200. nap, Egyiptom, Asszíria és Izrael – Iz 18-20, Náh 1-2, Péld 10, 25-28 (2025.08.01., péntek)

Mennyei Atyánk, minden nap dicsőítünk és magasztalunk téged! Uram, ma ismét felmagasztaljuk neved! Hirdetjük hatalmas tetteidet. Magasztalunk jótéteményeidért! Uram, legyen ez a nap olyan, mint az összes többi nap, amikor hirdethetjük művedet, dicsőíthetünk téged és magasztalhatjuk nevedet! A Te nevedről beszéljünk a körülöttünk élőkkel, azokkal, akik ismernek téged, és azokkal is, akik még nem ismernek! Ismerjenek meg téged, mert Te vagy a megváltó Isten, az irgalmas Isten! Te olyan Isten vagy, aki le tudsz szállni ebbe a megtört világba, és gyógyulást hozol! Urunk, Istenünk, hozd el nekünk a gyógyulást, gyógyítsd meg a mi szívünket ma és minden nap! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Izajás mai fejezeteiben, a 18.-tól a 20.-ig, van egy számunkra rendkívül lényeges mozzanat, amelyet érdemes kiemelni. Egy bibliamagyarázat szerint Izajás 18. fejezete a leghomályosabb és legtitokzatosabb az összes fejezet közül. Izajás könyve 66 fejezetből áll, de azt írják, hogy ebben az egyben, a 18. fejezetben nem teljesen világos számunkra, mi történik, annyit azonban tudunk, hogy Etiópiáról van szó. A 19. és 20. fejezetben pedig azt olvassuk, hogy Izrael szövetségre lép Etiópiával és Egyiptommal Asszíria ellen. Ennek rendkívüli jelentősége van, mivel eszünkbe juttatja a 18. fejezet Etiópiára vonatkozó próféciáját, illetve a 19. fejezetben elhangzó jóslatot Egyiptomról. Majd ismét felhangzik a felhívás: Szabaduljatok meg bálványaitoktól, mert be fog teljesedni az Úr szava: „Akkor fellázítom egymás ellen az egyiptomiakat” (Iz 19,2). Harcolni fognak. „Harcolni fog testvér a testvér ellen, barát a barát ellen, a város a város ellen, ország az ország ellen” (Iz 19,2). Meg kell szabadulniuk bálványaiktól, vagyis az egyiptomiak hamis isteneitől. Le kell őket győzni, egy bizonyos ponton ez elkerülhetetlen. Ezért Isten ismét magához hívja őket. 

A 19. fejezet végén hirtelen váltással Isten csodálatos megváltó művéről olvashatunk. Szinte felkavaró, olyan erőteljes az itt elhangzó ígéret: „Azon a napon Egyiptomhoz és Asszíriához csatlakozik harmadikként Izrael, mint áldás a föld közepén” (Iz 19,24). Erről az Egyiptom, Asszíria és Izrael között létrejövő szövetségről Isten azt mondja, hogy valami jót fog ebből kihozni. Majd így folytatja: „Áldott legyen az én egyiptomi népem, kezemnek műve, Asszíria és örökségem, Izrael” (Iz 19,24). – Várjunk csak, ez most komoly?! Hogyan mondhatja az Úr, hogy áldott legyen Egyiptom? Egyiptom, amely az ő népének elnyomója volt? Hogy is nevezné a keze művének Asszíriát, mind közül a legrosszabb, leggonoszabb hódítót?

Egészen megdöbbentő, milyen kegyetlenül bántak el ellenségeikkel az asszírok. Isten mégis azt mondja: „kezemnek műve, Asszíria, örökségem, Izrael” (Iz 19,24). Azt gondolhatnánk, ez valami vicc, képtelenség, hogy ilyesmi megtörténhet. De nézzük csak, mit mond erről az Újszövetség: Olyan Istenünk van, aki helyreállít minket! Szent Pál a Rómaiakhoz írt levelében azt mondja: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,6-8). Milyen hihetetlenül nagy dolog az, hogy így engesztelődött ki velünk! Itt azzal az Istennel találkozunk, aki meghalt ellenségeiért, hogy ezáltal barátainak mondhassa őket. Meghalt ellenségeiért, hogy ők is gyermekei legyenek, ahogyan a Rómaiakhoz írt levél 5. fejezetében olvashatjuk. Ezért vannak itt, mint megváltottak, a választott nép ellenségei, Egyiptom és Asszíria, akikről így beszél: „Áldott legyen az én egyiptomi népem, kezemnek műve, Asszíria, és örökségem, Izrael” (Iz 19,24). 

Ezt követi a 20. fejezet, amely egy nagyon rövid elbeszélő jellegű fejezet, ellentétben a többivel, amelyek prófétai jellegűek. Itt Izajás próféta saját testében tapasztalhatja meg a prófétai szavakat, amelyeket az Úr parancsolt neki: „Eredj, oldd le derekadról a szőrköntöst, és vedd le lábadról a sarudat!” (Iz 20,1). Ő ezt tette három éven keresztül, felsőruha nélkül és mezítláb járt. És Isten szól: „Amint szolgám, Izajás három esztendeig köntös és saru nélkül járt, hogy jel és előkép legyen Egyiptom és Kus számára, éppen úgy fogja az asszírok királya elhurcolni a foglyul ejtett egyiptomiakat és a rabságba jutott kusitákat” (Iz 20,3-4). Mert eljön az idő, hogy Asszíria királya fog uralkodni. El fogja pusztítani Etiópiát, más néven Kust. (Ez nyilván még a korábban meghirdetett nagy helyreállítás előtt történik majd.) El fogja törölni Egyiptomot, persze nem a föld színéről, továbbra is fennmaradnak, de hatalmas vereséget fognak elszenvedni.

Egy olyan korszakban történik mindez, amikor Izajás, akárcsak Jeremiás és Ezékiel, úgy kell éljenek, ahogyan azt Ózeás is tette: testükben megélve a prófécia szavait. Miközben azt is látjuk, milyen rettenetes Asszíria és milyen erőszakosan tud fellépni. Tegnap szó volt Joel prófétáról, és arról, hogy a sarlóból lándzsát, az ekevasból pedig kardot készítenek, és arról, hogy ebben a megtört világban, a mindennapi valóságban, oly sok ember folyamatosan erőszakot szenved. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy szükség van a háborúra, ugyanakkor a háború, sajnos, mindennapi realitás.

Joel könyvéhez hasonlóan Náhum próféta könyve is rövid, csak három fejezetből áll. Náhum könyve Ninive város bukásáról szól. Isten megjövendöli, hogy egy bizonyos időben Asszíria elpusztul, mert Babilon lerohanja. Amilyen rettenetes csapás volt a népek számára Asszíria, ez még annál is rosszabb lesz. Az erőszak körforgása tárul fel előttünk, amelyről – és ami ellen – Náhum prófétál. Mert arról van szó, hogy Asszíriát követi Babilon, Babilont Perzsia, Perzsiát a görög uralom, a görögöket Róma… Ez az elnyomás, az erőszak örökös körforgása, a birodalmak, az emberek hatalmi vetélkedése. Náhum tulajdonképpen ezt mutatja be: ez fog történni, ha tovább folytatjuk az erőszakos cselekmények sorozatát, és hogy ezáltal nem csak a pusztuláshoz vezető utat választjuk, hanem Istennek is fájdalmat okozunk.

Az Úrnak nem közömbös az ártatlanok halála, az Úr valójában nem akarja, hogy ez megtörténjen. Az erőszak körforgása rettenetes! Isten gyűlöli azt. Isten ítéletet mond azok felett, akik erőszak révén törnek uralomra. Náhum próféta könyvének üzenetét így foglalhatjuk össze: Szembe kell néznünk azzal, hogy a világban jelen van az erőszak körforgása, az uralom erőszakos megragadásának és az ártatlanok elnyomásának körforgása, de Isten együttérez az ártatlanokkal. Törődik az ártatlanok életével, szenvedésével és halálával. Ebből következik az, amit holnap hallani fogunk a 3. fejezetben, ahol Isten kijelenti ‒ ahogy mindig is tette ‒ hogy ítélete mindig az igazságosság megvalósulására irányul. Ezért imádkozzunk. Imádkozzunk az igazságosság uralmáért életünkben, szívünkben, az emberekkel való kapcsolatainkban, a jelen világunkban. 

Ma áttekintettük Izajás 18-20. fejezetét és Náhum próféta könyvének 1-2. fejezetét a 200. napon. Micsoda csodálatos ajándék, hogy veletek járhatok! Kérlek, imádkozzatok értem és én is imádkozom értetek. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap ismét találkozzunk! Isten áldjon meg!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Egyed Csilla, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

199. nap, A háború ideje – Iz 16-17, Joel 3, Péld 10, 21-24 (2025.07.31., csütörtök)

Mennyei Atyánk, hálát áldunk neked és dicsőítünk téged! Istenünk, köszönjük, hogy szólsz hozzánk! Köszönjük neked Joel prófétát, akit e két nap alatt szívünkbe fogadhattunk, és aki nem csak próféciákról, álmokról és látomásokról jövendöl, amelyek az Újszövetségben beteljesednek, hanem megtérésre hív, miként Izajás prófétád is megtérésre szólította fel Júda népét – és bennünket is. Segíts, hogy minden nap teljes szívből hozzád forduljunk!  Köszönjük, Jézus nevében! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen. 

Emlékszünk, hogy Joel próféta könyve 2. fejezetének egyik legerőteljesebb üzenete az Úr napjának eljövetele. A 3. fejezetben azt olvassuk: „Mindezek után kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak. Sőt, még a szolgákra és a szolgálókra is kiárasztom Lelkemet azokban a napokban” (Joel 3,1-2). Ez történt Pünkösdkor: Péter beszédet mond és megtérésre hívja az embereket. Ő ekkor Joel prófétát idézi, mégpedig pontosan ezt az igeszakaszt.

Ez azért különösen fontos, mert az Úr napja nem csak valami, ami egykor megtörtént. A Joel próféciájában szereplő képek, a pusztító sáskacsapás és a hódító seregek nem csak Isten igazságosságának eszközei, hanem felhívást hordoznak a megtérésre. De Joel meghirdeti az Úr napját abban a formában is, amely Pünkösdkor a Lélek kiáradásával jött el, és jön el végleg, amint azt a 3. fejezetben hallhattuk. Fontos megjegyezni, hogy Joel könyve az Úr napját követő események leírásával zárul, amikor újra az igazságosság uralkodik majd. „Azon a napon új bor fakad a hegyekből, tej folyik a halmokból, Júda minden folyójának víz árasztja el a medrét” (Joel 4,18). Ezek az emberek még emlékeztek arra, milyen volt túlélni a sáskajárást. Tudták, milyen az, amikor nincs bor, nincs tej, és minden állat odaveszett, mert nem volt mit enniük. E csapások számukra egészen kézzelfogható tapasztalatot jelentettek, mondván: ’Nem akarom újra átélni ezeket! És arra a vigaszra van a legnagyobb szükségem, amelyet Isten kínál fel számomra!’

Végül egy utolsó megjegyzés Joel könyvével kapcsolatban: Joel mond valamit, ami láthatóan ellentmond annak, amit Izajás 2. fejezetében és Mikeás prófétánál olvashattunk. Joel könyvében azt olvassuk: „Öntsetek kardot az ekevasból, lándzsát a sarlóból! Mondja az erőtlen is: ’Hős vagyok!’” (Joel 4,10). Izajás könyvének 2. fejezetében ezzel szemben azt olvastuk, hogy ők ekevassá kovácsolják kardjukat, és lándzsájukat szőlőmetsző késsé! Ezt prófétálja Mikeás is. És akkor megjelenik ez a Joel próféta, aki bejelenti, hogy fel kell készülni a háborúra, és ez be fog következni.

Tudjuk, hogy a végső időkben arra kaptunk meghívást, hogy békében éljünk. Hogy békében éljünk Istennel, egymással és önmagunkkal, ugyanakkor a Prédikátor könyve azt mondja, hogy „ideje van a háborúnak” (Préd 3,8). Van tehát egy olyan olvasata is Joel próféciájának, hogy ameddig ebben a kegyetlen és erőszakkal teli világban élünk, addig lesznek idők, amikor valóban elő kell venned az ekevasat és azt karddá kovácsolni, amikor elő kell venned a sarlót és azt lándzsává kovácsolni, és azt mondani: ’Én harcos vagyok.’

Nem csak a hatalmasok mondják majd ezt, hanem a gyengék is. Hát ez lenne Isten terve? Ne feledjük, hogy a próféta feladata nem csak a jövőbeli események megjövendölése, hanem hogy eligazítson abban, mit kellene tennünk az adott pillanatban. Miért? Mert most ez a leghelyesebb dolog, nem feltétlenül azért, mert ez Isten terve, hanem mert lehetséges, hogy tényleg harcolnod kell. Elképzelhető, hogy valóban szükséged lesz ezekre az ekevasakra, hogy kardot készíts belőlük, és sarlóra, hogy lándzsát készíts belőlük. Ez az ára annak, hogy egy bűn által összetört világban élünk.

Természetesen a felhívás lényege nem az, hogy fogjuk fegyvert mások ellen fizikai erőszak formájában. Nekünk, keresztényeknek a legfontosabb, hogy tisztában legyünk ennek mélyebb spirituális értelmével, ahogyan azt Babilon uralkodójának esetében is láthattuk tegnap, aki Lucifer alakjának megtestesítője. 

Emlékezzünk, mit mond Szent Pál apostol: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen” (Ef 6,12). A mi saját megtörtségünk és a világ megtörtsége közepette is azzal kell szembesülnünk, hogy nem vonhatjuk ki magunkat a szellemi harcból.

Térjünk vissza Izajás könyvének 16. fejezetéhez! Emlékszünk a Moáb elleni jövendölésre, amely bemutatja Moáb megsemmisülését. A 16. fejezet a Moábra vonatkozó prófécia folytatása, hiszen tudjuk, hogy Moáb a mai Jordánia területén helyezkedik el, a Jordán folyótól, a Szentföldtől, az Ígéret Földjétől keletre. És az ott élő népek Izrael ellenségei voltak.

A 16-17. fejezetben Isten figyelmezteti őket mindarra, ami be fog következni: Olvashatunk jövendölést Damaszkuszról, amelyből kiderül, hogy Szíria és az ottani maradék törzsek is meg fogják tapasztalni Isten igazságosságát. De emlékezzünk arra, hogy Isten haragja megtérésre való felszólítás is egyben, mindig a jóság és a bőség előmozdítására irányul. Még a 17. fejezet 7. versében is azt olvassuk: „Azon a napon az ember majd Teremtőjéhez fordul, és szeme föltekint Izrael Szentjére.” Vagyis ezek a pogány népek, a nem zsidó népek is, a szíriai Damaszkusz vidékén élő zsidókkal együtt a Teremtőjükhöz fordulnak majd.

Emlékezni fognak Istenre, aki a mennyben lakik, és föltekintenek Izráel Szentjére. Megértik majd, hogy a pusztítás, amely a népeket éri, tehát nem csak Izráel népét, hanem az egész világot sújtó ítélet egyetlen célja, hogy figyelmeztesse és felébressze őket.

1. S. Lewis azt mondja, hogy könnyen figyelmen kívül hagyhatjuk, amikor Isten jó és kellemes dolgok által szól hozzánk. A fájdalom ellenben nem engedi, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Amikor jól mennek a dolgaink, Isten suttog. Megszólít a lelkiismeretünkön keresztül, de fájdalmainkban: kiált! A fájdalom Isten megafonja, amely a süket világot felébreszti. És nem fér kétség hozzá, hogy a fájdalom – Isten megafonja – rettenetes eszköz: egyeseket végső lázadásba és a bűneikben való megátalkodáshoz vezet, mégis, ez az egyetlen lehetőség a gonoszok számára, hogy jó útra térjenek. A fájdalom lerántja a leplet. Az igazság zászlaját tűzi ki a lázadó lélek erődjén. Ez Izajás próféta és C. S. Lewis modernkori próféta üzenete is: Isten büntetése mindig felszólítás arra, hogy ’Térjetek vissza hozzám’! Azon a napon tehát az emberek Teremtőjükhöz fordulnak, szemük feltekint Izráel Szentjére, és többé nem fognak törődni oltáraikkal, kezeik alkotásaival, sem a faragott bálványoszlopokkal, melyeket ujjaik csináltak.

Azokban a napokban visszatérnek Istenhez, mivel szenvedéseikben és fájdalmaikban olyan erőteljesen szólt hozzájuk, hogy meghallották a szavát. Saját magamért is így könyörgök tehát: ’Istenem, ne kelljen fájdalommal és szenvedéssel sújtanod ahhoz, hogy figyeljek szavadra, de a fájdalom közepette is segíts, hogy meghalljalak!’

Mindannyian szoktunk így imádkozni. ’Uram, boldoggá tesz, ha a szenvedés nélkül is meghallhatom a hangod! Engedd, hogy hozzád forduljak! Add, hogy felismerjem bűneimet és megbánjam azokat! Add, hogy egészen hozzád tartozzak! Amikor azonban eljön az életembe a fájdalom, a szenvedés, az igazságosság vagy az a rossz, amit megengedsz, akkor segíts, hogy a fájdalom közepette is meghalljalak!

Amikor jön a vihar, add Uram, hogy a vihar közepette is a Te arcodat lássam! Ha rám tör a förgeteg és úgy érzem, hogy végleg elsodor, add Uram, hogy a fájdalom közepette is a te szíved dobogjon bennem!’ – Ez a mi imádságunk, és ez az én imám is érted. Imádkozzunk egymásért! Nekem is szükségem van az imádságotokra.

Imádkozzatok értem, mert ez egy nagyszerű út, de ezt az utat együtt járjuk. És mindnyájan, akik hallgatjuk ezeket a gondolatokat, különféle terheket cipelünk. Mindannyian küszködünk valamilyen ellenséggel, valamilyen akadállyal, amelyekkel egyedül nem tudunk megbirkózni. Egyedül nem vagyunk rá képesek. Ezért imádkozunk egymásért – és nem szűnünk meg imádkozni. A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk! Isten áldjon meg!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Egyed Csilla, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

198. nap, Az Úr nagy napja – Iz 14-15, Joel 1-2, Péld 10,17-20 (2025.07.30., szerda)

Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, szavainkkal is dicsőíteni akarunk téged, mert jó vagy! Mert annyira szeretsz – minden nap teljes lényeddel szeretsz minket. Kérlek, Uram, segíts, hogy megismerjük a szeretetedet! Segíts, hogy megismerjük a Te nevedet! Segíts, hogy megismerjük a hangodat, hogy mindig a te szeretetedről, a te nevedről beszéljünk, és a te hangodon beszéljünk. Mert igaz, hogy őriznünk és irányítanunk kell a szavainkat. Atyám, arra kérlek, hogy őrizd és irányítsd a szavaimat! Jézus nevében kérünk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Nos, ma is egy fantasztikus és különleges szakaszhoz jutottunk el bibliaolvasásunk során Izajás próféta könyvében. Nem tudom, hogyan cselekszik, dolgozik bennetek nap mint nap Izajás próféta könyve. Talán azt gondoljátok: ’Mit tud nekünk mondani ez az Izajás, aki Krisztus előtt 6-700 évvel ezelőtt prófétált?’ De azért remélem, hogy amikor így szól: „Tarts bűnbánatot, Júda”, vagy: ,,Itt jön Babilon”, vagy más hasonló kijelentések bukkannak fel Izajás könyvében, akkor ezek a szavakat a saját életetekre is tudjátok vonatkoztatni.

A mai, 14. fejezetben hallhatjuk Izajást a babiloni királyról, Nabukodonozorról beszélni. A 14. fejezet 4. versében ezt mondja a foglyoknak: „Ezt a gúnydalt fogod majd zengeni Babilon királyáról.” Tehát konkrétan megtudjuk, kihez intézi a szavait arról, hogy miként bukott el a zsarnok, és hogyan szűnt meg féktelen haragja. Vagyis arról beszél, hogyan szégyenülnek meg a hatalmasok. Később, a 10. versben a letűnt királyok, mint árnyak fogadják Babilon királyát az alvilágban: „Mindnyájan megszólalnak és ezt mondják neked: ’Így hát te is semmivé lettél, akárcsak mi’”. Te vagy Babilon királya. Te vagy a kor legnagyobb szuperhatalmának leghatalmasabb királya. Mégis olyan gyenge lettél, mint mi, „a te dicsőséged is az alvilágba szállt” (14,11).

És most következik egy, már számotokra is ismerős rész, ahol azt olvassuk: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia? Hogyan buktál a földre, te, aki szolgaságba döntötted a nemzeteket? Azt gondoltad magadban: én az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. Felszállok a felhők magasába. Hasonló leszek a Fölségeshez. És lám! Az alvilágba zuhantál alá” (Iz 14,12-15). Ez a prófécia közvetlenül Babilon királyának szól, akit Nabukodonozor néven ismerünk. Ugyanakkor ennek a próféciának van egy spirituális értelmezése is. 

Fontos megjegyeznünk, hogy a próféták nem feltétlenül a jövendőt tárják elénk. Sokkal inkább a jelenre vonatkozóan tolmácsolják Isten üzeneteit. Ezen kívül a próféciáknak van egy közvetlen és egy távolabbi jelentése is, másképpen megfogalmazva, egy rövid- és egy hosszútávú beteljesedése. A nagyon konkrét történelmi értelmezésük mellett létezik egy spirituális értelmezésük is. Jelen esetben Lucifer nevére asszociálhatunk, amikor azt olvassuk: „Hogy is hullottál le az égből, te fényes csillag, hajnalnak fia.” A „fényes csillag, hajnalnak fia” latin fordítása Lucifer. Aki maga a Sátán.

A ’Lucifer’ latin név tehát fényhordozót, vagy hajnalcsillagot jelent. Lucifer, aki jó angyal volt –hiszen Isten csak jót tud teremteni –, szabad akaratából fellázadt az Úr ellen, mondván: „Az égbe megyek föl, az Isten csillagai fölé állítom trónomat, a Fölséges Isten fölé helyezem magamat” (Iz 14,13). Ez vonatkozhat egyfelől Babilon királyára, akinek hasonló szavakat tulajdoníthatunk, de spirituális értelemben Lucifer tettére utal.

Mindezzel voltaképpen azt mondja, hogy ’nem szolgálok, és olyan leszek, mint a Fölséges Isten’. Most ezt a párhuzamot fogjuk megvizsgálni, a következő néhány hét során pedig elérkezünk Dániel próféta könyvéhez, ahol más angyali lényekről is, például Szent Mihály arkangyalról hallhatunk történeteket.

Ráfael arkangyalról korábban már hallhattunk. Neve azt jelenti: ’Isten gyógyít’, ami logikus is, mivel ő szabadította meg Sárát az Asmodeus démon által okozott gyötrelmekből. Tobitot pedig a vakságból gyógyította meg. Mihály neve azt jelenti: „Ki olyan, mint Isten.” Emlékszem, gyerekkoromban én is azon gondolkodtam, vajon ki lehet olyan, mint Isten? De Mihály neve nem egy jellemzés: „aki olyan mint Isten”, hanem egy kérdés: „Ki olyan, mint Isten?”. Mihály volt a mennyei seregek vezére a Lucifer elleni csatában, aki a „fényhordozó”, a „hajnalcsillag”, aki fellázadt Isten ellen. Mert mit is mondott Lucifer? „Hasonló leszek a Fölségeshez!” Vele szemben áll Mihály, akinek a neve azt jelenti: „Ki olyan, mint Isten?”. Egyfelől tehát láthatjuk Lucifert, aki kijelenti, hogy nem szolgál, és Mihályt, aki szolgál.

Amikor Lucifer azt mondja: „Hasonló leszek a Fölségeshez”, Mihály tiltakozik: „Nem, nem, nem! Figyelj! Ki olyan, mint az Isten?”. Ezért Izajásnak e rövid, 14. fejezetében nem csak a Babilon királya elleni próféciát olvashatjuk, akinek uralma lehanyatlik, hanem elhangzik a Lucifer elleni prófécia is, aki végül szintén az alvilág fenekére jut – és számunkra ez a lényeges üzenet. Tehát ennyi mindenre utal Babilon bukása a 14. fejezetben. A 15. fejezet megjövendöli Moáb pusztulását, a moabiták menekülését, egészen addig, míg az országban megmaradtak számára elviselhetetlenné válik az élet. Ezzel át is térünk Joel próféta könyvére. 

Joel prófétára csak két napot fordítunk. A következő dolgokat érdemes megemlíteni. Egyrészt azt, hogy Joel könyvének keletkezési ideje mindmáig bizonytalan. Joelről tudjuk, hogy a délen Júda királyságban prédikált, de azt nem, hogy pontosan mikor. Azt is tudjuk, hogy Joel jövendölésének, a könyv keletkezésének közvetlen előzménye egy nemzeti tragédia, amelyet az 1. fejezet 4. verse mutat be. Ebben szó van sáskákról, a sáskajárás pusztításáról, amely mindent letarolt. Azt olvassuk, hogy a kopasztó sáskák után a rajzó sáskák, majd a fűfaló sáskák következtek, és végül minden odaveszett.

Ezek az emberek valós tapasztalatból tudták, milyen megsemmisítő a sáskacsapás. ’Ez megtörtént az egyiptomiakkal a kivonuláskor, mi pedig megmenekültünk ettől, most azonban velünk is megtörtént a felfoghatatlan’. Joel pedig bejelenti, hogy még a sáskacsapásnál is rettenetesebb megpróbáltatás érkezik.

A fenyegető veszedelmet a katonák jelentik, az a hadsereg, ami rátok tör… És ha a sáskacsapás borzalmas volt, ez még annál is sokkalta rosszabb lesz Joel próféta szerint. Azok a sáskák összevissza tülekedtek, teljesen rendezetlenek voltak és mindent letaroltak. Az a sereg ellenben, amelyet rájuk küld az Úr, rendkívül fegyelmezett lesz. „Egyikük sem akadályozza a másikat, mindegyikük a maga útján halad” – és mindent el fognak pusztítani. Ezzel lényegében azt mondja: ’Ez lesz az Úr haragjának napja. Ti már sajátos módon megtapasztaltátok Joel próféciáját az Úr napjáról a sáskacsapáson keresztül. Az Úr napját azonban e hadsereg érkezése jelenti.’ 

Valójában a hódító sereget a próféta „Isten hangjával” azonosítja: az Úr közölni akar valamit az érkezésükkel. A 2. fejezet 11. versében elhangzik, hogy „Az Úr hallatja szavát serege színe előtt”, ami arra utal, hogy ez a hadsereg roppant erős. „Mert serege töméntelen, s akik parancsát végrehajtják, azok hatalmasak. Mert nagy az Úrnak napja, igen félelmetes. Ki állhat meg színe előtt?” Azt kérdezhetjük: ez volna akkor Isten serege? Nem egészen, mivel Isten e sereg által akarja Izraelt, Júda népét bűnbánatra hívni. Minden olyan esetben, amikor Isten megengedi, hogy népét tragédia sújtsa, ezt sohasem a pusztítás, hanem a tanítás céljából teszi.

A cél tehát sohasem a pusztulásuk, hanem megtérésre való felszólítás. Az Úr napja az igazság uralmának kinyilvánítása. Az Úr napja mindig az igazságosság eljövetelét jelenti, Isten ugyanakkor szüntelenül arra buzdítja népét, hogy visszatérjen hozzá. Joel prófétán keresztül Isten minden bizonnyal ezért figyelmezteti népét, hogy „Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből” (Joel 2,12).

Ezt azután hangzik el, hogy bejelenti a hatalmas hadsereg érkezését, az Úr napjának eljövetelét, amely már közel van. De még ekkor is érvényes a megtérésre való felszólítás: „Késedelem nélkül térjetek vissza hozzám teljes szívetekből, böjtölve, sírva és gyászolva. A szíveteket szaggassátok meg, ne a ruhátokat” (Joel 2,12). Ez azt jelenti, hogy ne csak külsőleg szenteskedjünk. Ne azért szaggasd meg a ruhádat, hogy szentnek tűnj! A szívedet szaggasd meg, hogy szent legyél! Ne pusztán „jó hívő” legyél – valóban engem imádj! Ne csak úgy nézz ki, mint aki bűnbánatot tart, hanem tarts is valódi bűnbánatot!

És akkor bekövetkezik az, amit nagy hatalommal kijelent: „Ne félj, termőföld, ujjongj és örülj!” Ne féljetek, emberek, mert – amint azt a 2. fejezet 25. versében olvashatjuk – „kárpótollak benneteket az esztendőkért, amikor pusztított a sáska és a jélek, a haszil és a gázám: hatalmas seregem, amelyet ellenetek küldtem”. Vagyis nem pusztán a terményt, az otthonaitokat, földjeiteket fogjátok visszakapni, hanem az elvesztegetett időért is kárpótolni foglak benneteket. Olyan hatalom van Isten ígéretében, hogy ha visszatérünk hozzá, és újra az övéi leszünk, akkor nem csupán a veszteségeinkért, hanem az elvesztegetett évekért, az elveszett időért is kárpótolni fog.

Ebben áll Isten hatalmas ígérete, amely egyúttal meghívás arra, hogy teljes szívünkből megtérjünk hozzá. Mindannyiunkat arra hív, hogy ne csak szenteskedjünk, hanem valóban szentek legyünk! Ne csak olyan embereknek tűnjünk, akik szeretik Istent, hanem valóban szeressük is őt! Ezért imádkozom, mindannyiótokért. Imádkozzunk egymásért is erre a szándékra, mert együtt járjuk ezt az utat, szükségünk van egymásra, és szükségünk van Isten hathatós segítségére is. Imádkozzunk egymásért, és kérlek, értem is imádkozzatok. Imádkozom értetek! A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap is találkozzunk. Isten áldjon meg!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Egyed Csilla, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

197. nap, Ítélet és vigasztalás – Iz 11-13, Tób 13-14, Péld 10,13-16 (2025.07.29., kedd)

Mennyei Atyánk, hálát áldunk neked és dicsőítünk téged! Köszönjük, hogy napról-napra felkínálod nekünk a lehetőséget a megtérésre, hogy megszólítasz minket és megajándékozol bölcsességeddel! Hálát adunk neked, amiért magadhoz hívsz minket, és eszünkbe juttatod azt a nagy ajándékot, amelyet számunkra készítettél az életünkben! Ezért dicsérünk téged és hálát adunk neked! Magasztalunk téged, miként azt tegnap is hallhattuk: jó dolog a király titkait megőrizni, de ugyanolyan fontos hirdetni az Ő dicsőségét! Istenünk, magasztaltassál fel a Te dicsőségedben! Köszönjük, Jézus nevében. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Ma is látni fogjuk, hogy Izajás próféta könyve tele van lenyűgöző történetekkel. Néhány dolgot azonban érdemes szem előtt tartani. Ez a könyv folyamatosan íródott a száműzetés előtt és alatt is. Izajás próféciái elsősorban Júda királyságára vonatkoznak, de több alkalommal szólt az északi izraeli királysághoz is, annak megszűnése előtt. Az északi királyságot Asszíria pusztította el, ahogyan azt már számos alkalommal megjegyeztük. A déli királyság lakóit viszont Babilon pusztítja el vagy hurcolja rabságba. Babilon első alkalommal a 13. fejezetben jelenik meg egy látomásban, amely rá vonatkozik és a jövőjéről szól. Ezt látta Ámosz fia, Izajás.

A Királyok második könyvében és a Krónikák második könyvében is találkozhattunk már Izajással és Hiszkija királlyal. Amikor Hiszkija királynak szembe kellett szállnia az asszír veszedelemmel, és az asszír uralkodó azzal fenyegette, hogy megszállja Júdát, Hiszkija király bement az Úr házába, és az Úr színe előtt így imádkozott: „Most tehát Urunk, Istenünk, szabadíts ki minket” (Iz 37,20). Isten így is tett, megvédte Júda királyságát Szancheribtől és az asszíroktól. Az asszírokra még aznap csapás nehezedett, elpusztultak vagy elmenekültek, Isten pedig megszabadította Júdát. A közelgő babiloni inváziótól azonban nem fogja megszabadítani őket.

Korábban már megjegyeztük, hogy Izajás próféta könyve nagyjából két fő részre osztható: az úgynevezett „Ítélet könyvére” és a „Vigasztalások könyvére”. Az Ítélet könyve az 1.-től a 39.-ig terjedő fejezeteket tartalmazza. Az elkövetkező néhány nap során még az Ítélet könyvével foglalkozunk, amely az Úrhoz való visszatérésről és bűnbánat-tartásról szól. Ezt követi a Vigasztalások könyve a 40.-től a 66. fejezetig, Izajás próféta könyvének végéig, amely tele van ígéretekkel arról, hogy Isten nem hagyta el népét, ha ítélet alá is esett, az nem tart örökké, népét visszavezeti földjére. Még az Ítélet könyve is tartalmaz vigasztalásokat, mégpedig a 11. és 12. fejezetben. A 11. fejezet például ezzel a vigasztalással kezdődik: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1). De mit is jelent ez?

Emlékezhetünk, hogy Izáj Dávid király apja, és Isten azt ígérte, hogy Dávid leszármazottai nem fogynak el, hogy a Messiás végül Dávid házából származik majd, és uralma örökké tart. A mostani olvasmány alapján ennek az ígéretnek befellegzett: a királyságot lerombolják. Dinasztiáról már nem beszélhetünk, noha volt néhány kiemelkedő uralkodó. A királyi ház elpusztul, mint egy fa, amelyet kivágtak. Már csak a csonk maradt – de Izajás azt mondja: „Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből” (Iz 11,1).

Ezzel a próféta arra utal, hogy még nem veszett el minden… Itt, az Ítélet könyvében ezzel az ígérettel találkozunk, ami annál is inkább vigasztaló, mivel rögtön utána azt olvashatjuk: „Az Úr Lelke nyugszik rajta. A bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erősség lelke, a tudás és az Úr félelmének lelke, és az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek” (Iz 11,2-4). És itt felismerjük, hogy Jézusról van szó! Ez egy újabb prófécia az Úr Jézus Krisztusról. Idézzük fel: amikor Jézus betér a názáreti zsinagógába, tanításra jelentkezik, szétbontja a tekercset, és Izajás 61. fejezetét kezdi olvasni. Jézus tehát egy ötven fejezettel későbbi részből idézi a következő kinyilatkoztatást: „Az Úr lelke nyugszik rajtam, mert az Úr kent föl engem. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást (Lk 4,18 vö. Iz 61,1-2., 42,7). Felismerjük, hogy az „Úr Lelke” az Izajás 11. elején nem más, mint amiről a 61. fejezetében jövendölt a próféta – és ugyanaz a Lélek tölti be a zsinagógában tanító Jézust, amint örömhírt hirdet Názáret lakóinak.

Vizsgáljuk meg, mi is ez az örömhír! Ezerszer hallottuk már ezt a kifejezést: Jézus örömhíre, Jézus evangéliuma. Ennek fényében szemléljük azt a történetet, amelyet az elmúlt 197 nap során átéltünk. A történetet Isten ígéreteiről, egy nép hűtlenségéről és hitetlenségéről, pusztulásról, erőszakról, megtöretésről, egy népről, amely nagyszerűnek indult, de mégsem vált azzá. A történetet egy népről, amely megkapta az Úr igéjét és közelségét, de elhagyta, megtagadta őt. Ezek után jön Jézus, és kijelenti, hogy amit 700 évvel ezelőtt hallottatok Izajás próféta jövendöléseiben, az ma beteljesült, mert valóban „az Úr Lelke van énrajtam”! Igen, és eljön az a nap is, amikor „a farkas együtt lakozik a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kisgyerek is elterelgetheti őket” (Iz 11,6). Micsoda felfoghatatlan ajándék ez! 

Végül pedig rendkívüli üzenetet hordoz számunkra Tóbiás könyvének vége. Tobit háladala a 13. fejezetben olyan imádság, amelyet rendszeresen imádkoznak a papok, a diakónusok, az apácák, a szerzetesek és a laikusok is, de nem feltétlenül ismerjük annak hátterét. A zsolozsmázás során végig imádkozzuk a 150 zsoltárt, valamint az Ó- és Újszövetség kiemelkedő imádságait. Az egyik válaszos zsoltárban található Tobit háladala a 13. fejezetből.

Ez a még száműzetésben lévő Tobit imája. Tóbiás könyvének végén Tobit így szól: „Hagyd hát el, fiam, Ninivét, ne maradj itt” (Tób 14,9). A szövegben Tobit Náhum próféta jövendölésére hivatkozik. De emlékszünk Jónásra, aki megjövendöli Ninive pusztulását? Egy pillanatra bűnbánatot tartottak, de nem tartottak ki a bűnbánatban. Mivel elpusztul, menekülni kell onnan. Tobit ezt követően előre elmondja, hogy mi történik majd Ninivével, ahogyan azt a 14. fejezetben olvashatjuk.

A 13. fejezetben ugyanakkor arra figyelmezteti népét, hogy úgy tegyenek, ahogy ő tesz a számkivetésben: „Dicsőítsétek Istent, Izrael fiai, a pogány népek előtt, ha szétszórt is benneteket közéjük” (Tób 13,3). Nem azt mondja, hogy ’hát igen, szétszórt bennünket, számkivetettek vagyunk, és körülöttünk senki nem hisz az Úrban’, vagy hogy ’az átok mi magunk vagyunk’. Ehelyett inkább azt mondja: „Dicsőítsétek, Izrael fiai, a pogány népek előtt! Mert ha szétszórt is benneteket közéjük, ott mutatta meg nektek nagyságát is. Magasztaljátok minden élőlény előtt. Mert ő a mi Urunk, Istenünk, ő a mi Atyánk, Isten örökkön-örökké” (Tób 13,3-4). Ha szívünk, lelkünk mélyéből visszatérünk hozzá, akkor talán a körülöttünk lévő népek is megtérnek az Úrhoz!

Micsoda ajándék számunkra Tobit imája, hogy a számkivettetésben is dicsőíthetem Istent. Sőt, még inkább dicsérni fogom őt a száműzetésben, hogy a körülöttem élő emberek, akik nem ismerik Istent, megtudhassák, kicsoda Ő! Milyen felfoghatatlan ajándék ez!

Remélem, hogy mindannyiótók számára, akik először fedeztétek fel Tóbiás könyvét, ez egy felemelő, tanulságos és inspiráló történet volt. Remélhetőleg mindannyiunk számára megmutatta, hogyan tegyük meg azt, amit hatalmunkban áll megtenni. Nem azon kell siránkozni, amit nem tudok megtenni. Bár kevés az, amit tehetek, de ez nem jogosít fel arra, hogy ne tegyek semmit! 

Azon túl, hogy megtesszük, amit hatalmunkban áll megtenni, azt is tudatosítsuk magunkban, hogy Isten meghallgatja imáinkat, függetlenül attól, hogy hol és milyen körülmények között imádkozunk, legyen az börtöncella, vakság, száműzetés vagy az otthonunk. Isten meghallgatja az imát! Ő szeret téged! Nagyon szeret téged! Minden imádságodat meghallgatja! Ő nem felejtett el! Imádkozom érted! Kérlek, te is imádkozz értem! Ó, Istenem, micsoda ajándék ez! A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon meg!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Egyed Csilla, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)

196. nap, Izrael pusztulása ‒ Iz 9-10, Tób 10-12, Péld 10,9-12 (2025.07.28., hétfő)

Mennyei Atyánk, hálát adunk neked és dicsőítünk téged! Köszönjük bölcsességedet, amelyet a Példabeszédek könyvében Salamon bölcs mondásain keresztül mutatsz nekünk! Valóban arra hívsz minket, hogy ne engedjünk a gonosz kísértésének és mindig a jót válasszuk, hogy teljes szívünkkel, elménkkel, lelkünkkel és erőnkkel téged válasszunk, hogy téged szeressünk mindennel, amink van és amik vagyunk, mert a gyűlölet viszályt szít, de a szeretet minden vétket befed. Segíts, hogy jól szeressünk téged! Add, hogy bölcsen szeressünk téged és embertársainkat e sokszor oly zavaros világban! Hogy beengedjük embertársainkat az életünkbe, és így megismerjenek és szerethessenek minket. Ebben segíts minket, Uram! Add, hogy jól tudjunk szeretni, és hogy mások is jól szeressenek minket, a Te képmásodként ebben a világban, életünk minden napján. Jézus nevében kérünk! Ámen. Az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében. Ámen. 

Izajás könyvének 9. fejezete hihetetlenül izgalmas olvasmány. Mielőtt belevágnánk, nézzük meg a kontextust. A 9. fejezet elején a próféta Izrael pusztulását jövendöli meg. Szó lesz arról, hogy az asszírok betörnek északról és elpusztítják Izraelt. Egykor ugyanis megalázta Zebulon és Naftali földjét, így elpusztult Izrael északi királysága. De végül megdicsőíti a Tenger útját, a Jordánon túli vidéket, a nemzetek Galileáját, vagy másképp: a pogányok Galileáját.

A jövendölés egy rövid versbe torkollik. „A nép, amely sötétségben jár, nagy fényességet lát. Akik a halál országának árnyékában laknak, azoknak világosság támad” (Iz 9,1). Ez Máté evangéliumának elejéről már ismerős lehet, a lényeg azonban a második fejezetben tárul elénk Jézus fellépésével. Miután János megkereszteli őt a Jordánnál, Jézus a pusztába vonul és böjtöl negyven napon át, hogy a Sátán minden lehetséges módon megkísértse. Jézus innen Zebulon és Naftali földjére megy. Így beteljesíti, amit Izajás jövendöl a 9. fejezetben: hiszen Zebulon és Naftali területén telepszik le.

Most következzék egy kis földrajz: Zebulon és Naftali a 12 izraeli törzs egyike, ezen belül a későbbi északi királyságot alkotó tíz törzs közé tartozott. Amikor az asszírok beözönlenek az országba, észak felől jönnek. Mi volt az első dolguk? Természetesen az, hogy lerohanják őket, mivel Naftali és Zebulon volt a két legészakibb törzs. Így a teljes pusztulás, nem csak száműzetés lett az osztáyrészük. 

Mégis, a prófécia szerint éppen azon a helyen fog újjáépülni minden, ahol a pusztítás elkezdődött. Jézus tehát felmegy a Galileai-tó partjára, Zebulon és Naftali földjére – és mivel kezdi működését? Meglátja Simont és testvérét, Andrást, akik éppen halásznak. Így szól hozzájuk: „Gyertek, kövessetek!” (Mt 4,19). Aztán továbbmegy, megpillantja Jakabot és testvérét, Jánost, és ezt mondja nekik: „Gyertek, kövessetek!” (Mt 4,19). Maga köré gyűjti e négy apostolt, de végül tizenkét apostolt hív el, akik a Jézus királyságát alkotó 12 újjáalakult törzset jelképezik, vagyis 12 férfit hív meg az újjáépülő Izrael szimbólumaként.

És minden azzal kezdődik, hogy Zebulon és Naftali földjén, a Jordánon túli vidéken, a pogányok Galileájában „a nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot lát” (Iz 9,1). Izajás tovább folytatja, rejtélyes próféciát mond arról, hogy milyen lesz Jézus, ami a 9. fejezetben bontakozik ki. „Mert gyermek születik, fiú adatik nekünk, s az ő vállára kerül az uralom. Így fogjk hívni: Csodálatos Tanácsadó, Erős Isten, Örök Atya, Béke Fejedelme. Messzire kiterjed majd uralma, és a békének nem lesz vége. Dávid trónján és királyságában” (Iz 9,5-6).

Milyen csodálatos is ez! Itt van Jézus, aki minden szempontból beteljesíti a próféciát. Ki más lenne képes mindezt beteljesíteni? Hiszen a születendő gyermeket, az eljövendő fiút „Erős Istennek” fogják hívni. És nem adatott nekünk, nem jött le közénk, ide a Földre más Isten, mint Jézus Krisztus, aki az idők kezdete óta együtt lakozott az Atyával és a Szentlélekkel. Amikor azonban megtestesült, beleszületett az időbe. A Szentháromság második személye, Jézus Krisztus, az Isten Fia eljött tehát közénk, mint isteni személy, isteni és emberi természettel felruházva. Ő a hatalmas Isten! A prófécia további része Izajás kilencedik fejezetében ugyanakkor azt is kifejti, hogy az északi nép nem tért meg, és nem is fog visszatérni az Úrhoz, bármi történjék is. 

Észak pusztulásáról szólva Izajás elmondja: végül Manasszé Efraimot sanyargatja, Efraim pedig Manasszét pusztítja, együttesen pedig Júda ellen fordulnak, ami rettenetes, mivel mind el fognak bukni. Ezt követően Isten azokhoz is szól, akik el akarják pusztítani őket. A 10. fejezetben megátkozza az asszírokat. Figyeljük meg, Isten nem csak annyit mond a 10. fejezet 5. versében, hogy Asszíria az én „haragom vesszeje” és bosszúállásom botja” (Iz 10,5). Azt is elárulja, hogy Asszíriát, az asszír népet arra használja majd, hogy érvenyesítse az Úr igazságát Izrael északi királyságában. De őket sem tartja jónak, noha Asszíria az ő haragjának eszköze, akiket fel tud használni. Büntető ítéletet mond rájuk is. A 10. fejezet végén viszont Isten ígéretet tesz, hogy az elvégzett pusztulást követően Izrael bűnbánó maradéka megtér majd! Ez a maradék az ő népe lesz, aki által megvalósítja azt a tervét, hogy áldást hozzon az egész világra. 

Zárásként pedig következzen ez a különleges történet Tóbiás könyvéből! Tóbiás ekkorra már nős, elvette Sárát, búcsúzóul áldást kap apósától és anyósától, aztán maga is áldással búcsúzik tőlük. Majd eljutunk Tobit és Anna szavaihoz, akik a fiúkat várják haza, és Tobit úgy gondolja, hogy a fiának jól megy a sora. Anna viszont attól fél, hogy a fia már nincs életben. A bibliai szerző gyönyörűen leírja Tobit és Anna párbeszédét: „Nyugodj meg, nővérem, ne aggodalmaskodjál, jól megy a sora” (Tób 10,6). Ő pedig erre azt feleli: „Hagyd el, úgyis hiába akarsz becsapni. Meghalt a fiam” (Tób 10,7). Az utolsó részben Ráfael imára buzdítja Tóbiást. Az imádság nagyon jó dolog, de „többet ér a böjt imádsággal, az alamizsna igazságossággal párosulva” (Tob 12,8). Nem elég pusztán szavakkal, bizonyos időközönként imádkozni. Az imádságot böjtnek is kell kísérnie, meg kell tagadnom önmagamat. Ha alamizsnát adok, akkor gondoskodom a körülöttem lévőkről. Az igazságosság az, ha valóban megteszem, amit Isten parancsolt nekem. Mondhatjuk, hogy ez a négy dolog képezi a lelki élet alapját: az imádság, az Istennel való kapcsolat, a böjt, és az önmegtagadás. Jézus mondja: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen” (Mt 16,24). Fontos a böjt, az alamizsna, a másokról való gondoskodás. Az igazságosság azt jelenti, hogy Isten parancsait és tanítását akarjuk követni. Ahogyan a következő versekben olvashatjuk: „Akik jótékonykodnak, azok sokáig élnek. De akik vétkeznek és rosszat tesznek, azok ellenségei saját életüknek” (Tób 12,9-10).  Ezért imádkozunk: adja Isten, hogy ne legyünk saját életünk ellenségei!

Segítsen minket abban, hogy ne csak Isten barátai, hanem önmagunk barátai is legyünk azáltal, hogy Isten akarata szerint cselekszünk, hogy őt választjuk, és vele együtt az igazságosságot, a jótékonykodást, tehát mindazt, ami jó. Imádkozom értetek, hogy mindez valósággá váljon a mindennapjaitokban, hogy ne legyetek a saját életetek ellenségei. Kérlek, ti is imádkozzatok értem, hogy én se legyek a saját életem ellensége! Imádkozzunk egymásért! A nevem Mike atya. Alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon meg!

(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Egyed Csilla, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)