45. nap, Imádkozz a papokért – Kiv 29, Lev 21, Zsolt 119,121-176 (2024.11.06., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsérünk és hálát adunk neked. Köszönjük szavadat. Köszönjük a papság ajándékát, amelyet nemcsak Izrael népének adtál, hanem az új és örök főpap, Jézus Krisztus által az Egyháznak is. Úgy, ahogy az most is létezik, és ahogy az alapításakor létezett, amikor Szent Fiad felajánlotta magát értünk az Utolsó Vacsorán, és azt mondta: Vegyétek és egyétek, ez az én testem! Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan! Ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, amely értetek adatik!
Úr Jézus Krisztus, köszönjük, hogy Te vagy a nagy főpap, és köszönjük, hogy férfiakat választottál ki közülünk, hogy részesedjenek a küldetésben, az identitásban, és részesedjenek papságod szolgálatában! Segíts mindnyájunkat közeledni hozzád, hiszen a keresztséggel mindenkit részesítesz az általános papság kegyelmében. Segíts mindannyiunknak felemelni a hangunkat, szívünket, hogy együtt felajánljuk a nagy áldozatot az Atyának a Te nevedben, Jézus, Szentlelked erejével! Ámen.
Kedves Barátaim! Olyan sok mondanivalóm van a mai olvasmányokkal kapcsolatban, a Kivonulás és a Leviták könyvéből! Az egyik fontos téma, amit újra és újra hangsúlyozni kell, hogy az Újszövetségben a papok nemcsak arra vannak hivatva, hogy az Úrhoz tartozzanak, és hogy vezessék a népet az istentiszteletben, közbenjárókként Istenhez forduljanak a népért, hanem arra is, hogy szentek legyenek, hogy meghatározott módon éljenek. Sajnos sok pap, köztük én is, sokszor kudarcot vallunk ebben, kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Tudjuk, mik a nagy bűnök, a súlyos vétkek, de ott vannak a kisebb hibák is, amelyek minden keresztény életében megmutatkoznak, amikor nem élünk az Úr szentségére való meghívásunk szerint.
Ezért ma, a 45. napon arra hívlak benneteket, hogy szenteljük ezt a napot papjainkért való imádságnak. Ne csak azért imádkozzunk, hogy több pap legyen, hanem hogy azok, akik már szolgálnak, valóban szentek legyenek, és éljenek Jézus Krisztus meghívása szerint. Tudom, mennyire szükségem van Isten kegyelmére naponta, mindenben, a legkisebb dolgoktól kezdve a legnagyobbakig, és hogy nélkülözhetetlen számomra a bűnbánat szentsége, amit oly gyakran igénybe veszek. Arra kérem Istent, hogy segítsen olyan pappá válnom, aki igazán az Ő szíve szerint való ember, aki tényleg Őt választja.
Ahogy a 119. zsoltárban ma olvastuk: „Csak éljen a lelkem, hogy áldjon téged, és utasításaid segítsenek engem! Eltévedtem, mint a bárány, mely útját vesztette” (Zsolt 119,175-176). Ez a zsoltáros imája, aki szereti az Úr törvényét, aki olvassa, gyönyörködik benne – de elismeri, hogy mégis eltévedt. Ezért kérjük az Urat, hogy keressen meg minket, mint elveszett juhait. Meg kell keresnie, mert sokszor nem tudjuk, hogyan is térjünk vissza Hozzá! Ne csak fogadjon vissza, hanem keressen meg, találjon meg, vegyen a vállára és hozzon haza! Ez az én imám magamért és mindannyiunkért!
Ezért imádkozzunk: a papjainkért, hogy legyenek szentek, és magunkért is, hogy az Úr keressen meg minket, amikor eltévelyedünk. Az Úr már most is szeret téged, ismeri a nevedet, és keres téged ma is, hogy hazavigyen!
Imádkozzunk egymásért, mert Isten kegyelme nélkül nem tudunk megváltozni! Alig várom, hogy holnap újra találkozzunk! Isten áldjon Benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedésének felhasználásával és Orosz Péter közreműködésével közreadja Kunszabó Zoltán.)
44. nap, A papok öltözéke – Kiv 27-28, Lev 20, Zsolt 119,57-120 (2024.12.05., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőség neked azért, amit cselekszel! Köszönjük Igéd, köszönjük a 119. zsoltár imáját! A zsoltáros mi vagyunk. Egyrészt azt mondjuk, hogy hűségesek vagyunk hozzád, és Te jó vagy, másrészt azt mondjuk: „ Jaj, Uram, nincs időnk…” Segíts, hogy bízzunk benned, ha nem tudjuk mitévők legyünk. Segíts bennünket engedni, hogy Te formálj minket! Segíts, hogy megengedjük, hogy szeress minket, hiszen tudod, mennyire szükségünk van a szeretetedre! Ezt kérjük a mi Urunk, Jézus Krisztus nevében. Ámen.
Van egy szépséges sor a most olvasott Kivonulás könyve-fejezetben, a leírásban, hogy mit kell a papoknak, Áronnak és fiainak viselniük. Ők a levita papok, hiszen a papság tagjai csak Lévi törzséből származhattak. Nem kellett egyenként megkülönböztetni, hogy valaki levita papságra kapott-e elhívást, mert vagy beleszületett a törzsbe, vagy nem. Szóval, van itt egy érdekes megfogalmazás a szent szövegben, amikor a papok liturgikus ruháiról esik szó. Így szól: ezek Isten dicsőségére és ékességére lesznek (vö. Kiv 28,2). Tehát a ruhák nem Áronnak és fiainak készülnek, hanem Isten dicsőségére és ékességére.
Tudjátok, én magam is, mint a Melkizedek rendje szerinti és a Jézus Krisztus szerinti újszövetségi papság tagja érdekes miseruhákat viselek néha. Például emlékszem egy vasárnapra, amikor a minnesotai Duluth Egyetemen miséztem, egy fiatalember csak úgy beesett az esti liturgiára úgy nagyjából a felénél, és utána megkérdezte a miseruhára mutatva: Ez mi? S a kérdése mögött ez volt: Miért olyan különleges Ön, hogy ilyen ruhát visel?
Ő természetesen úgy tekintett a miseruhára, hogy az az én különlegességemet, egyediségemet emeli ki, mert én vagyok az egyedüli a közösségben, aki ilyet visel. Ezzel szemben valójában Isten dicsőségének és ékességének kifejezésére szolgál a miseruha. Mindegy, hogy ki a pap, mi a neve, nem az ő személye a lényeg, hanem Jézus Krisztus személye. Ami fontos, hogy a miseruhába öltözéskor a pap elveszíti a saját egyéniségét és Jézus lesz látható. Tehát a miseruha arra való, hogy elfedje a pap személyét és kihangsúlyozza Jézus, az egyetlen örök főpap egyediségét!
Ennek a gyökeréről olvastunk most, hogy ebben a szellemben viseljék a papi öltözetet. Nem Áronnak vagy fiainak a nagyszerűsége miatt, hanem Isten nagyszerűsége okán, mert ez Isten dicsőségét hivatott hirdetni, Isten szépségét akarja kifejezni, ami csak az övé.
Legközelebb, amikor szentmisére mentek és megjelenik a pap a miseruhában, vagy még inkább, ha meglátjátok a püspököt a püspöksüvegben, ami az ószövetségi papi turbánra vezethető vissza, gondoljatok arra, hogy mindezek el akarják fedni a viselője személyét és kiemelni a tényt, hogy egy önmagánál sokkal nagyobb személyhez tartozik. Az Ő dicsőségét és szépségét hordozza.
Még egy megjegyzés: a 12 kő, amelyet az ószövetségi főpap a szíve fölött hordott, Izrael 12 törzsét jelképezte, így minden alkalommal, amikor az Úrhoz közeledett, nem csak Áronként, saját nevében ment az Úrhoz, hanem az egész népnek, Izrael 12 törzsének képviselőjeként. Az, hogy a szíve fölött hordta a köveket, felfedi számunkra, hogy mit is jelent papnak lenni. A pap családapa, aki fiai és lányai nevét a szívében hordja, mikor Istenhez közeledik. Én is ezt teszem, minden diákunkért, a saját vér szerinti családomért, a barátaimért, de ezért a közösségért is, akikkel most együtt olvassuk a Bibliát egy évig. Neveitek misztikus módon a szívemre lettek helyezve, mert mint az Újszövetség papja, mint katolikus pap, arra kaptam meghívást, hogy lelki atyja legyek azoknak, akiknek neve a szívemre van vésve. Minden alkalommal, amikor imádással fordulok az Úrhoz, magammal viszlek benneteket az Ő jelenlétébe, és ezt csinálja minden plébános, otthon nálatok is. Sok tekintetben a papság lényege az atyai szív.
Imádkozom értetek, imádkozzatok értem és egymásért. Most még inkább szükségünk van a közösségekre, mint valaha, továbbra is hordozzuk egymást imában! Ámen!
(Fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
43. nap, A szövetség ládája – Kiv 25-26., Lev 19., Zsolt 119, 1-56. (2024.12.04., szerda)
Mennyei Atyánk! Dicsérünk Téged és hálát adunk Neked nemcsak a jövőbeli gondoskodásodért, hanem azért is, amit a múltban tettél értünk! Dicsérünk Téged minden jóért, amit az életünkbe hoztál, és főleg azért, mert Szentlelked által, amelyet a keresztségkor adtál nekünk, a gyermekeiddé tettél minket! Köszönjük az imádás ajándékát, köszönjük, hogy feltártad előttünk a szívedet és megmutattad, hogyan közelíthetünk Hozzád. Mert nélküled elveszettek lennénk, nem tudnánk, hogyan közeledjünk Hozzád, nem tudnánk, hogyan éljünk igazán szabadon és szentül. Te, aki szent vagy, arra hívsz minket, hogy mi is szentek legyünk, és kegyelmedben lehetővé teszed ezt a számunkra. Segíts ma minket szentekké válni! Jézus Krisztus hatalmas nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!
A mai olvasmányban a szent sátorról, a szövetség ládájáról, a függönyökről és a mécstartóról olvashattunk – mindezek nagyon fontosak, de ha még sosem láttuk ezeket a tárgyakat lerajzolva, nehézségekbe ütközhetünk olvasás közben. Például amikor Isten a mécstartót írja le Mózesnek, képzeljük el, hogy van ennek egy törzse és vannak kelyhei, amik egy-egy virágot szimbolizálnak, és mindkét oldalából három ág jön ki. Ez így első hallásra sok is lehet, de mi is ez? Nos, ez egy menórához hasonlít a legjobban – ami pedig egy hétágú gyertyatartó.
Ha valaki esetleg látta „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című Indiana Jones filmet, akkor az engesztelés ládáját is könnyebben elképzeli. Ez tényleg egy láda, aminek adott méretei vannak, a tetején az angyalokkal, a kerubok szobraival, akik széttárják szárnyaikat az engesztelés táblája fölé, ami a szövetség ládájának a középpontja. A szent sátor belsejében, a függönyön belül volt a legszentebb hely – a Szentek szentje –, ahová semmi mást nem tettek be, csak a szövetség ládáját.
A függönyön kívül három dolog volt: a felajánlott kenyerek asztala, a mécstartó, és az égőáldozati oltár. Ez a három dolog volt a függönyön kívül,
Fontos, hogy ezeken a látszólag felesleges részleteken ne fussunk át túl gyorsan, mert vannak itt olyan felismerések, amelyek kapcsolatban állnak velünk, katolikus keresztényekkel. A függöny, amely elválasztotta a szent sátor belső terét a Szentek szentjétől, ez volt az a függöny, amely kettéhasadt, amikor Urunk Jézus átadta lelkét az Atyának, és ezzel kiárasztotta az Ő irgalmát. Az engesztelés táblája már nem volt ott, amikor Jézus meghalt, a láda sorsa az első templom lerombolása után ismeretlen. De a Szentek szentjével kapcsolatos elképzelés ugyanaz: ott lakik Isten, és az engesztelés, az irgalom áradt ki abban a pillanatban, amikor Jézus kilehelte lelkét!
Isten kegyelme árad ki a világra, amikor a katona lándzsájával átszúrja Jézus oldalát: vér és víz tör elő, Jézus Szent Vére és a keresztség vize. A Szentek szentje feltárul előttünk, de nem azért, mert már nem szent, hanem mert már nem elérhetetlen a számunkra. Isten szeretete árad ki, amelyet lehetetlen visszatartani.
Isten a kenyerekről is említést tesz: „Az asztalon rakd ki elém mindig a felajánlott kenyeret.” (Kiv 25,30). Mint tudjuk, számunkra, katolikus keresztények számára nagyon különleges a bemutatott kenyér. Minden egyes katolikus templomban a tabernákulumban, bent a Szentek szentjében ott van a bemutatott kenyér. A szent kenyér, amely Isten jelenlétét hordozza, de nem csak szimbólumként, hanem lélekben és igazságban. Itt van Jézus Krisztus, aki továbbra is közöttünk él.
A Leviták könyvében szokás szerint felsorolnak néhány szabályt, például a zsidók haj- és ruhaviseletéről. Fontos tudnunk ennek szövegnek a kontextusát, ami pedig az, hogy ezek akkoriban a zsidó nép számára érvényes és fontos szabályok voltak. Ennek a tudásnak a birtokában közelítsük meg a Szentírás ezen szakaszait. A Leviták könyvének fontos szerepe van abban, hogy emlékeztesse Izrael népét saját történetére, valódi identitására. De Isten saját szentségét és isteni mivoltát is ki akarta nyilatkoztatni. Mai szemmel a könyvben leírt büntetések akár igazságtalannak is tűnhetnek. Látnunk kell azonban, hogy ezzel Isten az Ő népét meg szeretné tanítani arra, hogy a tetteknek mindig következményük van. Hatalmas bölcsességében olyan szabályokat tanít nekik, amiket ők abban a helyzetben, abban az korban értelmezni tudnak. Először mindig az igazságról tanít, és csak utána a kegyelemről. A Lev 19,15-ben azt mondja: „Ne légy igazságtalan az ítélkezésben. Ne kedvezz a gyengének, és ne engedd, hogy a hatalmas elszédítsen: igazság szerint ítélkezz az embertársad fölött.” Istennek első körben meg kell tanítania, mi az igazságosság, mielőtt a kegyelemről taníthatná őket.
Napról napra kérjük Őt, hogy minket is tanítson meg arra, mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és a rossz, és engedjük, hogy az Úr szava szóljon a szívünkhöz. Különleges ajándék a Kivonulás és a Leviták könyvét párhuzamosan olvasni, folytassuk ezt a következő napokban! Ámen!
(Fordította Narancsík Eszter, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
42. nap, Erkölcsi törvények – Kiv 24, Lev 17-18, Zsolt 78 (2024.12.03., kedd)
Mennyei Atyánk, köszönjük neked szavaidat! Köszönjük ezt a nagyszerű zsoltárt, amely emlékeztet mindarra, amit az életünkben teszel. Életünk egyik nagy kísértése, hogy elfeledjük mindazt, amit teszel, hogy elfeledjük erődet, jóságodat és az irántunk való szeretetedet, és hogy küzdöttél értünk. Sokszor és sokféle módon emlékeztetsz minket arra, hogy harcolsz értünk, nekünk pedig meg kell nyugodnunk Benned!
Uram, a 78. Zsoltár felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen jó vagy, és hogy mi mennyire ingatagok vagyunk. Uram segíts, ha hűtlenek voltunk Hozzád. Ha eltévelyednénk, vonj vissza a Szívedbe minket! Ha eltávolodtunk tőled, most engedjük, hogy megragadd kezünket és szívünket és hozz vissza Önmagadhoz! Hozz haza minket! Hozz vissza Önmagadhoz, aki jó vagy, aki szeretsz minket, aki harcolsz értünk! Atyánk, Istenünk, kérünk hallgasd meg imánkat Jézus Krisztus, a mi Urunk nevében. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Nagy nap ez a mai! Nem csak azért, mert ma a hihetetlenül hosszú 78. zsoltárt olvastuk. (Lehet, hogy elvesztünk az olvasása közben, de ez a zsoltár nagyon jó arra, hogy időről időre visszatérjünk hozzá, hiszen emlékeztet minket Isten hatalmas tetteire, amelyet Izrael népével cselekedett.) Jelentős a mai nap azért is, mert a Kiv 24. és a Lev 17. több okból is kiemelten fontos!
A Kiv 24-ben Mózes áldozatot mutat be. Veszi a vér felét, és az oltárra hinti. A nép azt mondja: „Amit az Úr parancsol, azt követjük és megtartjuk”, majd Mózes meghintette őket a vér másik felével. Ahogy tegnap is mondtuk, ez nem is áll olyan távol tőlünk. Ugyanez történik velünk is, rendszeresen. Valahányszor olyan emberek, akiket nem katolikusként neveltek, de elfogadják a katolikus hitet, hitvallást tesznek, s ezt mondják: „Hiszem és megteszem mindazt, amit a katolikus Egyház hisz, tesz és hirdet, Isten által kinyilatkoztatva” – tulajdonképpen ugyanazt mondják, mint Izrael fiai a Kiv 24-ben. Szinte olyan ez, mint egy esküvői ígéret. Minden esküvőn két fél – először a férfi, aztán a nő – felajánlja magát, a másik pedig elfogadja őt. Hasonló történik itt a Kiv 24-ben. Izrael fiai felajánlják magukat, Mózes pedig elfogadja ezt és meghinti őket az áldozat vérével.
Ugyanez történik, amikor valaki leteszi a katolikus hitvallást és csatlakozik az Egyházhoz. A beavatásra készülők odalépnek a püspökhöz, vagy a megbízott paphoz, és felajánlják önmagukat. Ami hihetetlen, hogy mindkét esetben az áldozat vére pecsételi meg ezt a felajánlást. Mózes azt mondja, „ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek”. Mi pedig minden szentmisén ezt mondjuk, „ez a vér az új és örök szövetségé”. A vér ott van az oltáron, mi pedig magunkhoz vehetjük. Ez erősít meg minket ebben a szövetségben minden alkalommal, amikor Krisztus testét és vérét magunkhoz vesszük. De nem csak megerősít, hanem az áldozat teljességében veszünk részt.
Mózes, Áron, Nadab és Abihu ehetnek és ihatnak az Úr jelenlétében. A szentmisében pedig mi vagyunk, akik ehetünk és ihatunk az ő igaz, eucharisztikus jelenlétében. Ezért is kiemelten fontos, hogy mi katolikusok megértsük, hogy az Ószövetség nem halott, hanem élő. Ismernünk kell az Ószövetséget, hogy igazán értsük az Újszövetséget, hiszen ebben veszünk részt minden alkalommal, amikor szentmisére megyünk.
Bár ez így egy hosszabb elmélkedés tárgya, de mindenképpen beszélnünk kell a Lev 17-18-ról is. A Lev 18-ban a szexuális erkölcsről szóló szabályokat találunk. Nem csak határokat helyez a nép elé, hanem egy hosszabb listát azokról a szexuális kapcsolatokról, amelyekben tilos részt vennie Izrael népének.
A Bibliában vannak átmeneti szabályok – a Leviták könyvében is – amelyeken túlhaladtunk. Ezek mindössze az adott korra adtak törvényt az izraeli társadalomnak (pl. arról, hogyan különítse el magát a zsidóság a környező népektől). Olvashatunk az istentiszteletről és imádásról szóló templomi szabályokat is. Van viszont egy harmadik csoport. Olyan törvények, amelyek megszegése mindig és mindenhol bűn. Ezt fontos tudnunk, ha valaki azt kérdezné, miért követünk bizonyos szabályokat a Bibliából, miközben másokat nem?
Az első két csoport törvényeit nem tartjuk be, hiszen nem az ókori Izraelben élünk, és a zsidók temploma sem létezik már.
A harmadik csoport törvényei még mindig érvényben vannak, hiszen ezek nem feltételes törvények. Nem is csak Izraelre, hanem mindenkire vonatkoznak. Honnan tudjuk viszont, hogy a szexuális erkölcsi szabályok nem szűntek meg az ókori Izraellel vagy a templommal együtt? A válasz egyértelműen olvasható a Lev 18-ban. Isten ezt mondja a Lev 18,24-ben: „Ne tegyétek magatokat tisztátalanná semmiféle ilyen tettel. Így szennyezték be magukat azok a népek is, amelyeket elűztem előletek”. Ebben nyilvánvalóan látszik, hogy e törvények nem csak Izraelre vonatkoznak. Más népek így éltek, és ez tisztátalan, perverz gyakorlat volt. Helytelen és gonosz tettek voltak.
Ebből teljesen világosan láthatjuk, hogy ezek egyáltalán nem választható tanítások voltak, hanem abszolút, mindenhol és mindenkire vonatkozó parancsok.
Rengeteg eset van, amit a Biblia elénk tár, amelyek a mi életünkre is vonatkoznak. Ezekkel szembesülhetünk akár a szexuális erkölcs szabályai kapcsán is. Lehet, hogy azt érezzük, hogy áldozatok vagyunk, mert valaki zaklatott minket, vagy más módon megszegte ezeket a törvényeket. Esetleg mi magunk vonzódunk az ilyen dolgokhoz. Mit jelent ez számunkra? Először is tudatosítanunk kell, hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Mindannyian megtapasztalunk valamilyen sebzettséget. Ez az oka, hogy Isten törvényeket adott nekünk, és ez az oka, hogy a kegyelmét adja nekünk. Bármi is történt, vagy történik velünk, erre kell emlékeznünk: minannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk.
Mindannyiunknak szüksége van Isten kegyelmére. Ezt vigyük ma magunkkal: nem az elítélést, hanem a reményt kapjuk. Isten szeretett gyermekei vagyunk. Ezért adott parancsolatokat nekünk, s ezért adja nekünk kegyelmét. A mi történetünknek nincs még vége. Az Igazság és a kegyelem új távlatokat nyit előttünk! Éppen az elején járunk még. Ámen!
(Fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
41. nap, Az Engesztelés napja – Kiv 23., Lev 16., Zsolt 77. (2024.12.02., hétfő)
Atyánk, te jó vagy és vezetsz minket. Köszönjük Igéd, köszönjük, hogy a tulajdonodnak nevezel bennünket. Köszönjük, hogy a sajátoddá teszel minket. Köszönjük, hogy magadat adod nekünk, hogy ne csak azt tudjuk, hogy végtelen a hatalmad és végtelen a jóságod és szereteted, hanem magunkat is megismerhessük. Hogy ne csak törvényeidet ismerjük meg, hanem mély kapcsolatban lehessünk Veled. Így hívjuk ma Fiad, Jézus Krisztus nevét, Isten egyszülött Fiának nevét, és az Ő nevében mondunk köszönetet neked, Mennyei Atyánk! Jézus Krisztus nevében dicsőítünk téged, Jézus Krisztus nevében kérjük, hogy légy velünk most és mindörökké! Ámen.
Ma is olyan sok szépség van Isten Igéjében számunkra! A Kivonulás könyvének 23. fejezetében nem csak az igazsággal kapcsolatos törvényekről hallunk, hanem egy kiterjesztését látjuk a tegnap olvasottaknak a jóvátétel törvényeiről, a társadalmi és vallási törvényekről. Ezek a harmonikus együttélést biztosítják, nem elvontan szólnak az igazságról. Egy dolgot jegyeznék meg ezzel kapcsolatban, ezzel újra és újra találkozunk, amikor az Ószövetségben. Izrael népe nem csak azt a parancsot kapja, hogy igazságos legyen, hanem arra is parancsot kapnak, hogy tisztességesen bánjanak a szegényekkel. Itt két rossz választás lehetséges: az egyik, hogy igazságtalanul bánnunk a szegényekkel, mert ők szegények, gyámoltalanok, gyengék, mert nem tudnak védekezni. A másik pedig, hogy részrehajlók legyünk a javukra, éppen mert gyengék, gyámoltalanok és nem tudnak védekezni. Itt arról az esetről van szó, amikor peres ügyben az igazság ellenében nekik adunk igazat. Az Írás azt hangsúlyozza, hogy mindkét magatartás helytelen. Ha eltekintünk az igazságtól a szegények kedvéért akkor is bűnösök vagyunk, és akkor is, ha igazságtalanságot követünk el ellenük. Ez egy hihetetlenül szép egyensúly. Mert itt van Izrael népe, először kapnak törvényt az életükben, s azok, akik ezt olvassák, mondhatják: az Úristen az igazság Istene, akinek bizonyára van egy külön kedvezményes bánásmódja a szegényekkel kapcsolatban – mert nekünk katolikus keresztényeknek van. De addig mi sem mehetünk el, hogy igazságtalanságot kövessünk el a szegények kedvéért.
Figyelemre méltó, hogy itt vagyunk abban az időszakban, amikor Izrael népe éppen felszabadult a nyomorúságából, a kötelékeiből a rabszolgaságából. Ekkor Isten felfedi előttük: ismerem szívetek keménységét és ismerem szívetek lágyságát is… Ismerem szívetek keménységét, tudom, hogy szeretnétek megúszni, bármit is tesztek a szegények ellen. De ismerem szívetek lágyságát is, az együttérzéseteket, amely arra visz benneteket, hogy akár bűnt is elkövessetek az elnyomottak érdekében.
Ezért ez az egyensúly hihetetlenül bölcs, olyan, mintha Isten ismerné az emberi természetet. – Hű, ezt ki gondolta volna?!
Ha tovább haladunk ebben a fejezetben, látjuk az első utalást a három fő ünnepre, az Istent dicsőítő ünnepekre, amelyek Izrael életében megjelennek: a Kiv 23,14 a Pászkáról beszél, a kovásztalan kenyerek ünnepéről. A Kiv 23,16-ban az aratás ünnepéről van szó, amit Pünkösdként is ismerünk és a kovásztalan kenyerek ünnepe után van 50 nappal. Ahogy mi katolikus keresztények ismerjük: ez a Pünkösd, 50 nappal a Húsvét, a Feltámadás ünnepe után. A harmadik ünnep pedig a szüret ünnepe, amiről azt mondja az Írás: „Tarts továbbá ünnepet… az év végén a szüret ünnepét, amikor a termést betakarítod a mezőről. Évenként háromszor jelenjen meg minden férfi az Úrnak, az Istennek színe előtt” (Kiv 23,16-17).
Tehát itt az első ünnep, a Pászka, ami nekünk nagyon ismerős, mert szoros kapcsolatban áll a Szent Három Nappal és a Húsvéttal. A következő a Hetek ünnepe vagy az aratás ünnepe, ez is ismerős számunkra, mert ekkor ünnepeljük a Pünkösdöt. A harmadik pedig a szüret ünnepe vagy a Sátoros ünnep – ez a legkevésbé ismerős számunkra. Tehát ez az a három alkalom, amikor a férfiaknak fel kellett menni Jeruzsálembe és olyan módon kellet imádni Istent, ahogyan a Leviták könyvében le van írva.
Ezekről az ünnepekről a Leviták könyve későbbi fejezetében még olvasunk részleteket, de most a 16. fejezetben egy negyedik ünnepről is hallunk: a Yom Kippurról, az Engesztelés napjáról, mely nem a három fő ünnep egyike, de mindenképpen egy emelkedett ünnep szeptember végén. Láthatjuk, hogyan zajlik le. Egy olyan alkalom, amikor nem csupán a múlt bűneire emlékeznek, hanem engesztelnek is az Úr elé járulva, bocsánatát kérve. Ez az egyetlen böjti nap, mely el van rendelve a Bibliában. És az imént olvastuk, hogyan ment végbe. A főpap, jelen esetben Áron, több állat közül kiválaszt egy kecskebakot, a bűnbakot, s kezét az állat fejére helyezve ráolvassa Izrael népének bűneit. Majd kijelöl valakit, aki a kecskét kivezeti a pusztába, ahol az elpusztul, magával cipelve a nép bűneit. Ez az egyik módja annak, hogy Izrael megszabaduljon a bűneitől. Elviszi a bűnöket és elpusztul a pusztában. A pusztát úgy képzelték el, mint a halál helyét, ahonnan Isten visszavonult. Isten nem vállal közösséget a bűnnel. Ezt mondja a szöveg bűnbakról: „Áron állítsa elevenen az Úr elé, majd végezze el rajta az engesztelés szertartását és tegye ki Azazelnek a pusztába” (Lev 16,10). De mi ez, ki ez az Azazel? A válasz igazából rejtély, vannak Biblián kívüli írások, melyek egy démonnak írják le. [A szöveg arra utal, hogy az állat, amely a bűnöket hordozza, a pusztulás erőinek áldozata lesz, mert a bűn következménye a halál (vö. Róm 6,23) – a Szerk.]
A főpap kiválaszt egy másik állatot is, egy bárányt. Ezt engesztelő áldozatként mutatja be Istennek a nép bűneiért. Vérét a Szentek szentjében a bizonyság ládájára hinti, „a kiengesztelés táblájára és eléje” (Lev 17,15). Így elvégzi „a kiengesztelés szertartását Izrael fiainak tisztátalanságáért, engedetlenségéért és minden bűnéért” (Lev 17,16). A két állat tehát magára veszi a nép bűneit és kiengeszteli értük Istent. Ezt olvassuk a Leviták könyvében. Ez fontos, mert ahogy haladunk tovább az olvasásban ezekben a könyvekben, majd a Számok könyvében és a Második törvénykönyvben, egy nagy szakadékot érzékelünk Izrael népe és magunk között. Így éltek ők akkor régen, így imádták Istent, ilyen volt Istennel akkor a kapcsolatuk, de most már minden egészen másként van… De az igazság az, hogy egyáltalán nincs másként! Ez az egész előrevetíti, amit ma napi rendszerességgel teszünk! Heti rendszerességgel biztosan, amikor szentmisére megyünk. Mert ki Jézus? Ő az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit. Mit tesz a pap, amikor felajánlja az Eukarisztiát? Felajánlja Isten bárányának nagy áldozatát az Atya dicsőségére, az Atyának az emberek nevében!
Ezért arra hívlak benneteket, hogy ahogyan tovább olvasunk, a Kivonulás könyvét, a Levitákat, a Számok könyvét és a Második törvénykönyvet – ezek alapvető fontosságú könyvek –, törekedjetek rá, hogy összehasonlítsátok, mit kellett akkor Izrael népének megtenni és mi az, amit nekünk katolikusként most meg kell tennünk. Ez Isten népének felkészítése arra, hogy úgy imádja Istent, ahogyan Ő kéri. Előrevetíti azt, amit most mi teszünk. Az volt az előkészület. Amit mi teszünk, az a beteljesedés. Valóságos a Bárány áldozata az Atyaistennek az emberekért. Mekkora ajándék ez! Ha bármelyik rész az elkövetkezőkben furcsának tűnik, úgy nézzétek, hogy ez egy előkészület arra, amit ma teszünk, legyen az a gyónás, ahol az Úrra vetjük a bűneinket, az egyszer s mindekorra végbement áldozatán keresztül, amit a bűnök bocsánatáért elszenvedett… Vagy legyen az a szentmise, amikor Isten bárányát ajánljuk fel, aki elveszi a világ bűneit. Ebben a négy könyvben a szívünk előkészítése történik, tehát ezek nem csak régi könyvek, hanem olyanok, ahol Isten felfedte a szívét és felkészítette a népét arra a napra, amikor Isten Fia, aki egy lett közülünk, felajánlotta magát az egész világért az Atya dicsőségére.
Folytassuk az egymásért való imádkozást, felismerve azt, hogy Bibliaolvasásunk csak egy dimenziós marad, ha távol maradunk a szentségektől, ha nem imádjuk Istent, ha nem imádkozunk. Akkor a Bibliával kapcsolatos tapasztalatunk sekélyes marad, fekete-fehér a teljes ragyogó színskálához és a teljes mélységéhez képest. Tehát imádkozzunk egymásért a magánimánkban és amikor szentmisére megyünk, vagy a többi szentséghez járulunk. Amikor találkozunk az igaz, élő Istennel, emeljük fel egymást imában! Isten áldjon benneteket!
(Fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)