65. nap, Lázadás Mózes ellen – Szám 16, Másodtörv 15-16, Zsolt 97 (2025.01.10., péntek)
Mennyei atyánk, áldunk téged és köszönjük neked igazságosságodat! Amikor bevezetted Izrael népét az Ígéret földjére, és nekik adtad a törvényt, megmutattad nekik a szívedet. Urunk Istenünk, a te szíved igaz, te vagy az igazság, te vagy az igazságosság. Arra hívod a népedet, s arra hívsz minket is, hogy igazságosan éljünk, helyesen cselekedjünk, szeressük a jót, és szelíden járjunk embertársaink között, akiknek gondját viseljük! Segíts Urunk, hogy a mi szívünk is a tiédre hasonlítson – szeressük az igazságosságot, tartsuk távol magunkat a gonosztól; hogy megvessük a gonoszt és nyitottak legyünk azok felé, akik szükséget szenvednek! Előtted állunk szükségünkben. Te vagy minden jó forrása! Kérünk, küldd el Szentlelkedet, hogy minden nehézségünkben velünk legyen! Te vagy minden jó, minden igazság, és minden igazságosság forrása! Szükségünk van rád, légy hát mellettünk! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében!
A mai napon újra a Számok könyvéről, annak tizenhatodik fejezetéről elmélkedünk, aminek a témája a lázadás. Még a tizenkettedik fejezetben olvashattunk arról, hogy Áron és Mirjam Mózes ellen lázadtak, majd a Kánaánból visszatérő emberek is fellázadtak Áron és Mózes ellen, mondván: ’nem leszünk képesek elfoglalni az országot’.
Ma pedig Korach, Datan és Abiram, Mózes és Áron elleni lázadásáról olvasunk. A szöveg külön kiemeli, hogy Korach, Kehátnak, Lévi fiának a fia. Emlékezhetünk, hogy a kehátiták Lévi törzséből származtak. Egyike voltak a törzs négy családjának. Áron fiai voltak a papok, mellettük pedig a meráriták, a kehátiták, és a gersoniták tartoztak a törzshöz. A meráriták és a gersoniták felelőssége volt a szövetség sátra, annak oszlopai és szerkezete. Szolgálatot tettek a megnyilatkozás sátránál, ami később a templom lesz. A kehátiták szolgálata pedig, a szent tárgyak őrzése és kezelése. Áron fiai után ők voltak legközelebb Isten jelenlétéhez. Közvetlenül szolgáltak Istennek és dicsőítették őt.
Azonban ez sem volt elég nekik. Azt kérdezték: ’Miért csak Áron fiai mutathatnak be áldozatot az Úrnak? Mi miért nem lehetünk papok?’ A Szám 16,4-ben, a kehátiták összegyűlnek Mózes és Áron ellen, és azt kérdezik ’Miért emelkedtek hát az Úr közössége fölé?!’ Amikor Mózes ezt meghallotta, arcra borult. Mindez azt jelenti, hogy azonnal imádkozni kezdett. Amikor azzal vádolják, hogy hercegként a nép fölé emeli önmagát, Mózes válasza az ima. Később haragra gerjed – hiszen érzelmes ember volt – de az igazságtalan vádak hallatán először Istenhez fordul.
Isten nem a bosszúállás, hanem az igazságosság Istene. Egyértelművé teszi, hogy egyedül Ő a szent, és egyedül az mutathat be áldozatot, akit Ő erre személyesen meghív.
Mózes azt mondja a lázadóknak, hogy döntsön Isten. Hívja Áront, hogy hozzon tömjént és füstölőket, majd dicsőítsék és imádják Istent. Akinek az áldozatát és dicsőítését elfogadja Isten, az lehet pap. Datan és Abiram visszautasítják ezt a próbát. Szerintük Mózes egy tejjel-mézzel folyó országból hozta ki őket a pusztába, hogy meghaljanak. Tejjel-mézzel folyónak eddig csak az Ígéret földjét nevezték. Ők azonban itt Egyiptomra utalnak – ami kétségkívül gazdag ország volt – ahol rabszolgák voltak. Mégis ezt a földet írják le otthonukként. Láthatjuk, hogy Isten ezek után eltörli a föld színéről a lázadók családjait és a füstölőkkel felszerelt embereket is.
Az Egyiptomba vágyakozó emberek a múltjuk rabjai voltak. A korábbi életmódjuk fogságába estek, amiből ki kell őket gyógyítani. Az, hogy a rabszolgaság házába vágynak vissza, számunkra egyenesen őrültségnek hangzik. Mégis néha mi is így gondolkodunk. Vissza-vissza tekintünk saját, sokszor bűnös, megtört és megkötözött múltunkra, mondván, akkor jó volt, jól éreztük magunkat, boldogabbak voltunk, mint bármikor máskor. Isten azonban előre vezet minket. Sokszor sivatagon, szárazságon és harcokon keresztül, de az igazi szabadság helyére!
Ha pedig rátekintünk a Második Törvénykönyvre, olvashatjuk, hogy Isten újra kiemeli: Ő az igazságosság Istene, olyan Isten, aki gondját viseli a szegényeknek s mindazoknak, akik Őhozzá tartoznak. Azt mondja, ne is legyenek a nép körében szegények! Egyrészt, mert a tejjel-mézzel folyó, gazdag és bőven termő országban elegendő élelem lesz mindenki számára. Másrészt, ha mégis lesznek szegények, gondjukat kell viselni, akár munkát is adva neki. A legelkeseredettebb emberek, akár el is adhatták szabadságukat, rabszolgaságba küldve önmagukat. Ez a szolgaság azonban csak hat éven át tartott. A hetedik, szombatév során a szolgát el kellett engedni, ráadásul el kellett látni az új élet kezdéséhez szükséges javakkal! Ilyen módon kellett a nép tagjainak gondoskodniukegymásról. Ez odáig elment, hogy a szolga – ha szerette a gazdáját – a maradás mellett is dönthetett. Hihetetlen, ahogy a választott nép tagjai hogyan karolták fel azokat, akik nem tudtak gondoskodni magukról.
Isten arra hívja őket, hogy ne kelletlenül tegyék ezt. Még csak ne is gondoljanak rosszat a közöttük élő szegényekről. Segíteni és szolgálni kell őket, s biztosítani számukra a megélhetéshez szükséges javakat.
Ezután pedig még a három főünnepről olvashatunk. A Húsvétról, a Hetek ünnepéről (Pünkösd), valamint a Sátoros ünnepről. Ami mindháromnak része, az Isten imádása. A Másodtörv 15-16 gyönyörűsége, hogy először a szegények iránti szeretetről és gondoskodásról, igazságosságról és kegyelemről ír, majd az Isten imádásáról. A kettő nem választható el egymástól.
Maradjunk meg az egymásért való imádságban! Alig várom, hogy holnap találkozzunk!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
64. nap, A bűn következményei – Szám 15, Mtörv 13-14, Zsolt 96 (2025.01.09., csütörtök)
Mennyei Atya, köszönjük a Te Igédet, köszönjük, hogy bölcsességet adsz nekünk a Szentírás megértéséhez! Urunk, kérünk Téged, hogy segíts rajtunk, amikor tanácstalanok és aggodalmaskodók vagyunk, kérünk, hogy vedd el a szkepticizmus lelkét, vedd el a cinikusság lelkét és add nekünk a nyitottság, az őszinteség és az igazság lelkét! Adj nekünk bizalmat, hogy akkor is, amikor nem értjük a dolgokat, merjünk továbbra is kérdezni és kérni Tőled; hogy nyitottak legyünk a Te akaratodra a mai napon, és minden egyes nap az életünkben. Ezt imát a Te Egyszülött Fiad, Jézus Krisztus Urunk nevében mondjuk. Ámen
A Számok könyve 15 fejezetében egyfajta ismétlésen megyünk keresztül, ahogy az izraeliták elkezdik új életszakaszukat, a pusztai vándorlást. Mózes újra és újra emlékezteti Izrael népét, hogy ne feledkezzenek meg az áldozati adományokról a pusztában sem, amelyeket a Leviták könyvében már részletesen megismertünk. Ezeknek a törvényeknek a legbelső üzenete ez: Isten azt mondja, hogy ti vagytok az én népem, én pedig kiárasztom rátok szeretetemet.
Számunkra nagyon megdöbbentő a törvények megszegésének a következménye, gondoljunk csak a szombat megszegésére (Számok 15,32), amikor rajtakaptak egy embert rőzseszedésen, és felmerült a kérdés, hogy mihez kezdjenek ezzel. És hát az ítélet a táboron kívüli halálra kövezés lett. Nézhetünk erre úgy, hogy ez egy őrültség, legalábbis nem erre a végkifejletre számítanánk, főleg nem Isten törvénye alapján, attól az Istentől, aki maga a kegyelem és szeretet. Szóval, hogy értelmezzük mindezt?
Van egy pár dolog, amit meg kell értenünk előtte. Az első az, hogy Isten külön rendelkezést készített azokra, akik akaratlanul vétkeznek, és azokra, akik ezt nyíltan, szánt szándékkal teszik. Ha valaki véletlen vétkezett és kéri az Urat, hogy bocsásson meg neki, az elnyeri a bocsánatát és az Úr visszahívja őt magához, de jelen esetben a Számok 15-ben a szándékosság esetét látjuk, ahol valaki tisztában van döntésének következményevel, és szabad akaratából fordul el Istentől és az ő népétől. Számunkra ezt nagyon nehéz megérteni: ha egy ember megszegi a szombatot, akkor ennek a büntetése halál. De gondoljunk arra, hogy volt egy szabályozás, egy Isteni rendelkezés, miszerint, ha valaki ezt akaratlanul cselekedte volna meg, és nem nyílt lázadó szándékkal, akkor a következmény is más lett volna.
A másik része ennek Izrael népéhez kapcsolódik, hiszen az ő fő küldetésük az, hogy rajtuk keresztül Isten megáldja az egész világot. Ebből következik, hogy nekik másnak kell lenniük, mint a világ többi részének. Ez az oka például a tized kötelezettségének is, amiről a Második Törvénykönyvben olvashatunk. A tizedet nem csak azért kéri Isten, mert azt akarja, hogy imádják Őt, bár számunkra ez is rendkívül fontos, de a tized a levitáknak is egyfajta biztosíték volt, hiszen a tized egy része hozzájuk került. De miért? Mert nem volt örökségük Izrael földjéből, nem kaptak földet, és a tized által kaptak ellátást a néptől. A tized másik fontos része a háromévenként járó tized, amelyről a Második Törvénykönyv 14,28-ban olvashatunk, amit az idegenek, árvák, özvegyek javára szedtek be. [Ezt a második tizedet a szegények javára a babiloni fogság után már folyamatosan befizették, nem csak háromévente – a szerk.] Ez maga az együttérzés megnyilvánulása, Isten törődése az ő népével, azok közül is a legelesettebbekkel. Szóval gondoljunk erre, amikor azt olvassuk, hogy Isten azt parancsolta, hogy azt az embert, aki szombaton rőzsét szedett, végezzék ki. Ő ugyanaz az Isten, aki azt mondja, hogy törődjetek az árvákkal, özvegyekkel, a köztetek lakó idegenekkel, mutassátok meg nekik az én kegyelmemet és az én szeretetemet!
A felszínen számunkra ez még mindig kettősnek tűnhet, paradoxnak, amit nem tudunk összeegyeztetni önmagunkban. De a magyarázat erre a kettőségre ez: ’Másnak kell lenned! Külön kell válnod, különbbé kell válnod!’ Ez megnyilvánul abban, hogyan imádjuk Istent, hogyan élünk, hogyan eszünk, hogyan gyászolunk. Példának okáért, azt írja a törvény, hogy ne borotváld le a fejedet, amikor gyászolsz. Mert azon a területen, ahol az izraeliták éltek, Kánaánban, az emberek leborotválták a fejüket, amikor gyászoltak, hogy így állítsanak emléket az áldozatnak, amit egy hamis istennek ajánlottak fel. Azért olyan fontos ez, mert Isten Izraelt akarta felhasználni, hogy megáldja általa a Földet, így Izrael nem lehetett olyan, mint a világ többi része, amely hamis isteneknek hódolt. Főleg azon a területen nem lehetett megingás, hogy milyen istentisztelettel fordulnak az Úrhoz, hogyan esznek, öltöznek. Ezek a törvények életbevágóak. A tartalmuk miatt is, de főleg azért, mert megmutatják Isten arcát: Ő az, aki kimondja a halálbüntetést a szombat megszegéséért, és Ő az, aki biztosítja a legelesettebeknek a törődést és biztonságot. Mert ez az egész többről szól, a világ megáldásáról… [Isten törvényei összekapcsolódnak, kerek egészt alkotva fedik fel Isten szentségét és szolgálják a nép megszentelődését is, amely csak szentté válva töltheti be hivatását: a világ üdvözítését a Messiás által. Minden törvényszegéssel a megváltás hatalmas terve kerül veszélybe! Hatalmas a tét, a lázadás egyéni szinten sem fér bele – a szerk.]
Még egy utolsó megjegyzésem lenne, a Számok könyve 15 fejezetéhez, ahol a bojtokról van szó. Ezt írja: „Köntösük csücskeire csináljanak bojtokat ők és utódaik is, s minden bojtot erősítsenek bíborlila [az angolban kék] zsinórra. A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok el, ne szívetek és szemetek vágyait kövessétek, s így hűtlenségbe essetek.” (Szám 15,38-39)
Kék zsinór, mi a helyzet a kékkel? Olyan köntöst, amibe kék volt szőve, a papoknak kellett hordaniuk, s ezt főleg a templomban használták. Ez az emlékeztető arra, hogy Isten szentségét és dicsőségét viselik a nép fiai is, hiszen ezt a színt látták a Szent Sátornál, és ezt a szentséget öltötték magukra jelképesen.
Továbbra is imádkozzunk egymásért, ahogy továbbmegyünk ezen az úton. Ma a 64. napot vettük végig, továbbra is tekintsünk Istenre és hívjuk az Ő szent nevét testvéreinkre és magunkra is! Szükségünk van a kegyelmére. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi magyarázata alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
63. nap, Izrael lázadása – Szám 14, Másodtörv 12, Zsolt 95 (2025.01.08., szerda)
Mennyei Atyánk, hálát adunk Neked és dicsérünk Téged! Köszönjük, hogy meghallgatod imáinkat és köszönjük, hogy amikor hűtlenek vagyunk, te emlékeztetsz minket a hűségre. Te vagy, akire szükségünk van, Urunk, mert ameddig a félelmeink és a hitünk hiánya irányít minket, gyakran megbénulunk! Urunk, mi tudjuk, ki vagy, szeretünk Téged, s ezért nincs helye a félelemnek. A tökéletes szeretet minden eddig megtapasztalt félelmet kiűz. Ezért, ha a mai napunkban félelmet észlelünk, kérjük, töltsd el a mi szíveinket szereteteddel! Ha a mai napunkban bizonytalanság van, kérjük a Te bátorságodat és erődet szíveinkbe! Kérjük, helyezz minket a tenyeredbe és soha ne engedd, hogy megfutamodjunk! Jézus Krisztus nevében, ámen!
Ez a sokadik emlékeztető, hogy amikor a Számok könyvéből olvasunk, különösen a 14. fejezetből, akkor közvetlenül az Egyiptomból való szabadulás utáni időket látjuk. Mikor a Második Törvénykönyvet olvassuk, ez az utána következő évek összefoglalása 38 évvel későbbről, mielőtt belépnek az Ígéret Földjére elfoglalni azt. Lássuk ezt tisztán, ahogy előrehaladunk.
A Második Törvénykönyv Mózes utolsó tanító beszéde Isten népe számára. A Számok könyve pedig jelenidőben meséli el nekünk a történetet. Ahogy hallottuk, a tizenkét kém felment Kánaán földjére, s közülük tíz annyira megijedt és megbénult félelmében, hogy visszajöttek, és azt mondták: nem tudjuk elfoglalni a területet. Az ő feladatuk az volt, hogy elmenjenek az Ígéret földjére felderíteni az ottani városokat, felderíteni az erőviszonyokat, hogy majd készíteni lehessen egy tervet. Nem az volt a kérdés, hogy menjenek-e vagy sem, hanem hogy hová menjünk először? Melyik várost támadjuk meg, milyen ott a védelem? Mire készüljünk? De ahelyett, hogy a felderítő jelentés felkészítette volna őket a támadásra, félelembe taszította és kétségbe ejtette őket.
A mai fejezetben (Számok 14) hallhatjuk az emberek válaszát. Azt mondták: ’Miért nem haltunk meg Egyiptomban?’ Sőt, olyan vezetőt akartak választani, aki visszaviszi őket Egyiptomba! Látszik, hogy még a rabszolga szíve dobog bennük! Ami azt mondja, hogy menjenek vissza rabszolgaságuk helyszínére, vállalják a rájuk váró büntetést a szökés miatt – hogy hagyják el Istent és a földet, amit adni akar! Miért is? Mert a bevonulás nehéz lesz és veszélyes, sőt talán alulmaradnak.
Szaladjunk előre a Második Törvénykönyvhöz, ahol Mózes utolsó beszéde előzi meg a földre való bevonulást. A következő könyv már Józsué könyve lesz, ami elmondja, hogy valóban küzdeniük kellett. Bár az Ígéret földje Izrael népének adatott, de nekik együtt kell működniük Istennel, hogy birtokba vegyék! A Számokban ma ott tartunk, hogy nem akarnak együttműködni, mert a félelem vezérli őket, és a bizalmatlanság megbénította őket szívük mélyéig. Ezért Isten azt mondja nekik, hogy nem mehetnek be az Ígéret földjére. Majd csak a gyermekeik. Azok a gyerekek, akikről azt mondták a kémek, hogy elpusztulnak majd bent, Kánaán földjén. Hát nem pusztulnak el… Épp ezek a gyermekek mennek be az Ígéret Földjére, ők fognak harcolni, mert a szüleik nem akartak! Értitek? Nem csak elszalasztották az Ígéret Földjét, hanem a gyermekeikre hárították a harc terheit, akikért úgy aggódtak! Sok tanulság van itt a mi számunkra is.
Ha mi, felnőttek, akik felelősségteljes pozícióban vagyunk, akikre embereket és feladatokat bízott az Úr… ha mi nem akarjuk felvenni a harcot a szabadulásért, nem akarunk küzdeni az ellen, ami behálóz és eltemet minket, az életünkben jelenlévő rabszolgaság bármilyen formája ellen… ha mi nem akarjuk használni Isten kegyelmi ajándékait, hogy legyőzzük az akár generációk óta jelenlévő megkötözöttségeket, akkor ki fogja megtenni? Lehet, hogy még rabszolgaságban élsz, benne maradtál, de tudd, hogy a gyermekeidnek kell majd megharcolniuk, amit te nem akartál!
Egészen konkrét függőségekről és rossz magatartási mintákról beszélek, amiket ha nem győzünk le, akkor továbbadjuk őket! Tehát a mai nap egy emlékeztető mindannyiunk számára, hogy fogjunk fegyvert az ellen, ami rabszolgává tesz minket, hogy majd a gyermekeinknek és unokáinknak ne kelljen a mi megkötözöttségünk ellen harcolniuk. Ez nagyon fontos, hiszen ha kaptunk egy tekintéllyel és felelősségel járó pozíciót – és ilyet minden szülő kapott –, akkor bizony a mi felelősségünk tekintélyünket jól használva harcolni, így a gyerekeinknek nem kell majd megtenniük helyettünk. Bizony, nekik is meg kell majd harcolniuk a nekik szánt harcokat, de nem a mieinket.
Egy utolsó megjegyzés: a Második Törvénykönyv 12. fejezetéhez érve, amikor Isten Mózesen keresztül parancsot ad a pogány szentélyek pusztítására, ami persze érthető, azt is mondja, hogy készüljetek, mert lesz egy konkrét hely az Ígéret földjén, ahol majd imádnotok kell engem. El kell mennetek arra a helyre, ahol majd a szent áldozatokat bemutatják. Ez egy nagyon fontos dolog lesz, mert ez nem egy akármilyen dicsőítés akárhol, hanem az Úr által kijelölt hely, ahol a Szentek Szentje lesz, ahol végül a templom áll majd. Ez nemcsak Izrael népének fontos, hanem nekünk is. Vannak korlátozások az istentisztelettel kapcsolatban, nemcsak a mikéntjével, hanem a helyszínével kapcsolatosan is. Bárhol imádkozhatunk, és Izrael népe is bárhol imádkozhat. A leviták a saját falvaikban fognak élni, de van egy hely, ahol a leviták (különösen Áron fiai) gyakorolják papi istentiszteleti elhívásukat. Ezt a helyet fogja kijelölni Isten.
Ahogy folytatjuk az egymásért való imádságot, kérjük Istentől, hogy formálja gondolatainkat, szíveinket és világnézetünket, hogy megláthassuk Őt, a világot, önmagunkat és egymást úgy, ahogy azt Isten akarja. Hogy egyre inkább beleálljunk a harcba a szabadságért, s közelebb kerüljünk a Lélekben és igazságban való imádáshoz. Imádkozunk egymásért, egymással, imádkozunk és járjuk az utat, amíg el nem érünk arra a földre, amit Isten nekünk készített! Imádkozom értetek!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Németh Dorka, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
62. nap, Kémek kiküldése Kánaánba – Szám 12-13, Másodtörv 11, Zsolt 94 (2025.01.06., kedd)
Mennyei Atyánk! Dicsőítünk téged és hálát adunk igédért, amely által szólsz hozzánk, és amin keresztül formálod elménket és szívünket, amikor megtanítasz rá, hogy mit szeressünk és mit ne! Megköszönjük azt is, hogy minket választottál. Hálát adunk, amiért hozzád tartozhatunk! Kérünk téged, add kegyelmed, hogy szívünk és elménk formálásán túl elfogadjuk életünkre vonatkozó akaratodat is! Segíts, hogy engedjük magunkat megszólítani és szeretni általad, úgy, ahogyan te kívánod! Add kegyelmed, hogy mindenben igent mondhassunk neked a mai napon! Jézus nevében kérünk téged! Ámen. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Számok Könyvének 12. és 13. fejezete elég nagy falat. (Ha a Számokben leírtakat élő adásnak tekintjük, akkor a Második Törvénykönyv az ismétlés.) Az egész történet rögtön azután játszódik, hogy a nép kiszabadult Egyiptomból. Talán két év sem telik el az indulás óta, amikor Mirjam és Áron Mózes ellen fordul, mielőtt még kémeket küldtek volna Kánaán földjére. A Második Törvénykönyv fejezete is ezt az időszakot eleveníti fel.
Ami Áronnal, Mirjammal és Mózessel történik, az igen érdekes, afféle testvérharc. Mérgesek, amiért Mózes feleségül vette a kusita nőt. [Itt Mózes eredeti feleségéről, Cippóráról van szó, aki Midián földjéről származott, amit Kúsánnak is neveztek – a szerk.] Rengeteg elmélet kering arról, mi is lehetett ezzel a gond, nem tudjuk a pontos választ. De nem is ez a lényeg, ma is sokszor látunk olyat, hogy egy család nem tudja befogadni a sógort vagy a menyet, aminek bármi lehet az oka, a háttér, a viselkedés, vagy egyéb különbözőségek.
A valódi problémájuk inkább az, hogy az Úr az öccsüket, Mózest választotta ki prófétának, aki nemhogy az Úrral, de sokszor az Úr nevében is beszél. [A közelség és a kinyilatkoztatás teljessége, amely Mózesnek megadatott, messze nagyobb annál is, amiben Izrael későbbi prófétái részesültek (vö. Szám 12,6-8). Csak a Fiú múlja fölül Mózest (vö. Zsid 3,1-6) – a szerk.] A házasság egyébként nem lehet kifogásolható, különben az Úristennek is lett volna ehhez egy-két szava. A testvérek mégis szemrehányást tesznek Mózesnek, ezért az Úr megbünteti Mirjamot. A tetteknek mindig következményeik vannak. De amikor Mirjam leprás lesz, ez hirtelen egyesíti a két másik testvért. Mózes Áron kérésére közbenjár Mirjamért. Milyen gyakran tapasztalhatjuk mi is: ha megosztott is a család, egy súlyos vagy halálos betegség összerántja a rokonokat, mert csak együtt lehet érdemben kezdeni valamit a helyzettel. Ekkor felismerjük, hogy a kapcsolatunk fontosabb, mint a nézeteltéréseink. Ez történik itt is. Mirjam megkapja a leprát, a három testvér pedig újra egyesül az imában. Figyelemre méltó!
Ezután küldik a kémeket Kánaánba a 13. fejezetben. Ez fontos eseményekhez vezet. Azt az ígéretet kapták a zsidók, hogy tejjel és mézzel folyó földre jutnak, de Mózes azt is szeretné tudni, kik lakják azt. Erősek vagy gyengék? Fallal körülvett városokban élnek, vagy kint a síkon? Ezen múlik, hogy a harcban a védőnek, vagy a támadónak van előnye. Ekkor viszont a nép ráeszmél, hogy ők tulajdonképpen nem is harcosok. Egész életükben rabszolgák voltak, nem értenek a hadviseléshez, nincs jártasságuk a pusztai létben sem, inkább a szolgaság az, ami a vérükben van. Ott meg látják, hogy a kánaániak erősek, a falaik pedig magasak. Izrael lehetetlennek találja a küldetést, pedig nem egész két éve szakította ki őket az Úr a világ leghatalmasabb nemzete, az egyiptomi karmaiból. Isten egyet is ért velük. Tényleg nem tudnak győzni. Az Úr tud. Ők viszont nem bíznak az Úrban, pedig erre lenne szükségük ahhoz, hogy birtokba vehessék a nekik járó földet. Valaminek történnie kell. Erről fogunk hallani a következő pár napban.
Még a Második Törvénykönyvről pár szót: a 11. fejezetben Mózes emlékeztet, mi fog történni, amikor Izrael megérkezik. Nagyszerű lesz, hihetetlen, de megint idegenek fogják őket körülvenni, és nagy lesz a kísértés, hogy a héberek hasonuljanak hozzájuk, hogy elfelejtsék, kik is ők, és kihez tartoznak valójában. Ezért emlékezniük kell az Úr igéjére és mindarra, amit értük tett. Így jelennek meg a szent szövegeket tartalmazó bőrtokok, dobozok, amiket a homlokukra, karjaikra, és ajtóikra rögzítenek, hogy emlékezzenek az Úr cselekedeteire.
Minderre nekünk is szükségünk van. Ezért használunk mi, katolikus keresztények is feszületeket, mert emlékeztetnek minket Isten szeretetére. Emlékeztetnek minket a bűn árára, a legnagyobb csodára, a megtestesülésre és a világ megváltására. Ezért teszünk ki ikonokat is, és ezért vesszük végig a Bibliát most ebben az évben. Nem akarjuk elfelejteni mindazt, amit Isten értünk tett. Nem felejthetjük el a nehézségek idején, és nem felejthetjük el a bőségben sem.
És ne felejtsetek el egymásért imádkozni sem, mint ahogy értem is, mert szükségem van az imáitokra! Tudjatok róla, hogy én is imádkozom értetek! Nevem Mike atya, és alig várom, hogy holnap is találkozzunk! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
61. nap, Panaszkodás a pusztában – Szám 11, Másodtörv 10, Zsolt 33 (2025.01.06, hétfő)
Mennyei Atyánk! Hálát adunk Neked és dicsőítünk Téged! Tudjuk, hogy Te ott vagy, amikor nehéz helyzetek elé nézünk. Amikor a saját erőnkre és bölcsességünkre támaszkodunk, akkor Te egyértelműen és határozottan meghívsz minket, hogy a Te erődre és a Te bölcsességedre hagyatkozzunk. Istenünk, Te tudod, hogy egyedül elbukunk, ezért ajánlod fel a Te erődet és a Te bölcsességedet nekünk. És mindezt ingyen adod. Ez a kegyelem ajándéka. A mai napon elfogadjuk a Te ajándékodat, az erő és a bölcsesség ajándékát. Kérünk, változtasd meg a szívünket és segíts megszabadulni a megkötözöttségeinktől! Jézus nevében kérünk. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
A Számok könyvének 11. fejezetében Izrael népének a történetéről olvasunk, akik lázadnak és panaszkodnak, hogy ők milyen szerencsétlenek. Nem úgy, mint a Siralmak könyvében vagy a Zsoltárokban, hogy Istenünk, miért teszed ezt meg ezt velünk? Ez egy másfajta panasz. Nem olyan, mint amikor egy gyermek mondja a szüleinek, hogy miért nem kaphatom meg ezt, vagy miért nem megyünk ide vagy amoda… Ez itt a lázadás hangja – és ez a lényege az egész dolognak. Nem arról van szó, hogy éhesek vagyunk és enni akarunk. Ez a lázadás hangja. Itt van Izrael népe, akik végül is minden nap esznek valamit. Igaz, hogy csak mannát kapnak reggelire, ebédre és vacsorára is, de ők erre így válaszolnak: ’Bárcsak visszamehetnénk Egyiptomba, ott ingyen kaptunk halat!’ Vagyis, amikor rabszolgák voltatok ingyen ehettetek? Nem, egyáltalán nem, hiszen rabszolgák voltatok! Igaz, hogy ehettetek uborkát, hagymát és fokhagymát, de mindez a szabadságotok árán történt. Annak árán, hogy nem vettek emberszámba titeket az egyiptomi emberek között. Most pedig Isten népe vagytok és szabadok vagytok! Isten gondot visel rátok és etet titeket minden áldott nap! És erre ti azt mondjátok, hogy bárcsak még mindig szolgák lennénk?!
Mennyire hasonlóak vagyunk hozzájuk! Sokan kérdezik, hogy ha keresztény katolikus leszek, akkor boldog leszek? A gyónás után megkönnyebbülök majd? Ha átadom az életem Krisztusnak, jobban megy majd a sorom? Persze, ezek nagyszerű dolgok, én is jól akarom érezni magam, boldog akarok lenni és azt akarom, hogy rendben menjenek a dolgaim. DE ezt soha nem ígérte Isten nekünk. Nem ígérte meg hogy egészségesek leszünk és mindenünk meglesz, ha Jézus Krisztussal járunk. Sőt, Jézus ezt mondta „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen” (Mk 8,34). De szabad leszel, nem leszel szolga. Életed lesz, az Úrhoz tartozhatsz, az Övé lehetsz, bár lesznek problémáid és nehézségeid is. De légy bátor, mert Jézus mondja: ’Én legyőztem a világot!’
És mi mégis azt mondjuk, hogy boldogabb voltam, mikor fokhagymát, hagymát és póréhagymát ehettem. Bármiért eladhatjuk a szabadságunkat. Eladhatjuk a kényelemért vagy a fokhagymáért.
Majd a továbbiakban olvassuk, hogy Mózes megosztja a terheit Izrael vénei közül hetven férfival, akik megkapják a Szentlelket, Isten lelkét. Érdekes az a rész, amikor jelentik Mózesnek, hogy Eldád és Medád is elragadtatásba esett, pedig ők nem engedelmeskedtek Mózes hívásának a Szent Sátorhoz, és a táborban maradtak. Ám Mózes erre így válaszol: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” (Szám 11,29).
Amikor megkereszteltek, a pap téged is felkent prófétává, királlyá. Az Úr prófétája lettél, király vagy királynő lettél. Ez azt jelenti, hogy Isten elküldte a Szentlelkét, hogy prófétává tegyen. A kérdés az, hogy élem-e, „gyakorlom-e” ezt az áldást, hogy prófétává kent fel engem Isten?
Ez volt a Számok könyve 11. fejezete. Ne felejtsétek el, hogy ez a pusztai vándorlás kezdete. A Második Törvénykönyv 10. fejezete pedig a pusztai vándorlás vége. Itt Mózes összefoglalja a történetet a Tízparancsolatról, amit másodszor kapott meg a kőtáblákon, s amelyeket a Szövetség Ládájába helyezett. A kulcsfontosságú rész ebben a fejezetben a Törvény lényege, ami sokszor előjön még: „Mégis, az Úr egyes-egyedül atyáidnak adta meg, hogy szerethessék, és az összes nép közül benneteket, az ő utódaikat választotta ki, ahogy azt ma is láthatjátok.” (Másodtörv 10,15).
Ma is ezt mondja nekünk az Úr. Az Úr nekünk adta meg, hogy szerethessük. Ezért kaptuk a Tízparancsolatot. Ezért vagyunk meghívva, hogy részesei legyünk ennek a Bibliaolvasásnak. Habár az Úr itt a zsidó népre árasztja ki a szeretetét, de valójában az egész világra kiárad az áldás. Rám és Rád is kiterjeszti az áldását és ezért tartjuk meg a parancsokat, ezért imádkozunk, ezért nyitjuk meg ma a szívünket és az elménket Isten Igéinek. Nem mi szerettük Őt előbb, hanem Ő szeretett minket előbb! És ez annyira jó! Isten szeret minket. Imádkozzunk. Imádkozzunk egymásért!
(Mike Schmitz atya napi magyarázata alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)