35. nap, Átkelés a Vörös-tengeren – Kiv 13-14., Lev 10., Zsolt 53. (2024.11.22., péntek)
Mi Atyánk a Mennyben! Köszönjük az igéidet, köszönjük a parancsaidat! Köszönjük, hogy ismét harcolsz értünk! Megmutattad a Kivonulás könyvében, hogy nem csak látsz, hanem ismersz is minket és a kéréseinket is meghallod. Válaszolsz az imáinkra, harcolsz értünk, és mi dicsőítünk Téged ezért! Minden egyes napon harcolsz értünk és folyamatosan árasztod ránk a kegyelmedet. Általad teljessé válunk. Folyamatosan hívsz minket, egyre közelebb és közelebb a szívedhez. Segíts nekünk, hogy mindig igent mondjunk Rád! Kérjük Szűz Mária és minden Szentek közbenjárását, imádkozunk a mindenható Istenhez Jézus Krisztus nevében. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Amikor a Leviták könyvét olvassuk, sokan azt gondolják, milyen száraz ez a szöveg. Igen, kicsit sok az ismétlés, de a téma nagyon izgalmas: Isten kinyilatkoztatja az Ő szentségét! Az összes parancs, az összes szabály a Leviták könyvében mind az Úr szentségéről szólnak. Hogy mi az igazi szentség, hogy Isten mennyire más, mennyire fölötte áll a fogalmainknak! Az a definíció, hogy szent az, ami ’elkülönített’. Mondjuk egy megáldott, egy felszentelt dolog, mostantól megvan a célja, a rendeltetése Isten szolgálatában. De itt jön Isten, aki maga a megszentelő, a szentség forrása, mert ő maga a Szent!
Olvastuk, hogy Áron fiai a saját fejük után mentek, azt tették, ami nem tetszik Istennek. Amit Isten, aki egészen más, nem kért tőlük és nem parancsolt nekik. Szentségtelen tűzáldozatot mutattak be, s erre az Úr tüze, amely szent, elpusztította őket.
Halljuk ezeket a furcsa történeteket és azon gondolkodunk, hogy mit is jelent egyáltalán a szentségtelen tűzáldozat? Aztán jön Isten szent tüze, ami felemészti őket. Ez olyan durvának és kegyetlennek tűnik, de rájövünk, hogy egyáltalán nem az!
Nehéz ezt megértenünk, mert Isten az Újszövetségben olyan közel került hozzánk, hogy a mi testünk lett a Szentlélek temploma. Isten kinyilatkoztatta magát alázatban, szegénységben. Gondoljunk csak Betlehemre, a karácsonyra, Jézusra, akiben Isten eljött közénk. Isten megtestesült, hús-vér emberként jött el, aki Szűz Mária méhében növekedett. Majd szegénységben született meg egy istállóban, jászolban feküdt. Mi emberek megkínoztuk, elutasítottuk és megöltük Őt. Ő annyira alázatos… Mindezek után azt gondoljuk, hogy Isten – hát nem is tudom, kicsoda is Ő. A lényeg az – ahogy a Szentírás minden alkalommal, főképp ma a Leviták könyvében megmutatja – hogy Ő, ez a Titok közel jön hozzám! De csak azon a módon lehet megközelíteni, ahogy Ő mondja, ahogy Ő akarja. Úgy közelíts Hozzá, ahogy Ő mondja, mert Ő Szent!
Erre mondhatom, hogy rendben, én járok misére, szoktam imádkozni és alapjában félem Urat. Félni az Urat nem azt jelenti, hogy félek tőle, hanem hogy komolyan veszem Istent! Milyen lenne az életünk és milyen lenne az imádságunk, ha tényleg komolyan vennénk Őt? Hogyan lépnénk be az Ő jelenlétébe, ha felfognánk, hogy Ő Isten, aki valóban Szent? Ő pedig annyira türelmes és annyira szeret téged, hogy azt várja, várja és akarja, hogy lépj be a jelenlétébe!
Egy utolsó megjegyzés a Kivonulás könyvéhez, amikor az Úr megmenti a népét a Vörös-tengernél. És itt van ez az ige, amit Izrael népének mondott az Úr: „Az Úr harcol majd értetek, s nektek nem lesz semmi dolgotok” (Kiv 14,14). Ez a mondat a nap mondata. Nektek nem lesz semmi dolgotok! Van, amikor harcolni kell. Van, amikor futni. Néha harcba futunk, néha elmenekülünk a harc elől, de néha azt mondja az Úr, hogy „Nem, ÉN harcolok érted. Te csak állj meg nyugodtan. Tarts ki!” És kitartunk, mert az Úr harcol értünk!
Ez az egyik oka annak, hogy imádkozunk egymásért a közös Bibliaolvasás során. Mert mindannyiunk életében vannak csaták. Imádkozzunk egymásért. Imádkozzatok értem, én is imádkozom értetek! Ámen!
(Fordította Szabó-Kasowitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
34. nap., A Húsvét ünnepe – Kiv 12., Lev 9., Zsolt 114. (2024.11.21., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged és hálát adunk Igédért, amely oly sok mindent kinyilatkoztatott nekünk életünkkel kapcsolatban az Izrael népével kötött szövetségről szóló történetben. Ők a Te választott néped, Te pedig mindvégig hűséges voltál ehhez a szövetséghez, amit megpecsételtél az húsvéti Bárány vérével. Mindazt pedig, amit a Kivonuláskor előre jeleztél, beteljesítetted az új és örök Szövetségben. A Bárány, aki elveszi a világ bűneit nem más, mint a Te Fiad, Jézus Krisztus. Az Ő Vére mos le minden bűnt! Ez a Szövetség az általad megalapított Eucharisztiában jelenik meg, amely megújítja istengyermeki helyünket családodban. Urunk és Istenünk, segíts mindenkor látnunk munkáidat életünkben, és segíts abban is, hogy kegyelmedben megújult, nyitott szívvel vehessünk részt minden szentmisén! A mi Urunk, Jézus Krisztus által. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Annyi mindent lehet elmondani a Kivonulás könyvének 12. fejezetéről! Itt van például az elsőszülöttek halála Egyiptom teljes területén. Ez mindenkit érintett a fáraó fiától kezdve a tömlöcben ülő utolsó fogoly gyermekéig. Nehéz lehet megemésztenünk, de ha a Szentírás egészét tekintjük, mégiscsak be kell látnunk, hogy ez így volt igazságos.
Emlékszünk még, mi történt ennek a könyvnek az elején? A fáraó rendeletet hozott az összes zsidó fiúgyerek megölésére – nemcsak az elsőszülöttekére – rögtön a születésük után. Ez a szörnyű bűn nyilván ítéletet vont Egyiptomra… Mózes fellépésekor azután az Úristen előre figyelmeztette a fáraót Áronon és Mózesen keresztül, hogy mi történik majd, ha a népet nem engedi el.
Így hát igazságtalanságról nem beszélhetünk, már csak azért sem, mert Isten mindig maradéktalanul igazságos, sőt, ő maga az Igazság. Ez a Szentírásban számos helyen igazolást nyer, például Ábrahámnál Szodoma és Gomorra esetében. Itt Isten még azt is megígérte, hogy akár egy maroknyi igaz emberért is megkíméli a várost. De ahogy ott sem voltak ilyenek, hasonlóképpen Egyiptomban sem akadt, aki ne vállalt volna részt Izrael gyermekeinek elpusztításából.
Lépjünk hát tovább és nézzünk meg két dolgot. Az egyik a bárány, mint Jézus előképe. Ezt nem csak Szent Pál mondja, hanem Keresztelő Szent János is, aki Jézust az Isten Báránynak nevezi, aki elveszi a világ bűneit. Ezenkívül Szent János evangéliumából kitűnik, hogy Jézust ugyanakkor feszítették keresztre, amikor a templomban a húsvéti bárányokat szokták leölni. Rengeteg a kapcsolat a húsvéti bárány és Jézus Krisztus között, aki az igazi Bárány, aki az egész világ bűneit elveszi.
Azt látjuk a Kivonulás könyvében, hogy hazaviszik a bárányt és majdnem egy hétig maguknál tartják. Vehetjük úgy is, hogy úgymond virágvasárnap érkezik és nagypénteken ölik le. Ennek két oka lehet. Egyrészt, ekkor még nem volt mindenki körülmetélve Izrael népéből. Ezt be kellett rajtuk pótolni, hogy ők is részesei lehessenek a szövetségnek. A művelet viszont napokig tartó seblázzal járt, így hát túl kellet rajta esni még a hét elején. A hét végére viszont már báránysültet ehettek és menekülésre alkalmas állapotban voltak.
A 12. fejezet vége leírja, hogy aki nem lép be a szövetségbe, nem eheti az áldozati bárányt. Ez pedig számunkra is igen fontos, hiszen már Szent Jusztinusz is, aki elsőként írta le a szentmisét valamikor Kr. u. 140. és 150. között, megemlíti, hogy nem veheti magához mindenki az Oltáriszentséget. Az ugyanis maga Jézus, az áldozati Bárány, és csak azok fogyaszthatják, akik már beléptek a szövetségbe a keresztség által. Azok, akik megvallják, amit katolikus keresztényként mi is hiszünk, hogy Jézus Krisztus a világ megváltója.
Aki az Egyházzal nincs közösségben, az nem részesülhet az Oltáriszentségben. És ez nem csak egy egyszerű egyházi szabály. Eredete visszanyúlik egészen a kezdetekig, már a Kivonulásig, ahol az Eucharisztia előképét láthatjuk. Ha nem kötsz szövetséget és nem kerülsz be Isten népének családjába, nem vehetsz részt az áldozati lakomán.
Szóval a bárány a családdal volt majd’ egy egész héten át. Ez azt jelentette, hogy gondoskodni kellett róla. A báránynak hibátlannak kellett lennie a feláldozáskor, ezért tanácsos volt bent tartani, hogy baja ne essen, óvatlanul meg ne sérüljön.
Bár a báránynak önmagában is van értéke, az együtt töltött idő még becsesebbé teszi. Megszeretik az egyéves báránykát, amely egyébként nagyon aranyos! Amikor feláldozzák, egy kincset adnak oda. A szentmise áldozatában az Úr Jézus az áldozati Bárány, aki számunkra kedves. Ugye valami értékes dolgot ajánlunk fel az oltáron mi is? De vajon fontos-e Ő nekem személyesen is, amikor felajánljuk? Van Vele személyes kapcsolatom?
Egy másik gondolattal zárom: Az izraeliták a Kivonulás könyvében megjelölik ajtófélfáikat és a szemöldökfát is a bárány vérével. Ennek három oka van. A fejezet egyértelműen leírja, hogy amikor az Úr ítélni jön, látni fogja és el fogja kerülni ezeket a házakat. Ezért hívják ezt az eseményt héberül Pészachnak, amit ’elkerülés’-nek fordíthatunk. Ez tehát az egyik ok.
A másik, hogy a bárány Egyiptomban szent állat volt. A zsidók lényegében egy helyi istent áldoztak fel hódolatuk jeléül az egy igaz Úristennek. És ez nem maradt a négy fal között, hiszen vérével még kívülről is bemázolták házukat, hogy mindenki lássa, mi történt. Fölégették a hidakat maguk mögött, egyértelművé téve, hogy innen nincs visszaút. Amit cselekedtek, az Egyiptom szemében szentségtörés, istenkáromlás, vagy még annál is rosszabb volt.
Érdemes tudni azt is, hogy az egyiptomi házak vályogból épültek, ami nem tartós. Az ajtófélfa és a szemöldökfa viszont kőből készült. Az egyiptomiak abban hittek, hogy nevük a haláluk után is életben tartja őket, ezért neveiket a ház köveire írták fel, sosem a vályogtéglákra. Ez az egyiptomi hatás érződik a mintegy 430 évig köztük élt izraelitákon is, amikor a kőből készült ajtófélfát és szemöldökfát választják a vérrel való megjelölésre. Vélhetően ott volt a nevük is bevésve, amit befedtek a bárány vérével.
Amikor pedig mi, keresztények is befedjük magunkat a Bárány vérével, az Úr nemcsak megjelöl minket, hanem át is alakít az ő keresztáldozata által. Ennek előképét látjuk itt, a 12. fejezetben. Amikor Izrael népe a bárány vérében áztatja saját neveit, majd pedig elfogyasztja a bárány húsát, ez szabadságot és életet ad nekik. Ugyanez történik velünk is az Oltáriszentségben, amikor magunkhoz vesszük a Bárány testét és isszuk annak vérét. Nekünk is szabadságot és életet ad. Micsoda ajándék!
Tudom, ez most hosszúra nyúlt, de hatalmas kincs ez, aminek tudatában szentmisére mehetünk! Istenem, már alig várom, hogy folytathassam az utat Izrael népével! A történet ugyanis egyre húzósabbá fog válni, bár már eddig is meredek volt. De hát ilyen a mi életünk is! Mindig kemény volt, most is az, és még durvább is lesz ennél.
Így hát dicsőség az Úrnak, mert Ő az, aki vezet minket ezen az úton, mi pedig ne szűnjünk meg imádkozni egymásért! Én is imádkozom értetek, és kérlek, ti is imádkozzatok értem! Alig várom, hogy holnap újra találkozzam mindnyájatokkal! Isten áldjon!
(Fordította Kósa Gergely, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
33. nap, Sáskák, sötétség, az elsőszülöttek halála – Kiv 10-11., Lev 8., Zsolt 50. (2024.11.20., szerda)
Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked, áldunk és dicsőítünk Téged! Feltártad előttünk Igédben, hogy nemcsak szeretsz minket, hanem folyamatosan megmutatod nekünk Szívedet és folytonosan küzdesz értünk! Megmutatod nekünk, hogy magadnak teremtettél minket, csupán magadnak! Szívünk mégis folyton bálványokat készít, szinte mindenből képesek vagyunk bálványt faragni. De Uram, Te megszabadítasz bálványainktól, igaz imádásra szabadítasz fel minket! Segíts, hogy igazán szabad tudjon maradni a szívünk, hogy ne forduljunk bálványokhoz, hogy ne hamis módon tiszteljünk Téged! Add meg ezért szívünk belső szabadságát, hogy olyan imádást tudjunk felajánlani Neked, amit kérsz tőlünk! A mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmas nevében könyörgünk ezért Hozzád! Ámen.
Sok mondanivalóm van ezekről a fejezetekről! Nem tudom tisztáztuk-e már pontosan a Tíz csapás jelentését és jelentőségét. Azt hihetjük, hogy ezek véletlenszerű dolgok: most békák, majd a Nílus vérré változása, aztán sáskák és az ég elsötétülése három napra… Mi ez? Isten csak azt mondja el mindezzel, hogy hatalmas? Igen, azt is. Azt mondja: így cselekszem, hogy „megismerjenek az emberek”. De ezen túl az Úristen azt is megmutatja, hogyŐ Egyiptom hamis istenei felett áll! Minden egyes csapás Egyiptom egy-egy istenével kapcsolatos. Tehát például, amikor a Nílus vérré válik, akkor az Úr a Nílus istene, Hapi, fölötti felsőbbségét nyilvánítja ki. Aztán ott van a békák csapása, mely Heket-tel, a termékenység, a vizek és a megújulás istennőjével van kapcsolatban, akit gyakran békának ábrázolnak. A porból előjövő fekélyek csapása Geb-bel, az egyiptomi földistennel kapcsolatos. A légyraj csapása Khepri-hez kötődik, aki a teremtés, mozgás és újjászületés istene, a legyek pedig a halálhoz kötődnek az újjászületés helyett. És ott van a talán mindannyiunk számára legismertebb isten Rá, a napisten, és nyolcadik csapásként ott van a nap elsötétülése, amikor az Úristen megmutatja hatalmát a fény, a nap felett. És ez nem csak arról szól, hogy ezáltal Isten elmondja, hogy ’hatalmas vagyok és csapásokat zúdítok Egyiptomra, amiért nem szabadítják fel a rabszolgaságból népemet’, hanem a hamis isteneik feletti uralmát is kinyilvánítja. Ugyanakkor az izraeliták szívéhez is közel akar kerülni.
Mert mi történt? Egyiptom beférkőzött a szívükbe. 400 éve voltak akkor már rabszolgák, sokféle módon szenvedtek elnyomást. Igaz, megtartották valamiképpen a kultúrájukat, de feltételezhetjük, hogy egy bizonyos idő után ezek az egyiptomi istenek meghódították a szívüket. Sőt, ezt biztosan tudjuk, hiszen amint Mózes egy időre távozik a körükből a Sinai-hegyre való felmenetelekor, a nép rögtön hamis istenek készítésébe kezd, és a Sínai-hegy lábánál az aranyborjút kezdik el imádni.
Fontos felfedeznünk, hogy Isten most megszabadítja őket a hamis istenek uralmától, akik birtokba vették Izrael népének szívét. A másik figyelemre méltó dolog, hogy a fáraó azt mondja egy ponton: menjetek a színem elől, fogjátok embereiteket és gyermekeiteket… Erre Mózes azt válaszolja: meg kell engedned azt is, hogy áldozati ajándékot és egészen elégő áldozatot is vigyünk magunkkal, tehát jószágainknak is velünk kell jönni. Egy pata sem maradhat hátra, mert nem tudjuk pontosan, hogyan kell szolgálnunk az Urat, míg oda nem értünk. Ne feledjük, hogy a ’szolgál’ szó egyenértékű az ’imád’ szóval. Mózes azt mondja, hogy nem tudjuk, hogyan akarja az Úr, hogy imádjuk, nem tudjuk, mit kell majd felajánlanunk, és nem akarunk hamis áldozatot bemutatni neki. Nem a mi kívánságunk szerinti áldozatot fogjuk bemutatni Neki, így mindent vinnünk kell, mert majd azt ajánljuk fel, amit az Úr kér, ami Neki kedves.
Emlékszem, mikor gyerekként olvastam ezt, hogy Mózes azt mondja a fáraónak, hogy mindent vinniük kell, azt gondoltam, hogy ez a Mózes csalafinta, olyan, mint egy ravasz róka. De Benedek pápa megjegyezte, hogy nem: Mózes az igazat mondja a fáraónak. A rabszolgaságból való szabadulás lényege az volt, hogy elmenjenek Istent imádni! Mózes nagyon egyértelművé teszi: Mi nem tudjuk, hogyan akarja Isten, hogy imádjuk. Ezért nem csak a szabadságunkat akarjuk megkapni, és adni neki valamit, amit mi gondolunk. Az Ő kezéből kapjuk meg a szabadságunkat, ezért úgy fogjuk imádni, ahogyan Ő akarja.
És ez hatalmas fontossággal bír a mi életünkre nézve is, amikor a mi Isten-imádásunkról van szó. Amikor közeledünk Istenhez, ezt kell kérdeznünk: Uram, hogyan akarod, hogy imádjunk? És amint tudjuk, az utolsó vacsorán Jézus, a megtestesült Ige, az Atya egyetlen Fia, az Örök Isten ezt mondta: ’Vegyétek és egyetek belőle mindnyájan, mert ez az én testem. Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új és örök szövetségé. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.’ Így akarom, hogy imádjatok. Ez lényegi fontosságú számunkra. Rájövünk, hogy kezdettől fogva ott van a csábítás, hogy azt adjuk Istennek, amit mi akarunk. De Isten kezdettől fogva egyértelműen tudtunkra adja, hogy az Isten tiszteletének lényege nem az, hogy azt adjuk Neki, amit mi akarunk, hanem amit Ő kér tőlünk.
A Leviták könyvének 8. fejezetében az ároni papság, a tulajdonképpeni áldozópapság szentelési rítusáról olvasunk. (Az egyszerű levita papok, a szerpapok, az ő segítőik voltak.) Fontos, hogy itt megértsük a kontextust. Mért hívják a könyvet a Leviták könyvének? Mert ez ad eligazítást a levita papsággal, azaz Lévi törzsének feladatával kapcsolatban. Áron is Lévi törzséből való, ő és fiai még magasabb kiválasztást nyernek. Az aranyborjú-ügy előtt Izrael egész népe királyi papság. A családfő a család papja is. A családfő végzi a rítust, ő az, aki felajánlja az áldozatot. De az aranyborjú kapcsán az emberek olyan gyorsan készek voltak elfordulni az igaz Isten imádatától, hogy amikor Mózes lejön a Sínai-hegyről és látja a züllést meg az istenkáromlást, akkor azt mondja, hogy ezt fegyverrel kell helyre tenni. És Lévi törzséből származtak azok, akik kardot ragadtak és megbüntették azokat, akik a hamis imádást vezették. Ekkor Mózes megállapítja: hogy ezen a napon Lévi törzsének tagjai az Úr papjainak bizonyultak, mert véget vetettek a hamis imádatnak (vö. Kiv 32,28). Innentől kezdve a papok csak Lévi törzséből származhattak. Nem egyéni megkülönböztetés útján kapják az elhívást, nem magukat választják, hanem ha ebbe a törzsbe születtek, ez lett a feladatuk!
És ebben a fejezetben találjuk annak a szertartásnak a leírását is, amelyet évszázadokon keresztül követtek Áron leszármazottainak felszentelésekor. Innen ered a papság intézménye a Szentírásban. Hihetetlen, hogy az eddig olvasott áldozati típusok Jézus Krisztus újszövetségi áldozatának mind előképei! Ha együtt olvassuk a Zsidóknak írt levelet a Leviták könyvével, megértjük, hogyan készíti népét Isten a kezdetektől, hogy azt az áldozatot mutassa be neki, amit Ő igazán megérdemel!
A mai napon ez álljon a középpontban: Isten meg akar bennünket szabadítani a bálványimádástól. Isten uralkodni akar azokon a dolgokon, amik rajtunk uralkodnak! Szabadságra akar vezetni bennünket, hogy az Őt megillető imádásban részesítsük. Tegyük fel magunknak a kérdést: Úgy imádom Istent, ahogy én akarom, vagy úgy, ahogy Ő kinyilatkoztatta önmagát? Azt adom, amit kér tőlem?
(Fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkeszti Kunszabó Zoltán.)
32. nap, Nyájak, kelések, jégeső – Kiv 9., Lev 7., Zsolt 49. (2024.11.19., kedd)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk szavaidért. Köszönjük, hogy szólsz ma hozzánk és megosztod velünk a Szíved. Folyamatosan hálát adunk azért, hogy Te kész vagy harcolni, küzdeni, nem ellenünk, hanem értünk: hogy beléphess az életünkbe kegyelmeddel, jóságoddal és erőddel. Uram, kérünk, hódíts meg minket szereteteddel, győzz le bennünket kegyelmeddel! Segíts, hogy megadjuk neked magunkat, és egész életünket, elménket és szívünket átadjuk uralmadnak. Te vagy a Király, mindenek Istene és mi dicsérünk téged Jézus nevében! Ámen.
Az egyik kérdés, ami sokszor előjön a Kivonulás könyvének olvasása során és most is, amikor a Tíz csapáshoz érünk: Miért keményíti meg Isten a fáraó szívét? Két kifejezést is használ erre a szöveg. Néhol azt mondja az Írás: ’Isten megkeményítette a fáraó szívét’, máshol pedig így áll: ’A fáraó megkeményítette a saját szívét.’ Szóval mit jelent ez? Az biztos, hogy nem azt jelenti, hogy Isten elvette volna a fáraó szabad akaratát. Azt sem jelenti, hogy Isten úgy hatott a fáraóra, hogy az már hajlott rá, hogy elengedje Izrael népét, de akkor Isten közbeszólt, hogy nem, én meg akarlak leckéztetni, fáraó. Nem erről van szó!
A következő magyarázatott hallottam erre: Isten mindig jó, Isten maga a jóság. Isten maga az igazság, Isten maga az élet, Isten maga a kegyelem. És ezeket árasztja ki magából: igazságot, jóságot, kegyelmet, életet, szeretetet, örömöt. Olyan, mint a nap. A nap fényt és hőt áraszt szüntelenül. Így például a napon a viasz megolvad, puha lesz, de az agyag megkeményedik. Ez a helyzet a szívünkkel is. Ha a szívem nyitott Istenre – még ha kicsit kemény is, de viaszhoz hasonló –, akkor az Isten jelenlétében meg fog lágyulni! Ha pedig agyagszerű a szívünk, akkor az megkeményedik Isten jelenlétében.
Isten felfedi magát ezekben a történésekben. Ez az Ő megnyilatkozásának ideje. Felfedi hatalmát Izrael népének és felfedi az egyiptomiaknak is. Felfedi magát a fáraónak is. Így a fáraó megtudja, hogy a héberek Istene minden istenek fölött áll, aki legyőz más isteneket. És mégis, a fáraó csökönyösen és makacsul visszautasítja, hogy elismerje Őt. Isten nyilvánvalóvá teszi létezését, látványosan megmutatja hatalmát, egyértelműen kifejezi, hogy az izraeliták oldalán áll. És a fáraó mindezt látva keményíti meg a szívét. A fáraó hagyja, hogy a szíve megkeményedjék Isten jelenlétében, pedig látja Isten hatalmát, jóságát, ahogyan népéért küzd.
Könnyű lenne csak úgy értelmezni, ahogy a felszínen olvassuk: Isten megkeményítette a fáraó szívét. Meg kell értenünk, hogy Isten soha nem igázza le a szabad akaratunkat! Mindig együttműködik a szabad akaratunkkal a kegyelem misztériuma által. Nem tudom pontosan, hogyan működik együtt a kegyelem és a szabad akarat, de ez az együttműködés valóság!
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan történik ez az én életemben? Mikor válik keménnyé az én szívem Isten jelenlétében? Isten felfedte már magát előttem más alkalmakkor, de most, amikor csak várakozom és nem kapom meg a kegyelmet, amit kérek; amikor nehéz időszakon megyek keresztül, amikor kínlódom – lehet, hogy épp most keményítem meg szívem Isten felé. Lehet, hogy jelenlétében keményítettem meg a szívem, lehet, hogy akkor, mikor nem hallottam a hangját.
Az a kihívás számunkra, hogy ne engedjük a szívünket megkeményedni, az a kihívás, hogy mindig olyan legyen a szívünk, amely meglágyul Isten jelenlétében, amikor tapasztalom az erejét és az életemre vonatkozó akaratát. Ezért van szükségünk egymásra, egymás imáira. Kell, hogy fel tudjuk emelni egymást, mert tény, hogy ez nehéz. Igazából Isten kegyelme nélkül képtelenek vagyunk rá.
(Fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
31. nap., Békák, szúnyogok, böglyök – Kiv 8., Lev 6., Zsolt 48. (2024.11.18., hétfő)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk Téged! Köszönjük Igéidet! Köszönjük, hogy megmutatod, hogyan harcolsz az emberekért. Értünk harcolsz. Köszönjük, hogy Te akarsz minket, hogy vágyakozol utánunk, hogy igazságos és irgalmas vagy, Te vagy a szeretet! Urunk, Istenünk, kérünk, gyere el hozzánk a Te kegyelmeddel, az igazságoddal és szereteteddel. Segíts, hogy be tudjuk fogadni szeretetedet és kegyelmedet! Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Kedves Barátaim! Mekkora lehetőség ez, hogy együtt olvashatjuk a Bibliát és engedjünk, hogy a Biblia közben formáljon minket! A Biblia néha egy jelzőfény, ami rávilágít az életünk bizonyos területeire. Néha egy tükör, ami visszamutat önmagunkra és meglátjuk magunkat benne, hogy milyenek is vagyunk. Néha pedig egy csiszolópapír, ami leszed rólunk felesleges részeket. De közben megerősödünk. Egyszer egy barátom mondta, hogy egy jó közösség is pont ilyen. Az is lehet jelzőfény, tükör vagy csiszolópapír.
Ma a Kivonulás 8. könyvében a csapásokról olvastunk. A második csapás idején, amikor a békák mindent ellepnek, Mózes odamegy a fáraóhoz és közli vele, hogy meg tudja szüntetni ezt a csapást, ha a fáraó is azt akarja. A fáraó kéri, hogy távolítsa el azokat, majd Mózes visszakérdez, hogy mit szeretne, mikor tegye meg? Mikor szabadítsa meg a népét a békáktól? És itt van a fáraó meglepő válasza, miközben a békák még az ágyában is ott hemzsegnek, mindenhol ott vannak, a fáraó csak ennyit mond: „Holnap.”. Hát nem olyan a fáraó, mint mi magunk? Nemde tükröt mutat nekünk? A mai szentírási rész tükör saját magunknak. Az Úr néha meg akar menteni minket, olykor meg akar szabadítani minket a fájdalmunktól vagy bármi mástól. Azt mondja, hogy itt az idő, hogy véget vess ennek a kapcsolatnak vagy hogy megszabadulj attól, ami megöl téged is, és az embereket is körülötted. Mikor lépsz már valamit? És mi azt válaszoljuk, hogy majd holnap. Bár utálom ezt az egész dolgot, és teljesen tönkretesz, de hát most nem megfelelő az idő arra, hogy változtassak az életemen. Majd később. Olyan sok helyzetben tudjuk ezt mondani. Nem csak akkor, ha meg akarunk szabadulni valami rossz dologtól, hanem akkor is, ha új életet kellene kezdenünk.
Már 31 napja úton vagyunk, 31 napja kezdted el és micsoda ajándék, hogy még nem hagytad abba, kitarasz az igében. Micsoda ajándék, hogy ebben a közösségben folyamatosan imádkozhatunk egymásért! Habár mindig ott van a csábítás, hogy ma nem, majd holnap bepótolom a mai igeszakaszt. Miért nem ma? Emlékeztessük magunkat, hogy a Szentírás jelzőfény, csiszolópapír vagy akár tükör is lehet számunkra. Ha mindig halasztgatok, akkor a fáraó szívéhez fog hasonlítani szívem. De én olyan szívet akarok amilyen az Úr szíve.
Imádkozzunk egymásért, mert Isten kegyelme nélkül nem tudunk megváltozni! Nem válhatunk olyanná, mint Jézus, ha nincs élő kapcsolatunk Vele a Szentlélek által. Ezért imádkozunk, hogy az Úr küldje el Szentlelkét, töltsön el minket a Szentlelkével. Mert a Szentlélek nélkül nem tudunk úgy imádkozni, ahogy kellene. A Szentlélek nélkül nem tudunk olyan emberek lenni, amilyennek lennünk kellene. Ezért kérjük, küldd el a Szentlelkedet! Küldd el a Lelked, a Pártfogónkat, a Segítőnket, a Vigasztalónkat, a Megerősítőnket! Őt, aki megtart és új erőt ad nekünk küzdelmeinkben, aki maga Isten jelenléte bennünk!
Most és minden pillanatban imádkozzunk egymásért, imádkozzatok kérlek értem, és én is imádkozom értetek. Alig várom, hogy holnap találkozzunk! Isten áldjon Benneteket!
(Fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)