225.nap, A mi akaratunk Isten akarata ellen – Jer 2, Ez 28, Péld 14,9-12 (2025.09.19., péntek)

Mennyei Atyánk, dicsérünk téged és nagyon hálásak vagyunk neked! Hálát adunk neked, hálát adunk a Te Igédért, ahogy mindennap imádkozunk vele. Hálát adunk neked, hogy kinyilatkoztattad számunkra a megtérésre szólító hívásodat, a visszatérésre szólító hívásodat. Hálát adunk neked, hogy megmutattad nekünk: van terved az életünkre vonatkozóan, és valóban azt akarod, hogy áldásodban részesüljünk. Te azt akarod, hogy közel legyünk hozzád. Te azt akarod, hogy olyan hűségesek legyünk hozzád, amilyen hűséges Te vagy hozzánk. Még akkor sem hagysz el, amikor mi nem vagyunk hűségesek, amikor elbukunk – mert jó Atya vagy. S ezért, Atyánk, ma is hálát adunk neked! Köszönjük ajándékaidat, köszönjük bölcsességedet, és köszönjük, hogy soha nem hagysz el minket, hanem továbbra is hívsz, hogy visszatérjünk a Te szívedhez! Segíts nekünk igent mondani a Te szívedre! Segíts igent mondani a Te akaratodra, és segíts elfordulnunk mindattól, amihez helyetted fordultunk, amibe helyetted vetettük a bizalmunkat, aminek helyetted adtuk a szívünket. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Az egyik legerőteljesebb példabeszéd a mai – nos, igazából mind nagyszerű, de a Példabeszédek 14,12 különösen jó. „Néha helyesnek lát az ember egy utat, de végül mégis a halálba visz.” Ez annyira erős, mert előfordul velünk, hogy amikor döntünk valami mellett, akkor úgy érezzük: „Ez a helyes út.” Gyakran annak ellenére ezt mondjuk, hogy ez a dolog szembe megy azzal, amit az Úr tanított nekünk, amit az Egyház tanított nekünk, vagy akár amit a saját tapasztalatunk tanított nekünk.

De újra és újra meg kell látnunk: Az ilyen döntés soha nem működik. Soha, de soha nem működik, akárhányszor próbáljuk. Eszembe jut tucatnyi példa, de szerintem mindannyian tudunk hozni saját életünkből olyan példákat, amikor azt mondtuk: ’Hadd próbáljam meg mégis! Hátha most nem bukás lesz a vége!’ Ez olyan, mint a régi jelenet egy tévéműsorból, ahol egy család tagjai mind megszagoltak valami büdös dolgot. Romlott tej vagy záptojás lehetett, és mindenki azt mondta: „Ez iszonyatos!” De mind megszagolta: „Add ide, hadd szagoljam én is… Ó, ez borzalmas!” Még meg is kóstolták mind a romlott ételt. „Add ide, én is meg kell kóstoljam!” Hát, ezek vagyunk mi. Se a magunk, se a más kárából nem akarunk tanulni…

Barátaim, már 225 napja hallgatjuk Isten Igéjét, és több mint fél éve Ő maga tárja fel nekünk a szívét. És mégis vannak pillanatok, amikor azt mondjuk: ’Hadd próbáljam a saját utamat. Hadd menjek a saját utamon, és meglátom, mi történik.’ Azt hiszem, a Szentírás azt mondaná: ’ez az út az ostobaság útja’.

Erről az ostobaságról ma többet is hallunk. Ezekiel 28. fejezetéhez érkezünk. Az előző fejezetekben – emlékezzünk – Ezékiel próféta a Júda körüli nemzetekhez szól. Most pedig Tíruszhoz és Szidónhoz beszél, amelyek nem nemzetek, hanem városok. Beszél Tírusz pusztulásáról és a Tírusz királya fölötti siralomról, a királyról, aki annak a régiónak az uralkodója volt. És prófétál Szidón pusztulásáról is.

A közös nevező az, hogy Tírusz és Szidón kikötővárosok voltak a Földközi-tenger partján. Gazdagok, hatalmasok, befolyásosak, mert minden kereskedelem rajtuk keresztül zajlott a Földközi-tenger keleti medencéjében. A siralom még azt is mondja a királyról: ’Igen, okos voltál, gyönyörű voltál, feddhetetlen voltál útjaidban, bölcs voltál. Kerubot állítottam melléd, a szent hegyen voltál.’ És mégis, mi történt? ’A szíved felfuvalkodott szépséged miatt. Bölcsességedet eltorzítottad a dicsőséged kedvéért.’

Ez az egyik olyan téma, amit már többször láttunk Isten Igéjében: Isten adhat nekünk bölcsességet, amit elkezdünk a magunkénak gondolni. Isten adhat nekünk szépséget, amit elkezdünk úgy hinni, hogy önmagunktól van. Isten adhat nekünk pozíciót, vagyont, befolyást – és elkezdhetjük azt hinni, hogy mindez nem az ő ajándéka, hanem a mi jogunk. Elkezdhetjük azt gondolni: ’Ez tőlem van, nem az Úrtól.’ Pontosan ez történt Tírusz esetében, ez történt Szidón esetében. De az Úr Isten azt mondja: ’Megengedem, hogy learassátok tetteitek gyümölcsét. Lesújtok rátok.’ Választott népéhez pedig így szól: „Izrael házának nem lesz többé szúró tüskéje, sem fájdalmas tövise a körülötte levő népek között, amelyek megvetik” (Ez 28,24). Ez nagyon erőteljes, mert mindannyian tudjuk, milyen az, amikor vannak körülöttünk emberek, akik erősek, szépek, sikeresek, és lenéznek minket. Ők a mi hiányosságainkat látják – a szépség, az erő, a siker hiányát –, és megvetnek minket.

De itt Isten azt mondja választottainak: ’Szomszédaidat elvetem és újra felemellek téged. De mindez nem miattad van, hanem azért, hogy szentségemet megmutassam a népek szeme láttára. Igen, elveszem rólad a megvetést és szentségemet nyilvánvalóvá teszem a népek előtt.’ –Ez annyira erőteljes, mert életünk célja, hogy Isten szentségét tükrözzük a körülöttünk lévők előtt. Hogy amikor mások látnak minket vagy hallanak rólunk, Isten jusson az eszükbe. Életünk célja, hogy Istenhez tartozzunk és másokat is Isten felé irányítsunk – mint Ezékiel, Jeremiás és mind az Isten által elhívottak.

Jeremiásról szólva, menjünk most a 2. fejezethez. Jeremiás, ahogy tegnap említettem, papi családból származik, ahogy maga is mondja. Jeremiás nagyjából ötven évig prédikált. Amikor elkezdett prédikálni, egyes tudósok szerint körülbelül húsz éves lehetett. Ezért amikor azt mondta az Úrnak: „Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok” (Jer 1,6) – igaza volt. Tehát körülbelül húsz éves volt, amikor prófétai életét elkezdte. Jeremiást „a síró prófétának” is nevezik, mert hagyta, hogy a szíve megtörjön. Ő az a próféta, aki kemény szavakat mondott, de mindig hatalmas szeretettel. Engedte, hogy Isten népének hűtlensége, bálványimádása és házasságtörése összetörje a szívét. Ezt hallani fogjuk a következő napokban is.

Ma, a 2. fejezet elején Jeremiás így beszél: „Így szólt hozzám az Úr: Menj, és kiáltsd Jeruzsálem fülébe: Ezt mondja az Úr: Még emlékszem ifjúkorod hűségére, és jegyességed idejének szeretetére. Hogy követtél akkor a pusztában, azon a földön, amelyen nem szoktak vetni!” Ez olyan, mint amikor egy férj azt mondja feleségének: ’Emlékszem, amikor még úgy néztél rám, mintha szerettél volna.’ És a feleség: ’Emlékszem, amikor még úgy néztél rám, mintha rajongtál volna értem.’ Isten így szól: „Még emlékszem ifjúkorod hűségére, és jegyességed idejének szeretetére. Hogy követtél akkor a pusztában.” És így folytatja: „Izrael akkor az Úr szent tulajdona volt, az ő aratásának első termése” (Jer 2,3). Isten azt mondja: ’Emlékszem erre. Emlékszem a kapcsolatunkra. Emlékszem, hogy az enyém voltál, és én a tiéd.’ Aztán így szól, és felteszi a kérdést: ’Miféle rosszat találtak bennem atyáitok, hogy eltávolodtak tőlem? Mit tehettem volna még, amit nem tettem meg? Mit rontottam el, hogy már nem kellek nektek?’ És így folytatja: „Más istenek után futottatok.” Van itt egy rész, ahol a tevekanca képét idézi fel:
„Olyan vagy, mint a gyors lábú tevekanca, amely szertekalandozik útjain, majd kitör a pusztába, s vágytól lihegve levegő után kapkod. Ki csillapíthatná le gerjedelmét” (Jer 2,23-24).

Ez a kép nyers és nagyon szemléletes. Egy tüzelő tevekancáról szól, aki bármelyik hímet felkeresi. És ez Izrael népének a képe. A környező népek isteneinek nem is kellett utánuk menniük – ők maguk keresték a hamis isteneket. Ez a lényeg.

Visszatérve a 2. fejezet elejére, az 5. vers kérdezi: „Mi kivetnivalót találtak bennem atyáitok, hogy elidegenedtek tőlem? Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek.” Itt érthetjük meg Izrael népének sajátos helyzetét. És ez rólunk is szól: az egyetlen valóságos Istentől elfordulni és bálványokhoz szegődni – ezt csak az Ő népe tette meg. A szöveg így is fogalmaz: „Nézzétek a körülöttetek lévő népeket – megvannak a bálványaik, a Baáljaik, a magaslataik, a zöldellő ligeteik, mindezek a helyeik.” És senki nem fordul el tőlük – ezektől a hamis, valójában nem is létező istenektől. ’Én, az Úr vagyok, aki valóban létezem, valóban hívtalak titeket, megáldottalak titeket, harcoltam értetek, és mindezt nektek adtam. Ti vagytok az egyetlen nép, amely elfordul a saját Istenétől, és más istenekhez megy.’

Jeremiás sír emiatt, hagyja, hogy a szíve megtörjön emiatt. Így folytatja, a 8. versben: „A papok sem kérdezték: Hol van az Úr? És akik a törvényt magyarázzák, azok sem ismertek. A pásztorok ellenem lázongtak, a próféták meg Baál nevében prófétáltak, és azokhoz szegődtek, amik tehetetlenek.” Mennyire beszédes ez! A papok nem kérdezték: „Hol van az Úr?” – vagyis nem törődtek vele. A Templomban szolgáló papok sem tették fel ezt a kérdést. Nem érdekelte őket: „A papok sem kérdezték: Hol van az Úr? És akik a törvényt magyarázzák, azok sem ismertek. A pásztorok ellenem lázongtak, a próféták meg Baál nevében prófétáltak, és azokhoz szegődtek, amik tehetetlenek” (Jer 2,8). „Fölcserélte-e valamelyik nemzet isteneit, jóllehet azok nem is istenek? S az én népem mégis fölcserélte Dicsőségét olyasmivel, ami csupa tehetetlenség. Ámuljatok el rajta, ti egek, borzadjatok meg és rémüljetek el!” (Jer 2,11-12)

Még két képet hoz: „elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer 2, 13). Ez egy nagyszerű kép: az élő vizek kútfeje egy tiszta, friss forrás, amely magától buzog fel. Észak-Minnesotában van egy ilyen forrás Buhl nevű kisváros mellett, és van egy kis tábla rajta: „A világ legjobb vize” – vagy talán: „Minnesota legjobb vize”. Ez egy élő forrás. Isten jelenléte olyan, mint egy forrás, amely a leghidegebb, legtisztább, legfrissebb, legfinomabb vizet adja, amit valaha életedben ittál. És csak úgy feltör – tiszta ajándék, tiszta kegyelem.

De Jeremiás ezt mondja: „elhagytak, engem, az élő vizek forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet.” (Jer 2,13). És persze az ilyen víz nem ízlik olyan jól, mert egy emberi kézzel vájt gödörben áll, gipsszel bevonva. Nem fog annyira ízleni. Ráadásul repedezett, így meg sem tartja a vizet. És mégis, mi ezt választjuk. Minden alkalommal, amikor Isten kegyelmét bármi másra cseréljük, ezt választjuk.

Végül még egy dolgot szeretnék kiemelni: „Ahogy megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy szégyenül meg Izrael háza is” (Jer 2,26). Ahogy a tolvaj szégyent érez, amikor elfogják… – ez tényleg fontos pont. A tolvaj nem akkor szégyenkezik, amikor lop, hanem amikor rajtakapják. Sokunk, sok bűnös közülünk nem akkor szégyenkezik, amikor vétkezik, hanem amikor rajtakapják. De van bennünk valami, ami arra hív, hogy még ilyenkor is fordítsuk arcunkat az Úr felé. Még ilyenkor is járuljunk Isten elé, és mondjuk: „Istenem, kérlek, segíts, ments meg engem!” A 35. vers így folytatja: „Azt mondod ugyanis: ’Ártatlan vagyok, hiszen a haragja is elkerült.’ Csakhogy számadást tartok veled, amiért azt mondod: ’Nem vétkeztem’.”  Jeremiás szava ezért olyan erőteljes – ő egy hatalmas próféta. Nem csak azért, mert kimondja az igazságot, hanem mert szeretettel mondja ki. Annyira szerette a népet, igen, a déli országot, Júda nemzetét. Persze Isten az, aki Jeremiáson keresztül szól hozzánk ma. Ez egyértelműen Isten, aki szeret minket, még hűtlenségünkben is, és azt mondja: ’Lebuktál. Miért nem térsz vissza hozzám? Csak azért szégyelled, mert kiderült, de még akkor is tagadod, hogy lebuktál.’

Ezért mi visszatérünk az Úrhoz. Természetesen a megtéréshez Isten kegyelmére van szükség. Az Ő segítsége nélkül még visszatérni sem tudunk hozzá. Ezért imádkozzunk egymásért. 

Én imádkozom értetek, kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy mindannyian teljes szívünkkel visszatérhessünk az Úrhoz. És ne csak akkor, amikor rajtakapnak, amikor lebukunk, hanem akkor is, amikor a szívünk csendjében felismerjük: ’Istenem, Te hívsz vissza magadhoz.’ Térjünk vissza hozzá. Mike atya vagyok, és alig várom, hogy holnap újra találkozzunk. Isten áldjon!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Jordán Bertalan, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

224. nap, A síró próféta – Jer 1, Ez 27, Péld 14,5-8 (2025.09.18., csütörtök)

Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked és dicsőítünk téged. Köszönjük ezt a napot és köszönjük az igéidet, megerősítő szavaidat. Az ítélő szavaidat is köszönjük, mert valójában mi sosem akarjuk meghallani a te igazságos ítéletedet. Megérdemeljük igazságos ítéletedet, de szükségünk van a Te kegyelmedre is. Amikor hallgatjuk a szavaidat Tíruszról és Jeremiásról, hogy mit teszel velük, megköszönjük, hogy felfeded előttünk, hogy Te az igazságosságra szomjazol. És mivel Te magad vagy az Igazság Istene, nem késlekedsz az ítéleteddel. Urunk, ahogy az ítélettel sem késlekedsz, kérünk, hogy a kegyelmeddel se késlekedj! Nekünk, akik mindig elbukunk, szükségünk van a kegyelmedre! Most, ebben a pillanatban is. Kérjük a kegyelmedet Urunk, ami minden reggel megújul! Segíts visszafordulni hozzád! Jézus nevében kérünk.  Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

A következő napokban is Ezekiel prófétát olvassuk, aki most nem Júda népének, Isten népének, a kiválasztott népnek prófétál, hanem a tíruszi emberekhez szól. Tírusz királyáról fog prófétálni a következő napokban, majd Egyiptomról és Egyiptom uralkodójáról is. Ezekiel tehát nem csak a fogságban lévőköz beszél, hanem más népekhez is, akik gonoszságot művelnek, szemben az Úr akaratával. 

Emlékezzünk vissza, hogy Ezekiel „előadóművész” próféta, aki sok mindent eljátszik. Jeremiás is megjelenít dolgokat, de kicsit másképp. Ezekiel a leviták törzséből származott, pap volt és sok látomást kapott Istenről. Nagyon kemény üzeneteket kellett átadnia a népnek az Úrtól. 

Jeremiás szintén pap, ahogy az első könyv elején olvassuk: ezek „Helkija fiának az igéi, aki az Anatótban, Benjamin földjén élő papok közül való volt” (Jer 1,1). Anatót egy város Jeruzsálem közelében, itt született Jeremiás. Több király ideje alatt prófétált, hosszú ideig, úgy, ahogy Ezekiel is. Viszont Jeremiás majdnem egész életén át Júda földjén élt, nem úgy, mint Ezekiel. Előre elmondom, hogy Jeremiást a történet végén akarata ellenére Egyiptomba hurcolják, ami nem olyan jó dolog.

Jeremiás könyvéből megismerjük a próféta nehéz sorsát is. Ki kell tartanunk mellette, mert őt a szenvedés prófétájának is mondják, „síró prófétának” is nevezik. Jeremiásnak érzékeny szíve van az emberek felé, nagyon szereti őket. Érzékeny szíve van az Úr felé, szereti Istent. Ezt mondja neki az Úr: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek számára.” (Jer 1,5). Ez egy nagyon különleges ige, mert igaz, ezt Jeremiásnak mondta az Úr, de mindannyiunknak szól, minden kereszténynek. Isten mindannyiunkat ismert már mielőtt megformált minket az anyaméhben, mielőtt megszülettünk, megszentelt. Mindannyiunk életére igaz ez a meghívás, amit Jeremiásnak mond, hiszen mind részesültünk a keresztségben Jézus Krisztus papi, prófétai és királyi kenetében! Ez egy nagyszerű hír, ezek bátorító szavak! Isten tudja, mi fog történni az életünkben, mégis ezeket a szavakat mondja, mint Jeremiásnak.

Itt, az első fejezetben többször is így szól: ’Ne félj tőlük… ne ijedj meg…’ Miért? ’Mert elküldelek hozzájuk és beszélni fogsz nekik, de ők nem hallgatnak rád! Ezért is hívják Jeremiást síró prófétának. Nem csak azért, mert nagyon kemény üzenetet kell átadnia, hanem mert nem hallgatnak rá… amit a legnehezebb dolog elviselni. Izajásnál vannak szép és dicsőséges pillanatok, például a Vigasztalások könyvében, és Ezékielnél is vannak bátorító üzenetek a népnek, de Jeremiás a pusztulás hírvivője, aki az utolsó napokban prófétál Júda népének, mielőtt a babiloniaiak mindent elpusztítanak.  Az első hullámban Dánielt hurcolták el és még sokakat, majd a második hullámban Ezekielt vitték el. A harmadik hullám itt még nem történt meg. Ezekiel a harmadik hullámról előtt prófétál, hogy még nincs elveszve Jeruzsálem, bánjátok meg bűneiteket és forduljatok vissza az Úrhoz. Az emberek nem igazán hallgatnak rá sem, de legalább van még valami remény. Jeremiás Júdában van ekkor, átélte a deportálásokat, látta Jeruzsálem lerombolását, majd őt magát is elhurcolták Egyiptomba. Mindent nagyon mélyen átél és mérhetetlenül szenved… És ezért olyan gyönyörű Isten szava: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, ismertelek, és mielőtt világra jöttél, megszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek számára.” (Jer 1,5). Hihetetlen, csodálatos, erőteljes. Tudod, hogy az Úr lát téged, ismer téged, szeret téged minden helyzetben. 

Elküld téged, hogy nagy dolgokat tegyél, s ők mégsem fognak hallgatni rád. Jeremiás ötven évig prófétál. Jozija, Joacház, Joakhim, Jojachin és Cidkija uralkodása alatt is működött (Jer 1,2-3). Fél évszázadon át hirdette Izrael és Júda népének a bűnbánatot – és ők nem hallgattak rá. És Jeremiás elfogadja a meghívást. Nem tudjuk, hogy tudta-e, mibe fog ez kerülni. De ez arról szól valójában, hogy ő minden körülmények között Istenhez tartozik. 

Nem számít, mit kérsz, Uram, én megteszem. Ez a meghívás mindannyiunknak szól. Isten már akkor ismert téged mielőtt megformált anyád méhében. Ismert téged, s mielőtt megszülettél, megáldott téged. Nem tudom, mi a Te küldetésed, de ha az Úrhoz tartozol, akkor azt mondod: ’A Tied vagyok. Nem számít mit kérsz, megteszem.’ 

Jeremiás egy nagyszerű példa erre, mi pedig végigkísérjük a fejezeteken át. Együtt haladunk vele és Júda népével a következő ötven évben. Minden az elhívással és a küldetéssel kezdődött, ami csodálatos és erőteljes. 

Egy utolsó megjegyzés Jeremiáshoz. Emlékezzünk vissza, hogy Ezekiel házas volt és meghalt a felesége, de ő nem gyászolta, mert Izrael népe sem gyászolta a lerombolt Templomot. 

Jeremiás nem házas. Az egyik magyarázat erre az, hogy Jeremiás életében túl sok szenvedés volt, Isten megkímélte attól, hogy a felesége is szenvedjen. Isten talán úgy gondolkodott, hogy elég, ha egy ember szenved. Érdemes itt elgondolkodni valamin. Nézzük meg Jeremiás életét. Lehet, hogy Isten őt egyedül hívta meg, mert tudta, hogy nagyon egyedül lenne amúgy is ebben a világban. Vannak olyan emberek, akik minden nap egyedül vannak. Lehet, hogy te is közülük való vagy. Lehet, hogy rendszeresen látsz valakit a munkahelyeden, a boltban vagy az utcán, a templomban egyedül. Úgy tűnik, Jeremiásnak nem volt szüksége barátra. De ha neked van valaki az életedben, akihez kötődni tudsz, az óriási ajándék lehet. Nekem vannak testvéreim és szüleim, akik szeretnek. De ez nem mindenkinek adatik meg. Isten ismeri őket, Isten szereti őket, de ők egyedül vannak. Kérheted, hogy Uram tartsd nyitva a szemem, hogy meglássam azokat, akik te is látsz, és talán én is megismerhetem őket. Lehet, hogy arra hívsz meg, hogy szeressem őket, akiket te is szeretsz. Nem kell egyedül menniük, elkísérhetjük őket. Jeremiáshoz, Isten meghívott és kiválasztott emberéhez mi is odaszegődhetünk – ez jó nekünk. Lehet, hogy ez mai nap lényege. Imádkozzunk! ’Istenünk, nyisd ki a szemünket, a szívünket, az életünket, és talán az otthonunkat is azoknak, akik egyedül vannak.’ Imádkozzunk ezért! Imádkozom értetek! Imádkozzatok értem!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

223. nap, Reagálj helyesen! – Iz 66, Ez 25-26, Péld 14,1-4 (2025.09.17., szerda)

Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk neked! Köszönjük, hogy velünk tartasz ezen az úton. Izajás próféta könyve néha nagyon ijesztő, hasonlóan a többi nagy próféta műveihez… Most Ezékiel könyvének a közepénél tartunk, Izajást pedig befejezzük. És Te Urunk, eddig mindig velünk voltál és fogtad a kezünket. Mi csak próbáltuk megérteni, hogy milyen is lehetett, amikor azokban az időkben Jeruzsálem népéhez és Izrael népéhez szóltál. És hogy ma mit mondasz nekünk Urunk, mert néha zavarosak a szavaid számunkra, néha csak egy sötét fátyolon keresztül látunk, ezért kérünk, hogy világosítsd meg az elménket! De legfőképp azt kérjük, hogy gyújtsd meg a szívünket a Te szereteteddel, amikor elsötétül néha az elménk. A Te szereteteddel képesek leszünk a megfelelő módon haladni feléd, a megfelelő hozzáállással haladni feléd és megfelelően tudunk majd válaszolni neked. Kérünk, segíts nekünk az érzelmeinket a körülöttünk lévő valósággal összeegyeztetni, hogy csak attól féljünk, ami tényleg félelmetes, annak örüljünk, ami valóban örvendetes, azt sirassuk, ami valóban szomorúság, és akkor gyászoljunk, amikor arra vagyunk meghívva, hogy gyászoljuk. Istenünk, kérünk, rakj minket össze, hogy egészek lehessünk! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

Most azért imádkoztam Istenhez, hogy segítsen abban, hogy helyesen működjenek az érzelmeim. Néha felismerjük, hogy az érzelmeink negatívak. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy bűnre vezető érzéseim vagy érzelmeim vannak. Nem is arra, amikor például haragos vagyok és dühöt érzek, vagy máskor vidámságot, mert ezek akaratlanul jönnek az emberben. De előfordulhat, hogy az érzelmeink helytelenek, hogy helytelenül reagálunk dolgokra. 

Ehhez kapcsolódik Ezekiel mai próféciája az Izrael körül élő népekről. A szövegből kiderül, hogy az ammoniták és a moábiták örültek, amikor lerombolták Isten házát, Isten szentélyét, ahol Isten jelen volt, ahol Istent imádták. És ez a reakció helytelen volt. Ez az öröm, ahogy örvendeztek Isten lakóhelyének lerombolásakor, rossz reakció volt. Gyászolniuk kellett volna Izrael népével együtt Jeruzsálem pusztulásakor, de ők nem ezt tették. Ez az, amikor az érzéseink nem megfelelőek az adott helyzetben. Hasonlóképpen, Izajás próféta is beszél arról, hogy eljön az a nap amikor Jeruzsálemmel együtt örvendezünk. „Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta!” (Iz 66,10). Azért gyászoltak akkor, mert Jeruzsálemet kifosztották, lerombolták, mert hamis isteneket imádtak ott, s emiatt akkor az volt a helyes reagálás. Emlékezzünk vissza, amikor tegnap olvastuk, hogy meghalt Ezékiel felesége és ő nem gyászolt, mert majd akkor fog gyászolni, ha Jeruzsálemet, a Templomot lerombolják.

„Örülj, Jeruzsálem, s ujjongjatok ti is mind, akik szeretitek! Örüljetek és vigadjatok, akik gyászoltatok miatta!” (Iz 66,10). Itt valójában azt mondja, hogy örvendezni fogtok, amikor majd Jeruzsálem felragyog!  Ez annyira hihetetlen! Örvendezni fogtok Jeruzsálem ragyogásakor! Ez az utolsó fejezet Izajás prófétánál egyszerűen hihetetlen. Ki látott már ilyet? Ki hallott már ilyet? „Íme, kiárasztom rá a békét, mint folyamot; és mint kiáradt patakot a nemzetek dicsőségét” (Iz 66,12). Majd folytatja, hogy mindenfelől odajönnek majd az emberek, és az „új ég és új föld” kifejezést is használja. Minden nemzet meg fog jelenni, nem csak a zsidók. A nem zsidó népeket is összegyűjti majd Isten. Emlékezzünk vissza, amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett. „Ábrahám ugyanis nagy és erős néppé lesz, s általa nyer áldást a föld minden népe” (Ter 18,18). Majd itt Izajás ezzel zárja a könyveit: „Visszahozzák majd minden testvéreteket ajándékul az Úrnak a nemzetek közül; lovakon, kocsikon, hordágyakon, öszvéreken és tevéken hozzák majd őket szent hegyemre, Jeruzsálembe” (Iz 66,20). Milyen érdekes, hogy tevéken is jönnek! Mint a három bölcs napkeletről, akik imádták az Urat, a Messiást. Felfoghatatlan. Azért jöttek, hogy imádják a Messiást. Erről beszél Izajás a 66. könyv végén. Nem csak a zsidó embereket fogja helyreállítani, hanem kiterjeszti áldását más nemzetekre is. Kiterjeszti a jóságát és a dicsőségét is. A születés éjjelén Isten angyalai énekeltek, amikor a pásztoroknak megjelentek: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

’Visszahozzák majd minden testvéreteket, hogy imádják az Urat és papokat választanak azok közül, akik nem leviták.’ Az új szövetségeben nem kell feltétlen a Leviták törzséből választani majd a papokat. A főpapunk Jézus Krisztus. Papjaink vannak, ahogy az természetes a katolikusoknál. Más módon pedig minden megkeresztelt ember osztozik Krisztus papságában. Micsoda ajándék, hogy most itt vagyunk ezen a helyen, ebben a pillanatban! Fel kell ismernünk, hogy Isten kiterjesztette az áldását ránk! Kiterjesztette ránk a küldetését is. Már nem élünk önmagunknak. Mondjuk ki, hogy ha gyászolnunk kell, akkor igen, gyászolni fogunk, ha örülnünk kell, akkor igen, örvendezni fogunk! Van egy dal, ami erről szól; hogy segíts azt szeretnem, amit te szeretsz és utálnom, amit te utálsz. Ez egy fura kifejezés, de a lényeg, hogy ’Istenünk, kérünk, adj olyan szívet amilyen a Tied’. Ez pedig Isten kegyelmi ajándéka. Ahogy Isten kegyelmi ajándéka, hogy együtt vagyunk már 223 napja! Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

222. nap, Bálványimádás és házasságtörés – Iz 65, Ez 23-24, Péld 13,21-25 (2025.09.16., kedd)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Köszönjük neked ezt a napot, és azt, hogy újra és újra hívsz minket! Könnyen letérünk a helyes útról, de Te, Uram, gyengéden visszahozol minket. Néha fel kell, hogy ébressz minket, és arra van szükségünk, hogy ránk kiálts, hogy felébredjünk. Köszönjük neked ezt, köszönjük gyengédségedet és erődet is! Köszönjük, hogy elszántan jössz utánunk, hogy visszaterelj bennünket a helyes irányba. Tégy bármit, ami csak szükséges, hogy visszatérjünk a Te szívedhez a mai napon! Legyen ez egy gyengéd hívás, vagy valami hatalmas, erőteljes dolog – tégy ahogy akarod! Hozz vissza minket szívedhez, hogy örökké veled lehessünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Az Úr vissza akar hívni minket magához. Ez az egyik oka annak, hogy végigutazzuk Izajás és Ezekiel próféta könyvét, valamint az összes prófétát, hogy lássuk és halljuk, amint Isten kiált a népéért. Gondoljunk bele, milyen jó is Isten. Elutasítja, hogy a nép csak úgy menjen, amerre csak akar. Néha azt gondoljuk, hogy az engedékenység a jóság és a szeretet jele („Támogatlak, bármit is csinálj”), mégis, itt a Példabeszédek könyvében azt olvashatjuk, hogy „aki nem használ pálcát, gyűlöli a fiát” (Péld 13,24). Természetesen ez egyszerűen a fegyelmezésről szól, nem pedig a verésről. Arról, hogy javítsuk valakinek a hibáit, tanítsuk, ne pedig kínozzuk. Sokan biztosan azt mondjuk, hogy nem alkalmazunk fizikai fenyítést, ami nagyszerű. Viszont más büntetések esetén is érezhetjük, hogy esetleg túl agresszívek vagyunk a gyermekekkel, vagy eltúlozzuk a büntetés hosszát, mértékét. Ilyenkor felismerhetjük, hogy az érzelmeink is elvihetnek minket. Amikor a fegyelmezésre gondolunk, fontos megkülönböztetnünk azt a bántalmazástól. Természetesen ez legtöbbünk számára egyértelmű, de fontos leszögeznünk, mielőtt valaki azt hinné, hogy a Biblia támogatja a bántalmazást. Mégis van szerepe a fenyítésnek: „aki meg szereti, az megfenyíti” (Péld 13,24). Fenyítés, nevelési céllal. Miért? Azért, mert a fegyelmezés által visszatérhetünk a helyes útra. 

Ezekiel könyvében Oholáról és Oholibáról olvashatunk ma. Ohola Szamáriát, illetve az északi királyságot, Oholiba pedig Jeruzsálemet és a déli királyságot jelképezi. Ezekiel hozza ezt az analógiát a két lányról, akik Egyiptomban paráználkodtak, hiszen az egész zsidó nép Egyiptomból jött ki. Később pedig Asszíriával is folytatták ugyanezt. A legfontosabb, amit ebből elvihetünk, hogy Isten folyamatosan ismétli, milyen közel is áll egymáshoz a bálványimádás és a házasságtörés. Isten népe Istené kell, hogy legyen. Vannak kapcsolatok, amelyekben nincs helye rivalizálásnak, vetélytársaknak. A férj és a feleség kapcsolatába nem fér bele egy harmadik fél. Szomszédunk lehet több is, lehetnek hihetetlenül szimpatikus emberek, de egy házastársi kapcsolatban semmi helye sincs másnak. Isten pedig azt mondja, hogy a vele való kapcsolatunk is ilyen. Azt mondja, hogy ’én lettem a te férjed. Én vagyok az alkotód, és lettem a férjed.’ Ha ebben a kapcsolatban mi bálványok felé fordulunk, az épp olyan, mint a házasságtörés. Ezért olvashatjuk ezt a képszerű leírást a hamis istenekhez fordulásról a 23. fejezetben. Isten ilyen közeli kapcsolatra hív minket. Ha bárki vagy bármi riválisa lesz az Istennel való kapcsolatunknak, az bálvány, és házasságtörést követünk el Istennel szemben. 

A 24. fejezetben aztán a forró üst példabeszéde olvasható. Három dolgot kell kiemelnünk. Az egyik az időmeghatározás: a fogság 9. esztendejének és tizedik hónapjának a tizedik napja – ami meglehetősen pontos. Ez a dátum, Jeruzsálem utolsó ostromának napja Kr.e. 597-ben. Ez a deportálás, a fogság harmadik hullámának kezdete. A szövegben egy üstről olvasunk. Az üstbe mindenféle állati részt bedobnak. Isten azt mondja, hogy voltak kisebb deportálások Jeruzsálemből Babilonba, most viszont minden mehet az üstbe, a jó részek, combok, lapockák, minden. Minden húst felforralnak az üstben, ami Jeruzsálem. Ez a legnagyobb deportálás, a legnagyobb ostroma Jeruzsálemnek, ami a Templom és a város lerombolásához vezet. Mindenkit elvisznek, a legerősebbet is. Minden és mindenki „megy a levesbe”. Az üst alatt tűz lesz, amit egyre jobban szítani fognak. A tűz mégsem fogja megtisztítani a rozsdás üstöt. „Meg akartalak tisztítani tisztátalanságod szennyétől, de nem lettél tiszta, nem tisztultál meg szennyedtől. Nem is leszel tiszta mindaddig, amíg ki nem töltöm rajtad haragomat” (Ez 24,13).

Emlékezzünk csak, Isten nem büntet, hanem vissza akar vonzani magához. Nem bántalmazás ez, hanem fegyelmezés. 

Ez a fejezet egy fordulópont Ezekiel életében, hiszen meghal a felesége. Kívülről nézve Ezekiel egy kemény próféta. Itt viszont feltárul a szíve, amikor Isten szava megérkezik hozzá, mondván: „Emberfia, nézd, elveszem tőled hirtelenül szemed gyönyörűségét” (Ez 24,16). Ő a szeme fénye, a felesége, akit szeret. Teljesen összetörik, mégsem gyászol. Az emberek látják, hogy nem gyászol, ami egy prófétai jel lesz számukra. Ahogy ez kiderül, az emberek kérdezgetik: ’Mi történik, Ezekiel? Kemény ember vagy, de tudjuk, hogy szeretted a feleségedet. Miért nem gyászolsz?’ Kissé titokzatos, hogy ez a prófétai cselekedet mit is szeretne üzenni, de íme egy megoldási javaslat: Ezekiel azt mondja, hogy az ő „nem gyászolása”, amikor elveszíti élete szerelmét, előre megmutatja, amit a nép tesz majd. Amikor a Templomot lerombolják, ők sem fognak egy könnycseppet sem ejteni. Nem azt mondja, hogy nem kellene sírniuk, hanem hogy nem fognak. Amilyen őrültségnek hangzik nem gyászolni valakinek a feleségét, a szeme fényét, ugyanolyan őrültség Ezekiel számára, hogy a nép nem fogja gyászolni a Templom lerombolását. Mégis ez fog történni. A népet nem is fogja érdekelni. Egyértelmű, hogy Ezekielt érdekelte a felesége halála, mégis megteszi ezt a prófétai cselekedetet, hogy ezt az ellentmondást kiemelje. 

Húsbavágó felismerés ez, hiszen sokszor vagyunk mi is ilyen közömbösek Isten szavával kapcsolatban, vagy akkor, amikor mások tiszteletlenek Istennel. Milyen gyakran vagyunk közömbösek a szentségtörések láttán, vagy olyan esetben, ha valaki eltávolodik Istentől? 

Lehet, hogy kissé többet volt szó a mai elmélkedésben a fenyítésről. Ugyanakkor fontos, hogy azok a testvérek, akik átléptek valamilyen fontos határt az életükben, amit nem kellet volna, tudják, hogy imában velük vagyunk. Tudniuk kell, hogy Isten, az ő Mennyei Atyjuk, gyengéd, és nem kell félniük tőle. Ő sosem veszíti el a fejét velünk kapcsolatban. Imádkozzunk egymásért!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.) 

221. nap, Tarts a bölcsekkel! – Iz 63-64, Ez 21-22, Péld 13,17-20 (2025.09.15., hétfő)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged! Hálát adunk neked! Semmi mást nem tudunk adni, mint a szeretetünket feléd. Köszönjük, hogy elhoztál minket eddig a napig! Tudjuk, hogy jó vagy, tudjuk, hogy Isten vagy, és tudjuk azt is, hogy szeretsz minket. Nem is mondhatunk többet, csak köszönetet azért, aki vagy, és azért, amit értünk tettél. Köszönjük, hogy sosem hagysz el minket, hanem mindvégig velünk vagy. Segíts, hogy veled járhassunk! Küldj mellénk társakat, akikkel együtt járhatunk az úton, hogy olyan férfiak és nők lehessünk, amilyennek Te hívsz meg minket, ma és minden nap. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Elmélkedésünket a Példabeszédek 13,20-szal kezdjük. Az egész könyv bölcsességtől áthatott, de ez a vers különösen is: „Tarts a bölcsekkel és magad is bölcs leszel, aki bolondokkal tárgyal, az rosszul jár.” Olyan dologra világít ez rá, amit könnyen el szoktunk felejteni. Sokszor válogatás nélkül töltünk időt emberekkel. Évekkel ezelőtt egy szerző azt mondta, hogy idővel annak az öt embernek az átlagává válunk, akivel a legtöbb időt töltjük. Sokan berzenkednek ettől a mondattól, mondván: ’Jézusra szeretnénk hasonlítani, de bűnösökkel és adószedőkkel kell időt töltenünk…’ Ez igaz. Mégsem vagyunk tehetetlenek. A Példabeszédek könyve emlékeztet minket, hogy aki a bölcsekkel jár, maga is bölcs lesz. Ha szentekkel járunk, magunk is szentek leszünk. Ha tehát olyan emberekkel veszem körbe magamat, akik sóvárognak az Úr után, akkor én is felzárkózhatok hozzájuk. Igyekezhetünk tartani velük a lépést, ahogyan Istent és az ő akaratát követik.

Ha viszont szándékosan olyan emberekkel töltök időt, akik közömbösek Istennel vagy az embertársaik helyzetével kapcsolatban, akkor annak lesz meg a hatása az életemre. Néha talán túlértékeljük magunkat, amikor azt hisszük: bárkivel körbevehetjük magunkat, akkor is tudjuk az Urat követni. Lehet, hogy ez igaz ránk, és mi vagyunk milliók közül az egy, akinek ez sikerül, de a legtöbbünknek igenis szüksége van a barátok segítségére. Szükségünk van a testvéreinkre, akik velünk járnak. Aki a bölcsekkel tart, bölccsé válik, aki szentekkel tart, szentté válik, aki Istent szeretőkkel tart, maga is Istenszeretővé válik. A társak megváltoztatják szívünket, gondolatainkat, céljainkat. Ha olyan emberek között vagyunk, akik folyamatosan az egészséget tartják szem előtt, nekem is könnyebb így tennem, míg ugyanez fordítva is igaz. Könnyű azt mondanunk, hogy „Ó ez az átlagos színvonal”. Erőteljes emlékeztetőt kapunk a Példabeszédek könyvéből: „Tarts a bölcsekkel és magad is bölcs leszel”. Majd a negatív részt is olvashatjuk: „aki bolondokkal tárgyal, az rosszul jár”. Fontos ezt mindannyiunknak észben tartani. 

Izajás jövendöléséből a mai olvasmányok után már csak két fejezet marad a könyv végéig. Emlékezhetünk, hogy a Vigasztalások könyvében járunk, a 63. fejezetben mégis az ellenségekkel szembeni bosszúról olvasunk. Isten igazsága jelenik meg, ahogy jön és maga tapossa a sajtót. (Vö. Iz 63,3.) Isten kijelenti, hogy mi történik majd, hogyan ítéli meg a népeket. Ez befejeződik a hatodik versben. Miután Isten azt mondja, hogy „a bosszú napja volt szívemben, s elérkezett megtorlásom esztendeje” (Iz 63,4), azt is mondja: „Összetiportam a népeket indulatomban, széttapostam őket haragomban, és kiontottam vérüket a földre” (Iz 63,6). A következő vers viszont már így szól: „Magasztalom az Úr irgalmasságát, és csodálatos tetteit. Dicsőítem mindenért, amit velünk tett, a sok jóért, amellyel megajándékozott minket mérhetetlen irgalmában és szeretetében” (Iz 63,7). Ezek az egymást követő versek megmutatják nekünk, hogy Isten irgalma és igazságossága nem állnak szemben egymással, hanem teljesen összeillenek egymással. Isten az igazság, Isten az irgalom. Nem áll ellentmondásban önmagával. Vannak napok, amikor az igazságosságára van szükségünk és vannak napok (tulajdonképpen minden nap), amikor pedig az irgalmára. Megérdemeljük az igazságát, és ingyenes ajándékként kapjuk az irgalmát. A fejezet elején az ítéletéről olvasunk, a végén pedig már kegyelmének tisztaságáról és szépségéről. A 64. fejezetben pedig egy imát olvasunk Isten irgalmáért. 

„Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál!” (Iz 63,19). Ez elismerése annak, hogy bűnösök vagyunk, Isten viszont jó. Vétkeztünk, ezért Isten irgalmát kérjük, ami egészen hihetetlen és szép, mégis a miénk. Isten jelenléte kívánatos a számunkra!

Végül ránézünk Ezekiel könyvére. Ezekiel itt nem ad semmilyen performatív próféciát, nem tesz jelképes cselekedeteket, csak egyszerűen kijelenti az Úr szavait. Jeruzsálemhez szól a fogság második hulláma idején. Most érkezik majd a harmadik hullám. Láthatjuk Jeruzsálem vétkeit. Felebarátaikat, az árvákat, az özvegyeket mind-mind igazságtalanul bántják, nem foglalkoznak a szegényekkel, megszegik a szombatot, a papok a szent tárgyakat hétköznapiként kezelik. Bűnt bűnre halmoznak. Az igaz vallásosság viszont – ahogyan Jakab apostol is megfogalmazza levelében – magába foglalja Isten imádását, de ezzel egyidejűleg a rászorulókról való gondoskodást is. Az Úr itt Ezekiel prófétán keresztül szól arról, hogy Jeruzsálemben egyiket sem teszik meg. Nem csak, hogy nem imádkoznak helyesen, de nem is élnek helyesen. Ezekiel 22. fejezetének a végén Isten emlékeztet, hogy bizonyos próféták hamis látomásokat közvetítenek, amikor ő nem is szólt. Minden tanítónak, prédikátornak, papnak figyelnie kell arra, hogy Isten „postása” legyen, ne pedig a „szerkesztője”. Közvetítsük az üzenetet, ne változtassuk meg, akkor sem, ha úgy „jobban hangzik” vagy „szerintünk így kellene lennie”. Arra kaptunk meghívást, hogy Isten szavát a lehető leghatékonyabban eljuttassuk az emberekhez.  

Az utolsó dolog mára az Ezekiel 22,30-ból szól hozzánk: „Kerestem köztük olyan embert, aki falat építene, és odaállna a résbe elém az országért, nehogy elpusztítsam, de nem találtam.” Ábrahámra, Mózesre és legfőképp az eljövendő Jézusra emlékeztet a résbe álló ember képe, igaz? Ők ott álltak a résben. Isten itt azt mondja: ’Jeruzsálem minden vétke a szemem előtt van, de ha csak egy valaki is itt lenne közbenjárni, visszafordulnék, és nem hoznék semmilyen katasztrófát rájuk’ – de nincs senki, így az ítélete el fog érkezni.

Mi is, saját életünkben sokszor gondolhatjuk, hogy a világ tele van problémákkal, a világ szétesőben van. Ilyenkor tegyük fel magunknak a kérdést: ’Én odaállnék a résbe az országért?’ Gyakran odaállok Isten elé, hogy közbenjárjak, mint Ábrahám, vagy Mózes? Ha szülő vagy, esetleg nagyszülő, vagy van bárki az életedben, akit szeretsz és akiért aggódsz: odaállsz Isten elé közbenjárni érte? Ha vezető pozíciót töltesz be, mint apa és anya, nagynéni, nagybácsi, nagyszülő vagy éppen pap, tudod ezt mondani: ’Látom mi történik mások életében, szóval ideállok a résbe és közbenjárok értük?’ Sokszor imádkozunk gyorsan valakiért, de gondolunk az erősebb megoldásokra is? Mi lenne, ha imádkoznánk ÉS böjtölnénk? Mi van, ha az én imám választja csak el ezt a személy a rá váró ítélettől? Nem ítélünk meg senkit, épp ellenkezőleg. Imádkozunk, hogy Isten megkegyelmezzen és megváltoztassa a szívüket. Imádkozzunk ezekért az emberekért az életünkben!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)