Tanítványság I.

Olyanná lenni, mint Jézus

 

A mesés kezdet után…

Ha megkérnek, hogy meséljem el a legjobb dolgot az életemből – gyakori körkérdés kisebb közösségi összejöveteleken, közösségépítési célból --, nagyon könnyű dolgom van. A legjobb, ami valaha is történt velem, az, hogy 1989. április 16-án, egy meleg tavaszi estén elfogadtam Jézust, mint életem Urát. Meghívtam, hogy lépjen be belső világomba, a szívembe, s adja nekem életét, mely tűz és fény… Valahányszor elérzékenyülök, ha erről az időszakról beszélek, mert ekkor kezdtem megismerni Isten szeretetét és gyöngédségét, ekkor kezdődött személyes történetem Vele. Van-e izgalmasabb dolog, mint az élő Istennel barátkozni?

Tapasztalataim szerint ezzel más keresztények is így vannak. Évtizedek óta hívő testvérek beszélnek a kezdetről, megtérésükről, az Úrral töltött „mézeshetekről”. Számos spontán beszélgetésben is unos-untalan ezt hallom: „amikor megtértem…” Nincs is ezzel semmi baj, de gyakran felmerül bennem a kérdés: és mi történt azóta? Azokban az években, évtizedekben, amikor már napi szinten együtt éltél az Úrral, akit a nagy időkben befogadtál. Rendben van: nagy dolog, talán a legnagyobb, hogy belépett, de mit csinál azóta? Belépett, s azóta nem tett semmi említésre méltót? Mit tesz, mit akar tenni ma az a Jézus, a Fiú, aki által és akiért teremtetett az egész világmindenség (vö. Kol 1,17)? Hogyan él, hogyan teremt bennem ma az élő Ige?

Könnyen ellenőrizhető tény az is, hogy egymás hogylétéről érdeklődve nem túl szívderítő válaszokat hallunk. „Jól vagyok, de…”, „Tudod, harcok vannak, az ördög próbálkozik…”, „Fáradt vagyok…”, „Csak úgy elvagyok”. Ne gondoljátok, hogy mindezek helyett győzelmi jelentéseket várnék, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy az „élet” kemény műfaj. De legalább jeleit annak, hogy képesek vagyunk napjainkat egy nagyobb távlat vonzásában és Jézus közelségének biztos tudatában élni.

Meggyőződésem, hogy gyakori távlattalanságunk és elszürkülésünk oka az, hogy nincs jövőképünk, koncepciónk, szakszóval: víziónk keresztény életünkről. Úgymond „világi szinten” tisztában vagyunk azzal, hogy milyen egy karrier, vagy mit tekintünk sikeres életnek. De milyen egy keresztény karrier és hogyan válhatunk sikeressé utunk végére – Isten szemében? Gyakran nincs olyan célunk, amely valódi életprogramot adna, amelynek eléréséért napról napra odaszánhatnánk magunkat. Olyan, mintha a keresztény életnek csak a legeleje történne világos, átlátható feltételek között: a nagy lépés a sötétségből a világosságba. De arról, ami ezután következik, gyakran csak nagyon homályos elképzeléseink vannak. „Szeretetben élni”, „szolgálni Istent”, „világossággá lenni”, vagy egyszerűen csak „boldognak lenni” mind igaz és tiszteletreméltó elhatározás. De hogyan kezdjünk hozzá? Milyen példa, stratégia alapján éljük életünket? Milyen elvek, tanácsok segítenek célunk elérésében? És honnan merítjük az erőt és a helyes motivációt mindehhez?

Isten szól hozzánk! „Ebben a végső korszakban Fia által beszélt” (Zsid 1,2) és beszél hozzánk. Nem vagyunk híjával a tanításnak és az isteni szónak. „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok” (Mt 17,5) – hangzik az Atya szózata minden kor tanítványai felé. A kérdés nem az, hogy eligazít-e bennünket valamely kérdésben Jézus szava, az evangélium tanítása, hanem az, hogy van-e rá fülünk, odahallgatunk-e szavára és megfejtjük-e „a megfeszített Krisztus” életében rejlő tanítást is. Ő ugyanis nem csupán néhány egy-két jelszószerűen ismételhető mondatot hagyott ránk, hanem éppen azt mutatta meg, hogyan lehet Istennek élni ezen a földön. Vegyük hát kezünkbe Jézus Krisztus életének és tanításának könyvét, az Evangéliumot!

 

A missziós parancs, másképp

Mennybemenetele előtt Jézus az evangélium hirdetésével bízta meg apostolait. A missziós parancsot mindhárom szinoptikus evangélium (Máté, Márk, Lukács) hozza. Leggyakrabban Márk szerint idézzük:

Menjetek el az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. (Mk 16, 15-16)

Világos beszéd, határozott utasítás, amelynek felelőssége alól nem bújhatunk ki – sem ami a küldetést, sem ami a hitet illeti. Márk célja itt nem az, hogy részletekbe menő életmintát adjon, hanem az, hogy feltárja küldetésünk irányát, radikalitását és távlatait. Máté párhuzamos helyén azonban már bővebb eligazítást kapunk a „hogyan”-ról, küldetésünk megvalósításának módjáról.

Jézus odalépett hozzájuk és így szólt: „Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28, 18-20)

A két szöveg egybevetése világossá teszi, hogy az Isten szeretetéről szóló evangélium hirdetése tanítványok formálásával-formálódásával folytatódik, az első meghirdetés természetes következményeként. A „tegyétek tanítványommá” magában foglalja a „hirdessétek az evangéliumot”-- felszólítását, de túlmutat rajta. Bár bennünket gyakran csak az érdekel, hogy az általunk evangelizált személy elmondja-e a hitvallást, vagy a hitét kifejező imát, Jézust az egész folyamat érdekli. Ennek első lépése az evangélium elfogadása, hit és megtérés mozzanata, az új élet kezdete bennünk – erről szoktunk jólesően beszélni évtizedek múltán is. Második, élethosszig tartó szakasza viszont az új élet megélésének, a tanítvánnyá válásnak az útja. S ez nem kisebb jelentőségű, mint az első lépés. Sőt, egy úton megtett első lépés akkor nyeri el igazi értelmét, ha végigmentünk az úton és célba értünk. A növényi élet hasonlatával élve Jézus erről tanít a magvető példabeszédében (Mk 4,3-20). A négy eset közül háromban az Isten országáról szóló tanítás magva gyökeret ver a talajban, de ezzel koránt sincs vége a történetnek. Sőt, most válik igazán izgalmassá: hogyan él tovább a zsenge növény, hogyan reagál környezete adottságaira és változásaira?
Jézus nem pusztán „megtérőket” szeretne látni szolgálatunk nyomán, hanem tanítványokat. A kettő között, mint láttuk, van, lehet különbség. A tanítvány az a „növény”, amely nem pusztul el az igazság miatti szorongatás következtében, nem fojtják meg a „a világ gondjai” , sem a „csalóka gazdagság és a többi vágy” (vö. Mk 4,17-19) , hanem felnő és termést hoz (20.v).

 

„Tanulni” Jézust

Mi a tanítvány titka? Mi biztosítja végső sikerét, gyümölcstermő életét? Éppen tanítványsága! A tanítvány tanul! A fenti idézet szerint megtanulja mindannak megtartását, amit Jézus parancsolt követőinek (vö. Mt 28,30) . Ez azonban nem pusztán parancsok követését jelenti. Jézust tanulja, Jézust követi, Jézus élete számára a parancs, a mérce és a cél. Jézus parancsának lényege nem más, mint Jézus életének lényege: Szeressétek egymást! Jézus esetében nem válik külön a tanítás és az élet. Amit tanít, parancsba ad, azt éli. A tanítványok sikere ugyanebben áll – ismét a magvető példázatának szavaival – „hallják a tanítást” és „magukévá is teszik” (vö. Mk, 4,20) . Vagy ahogy másutt mondja Jézus: „aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja” (Mt 7,24) , az az okos ember, aki sziklára építi házát. A tanítvány örömmel befogadja Jézus szavát, parancsát és tétovázás nélkül megvalósítja. Teljes közösséget vállal Mesterével, szavaival, tetteivel, motivációjával, életstílusával. Sőt: Mestere életét éli napról napra a gyakorlatban.

 

Egyedül Jézus

Keresztény életünkben rengeteg tanító, mester igyekszik megragadni figyelmünket. Tanítások, könyvek, zenék, videók segítségével mindenki azt kiabálja: „Hé, figyelj, majd én megmondom, milyen az igazi kereszténység!” Meg kell vallanom, néha hátborzongatóan egyoldalú tanítások hangoznak el, s igen veszélyes utakra vezetik a jóhiszemű hívőket. Az életünkben tapasztalt kiúttalanság, távlattalanság nagyon gyakran abból fakad, hogy hamis mintákat követve akarunk kibontakozni, „felnőtt kereszténnyé” vagy „szellemi emberré” válni. Idejekorán fel kell ismernünk, hogy Jézus Krisztus számunkra az utolérhetetlen, tökéletes példa, akitől tanulnunk kell, tanulnunk lehet. „…egy a ti mesteretek ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23, 8) Az is lehet, hogy egyáltalán nem gondolkodunk formálódásban, átalakulásban, hanem elégedettek vagyunk önmagunkkal. Ezzel azonban magát a tanítványság útját tagadjuk meg, amely folytonos fejlődés, tisztulás, átalakulás.
Isten minden áldását Jézus Krisztusban adta át nekünk. Mintát, példát, életutat sem adott másban.

Jézus búcsúbeszédében azt mondta a tizenkettőnek, hogy Atyja házába megy, ahol helyet készít nekik, majd visszajön és magával viszi őket. Majd hozzátette: „Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek. ” Tamás kérdésére: „Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?” – így válaszolt:

Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem juthat az Atyához, csak általam. (Jn 14,6)

Jézus az út, amely összeköti kiindulópontunkat a végponttal. Amikor elindulunk az úton, Jézus Krisztus által összeköttetésbe kerülünk az Atyával. Ekkor kezdődik meg örök életünk. Ekkor kezdődik meg bennünk Jézus élete a az Úr Lelke által! De ezen a jézusi úton csak Jézusi módon lehet végigmenni, osztozva életében, életmódjában, Istennel, az emberekkel, az anyagiakkal való kapcsolatában.

Ha kimondom magamban, hogy Jézus az Úr – teljes közösségre kell lépnem Jézussal. Ez több, mint az áldás-központú istenkapcsolat, mert itt az Isten Fiát úgy vállalod föl, ahogy van. Ahogy élt, tanított és ahogy élni akar ma is.

Azzal persze tisztában kell lennünk, hogy Jézus, mint út, „keskeny út”, viszont biztosan „az életre vezet” (Mt 7,14). Nem biztonságos eltávolodni tőle. Valóban az Utat kell járnunk döntéseinkben, érzelmeinkben, vágyaink megélésében, kapcsolatainkban, házasságunkban, családunkban. Egyedül Jézus, ez a Jézus, a teljes Jézus az út. Nincs más út.

 

Teljes közösség

Jézus célja, hogy egészen olyanná váljunk, mint ő.

„Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok lelketek nyugalmát.” (Mt 11, 29)

Jézus felüdülést ígérve önmagához hív – milyen örömmel megyünk hozzá! A felüdülés módja azonban az, hogy elkezdünk tanulni tőle (tanítványság!), mert azt akarja, hogy hasonlóvá váljunk Hozzá (szelíddé és alázatos szívűvé) – vagyis alakuljunk szívének képmására mentalitásunkban és belső világunkban. Az iga felvétele az Ő természetének, jellemének felöltözését, vállalását jelenti – ami igencsak különbözik a mi jellemünktől, még hívő korunkban is. Ez az iga azonban „édes és könnyű”: Krisztus követése ugyanis számunkra maga az élet, az élet forrása. Ahogyan a Jn 4, 34-ben maga Jézus mondja: „Az az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott.”

Másrészt biztosít bennünket arról is, hogy ha az ő életét kezdjük élni a világban, ugyanazokba a helyzetekbe, szituációkba fogunk kerülni, amelyeket Ő is átélt. Hiszen a világ sötétsége sem változott azóta, és Ő sem, az Ő világossága sem. Ha a kettő találkozik, ott mindig történik valami:

„Gondoljátok a tőlem kapott tanításra: nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják.”(Jn 15,20)

„Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre. Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. (Jn 12,25)

Ha neki szolgálunk, Benne hiszünk, az Ő életét éljük, ott leszünk, ahol Ő. Ott leszünk a Jordánnál, ahol a Szentlélek leszállt rá, a gyógyításoknál és a csodáknál, a színeváltozás dicsőségében, de ott leszünk Gecsemáni kertben, Pilátus udvarában, s a kereszten is. Az út végén azonban ott a feltámadás és a megdicsőülés – az Úr örök örömébe való bemenet.

 

Bennünk él!

A Mester minden figyelmünkre igényt tart, teljes lényünket, teljes igenünket és minden erőnket igényli követése közben. A saját erőnkből azonban nem tudjuk követni Őt. Teljes életközösségünk, sorsközösségünk lényege és alapja az, hogy az Úr Jézus bennünk lakik!

„Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.” ( Jn 14,23)

Az Ő túlcsorduló életét jelentik bennünk az „élő víz folyói” (vö. Jn 7,38)

Életszövetségünk számunkra létkérdés! Így tanít minket:

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlőveszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Mert nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15,5)

Vele együtt élve azonban a gonoszság minden erejét legyőzzük:

„A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot!” (Jn 16, 33)

 

Döntés

Kell-e nekünk ez a Mester? Ez a Jézus? Ez az élet?

Pál apostolnak kellett:

„Isten ugyanis a hit által tett igazzá, hogy megismerjem őt (Jézust) és feltámadásának erejét, de a szenvedésszben is vállaljam vele a közösséget. Így hozzá hasonulok a halálban, hogy ezáltal is eljussak a halálból a feltámadásra” (Fil 3, 9b-10)

… mert csak a Mester útja az élet útja, csak a Vele való közösségben akarok élni.

Ha ez így van, akkor azt mondod:

Jézus: a te életed az én életem. A te sorsod az én sorsom.
A te igéid az én igazságom. A te tetteid az én tetteim.
A te szíved az én szívem. A te szereteted az én szeretetem.

 

Mester és tanítvány

Jézus majd’ minden címet és megszólítást visszautasított földi élete során. Azt azonban megengedte, hogy Mesternek (arám: ’rabbi, rabbóni’) szólítsák. És valóban: életstílusa sokban emlékeztetett kora zsidó vallási tanítóinak életformájára. A korabeli zsidó tanító módszerei alapvetően különböztek az általunk megszokott nyugati módszerektől. Tanítványai nem csupán tantermét látogatták és előadásait hallgatták, hanem vele együtt, közös háztartásban éltek. Így nem csak mesterük elméleti tanításait sajátították el, de életformáját, mentalitását, a dolgokhoz való viszonyát is. A Mester nem tantárgyakat tanított, hanem élni tanította őket, s az egyes tetteiben megnyilvánuló „gyakorlati bölcsességet” is átadta nekik.
Jézus szolgálatának kezdetén tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré. Éjjel nappal együtt volt velük, tanítását – még ha nagyobb tömeg vette is körül -- első sorban hozzájuk intézte. Három évig faragta-formálta tanította őket. Folytonosan növelte önállóságukat, s hatalmat adott nekik az evangélium hirdetésére és a gonoszlelkek kiűzésére is. Ők lettek feltámadásának tanúi, majd Szentlélekkel eltelve a születő egyház apostolai, legfőbb vezetői. Az apostolok kapták a fent idézett küldetést az evangélium hirdetésére és tanítványok képzésére. A feladatot kiválóan elvégezték:

- Hiteles tanúságot tettek Jézus Krisztus életéről:
A négy evangélium közül kettőt apostol foglalt írásba (Máté, János). Márk közvetlenül Péter emlékezései alapján dolgozott, Lukács fő forrása pedig Márk volt, tehát ő is közvetlenül az apostoli hagyományból merített.

- Hitelesen tettek tanúságot saját életformájukkal:
Minden fenyegetés ellenére kitartottak az igehirdetésben, jó pásztorként álltak a rájuk bízott nyáj mellett. Egy kivételével valamennyien követték Jézust a vértanúhalálba.

- Kétezer évvel mennybemenetele után is tanítványokat keres. Egy láthatatlan Mester hív téged

Kunszabó Zoltán