13. nap, Ézsau eladja elsőszülöttségi jogát – Ter 25-26., Jób 15-16., Péld 2,20-22., (2024.10.23.)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, köszönjük a szavaidat! Köszönjük, hogy már lassan három hete mindig ide vonzol minket. Megengedjük, hogy a Te igéd formálja az elménket és a szívünket! Rálátást kapunk arra a világra, amit te formáltál. Nem a megtört szívű emberek által alkotott világra, hanem arra a világra, amiben a Te kegyelmed által meggyógyulnak az emberek.
Atyánk, kérünk érints meg minket a megtörtségünkben a Te kegyelmeddel! Tegyél minket teljessé, újíts meg és tegyél minket eggyé Önmagaddal! Jézus nevében, az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ahogy haladunk a történettel, látjuk az apa és fia történetét is. Micsoda zűrzavar! Először Ábrahám mondja kétszer is, Egyiptom királyának és Abimeleknek, hogy Sára a húga, aztán Izsák ugyanígy tesz Rebekával! Szintén húgának mondja a feleségét, ugyanannak a királynak. Hogy lehet ez? Mi kell ahhoz, hogy ilyet tegyük? Miért esünk ugyanabba a csapdába újra és újra?
Ez az emberi szív egyik misztériuma. Ilyen a mi saját életünk is. Mi is mindig ugyanabba a hibába esünk bele, amikor a jó és az igaz helyett a kevésbé jót és a kevésbé igazat választjuk.
Jákob és Ézsau történetében is pont ezt látjuk, igaz?
Ézsau, az idősebb fiú, a mező embere, aki bátor vadász lett. Izsák őt szerette, mert vadat hozott haza. Jákob, a fiatalabbik, csendesebb, aki inkább otthon maradt. Rebeka Jákobot szerette, ráadásul Isten Rebekának tudtára adta, hogy Jákob lesz a nagyobb kettőjük közül.
És itt van híres jelenet, amikor Ézsau jön haza a mezőről, Jákob pedig lencsét főz. Ézsau olyan éhes, hogy képes eladni az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért! Eladja az apja örökségét, pontosabban az örökségnek a nagyobbik részét, ami neki járna. Erre azt mondjuk: Mekkora butaság ez az egész? Ki tenne ilyet?
Voltál már valaha olyan helyzetben, hogy olyan éhes voltál, hogy nem érdekelt semmi csak az, ami az orrod előtt van? Hányszor fogott már el a kísértés? Kísértések közepette élünk. Ilyenkor semmi másra nem tudunk gondolni csak arra, amit kívánunk, és ami az orrunk előtt van. Pedig valahol ekkor is tudjuk, hogy most valami olyat választunk, ami kevesebb, mint Isten és a mennyország, és mégis ezt a kisebb dolgot választjuk. Mi is eladjuk az elsőszülöttségi jogunkat! De ezt azért gondoljuk így, mert arra az egy dologra szűkülünk be, ami az orrunk előtt van. Ez az összetört emberi szív misztériuma, a bukott emberi természet gyengesége. Lehet ez generációs, öröklött gyengeség, mint Ábrahám és Izsák esetében, de jöhet ez az egész egyszerűen a saját szívünkből is.
Végül ne felejtsük el Jákob manipulációját sem. Ott van a kétségbeesett és indulatos Ézsau, akire mi is annyira hasonlítunk: Hajlandó eladni az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. De ott van Jákob is, aki ezt tálcán kínálja neki, mert kapzsi, mert minden áron nagyobb akar lenni. Egy tál lencsével akar üzletelni, mert látja, hogy Ézsau mennyire meggondolatlan, és kihasználja azt. Ebben ott van a manipuláció. És benne is magunkra ismerhetünk a bukott emberi természet miatt. Mi is gyakran kihasználjuk mások gyengeségeit, hogy föléjük kerekedjünk. Mindannyiunkban ott van a megtörtség, a gyengeség. És ismét visszajutunk ode, hogy: Mire is van szükségünk? Isten kegyelmére van szükségünk, mert nélküle nem tudjuk legyőzni önmagunkat.
Olyan könnyű kívülről nézni a kísértést. Azt mondjuk: „Ez mekkora butaság, én biztos soha nem csinálnék ilyet.” De teljesen másként néz ki a kísértés, amikor benne vagy, amikor kétségbe vagy esve. Ilyenkor képes vagy nagyon könnyen feladni a legmélyebb identitásodat, az örökségedet, azt, hogy Isten gyermeke vagy!
Ezért van nagyon nagy szükségünk Isten kegyelmére. Arra, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk Istennel, akire minden pillanatban szükségünk van! Az Ő megvilágosító, kijózanító szavaira, jelenlétére, megmentő erejére!
Fontos, hogy ismerjük az őseink gyengeségeit is, akik tükröt tartanak nekünk. Felfedik a mi gyengeségeinket is, és így fel tudunk készülni a veszélyekre, és meg tudunk újulni Isten kegyelmében, hogy elkezdjünk egy új napot. Egy új nap jön, és én imádkozom értetek ezért az új napért! Ámen!
(Fordította Szabó-Kasovitz Gyöngy, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
12. nap, Izsák és Rebeka – Ter 24., Jób 13-14., Péld 2,16-19. (2024.10.22., kedd)
Mennyei Atyánk! Nagyon köszönjük a Te szavaidat és köszönjük, hogy megosztod velünk a szívedet az Írásokon keresztül. Kérünk, segíts nekünk, hogy mindig a Te szemeddel lássunk és a Te szíveddel szeressünk! Jézus nevében kérünk! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Tudjátok, olyan különleges dolog tudni, hogy mennyire bízhatunk Isten irgalmában és mennyire függünk attól, amit Isten cselekszik az életünkben! Ábrahám szolgájának a története is az isteni gondviselésről szól, amikor megtalálja Izsáknak a menyasszonyát. Mindent megkapunk amire szükségünk van.
Képzeljük el ezt a szolgát, aki elmegy egyedül egy távoli országba, ahol senkit sem ismer és így imádkozik: „Uram, uramnak, Ábrahámnak Istene, rendezd el ma szerencsésen a dolgot, és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz!” (Ter 24,12).
A szolga Isten nélkül semmit sem tud tenni és Isten valóban elrendezi a dolgokat! Egy valamiben mindig biztosak lehetünk, hogy az Isteni gondviselés folyamatosan működik!
Itt van a szolga története, aki imádkozik az Úrhoz, hogy találja meg azt a lányt, akit az Úr Izsáknak rendelt. Ha előre tekintünk tudjuk, hogy Izsák és Rebeka férj és feleség lesz. Sőt mi több, ők lesznek ugyebár Jákob (Izráel) és Ézsau szülei. Ha innen nézzük, rájövünk, hogy tényleg működött az Isteni gondviselés. Vagyis a szolga imája meghallgattatott.
Tudjuk, hogy Isten mindig jelen van, de azt is meg kell értenünk, hogy Isten egyfolytában munkálkodik a háttérben. Még akkor is, ha nem látjuk, nem érzékeljük, vagy nem értjük, mi miért történik.
Az ősatyáink története is annyira átlátható, érthető, ha a végeredmény felől nézzük, akárcsak Izsák és Rebeka találkozása. Mind hisznek és bíznak az Úrban, úgy ahogy mi is ezt tesszük. De az adott pillanatban nem tudjuk biztosan, hogy ez most egy jó döntés volt-e, vagy hogy ez-e a helyes irány vagy amaz? De Isten mindig dolgozik a háttérben. Még ha nem is tudjuk, hogy abban a bizonyos helyzetben mit csinál épp Isten, akkor is meg vagyunk hívva arra, hogy bízzunk benne és dicsőítsük Őt. Ez a nagy kihívás. Erre vagyunk meghívva minden nap.
Természetesen néha emlékeztet az életünk Jób életére, aki folyamatosan kérdezi az Úrtól, hogy miért történik mindez, hiszen semmi rosszat nem tettem. Mintha nem érdekelné Istent mi van velem. Ide kanyarodunk vissza.
Istent nem gondoskodik rólam? Velem együtt harcol, vagy ellenem?
Ezért olyan fontos mindannyiunknak, hogy minden nap engedjük, hogy a Szentírás formálja a látásunkat, a szívünket a dolgokhoz való hozzáállásunkat.
Jó dolog, hogy dicsőítjük Istent azért, amiért jelen van, amikor láthatóan gondoskodik rólunk. De az már egy nehezebb eset, ha sötétségben vagyunk. Amikor nem értem mi történik. És mégis szólsz hozzám, Istenem, hogy akkor is tegyem az egyik lábamat a másik elé. Menjek tovább bizalommal és ne adjam fel!
Testvéreim, erre hív ma Isten minket. Tedd egyik lábadat a másik elé, aztán lépj a másikkal, és így tovább. Lehet, hogy ma érted mi miért történik, de lehet, hogy holnap csak a sötétségben kóborolsz. Az biztos viszont, hogy soha nem felejthetjük el azt, ami igaz volt a világosságban. Ami igaz volt a világosságban, az igaz a sötétségben is. Isten jó.
Járjunk Izsákkal, Rebekával, és menjünk tovább Jóbbal. Járjunk hitben!
Ne feledd, ha minden egyes nap imádkozod velünk a Bibliát, egy óriási kalandban van részed! Folytassuk tovább! Ámen!
11. nap., Ábrahám áldozata – Ter 22-23., Jób 11-12., Péld 2,9-15 (2024. okt. 21., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged, és felemeljük a neved! Köszönjük az Igédet! Kérünk, világosítsd meg az elménket a Te Igazságoddal, és elevenítsd meg szívünket a Te szereteteddel! Jézus nevében imádkozom! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Fantasztikus ez a mai olvasmány a Teremtés könyvéből! Olyan sokféleképpen hallhatjuk ezt a szakaszt a többi szentírási résszel együtt, és nem biztos, hogy felületesen olvasva érthetőek. Nem igazán értjük, Isten mit akar ezzekkel feltárni. De mi pont azt keressük, hogy Isten mit akar nekünk kinyilatkoztatni! Elsőre azt hihetjük, hogy ez valami őrültség: Remélem, Isten sosem kéri tőlem, hogy adjam oda azt, amit a legjobban szeretek! Ez a történet sokaknak úgy tűnik, mintha Isten önkényesen járna el.
Nézzük, miről is van szó! Ne feledjük, Ábrahám ebben a történetben több, mint 100 éves. Vagyis már nagyon régóta jár az Úrral. Nem arról van szó, hogy Isten rátukmálja ezt az áldozatot Ábrahámra! Valójában ennek a szövegnek a szíve az a tény, amiről tegnap is szó volt, hogy Ábrahám a hit atyja, és eljött az a pillanat, amikor nemcsak megmutatja, hanem teljesen kinyilvánítja hitének mélységét, Istenbe vetett mély bizalmát. Ábrahám végig nem gondolja azt, hogy Isten elveszi a fiát, Izsákot, hogy Izsák elpusztításával ér véget ez a történet! Honnan tudjuk? Többek között magából a szövegből. A történet szerint Ábrahám azt mondja a két szolgájának: Most felmegyünk a hegyre, majd mindketten visszatérünk. Igen, így szól: Mindketten visszajövünk! A Zsidókhoz írt levél azt mondja Ábrahámról, hogy ő tudta, hogy még ha fel is kell áldoznia a fiát, Istennek van hatalma, hogy akár a sírból is visszahozza őt: “Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta, 18és hallotta: ‘Izsák által lesznek utódaid’. 19Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül.” (Zsid 11,17-19.) Mert Övé a hatalom élet és halál fölött! Ez Ábrahám mélységesen mély bizalma az Atyában.
Mégis megkérdezzük: miért tette ezt Isten, mi a lényege ennek az egész történetnek? Mert ez az egész nem csupán Ábrahámról meg Izsákról szól: ez a törtenet a lelki életben mindennek megadja a keretét, gyakorlatilag megalapozza a lelki életet, mert ez nem pusztán egy apának a története, aki hajlandó feláldozni a saját fiát, hanem az apa és a fia együttes története. Ez nagyon fontos! A művészek gyakran megörökítik ezt a pillanatot, Izsák feláldozását vagy megkötözését: ott van Ábrahám, az öregember, aki megkötözte a fiát, Izsákot, aki ott küszködik, gyerekként… Ám valójában ez Ábrahám és Izsák együttműködése volt! Honnan tudjuk? Onnan, hogy a bibliai történetben szereplő Izsák nem gyerek! Persze, a százéves Ábrahámhoz képest ifjú, de az apja nem nyomja el. Izsák az erősebb szereplő ebben a történetben. Miért is? Lássuk csak, felmennek a hegyre, az írás szerint Ábrahám a fia hátára pakolta az áldozathoz szánt fát. Na most, ha a fiú olyan hétéves-forma gyerek lenne, valószínű nem bírná felcipelni egy hegyre azt a tüzifát, ami elegendő egy emberi lény égőáldozatához. A hagyomány szerint Izsák a harmincas éveiben jár, talán pont 33 éves. Gondolkodjunk el ezen egy kicsit! Izsák erősebb az apjánál, Ábrahámnál ebben az életszakaszban, ezért az a tény, hogy Izsák viszi a fát, azt jelenti, ő képes lenne az apja fölé kerekedni. Vagyis, ő együttműködött, megengedte, hogy az apja megkötözze őt, és saját akaratából feküdt az oltárra.
Mit is tanít ez nekünk? Ez megalapozza, az Örök Atya és az Ő szeretett, egyszülött Fia áldozatát a Kálvárián. Ez egyértelműen Krisztus áldozatának előkészítése. Gondoljuk át, milyen szavak hangzanak el: “vedd az egyetlen fiadat”, az egyszülött fiad, “akit szeretsz”, ez ugyanaz, ami a János 3,16-ban szerepel: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”. Ábrahám és Izsák története nem csak Ábrahámról és Izsákról szól. Ez a történet feltárja nekünk, hogyan működik együtt a Mennyei Atya és a Fiúisten, hogy üdvösségre vezessenek minket. Mélységesen mély bizalom köti őket össze egészen a halálig. Itt van Ábrahám és Izsák az áldozati fával a hátán, amint mennek fel Mórija hegyére, ami épp Jeruzsálem határában van [a hagyomány szerint ez a Sion, a későbbi Templom hegye – A szerk]. És látjuk Jézust, a keresztfával a hátán, amint a Kálváriára megy, szintén Jeruzsálem határában. Mórija és a Kálvária két különálló tagja ugyanannak a hegységnek Jeruzsálem városán kívül. Amit itt látunk, az egy mélységesen mély együttműködés, és ezt nem szabad szem elől téveszteni. Ezért szól Ábrahám és Izsák története rólunk. Nem azért, mert Isten azt fogja kérni tőled, hogy áldozz fel mindenkit és mindent, amit szeretsz, nem erről van szó, hanem a bizalomról. Ez a kulcsszó. Ábrahám a hit atyja. Miért? Mert amikor arra került sor, hajlandó volt Istenben bízni. De nem ő egyedül, mert apa és fiú közös műve volt ez, bíztak egymásban, ezért olyan fontos, hogy ez az üzenet a szívünkig jusson. Isten nem az ellenségünk.
Jób ezzel birkózik. Isten az ellenségem lenne? Törődik velem? Keresztényként, fel kell ismernünk, hogy még Isten Egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus is így imádkozott a keresztre feszítése előtti éjszakán: Atyám vedd el tőlen ezt a kelyhet… Ám így folytatja: De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te. Képes volt az Atyához kiáltani: Én nem akarom, hogy ez megtörténjen, és ugyanezzel a levegővétellel kimondani: Bízom benned, legyen meg a te akaratod! Mi is erre vagyunk hívva!
Még csak most kezdtük el ezt a bibliai utazást, és már most milyen messzire jutottunk! Mekkora áldás ez nekünk! Imádkozzunk egymásért, hiszen mindannyian küzdünk azzal, hogy bízzunk az Úrban, hogy vele járjunk, küzdünk, amikor Jób barátunk helyzetében találjuk magunkat, és küzdünk, amikor együtt kell működnünk az Atyával valami olyan dologban, ami számunkra végzetesnek tűnik. De tudnunk kell, hogy ez nem a vég, mert ő túl jó ahhoz, hogy hagyja, hogy pusztulásé legyen az utolsó szó! Ezért ez nem a könyv vége, ez még csak az eleje!
(Fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
10. nap, Hágár és Izmael – Ter 20-21; Jób 9-10; Péld 2,6-8 (2024.10.18., péntek)
Ma a Teremtés könyvének 20. és 21. fejezetében Ábrahám és Sára gerári tartózkodásáról, Izsák születéséről, valamint Hágár és Izmael megrázó történetéről olvasunk.
Mennyei Atyánk, dicsőítünk és magasztalunk Téged! Hálát adunk az Igédért! Ó Uram, te csodákat teszel! Olyan titokzatosan nyilatkoztatod ki magad! Atyám, újra megmutattad, hogyan működsz a sebzettségükön keresztül, olyan embereken keresztül, akik ingadoznak. Te azon dolgozol, hogy megpróbáljunk kijutni a bajból, hogy próbáljuk megérteni az akaratodat, a szívedet! Te minden képzeletünket felülmúlod! Több vagy mindannál, amit mi valaha is megérthetünk, megragadhatunk, remélhetünk, ami után vágyakozhatunk, Te élő, igaz Isten vagy! És mi olyan hálásak vagyunk Neked, hogy ma is megosztod velünk az Igédet! Kérlek, segíts, hogy megértsük, hogy befogadjuk a nehezen érthető részeket is, hogy a Szívedet egyre jobban megismerve tekinthessünk ezekre! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Ábrahámot a hit atyjának, a mi hitünk atyjának hívják. Nem csak a zsidó testvéreink hitének atyja ő, a Katolikus Egyház Katekizmusának az imádságról szóló részében is a hit atyjaként szerepel. És mégis mit látunk Ábrahám életének eseményeiben? Látjuk, hogy hitben jár, de azt is látjuk, hogy meginog a hite. Igaz? Látjuk, hogy hitben jár: amikor körülmetélkedik, amikor szövetséget köt Istennel, de azt is látjuk, most már másodszor megingott a bátorsága. Abimelekkel szemben bizonytalanná válik a hite, amikor Sárát a húgának adja ki, vagyis csupán a húgának, és nem a feleségének. Kétszer is. Félelemből.
Van itt valami, ami nagyon is jellemző az Úr követésére: mégpedig az, hogy gyakran tízből kilenc alkalommal hitben járunk, a jót választjuk, viszont a tízből egyszer szörnyű kudarcot vallunk. Mekkora kegyelem a bűnbánat szentsége, az, hogy tudjuk, hogy az Úr irgalmas szívű és visszafogad minket!
Még az a kegyelem is megadatik, hogy Isten megjelenik Abimelek álmában, és szól neki, hogy tartózkodjon Sárától, mert ő bizony Ábrahám felesége, nem pedig a húga, amint azt ő állította. Ez a kegyelem még arra is kiterjed, hogy Isten elárulja Abimeleknek: Ő tartotta távol Sárától, hogy ne vétkezzen – micsoda ajándék!
Hányszor óvott meg minket is az Úr a bukástól! Fel sem fogjuk! Valószínű, hogy amíg a mennybe nem jutunk, nem is leszünk annak tudatában, hányszor akadályozta meg a bukásunkat úgy, hogy nem is tudtunk róla! Mégis, van, amikor megengedi, hogy botladozzunk, hogy elessünk, mint Ábrahám. Ábrahámnak is megengedte, hogy elessen, hogy megtanuljon még mélyebben bízni az Úrban. Szép lenne tökéletesnek lenni. De egészen más elbukni, és megtapasztalni, milyen az, amikor a bukásunkban is szeretnek, amikor elestünkből újra felemelnek, amikor a tökéletlenségünk ellenére sem leszünk elvetettek.
Ma ez az egyik dolog, amit meg kell jegyeznünk Ábrahámmal kapcsolatban: a hitbeli bukása nem zárta ki a szövetségből, Isten terveiből. Ez ránk éppúgy vonatkozik. Az Úr továbbra is hív minket vissza, akkor is, ha az út nehezen követhető a számunkra. – Ez az itt az utolsó szó, mert Jób barátunkat is kísérnünk kell.
Jóbot a barátunknak hívom, mert közel áll hozzánk. A mai fejezetekben olyan dolgokat mond, amiken már mi is elgondolkodhattunk, amit talán hangosan ki is mondtunk, de lehet, hogy féltünk kimondani. Lehet, hogy keserűségünkben mi is megkérdezzük: Miért hívott létre engem Isten? Tudom, hogy Ő jó, de miért hagy ennyire magamra… és még csak nem is vitatkozhatok vele! Te Isten vagy, Te mindent tudsz, Neked vannak válaszaid, Te nem rontod el, én rontom el. Ha harcba szállnék Veled, Isten (itt Jób igazán megrendül, a kérdés egyre mélyebbre hatol a szívébe), akkor Te nem az én oldalamon lennél. Pedig próbálok igaz lenni, de úgy tűnik, Te nem törődsz az igaz igazságával, nem zavar a gonosz gonoszsága – s nekem annyira fáj minden.
Ez akár a mi szavunk is lehetne, de ez Jób kiáltása: Isten, te nem törődsz velem? Téged nem érdekel, hogy nekem ennyire fáj? Nem érdekel, hogy én próbálkozom? Azt gondoltam, számít, hogy igaz életet élek, de úgy tűnik, semmi sem számít, egyáltalán nem számít.
Ahogy tovább haladunk Jóbbal, meglátjuk majd, hogy ez a kérdés magában foglal egyfajta választ, de még nem rohanunk a válasz után. Fontos, hogy Jób barátunk mellett maradjunk az ő útján, a fájdalmában, elhagyatottságában.
A gyors válasz, amit a Példabeszédek könyvében találunk, hogy ha igaz vagy, akkor áldott leszel, ha gonosz, akkor meg nem. Ez azonban a bölcsességnek csak az egyik fele, a másik, mélyebb bölcsesség az, hogy Isten esőt hullat az igazakra és a gonoszokra is egyaránt, és az igazakra és a bűnösökre is felkelti napját. Ez mindannyiunk számára rejtély.
Ahogy folytatjuk bibliai utunkat Ábrahámmal és Sárával, valamint Jób barátunkkal, és járunk a Példabeszédek bölcsességében, járujunk az Úr elé, és adjunk hálát az Igéjéért! Annak tudatában, hogy bár sok mindent nem értünk az életben, mégsem szabad elmenekülnünk Isten elől, a közelében kell maradnunk! S minél jobban növekszünk a bölcsességben, annál tisztábban látunk majd fájdalmaink közepette is.
Bizonyára sokan olvassátok Jób történetét fájdalmak közepette. Ne feledjétek, Jób a barátotok! Ő azt mondja, azt imádkozza, amit te szeretnél, hagyd hát, hogy az ő imája a tied is legyen, mi pedig hadd legyünk a testvéreid! A közös bibliaolvasás méginkább közösségé formál minket, emeljük fel hát egymást, imádkozzunk egymásért, különösen azokért, akik a legközelebb érzik most magukat Jóbhoz!
(Fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán)
ÚJB 9. nap., Szodoma és Gomorra – Ter 18-19., Jób 7-8., Péld 2,1-5. (2024.10.17., csütörtök)
Megint sok minden történik! Egyrészt ott van Ábrahám és Sára, akik Isten akaratából idős korukra gyermekáldásban részesülnek. Aztán ott van az a három emberi alak, akik valószínűleg a Szentháromságra utalnak, de angyalként jelennek meg. Pontosan nem tudjuk kik ők, mert Ábrahám is csak az Úrral beszél amikor azok mindhárman elindulnak Szodoma és Gomorra felé. [A Szent István Társulat Bibliájának magyarázata szerint Istenről és két angyaláról van szó. Csak az Úr beszél Ábrahámmal, Szodomát viszont már csak a két angyal látogatja meg. – A szerk.]
Azt viszont tudjuk, hogy mi a céljuk. Igazságot szolgáltatni, nem pedig bosszút állni. Igazságot szolgáltatni azt jelenti, hogy megadod valakinek azt, ami jogosan jár neki, a bosszúállás pedig egyszerűen a harag tettekben való megnyilvánulása.
Az igazság van jelen a történetben akkor is, amikor Isten el akarja pusztítja a várost. Ábrahám megkérdezi az Urat, hogy ha csak 50 igazat talál ott, vagy 40-et, vagy csak 30-at, végül, ha csak 10 igaz embert találna abban a városban, akkor is elpusztítaná-e? Erre Isten válasza, hogy akkor nem pusztítja el. Végül Isten kimenekíti Lótot családját Szodomából, akik talán jobbak voltak a városlakóknál. De lehet, hogy inkább az Ábrahámhoz fűződő kapcsolatuk miatt menekülnek meg…
Aztán jön ez a visszataszító történet Lóttal és a lányival, akik apjukkal hálnak, amikor ittasan alszik, hogy folytatódjon a vér szerinti utódlás. Ezt egyszerűen elmondja a Biblia, nem fűz hozzá semmit, de hogy ez a dolog mennyire bűnös, mennyire szörnyű, kiderül a következményekből is. Mert ennek a vérfertőzésnek a következtében születnek meg a moábiták és az ammoniták ősatyjai, akik aztán a választott nép, az izraeliták ellenségei voltak később, a történelem során.
Sok kérdés merül fel ezekben az írásokban. Például, hogy miért ajánlotta fel Lót a lányait a három idegennek az elején? Fontos tudni, hogy néha, ami a Bibliában le van írva, az nem biztos, hogy úgy ahogy van, jó. De tanulhatunk belőle. Még akkor is, ha úgy tűnik számunkra, hogy értelmetlen a történet. [A magyarázók ennél a résznél ki szokták emelni, hogy a vendégjog az ókori Kelet népeinél szent volt. A vendég élete és védelme adott esetben fontosabb lehetett, mint a vér szerinti családtagok védelme. Ez magyarázhatja Lót kétségbeesett ajánlatát. Ez háttértudás segíthet nekünk megérteni a helyzetet, de ettől Lót magatartása a mai ember számára nyilván nem követendő példa. – A szerk.]
Így jutunk el most Jób könyvéhez. Tegnap Elifáz, ma Bildád szól Jóbhoz, ugyanabban az értelemben: Isten sosem hagyja el az igazat! Tehát ha Jób beismeri a bűnét, fény derül Isten igazságára és a szenvedés okára. Bildád úgymond megvédi Isten igazságát. De ez nem segít Jóbnak. Bildád csak a betanult vallásos szöveget ismétli. De Jóbról tudjuk az előző részekből is, hogy semmi rosszat nem tett. Hisz Istenben, tudja, hogy Isten igazságos, de akkor miért történik mindez? Ezt az egészet nem érti.
Jób könyve mindannyiunkban felveti a következő kérdést:
Ha Isten igazságos, miért van olyan sok gonoszság a világban? Miért szenvednek a jó emberek? Emlékszem, amikor először olvastam Jób történetét, talán gimnazista lehettem és arra gondoltam, hogy na, most megtudom miért történik olyan sok rossz dolog a világban. Aztán elérkeztem a könyv végére és nem éreztem úgy, hogy választ kaptam volna…
És ez is része ennek a történetnek, ami most velünk is történik. Jóbbal együtt haladunk az úton. Amit megélünk, az nem csupán válaszok keresése, hanem meghívás az útra. Ne kérdezzük folyton, hogy hol van a fordulat vagy hogy hol a lényeg! Most egyszerűen csak meghívlak erre az útra Jóbbal együtt. Lépjünk be az ő szenvedésébe, engedjük, hogy az ő kérdései a mi kérdéseink legyenek, a mi kérdéseink pedig az ő kérdései, hogy így megkapjuk az ő egyértelmű válaszát.
Mert van válasz! A válasz pedig nem a „MIÉRT” kérdésünkre válaszol. Inkább a „KIÉRT” kérdésünkre. Amit még lehet, hogy fel sem tettünk…
Áldott utazást tovább!
(Fordította Szabó-Kasevitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
8. nap, Ábrahám önátadása – Ter 16-17., Jób 5-6., Péld 1,20-33 (2024. október 16., szerda)
Uram, Istenem, te jó vagy. Tudjuk, hogy szeretsz minket. Tudjuk, hogy bízhatunk benned. Tudjuk, hogy megmutatod nekünk a szívedet a te igéidben. Köszönjük neked! Kérünk téged, hogy add nekünk a te igazságodat. A szenvedéseink közepette néha már nem akarunk mást, csak Téged, Urunk, Istenünk. Add nekünk magadat, a te békédet! Azoknak, akik most szenvednek és azoknak, akik most hallgatják a szavadat, adj nekik reményt Tebenned! Add, hogy bízzanak és higgyenek benned! Te hűséges vagy, a Te szereteted megállíthatatlan és egyedül elég. Te jó vagy, és dicsőítünk Téged, Jézus nevében! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
A Teremtés könyvének 17. fejezetében már Ábrahám és Sára szerepel nem pedig Ábrám ás Sárai. Mindig csak Ábrahámról és Sáráról beszélünk, nem pedig Ábrámról és Sárairól. Más lett a nevük, valami megváltozott, igaz? Ábrám és Sárai egész életükben hitben jártak, de valami megváltozott, amikor szövetséget kötöttek az Úrral. A szövetség jele pedig a körülmetélkedés.
Miért a körülmetélkedés? Nem tudjuk pontosan… De nézzük, mit is akarunk tenni mi az életünkkel? Irányítani akarjuk az életünket. És mit akar tenni Isten az életünkkel? Meg akarja áldani. Azt akarja, hogy Ő legyen az Úr az életünkben, hogy meg tudjon áldani minket. Ábrám, Sárai és Hágár történetében is látjuk, hogy ők maguk akarják irányítani az életüket. Isten megígérte, hogy Ábrámtól népek származnak majd: „Te népek sokaságának atyja leszel.” (Ter 17,4). De mivel tudjuk, hogy Ábrám már 100 éves, ez nyilván nehezen valósulhat meg. Hát fogjuk Hágárt és adjuk hozzá, hátha megoldódik a dolog!
Amikor mi a kezünkbe vesszük az irányítást abból semmi jó nem sülhet ki. Sára feleségül adja férjéhez Hágárt (így van a szövegben!), majd öt vers múlva panaszkodik, hogy Hágár, aki már várja Ábrahám gyermekét, lenézi őt. De hát az egész az ő ötlete volt!
És itt jön az a gondolat, hogy rendben, Uram, kezedbe teszem az életemet! Nem tudom már irányítani, túl nagy a zűrzavar. Sok szempontból ez a körülmetélkedés jelentése: Uram, megalázkodom előtted, elismerem uralmadat! Átadom neked az irányítást!
Ábrahám 100 évesen, a fia Izmael pedig 13 évesen körülmetélkedik. És minden férfi, aki velük lakik vagy nekik szolgál, megteszi ezt. Ezzel Isten mindegyikük felett átveszi az uralmat. A mai napon nekünk ez egy meghívás, hogy helyezzük magunkat az Ő uralma alá, az ő kezébe! Még akkor is, ha nem tudjuk pontosan mit tesz majd Isten, ahogy Jób történetében is olvassuk.
Jób barátja, Elifáz emlékezteti őt, hogy Isten csak azt bünteti, aki valami rosszat tett. Hát ismerje be és akkor tovább tud lépni. De Jób nem tudja, mit tehetett rosszul, kéri az Urat, hogy mutassa meg ezt neki. És azt sem érti, hogy miért beszél így vele a saját barátja.
Így van ez sokszor velünk is. Olykor pont a legjobb barátunk nem ismer minket igazán, vagy aki a legjobban szeret, az nem ért meg.
Ez történik Jóbnál is. Nincs szüksége a barátja tanácsaira, csak arra van szüksége, hogy vele legyen a bánatában.
Nekünk is ezt tanítja ma Isten ezzel a történettel. Az embereknek néha nincs szükségük a válaszainkra, csak arra, hogy ott legyünk mellettük és meghallgassuk őket.
És ugyanígy vagyunk Istennel is. Azt akarom, hogy adjon nekem választ Isten, de ha jobban belegondolok, talán csak arra van szükségem, hogy velem legyen a fájdalmaim idején. Ezért imádkozunk hittel ma, holnap és holnapután, ahogy haladunk az úton az Atyával, Ábrahámmal, Sárával és Jób testvérünkkel együtt!
(Fordította: Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
7. nap, Isten szövetsége Ábrámmal — Ter 14-15., Jób 3-4, Péld 1,8-19. (2024. 10.15., kedd)
Atyánk! Köszönjük, hogy Igéddel lehetünk, köszönjük, hogy feltárod nekünk szívedet és megvilágosítasz minket! Köszönjük, hogy tüzet hozol a szívünkbe és megtanítasz minket szeretni! Atyánk, add, hogy jobban megértsük szándékaidat és még jobban bízzunk Benned! Ámen!
Rengeteg dologról van szó a mai napon! Olvashattunk arról, hogyan találkozik Ábrám a királyokkal, akik hadat viselnek. Ezután embereivel megmenti unokaöccsét, Lótot. És mi történik még? megjelenik egy papkirály, Szálem, a későbbi Jeruzsálem királya, Melkizedek, aki megáldja őt, valamint kenyeret és bort ajánl fel áldozatul. Nagyon érdekes, hogy Jézust is úgy írják le később, mint aki pap, méghozzá Melkizedek rendje szerint. Ennek rengeteg oka van, de legfőképp az, hogy Jézus örök: a Fiúnak nincs kezdete, sem vége. Ő nem örökölte a papságot, ő minden idők nagy főpapja. Melkizedek emlékeztet rá, mert nincs szó róla, hogy valamikor emberek által kapta volna a papságát, olyan, mintha az közvetlenül Istenből fakadna.
És itt van még ennek a papkirálynak a hihetetlen ajándéka is, a kenyér- és a boráldozat. Ugyanígy ajánlja fel Jézus is azt a kenyeret és bort, ami az ő valóságos teste és vérévé válik. Minden szentmisén a papok, akik egyesülnek Jézussal, a nagy főpappal, ugyanígy mutatják be az ő testének és vérének áldozatát, a kenyeret és a bort.
Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy Ábrám neve Ábrahámmá változzon! Láthatjuk a hihetetlen szövetséget is, amit az Úr Ábrámmal köt. Mit tesz Ábrám? Fog egy hároméves kost, egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy gerlét és egy galambot.
A madarak kivételével mindet kettőbe vágja és utat képez a két fél között. Az ősi világban ez a módja a szövetségkötésnek. Ösvényt képezni az állatfelek közt és áthaladni ott, a véren és a beleken keresztül. Vállalni, hogy úgy járok, mint ezek az állatok, ha nem leszek hűséges.
És Ábrám vár. Isten pedig maga halad át. Ő vállalja a szövetség minden követelményét, a maga oldaláról örök hűséget fogad! Ez az egészen észbontó esemény megpecsételi az Úr összes ígéretét, a családot, a földet, és azt is, hogy a világot Ábrámon keresztül áldja meg. Ez mind be fog következni!
Feltűnhetett az is, hogy Ábrám nem halad át. Egyesek úgy gondolják, ez Isten irgalmát tükrözi, mivel a Teremtés könyvének eddigi fejezeteiben bebizonyosodott, hogy az ember esendő és élete szinte másról sem szól, mint az elbukásról.
Itt a 12. fejezetben pedig csak Isten halad át az ösvényen azt üzenve: tudom, hogy hűtlen leszel, de én magamra veszem a te kudarcaidat is. És ezt meg is teszi Jézus személyében. Az Úristen magára veszi sebeinket, sikertelenségeinket és bűneinket is. Dicsőség ezért Neki!
Végül pedig itt van Jób könyve. A címszereplő már a végét járja. Tegnap még azt mondta, akkor is imádni fogja Istent. Így is bízni fog Istenben. Most viszont kiönti szívét és azt kívánja, bár meg se született volna. Végigmondja a hosszú beszédet, hogy mennyivel jobb lett volna már az anyaméhben meghalni. Ekkor az egyik a három barátja közül, akik hét napon és hét éjjelen át együtt voltak vele, megszólal.
Amit pedig ettől a baráttól, Elifáztól hallunk, egy olyan világképet tükröz, amely szerint minden szenvedés oka a személyes bűn. „Jób, figyelj, Isten sohasem hűtlen! Nem is igazságtalan!” Ez igaz, de végül is kimondja a lényeget, amit másnap elismétel, hogy az ember minden szenvedés az általa elkövetett bűnök következménye.
Tudjuk, hogy ez nem igaz. Tudjuk, hogy a bűn szenvedést tud okozni, de nem minden szenvedés oka a személyes bűn. Némely szenvedés attól van, hogy egy megtört világban élünk. Tehát a bűnbe esett világ, a nagyobb összefüggés is számít! [Teológiai értelemben igaz, hogy minden szenvedés oka az emberiség elszakadása Istentől, a bűnbeesett állapot, de ez nem jelenti azt, hogy minden emberi szenvedés mögött az adott ember saját bűne áll. – A szerk.]
Később még azt is megnézzük, Isten miért engedte meg, hogy a sátán lesújtson Jóbra, mert ez itt most elég sportszerűtlennek tűnik. Van egy igaz és tisztességes ember, és Isten csak úgy átengedi a sátánnak? Mi folyik itt?!
A következő pár napban ezt is megfejtjük. Addig viszont fontos tudni, hogy az Úr nem tisztességtelen, Ő szereti Jóbot és szeret téged is! Ezt kulcsfontosságú megérteni, ahogy végigmegyünk Jób könyvén és az egész Biblián. Ez Isten szerelmes levele számodra, ezért hirdetjük neked! Ámen!
(Fordította: Kósa Gergely, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
6. nap – Bizalom az Úrban. Ter 12-13., Jób 1-2., Péld 1,1-7. – 2024.10.14., hétfő
Kedves Bibliaolvasók! Mától a új szakaszt kezdünk, előrehaladva a Szentírás történeti felosztása szerint. A Pátriárkák, az ősatyák kora következik. Ehhez figyelmetekbe ajánljuk az előző felvezető bejegyzésünket is, amely segítséget nyújt ennek a nagyobb egységnek a feldolgozásához! Kitartást és sok örömet Nektek! A továbbiakban ismét Mike Schmitz atya napi elmélkedésének összefoglalása következik:
Ma a Teremtés könyve 12. És 13. fejezetét olvassuk, és hozzákezdünk két másik könyvöz is! Jób világába látogatunk el, a szenvedő igaz ember világába, valamint a Példabeszédek könyvéhez, a bölcsességi irodalom egyik fontos darabjához.
Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked és dicsőítünk Téged! Köszönjük az Igédet, köszönjük, hogy kinyilatkoztatod magad, hogy még a megtört helyzetekben is feltárod nekünk a szívedet. Kérünk Téged, küldd el Szentlelkedet, hogy amikor megtörtek vagyunk, amikor elbukunk, amikor szenvedünk, még mélyebben forduljunk Hozzád, hogy ne átkozzunk Téged, hogy ne fussunk el Tőled, hogy ne bújjunk el Előled, hanem jöjjünk Hozzád a megtörtségünkben és szükségleteink közepette. Jézus nevében kérlek. Ámen.
A történeti könyvek újra és újra megmutatják nekünk hogy a hit óriásai is esendő emberek, mint Ábrám, akinek a neve Ábrahám lesz, és Sárai, aki Sárának fognak majd nevezni. Ők követik az Urat, megteszik a hit lépéseit, Ábrám hallja az Úr szavát, az Ő ígéretét, hogy általa fogja megáldani a világot. De még ő is, megtörtségében és félelmében, amikor Egyiptomba mennek, Sárait a húgának állítja be, hogy a fáraó felesége lehessen… Erről jogosan azt mondhatjuk: Hogy tehet ilyet bárki! Nemhogy egy pátriárka! Hogy tehet ilyet valaki, akiről az Egyház azt mondja, hogy a hitünk atyja?
Vagy itt van Jób könyve, ami még zavarba ejtőbb, mert itt van az igaz Jób, Isten fiai pedig járnak körbe a világon, vagyis ez arra utal, hogy az Úr angyalai járják a világot, és megjelenik Sátán is, akinek, úgy tűnik, bejárása van Istenhez – még ha hozzá is szoktunk, hogy Sátán, Lucifer kegyvesztetté vált Isten előtt. [Itt ismét az irodalmi műfaj sajátosságaira kell gondolnunk. Az ókori szerző így mondja el, hogy a következő próbatételeket Isten megengedi, de nem Ő kezdeményezi, nem is Ő hajtja végre közvetlenül. – A szerk.] Sátán héberül “ha satan”, amelynek jelentése ‘a vádló’, az, aki vádol. És mit akar? Jóbot vádolni, még Istent is vádolja azzal, hogy Jób csak azért szereti őt, csak azért szolgálja őt, mert Isten megáldja Jóbot, de amint szenvedni fog, hűtlen lesz. Tehát amit itt látunk majd a két férfi, meg Sárai esetében, hogy az utuk kezdetén egyikük sem tökéletes. Hívja őket az Úr, de egyik sem tökéletes. Ugyanakkor Ábrám és Jób hite is megnyilvánul. Látjuk a mai olvasmányban, hogy Ábrám, azt mondja: Unokaöcsém, Lót osszuk el a szállásterületet köztem és közted, “ha te balra mégy, én jobbra, ha te jobbra mégy, én balra, semmilyen széthúzás vagy viszály ne legyen közöttünk”. És Lót lelkiismeret-furdalás nélkül választja a jobbik földet, a Jordán termékeny völgyét. Egyáltalán nincs versengés a helyért. Ez Ábrám hűségének és hitének komoly jele. Ez annak a jele, hogy Ábrám hajlandó azt mondani: Tudom, hogy az Úr továbbra is gondoskodni fog rólam.
Ugyanez a helyzet Jóbbal is. Amikor bajba kerül, a teljes vagyonát elrabolják, a szolgáit megölik, a gyerekei meghalnak, Jób válasza ebben a helyzetben az, hogy nem átkozza Istent, hanem dicsőíti őt. Persze egyre rosszabb lesz minden Jób számára, ahogy telik az idő, de Jób kezdeti válasza a dicsőítés, az, hogy azt mondja: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21)
Ez a mi elhívásunk is, mindannyiunké. Nem azért, mert mindig átlátjuk az életünk eseményeinek értelmét, hanem mert tudjuk: az Úr mindig jelen lesz, amikor megengedi ezeket az elképesztő próbatételeket… És Jób kiállja ezeket a hihetetlen próbákat. Jóbnak meg kell küzdenie a belső és külső hangokkal, a barátaival, a feleségével, akik azt mondják, forduljon el Istentől, még a belső hanggal is, amelyik Istent akarja hibáztatni (ne feledjük, Sátán, “ha satan” az, aki vádol), van valami, ami belebújik Jóbba, aki mindig és mindenkit vádolni akar. De itt van Isten is, aki annyira hűséges, hogy még akkor is rendíthetetlenül kitart mellettük, amikor hűtlenek vagyunk, és állhatatosan hív minket, Ábrámot, Sárait, Jóbot, hogy hozzá tartozzunk.
Ahogy folytatjuk az utunkat a bibliaolvasásban, arra hívok mindenkit, hogy kimondja: Rendben, Uram, tedd a szívemet még inkább Jób szívéhez hasonlóvá, hogy a szenvedésben is tudjalak dicsőíteni Téged! Tedd a szívemet Ábrám szívéhez hasonlóvá, hogy amikor nem tudom, merre kell menni, amikor arra van szükség, hagyjam, hogy kijavíts, és bízzak Benned, mert erre leszünk hívva a következő egy évben! Ámen!
(Fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán)
5. nap, Bábel tornya – Ter 10-11., Zsolt 2.
!!! Örömmel adjuk közre a mai, pénteki olvasmányokhoz tartozó elmélkedést (Lásd alább.) Felhívjuk követőink figyelmét, hogy szombat-vasárnap megállunk az olvasással és hagyunk időt az esetleges lemaradások bepótlására, az olvasottak és a magyarázatok újbóli átelmélkedésére. Most hétvégén viszont érkezik új anyag: A hétfőn kezdődő új korszak, a Pátriárkák korának felvezető tanításával. Hétfőtől pedig a szokott rend szerint folytatjuk a napi igék és a magyarázatok közreadását !!!
„Urunk, Noé története után látjuk az emberi család elterjedését a földön. És látjuk, hogy ez a család megtört. Mi is megtörtek vagyunk, de kérjük, hogy e sebzettség ellenére hozz ki belőlünk jó és nagyszerű dolgokat, a Te kegyelmed által! Ámen.”
A 10. fejezetben Noé családfáját majd a 11. fejezetben Bábel tornya történetét olvassuk. Ezek az utolsó fejezetek az ősi időkről, ezután már a pátriárkák történetei kezdődnek, Ábrahámmal és Sárával (nálunk a jövő hétfőtől).
A 10. fejezetben Noé fiait (Szem, Kám és Jáfet) és azok utódait ismerjük meg. A leszármazottak között van egy bizonyos Nimród, akinek a neve kiemelkedik. Nimród egy nagyon jelentős személy. „Ez volt az első uralkodó a földön. Nagy vadász volt az Úr előtt.” (Ter 10,8) „Uralma kezdetben kiterjedt Bábelre, Erekre, Akkádra és Sineár földjén minden városra” (Ter 10,10). Az ősi Bábel megfelel a későbbi Babilonnak és Nimród volt az első, akinek hatalma volt, aki birodalmat alapított. Gondolhatnánk úgy rá, mint egy kiemelkedő, szereplőre, aki szinte már hős.
Ahogy azonban a történet kibontakozik rájövünk, hogy Nimród szívében ugyanaz volt, mint azoknak a szívében, akik a Bábel tornyát építették. Ez pedig a mindent elsöprő törtetés és nem egy egészséges ambíció a kiválóság által. Nagy különbség van a kettő között. A szentírásban egyértelműen benne van, hogy emelkedjetek ki, legyetek tökéletesek, de úgy, mint a szentek.
Nemrég rábukkantam Maximilian Kolbe atya pappá szentelés előtti írásaira, amelyekben megfogalmazza a céljait. Leírja, hogy ő szent akar lenni, nagy szent! (Az is lett!) Ezt a fajta vágyat az Úr teszi a szívünkbe és azt szeretné, hogy ezt mi gondozzuk és mindig törekedjünk rá, hogy szentek legyünk. Az ilyen fajta igaz kiemelkedésre teremtett minket Isten, ami Istent dicsőíti meg.
Nimród az ellenkező fajta nagyságot akarja elérni. Azt olvassuk, hogy Nimród „Nagy vadász az Úr előtt” (Ter 10,9), ami utalhat arra, hogy Nimród az Úr előtt járt, tőle jött az ereje és tisztelte az Urat. De vannak régi keresztény kommentárok, ahol úgy értelmezik, hogy Nimród szembefordult az Úrral. Annak ellenére, hogy hatalmat adott neki, Nimród a saját maga felmagasztalására használta az erejét. Azért gondoljuk, hogy ez a megfelelő magyarázat, mert a 11. fejezetben az áll, hogy egy nyelv volt az egész világon a Nimród alkotta királyságban, ahol így beszéltek: Építsünk tornyot, „amelynek teteje az égig ér. Szerezzünk nevet magunknak” (Ter 11,4). Ez Nimród eredeti királyságának a területén történt, ahol még élhetett Nimród szellemisége, a hatalomvágy szelleme.
Nem azzal van a baj, hogy magas tornyot akarnak építeni, hiszen ma is sok csodálatos, hatalmas templomot és katedrálist építenek az emberek Isten tiszteletére, dicsőségére, imádásra. A gond ott van, hogy MI akarjuk ezt építeni, hogy MI szerezzünk nevet magunknak. Ez a különbség a kiemelkedés és a feltörekvés között. Kiemelkedés esetén Istent akarjuk dicsőíteni, a feltörekvéssel pedig saját magunkat. (Itt hozzátesszük, hogy a toronnyal kimondottan az eget akarják ostromolni, ahol Isten lakik. Eszünkbe jut a sátáni kísértés a bűnbeeséskor, hogy az ember legyen olyan hatalmas, mint az Isten, de anélkül, hogy elismerné Isten hatalmát. Úgy látszik, hogy ez a bűnbeesés utáni emberiség jellemzője, amely sajnos a mai napig is látszik. Erre utal a ma olvasandó 2. zsoltár is. – A szerk.)
Ez még csak az eleje a Bibliának és máris megkérdezhetjük magunktól, hogy Uram valóban a Te dicsőségedért akarok kiemelkedni, mint Maximilian Kolbe atya?
Ő mondja, hogy ne az én dicsőségemre tegyél szentté, mert te vagy az, aki azzá teszel. Te vagy aki meghívsz a szentségre, aki megalkotott és megváltott. Ha nem törekszünk erre, akkor nyugtalanság lesz bennünk, nem leszünk azok, akinek lennünk kellene. Lehet, hogy mi nagyon törekszünk, rohanunk, keresünk valamit, de lehet, hogy rossz az irány, rossz dologért hajszoljuk magunkat. Talán csak a saját hírnevünkért, önmagunk felmagasztalásáért tesszük.
Ábrahámnak azt mondta Isten – hamarosan olvassuk –, hogy nagy nevet adok neked! Ő elfogadta, de Isten dicsőségére. Teljesen más, ha mi akarunk magunknak nevet szerezni, vagy ha Isten emel fel, és ad nekünk nevet! Ahogy Szalézi Szent Ferenc mondta: Legyél, aki vagy és akit Isten akar, hogy legyél, törekedj a tökéletességre, ne csak a hatalomra vagy a hírnévre.
Ezen a módon engedem, hogy az Úr megajándékozzon és használni akarom az ajándékaimat az Ő dicsőségére, valamint hogy segíteni tudjak másoknak.
Hozzunk ma egy döntést, hogy nem Nimród akarok lenni, hanem szent! Ahogy Szent Maximilian Kolbe mondja: Tegyél szentté, tegyél nagy szentté!
(Összefoglaló Mike Schmitz atya 5. naphoz tartozó elmélkedéséből. Fordította: Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
4. nap., A vízözön – Ter 7-8-9., Zsolt 1.
Tegnap hallottuk hogyan készítette el Noé a bárkát. Mindent úgy tett, ahogy Isten parancsolta neki.
A Szentírás többször is kiemeli hogy Noé igaz ember volt, és „kegyelmet talált az Úr szemében” (Ter 7,8). Noé mindent megtett, amit Isten kért tőle. Majd jött az árvíz és elpusztította a földet, elpusztított mindent, ami nem volt a bárkában.
Ez a történet az egyik legismertebb az egész Bibliából. Megjelenik a szivárvány (vagy: íj=bow) a levegőben, de van valami nagyon erőteljes ebben a szivárványban („ívben”). Az íjász az íjat nem egy háborúban fogja használni pusztításra vagy halálos sebzésre, hanem Isten leteszi az íjat és kijelenti, hogy soha többé nem fogja elpusztítani a földet vízözönnel. Tehát Isten teremt békét azáltal, hogy szövetséget köt Noéval és a családjával.
Isten néhány dolgot teljesen egyértelművé tesz. Először is, ahogy megérzi az áldozat illatát ezt mondja: „Az ember miatt többé nem átkozom meg a földet hiszen az emberi szív vágya ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra. Nem törlök el még egyszer minden élőlényt, ahogy megtettem” (Ter 8,21). Vagyis Noé áldozata megvolt, és Isten válasza, hogy leteszi az „íjat”.
A 9. fejezetben Isten két dolgot említ. Az egyik, hogy az ember megeheti az állatot. Ez nem egy parancs, hanem egy engedély, amit az árvíz után ad Isten. (Ádámnak és Évának a paradicsomban még a növényeket adja táplálékul.) A másik, hogy megtiltja a gyilkosságot. Természetesen már azelőtt is tilos volt ölni. Itt Isten ezt mondja: „Aki embervért ont, annak ember ontsa ki a vérét, mivel Isten saját képmására teremtette az embert” (Ter 9,6). Ez egy egyértelmű tiltása a gyilkosságnak. A szövetség, ami Isten és ember között köttetik, emlékeztet arra, hogy az emberi élet Isten ajándéka. (A KEK 2260. pontjában ez áll). Tehát az emberi élet Isten ajándéka, mert Isten a saját képmására teremtette az embert.
Ugyanakkor az emberi erőszakosság is megjelenik. Noé története rámutat arra is, hogy az ember esendő szívű (ahogy ezt láttuk a 3. fejezeben a bűnbeesésnél, a 4. fejezetben Káin és Ábel történetében).
Visszatérve az állatok szerepéhez, a Katekizmus így nyilatkozik a 2416. és a 2417. pontban: „Az állatok Isten teremtményei, gondviselő gondoskodásával veszi körül őket. Már puszta létükkel is áldják és dicsőítik Őt. Az embereknek is jóakarattal kell közeledniük hozzájuk.” A 2417. pontban látjuk, hogy Isten az állatokat azok sáfárságára bízta, akiket a saját képmására teremtett. Ezek vagyunk mi, emberek. Ezért is jogunkban áll az állatokat megenni és ruházkodásra használni. Szabad megszelídíteni azokat, hogy az embert segítsék a munkában, és ugyanúgy erkölcsileg elfogadott, ha orvosi vagy tudományos kutatásokra használjuk azokat. Természetesen csak ésszerű határokon belül és ha az emberi életet szolgálják. Ugyanakkor nincs joguk az embereknek az állatoknak szenvedését vagy halálát okozni, ha az saját hóbortjukat szolgálja.
Isten megkülönbözteti az állatokat az emberektől. Az állatot meg lehet ölni, de az ember életét soha nem szabad kioltani. Ez a parancs azért adatott, mert az emberi szív esendő. Ott van bennünk a hajlam, hogy rossz dolgokat tegyünk. És ezzel mindig számolni kell, ahogy látjuk a folytatásban:
A Noéval kötött szövetség leírása után Noé fiainak, története következik. Három fia, akiktől majd minden nemzet származik: Szem, Kám és Jáfet.
Miután a földműves és szőlőműves Noé egy alkalommal bort iszik, megrészegülten fekszik a sátorban mezítelenül. Fia, Kám (Kánaán atyja) bemegy és meglátja mezítelen testét. Szól a testvéreinek, akik hoznak apjuknak egy köntöst és háttal közeledve, hogy ne lássák meg meztelenségét, befedik azt. Hogy lehet az, hogy Kámot, (Kánaán atyját) ezek után megátkozza Noé? Azért, mert meglátta a testét? Nos, a Szentírás-kutatók szerint az, hogy látta a mezítelen testét, úgy értelmezhető az akkori nyelvi környezetben, hogy apja feleségével hált, vagyis vérfertőző kapcsolatra lépett a saját anyjával. Nem csak a bujaság bűnéről van szó, hanem az apa megalázásáról, méltóságának és férfiúi mivoltának kioltásáról. Tehát hogy Szem és Jáfet „nem néztek oda”, azt jelentette, hogy ők tisztelték apjukat. Mivel Kám a kánaániták atyja, ők Izrael népének ellenségei lettek, akik Szem fiai. Ez az ellentét végig jelen van az Ószövetségen.
Mindez felhívja a figyelmünket arra, ami a Szentíráson végigvonul a családokkal kapcsolatban, vagyis hogy a családban ott van a törés, a sebzettség is. Noé után Ábrahám és Sára családját ismerjük meg, ahol szintén jelen van az összetörtség, de más módon, mint Noé fiainál.
A család nagyon jó, mint ahogy a Szentírás visszatérően hangsúlyozza, hogy az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtetett. Ez mégsem fedi el azt a tényt, hogy mennyire sebzettek vagyunk és hogy szívünkben hajlunk a bűnre. Mindez aláhúzza, hogy mennyire szükségünk van a kegyelemre!
Mit tegyünk hát? Amit Noé áldozata kifejez. Azt mondhatom: „Uram, tudom, hogy a Te képmásod vagyok, de azt is tudom, hogy megtört vagyok, és egyedül nem tudom legyőzni a rosszat. Ezért a Te uralmad alá vetem magam és kérem kegyelmedet és erődet! Könyörgöm kegyelmedért és erődért, kegyelmed uralmáért énbennem, mert szükségem van rá! Mert tudom, hogy arra hívtál, hogy a magasságokban járjak, és nem arra, hogy a mélységbe zuhanjak. Bízom benned, Uram!” Ámen.
(Szabó-Kasovitz Gyöngyi fordítása, szerkesztette Kunszabó Zoltán)
3. nap., Noé bárkája – Ter 5-6. fej., Zsolt 136.
Mennyei Atyánk, annyira hálásak vagyunk, hogy nekünk adtad igédet. Köszönjük, hogy nem mondtál le rólunk, és különösképpen azt, hogy továbbra is beszélsz hozzánk, amikor megtörtek vagyunk. Nem szűnsz meg felénk nyújtani kezed bajainkban és e világ szörnyűségei között.
Dicsőítünk téged, hálát adunk Igédért és azért, ahogy továbbra is fenntartod ezt a világot. Jézus nevében fordulunk hozzád. Ámen.
A bűn eljött a világba
A dolgok meglehetősen gyorsan eszkalálódnak itt, most hogy a bűn belépett a világba. A dolgok hirtelen elég vaddá válnak.
Szet születése
Ha emlékszel még a Teremtés 4-re, annak is a legvégére, ott Ádám újra megismerte feleségét, aki egy újabb fiúnak adott életet. Őt Szetnek hívták. Az ötödik fejezetben egy csomó ember nevével találkozunk, amiket könnyű elolvasni és nehéz kimondani. Ezek Szettől származnak. Így már két vérvonal tárul elénk.
Isten fiai és az emberek lányai
Ott van Káin családfája, és ott vannak Szet utódai is.
Kétféle ember, de ugyanaz a család. A hatodik fejezet ezt szétválasztja, és ehhez értenünk kell, hogy Szet Ádám és Éva gyermekeként született Káin után. Megfigyelhetjük azt is, hogy Szet utódait Isten fiainak hívják, míg Káinéit emberek lányainak.
Vegyesházasság
Különösnek hathat, hogy az Isten fiai szépnek találták az emberek lányait, nőül vették őket, és ez figyelemre méltó.
Mit jelent ez?
A válasz a családfában rejlik, amit az 5. fejezetben láttunk. Jeff Cavins és Tim Gray Istennel járva (Walking with God) című könyvében talán a legjobb választ találhatjuk meg erre a kérdésre.
Szet Ádám képmása, aki Isten képmása
A Teremtés könyvében, Ádám vérvonalában, fontos nyomokra lelhetünk. Míg a modern olvasók hajlamosak a családfákat unalmasnak találni, nagyon fontos részleteket rejtenek, amik legtöbbször céltudatosan vannak elhelyezve, hogy felkészítsenek minket az elkövetkezőkre. Ádám családfája, mint korábban megfigyeltük, annak elbeszélésével kezdődik, hogy Szet Ádám képmására és hasonlatosságára született és arra is emlékeztet, hogy Isten saját képmására férfinak és nőnek teremtette az embert.
Káinról ez nincs megemlítve
Ezekről nem hallottunk a negyedik fejezetben, ahol Káin vonala szerepel. Ez élesen szétválasztja a két családfát.
Káintól származnak a gyilkosok és többnejűek, mint például Lámech, miközben Szettől az igaz emberek, mint Énok és Noé, akik Istent imádják és az Úr nevét hívják segítségül. Ez a vérvonal kapja meg a jelzőt, hogy Ádám és Éva képmására jött létre, akik viszont Isten képére és hasonlatosságára teremtettek. De ez a vonal sem marad tiszta.
A megszülető „óriások” (héb. ’nephilim’) valószínűleg inkább a káini vérvonal jellegzetességeit hordozzák, mert nevük a héber ’elbukni’ (’nephal’) igéből képződik.
Szet gyermekei az Úrral járnak, Káinéi nem
És még mindig nem fajelméleti alapon mondom ezt, hiszen mindketten ugyanazoktól a szülőktől származtak, hanem arra gondolok, hogy Szet az Úr útján járt, míg Káin nem az Úr útján járt. Két különböző életmódról van szó. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a keresztházasság hozott gonoszságot a földre.
A házasság meghatározza az életpályát
A házasság természetesen nem rossz dolog. De az, hogy kivel házasodsz, döntően befolyásolja életpályádat és családod sorsát is, akár jó, akár rossz irányba. Itt is azt látjuk, hogy az Úrral járó emberek megszűntek az Úrral járni éppen emiatt a vegyesházasság miatt a Káintól származókkal.
Ez nem azt jelenti, hogy Szet gyermekei automatikusan szentek és Káinéi nyilvánvalóan bűnösek.
A környezet hatása
Mindnyájan ebbe a romlott világba születtünk, de tudjuk, nem mindegy, milyen gondolkodású emberekkel vesszük magunkat körül.
Bibliai világkép
Ezért is készül ez a sorozat, ami a Bibliát dolgozza fel egy év alatt, hogy egy Bibliai világképet adjon. Megmutatja a döntéseket, melyek mások hoztak, akár az ősidőkben is, olyanokat, melyek nagy pusztítást okoztak, és olyanokat is, amik nagy reményt.
Remény a pusztításban
Mert még abban a nagy pusztításban is, amire Isten Noét készíti fel, és az emberiség nagy részének végét jelenti, nagy remény van, hiszen a föld romlott volt és erőszakkal terhelt.
A daganat kiirtása
Isten úgy döntött, gyökerestől kiirtja ezt a daganatot. A rákot pedig csak úgy lehet megölni, ha minden pusztul, ami belekapaszkodik.
Senki sem teljesen rossz vagy jó
Ugyanakkor Isten elrendeli Noénak, hogy bárkát készítsen, mert megígéri, hogy felemeli őt, amiért belekapaszkodott. Az egyik ilyen dolog, amit korunkban felismerhetünk, ha a körülöttünk levő emberek mégoly gonoszak vagy jók is, senki sem 100%-ig rossz vagy jó.
Szentként élni egy romlott kultúrában
Jók vagyunk, de romlottak, még ha a körülöttünk levő kultúra még annál is romlottabb.
Ennek ellenére választhatunk, mint Noé, hogy úgy akarunk-e élni, mint azok, akik folyamatosan az Urat keresik és követik. Istennel járhatunk, mint Noé.
Kapaszkodás Istenbe
Feltehetjük a kérdést: Istenem, hogy szeretnéd, hogy ma veled járjak, tekintet nélkül a körülöttem levő kultúrára? Tekintet nélkül a családtagjaim életmódjára? Tekintet nélkül akár arra is, hogy házastársam nem jár Veled?
Az Úrral járhatok, mert Ő minden helyzetben reményt kínál.
Isten a viharban is felemel
Ma hogyan fogsz Istennel járni, mint Noé? Hogy fogsz belekapaszkodni úgy, hogy az élet viharai, az eljövendő özönvizek közepette felemelhessen?
2. nap., Ádám és Éva bukása – Ter 3-4. fej., Zsolt 104.
Minden csodálatosan indult! Isten nem csak az egész világot ajándékozta az embernek, hanem bensőséges kapcsolatot is önmagával. És mégis: most hirtelen minden szörnyű fordulatot vesz! A megkísértés szörnyű történetét látjuk, amely a Sátán, mint kígyó feltűnésével kezdődik.
A Sátán máshol a Bibliában: Leviatán, tengeri szörny, sárkány – félelmetes, hatamlas lény!
Éva tudhatta, hogy veszélyes, mégis szóbaáll vele. Nem nyíltan kísért. Nem kérdőjelzi meg Isten létét vagy tekintélyét, de a szavahihetőségét igen! Isten tényleg azt mondta hogy a kert egyetlen fájáról se egyetek? … Semmi estere sem fogtok meghani, ha jó és rosszt tudásának fájáról esztek… Nem azért tiltja, hogy ne haljatok meg, hanem, hogy ne legyetek olyanok, mint ő! — Megintcsak nem Isten létét vagy tekintélyét vonja kétségbe, hanem a megbízhatóságát: “Tényleg rá mered bízni magad erre az Istenre?”
Mi is hányszor kérdezzük: Uram, miért nem mutatsz többet magadból? Akkor hinnék benned…
De Isten célja nem csak az, hogy higgyünk benne, hanem, hogy hozzá tartozzunk! Ha Isten többet mutatna magából, nekünk akkor is át kellene mennünk ezen a vizsgán, amin Éva és Ádám is: Akarunk-e hozzá tartozni, engedelmeskedünk-e neki, azért mert szeret minket?
Ádám és Éva tudták, hogy Isten szereti őket, mégis ezzel kísértette meg őket a kígyó: Isten nem szeret, mert ha szeretne, ehetnétek arról a fáról!
“Az asszony látta, hogy a fa élvezhető, tekintetre szép, és csábít a tudás megszerzésére.” (Ter3,6). — Hányszor vagyunk így a bűnnel: nézegetjük, és meggyőzzük magunkat, hogy nevetséges, hogy erre azt mondja az Egyház, a Biblia, hogy nem szabad, pedig ez jó nekem, jó ötletnek tűnik megtenni.
Mégis: amikor a bűn mellett döntünk, tudjuk, hogy ez Isten ellen szól, hogy arról döntünk, hogy nem akarunk Istenhez tartozni.
Megnyílt a szemük, látták, hogy meztelenek, kötényt (ágyékkötőt) készítettek. Isten, aki oly közel volt hozzájuk, hívta őket, mire azt válaszolják, hogy elbújtak, mert meztelenek.
A következő sor feltárja, milyennek látjuk Istent. Hogyan halljuk Istentől ezt az egyszerű kérdést? “Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy? Ettél a fáról, amelyről megtiltottam, hogy egyél?” (Ter 3,11)
Isten hangját haragosnak, vádlónak hallod? Vagy a megszakadó atyai szív hangját hallod, aki tudja, hogy milyen nagyszerű tervei voltak a gyermekeivel, hogy ott éljenek az ő szerető közelségében, és nekik most mégis menniük kell, mert egy más útra tértek!
A következmények: A kígyót megátkozza Isten. Ádám és Éva nincs megátkozva, amit ők kapnak, az nem átok, hanem gyógymód, bár fájdalmas: a szülés és a megtört kapcsolatok fájdalma Évának, a verejtékes munka fájdalma Ádámnak — mert nem a szeretetet választották! Szeretetre (munkára, pihenésre, szeretet-kapcsolatokra) lettek teremtve, de elbuktak.
Meg kell tanulniuk, hogy a szeretet mindig áldozattal jár, Éva a fájdalmas szülésben, Ádám a családért folytatott verejtékes munkában tanulja ezt meg
Isten kivezeti őket a kertből, kerubokkal zárja el a visszavezető utat , hogy ne egyenek az örök élet fájáról. Miért nem akarja, hogy örökké éljenek? – Azt nem akarja, hogy ebben a megtörtségben éljenek örökké, mert a bűn miatt nem élhetnek úgy, ahogy eredetileg elgondolta. Az ilyen örök élet kínszenvedés lenne! Ő más utat mutat az örök életre, amely majd örök boldogságre vezet…
Isten még mindig gondoskodik róluk, odakint is: ruhát készít nekik — fellázadtak, nem élhetnek már az Édenkertben, de Isten még mindig gondoskodik róluk — bőrruhát készít nekik. Vagyis valamit fel kellett áldozni Ádámért és Éváért, hogy Isten gondoskodhasson róluk! Itt újból a szeretet és az áldozat összefüggését látjuk!
Aztán máris látjuk a negyedik fejezetben a bűn elterjedését. Az első emberpár két elsőszülöttje közül az idősebb megöli a testvérét. Káin és Ábel áldozata: Isten elfogadta Ábelét, Káinét nem – nem tudjuk pontosan miért, annyit tudunk, Ábel zsenge bárányt mutatott be, Káin pedig csak valamit, a föld terméséből, nem feltétlen az első termést
Megkérdezhetjük magunktól: én mit adok Istennek? A legjobbat? Vagy csak valami felesleget? Sokszor nem azért jelentéktelen az áldozatunk Istennek, mert az ő szemében jelentéktelen, hanem mert a mi szemünkben az. Odaadom-e az első gyümölcsöt Istennek? A napom első pillanatát? – Nem feltétlen időrendben az elsőt, hanem inkább az időbosztásom szerinti legjobbat. Az első biztos dolog, ami bekerül a napirendembe: az ima kell legyen.
Káin merges lesz, és jön a következő bűn. De előtte figyelmezteti Káint, hogy ha szomorú vagy csalódott is, nem KELL vétkeznie. Isten felszólítja, hogy a kísértés idején is álljon ellen és uralja a bűnt!
Összegezve: Isten a világot jónak teremtette; az ember elbukott; a szeretet áldozattal jár, vagyis nekem is áldozatot kell hoznom minden nap: az időmből valamennyit Istennek kell szánnom, de nem a maradékot, hanem a legszebbet, az “első gyümölcsöt”! Ámen!
(Fordította Kósa Kata és Kunszabó Zoltán)
1. nap., Kezdetben – Ter 1-2. fej., Zsolt 19.
Az ókori Keleten, Mezopotámiában élő népeknek szintén voltak teremtéstörténeteik. Miben más a bibliai?
A Bibliában az Isten minden előzmény nélkül a semmiből teremti a világot. A ’bara’ héber ige egyetlen jelentése: Isten által a semmiből teremteni!
Más népeknél az ember teremtését megelőzi az istenek közötti háborúság, erőszak, sőt szexuális erőszak. Előfordul, hogy a legyőzött istenek feldarabolt testrészeiből jön létre a világ és az emberek.
A Katolikus Katekizmus bevezetője ezzel szemben leszögezi, hogy Isten az Ő tiszta jóságából teremti a világot: „Az önmagában végtelenül tökéletes és boldog Isten tisztán jóságából elhatározott terve szerint, szabad akaratból megteremtette az embert, hogy boldog életének részesévé tegye.” (KEK 1.)
Itt Isten abból a célból teremti az embert, hogy megajándékozza a saját boldog életével!
Más teremtéstörténetekben az ember az istenek rabszolgája vagy játékszere, amivel szórakoznak. Az istenek rabszolgaként dolgoztatják az embereket, mert ők nem szeretnek dolgozni.
A Bibliai Istennek nincs szüksége erre. Nem magányos és nem unatkozik. Isten végtelenül boldog és tökéletes önmagában.
A bibliai Isten saját képére és hasonlatosságára teremti az embert – más vallások nem állítanak ilyet. Pontosan ebből az Isten-képmási létből fakad az ember elidegeníthetetlen méltósága! Nem attól függ a méltóságunk, hogy mennyire vagyunk tökéletesek vagy kiválóak! A bibliai szemlélet szerint fogyatékos ember, az anyaméhben fejlődő magzat vagy a kómában lévő személy is teljes emberi méltósággal bír! Csak azért, mert Isten képmása.
Itt Isten nem irtózik a munkától: ő maga dolgozik, ő maga teremt! Isten világában a munka nem büntetés. Részben erre teremt minket, ez a három cél egyike: „Dolgozz, mint én!” (Erre utal, hogy a kertet „művelni és őrizni” kell (Ter 2,15), illetve uralkodni felette (Ter 1,28). „Pihenj, mint én!” (A hetedik napon.) „Szeress, mint én!” (Az Isten- és emberszeretet az alap, és emberi segítőtársa is van.)
Az első két fejezet egy-egy teremtéstörténetet mond el. Az első teremtéstörténet a nagy, kozmikus képet mutatja meg. A második teremtéstörténet ráközelít az ember teremtésére, és arról mond el sokkal többet.
A két Teremtéstörténet a héber költészet nyelvén jelenik meg előttünk, amely sűrített, szimbolikus és drámai. Az első teremtéstörténet első 3 napja a kozmikus kereteket jelöli ki (tér, idő, föld), a második három nap arról szól, hogy Isten hogyan tölti be a kereteket. Mivel költői szöveget olvasunk, senki ne lepődjön meg azon, hogy előbb van világosság, mint nap, hold és csillagok. Létezik olyan magyarázat, hogy a világosság az Istenhez tartozó szellemvilág teremtésére utal, a sötétség pedig az Isten ellen fellázadt szellemvilágot jelenti. Sötétséget nem is teremt Isten, csak szétválasztja a világosságot a sötétségtől!
A második teremtéstörténet középpontjában az ember teremtése áll, amely a férfi teremtésével kezdődik. De elhangzik Istentől a kulcsmondat: „Nem jó az embernek egyedül lenni. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő” (Ter 2,18). A „segítő” (héber: ’ezer’) nem alávetettet jelent, hanem partnert. A héber szó huszonegyszer szerepel az Ószövetségben, ebből tizenkilencszer Istenre vonatkozik: Isten az én segítőm. A mellérendeltség abból is látszik, hogy Isten Ádám oldalából alkotja meg Évát: hogy egymás mellett járjanak, egymást átöleljék, egymást karjaikkal védelmezzék!
Ádám felujjong, amikor meglátja Évát és felismeri, hogy alapvetően azonos vele: „Ez már hús a húsomból és csont a csontomból… Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz!” (Ter 2,23-24)
Nem szégyenkeznek egymás előtt, mert még nincs szégyen, nincs diszharmónia. Még minden jó!
A két teremtéstörténet a végtelenül jó és tökéletes Isten szeretetének története, aki szabad akaratából úgy határozott, hogy saját életében részesít minket!
Egy jó világban élünk, amit Isten teremtett, de ami összetört és rossz irányba fordult. Holnap ezzel folytatjuk!