55. nap, Engedelmesség Istennek – Szám 4, Másodtörv 4, Zsolt 88 (2024.12.20., péntek)
Atyánk olvassuk, imádkozzuk a 88. zsoltár szavait és tudjuk, hogy közel vagy hozzánk a sötétség idején, közel vagy, amikor egyedül vagyunk és magányosnak, elszigeteltnek érezzük magunkat. Ezt az imát adtad az ajkunkra, ezt a zsoltárt, amit a hagyomány szerint Jézus is imádkozott, mikor elhagyták a barátai és Kajafás, a főpap börtönében volt, mielőtt átadták Pilátusnak, hogy igaztalanul halálra ítélje; az utolsó éjjelét abban a börtönben töltötte. Urunk Istenünk, úgy tudjuk, hogy az Isten fia, Jézus maga is elmondta ezt az imát: ’Csak a sötétség a társam’. De amikor sötétségben vagyunk, tudjuk, hogy a sötétség nem sötét neked. És amikor sötétségben vagyunk, nem vagyunk egyedül, mert te otthonoddá tetted a sötétséget Fiad, Jézus elhagyatottságában és elutasítottságában. Urunk Istenünk, segíts, hogy a sötétségben meglássuk arcodat. Segíts, amikor a sötétségünktől nem látjuk, hogy te jelen vagy! Segíts, hogy mindig legyen bizodalmunk benned! Ezt imádkozzuk Jézus nevében, annak a Jézusnak nevében, aki belépett a sötétségbe értünk. Szeretünk téged és kérünk téged, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Azért imádkozom így, mert a mai zsoltár különleges. A 88. zsoltár az egyetlen, ami a sötétséggel ér véget. Minden más zsoltárnak van egy reményteli zárlata még fájdalmak közepette is. Még az elkedvetlenedés, zaklatottság, kudarc ellenére is egy ígérettel fejeződnek be, kivéve a 88-ast, ahol a zsoltáros azt mondja: ’Csak a sötétség a társam’. De, ahogy most imádkoztam: meg vagyok győződve róla, hogy Isten a sötétségben is ott van velünk, még ha mi nem is fedezzük fel Őt.
Most kontextusba szeretném helyezni a Számok könyvét és a Második törvénykönyvet. A Számok könyve a pusztai vándorlás elejét mutatja, még nem kezdték meg a vándorlást. Még nem kapták meg a feladatot, hogy elfoglalják az ígéret földjét. 13 hónappal vagyunk a rabszolgaságból való szabadulás után, a második év elején. Ehhez képest a Második törvénykönyv a 38 évvel későbbi, a pusztai vándorlás utáni állapotot mutatja be. Itt Mózes az utolsó beszédét intézi a néphez, mielőtt Izrael bevonul az Ígéret földjére, ő pedig az Úrhoz megy, meghal. Ezt jó, ha fejben tartjuk, mikor a két könyv történeteit olvassuk. A Számok könyvében a nép összeírásáról és a levitákról hallottunk éppen, a Második törvénykönyvben pedig Isten és a nép különleges kapcsolatáról, a szövetség megtartásának fontosságáról, valamint a nép hűtlenségének és Isten hűségének példáiról. Ezt követően ismétli meg a törvényeket, melyeket meg kell tartaniuk.
Néhány további megjegyzés röviden. A Számok könyvében Lévi törzsében nem csak Áron fiai vannak, hanem a merariták, a kehátiták és a gersoniták. Nekik mind különböző feladataik vannak. A 4. fejezetben arról hallunk, hogyan szállítják a szent sátor tartozékait, a szent tárgyakat. Itt arra hívnám fel a figyelmet, hogy a legszentebb tárgyak annyira szentek voltak, hogy a kehátiták, gersoniták és merariták nem érinthették őket. Rudakkal kellett szállítaniuk azokat. Csak Áron fiainak családja, a felszentelt papok közelíthettek ezekhez a szent tárgyakhoz. Más családoknak is megvolt a maga feladata, dolga. Ez azért fontos, mert itt egyértelműen elhangzik, hogy Isten minden családnak kijelölte a szolgálati területét a Mózes által adott utasításokon keresztül. Ezt fontos megértenünk. Erről beszél szent Pál is, amikor elmondja, hogy sok tagja van a testnek, de a test egy, és a szem nem mondhatja a kéznek, hogy nincs rád szükségem, vagy a fül a lábnak, hogy nincs rád szükségem. Az egész test fontos. Tehát Lévi egész törzse fontos. Ők képviselik Izrael népének elsőszülötteit. És itt van a négy család, akik közül csak Áron fiai lehettek papok, de a másik háromnak is megvan a fontos szerepe. Ez fontos számunkra, mert Isten jelölte ki számukra a feladataikat.
Isten ismeri a te életed is, ismer téged. Isten jelölt ki téged is a meghatározott feladatodra. Van egy csodálatos ima szent Henry Newmantől, melyből az egyik sor így hangzik: ’Uram, te egy meghatározott feladatra teremtettél engem, és lehet, hogy nem tudom, hogy mi az, de tudom, hogy szándékosan alkottál engem és ezért felemelhetem a fejem, ezért feléd irányítom a figyelmemet, ezért van célja az életemnek’!
Számít az életed, ezt kommunikálja felénk Isten, ezt mondja el az a kissé unalmas és lényegtelennek tűnő fejezete a Számok könyvének. Ma mindannyiunknak azt kell magával vinnie, hogy Isten Igéje megtisztít minket, emlékeztet az igazságra, arra az igazságra, hogy Isten hűséges, hogy tudja a nevünket, hogy ő bízott meg egy bizonyos feladattal, és hogy számítunk neki. Az életünk Urává kell tennünk őt, hogy ne forduljunk hamis istenekhez.
Folytassuk az imát egymásért. Egy közösség részei vagyunk, imádkozzunk a közösségért. Én is imádkozom értetek. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi magyarázata nyomán; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
54. nap, Lévi törzse – Szám 3, Másodtörv 3, Zsolt 87 (2014.12.19.)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged, mélységeinkben is hálásak vagyunk neked! Te a mélységben és sötétségben is hűséges vagy és bízhatunk benned! Jézus nevében imádkozunk hozzád. Ámen!
Néhány dologra fel szeretném hívni a figyelmet, először is a Számok könyvéből. Mit látunk? Lévi törzsét, akikről tudjuk, hogy elkülönítették magukat az aranyborjút imádóktól: ’Ma az Úr papjainak bizonyultatok’ (Kiv 32,29). Talán egy dolog nem volt teljesen világos eddig: bár Lévi egész törzsét elkülönítette Isten a szent sátor körüli szolgálatokra, majd a Templom szolgálatára, de Lévi törzsének nem minden tagja volt pap. Minden papnak levitának kellett lennie, de nem minden levita volt pap. Ezt azért fontos megjegyezni, mert könnyen azt gondolhatjuk: Ó, ha a szent sátorban szolgál valaki, ha levita, akkor az biztosan pap is. Ez nem így van. Itt a Számok könyve ezt kifejti. Voltak Lévi törzséből olyanok, akik különböző feladatok végzésére voltak rendelve. Lévi fiai: Gerson, Kaát és Merári, mindhármuknak különböző feladataik voltak. Így Gerson családja a szent sátor nyugati oldalán táborozott és a feladatuk a kijelentés sátránál, a sátor fedelénél, az udvar szőnyegfalainál felmerülő tennivalók elvégzése, különös tekintettel a sátor szétszedésére és felállítására, karbantartására. Kaát családja délen helyezkedett el, és az ő gondjuk a frigyláda, az asztal és a mécstartó körüli munkák elvégzése. Ezáltal megérthetjük, hogy minden levitát a Templom szolgálatra rendeltek, de nem ugyanaz volt a feladata mindenkinek. Az Úristen megerősíti ebben a fejezetben, hogy csak a leviták láthatják el a Templom szolgálatát, de a levita törzs tagjai közül csak Áron fiai azok, akik a papi szolgálatot végzik, az áldozati felajánlást a szent sátorban. A többi szolgálattevő Lévi törzséből arról gondoskodik, hogy minden elő legyen készítve és rendben legyen a szent sátor és tartozékai körül. Remélem, ez így most már érthető. Fontos, hogy ne legyen félreértés a leviták tisztsége és feladatai körül.
Áttérve a Második törvénykönyv 3. fejezetére, az első megjegyzésem az, hogy Rúben, Gád és Manassze törzse az úgynevezett Jordánon túli területen kapnak földet, mielőtt átkelnének a Jordánon és megérkeznének az ígéret földjére. Ott fognak élni, de Isten mégis azt mondja, hogy tovább kell menniük a többi törzzsel, át kell kelniük a Jordánon, mert a csatákat velük együtt kell megvívniuk. Majd ha megszerezte az egész nép az Ígéret földjét, csak akkor térhetnek vissza az ő földjeikre. Tovább kell küzdeniük, szolgálniuk kell a testvéreiket, Izrael többi törzsét. Ez újra egy erőteljes mondanivaló. Képzeljük el, hogy megvan az otthonunk, letelepedhetnénk a családunkkal – de menjünk csak tovább mert még nem végeztünk! Sokszor a szívünkön lehet az a kívánság, hogy már be akarom fejezni a munkát, le akarom szúrni a telekhatár karóját, itt az otthonom, ide tartozom, végeztem. Az utolsó pont, amiről külön is beszélni akarok, szintén ide kapcsolódik, hogy ’íme az otthonotok, de nem foglalhatjátok el’!
Mózes történetében azt halljuk, hogy könyörgött Istennek: „Uram, én Uram, elkezdted megmutatni szolgádnak nagyságodat és karod erejét! Hol van olyan isten égen és földön, aki olyan tetteket vitt végbe, és olyan hatalmasnak bizonyult, mint te? Hadd keljek át, és hadd lássam meg azt a szép földet a Jordánon túl, azt a szép hegyvidéket és Libanont!” (Másodtörv 3,24-25). De azzal folytatja, hogy az Úr nem engedett neki.
Hogy miért nem, az itt nincs részletesen kifejtve. A hagyományos magyarázat miatt azért nem, mivel a Számok könyve 20. fejezetében kétszer is ráütött a sziklára, hogy vizet adjon, pedig az Úr nem adott neki engedélyt erre a duplázásra. Isten megbízta valamivel, de Mózes nem jól teljesítette: mérgében ütötte meg a sziklát még egyszer. E miatt a meggondolatlan tette miatt nem mehetett át a Jordánon, hiszen mint népének vezére, magasabb elvárásoknak kellett megfelelnie. [A Szám 20,12 szerint a hiányosság, ami miatt Mózes nem mehetett be az Ígéret földjére, a hitetlenség volt a víz fakasztása közben. Ezért is üthetett kétszer. Mózes itt a Másodtörv 3,26-ban azt mondja, hogy a nép miatt bünteti őt is az Úr – a Szerk.]
Ez a tanítás nehéz lehet nekünk. Itt van Mózes, aki hosszú időn keresztül nagyon hűséges volt, ennek ellenére vannak következményei a tetteinek. Isten szerette Mózest, ez nem kérdés; és Mózes hűséges ember volt. De a mi tetteinknek is vannak következményei. Mózes hiába próbálkozik, Isten erre gyakorlatilag azt feleli: ’Ne hozd fel ezt a témát még egyszer! Menj fel a Piszga tetejére és onnan megláthatod az ígéret földjét, de itt fogsz meghalni’. Ez keménynek tűnhet számunkra, de ugyanakkor ugye igaz, hogy a vezetőknek, tanítóknak egy magasabb mércének kell megfelelniük. Mózes is ilyen vezető volt. Nem tökéletesnek kellett lennie, csak egy magasabb mércének megfelelni. Mi is felismerjük mindannyian ezt a plusz felelősséget, mert ha családod van, magasabbak az elvárások veled szemben. Vagy ha tanító vagy, ahogyan a Jakab levél 3,1-ben áll: „Ne akarjatok sokan tanítók lenni, testvéreim, hiszen tudjátok, hogy így súlyosabb ítéletet veszünk magunkra.” Mindannyian valamilyen módon felelősek vagyunk másokért. Mózes a felelős pozíciójában nem megfelelően teljesítette feladatát. Mindazonáltal Isten továbbra is szerette, csak nem mehetett be az ígéret földjére. Néha az imánkra nemleges választ kapunk. Ma Mózes imájára nem volt a válasz. Mégis, Isten hűséges és szereti Mózest. És Isten téged is szeret. És engem is.
Ahogy folytatjuk a bibliai utazásunkat, lépésről lépésre, mint Izrael gyermekei a pusztában, csak úgy tudunk haladni, ha imádkozunk egymásért. Imádkozom értetek! Ti is imádkozzatok értem! Ámen.
(Mike Schmitz atya napi magyarázata alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna; szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
53. nap, Izrael 12 törzse – Szám 2, Másodtörv 2, Zsolt 85 (2024.12.18., szerda)
Mennyei Atyánk, köszönjük Igéd! Köszönjük, hogy bízol bennünk és ránk bízod Szavad! Köszönjük, hogy megosztod velünk, hogy ki vagy! Köszönjük, hogy megtartod ígéreteidet, hogy hűséges vagy népedhez! És köszönjük a lehetőséget, hogy ma is kapcsolatba léphetünk veled kinyilatkoztatott szavaid által! Hálát adunk neked a zűrzavarban és a világosságban, akkor is, ha nem vagyunk lelkesek és akkor is, ha kegyelmed és Lelked inspirál és előre mozdít minket! Urunk Istenünk, ha kinyilatkoztatott Szavadat bármikor halljuk vagy olvassuk, tudjuk, hogy jelen vagy! Tudjuk, hogy mondanivalód van számunkra, felfedsz valamit számunkra a szívedből és megmutatsz valamit nekünk a saját szívünkről is! Adj nekünk világosságot oda, ahol zavar uralkodik, és adj lelkesedést a fásultaknak! Ahol hiányzik a buzgóság, adj örömet és szeretetet irántad, ma és mindennap! Ezt kérjük tőled Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmas nevében. Ámen.
A Számok könyve első pillantásra úgy tűnhet, hogy megszervezi az izraeliták életét, hogyan vonuljanak, hogyan és hol táborozzanak. Ez igaz is. A tábor központja a szent sátor, ahol Isten jelen van köztük, s körülötte laknak a leviták. Ettől keletre, nyugatra, északra és délre táborozik Izrael 12 törzse. A táborozás rendjének fontos szimbolikája van. Lehet, hogy emlékeztek is rá – még a Teremtés könyvében van szó róla –, hogy a legtekintélyesebb törzs Júda törzse volt. Vezetője neve is ismerősen csenghet: Nahson, Aminadab fia. Máté evangéliumának elején találkozunk ezekkel a nevekkel, amikor Jézus családfáját olvassuk Ábrahámtól Józsefig, azaz Jézusig. Ezen a nemzetségtáblán Júda törzséből származó nevek listáján haladunk végig, hiszen Jézus Júda törzséből származik. Júda lett a legelső törzs, aki az egész világnak szóló elsőszülöttségi áldást kapja, habár ő a negyedik volt Jákob fiai sorában. Júda törzse a táborozáskor az első sorban helyezkedett el, keletre a szent sátortól. A vonulási sorrendben is ő ment elől, amikor a pusztában vándoroltak, és a csatákban is. Júda neve azt jelenti: dicsőít. Ez illik ahhoz, aki elől megy – és hozzánk is.
A 2. fejezetben itt egy csomó név, számok, irányok – gondolhatod, hogy mindez nem sokat mond neked. Valójában pedig nagyon sok mindent elmond! Először is azt, hogy Isten a rend Istene, és még ennél is többet! Gondoljunk csak bele: korábban ez a nép rabszolga volt, nem volt rendszerük. Mostanra már megkapták a törvényeket, a Második törvénykönyvben pedig Mózes újra kihirdeti azokat, ahogyan haladunk előre a következő napokban. Ne felejtsük el: Isten teszi őket néppé, egy néppé, akiknek megvan az erejük ahhoz, hogy szabadok legyenek. Csak gondoljunk bele, milyen nehéz lehetett úgy megkapni a szabadságot, hogy előtte nemzedékeken keresztül egész életüket rabszolgaként élték le! Hirtelen ott a szabadság, hirtelen ott vannak a pusztában, de Isten törvényei emlékeztetik őket arra, kik is ők, mint nép. Ezért nagyon fontos, hogy Izrael törzsei fel vannak osztva családokra, Izrael családjaira. Ez segít nekik, hogy megtalálják az identitásukat. „Nem csak Izrael egyik törzséhez tartozom, hanem ehhez a konkrét törzshöz.” S ez nemcsak úgy általában egy törzs vagy család, hanem egy konkrét család egy konkrét családfő vezetése alatt. Ez nagy erővel alapozza meg egy ember identitását.
Tehát Isten ad nekik rendszert és identitást. Megkapják elhelyezkedési sorrendjüket a szent sátor körül. Isten jelenléte van mindennek a központjában, amik ők és amit tesznek. Mert előzőleg szolgák voltak és Isten tanítja őket, hogyan váljanak egy olyan néppé, aki tud szabadon élni, aki tud helyesen élni. Hogy ne visszaéljenek a szabadsággal, hanem szabadságban éljenek. Nyilvánvalóan a történet azért ennél rázósabb. Mert ők nem feltétlenül így élnek. De Isten alakítja, formálja őket.
Szóval, a tábor rendje: Júda megy elől. A dicsőítő megy elől. És ez tanulság mindannyiunknak: ha arról van szó, hogy hogyan kezdjük a napunkat, fontos, hogy legalább egy percet szánjunk Isten dicsőítésére, engedjük a dicsőítést előre, dicsőítsük Isten hűségét!
A Második törvénykönyv 2. fejezetében Mózes összefoglalja a vándorlás történetét. Itt most az edomiták földjén mennek át, és Isten azt mondja, ne támadjátok meg őket, mert ők Ézsau leszármazottai. Ézsau Jákob, más néven Izrael ikertestvére, tehát rokonnép, ezért ne támadjátok meg őket. Békében haladjatok át köztük, élelmet és vizet vegyetek tőlük pénzért. Majd az ammoniták földjére mennek, ami Lótnak, Ábrahám unokaöcsének földje. Őket se támadjátok meg, mert a családhoz tartoznak, távoli rokonok! Nekik adtam ezeket a földet és én hűséges vagyok. Nektek is megadom a földeteket, de nem ezeket. Nagyon fontos ennek mélységét is megértenünk, hogy dicsőíteni tudjuk Istent az Ő hűségéért.
Majd később Mózes beszámol a csatáról Szihonnal, az amoriták királyával, amelynek leírását a Számok könyve 21. fejezetében találjuk. És újra egy számunkra zavaró részhez értünk. Nagyszerű, hogy Izrael népét az Úr háború nélkül vezeti át az edomiták és az ammoniták földjén, de ezek után csatákkal, erőszakkal találkozunk, és nem vagyunk hozzászokva, hogy Istent az erőszakkal hozzuk kapcsolatba. Ugyanakkor el kell fogadnunk ezt a kényelmetlen érzést. Meg lehet ezt érteni, de először is azt kell mondanunk: rendben, elfogadom, hogy számomra ez kellemetlen érzés. Ha nem tudom elfogadni a realitást, hogy Izrael népének meg kellett harcolni az ígéret földjéért, akkor is meg kell nyugodnunk ennél a résznél, mert van magyarázat és ez nem kimagyarázás, hanem egy mélyebb megértése annak, hogy Isten hogyan cselekszik egy erőszakos világban. Nem kívánja az erőszakot az erőszak kedvéért, nem kívánja a halált. A Bölcsesség könyvében éppen azt olvassuk, hogy „a halált nem Isten alkotta, ő nem leli örömét a pusztulásban” (Bölcs 1,13). Tudjuk, hogy Isten szíve nem leli örömét az erőszakban és a halálban. Egyáltalán nem. De egy megtört világban élünk, egy erőszakos világban. Így bánunk egymással. Van mélyebb magyarázat, ezért arra kérek mindenkit, hogy tartson ki, mert jön még mélyebb magyarázat, de még több erőszak is. Ez, hogy úgy mondjam, a történet része. Ez olyan, mint amikor a családban megélünk csodálatos időszakokat, de vannak nagy veszekedések is, vannak hősök a családban, és vannak gazemberek. Vannak dicsőséges pillanatai a családunk történetének és vannak szégyenfoltjai. És ez így van Isten családjában is. Isten családja nagyon hasonló. Tehát, várakozzunk türelemmel, és ez az egész értelmet fog nyerni. Mindeközben hagyjuk, hogy Júda menjen elől. Legyen a dicsőítésé az első szó. Alakítsuk úgy az életünket, ahogy az izraeliták sátrai álltak a szent sátor körül. Legyen Isten életünk középpontjában. Ha ez így van, akkor nem állíthat meg bennünket semmi, mert Ő a középpont és mi az Ő oldalán állunk.
Imádkozzunk egymásért, mert könnyen ellankadunk, könnyen eltéríthetők vagyunk, de maradjunk irányban és adjuk meg Istennek a neki járó dicsőítést ma is! Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi magyarázata alapján; fordította Bíró-Kocsis Anna, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
52. nap, Izrael folytatja útját – Szám 1, MTörv 1, Zsolt 84 (2024.12.17., kedd)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk Téged és kérünk, fogadd el hálaadásunkat! Urunk, a következő napokban arról hallunk majd, ahogyan Izrael vándorol, Júda törzse pedig – akinek neve dicsőítést jelent – vezeti ezt a vándorlást. Dicsőítünk azokért az igékért is, amiket nem értünk, vagy nem találunk inspirálónak! Dicsőítünk a misztériumért, aki Te vagy, és azért, hogy ilyen változatos módokon mutatod meg magadat számunkra. Bár sokszor homályosan látunk Téged, Te már teljesen feltártad a szívedet Fiadban. Az Ő nevében kérünk, hogy fogadd hálánkat, amiért Vele járhatunk! Fogadd hálánkat elődeinkért a hitben – Izrael népéért – és azért, hogy Te hűséges voltál még az ő hűtlenségük idején is. Ez adhat nekünk is bizonyosságot, hogy hozzánk is hűséges maradsz hűtlenségünk idején. Fogadd hát hálánkat és dicsőítésünket Jézus Krisztus nevében! Ámen.
Ahogy mondtam a bevezető anyagban, a Számok könyvének első fejezete hihetetlenül nehéz lesz, és az is volt. Fontos megértenünk, hogy egy népszámlálásról van szó. Jól láthatjuk, hogy hány ember volt jelen a pusztában. Nagyságrendileg 1,2 millió emberről olvashattunk ebben a fejezetben, de egy másik becslés szerint akár 2 millió ember is vándorolhatott ekkor Mózessel. Lévi fiait nem számolták meg, az összeírás alapvetően a 20 év fölötti hadra fogható férfiakra vonatkozott. Ebben a pillanatban még a Sínai hegynél táboroznak, de a második fejezettől kezdve vándorolniuk kell. Újra és újra fel kell építeniük a tábort. A második fejezetben olvashatjuk a táborozásuk rendjét, amellyel kapcsolatban fontos, hogy Isten lakóhelye – a Megnyilatkozás sátra – lesz a tábor középpontja. A középpontban lévő sátor közvetlen környéke lesz az a hely, ahol Lévi fiai táboroznak majd. Ők élhetnek a legközelebb Isten jelenlétéhez. Izrael tizenkét törzse pedig, e középpont körül foglal helyet. Ez holnap, a Számok 2. fejezetének olvasásakor lesz igazán fontos számunkra. Jegyezzük meg viszont, hogy mindennek a szívében Isten jelenléte áll!
Isten már nem csak a nappali felhőoszlopban és az éjjeli tűzoszlopban van jelen, hanem a Megnyilatkozás sátrában is, ahol fényes mécsláng ég. Éppen úgy, ahogy a mi templomainkban. Isten jelen van a tabernákulumban, az Eucharisztiában, és egy mécses emlékeztet minket, hogy szent helyen vagyunk.
Gondoljunk csak bele, hány helyen láthatjuk ugyanezt az elrendezést Európában is. Kolostorokat láthatunk, középpontjukban egy templommal, szentéllyel, és a kolostorok köré városok épültek. A városok szívében szent helyeket, templomokat találunk. A Számok könyve első néhány fejezetének visszhangját láthatjuk ezeken a helyeken. Isten jelen van a városközpontokban, körülöttük a Leviták, a papok élnek, a város pedig köréjük épül. A város szívében mindig ott volt Isten jelenléte.
A Második Törvénykönyv – ahogy a bevezetőben mondtam – nem más, mint Mózes utolsó, nagy prédikációja. A Számok könyve elején 13 hónappal vagyunk az Egyiptomból való szabadulás után. A Második Törvénykönyv elején viszont már 40 évvel járunk utána. Mózes ekkor egy összefoglalást ad arról, hogy mi minden történt a néppel. Az elkövetkezendő napokban ugrálni fogunk a pusztai vándorlás valós idejű leírásai és a Második Törvénykönyv összefoglalói között. Az első néhány fejezetben Mózes visszaemlékezéseit olvassuk majd, azután pedig emlékezteti a népet a törvényre. Emlékezteti a népet, hogy a szüleik, az őseik nem voltak hűségesek. Elmondja a népnek, hogy a szüleikhez hasonlóan ők sem lesznek hűségesek Istenhez, azonban a törvény Isten törvénye, amelyet át kell adnia számukra. Ennek köszönhetően fogja felismerni a nép, hogy mikor hűtlen Istenhez, és hogy miként térhetne vissza hozzá.
Isten tehát kegyelemből adja a törvényt. Tudja, hogy szívünk sokszor ingatag és gyakran hűtlen. A törvény ismeretével azonban felismerhetjük, ha az Úr által felállított követelményeknek nem tudunk megfelelni, és vissza kell térnünk hozzá.
Ez a Második Törvénykönyv tanítása. Napok, fejezetek és történetek állnak előttünk, amiken keresztül egyre mélyebben megérthetjük ezt.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Horváth Attila, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
51. nap, Izrael istentisztelete – Kiv 39-40, Lev 27, Zsolt 83 (2024.12.16, hétfő)
Mennyei Atya! Köszönjük az Igédet, hogy vezetsz minket ezen az úton, hogy megosztod velünk a szívedet! Mert ha megnyílunk előtted, tanítasz minket az Igéddel, átalakítod az elménket, a szívünket, betöltesz a Te jóságoddal! Segíts, hogy bízni tudjunk Benned, hogy továbbra is megnyíljunk előtted! Segíts, hogy kíváncsiak legyünk, ne kételkedők, hogy a szívünk bölcs legyen, ne pedig cinikus! Úristen, bízunk benned, szeretünk téged, hálát adunk neked! Fogadd hálánkat a Mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmas nevében! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Végigvettük tehát a Kivonulás és a Leviták könyvét! És mivel végződik a Kivonulás könyve? Az egyik legfontosabbal: a szent hajlékkal. Tartsuk ezt észben! Egyértelmű, hogy a Kivonulás viszi a történeti szálat: több fejezetben, több napon keresztül halad a történet, de néha megállunk, és a papok öltözetére, a mosdómedence építésére, az illatáldozat oltárára vagy a mécstartóra koncentrálunk – ezekre a részletekre. Miért is? Az istentisztelet helyének elsőbbsége miatt!
Ez nagyon fontos mindannyiunknak, főleg most, hogy együtt járjuk bibliai utunkat. Tudjuk, hogy Isten Igéje rendkívül fontos, de ehhez hasonlóan fontos Isten imádása is. Tehát: befogadjuk Isten igéjét, ez átalakítja a gondolkodásunkat, kinyilatkoztatja nekünk, hogy kicsoda Isten. De hogyan formálja Isten az Ő népét az Ószövetség és az Újszövetség ideje alatt a mindennapokban? Istentisztelettel. Ezért olyan kritikus fontosságú az istentiszteletek helyes megtartása. Isten imádása sosem cserélhető fel azzal, hogy egyszerűen csak hallunk Istenről. Az Ő képmására teremtettünk, a keresztségben neki szenteltek minket, száz százalékban az az elhívásunk, hogy imádjuk Őt! Ez az egyik oka annak, hogy kiemelkedő fontosságúnak tartom a Kivonulás könyvének utolsó szavait, benne a dicsőség felhőjének megjelenésével, ami beborította a találkozás sátrát.
Láthatjuk, hogy hétköznapi dolgokat gyűjtöttek össze, csupa szükséges dolgot: aranyat, bronzot, satöbbi. Bútordarabokat készítettek, bámulatos ruhadarabokat szőttek Áronnak és fiainak, a papoknak. De ezek mind közönségesek voltak, amíg fel nem szentelték őket, amíg el nem különítették őket, amíg szentté nem lettek.
Aztán a felhő beborította a találkozás sátrát, és Isten dicsősége betöltötte a hajlékot. Tehát azok a berendezési tárgyak, amik eredetileg közönségesek voltak, Isten jelenlétét hordozták, amint felszentelést nyertek. Van ám itt még valami, ami mindnyájunk számára fontos lehet, ha nem csak a szent helyeke és tárgyakra gondolunk, hanem saját magunkra is, akik szintén mindennapiak vagyunk, ami a teremtésünket illeti – persze csodálatos alkotások vagyunk – de mégsem rendhagyó módon. Ám amikor megszentelődünk, akkor rendkívülivé válunk (angol: ordinary – extraordinary), és amikor Isten jelenléte közöttünk van, az valami egészen különleges!
Figyelemre méltó az utolsó pár sor: Amikor aztán a felhő a hajlékról felemelkedett, Izrael fiai tovább indultak vándorlásukon. Ha nem emelkedett föl, akkor nem indultak el addig a napig, amíg fel nem emelkedett (Kiv 40,36-37). Azt kell itt megjegyeznünk, hogy várjunk az Úrra: akkor induljunk, amikor Ő készen áll az indulásra, amikor pedig azt mondja, maradjunk, akkor maradunk.
Az utolsó kis megjegyzés a Leviták 27-hez, a fogadalmi ajándékokról szóló tanításhoz: ez olyasmi, amiről az írások újra és újra tanítanak majd, egyre többet és többet. De mi is a fogadalmi ajándék valójában? Igen, volt már szó azokról az adományokról, amiket Isten megparancsolt: be kellett mutatni bizonyos hálaáldozatokat, ételáldozatokat vagy bűnért való áldozatokat. Néhány izraelitát viszont annyira megérintett az Úr, hogy még több adományt akartak adni a fogadalmi ajándékok által. Lássuk ezeket az átváltási értékeket; tudjátok, hogy a 20 és 60 év közötti férfiak vagy ennyi idős nők 50 sékelt, 30 sékelt vagy 20-at fizessenek be, stb.
Mi is ez? Amint tudjuk, csak a leviták dolgozhatnak a szentélyben. Ha valaki szolgálni akarta az Urat és a szent hajlékot, de nem tehette, mert nem volt levita, annyit tehetett, hogy kiszámolta, hogy pl. a 20 és 60 év közötti korosztályban a szolgálatának az értéke 50 sékel lenne; vagy nők esetében ebben a korosztályban 30 sékel lenne. Azt mondhatta: Tudom, én magam nem mehetek a szentélybe, de felajánlhatom az Úrnak a munkám értékét.
Ugyanígy ígérhetek egy állatot is. Volt néhány állat, ami azonnal az Úré lett, ugye, az elsőszülött hímek minden nyájból és csordából – de ez nem fogadalmi ajándék. Ha viszont van egy másik állatod is, amit az Úrnak akarsz adni – fantasztikus, azt is megteheted!
Nekem nagyon tetszik, hogy az Írás kiemeli, hogy az Úrnak ajánlhatsz egy borjút a születésekor, és mondhatod, hogy ez az én fogadalmi ajándékom. De ha ez a borjú elképesztően szép állattá cseperedik, és úgy érzed, ejnye, ezt a díjnyertes állatot nem is akartam odaadni – az akkor is szent az Úr szemében. Neki adtad, át kell adnod, vagy fizetned kell: megválthatod, hogy megtarthasd magadnak, de egy extra ötödrészt kell fizetned az ára felett. Ez így van jól, így normális.
Hányszor fordul elő, hogy akarunk valamit adni az Úrnak, mondjuk reggel: „Uram, ezt Neked adom.” – Aztán jön egy másik lehetőség, hogy mást csináljak, máshova menjek, és vissza akarom venni. De ha az Övé, akkor az Övé! Például elhatározom, hogy 8-kor elmegyek a napi misére, de valami közbejön. Viszont akkor eszembe jut, hogy én azt ígértem az Úrnak, hogy misére megyek: ez az idő az Övé, nem vehetem csak úgy vissza! Látjátok, a Leviták könyve erről szól: van, ami az Úré, amit azért adunk oda, mert az Úr ezt kérte tőlünk. És van, amit meg azért teszünk, mert Ő annyira megérintette a szívünket, hogy szeretetből még többet adunk neki. Néha pedig vissza akarjuk venni a szívünket. Nagyon szeretem, hogy ennyire életszerű a Leviták könyve meg az egész Biblia – hányszor előfordul, hogy így teszünk: szeretnék valamit felajánlani, aztán meg vissza akarom venni. Milyen jó, hogy az Úr erre is figyelmeztet! Azt mondja: Ismerlek téged, ismerem a szívedet, tudom, hogy néha ez megtörténik, ilyenkor ezt kell tenned. Ez szent, te ajánlottad fel nekem, úgyhogy csak hagyd, hogy az enyém legyen! Ez lenyűgöző! Mint ahogy az is, hogy az 51. napot is teljesítettük, és holnap már az 52. jön, és elkezdődik a pusztai vándorlás. Ma viszont örülünk annak, hogy ezt az időt az Úrnak szentelted, és semmi sem elvesztegetett, amit az Úrnak adunk! Imádkozom értetek, ti is imádkozzatok értem és egymásért!
A holnap kezdődő Pusztai vándorlás periódushoz kapcsolódó bevezetést ld. a megfelelő fül alatt! A Szerk.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Kata, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)