyvének 3. fejezete kapcsán. Itt van a férfi és a nő — Ádám és Éva —, akik meztelenek, de a 2. fejezet végén még nem szégyellték ezt. Ekkor viszont esznek a fa gyümölcséből és felnyílik a szemük. Takargatni kezdik magukat. Itt jelenik meg, ahogy a szent pápa mondja, a szégyen az ember életében.

Úgy érzed, el kell magadat takarni, de van ennek egy jó összetevője is. Mégpedig az, hogy érdemes téged elrejteni. Rossz, hogy el kell téged dugni, mert valami szégyenletes rajtad, de van valami más is, amit viszont védeni kell. Felismered, hogy más kihasználhatja sebezhetőségedet. Valaki visszaélhet megtörtségeddel. Megláthatja sérülésedet és ellened akarja majd fordítani. Van a szégyenben valami jó: a vágy a rejtettségre. Ez megmutatja, feltárja és megerősíti, hogy érdemes téged megóvni. Van valamid, ami sebezhető, és amin nem kéne, hogy erőszakot vegyenek.

Jeremiás 6. fejezetében viszont szégyentelen emberekről olvasunk, akik már pirulni sem tudnak. Ez azt jelenti, hogy elvesztették szívük jóságát. Nem tudnak már róla, hogy többre hivatottak ennél. Gondold végig, mennyire sérültnek kell ahhoz lenni, hogy valaki szégyentelenné váljon! Ahhoz, hogy ne számítson már, mit tesz, hogyan használják ki, vagy hogyan sértik meg. Már szégyent sem érez, mert elfelejtette a vele született belülről fakadó jóságot. A ti méltóságotok is megsérülhetett, megsérthették mások. Sérüléseiteken, sebzettségeteken lábbal taposhattak.

Először is, ne féljetek kilépni Jézus fényére, a Krisztuséra, és hagyjátok magatokat meglátni, ismerni és szeretni általa! Másodszor pedig ismerjétek fel, hogy vannak körülöttetek megbízható emberek! Ne féljetek, kérjétek az ő bizalmukat! Engedjétek, hogy meglássanak, megismerjenek és megszeressenek! Még ilyen fájdalmak közepette is, amit a szégyen okoz, állj meg egy pillanatra és ismerd fel, hogy az egyetlen ok, amiért fájdalmat érzel, az az, hogy valami jó megsérült benned!

De még mindig van benned jó. És amikor megtapasztaljuk azt a fajta szégyent, ami pirulásra késztet, ami szenvedést okoz, az olyan nagyszerű ösztönös emlékeztetője a ténynek, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtett téged! Még mindig gyönyörű vagy. Még mindig értékes vagy. Még mindig telve vagy szeretettel, és még mindig szeretetre méltó vagy. Még mindig érdemes szeretni téged.

Imádkozom értetek. Kérlek, imádkozzatok értem, mert mindannyian kerülhetünk ilyen helyzetbe. És mindannyiunknak szüksége van nemcsak az Úrra, hanem egymásra is.

Micsoda ajándék ez az Úrtól! Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

228. nap, Az őrálló feladata – Jer 5; Ez 33; Péld 14,21-24 (2025.09.24., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Mi Urunk, hálát adunk azért, hogy továbbra is a bölcsességet állítod elénk, nemcsak végcélként, hanem birtoklandó erőforrásként is, mely segít abban, hogy Te legyél az egyetlen valóság, amire szívünk igazán vágyakozik. Istenünk, tudjuk, hogy minden ügyünk, amiben el kell járnunk és minden személy, akikkel együtt kell élnünk, tőled kapott ajándék! Mégis oly gyakran eltereli mindez a figyelmünket Rólad, az ajándékozóról! Kérünk, segíts rajtad tartanunk a tekintetünket, hozzád igazítani szívünket, és Benned gyökereztetni vágyainkat úgy, hogy ne akarjunk jobban semmi mást, mint a bölcsen vezetett életet, hogy elnyerjünk téged életünk forrásaként és középpontjaként. Jézus nevében kérünk Téged. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Ezekiel 33. fejezete egyszerűen fenomenális! Ez az, amelyik az őrökről szól, a közismert sarkalatos pont. Egy kicsit a kontextusról: Amint emlékszünk rá, több hullámban hurcolták el Jeruzsálem lakóit Babilonba. Az első körben még csak Dánielt és társait vitték el, a második menet viszont már Ezekielt is megtalálta. Az emberek persze bizakodtak, hogy jó, átmenetileg el kell menni, ez most rossz, de úgyis visszajövünk… A 33. fejezetben viszont kiderül, hogy nem lesz hová. Jeruzsálemet lerombolják és már csak nagyon kevesen maradnak ott.

Még kitérünk erre bővebben is, de előbb nézzük csak a fejezet elejét, az őrálló felelősségének rendkívül erőteljes leírását! Nincs ezen mit bonyolítani: az Úr szózatot intéz Ezekielhez mondván, hogy az őr feladata a pusztító kard közeledtének jelzése a nép felé. Ha látja a kard, csata, ellenséges hadsereg közeledtét és nem fújja meg a kürtöt, nem riasztja a népet, akkor az a nép végét jelentheti. Ezért pedig az őr a fejével felel, mert a figyelmeztetés az ő feladata. A 7. versben az Úr elmondja Ezekielnek, hogy őt állította őrnek Izrael háza mellé. Amikor hallja az Úr szavát, figyelmeztetnie kell Izraelt az Ő nevében.

Miért teszi Isten ezt a nagy kijelentést? Mert a próféta szerepe, hogy kimondja az Úr kemény szavait csakúgy, mint a vigasztalásét is. Ezzel Ezekiel, Izajás és Jeremiás egyaránt tisztában volt. Mindenek felett áll az, hogy el kell mondani, amit az Isten rendel, de mást nem! Erre szól az elhívás, ugye világos? Ha az emberek nem hallják az Úr szavát, mert azok, akiknek feladatuk ezt hangoztatni, nem adják át, nem az ő hibájuk. Ki lesz a bűnös, ha elvesznek? Az, akinek el kellett volna mondania nekik az igazságot. Ez az egyik oka annak, hogy az Újszövetségben, Jakab levelének 3. fejezetében az apostol figyelmeztet: azért nem kéne olyan nagyon igyekeznetek tanítókká lenni, mert az ilyenek sokkal szigorúbb ítélet alá esnek.

Később azt mondja az Írás, hogy a Szent Város elesett, Babilon végképp lerombolta azt Templomával együtt. Hetven év múlva megkezdődik majd a hazatérés és a helyreállítás, de ez itt még nem látszik.

A továbbiakban azt látjuk, hogy mivel jár az, ha hallom Isten szavát, de nem élem meg. Isten el is mondja Ezekielnek, hogy a nép jönni fog és meg fogja őt hallgatni. A száműzött, Babilonban élő nép, amely látta az elpusztult várost vagy legalább hallott róla. Hallják majd, amit a próféta mond, de nem fognak szavai szerint élni. Ajkaikkal sok szeretetet mutatnak, de szívük mégis inkább a hasznot lesi. Olyan lesz nekik Ezekiel, mint valaki, aki gyönyörű hangon énekel szerelmes verseket és szépen játszik a hangszerén, ezért szívesen hallgatja mindenki, de azért nem veszik komolyan.

Mindnyájan ilyenek vagyunk, ugye? 228 napja hallgatjuk Isten Igéjét és még mindig a bűnnel küszködünk, nemigen boldogulunk a bölcsesség és a Példabeszédek szavainak gyakorlatba ültetésével. Nem tudjuk követni a gyakorlatban Isten bűnbánatra hívó szavát. Azt gondoljuk, még nincs itt az a nap. Viszont el fog jönni, mégpedig úgy, mint egy tolvaj, ugye?

Miben hasonló Ezekiel és Jeremiás? Jeremiás idejében voltak próféták, akik mindig azt mondták, amit a nép hallani akart. Jeremiás leírja a 11., 12., 13. és 14. versekben, hogy Izrael és Júda háza teljesen hűtlenné vált. A hamis próféták viszont azt mondták, nem baj, az Úr úgysem tesz semmit. Nem éri majd csapás a népet, nem fog kardot vagy éhínséget látni.

Ezek a próféták nagyon kedveltek voltak, ellenben Jeremiással, aki a nép vágyaival szemben az Úr üzenetét fogalmazta meg. A hamis próféták viszont a nép kedvében akartak járni. Ebben közös Ezekiel és Jeremiás története, és ezt a mintát látjuk ismétlődni a napjainkban működő tanítóknál is: ’Minden a legnagyobb rendben van, itt már nem lesz többé pusztulás és a végítélet sem fenyegető. Jó az, ahogy élsz, minden jó úgy, ahogy van!’ Ilyen a hamis próféta. Jeremiás körül temérdek ilyen volt, ezért is mondja a 13. és 14. versben: „És a próféták? Olyanok csak, mint a szél! Nincs bennük isteni szó. Ezért ezt mondja az Úr, a Seregek Istene: Ez történik majd velük, amiért így beszéltek: Nézd, tűzzé változtatom szádban a szavaimat, ezt a népet meg fává, hogy megeméssze őket a tűz.”

Igen, ha szívünket átadjuk a hamis prófétáknak, akik csak azt mondják el, amit hallani szeretnénk, nem pedig azt, amit hallanunk kell, azt mondják el, amit ők gondolnak, nem pedig azt, ami az Úr Igéje, hát igen, akkor nem állunk jól.

A 4. és 5. versben láthatjuk, hogyan érkezik Isten ítélete. Akkor Jeremiás azt mondja: „Talán csak az egyszerű nép viselkedik ostobán, mert nem ismeri az Úr útját, sem Istene törvényét. Fölkerestem hát a főembereket, és beszéltem velük, hiszen ők jól ismerik az Úr útját és Istenük törvényét.” Alapvetően azokhoz megy, akik bölcsek, ugye? De kiderül, hogy mind megtörték az igát, széttépték a fegyelem összes bilincsét.

Mi is hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy azok, akik műveltek, tényleg jól ismerik a Bibliát, azoknak nem gond bűnbánatot tartani. Ez logikusnak is tűnik, mégis, itt van Isten szava, hogy a nagyok ugyanúgy megtörték az igát és széttépték a bilincseket. Az iga, ugye, az állat feje és vállai köré van vezetve, hogy ráhelyezze a terhelést és elvégeztesse vele a munkát. Ha összetöri az igát, az azt jelenti, hogy fellázadt. Azt, hogy nem megbízható.

Ha összetöröm az igát, önmagamba vetem reményemet, magamban bízom és nem fogom megtenni, amit az Úr kér. Azt fogom csinálni, amit én szeretnék. Ez a hozzáállás független attól, hogy mennyire vagyunk műveltek vagy hatalmasok. Mindnyájunknak vannak lázadó időszakai. Még egy kétéves is lehet lázadó. Nincs ereje, mégis lázad. De akár egy 92 éves is. Az utcákon élő hihetetlenül szegény ember is fel tud lázadni, de a saját luxusvillájában élő oligarcha is. Azok, akik már megtagadták az Egyházat, és azok is, akik éppen vezetik azt, szintén lehetnek lázadók.

Mindnyájunk hivatása, hogy alávessük magunkat az Úrnak, mert ez az egyetlen mód, hogy visszatérjünk hozzá. Ezért Isten felhívja figyelmünket az ítéletre. Ez nem jön el hamar, talán Jeremiástól számítva egy teljes nemzedékig sem, de fel kell rá készülni. Isten figyelmeztet rá, hogy meg kell térnünk, nemcsak a felszínen, de szívünk mélyében is. Mert hozzánk is szólnak próféták, ugye?

Voltak emberek, akik rámutattak, hogy az életformánknak ez vagy az a része nem jó nekünk, nem dicsőíti meg az Urat. Mégis, olyan vonakodva tudunk csak bűnbánatot tartani! Ezért kérem imáitokat. Segítsetek, hogy szívem mélyéből megbánjam bűneimet! Értetek is imádkozom, hogy ti is elnyerjétek a kegyelmet a teljes bűnbánatra, hogy együtt mondhassuk: ’Uram, hallottam Igédet és nem lázadok többé. Nem fordulok vissza. Legyen meg a Te akaratod!’ Imákra van szükségünk, kegyelemre van szükségünk, ezért, ahogy mondtam, imádkozom értetek. Imádkozzatok ti is értem, hogy én is kimondhassam: ’Legyen meg a Te akaratod!’

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

227. nap, Az égigérő cédrus – Jer 4, Ez 31-32, Péld 14,17-20 (2025.09.23., kedd)

Mennyei Atyánk! Áldunk és dicsőítünk téged! Köszönjük neked, hogy vagy nekünk, és hogy elhalmozol minket ajándékaiddal! Hatalmas ajándék számunkra, hogy itt lehetünk a 227. napon. A 227. napján annak, hogy hagyjuk, hogy a Te Igéd átjárjon és átmosson minket. Ez nem csak a mi utazásunk, ez a Te látogatásod, a Te Igéd, a Te üzeneteid, a Te munkád mibennünk. Átjársz minket, eljutsz az értelmünkig, a szívünkig és a tetteinkig, hogy az életünk a Te igazságodon és bölcsességeden nyugodhasson. Segíts, hogy ezt a bölcsességet ne csak tudjuk, hanem éljük is! Segíts, hogy az életünket Terád építsük fel, hiszen Te vagy a mi sziklánk, Jézus Krisztus. Szentlélek, nagy szükségünk van rád! Inspirálj és vezess minket! Adj nekünk bátorságot életünk minden pillanatában! Jézus Krisztus hatalmas nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, Ámen!

Ezékiel próféta könyvének második felében járunk. A 31. és 32. fejezetben tovább olvastuk a fáraóval kapcsolatos próféciákat. Ezekiel nem csak Egyiptom fáraójához szól, hanem közvetve Izrael népéhez is, akik éppen a babiloni fogságban vannak. Olyan népekről, szereplőkről beszél nekik, akikben ezelőtt megbíztak. Bíztak Asszíriában és Egyiptomban és azt hitték, hogy ők lesznek Izrael népének megmentői a babiloniak ellen. De a következő történik: a hatalmas cédrus, ami magát a fáraót, a fáraó pedig magát Egyiptomot jelképezi, ledől majd és összetörik. Isten Ezékiel prófétán keresztül azt üzeni neki, hogy ő egy hatalmas és gyönyörű cédrus, ami hatalmasra nőtt, és sok nép talált menedéket ágai között. Ez a szimbólum magát Egyiptomot festi le, mert szövetséget kötött a körülötte lévő nemzetekkel, amelyek emiatt békére és biztonságra leltek, hiszen Egyiptom erős birodalom volt. A büszke fáraó azonban elhitte magáról, hogy legyőzhetetlen, neki nincsen szüksége senkire, még az Isten segítségére sem. 

A 31. fejezet 15. verse a következőt írja: „Ezt mondja az Úr, az Isten: Azon a napon, amikor az alvilágba szállt, a gyász jeléül bezártam fölötte a mélységet, folyamait visszatartottam, és megállítottam a nagy áradást. Gyászba öltözött miatta a Libanon, és a mező minden fája elszáradt miatta.” Az itt említett fák azokra a nemzetekre utalnak, amik Egyiptom által védelemben részesültek.  Ezek a fák azért „száradnak el”, mert Egyiptomban bíztak, amikor az Úr jóságában kellett volna bízniuk.  

Az ezután következő fejezet már Egyiptom siratóénekét tartalmazza. Ami ebben a részben érdekes, az az, hogy kiemeli azoknak a népeknek a sokaságát, akik Egyiptomban, a fáraóban bíztak. Az ő erejére támaszkodtak, de idővel kiderült, hogy ezt rosszul tették. A 32. fejezet szerint ezek a népek a következők voltak: Asszíria, Elam, Mesek és Tubal, Edom, Szidon és észak minden fejedelme. Ezekről azt mondja az Írás, hogy mind az alvilágban vannak, mert bizalmat szavaztak Egyiptomnak. Ezekiel ezzel nem csak prófétál, hanem emlékeztetni szeretné Izrael népét saját hibájára. Emlékeztetni szeretné őket arra, hogy a politikával és a hozzá kapcsolódó problémákkal milyen sok időt tudnak eltölteni, miközben hajszolják a híreket: ’Mi történik Egyiptomban? Mi történik Tíruszban és Szidónban? Mi az új a nap alatt?’

Ezekiel azt szeretné üzenni, hogy bár az is fontos, hogy tájékozódjunk – például tudjunk róla, hogy ezek a hatalmak vesztésre állnak Babilon ellen – ennél viszont jobban kellene hogy érdekeljen minket az Úr ítélete. Kevésbé kellene foglalkoznunk a napi hírekkel, és többet ezeknek a népeknek a történetével, sorsával, és azzal, hogy mit szeretne nekünk rajtuk keresztül mutatni az Isten. 

Azt hiszem, Ezekielt a furcsa prófétaként, Jeremiást pedig a siránkozó prófétaként lehetne jellemezni. Jeremiás jövendölése például azt mondja a 4. fejezet 19. versében: „Jaj, a szívem! Ó, de fáj a szívem! Csupa gyötrelem a lelkem! Háborog a szívem, nem hallgathatok, mert a kürt szavát hallom, a harci riadót.” – Érdemes észben tartanunk, hogy mindez még Jeruzsálem pusztulása előtt hangzik el, ami még ötven évet várat magára! Ez az egész még Babilon pusztítása előtt történik, Jeremiás prófétaként pedig tudja ezt. Az Úr korán felfedi előtte, hogy mi fog történni, Jeremiás pedig évtizedekig prófétál majd a népnek. Az emberek többsége viszont nem fog megtérni. Jeremiás újra és újra figyelmeztetni fogja őket a bűnbánatra: „Tisztítsd meg szíved a gonoszságtól, Jeruzsálem, hogy megszabadulj!” (Jer 4,14) – a nép viszont nem hallgat rá. Jeremiás jövendölésének könyve az egyik leghosszabb könyv a Bibliában, a próféta 52 fejezeten keresztül irányítja majd Izrael figyelmét a közelgő ítéletre, hogy felkészülhessenek. 

Még egy nagyon fontos dolog, amiből mind tanulhatunk: „…népem esztelen, és nem ismer engem. Balgatag fiak, nincs bennük érteni akarás. Arra van eszük, hogy gonoszságot műveljenek, de hogy jót tegyenek, ahhoz nem értenek” (22. vers). Amikor a rosszról van szó, abban általában profik vagyunk, és még a következmények elkerülését is rutinból kirázzuk a kisujjunkból. Amikor a jónak jön el az ideje, sokszor tanácstalanok vagyunk, fogalmunk sincs mit tegyünk, és mintha ezzel kapcsolatban az óvodában ragadtunk volna. Mintha – attól a pillanattól kezdve, hogy rájöttünk, nem szeretjük elviselni a tetteinkért járó büntetést – titokban, szinte észrevétlenül ragadna a kezünkhöz a bűn. Milyen jó, hogy kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy rájöttünk: ’Uram a jóval kapcsolatban nagyon keveset tudok. Sokszor nagyon nehéz a jót cselekednem. Segíts, hogy bölcsebb legyek! Segíts elhagynom a rosszat és fejlődnöm a jótettek cselekvésében! Segíts gyakorolnom az erényeket! Segíts visszajönnöm hozzád akkor is, amikor már elestem! Segíts alázatosnak lennem és bátran visszajönnöm szeretetedhez, megmártozni irgalmad tengerében, és találkozni Szent Szíveddel, Szent Véreddel, ami az én bűneimért is kiontatott.’

Jeremiás éveken keresztül fog prédikálni a népnek. Buzdítani fogja őket, hogy ébredjenek fel, mert bár most minden rendben van, a sorsuk bármikor nehezebbre fordulhat. Nagy szükségünk van az Úrra! Istenünk segíts minket, segíts ébernek lennünk, és megmaradnunk a jóban! Segíts méltónak lenni hozzád, méltónak lenni ahhoz, hogy a Te gyermekeidnek, keresztényeknek nevezzük magunkat. Méltónak lenni ahhoz az Istenhez, aki az életét adta a mi életünkért! Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

226. nap, A hűtlen Izrael – Jer 3, Ez 29-30, Péld 14,13-16 (2025.09.22., hétfő)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked újra, ezért a napért. Köszönjük, hogy szólsz hozzánk, hogy magadénak mondasz minket. Köszönjük, hogy megadod a kegyelmet, hogy mindennap hozzád forduljunk. Most újra kérünk, fogadd el hálánkat, dicsőítésünket, és segíts, hogy a Te utadat járjuk, hogy bölcsek legyünk, ne pedig ostobák, hanem bölcsen használjuk fel a tőled kapott ajándékokat, különösképpen a mai nap ajándékát. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Azt hiszem, most újra vetnünk kell egy pillantást a Példabeszédek könyvére! A 14. fejezet egy kincsesbánya! „A bölcs ember fél, és kerüli a rosszat, a balgának nincsenek gátlásai, és gőgös” (Péld 14,16). Hányszor gondoljuk, hogy az életünkben levő korlátok konkrétan a szabadságunkat akadályozzák! Valójában gyakran összekeverjük a szabadságot azzal, hogy mindenre fel vagyunk jogosítva. Azt gondoljuk, hogy a szabadság az, amikor bármit megtehetünk, amit akarunk, ezért elvetjük a korlátainkat és könnyelművé válunk. Pedig a szabadság definíciója az, hogy van erőm ahhoz, amit tennem kell! Ez merőben mást jelent! A szabadság nem korlátlan önkényt jelent, amikor bármit megtehetek, amit akarok, mert azt hiszem, hogy jogom van rá. A szabadság az az állapot, amikor van erőm megtenni azt, amit tennem kell. A szeretetre irányuló belső szabadság az, ha úgy tudok szeretni, ahogy szeretnem kell; az imádás szabadsága az, ha úgy tudom Istent imádni, ahogy imádnom kell. Olyan sokszor nem vagyunk szabadok! Sokszor nem úgy szeretünk, beszélünk, élünk, ahogy kellene, mert nincs meg rá a belső szabadságunk! Kivételes ajándék, ha olyanok vagyunk, mint ’a bölcs ember, aki fél, és kerüli a rosszat’ (vö. Péld 14,16), ha képesek vagyunk elkerülni a nyilvánvalóan helytelen dolgokat, nem pedig egyszerűen csak azt tenni, ami jól esik.

Ha már ajándékról van szó, itt van nekünk Ezekiel. Emlékszünk még a körülményekre? Ezekiel a második hullámmal került Babilonba. Az első körben Dániel és barátai mentek, utána vitték Ezekielt Jeruzsálemből Babilonba. Ezután jön majd mindaz, amiről pár nap múlva hallhatunk: amikor Jeruzsálem elesik, a babiloniak földig rombolják, és a vakok, sánták, bénák kivételével mindenkit Babilonba hurcolnak.

Ezekiel Egyiptom ellen prófétál itt, még Jeruzsálem végső pusztulása előtt. Ne feledjük, Júda Egyiptomban a segítőjét látta az asszírokkal és babiloniakkal szemben. Az Úr népe, a zsidó nép számára komoly kísértés, hogy Egyiptomra, a fáraóra szövetségesként tekintsenek. Ezért mondja Ezekiel: ’Ne nézzetek Egyiptomra, ne várjátok, hogy Egyiptom segítsen!’ Egész szemléletesen mondja: „összetörtem a fáraónak, Egyiptom királyának a karját. Nézd, nem kötözte be senki, hogy meggyógyuljon” (Ez 30,21). Aztán így folytatja: nemcsak elhagyatottá teszem a földjét, hanem „a Nílus ágait kiszárítom, az országot gonosztevők kezére adom. Idegenek keze által pusztítom el az országot” (Ez 30,12). Sőt, a kardomat Nebukadnezár kezébe adom, „Babilon királyának karját meg erőssé teszem, és kezébe adom kardomat” – ez áll a 30. fejezet végén, a 24. versben.

Álljunk meg egy pillanatra! Hiszen a babiloniak egy cseppet sem jobbak az egyiptomiaknál! Ez így igaz, ezért van az, hogy amikor a próféták végére érünk, akkor majd Babilon ellen is prófétálnak. De nem azért a végén, mert várniuk kell arra, hogy Babilon ellen szólhassanak, hanem azért, hogy kiemeljék: Isten a bűnös népeket is használhatja arra, hogy más nemzeteket helyre tegyen, hogy a saját népét kiigazítsa! Azért küldi őket fogságba, hogy megtérjenek. A babiloniak Nebukadnezár vezetésével egy időre Isten eszközei lettek. Lehet, hogy furcsának tűnik, hogy Isten megerősíti a babiloni király kezét, és kardot tesz bele. De nem azért, mert ő olyan jó, hanem azért, mert Isten a gonosz népeket is tudja használni, hogy elérje céljait. Remélem, így világos.

Így térünk vissza Jeremiáshoz. Emlékszünk? Ő látta az asszírokat, a babiloniakat és Jeruzsálem pusztulását is. Itt vagyunk, küldetésének a kezdetén, Jozija király még él. Jozija az, aki megújította az istentiszteletet. Jeremiás eredetileg pap volt, Jozija pedig végbevitte a templomi reformokat. Jermiás ebben az időben így beszélt: „Jozija király uralkodása idején így szólt hozzám az Úr: Láttad, mit tett a hűtlen Izrael? Elment minden magas hegyre és minden lombos fa alá, és ott paráználkodott” (Jer 3,6). Ne feledjük, még Jozija király idejében is voltak olyan emberek, akik bálványimádásra cserélték a tempomi istentiszteletet! Emlékszünk? Régebben volt róla szó, hogy minden magaslaton, a berkekben, ami a hamis istenek imádásának a helye volt, nemcsak bálványimádás folyt, hanem kultikus prostitúció is. Nagyon is helyénvaló a bálványimádásról mint házasságtörésről beszélni, mert ez nem csupán torz istentisztelet, hanem a szexuális kapcsolat elferdítése is!

Térjünk vissza a 2. fejezethez, amit tegnap hallottunk: „Vajon elfeledkezhet-e a lány ékszeréről, és övéről a menyasszony? Népem mégis megfeledkezett rólam, már számtalan napja. Milyen jól ismered az utat, amely a szerelmeskedéshez vezet! Sőt ahhoz is hozzászoktattad lépteidet, hogy együtt járj a gonoszsággal! Még kezedhez is ártatlanok vére tapad, de nem azért, mert betörésen kaptad rajta őket” (Jer 2,32-34). Mit jelent ez? „Vajon elfeledkezhet-e a lány ékszeréről, és övéről a menyasszony?”  Ezek az ószövetségi házasság szimbólumai. A zsidóknál más ruhát hord a férjes asszony, jelezve házas mivoltát. Olyan ez, mint a jegygyűrű. Azt mondja Isten: ’Elfelejtheted azt, hogy férjnél vagy? Levennéd a jegygyűrűdet? Levennéd azt a ruhát, ami jelzi, hogy feleség vagy, hogy tartozol valakihez, aki szeret téged és akiről te is kimondtad, hogy szereted őt?! Mégis, a népem elfelejtett! Számtalan napja, már 800 éve!’ Amikor Jeremiás prédikál, Izrael már 800 éve hűtlen! Majd továbbmegy: „Sőt ahhoz is hozzászoktattad lépteidet, hogy együtt járj a gonoszsággal!” [Az angol szövegben: „a gonosz nőket is te tanítottad utaidra”, más magyar fordításban: „még a rossz nőket is te tanítottad” (RUF).] Ez az egyik esete annak, amikor a bűn végez velünk, ilyenkor tudatosan a bűn állapota melletti döntünk. Van valami hátborzongató ebben, hogy ’másokat is erre az útra tanítottál’: ez a botrány bűne. A botrány pedig az, hogy nem csupán én választom a bűnt, hanem másokat is ráveszek arra, hogy a bűnt válasszák azáltal, hogy én is a bűnt választom.

Ezt mondja Jeremiás: „Sőt ahhoz is hozzászoktattad lépteidet, hogy együtt járj a gonoszsággal! Még kezedhez is ártatlanok vére tapad” (Jer 2,33-34). Ez a téma a második fejezetben is jelen van, de a harmadikban újra meg újra halljuk: „Láttad-e, mit tett az elpártolt Izrael? Elment minden magas hegyre és minden zöldellő fa alá, és ott paráználkodott.” (Jer 3,6). A kultikus prostitúciónak véres következményei voltak. Ártatlanokat kényszerítettek, hogy kultikus prostituáltként működjenek, s az így fogant gyermekeket valószínűleg igen gyakran feláldozták a hamis Molok istenség oltárán. Így érthető a Jeremiás 2,34: „Még kezedhez is ártatlanok vére tapad”. Ezek ártatlan emberek voltak! Mindazok ártatlanok, akiket belekényszerítettek abba, amit ma szexuális kereskedelemnek nevezünk, s ugyanígy az elpusztított magzatok is. Itt újra felismerhetjük, hogy bár a mi saját bűneink ritkán végeznek velünk, mégis hatással vannak a környezetünkre! Sokszor másoknak kell megfizetniük az árát! Jeremiás visszatérően beszél itt erről, holnap még sokkal többet hallunk majd a témáról.

Mára épp elég az, ha felismerjük, hogy mindannyiunkat megtérésre hív, arra, hogy az Úrhoz tartozzunk! Hiszen mondhatnánk azt is, amiről tegnap volt szó, hogy ’rajtakaptak ugyan, mégsem ismerem be a bűnömet’… De mondhatjuk azt is, hogy ’Istenem, igazad van, másoknak, más isteneknek adtam a szívem, az életem, de ma újra arra kérlek, vegyél vissza!’ És ez már helyes válasz a megtérésre hívásra. Tegyünk hát így! De ki kell emelnünk, hogy ennek a kimondásához szükségünk van Isten kegyelmére, egyedül senki sem képes rá! Ezért működik ez a bibliaolvasó közösség is, és ez már a 226. nap! Továbbra is járjunk közben egymásért, mert szükségünk van egymásra és szükségünk van Istenre. A jó hír az, hogy mindkettő megvan! Továbbra is imádkozzatok egymásért, imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek! Mike atya vagyok, alig várom a holnapot! Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)