50. nap, Áldozati adományok – Kiv 37-38, Lev 26, Zsolt 82 (2024.11.13., péntek)
Mennyei Atya, köszönjük neked, hogy megosztod velünk a szívedet! Annyira köszönjük a parancsaidat! Köszönjük, hogy felfeded előttünk a szívedet, és hogy elhívtál minket, hogy saját szívünket neked ajánljuk fel! Köszönjük, hogy megosztottad velünk ma az Igét, és kérjük légy velünk minden pillanatunkban: a sötétség pillanataiban, a világosság pillanataiban. Azokban a pillanatokban, amelyekben elfordulunk tőled, és azokban a pillanatokban, amikor a te Szent Szíved mélységeiben, védelmében találjuk magunkat. Ezt imát a Te egyszülött Fiad, Jézus Krisztus Urunk nevében mondjuk a Szentlélek ereje által. Ámen
Ma egy nagyon figyelemre méltó dologról fogunk beszélni, de előtte szeretnék megemlíteni valamit az előzőekkel kapcsolatban kapcsolatban.
Tegnapelőtt az Úr Mózesen keresztül hívta az embereket, hogy felajánlják az áldozati ajándékokat, a gabonát, a béke- és égőáldozati adományokat, azon a módon, ahogy Ő megkívánja. De pár napja az Úr azt kérte a Kivonulás könyve 34. és 35. fejezetében, hogy ha a szívük arra indul a Szentlélek ösztönzésére, hogy szabad akaratukból további ajándékokat hozzanak a Szent Sátor megépítéséhez, akkor jöjjenek az Úr elé és hozzák magukkal az adományokat: az aranyat, ezüstöt, a festett bőröket, amijük csak volt.
Ésszerű lépés, amikor Isten konkrét módon kéri, hogyan dicsőítsük meg őt, és megszabja miféle áldozatokat kell bemutatnunk neki. Számunkra ez igen hasznos, hiszen ilyenkor tiszta és szent áldozatokat tudunk bemutatni az Úrnak, pontosan úgy, ahogy szerinte helyes imádni és dicsőíteni Őt. Ugyanakkor Ő arra is meghív bennünket, hogy ezen túlmenően is merjünk áldozatokat hozni érte, amelyeket nem az ő kérésére teszünk meg, hanem a saját szívünk indíttatására. Az Úr emlékeztet minket, hogy van erre lehetőség, van lehetőség meghallani a Szentlelket és többet és többet adni Istennek a szívünk legmélyéből.
Tökéletes példa erre a 36. fejezet, amikor Izrael népe olyan mélyen megérintődött a Szentlélek által és olyan nagylelkűen adományoztak, hogy Isten mondta azt, hogy elég, ne hozzanak már több dolgot, mert már így is van bőven minden a munka elvégzésére, sőt még több is. Ez egy jó példa mindannyiunk számára, hiszen vannak dolgok, amikkel támogatjuk az Egyházunkat, vagy a helyi plébániánkat, vagy bármilyen szolgálatot a világon, és nagyon fontos, hogy keresztényként engedjük meg az Úrnak, hogy a nagylelkűség és az adományozás felé vigye a szívünket. Hogy képesek legyünk ellátni azokat, akiknek rászorulnak a mi segítségünkre.
Egy statisztika szerint a plébániai közösség 7 százaléka vesz részt a plébániai feladatok ellátásában. 7 százalék vesz részt az önkéntességben, a plébánia pénzügyeinek adminisztrációjában… Képzeljük el, hogy megnöveljük ezt az arányt, nem megduplázzuk, csak 1-2 százalékot hozzáadunk lokálisan és globálisan az Egyházban aktívan munkálkodó hívek számához. Mennyivel több embert tudna az Egyház ezáltal megáldani, mennyivel több jót tudna tenni a világban. Csak képzeljük el, hogy olyan nagylelkűen adjuk az időnket, a tehetségünket, a belső kincseinket, hogy már ránk kellene szólni: Elég! Ennyit és ne többet!
Meg kell vizsgálnom önmagamat, hogy vagyok-e ennyire nagylelkű más emberekkel, Istennel? Mert ha én nagylelkűbb lennék, akkor az emberek, akik sokszor Isten vigasztalása nélkül szenvednek a világban, már sokkal kevésbé szenvednének. S éppen ezért kell megkérdeznünk Istent, hogy miképpen hív meg minket arra, hogy felajánljuk, amink csak van, mit adhatnánk neki – és mégis, nem adhatnánk egy kicsivel még többet? Hiszen az igaz szeretethez áldozatra van szükség, és mi arra vagyunk meghívva, hogy mindenkit szeressünk. Ezt a fajta áldozatot kell felajánlanunk az Úrnak.
Amiről ma szeretnék beszélni, az a Leviták könyvéből származik, mégpedig az, hogy vannak jutalmak az engedelmességért és büntetések az engedetlenségért. Azt ugye tudjuk, hogy nem minden jó azért történik velünk mert jók vagyunk, és nem minden rossz azért történik velünk, mert nem voltunk jók, mert engedetlenek voltunk. De azt is láthatjuk, hogy Isten a Leviták könyve 26. fejezetében kimondja, hogy a tetteinknek következményei vannak. Isten nem akadályozza meg, hogy tévutakra lépjünk és így megtapasztaljuk a rosszat, de nem azért engedi meg mindezt, hogy ezzel büntessen, hanem pontosan azért, mert szeret minket! Isten azt mondja: „Ha ez a rossz nem irányít vissza hozzám, nem hívja vissza a szívedet, akkor engedem, hogy a következő rossz dolog is megtörténjen”.
Ennek az egésznek a lényege nem a büntetés, Isten „bosszújának” megtapasztalása, hanem pont az ellenkezője. Megtapasztalni az Atyai figyelmességet, megtapasztalni azt, hogy Isten megment minket: megengedi, hogy átéljük a kemény következményeket, hogy megvédjen minket a még rosszabbaktól. Ez az, amit meg kell érteni mindannyiunknak, mert ha enélkül a tudás és bizonyosság nélkül olvassuk az Írást, akkor könnyen gondolhatjuk, hogy „ez őrültség, nekem ebből ennyi elég volt, 50. nap, kész vége, befejeztem”. De ha hittel és Isten iránti bizalommal olvassuk az Írást, akkor emlékeztetjük önmagunkat, hogy esetleg mi értünk félre valamit. Hiszen amit biztosan tudunk, az az, hogy Isten jó apa, Ő soha nem akar rosszat egyetlen gyermekének sem. Lehet, hogy én nem értem, mit csinál éppen, vagy mit nem csinál, de úgy kell tekintenünk az Írásra, sőt magára az életre is, hogy egy dolog biztos: Isten jó apa. És Ő pont azért engedi meg ezeket a rossz dolgokat, mert többet akar adni számunkra, mint puszta kényelem és komfort, ő a legjobbat szánja nekünk: saját magát. És ha mi letérünk erről az ösvényről, ami hozzá visz, akkor újra és újra meg fogja engedni, hogy megtapasztaljuk tetteink következményeit. Mert ő a tökéletesen jó apa, aki vissza akar minket vezetni az Ő szívébe.
Szóval kedves testvérek, hogyan hív ma engem Isten, hogy nagylelkű legyek, hogy áldozatkész ajándék lehessek mások számára? Hogyan hív ma Isten, hogy ne eltévelyedjek az ő akaratától, hanem az ő akaratában járjak? Mert az életszentség azt követeli meg, hogy az ő akaratában járjunk, vele együtt cselekedjünk és szeressünk. Imádkozzatok egymásért testvéreim, mert ezt az utat csak együtt tudjuk végigcsinálni… Mekkora áldás, hogy már az 50. napot is teljesítettük!
Fontos: Mivel a jövő kedden új periódusba kezdünk a bibliai idővonalon, a Pusztai vándorlás időszakába, ezért a hétvégén új anyag kerül majd fel a Bevezetések fül alá – a Szerk.
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Lovas Norbert, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
49. nap, A jubileum éve – Kiv 35-36, Lev 25, Zsolt 81 (2024.12.12., csütörtök)
Mennyei Atyánk, dicsőítünk téged és hálát adunk neked Szent Igédért! Hálát adunk azért, hogy összezavarsz minket! Amikor a rabszolgaságról hallunk, amely egy fájó seb az emberiség történetében, add megértenünk, milyen helyet szántál ennek az intézménynek Izrael népe életében! Segíts, hogy ne keményítsük meg szívünket, hanem inkább cinizmustól és kétkedéstől szabadon nyissuk meg elménket! Ne legyen bizalmatlan a szívünk, bízzunk meg inkább tebenned! Jézus nevében kérünk téged! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.
Ahogy ebben a rövid imában is említettem, némiképp furcsa rendelkezéseket olvasunk ma itt, a Leviták könyvében, amelyek azért jobban megnézve mégis érthetőek. Hogy világosabban lássunk, nézzük meg a Kivonulás könyvének 35. és 36. fejezetét is, ami ismerős lehet mindannak, aki az utóbbi pár napban velünk volt. Nemcsak a két szakképzett munkásról, a Becaleelről és Oholiábról szóló rész köszön vissza már itt az elején, hanem más dolgok is. Isten imádatáról van szó. A Szent Sátor méreteiről, a kimunkált ékkövekről, a minőségi anyagokról, amelyeket a szentély elkészítéséhez és berendezéséhez fel kellett használni. Hasonlóképpen volt meghatározva a papok öltözete is. Átjön, hogy ezek mind rendkívül fontosak, még ha mai szemmel mi már nem is érezzük őket annak.
Amit a Szentírás feltár, az nem az, hogy az Úrnak feltétlen akácfát kell látnia, hogy megtisztelve érezze magát, hanem hogy a megfelelő imádat minket is átalakít. Nem csak azt a napot határozza meg, amikor összegyűlünk Isten imádására, hanem azokat is, amikor nem. Ezért ismétli el ezeket a rendeleteket az Úr annyiszor a Kivonulás során, a Második Törvénykönyvben, a Számoknál és a Levitáknál is.
Az imádás helyes módja rendkívül fontos! Ha ezt saját kútfőből eszeljük ki, nagy hibát követünk el. Végképp hátat fordítunk Istennek. Mégis, sok közösségben állnak hozzá így. Nem akarok túl kritikus lenni, de tényleg sokszor ötletszerűen választják meg az énekeket vagy rakják össze a berendezést, Istent csupán hivatkozási alapnak tekintve. Ezzel szemben a helyzet az, hogy Isten pontosan meghagyta nekünk, hogyan kell őt imádni. Van újszövetségi papság, ami az ószövetségi papság folytatása, van új és örök áldozat, ami a régi áldozat beteljesítése, nekünk pedig az a dolgunk, hogy az Úr testét együk és vérét igyuk mindnyájan az ő emlékezetére, mert Ő ezt rendelte el. Ha tovább olvassuk a Leviták könyvét, jobban megértjük, hogy mindez nemcsak az imádás konkrét idejét határozza meg. Nem csak egyetlen napról vagy óráról beszélünk, hanem arról, hogy a helyes imádás valójában létünk szívét képezi. Az imádás a hitünk középpontja és egyben áldozat is. Szintén fel kell ismernünk, hogy ez az áldozat a bizalom és a szeretet megnyilvánulása.
A Leviták Könyvében a szombat-évvel is találkozunk. Ennek logikája a hét beosztását követi, kimondva, hogy a termőföldnek is jár a pihenő, miután hat éven keresztül különféle terményeket hozott. Ilyenkor nem szabad rajta sem vetni, sem aratni. A mai világban megszoktuk, hogy a vevőknek szinte korlátlan jogaik van minden felett, amit megvásároltak. Itt viszont maga Isten erősíti meg a pihenéshez való jogot. Ez egy elég tömény rész, amire még visszatérünk párszor a következő hetekben, de most legyen elég annyi, hogy megerősítjük az Istenbe vetett bizalmat, újból elismerjük Isten igazságosságát, ezért mi is igazságossá leszünk hozzá hasonlóan.
Szintén megjelenik az ötvenedik év is, mint fogalom, ami a hétszer hetedik, vagyis a negyvenkilencedik év után jön. Ez a hét évhetet követő esztendő a Jubileum éve. Ekkor, ha volt olyan földed, ingatlanod, amitől balszerencse vagy rossz döntések folytán meg kellett válnod, most visszakapod. Ha ehhez hasonlóan adósságaid miatt önmagadat kellett áruba bocsájtanod, visszanyerhetted a szabadságodat. Ha bármilyen adósságod van, az alól mentesülsz.
Itt pedig rátérhetünk a korai világ rabszolgaságára. Ez éppúgy az üzleti élet része volt akkor, mint most a munkaszerződések. Ahogy ma leszerződünk egy munkahelyre, úgy adták el az emberek akkor magukat rabszolgának. De volt egy kikötés: ez a szolgaság nem tarthatott örökké! Ez nem az a fajta rabszolgaság volt, amit Amerikából ismerhetünk évszázadokkal ezelőttről, ami faji alapokon nyugodott és a bőrszín határozta meg. Itt a rabszolga sosem volt vagyontárgy, a gazdának sosem volt joga korlátlanul uralni a szolgáját. Nem használhatta rossz célra. Éppen ezért, amikor Isten szavait olvassuk ezeken a helyeken, vegyük figyelembe, hogy nem a XXI. század nyugati világának polgáraihoz beszél, hanem olyanokhoz, akik maguk is voltak rabszolgák mintegy három-négyszáz évig. Tudták, milyen egy könyörtelen felügyelő alatt lenni.
Isten azt mondja nekik, hogy rendben, elfogadja a rabszolgaságot, ha ez kell a gazdaság működtetéséhez. De közben ez egy sajátos módja is volt a szegények támogatásának! Ha kutyaszorítóba kerülsz, nem tudsz ennivalóhoz jutni, nincs ruhád, nincs tető a fejed felett, legyen lehetőséged eladni magad valakinek munkaerőként, aki mindezeket megoldja neked. De aki megvásárolt, nem lehet a te korlátlan urad. Ráadásképpen itt van még a jubileum éve is, amikor visszanyerheted a szabadságodat. Lehet, hogy ez tőlünk idegen logika, de megszokhattuk már, hogy a Bibliát mindig összefüggéseiben kell olvasni. Itt pedig a kulcs az, hogy az embereknek személyes tapasztalatuk volt a rabszolgaságról: A ti felügyelőitek kegyetlenek voltak Egyiptomban, ti viszont nem lehettek már ilyenek!
Isten pedagógiája ezzel segíti hozzá a népét, hogy fejlődjön, szintet lépjen. Micsoda ajándék! Mi a XXI. századból könnyen tekintjük ezt őrültségnek, hiszen ennél jóval tovább jutottunk már. Persze, hisz volt rá időnk. Már értjük az itt ismertetett megoldás problémáit. Azoknak az embereknek, akik viszont csak azt tudták, milyen a rabszolgaság, hisz most jöttek ki onnan, előbb meg kellett tanulniuk, hogy milyen az, amikor valaki nem rabszolga többé. Ebben segít a hetedik nap, amikor azért pihenhetsz, mert nem vagy rabszolga. A hét évhét utáni ötvenedik év pedig arról szól, hogy Istennek nem is terve, hogy te rabszolga legyél.
A Biblia sokszor nem magyaráz meg mindent részletesen, ezért nehéz lehet megfejteni, megérteni, de ettől még igaz és jó. Olykor a sorok közt kell olvasnunk, hogy megértsük, Isten mit enged meg, mit mond, vagy mit tanít. Imádkozzunk hát egymásért továbbra is, mert néha valóban belefuthatunk olyan részekbe, amiket nem értünk. Ha bármikor is ez történik, legyünk alázatosak és kérjük az Úr segítségét a zavarosnak tűnő üzenetek tisztázásához! Még én, Mike atya sem találtam meg az összes választ minden kérdésre, tehát bizonyos értelemben elbuktam, ugyanakkor mindnyájan itt vagyunk és kitartunk, ami viszont nagy siker. Imádkozzunk hát egymásért! Alig várom a holnapot, amikor újból találkozunk! Isten áldjon!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Kósa Gergő, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
48. nap, Isten jelenléte – Kiv 33-34, Lev 24, Zsolt 80 (2024.12.11., szerda)
Mennyei Atyánk! Tudjuk, hogy jó vagy és hűséges. Amikor hozzád fordulunk, Te már ott is vagy! Te segítesz minket abban is, hogy hozzád forduljunk! Már az is ajándék, hogy hallgathatjuk Igédet. És az is ajándék, hogy akarjuk is hallani az Igédet. Uram, amikor feléd fordítjuk a szívünket, az elménket, a szemünket, te már ott vagy! Imáink válaszok feléd! Imáinkkal válaszolunk a Te szeretetedre. Imáinkkal válaszolunk a kegyelmedre, amit már megadtál nekünk! Uram, kérünk Téged, soha ne hagyj el minket, mert nélküled elbuknánk! Nélküled nem tudnánk élni, létezni, és ezért bízunk benned teljes szívünkkel egész életünkben! Dicsőítünk Téged, Jézus nevében! Ámen. Az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen.
Ma a Kivonulás könyve 33. és 34. fejezetben többek között az új kőtáblákról is olvastuk. Van itt egy hihetetlenül különleges mozzanat Isten és Mózes kapcsolatában. Amikor Isten azt mondja Mózesnek, hogy küldök egy angyalt, aki elvezet titeket az ígéret földjére, mert én nem mehetek veletek, annyira keménynyakúak az emberek. És ekkor Mózes közbenjár a népért Istennél, ami itt döntő jelentőségű! – Tudjuk, hogy az igazi közbenjáró, az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között az „új” Mózes, maga Jézus Krisztus. Mózes itt az Ő előképe. – Tehát, amikor Isten azt mondja, hogy Ő nem mehet velük, mert az emberek keménynyakúak, akkor Mózes erőteljesen azt válaszolja, hogy ha nem jössz velünk, meghalunk.
Emlékszem néhány éve tanulmányoztam ezt a részt Jeff Cavins-szel. Azt mondja Mózes: „Ha te magad nem jössz velünk, akkor inkább ne is vezess el innét bennünket” (Kiv 33,15). Vagyis, ha nem jössz velünk, akkor nem megyek sehova innen! Majd így folytatja: „Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.” (Kiv 33,16 – a református új fordítás szerint – a szerk.)
Mi teszi különlegessé Izrael népét? Ez egy nagyon fontos kérdés. A Biblia világosan kijelenti, hogy Izrael népe nem azért más, nem azért egyedi, mert ők jóságosak vagy mert saját maguktól különös képességeik lennének. Ami különlegessé teszi őket, az az Isten jelenléte az életükben! Az emberiség kezdete óta ők az egyetlen nép, ahol Isten különleges módon volt jelen. A különleges mód a Szövetséget jelenti, amibe Isten belépett. A felfoghatatlan Szövetség ember és Isten között: Én leszek a ti Istenetek és ti lesztek az én népem! És itt jön Mózes és azt mondja: Uram, ha nem jössz velünk tovább, akkor azért leszünk mások, mert meghalunk. Ha nem leszünk egyediek, különleges módon a tieid, akkor meghalunk. Te vagy a mi életünk!
Fontos ezt leírni és a szívünkbe helyezni. Amikor először hallottam Jeffet erről beszélni, akkor rájöttem, hogy ez a kulcs! Ha magunkra gondolunk: az Újszövetség tesz minden embert Istenben különlegessé, ez tesz egyedivé, mert Isten folyamatosan jelen van bennünk. És ha elhagyna minket, meghalnánk.
Nagyon jelentős ez, mert ez az egyediség, ahogy Isten jelen van bennünk, a parancsolatokon keresztül jut kifejezésre. A Kivonulás 34-ben vannak a parancsok, és persze a Leviták könyve is beszél róluk. Az, hogy néhány napja már az ünnepekről olvasunk, fényt derít Isten jelenlétére: Most már máshogy kell élnünk! Ha valóban mások akarunk lenni, ahogy Mózes mondta, hogy mi egyediek vagyunk, akkor máshogy is kell élnünk! Egyedi módon kell élnünk.
Az egyik csábítás, ami előjön ilyenkor, hogy én nem akarok máshogy élni, mint a többi ember. Nem akarok más módon élni, úgy akarok élni ahogy mások is. Gondoljunk csak a szabályokra, hiszen a Szövetség megújult a Kivonulás 34-ben: Hat napot dolgozzatok, a hetediken pihenjetek! De miért? Senki nem teszi ezt, senki nem pihen a hetedik napon… Mennyi ünnep! A húsvét, az aratás ünnepe, a sátrak ünnepe… évenként háromszor kell megjelenni az Úr előtt! De miért? Hiszen mások nem teszik ezt! Nem házasodhatnak a kánaániakkal. Miért nem? – Mert másoknak kell lennetek, egyedieknek kell lennetek. Ha jelen vagyok köztetek akkor már mások vagytok, akkor már máshogy kell élnetek. Máshogy kell élnetek, mint ahogy a többi ember él körülöttetek.
Remélem érthető, hogy mi ennek a lényege. Nem csak Izrael népére vonatkozik, hanem az Újszövetség népére is, ránk, keresztényekre is. Isten nem csak a tabernákulumban van jelen a katolikus templomokban, hanem a Szentlélekben is. Ha meg vagy keresztelve, akkor a Szentlélek templomává váltál. És ez azt jelent, hogy meg lettél különböztetve. Hogy egyedi lettél. Nem azért, mert mi olyan különlegesek vagyunk, hanem azért, mert Ő ott van. Ez azt jelenti, hogy a mi válaszunknak ugyanannak kell lennie, mint az első Szövetségben, az Ószövetségben, hogy nekünk máshogy kell élnünk. Itt felmerülhet a kérdés mindannyiunkban: Vajon én máshogy élek, mint a többi ember? Azért élek máshogy, mert hallgatok Isten Igéjére és hagyom, hogy formálja a látásomat? És ha megváltozik a gondolkodásom, akkor tettekre váltom a megtapasztalásaimat?
Meg kell kérdeznünk ma ömagunktól: Hogyan hív engem az Úr, hogyan parancsol nekem, hogy másképpen éljek? Mert Ő valóságosan jelen van és ez tesz minket egyedivé.
Imádkozom értetek és kérlek, folyamatosan imádkozzatok ti is értem. Együtt járunk ezen az úton, együtt haladunk előre. Ahogy mondtam, közeledünk a Kivonulás és a Leviták könyveinek végéhez, ami azt is jelenti, hogy egy időbeli periódusnak is vége lesz hamarosan. Az egyiptomi kivonulástól a pusztai vándorlás felé haladunk. Haladunk előre, és továbbra is imádkozzunk egymásért, mert szükségünk van az imádságokra! Isten kegyelme nélkül mindannyian elbuknánk. Alig várom, hogy holnap folytassuk!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedései alapján; fordította Szabó-Kasovitz Gyöngyi, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
47. nap, Az aranyborjú – Kiv 32, Lev 23, Zsolt 79 (2024.12.10., kedd)
Mennyei Atyánk! Köszönjük a Te igédet! Köszönjük, hogy felfeded nekünk saját szívünk megtörtségét. Amikor hallgatjuk a kivonulás és az aranyborjú történetét, arra emlékezünk, hogy a szíveink „bálványkészítő gyárak”, amelyek a hozzád fordulás helyett elfordulnak bármi máshoz… Segíts minket hűségesnek maradni hozzád, ne csak a nagy dolgokban, a kicsikben is! Istenünk, mi hozzád akarunk tartozni, a tiéd akarunk lenni! Segíts, hogy teljesen a tieid lehessünk! Jézus Krisztus nevében! Ámen!
Mózes fent van a Sínai-hegyen, megkapta a Tízparancsolatot és eközben lent a táborban mi történik? Erről szól az aranyborjú híres története, amihez a következő megfontolásokat kapcsoljuk:
Az első, hogy az emberek nyugtalanná váltak. Elbizonytalanodtak, mert itt van ugye Mózes, aki kihozta őket Egyiptomból, de most nincs sehol, „nem tudjuk mi történt vele”. Mit tesznek az elbizonytalanodásban? – Próbálják átvenni az irányítást! Ez lecke mindannyiunknak. A mi Urunk képessé tesz minket és meghív, hogy hitben járjunk, hogy az Ő útján haladjunk a bizonytalanság közepette is. Erre mit teszünk mi, ha bizonytalanok vagyunk? Azon gondolkodunk, hogyan kontrollálhatjuk a dolgokat, türelmetlenkedünk, felháborodunk a helyzeten s végül a saját kezünkbe vesszük az irányítást. Mi a motivációja ezeknek az embereknek? Ők nem azt mondják, hogy elutasítják Istent, aki kihozta őket Egyiptomból, egyszerűen csak nem tudják mi történt Mózessel, ezért kezükbe veszik az irányítást. Egy látható istent akarnak, de gyorsan, akiből pillanatnyilag biztonságot meríthetnek.
A második dolog: Nézzük, hogyan reagálnak az emberek, amikor Áron megcsinálja az aranyborjút! Nem úgy tesznek, mint akik elfordulnak Istentől, aki kivezette őket a szolgaságból, hanem ennek az aranyborjúnak, ennek a bálványnak tulajdonítják Isten szerepét és eme nagy tettét. Ez velünk is gyakran megesik! Bálványokhoz, véges dolgokhoz fordulunk, mint a megmentő valósághoz! Máshol keressük a biztonságot, másba vetjük a bizalmunkat. Irányítani akarunk, mert bizonytalanok vagyunk. Másrészt ők is, és mi is úgy gondolkodunk, hogy most nem Istentől fordulunk el, de mégis csinálunk magunknak egy istent, akit irányítani tudunk. Olyat akit el tudunk tenni, aztán elővenni, ha szükségünk van rá. Milyen gyakran viselkedünk így Vele..? Közben persze mondogatjuk, hogy igen, tudom, te vagy Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia, ismerjük a Szentháromságot – de aztán úgy viselkedünk vele, mint valami játékkal. A polcra tesszük, elővesszük, ha kell és vissza is rakjuk, amint nem akarjuk, hogy jelen legyen. Na, ezt meg is lehet csinálni egy istennel, amit te magad készítettél. Ki tudod hagyni az életedből, kizárhatod vagy előveheted, ha épp úgy akarod. Ezt hívják bálványimádásnak.
Valaki mondta egyszer, hogy az emberi szív egy „bálványkészítő gyár”. Tudom, hogy ez igaz a saját szívemre és valószínűleg a tiédre is, mert ugyanaz a megtört emberi szívünk van, ami a bizonytalanságban át akarja venni az irányítást. Isten ezt oly sokféleképpen próbálja megváltoztatni az emberekben. Ezt látjuk majd a Számok könyvében és Mózes ötödik könyvében, a pusztai vándorlás idején, ahol Isten arra akarja nevelni a népet, hogy bízzanak benne. Ha bízol benne, akkor nem te irányítasz. De ezt nem kényszeríti ki belőlük, Isten szabadon meghív minket, hogy hitben járjunk. Miért? Nem azért, hogy bizonytalanságba vigyen, hanem mert hitben járva tanulunk meg bízni Őbenne.
Isten tudja, hogy bizonytalan időket élünk, tudja, hogy ami a világban és az életünkben történik, az bizonytalan. Az Úr azt is tudja, hogy ott a kísértés, hogy olyan dolgokhoz forduljunk, amit irányítani tudunk. Abban akarunk hinni, amit irányítani tudunk… De az igaz Isten azt mondja: Nem! Én olyan Isten vagyok, akit nem tudsz irányítani, de nem is kell, mert szeretlek!
Az utolsó megjegyzés: világosan le van írva a Kivonulás könyvében, hogy Áron alkotja meg az aranyborjút, majd az a mentsége, hogy a tűzbe vetett aranyból, amit az emberek hoztak, „ez jött ki”! Nahát, ezt hagyjuk is…
Itt, a Kivonulás könyvének 32. fejezetében van a leviták papságának születése. Eddig a családfő, az apa volt minden család papja, tehát a pászka áldozat bárányát az apa mutatta be. Mostantól azonban Lévi törzse, a leviták lesznek a papok, ezért is szól róluk a Szentírás egyik könyve. Ez fontos eleme Izrael jövőjének, és nekünk is segít értelmezni, hogy mit jelent majd papnak lenni az Újszövetségben.
Újra és újra hallunk az ünnepekről, ma is. Ezek az ismétlések nem véletlenek, így jegyezzük meg őket és értjük meg lassanként a jelentésüket.
Ha folytatjuk az imát egymással és egymásért, akkor képesek leszünk bízni Istenben a bizonytalanságban, felismerve, hogy a szívünk bármiből tud bálványt csinálni. Akkor megkapjuk a szabadságot, hogy úgy kövessük Őt, ahogyan azt kinyilatkoztatta. Imádkozzatok egymásért! Ámen!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján; fordította Németh Dorka, szerkesztette Kunszabó Zoltán.)
46. nap, Istennek elkülönítve – Kiv 30-31, Lev 22, Zsolt 115 (2024.12.09., hétfő)
Mennyei Atyánk, dicsérünk Téged most és mindörökké, mert te folyamatosan feltárod nekünk szívedet, és hívsz bennünket, hogy neked adjuk a szívünket, Szentté teszed szívünket, mert te vagy az Úr és te vagy az, aki szentté tudsz tenni minket. Te vagy minden jónak a forrása, és valahányszor kapcsolatba kerülünk veled, az igazi jósággal kerülünk kapcsolatba. Segíts minket Uram, hogy ma is meghalljuk Igédet és hagyjuk, hogy átformálja értelmünket, szívünket és azt a szemléletet, ahogyan erre a világra tekintünk. A mi Urunk Jézus Krisztus hatalmas nevében kérjük ezt. Ámen.
A Leviták könyve a szentség „kódjának”, jelrendszerének könyve. Nem csak szabályok gyűjteménye, hanem valójában a szentté válásról szól: az elkülönítésről, mert ezt jelenti szentnek lenni. Vagyis Istennek szentelve lenni, szentté tenni az életet vagy dolgokat az Úr számára. Ez ismerős nekünk, katolikusoknak, hiszen nekünk is van egy hagyományunk, gyakorlatunk az emberek és tárgyak megáldására vonatkozóan. Áldást kérünk étkezés előtt, megáldjuk a járműveinket, a medálokat, a feszületeket, kereszteket. – Mit is jelent ez a megáldás? Nem csak annyit jelent, hogy lehívjuk rájuk a Szentlelket, bár természetesen ezt is megtesszük, hanem azt is, hogy elkülönítjük egy bizonyos célra, egy megszentelt célra. Ha valamikor kértetek áldást valamire, azt kértétek, hogy az a dolog el legyen különítve. Onnantól már nem egy hétköznapi tárgy, hanem egy különleges céllal bíró tárgy. Különleges célra elkülönítve. Ha az egy nyakban viselt megáldott kereszt, akkor az többé már nem ékszer: egy sajátos célra lett elkülönítve, és úgy is kell viselni, úgy is kell kezelni. Erről beszél Isten a Leviták és a Kivonulás könyvében. Amikor valamit elkülönítettünk, akkor azt már nem úgy használjuk, ahogy nekünk tetszik. Ez akkor is igaz, amikor például az olajról van szó, a papi felkenés olajáról vagy a tömjénről. Ha észrevettétek, a Kivonulás könyvében azt mondja Isten: ezt a tömjén-fűszerkeveréket, amely az illatáldozat oltárán ég, ne készítsétek el magatoknak, ne használjátok otthonaitok illatosítására. Ez egy szent célra elkülönített illatszer, különleges rendeltetése van: ez az áldozat illata Isten számára. Az a rendeltetése, hogy Isten jelenlétét a Szent sátorban édes illatú füsttel jelenítse meg. Ehhez hasonlóan tilos volt hétköznapi célra elkészíteni a papi felkenés olaját. Az is meghatározott, isteni célra készült.
Egy idézetet szeretnék felolvasni szent X. Piusz pápától, aki a következőket papokra és laikusokra egyaránt vonatkoztatva mondta: „Egyedül a szent élet tesz bennünket azzá, amit isteni hivatásunk követel, azzá az emberré, aki megfeszíttetett a világ számára és aki számára a világ megfeszíttetett. Új életben járó emberekké”. Akik, ahogyan szent Pál mondja, Isten szolgáinak mutatkoznak a munkában és az álmatlan éjszakákon, a böjtben, az ártatlanságban, a tudásban, a hosszantartó szenvedésben, a kedvességben, a Szentlélekben, a nem színlelt szeretetben, az igazság Igéjének hirdetésében (vö. 2Kor 6,4-7). Olyan emberekként, „akik a mennyei dolgokat keresik és azon vannak, hogy másokat is oda vezessenek.” – Ez egy újabb idézet Szent X. Piusztól és arról a szentségről szól, amit élniük kell a papoknak, és amit láthatóvá is kell tenniük. Ahhoz, hogy szentéletűek legyenek, úgy kell élniük – halad tovább a pápa gondolatmenete –, hogy bár minden családnak tagjai, de nem tartoznak egyikbe sem, minden párkapcsolat segítői, de nem résztvevői, mindenkinek barátai, de senkinek sem kizárólagosan. Ebben az értelemben hogyan tud egy pap, mint én is, hogyan tudok teljesen az Úrnak szentelve élni? Úgy, ahogyan szent Pál mondja egy másik kontextusban: „Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem (Gal 2,19-20).
Ezt jelenti szolgáló papnak lenni, és erről olvasunk a Kivonulás és a Leviták könyvében, de ezt jelenti a királyi papság is. Akik ezt olvassátok és nem vagytok felszentelt papok, keresztségetek révén ti a királyi papság tagjai vagytok. [Ahogy Szent Péter írja: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára (1Pt 2,9). – a Szerk.] Ez a hívek papsága, akik szintén arra vannak meghívva, hogy Istennek szentelt, elkülönített életet éljenek, hogy szentek legyenek.
Az Egyház történetében már megtörtént, hogy túlságosan kiemelték az áldozópapság méltóságát, amit persze jó tudatosítani, de ezt néha a hétköznapi munka fontosságának kárára tették. Pedig milyen fontos a munka, milyen fontos a tehetséges és szakképzett munkás! A Kivonulás könyvének 31. fejezetében azt halljuk Becaleel és Oholiáb kapcsán, hogy megvan a képességük és az intelligenciájuk, rendelkeznek a szaktudással, hogy kigondolják a művészi terveket és arannyal, ezüsttel, bronzzal dolgozzanak, követ munkáljanak és fát faragjanak. Kétkezi munkások ők, szakképzett munkások és művészi érzékkel rendelkező iparosok, Nemcsak arról van szó, hogy kiváló szakemberek, hanem Isten azt mondja: Eltöltöttem őt – Becaleelt – Isten Lelkével. Ez mit jelent? Azért tölt el, hogy a munkádat jól tudod végezni! Ez hihetetlen! Ha eltölt Isten Lelke, akkor, ha Sámson vagy, leteríted az oroszlánt, kidöntöd az épület tartóoszlopait és megölöd a filiszteusokat. Ha Dávidként tölt el Isten szent Lelke, akkor Izrael hadseregét vezeted a csatában. Amikor Jézust tölti el a Szentlélek, megvív a sátánnal a pusztában. Amikor téged tölt el a Szentlélek, akkor a napi munkád különleges lesz, még ha hétköznapi munkát végzel is! Mivel oda vagy szentelve, el vagy különítve Isten számára, a munkád különleges minőséget hordoz. Ezt fontos, hogy meghalljuk!
A Kivonulás könyvének 31. fejezetében azt olvassuk, hogy ezek az átlagos munkások átlagon felüli teljesítményt nyújtottak, mert el voltak töltve Isten Lelkével. Minden munkájukat Istenért végezték. Az ő esetükben tényleg konkrétan Istennek szánt tárgyakat készítettek: a szent sátor tartozékait, olyan dolgokat, amelyek az istentisztelet eszközei lettek. De biztosra vehetjük, hogy ez igaz mindenkire, aki dolgozik. Akár hívásokat fogadsz vagy tanítasz, adminisztrációs munkát végzel vagy légiirányítást, bármi legyen is a munkád, ha Isten Lelkével eltöltve teszed, a hétköznapi magasztossá válik. A világi munka is megszentelődik, mert aki végzi, Istennek van szentelve, szent. És ti, Testvéreim, meg vagytok szentelve, szentek vagytok, eltöltött benneteket a Szentlélek! Így gondoljatok erre a napra, ha éppen munkába indultok, hogy micsoda ajándék ez a nap! Az egyszerű munka is különlegessé, szentté válik, mert átalakult a Szentlélek által. Ez már nem csak egy ember munkája, hanem Isten gyermekének munkája! Ez csodálatos, felfoghatatlan!
Ez a 46. nap, ha eddig velünk tartottatok, akkor szembenéztek a kitartás kihívásával. Folytassuk az egymásért való imát, mert ez az utazás jó, áldott, de továbbra is szükségünk van az erőre a folytatáshoz. Isten áldjon benneteket!
(Mike Schmitz atya napi elmélkedése alapján, Bíró-Kocsis Anna fordításának segítségével közreadja és szerkeszti Kunszabó Zoltán.)