15. nap, Lea bánata – Ter 29-30., Jób 19-20., Péld 3,5-8., (2024.10.25., péntek)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged a Te Igédért! Köszönjük, hogy ma is szólsz hozzánk. Köszönjük Neked azokat a társainkat, akikkel együtt járjuk ezt az utat, Istennek ezt a kis családját, akik keresik az Igédet. Figyelmesen hallgatjuk, és kérünk Téged, hadd ismerhessünk meg még teljesebben, nemcsak az Igéden keresztül, hanem a Szentlelken keresztül is, aki működik és megeleveníti az Igét. Kérjük, hogy elevenítse meg a mi szíveinket is! Világosítsa meg az elménket, amint újra és újra visszatérünk Igédhez, amint feltárod Önmagad a Szentíráson keresztül. Dicsőítünk Téged, mert feltárod nekünk a szívedet. Segíts kérlek, hogy mi se féljünk feltárni neked a szívünket. Jézus nevében kérünk. Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Jób barátunkról ma nem beszélünk sokat, de látjuk, mi történik. Jóbnak itt van ez a három barátja (majd később előkerül egy negyedik is), ez a három meg van róla győződve, hogy Jób valamit elrontott, ezért minden alkalommal csak ezt mondogatják: ‘Jób, valld be, de őszintén, te csak hiszed, hogy igaz vagy, pedig nem is! Vagy fellázadtál Isten ellen, csak titkolod előlünk’. Jób pedig: ‘Nem tudom, mit mondjak, úgy tűnik, Isten az ellenségem, úgy tűnik, nem áll mellettem, úgy tűnik, hiába szolgáltam őt, nem törődik velem.’ Egyre reménytelenebbül süllyedünk bele ebbe a patthelyzetbe. Majd egy idő után kijövünk belőle, de még nem most. De hogy tudjuk, mi is van Jóbbal: nos, ő igazán őszinte. A barátai is mindent megtesznek azért, hogy őszinték legyenek, de Istennek lesz majd néhány szava a barátaihoz, akik nem úgy képviselték Őt, ahogy Jób barátunk esetében kellett volna. Ez jön majd később. De mielőtt befejezzük az Isten Igéjével töltött időnket mára, fontos, hogy kiemeljük, mi történik Jákobbal, Leával, Ráchellel és Lábánnal.
Ez az egész család egy hatalmas káosz! Nekünk viszont olyan jó tudni, hogy ez Isten családja, ebből a családból született Jézus. És közben itt ez a zűrzavar, ez a mocsok, ez a megtörtség… Itt van ez a Lábán, aki keményen kihasználja és becsapja Jákobot. Persze nem kell félteni Jákobot se, aki mindig jól akar járni, aki biztos akar lenni abban, hogy azt kapja, amit szeretne. De a legrosszabb az, ahogy Lábán átveri Jákobot a lányaival, Ráchellel és Leával kapcsolatban. Az Írás szerint Lea tekintete kifejezéstelen volt [Az angol fordításban ‘gyenge’ – a Szerk.]. Nehéz megmondani, hogy ez mit jelent, talán nem volt olyan szép. Ráchel viszont gyönyörű volt, és Ráchel rabolta el Jákob szívét. Láthatjuk, a Biblia nem mindig mond el mindent. Van, hogy csak rámutat dolgokra, elmesél dolgokat minden magyarázat nélkül.
Az egyik ilyen dolog, hogy Lábán, aki kijátssza Jákobot, és hozzáadja Leát, azt mondja: A mi vidékünkön nem szokás – nem tudom, Jákob, nálatok, hogy van ez –, de nálunk nem szokás a fiatalabbnak adni azt, ami az idősebbet illeti. Lapozzunk csak vissza egy pár fejezetet, mi is történt Jákobbal? Elvette azt, ami a bátyjáé, Ézsaué volt! Íme, egy eset, amikor a Szentírás nem feltétlenül mondja ki a tanulságot, egyszerűen csak megmutatja: Igen, Jákob a csaló, ő az, aki megszerzi, aki meg szokta kapni azt, amit akar. És itt van Lábán, aki szintén megkapja, amit akar. Mintha Jákob korábbi tetteit idézné fel itt a szöveg. Látszik, hogy most visszakapja, amit korábban ő tett. Érdekes, mint ahogy az is érdekes, hogy Isten feltárja mindezt Jákobnak és nekünk is.
Van itt egy fájdalmas dolog, amiről beszélnünk kell: Leát szeretném kiemelni. Látjuk, hogy Jákob Ráchelt szerette, Leát pedig megtűrte. Ez egy olyan seb, ami sokunknak ismerős lehet akár a házastársunkkal, akár a szüleinkkel vagy gyermekeinkkel kapcsolatban. Lehetnek olyan emberek az életünkben, akiknek szeretniük kellene minket, és valójában csak megtűrnek.
Igazság szerint sokan úgy képzelik, Isten is pont ezt teszi velük: csak megtűri őket. Pedig az igazság az, hogy Isten valóban szeret minket. Isten tényleg szeret téged! A Ter 29,31-ben, amikor az Úr látja, hogy Lea megvetett lett, megnyitja a méhét. Ráchel meddő, ő pedig fogan, fiút szül, és Rubennek nevezi. S e név értelme: ‘rátekintett az Úr a nyomorúságomra, a férjem most már szeretni fog’. Ez a refrén, ugye? A következő gyermek, Simeon születésénél azt mondja: ‘az Úr meghallotta, hogy Jákob megvet engem, ezért adta ezt a fiút’. Majd a harmadik Lévi lesz, akinél így szól: ‘most már végre csatlakozik hozzám a férjem, mert három fiút szültem neki’. Látjuk, hogy minden egyes gyermeknél úgy gondolja, most már szeretni fogja a férje, végre felé fordul, végre nem veti meg. Úgy véli, azáltal lesz kedvesebb, szerethetőbb, amit tesz. Sokan esünk ebbe a csapdába. ‘Hát, ezt meg ezt megteszem, majd jobban fognak szeretni.’ Végül odáig jutunk, hogy a negyedik fiú születésénél Lea feladja a küzdelmet, hogy szeresse már végre a férje, és így szól: ‘Fogantam, fiút szültem, most már dicsőíteni fogom Istent’. Ezért nevezte Júdának. Júda neve ezt jelenti: ‘Dicsőség Istennek’. A többiek neve ezt jelentette: Majd szeretni fog, majd valóban a férjem lesz, majd nem utál… Persze még nincs vége a történetnek, mert mandragórával kereskednek azért, hogy férjük ágyába juthassanak – micsoda sebzettség! Mégis, Isten ezen a megtörtségen keresztül működik, és fog is működni, de a szeretetlenség, megvetettség, szolgálókkal kereskedés, ez a szörnyű káosz: ez mind a mi életünk.
Nagyon ritka, hogy valakinek teljesen tiszta élete legyen, ahol minden szuper egyszerű, szuper tiszta, szuper könnyű. Még azok között az emberek között is hihetetlen ritka, akiket Isten az Ő országának építésére használ. Annyira ritka, hogy azt is mondhatnám, nincs is ilyen. Ezért is térünk vissza mindig a Bibliához, ezért olvassuk közösen a Bibliát, mert tudjuk, hogy a mi életünk tükrözi a bibliai emberek életét. És ha ugyanígy tükrözzük a történet végén is, ahol dicsőség van, ahol Isten megkapja az Őt illető tiszteletet, ahol szentség van, akkor talán elfogadhatjuk azt is, hogy van olyan megtörtségünk, amit még Isten használ. Igen: Ő még használja. Mert ha Vele járunk, ha mindig visszatérünk Hozzá, akkor a rosszat is jóra, a javunkra fordítja. De addig azzal dolgozik, amink van. Imádkozzunk tehát egymásért! Ne feledjük, nem vagyunk egyedül a megtörtségünkben, a gyászunkban, a fájdalmunkban, amikor úgy érezzük, nem szeretnek. Mert Isten szeret minket!
(Fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
14. nap, Izsák megáldja Jákobot – Ter 27-28., Jób 17-18., Péld 3,1-4. (2024.10.24., csütörtök)
Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked Igéd kinyilatkoztatásáért, azért, hogy ezzel a Szívedet nyilatkoztatod ki nekünk! Így egyre inkább megismerhetünk Téged. Segíts, hogy azt tartsuk jónak, amit Te jónak tartasz, és azt rossznak, amit Te rossznak ítélsz. Segíts, hogy az Ige által szívünk hasonlóvá váljon a Tiédhez! Szeressük azt, amit Te szeretsz és éljük azt az életet, amit te elterveztél nekünk! És mindez történjen a Te kegyelmedből és a Te dicsőségedre! Jézus nevében, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen!
Tovább követjük Isten családjának történetét. A zsidó népét, és egyszersmind a keresztényét is. Hisz ne feledjük, a kettő nincs egymástól elválasztva, [legalábbis az üdvösségtörténet vonalán – a Szerk.]! A kereszténység a judaizmus gyümölcse, ezért hisszük, hogy Ábrahám, Izsák, és Jákob története a mi történetünk. Az egész Biblia az. Mert ahogy Szent Pál írja a Rómaiakhoz címzett levelében, zsidóságon kívüli keresztényekként Isten beoltott minket az olajfába, behozott minket abba a családba, történetbe és megváltási folyamatba, amit egykor régen elindított az üdvösségünkért. [Lásd erről részletesen a Római levél 9-10-11. fejezetét! – a Szerk.]
És erre itt van nekünk a csaló, tolvaj, lázadó Jákob története, aki azelőtt kizsarolta bátyjából az elsőszülöttség jogát, most pedig ellopta tőle az atyai áldást is! Figyelemre méltó, hogy miután Izsák megadta az áldást Jákobnak, nem vonta vissza többé. Sok tekintetben ugyanez az alapja a szentségeinknek. A zsidó férfi körülmetélés által kerül be a judaizmus szövetségébe, ami visszavonhatatlan. Örökre a szövetség részévé válik. Mi, keresztények, a keresztség által kötjük meg ezt. Isten családjához tartozunk, az Ő fiaivá és leányaivá válunk.
Képzelem, mennyire felháboríthat, amikor azt látod, hogy Izsák egy csalónak adta az áldását. De az áldás akkor is áldás. Nem lehet visszavonni. Ahogy a keresztséget sem lehet, még tudva és akarva sem. Ha valaki ki is mondaná, hogy nem akar többé az Egyházhoz tartozni, nem akar Isten fia vagy lánya lenni, nem akarja, hogy atyja legyen az Isten, akkor sem. Nem lehet megtenni. Nem tudod a szentségi áldást eltörölni, ez örökre szól. [Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a keresztség önmagában, hit és megtérés nélkül nem üdvözít. – A szerk.]
Izsák is jól tudja, hogy az áldása nem visszavonható. Ezért nem tudja megvonni fiától, Jákobtól. Megadta neki. Ha be is csapták, akkor is megadta, így Jákob lett az, akinek ez kijutott. Nemcsak az elsőszülöttségi jog, amit Ézsautól megvett, hanem az áldás is, amit atyjától, Izsáktól kicsikart. Itt viszont előkerül még egy fontos dolog. Korábban a Szentírás megemlítette, hogy Ézsau apja kedvence volt, míg Jákobot anyja, Rebeka szerette jobban.
Tudjátok, azt szoktam mondani a testvéreimnek, hogy én vagyok anya kedvence. Egyszer egy barátom rákérdezett: Tényleg? Akkor elgondolkodtam, és azt feleltem: Hát, tulajdonképpen nem is tudom… Igazából fogalmam sincs, van-e kedvence egyáltalán.
Az én szüleim nagy ajándéka nekünk, hogy nem tudunk kedvencekről. Így sosem volt versengés köztem és testvéreim közt. Tudtuk viszont, hogy mama és papa mindnyájunkat szeret. Jó, persze, valakit mindig könnyebb szeretni, mint a többieket, de ennek ellenére sosem éreztük azt, hogy a szüleink valakit a legjobban vagy a legkevésbé szeretnének. Ez az ajándék a harmónia és az egység ajándéka.
Nekem is vannak rokonaim, akik nagyon viccesek, akikkel jobb együtt lenni, meg vannak olyanok is, akik inkább olyanok, mint én, hogy nem. De akkor sincs köztük rangsor.
Jákob és Ézsau már az anyaméhben versenyeztek egymással, amit csak tovább rontott, hogy egyiküket az apja, míg a másikat az anyja szerette jobban.
Vajon mennyi családi problémát lehetne megoldani azzal, ha a szülők egyformán szeretnék a gyermekeiket? Nyilván nem vagyunk tökéletesek, de mennyi fájdalmat kerülnénk el, ha legalább megpróbálnánk? Ezek a gondolataim mára, Biblia-tanulmányozásunk 14. napjára.
Emberek, olyan hihetetlen ez az út, végig a Szentíráson! Folytassuk együtt és imádkozzunk egymásért!
(Fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
13. nap, Ézsau eladja elsőszülöttségi jogát – Ter 25-26., Jób 15-16., Péld 2,20-22., (2024.10.23.)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, köszönjük a szavaidat! Köszönjük, hogy már lassan három hete mindig ide vonzol minket. Megengedjük, hogy a Te igéd formálja az elménket és a szívünket! Rálátást kapunk arra a világra, amit te formáltál. Nem a megtört szívű emberek által alkotott világra, hanem arra a világra, amiben a Te kegyelmed által meggyógyulnak az emberek.
Atyánk, kérünk érints meg minket a megtörtségünkben a Te kegyelmeddel! Tegyél minket teljessé, újíts meg és tegyél minket eggyé Önmagaddal! Jézus nevében, az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ahogy haladunk a történettel, látjuk az apa és fia történetét is. Micsoda zűrzavar! Először Ábrahám mondja kétszer is, Egyiptom királyának és Abimeleknek, hogy Sára a húga, aztán Izsák ugyanígy tesz Rebekával! Szintén húgának mondja a feleségét, ugyanannak a királynak. Hogy lehet ez? Mi kell ahhoz, hogy ilyet tegyük? Miért esünk ugyanabba a csapdába újra és újra?
Ez az emberi szív egyik misztériuma. Ilyen a mi saját életünk is. Mi is mindig ugyanabba a hibába esünk bele, amikor a jó és az igaz helyett a kevésbé jót és a kevésbé igazat választjuk.
Jákob és Ézsau történetében is pont ezt látjuk, igaz?
Ézsau, az idősebb fiú, a mező embere, aki bátor vadász lett. Izsák őt szerette, mert vadat hozott haza. Jákob, a fiatalabbik, csendesebb, aki inkább otthon maradt. Rebeka Jákobot szerette, ráadásul Isten Rebekának tudtára adta, hogy Jákob lesz a nagyobb kettőjük közül.
És itt van híres jelenet, amikor Ézsau jön haza a mezőről, Jákob pedig lencsét főz. Ézsau olyan éhes, hogy képes eladni az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért! Eladja az apja örökségét, pontosabban az örökségnek a nagyobbik részét, ami neki járna. Erre azt mondjuk: Mekkora butaság ez az egész? Ki tenne ilyet?
Voltál már valaha olyan helyzetben, hogy olyan éhes voltál, hogy nem érdekelt semmi csak az, ami az orrod előtt van? Hányszor fogott már el a kísértés? Kísértések közepette élünk. Ilyenkor semmi másra nem tudunk gondolni csak arra, amit kívánunk, és ami az orrunk előtt van. Pedig valahol ekkor is tudjuk, hogy most valami olyat választunk, ami kevesebb, mint Isten és a mennyország, és mégis ezt a kisebb dolgot választjuk. Mi is eladjuk az elsőszülöttségi jogunkat! De ezt azért gondoljuk így, mert arra az egy dologra szűkülünk be, ami az orrunk előtt van. Ez az összetört emberi szív misztériuma, a bukott emberi természet gyengesége. Lehet ez generációs, öröklött gyengeség, mint Ábrahám és Izsák esetében, de jöhet ez az egész egyszerűen a saját szívünkből is.
Végül ne felejtsük el Jákob manipulációját sem. Ott van a kétségbeesett és indulatos Ézsau, akire mi is annyira hasonlítunk: Hajlandó eladni az elsőszülöttségi jogát egy tál lencséért. De ott van Jákob is, aki ezt tálcán kínálja neki, mert kapzsi, mert minden áron nagyobb akar lenni. Egy tál lencsével akar üzletelni, mert látja, hogy Ézsau mennyire meggondolatlan, és kihasználja azt. Ebben ott van a manipuláció. És benne is magunkra ismerhetünk a bukott emberi természet miatt. Mi is gyakran kihasználjuk mások gyengeségeit, hogy föléjük kerekedjünk. Mindannyiunkban ott van a megtörtség, a gyengeség. És ismét visszajutunk ode, hogy: Mire is van szükségünk? Isten kegyelmére van szükségünk, mert nélküle nem tudjuk legyőzni önmagunkat.
Olyan könnyű kívülről nézni a kísértést. Azt mondjuk: „Ez mekkora butaság, én biztos soha nem csinálnék ilyet.” De teljesen másként néz ki a kísértés, amikor benne vagy, amikor kétségbe vagy esve. Ilyenkor képes vagy nagyon könnyen feladni a legmélyebb identitásodat, az örökségedet, azt, hogy Isten gyermeke vagy!
Ezért van nagyon nagy szükségünk Isten kegyelmére. Arra, hogy folyamatosan kapcsolatban legyünk Istennel, akire minden pillanatban szükségünk van! Az Ő megvilágosító, kijózanító szavaira, jelenlétére, megmentő erejére!
Fontos, hogy ismerjük az őseink gyengeségeit is, akik tükröt tartanak nekünk. Felfedik a mi gyengeségeinket is, és így fel tudunk készülni a veszélyekre, és meg tudunk újulni Isten kegyelmében, hogy elkezdjünk egy új napot. Egy új nap jön, és én imádkozom értetek ezért az új napért! Ámen!
(Fordította Szabó-Kasovitz Gyöngy, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
12. nap, Izsák és Rebeka – Ter 24., Jób 13-14., Péld 2,16-19. (2024.10.22., kedd)
Mennyei Atyánk! Nagyon köszönjük a Te szavaidat és köszönjük, hogy megosztod velünk a szívedet az Írásokon keresztül. Kérünk, segíts nekünk, hogy mindig a Te szemeddel lássunk és a Te szíveddel szeressünk! Jézus nevében kérünk! Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Tudjátok, olyan különleges dolog tudni, hogy mennyire bízhatunk Isten irgalmában és mennyire függünk attól, amit Isten cselekszik az életünkben! Ábrahám szolgájának a története is az isteni gondviselésről szól, amikor megtalálja Izsáknak a menyasszonyát. Mindent megkapunk amire szükségünk van.
Képzeljük el ezt a szolgát, aki elmegy egyedül egy távoli országba, ahol senkit sem ismer és így imádkozik: „Uram, uramnak, Ábrahámnak Istene, rendezd el ma szerencsésen a dolgot, és légy kegyes uramhoz, Ábrahámhoz!” (Ter 24,12).
A szolga Isten nélkül semmit sem tud tenni és Isten valóban elrendezi a dolgokat! Egy valamiben mindig biztosak lehetünk, hogy az Isteni gondviselés folyamatosan működik!
Itt van a szolga története, aki imádkozik az Úrhoz, hogy találja meg azt a lányt, akit az Úr Izsáknak rendelt. Ha előre tekintünk tudjuk, hogy Izsák és Rebeka férj és feleség lesz. Sőt mi több, ők lesznek ugyebár Jákob (Izráel) és Ézsau szülei. Ha innen nézzük, rájövünk, hogy tényleg működött az Isteni gondviselés. Vagyis a szolga imája meghallgattatott.
Tudjuk, hogy Isten mindig jelen van, de azt is meg kell értenünk, hogy Isten egyfolytában munkálkodik a háttérben. Még akkor is, ha nem látjuk, nem érzékeljük, vagy nem értjük, mi miért történik.
Az ősatyáink története is annyira átlátható, érthető, ha a végeredmény felől nézzük, akárcsak Izsák és Rebeka találkozása. Mind hisznek és bíznak az Úrban, úgy ahogy mi is ezt tesszük. De az adott pillanatban nem tudjuk biztosan, hogy ez most egy jó döntés volt-e, vagy hogy ez-e a helyes irány vagy amaz? De Isten mindig dolgozik a háttérben. Még ha nem is tudjuk, hogy abban a bizonyos helyzetben mit csinál épp Isten, akkor is meg vagyunk hívva arra, hogy bízzunk benne és dicsőítsük Őt. Ez a nagy kihívás. Erre vagyunk meghívva minden nap.
Természetesen néha emlékeztet az életünk Jób életére, aki folyamatosan kérdezi az Úrtól, hogy miért történik mindez, hiszen semmi rosszat nem tettem. Mintha nem érdekelné Istent mi van velem. Ide kanyarodunk vissza.
Istent nem gondoskodik rólam? Velem együtt harcol, vagy ellenem?
Ezért olyan fontos mindannyiunknak, hogy minden nap engedjük, hogy a Szentírás formálja a látásunkat, a szívünket a dolgokhoz való hozzáállásunkat.
Jó dolog, hogy dicsőítjük Istent azért, amiért jelen van, amikor láthatóan gondoskodik rólunk. De az már egy nehezebb eset, ha sötétségben vagyunk. Amikor nem értem mi történik. És mégis szólsz hozzám, Istenem, hogy akkor is tegyem az egyik lábamat a másik elé. Menjek tovább bizalommal és ne adjam fel!
Testvéreim, erre hív ma Isten minket. Tedd egyik lábadat a másik elé, aztán lépj a másikkal, és így tovább. Lehet, hogy ma érted mi miért történik, de lehet, hogy holnap csak a sötétségben kóborolsz. Az biztos viszont, hogy soha nem felejthetjük el azt, ami igaz volt a világosságban. Ami igaz volt a világosságban, az igaz a sötétségben is. Isten jó.
Járjunk Izsákkal, Rebekával, és menjünk tovább Jóbbal. Járjunk hitben!
Ne feledd, ha minden egyes nap imádkozod velünk a Bibliát, egy óriási kalandban van részed! Folytassuk tovább! Ámen!
11. nap., Ábrahám áldozata – Ter 22-23., Jób 11-12., Péld 2,9-15 (2024. okt. 21., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged, és felemeljük a neved! Köszönjük az Igédet! Kérünk, világosítsd meg az elménket a Te Igazságoddal, és elevenítsd meg szívünket a Te szereteteddel! Jézus nevében imádkozom! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Fantasztikus ez a mai olvasmány a Teremtés könyvéből! Olyan sokféleképpen hallhatjuk ezt a szakaszt a többi szentírási résszel együtt, és nem biztos, hogy felületesen olvasva érthetőek. Nem igazán értjük, Isten mit akar ezzekkel feltárni. De mi pont azt keressük, hogy Isten mit akar nekünk kinyilatkoztatni! Elsőre azt hihetjük, hogy ez valami őrültség: Remélem, Isten sosem kéri tőlem, hogy adjam oda azt, amit a legjobban szeretek! Ez a történet sokaknak úgy tűnik, mintha Isten önkényesen járna el.
Nézzük, miről is van szó! Ne feledjük, Ábrahám ebben a történetben több, mint 100 éves. Vagyis már nagyon régóta jár az Úrral. Nem arról van szó, hogy Isten rátukmálja ezt az áldozatot Ábrahámra! Valójában ennek a szövegnek a szíve az a tény, amiről tegnap is szó volt, hogy Ábrahám a hit atyja, és eljött az a pillanat, amikor nemcsak megmutatja, hanem teljesen kinyilvánítja hitének mélységét, Istenbe vetett mély bizalmát. Ábrahám végig nem gondolja azt, hogy Isten elveszi a fiát, Izsákot, hogy Izsák elpusztításával ér véget ez a történet! Honnan tudjuk? Többek között magából a szövegből. A történet szerint Ábrahám azt mondja a két szolgájának: Most felmegyünk a hegyre, majd mindketten visszatérünk. Igen, így szól: Mindketten visszajövünk! A Zsidókhoz írt levél azt mondja Ábrahámról, hogy ő tudta, hogy még ha fel is kell áldoznia a fiát, Istennek van hatalma, hogy akár a sírból is visszahozza őt: “Ábrahám hittel áldozta fel Izsákot, amikor az Isten próbára tette. Készen volt rá, hogy feláldozza egyszülöttét, ő, aki ígéretképpen kapta, 18és hallotta: ‘Izsák által lesznek utódaid’. 19Biztosra vette, hogy Isten képes a halottakat is feltámasztani. Ezért vissza is kapta mintegy előképül.” (Zsid 11,17-19.) Mert Övé a hatalom élet és halál fölött! Ez Ábrahám mélységesen mély bizalma az Atyában.
Mégis megkérdezzük: miért tette ezt Isten, mi a lényege ennek az egész történetnek? Mert ez az egész nem csupán Ábrahámról meg Izsákról szól: ez a törtenet a lelki életben mindennek megadja a keretét, gyakorlatilag megalapozza a lelki életet, mert ez nem pusztán egy apának a története, aki hajlandó feláldozni a saját fiát, hanem az apa és a fia együttes története. Ez nagyon fontos! A művészek gyakran megörökítik ezt a pillanatot, Izsák feláldozását vagy megkötözését: ott van Ábrahám, az öregember, aki megkötözte a fiát, Izsákot, aki ott küszködik, gyerekként… Ám valójában ez Ábrahám és Izsák együttműködése volt! Honnan tudjuk? Onnan, hogy a bibliai történetben szereplő Izsák nem gyerek! Persze, a százéves Ábrahámhoz képest ifjú, de az apja nem nyomja el. Izsák az erősebb szereplő ebben a történetben. Miért is? Lássuk csak, felmennek a hegyre, az írás szerint Ábrahám a fia hátára pakolta az áldozathoz szánt fát. Na most, ha a fiú olyan hétéves-forma gyerek lenne, valószínű nem bírná felcipelni egy hegyre azt a tüzifát, ami elegendő egy emberi lény égőáldozatához. A hagyomány szerint Izsák a harmincas éveiben jár, talán pont 33 éves. Gondolkodjunk el ezen egy kicsit! Izsák erősebb az apjánál, Ábrahámnál ebben az életszakaszban, ezért az a tény, hogy Izsák viszi a fát, azt jelenti, ő képes lenne az apja fölé kerekedni. Vagyis, ő együttműködött, megengedte, hogy az apja megkötözze őt, és saját akaratából feküdt az oltárra.
Mit is tanít ez nekünk? Ez megalapozza, az Örök Atya és az Ő szeretett, egyszülött Fia áldozatát a Kálvárián. Ez egyértelműen Krisztus áldozatának előkészítése. Gondoljuk át, milyen szavak hangzanak el: “vedd az egyetlen fiadat”, az egyszülött fiad, “akit szeretsz”, ez ugyanaz, ami a János 3,16-ban szerepel: “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda”. Ábrahám és Izsák története nem csak Ábrahámról és Izsákról szól. Ez a történet feltárja nekünk, hogyan működik együtt a Mennyei Atya és a Fiúisten, hogy üdvösségre vezessenek minket. Mélységesen mély bizalom köti őket össze egészen a halálig. Itt van Ábrahám és Izsák az áldozati fával a hátán, amint mennek fel Mórija hegyére, ami épp Jeruzsálem határában van [a hagyomány szerint ez a Sion, a későbbi Templom hegye – A szerk]. És látjuk Jézust, a keresztfával a hátán, amint a Kálváriára megy, szintén Jeruzsálem határában. Mórija és a Kálvária két különálló tagja ugyanannak a hegységnek Jeruzsálem városán kívül. Amit itt látunk, az egy mélységesen mély együttműködés, és ezt nem szabad szem elől téveszteni. Ezért szól Ábrahám és Izsák története rólunk. Nem azért, mert Isten azt fogja kérni tőled, hogy áldozz fel mindenkit és mindent, amit szeretsz, nem erről van szó, hanem a bizalomról. Ez a kulcsszó. Ábrahám a hit atyja. Miért? Mert amikor arra került sor, hajlandó volt Istenben bízni. De nem ő egyedül, mert apa és fiú közös műve volt ez, bíztak egymásban, ezért olyan fontos, hogy ez az üzenet a szívünkig jusson. Isten nem az ellenségünk.
Jób ezzel birkózik. Isten az ellenségem lenne? Törődik velem? Keresztényként, fel kell ismernünk, hogy még Isten Egyszülött Fia, a mi Urunk, Jézus Krisztus is így imádkozott a keresztre feszítése előtti éjszakán: Atyám vedd el tőlen ezt a kelyhet… Ám így folytatja: De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te. Képes volt az Atyához kiáltani: Én nem akarom, hogy ez megtörténjen, és ugyanezzel a levegővétellel kimondani: Bízom benned, legyen meg a te akaratod! Mi is erre vagyunk hívva!
Még csak most kezdtük el ezt a bibliai utazást, és már most milyen messzire jutottunk! Mekkora áldás ez nekünk! Imádkozzunk egymásért, hiszen mindannyian küzdünk azzal, hogy bízzunk az Úrban, hogy vele járjunk, küzdünk, amikor Jób barátunk helyzetében találjuk magunkat, és küzdünk, amikor együtt kell működnünk az Atyával valami olyan dologban, ami számunkra végzetesnek tűnik. De tudnunk kell, hogy ez nem a vég, mert ő túl jó ahhoz, hogy hagyja, hogy pusztulásé legyen az utolsó szó! Ezért ez nem a könyv vége, ez még csak az eleje!
(Fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)